Geológia
A hegyoldalon láthatóan önkényesen választják az útvonalat a turisták, ami az aljban még nem jelent gondot, de fentebb, a meredek emelkedőn a morzsalékony talaj könnyen kimosódik, a logikátlan, csupán a kényelemre figyelő nyomvonalon, a szerény fekvőgyeppel együtt, hogy ilyen általános fogalommal lepjük meg a nevezéktant. A kölcsönhatás dinamikája szerint az antropogén hatások aránya a település környékén számottevő, de gyorsabban is gyógyul, míg a magasabb régióban már nem az ember adja a fő bolygatást, és ott már óvatosabbak is a halandók, mintha részben szárnyakon járnának. A fenti függvényszerű összefüggés nemcsak mennyiségre utal, hanem az erőhatások karakterisztikáját is tartalmazza, magyarán fölfele egyre növekszik a természet energiája és törpül az emberé (utolsó fázis a „homok sapiens” :)), fölfele egyre sérülékenyebb a vegetáció, viszont ezzel párhuzamosan (relatíve) egyre kisebb és könnyebb lesz az ember.
Más téma, de ide vonzódik, hogy minél fentebb merészkedik az ember, annál inkább érzi törékenységét, viszont paradox módon, a hegy sérülékenyége is egyre nő (grow:)), mindkettejüké a magassággal exponenciálisan. Nem sziklák, tömbök vagy a kristályos pala lesz egyre érzékenyebb a szintemelkedéssel, hanem a vegetáció. Hegek és bolygatás nélkül is határon van a sorsuk, és nekik is vannak könnyeik, amit úgy nevezünk, hogy elszáradás. A természet dimenzió nélküli kiszolgáltatottságához való hozzáállás a hegyi három T szerint: távolmaradás, tahóság és tisztelet. Utóbbit ajánljuk, és annyit jelent, hogy bekapcsolva hagyjuk a tükröt, mintha folyton-randin lennénk, vagyis monitorozzuk önmagunkat, viselkedésünket. Az extravagancia ebben a helyzetben az alázatot jelenti, a „vendégségben lenni” normák követését, mert a hegyi út nem egy megoldandó feladat, nem kötelező teljesítmény, hanem egy meghívás, egy felajánlás.
Völgyekben látható néhány műtárgy a hegyről lezúduló áradások fékezésére, ezek hatékonysága nem tűnik jelentősnek, de valamennyire csak mérséklik az emberi tevékenység következményeit (erdőírtás, legeltetés, közlekedés, turizmus) ezeken a hatalmas, mégis törékeny oldalakon. Ezek az emberi beavatkozásiok is segítenek abban, hogy a vidéket szándékaival együtt megismerjük. Számtalan kisebb-nagyobb szurdok szabdalja a végeláthatatlan hegyoldalt, az itt élők volt merre csatangoljanak gyermekkorukban. De merre indultak a szülők, ha a gyerek nem ment haza időben? Legtöbbünk számára szokatlan, érdekes megvilágításba helyezi az egzisztenciát, itt, hol ezidőtájt a szélnek natúrillata van, a verőfény pedig könnyű, vigasztaló pacsmagolás, de nem mindig van így. Ősszel az első keményebb szelek összehajtogatják a nyár emlékét, összecsomagolják a napsugarakat és a meleget, és az egészet legalább fél évre elérhetetlenné teszik.
Kétezer méter fölött nem fordul elő virulens fásszárú növényzet, ennek oka természetesen az időjárás és az emberi beavatkozás együttese. A legelők nagyrésze ugyanis a jelenlegi erdőhatár felett, de a potenciális erdőhatár alatt található. A növényzet tehát antropogén, a legeltetés által korlátozott. Településközeli meredek oldalakon a terelés nyomait mutató, a domb felső peremén elkeskenyedő teraszok, vagy ahogy neveztük, löszös köröm-padok. Alant bokros rétek, tele sejtelemmel, magasabban szubalpin, nyitott, extenzíven használt legelők. Ez a terület az emberek, a könnyen terelhető állatok és a természet közös képességmezeje.
A változékony magasságból következik a hihetetlenül változatos klíma és vegetáció, a magas korrelációt felesleges is hangsúlyozni. Az alacsonyabb területek U völgyeit föntebb felváltja a V forma, a szubalpin növényzet változatosságát és jó értelemben vett kaotikusságát az alpesi gyepek fegyelmezettsége, ami csak arra kíván utalni, hogy egyelőre a klimatikus viszonyok kiegyenlítettek. Fentebb egyre durvább tömböket kell kerülgetni, miközben a csoda mértéke az egyik részen, az áhítaté a másikon, egyáltalán nem csökken. Az éghajlatváltozás azonban itt is jelentkezik, az alpesi gyepterületek alulról zsugorodnak, a szubnivális növényzet fentebb kerül, egyébként talán ez a zóna a legjobb indikátora a lassú változásnak, ami csak évtizedek alatt realizálódik.
Geológiai és geomorfológiai szempontból a régió meglehetősen összetett szerkezetű, magas hegyek és meredek lejtők váltakoznak előhegységekkel, amik kiszélesedő, alluviummal feltöltött folyóvölgyre futnak le. Kaotikusan feltörekvő tömbök, elnyúló gerincek, vonalukat megtörő sziklacsúcsokkal, oldalaikon gravitációs törmelékfolyásokkal, és a részben feltöltött völgyekbe olykor méterekre bevágódó vízfolyásokkal. A völgyeket kevert genetikájú lejtőüledékek töltik fel, a Tergi/Terek felső folyása talán a legszebb példája ennek. Ebben völgyben, meredek tömbökkel körülvéve, úgy törnek fel az érzések és gondolatok, mint a hegylábakból az apró fakadások, tavasszal, hóolvadáskor. Mintha itt rejtőzött volna el az elmúlás, vagy éppenséggel itt lenne a rend és az összhang eredője, mert amint a körülvevő magas hegyek „felkapatják” a tekintetet, azt érzi az ember, hogy ugyanaz a lét, mégis más szempontok ébrednek, ugyanaz a világ sajátos megvilágítást kap, az életidő egyedi megélése nyomán.
A gerincek alsó szakaszát hatékonyabban megdolgozták fagyok és szelek, szépen formált vonulatukat teltkarcsúnak mondanánk, felső, kiegyenlített gömbölyűséggel, ami formáját és nem a magyarázatot adja. Szelek szárnyán és csapadékban érkező finom anyag építi fel türelmesen a vékony váztalajt, ami a mostoha körülmények ellenére várja és fogadja a szívósabb növények magvait, amikről még szót ejtünk. De a kristályos kőzet nem adja fel olyan könnyen, méretes és meredek kibúvásokkal jelzi, hogy jelen van, túlélte a gleccsereket is, a szelek pedig neki nemigen parancsolnak, úgyhogy tiszteletet követel. Jön, hogy megsimogasd, hogy végighúzzad a tenyered a gerincen, és mit számítana, hogy a hegyes és éles sziklák feltörnék, az ilyesmi nem a szív tévedése, csak taktikai hiba. Attól nem tartunk annyira.
A Kazbeg fehér, „orografikusan pipáló” masszív csúcsa pedig mindig ott van a háttérben, vonzó, hívogató, meg félelmetes egyszerre. Méretet és formát ad a „hatalmas”-nak, megbabrálja a közel-távol jelentését, nemkülönben a végtelenét is. Szigorú, parancsoló környezetében meghunyászkodik az ember. Mintegy közvetve arra is emlékezetet, hogy az életet kívül-belül fenyegető erők nem egyes szituációkban jelentkeznek, hanem folyton figyelnek, ahogy a gondviselés is, távolból, ködök mögött, felhők fölött, folyton jelen van, érzékeny dolgokat ír emlékfüzetünkbe, és lapoz, ha kell, valamint arra kér, hogy harcaid közben se veszítsd el azt az embert, akiért olyan sokat áldozott.
Ebben a magasságban a terület többnyire nyílt, fosszilis árnyékok nem nyomorgatják :), de azért helyenként előfordulnak magányos bokrok, vagy társulatok, főként a védettebb részen, ami ezen a magasságon, nem meglepő módon, az északi oldalt jelenti. Az időjárásnak ugyanis sokkal extrémebb karakterisztikája van a déli lejtőkön, a napsütésnek kitett helyeken. Tavasszal a déli napsütés a nagyobb méretre vágyó növények számára még rossz üzenet, mert amint a hőmérséklet emelkedni kezd, gyökerük már reagál, nedvek moccannak a vékony szárakban, amire aztán érkezik az éjszaka pusztító hidege. És ennyi volt, mégha egy-két tavaszt túl is élt. Az északi oldal hűvösebb ugyan, viszont előnyére, nem annyira szélsőséges. Kitettebb felületen, bármelyik oldalon, a fásszárúak nehezen jutnak túl néhány hónapos életkornál, jégnyírás, legeltetés és szél a legfőbb ellenfelek, miután a hosszú fénymentes, fagygazdag napok legyengítették, könnyen elbánik velük bármi.
A völgy túloldalán, északi oldalon, természetesnek tűnő bokrosodás, egész oldal befedve, madarak otthona, apróvadak búvóhelye, vegyes összetételben, a lombhullatók csak nyaranta kényszerítenek apró árnyékot a talajra. Távolabb, egészen messze, a szemközti hegyoldalon pedig telepített örökzöld-liget, érezhető az igyekezet, hogy valami borítás legyen a felületen. Területe nem teljesen összefüggő, kitakarja a karakterfajokat, és főként a széleken rojtosodik, nem is csoda, hiszen nem könnyű erre neki sem az élet, ezen a sziklákkal nehezített megújulású szakaszon, fölötte már kezdődik is a kövek monoton egysége, majd a meredek sziklatornyok birodalma, amihez a változó mennyiségű, a meredély aljában kúpszerűen felgyűlt törmelék a bevezető.
Egyszerre szeretne az ember mindenütt lenni. Egész közel hajolni a helyhez, ahol éppen van, hallgatni a szelek törleszkedését, a talaj szortyogását, a szőrfüvek, perjék finom szöszmötölését. Ehhez már tényleg fül kell, vagy valami más, amit nem a látásban, hallásban fejlődött ki… Szeretne ugyanakkor a túloldalon is lenni, hiszen olyan vonzó a nagy hegy, és elérhetőnek is tűnik a tömbje, mintha csak a közeli lakótelep toronyháza lenne. Odaülni barátsággal, lesöpörni a fejéről a havat, törölgetni homlokát, és engedni, hogy behálózzon a messzeség, majd ha eljön az idő, az érdes gerinccel együtt, keretbe foglaljon a pirkadat.
Egyik gerincről a másikra ugrálva, jeges ujjaival pirosra szeretgetné arcunkat a szél, barátkoznánk a csillagokkal, és ha fáznánk, ködbe, dérbe takaróznánk. Kalapolni egy kis békességet, de milyen is a szívünk! – rögvest egy másik helyre kívánkoznánk, mintha ott készségesebb világot találnánk, amelyik ráadásul pontosabb választ ad kérdéseinkre. Merthogy kell legyen egy hely, gondolhatjuk, ahol a környezet, az emberek, a kultúra, a természet, szóval minden együtt, válaszol a nagy kérdésre. Arra, ami nem is egyforma mindenkinél, és azért „nagy”, mert megfogalmazhatatlan. Utazásaink gyakran nemcsak kronológiai, hanem egyfajta szellemi elsőbbséget is ajánlanak az anyagnak, hogy akkor légyszi, old meg, velem, de nélkülem. És történik ilyen is, bizony, a hely időnként egy kérdéssel vár: és még mit szeretnél mondani? Csodát ad az élethez, és megszórja szépen csipetnyi parával, amit tekintetedből elfogadott, és akkor mondod is a kívánságod. Hogy oltson be, de azonnal és végleg, minden jellegű és mértékű fennhéjázás ellen. Legalábbis ez a hely történetesen ilyen önismereti tételt indukál, kiköti a DNS-ed önző génjeit. Meg is mondja a megoldást azonnal: maradj itt velem egy éjszakára. Mindenképpen gyönyörű lenne, bújócskát játszanának hajunk között a csillagok, szél bontana ki a komfortból, hallanánk patakzó vizeit, a hajnal pedig… elköszönne.
Közép-Kaukázusban vagyunk, egy ötezres lábánál. Egyébként a Nagy-Kaukázus déli lejtője sokkal rövidebb, mint az északi, ez azt is jelenti, hogy meredekebb letörések, merészebb emelkedők, illetve aszimmetrikus gerincek jellemzik, egykori gleccserektől megdolgozott, mély völgyek, amikből ki tudja pontosan mikor vonult ki a jég, de az biztos, hogy a legközelebbi gleccser aktuális vége mai is alacsonyabban van, mint a klimatikus hóhatár, tehát száraz lábbal felmehetünk hozzá. Meg lehet tehát simogatni, szeretettel és mély tisztelettel köszönteni az elmúlt párezer évet. Az aljban egészen kisimul és elvékonyodik a jege, éppenséggel borotválkozni nem lehet vele, és nem is szereti, ha tapogatják, tiporják feleslegesen. Ugye értjük miért. Mert ablak a múltra, mert korok sírja, és mert érzékeny, egy letört résznek, a markunkban, azonnal megcseppen a könnye.
A hegyoldalak ezen a magasságon erősen tagoltak, a talajképző kőzetet pala, gneisz, gránit adja, de előfordul bazalt, andezit stb. is. Ezek természetesen nagyobb egységre vetítettek. Amint éppen a nem mély, de mégiscsak megtartott talajról átnézve, látható egy másik gerinc, ami teljesen kopár, szürke, andezites. Kazbeg egykor vulkáni aktivitást mutatott, utoljára mintegy 2750 évvel ezelőtt. Ennek a nyomát láthatjuk az elemek hatalma által megdolgozva, morzsálódó felszínnel, eróziós, kiszélesedő transzportációs medrekkel. Az aljában szanaszét, rendezetlenül heverő kisebb-nagyobb kő, időnként hallani is, amint az idő hámozza a hegyet, a térképészeti mérető sziklák bomlanak, leváló részük egy másik magassági szinten integrálódik.
Nem felejtjük azonban, hogy a Tergi északra folyik. Délen vagyunk, de északon. A Kaukázus nem egyenes vonal. Dehát akkor pontosan hol húzódik Európa és Ázsia határa, kérdezi a naiv lélek. Át a hegylakók, a georgiaiak, örmények és azeriek szívén. Nem gonoszkodva, a világért sem, de úgy tűnik, hogy a határ inkább egy tengerparthoz hasonlít, apállyal, dagállyal, hullámveréssel. Ezek után hogyan tudnánk kifejezni, hogy mindezt együttérzéssel mondjuk, minden nagyzolás nélkül? Emberek, általában és egyetemesen, büszkék vagyunk gondolkodásunk, elménk fegyelmezettségére, logikánk pontosságára, holott nem az elemzés a tudat erőssége, hanem az, hogy képes minket elvezetni egy eleve vágyott, kinézett végeredményhez, úgy, hogy ne is vegyük észre a csúsztatásokat. Megélünk valamit, majd ezt szavakba öntjük, és elnevezzük igazságnak. Ez nemcsak másokkal történik, ezért próbálunk óvatosak lenni.
A Nagy-Kaukázus főgerincét tipikus alpesi domborzat jellemzi, 4500-5000 m abszolút magassággal, bár azt mondják állandó mozgásban van, úgyhogy mire kimondjuk a pontos adatot, már nem is annyi. Él ez a hegység tehát, nem volt, és nem is lesz mindig ilyen, és ez könnyű átkötés ahhoz a kérdéshez, hogy akkor hogyan kezdődött ez az egész. Nem, nem kezdünk bele, de van errefele gabbró is, azért az tudod mit jelent. Élő bolygónk van lenyűgöző átalakulásokkal, olykor lassú, máskor drámai változásokkal, egy-egy impulzusszerű vulkáni kitöréssel, aztán hosszú, indőnként megdöccenő nyugalmas időkkel. Tengerek emlékeivel, amiknek melegsége még mindig képes átszivárogni a vérünkbe. Érdekes a zonalitása is, természetesen lentről felfele az egyik, mint lesz még szó róla, hogy 3500 méter felett kezdődik az örök hó és a jég birodalma, de nyugatról kelet fele is van egy több száz kilométeren keresztül húzódó, mindenekelőtt a csapadék mennyiségében megnyilvánuló övezetiség. A Fekete-tenger partvidékén a csapadék éves összege meghaladja a 2000 mm-t (az 1300-1400 m-es magasságban 4000-4500 mm), a Kaszpi-tenger partvidékének délnyugati (alföldi) részén a csapadékmennyiség évi szinten 150 mm körül alakul.
Az alsó részt, a lakott területekhez közeli völgyeket, magasabb hordalékos formák jellemzik, helyenként agyagos, hegyi szürke talajok felhordásai. A folyó völgyébe befolyó patakok alsó szakasza kimélyülve, helyenként lendületük műzátonnyal megfogva, mögöttük feltorlódva a heves csapadékok következtében bemosódott kavics, homok, agyag és morzsalék. Fentebb, mesterséges akadály híján a patak saját medrét minduntalan igyekszik letakarítani a sziklás alapra. A kolluviális iszap és homok a mederben tavaszra elszegényedik, a gazdakőzet nagyobbacska sziklái ilyenkor jobban kiemelkednek, a kisebb, gyengébben cementáltak, hó és jégnyomásra elmozdulnak. Itt lett volna izgalmas a gyermekkor! Az apró, de stabilizálódott köveket meg csak mossa a víz, mint Ágnes asszony a szennyesét. Medermélység egyúttal mutatja a talaj feltöltési szintjét is, bár nem mindenütt mélyült le a meder az alapkőzetre. Ugyanazon a szinten folyhat a patak, mint amikor a gleccserek innen elkezdtek visszavonulni. Régi szép idők, néznek végig elhagyott völgyeiken emezek. És mi erre csak annyit tudunk mondani, hogy posztglaciális. Ez karcsú. Üledék szintje, a völgyek alján, 5-10 m-en belül változik. A folyó völgye, az más. Amit lehordtak neki a patakok, abból hosszú idő alatt felépített egy tekintélyes alluviális síkságot, és arra épült a falu alsó része. Padlószinten az „egykor semmi”.
A Tergi völgyébe lenyúló vonulatokat láthatóan a hajdani gleccserek formálták. Kerekded gerincüket vékony talaj fedi, alatta még tapintható a kristályos pala, gránit lüktetése, helyenként méretes kibúvásokkal, az oldalakon meredek leszakadásokkal. A kristályos kőzetek megőrizték formájukat a jeges időszakban is, úgyhogy a „völgy” nem csak annyit jelent, hogy egykor abban nyomult lefele egy gleccser, hanem ott volt lazább, morzsalékonyabb a kőzet, vagyis a jég eleve hézagosabb nyomot követett, és ezt a fizikai réteget dolgozta át saját képére. Ebből az időből vannak itt még azok a sziklaalakzatok, amiket más erő nem tudott volna kimozdítani egykori helyükről. A Tergi vízgyűjtő területén ma is számtalan gleccser található, amelyek összterülete 67,2 km2. A georgiai gleccserek 12,6%-a a Tergi-medencére esik, terület-arányuk pedig szinte ugyanennyi.
A Kaukázus hegység alkotó kőzetei egyébként gránit, gneisz, palák, mészkő, homokkő, bazalt és gabbró. A Nagy-Kaukázus magashegységi részén találhatók olyan (azok az) ősi kristályos kőzetek, amik nagyon régen keletkeztek, magát a számot ki sem merjük mondani, mert ha csak tíz százalékot tévedünk, az is 200 millió év, ami még föltörténeti távlatban sem kevés. A Kaukázus némi vulkanikus múlttal rendelkező gyűrődéses hegység, amely (a Himalájához hasonlóan) körülbelül 28-23 millió évvel ezelőtt nyerte el mai karakterét. Geofizikai szempontból egy széles deformációs zónát alkot, amely az Alpoktól a Himalájáig tartó kontinentális lemezütközési öv része. A terület architektonikáját az Arab-lemez északi irányú mozgása adja, amint rátolódik az Eurázsiai-lemezre. Ezt a lemezmozgást (évi néhány centiméter, de sok kicsi sokra megy) mutatják a térségben gyakori földrengések. 6,5-7-es erősségűek viszonylag gyakran előfordulnak, például 1988. december 7-i örményországi (Spitak), ami több, mint 25 000 ember halálát okozta. Irán, Törökország, Örményország a legveszélyeztetetteb területek, de földrengésekkel Georgiában is számolni kell. 1900 óta a Kaukázus régiójában (Törökországot nem számolva) mintegy 60 nagyobb földrengés volt, 8 esetben 7-es, vagy afölötti magnitúdóval, a többi 6-os és 7-es erősség közötti, a Richter-skála szerint. Az elmúlt száz esztendő legnagyobb rengése Georgiában 1991 április 29-én volt a Racha régióban, egy 7-es erősségű földmozgás. Gyérebben lakott vidék, úgyis több áldozattal és jelentős anyagi kárral járt.
„Soha semmi sem nyűgözött le annyira, a természet egyetlen jelensége sem váltott ki bennem olyan mély érzéseket és gondolatokat, és nem segítette szívemnek a természet Teremtője felé irányuló törekvéseit, mint amikor hosszan csodálhattam a számtalan csillaggal tarkított sötét égboltot, és körülöttem zavartalan volt a csend. Mintha az égi jelenetben az Úr világosabban tárta volna fel teremtésének dicsőségét, mint az bárhol máshol, és bármely más természeti formában látható. A mélységek fölött nyugvó tenger is ámulatba ejt, a benne rejtőző hatalmas erővel, a vizek mérhetetlen kiterjedésével és sokaságával. A nap felkelése és lenyugvása, a reggeli és esti csendes órák is gyönyörködtetik a szívet, segítik a lelket a mennyei világ szemlélésében, emlékeztetnek az Igazság Napjára, amely nem nyugszik le soha. A viharban zúgó tölgyfa, a szélben hullámzó mező eszünkbe juttatja a láthatatlan világ örök dicsőségét és kimondhatatlan tökéletességét… Ezek a hegyek olyanok, mint Isten trónjai, a Magasságos Isten pihen rajtuk. Valahogy Istenség jelenléte közvetlenebbül átélhető, ezzel párhuzamosan e világ hiábavalósága is, de lelki természetünk legmélyebb szükséglete, a Teremtővel való egyesülés vágya tapinthatóvá válik a lélekben.” Hilarion (Domracsev)
Flóra
Georgia növényi sokféleségét az ország természeti adottságai magyarázzák: a kevesebb mint 70 000 négyzetkilométeres területen található többek között kiterjedt sztyeppesivatagos, valamint vizes élőhelyes rész, Európa legmagasabb hegyrendszere és a Fekete-tenger mediterrán klímájú partvidéke. Az ország 54%-a 1000 m tengerszint feletti magasságon terül el.
A kaukázusi régióban 7 egyedi hidrokémiai zónát különböztetnek meg (glutty), természetesen ezek nem mind Georgiában vannak, hiszen a hegyen 3 ország és több autonóm köztársaság osztozik, de ezek számát nem mondhatjuk ki anélkül, hogy valamelyik felet meg ne sértenénk. A történelmi okok ismertek. Továbbá hét éghajlati övezetről beszélnek, a Köppen-féle klímaosztályozás szerint, az ország nyugati részének szubtrópusi nedves éghajlatától, a keleti országrész száraz és mérsékelt kontinentális éghajlatáig, a kapcsolódó növényzet teljes spektrumával, illetve említhetjük ismét az örök hó szintjét és a mediterrán klímájú tengerpartot. Ennélfogva a georgiai növényvilág a legváltozatosabb és legendemikusabb Európában, már hogyha Európához soroljuk, de miért ne tennénk.
A vadon élő növények, a georgiai ökológiai nagykönyv szerint, 4130 faja közül mintegy 900 (kb. 21%) endemikus (de van 800 – moha-, 7000 – gombafaj – a teljes országra vetítve). Vannak más számok is (6300/1600), és nehéz bármiféle pontos összehasonlítást tenni, de Magyarországon 2300-3000 közötti növényfajt tartanak számon, ebből talán 700 lehet idegenhonos. Georgiában több mint 50 orchideafaj található, különböző nemzetségekkel. A régió 700 magasabb rendű növénye szerepel a vörös listán, mint „ritka” vagy „kihalással fenyegetett.” Az ország több mint 40 százalékát erdő borítja, amelynek több mint 4 százaléka őserdő. Az országban 400 különböző fafaj található, amelyek közül 60 endemikus, 60 pedig globálisan veszélyeztetettnek számít. Magyarországon 45-55 közötti az endemikus fafajok száma, ehhez jön még 100-120 „egyéb”, azaz főként behurcolt faj.
Bár e sorok írója ismer a Bükkben és a Tátrában is reliktumokat, sőt, Nagyváradon is, a Kaukázus azért más terület. Ugorjuk át azt a kérdést, hogy a konkrét reliktumok esetén aligha van egyetértés a szakemberek között. Errefelé a legtöbb esetben fákkal, főként fenyőfélékkel kapcsolatban hangzik el a reliktum kifejezés, de van diófa, nyírfa, tölgy is ezek között. A nyugat-georgiai erdőkben több lágyszárú reliktumot jegyeznek, főként mint aljnövényzetet, köztük több rhododendron (havasszépe, havasi rózsa) is található. A Kaukázust a világ 25 biológiailag leggazdagabb és egyben legveszélyeztetettebb szárazföldi ökorégiója között tartják számon.
A hegység alacsonyabban fekvő részein, 700-900 m közötti magasságban a bozótos és lombos erdők dominálnak, ahogy azt természetes módon várjuk is. Tölgy-, gyertyán- és bükkfaerdők találhatók, változékony erdei barna talajon, ezeket nyugaton és délnyugaton a kaukázusi szil és a Nordmann-fenyő telepei, keletebbre pedig esetenként fenyőerdők váltják fel. Az ország legnagyobb részén ez a magasság a legkedvezőbb megújulású. A kelet-nyugati változékonyságot elsősorban az adja, hogy a hegyvonulat dél-keleti részén kevesebb a csapadék. Azonban az már java részt már Azerbajdzsán problémája.
A tűlevelűek 1500 méteres tengerszint feletti magasságon, illetve valamivel afelett is dominálnak, például az említett Nordmann-fenyő, a kaukázusi lucfenyő és a kaukázusi fenyő. Földrajzi helyzete szerint „szokásos mediterrán” lenne, ha lenne ilyen, nagyrészt Róma földrajzi szélessége ez, de természetesen egészen más a klíma a hegyek lábánál. Egyre inkább Georgia előnyére, tegyük hozzá.
1700-1900 m tengerszint feletti magasságban, főként félárnyékos helyeken a nyírfa, nyárfa, kőris szigetszerű, vagy kiterjedt, összefüggő erdőségei láthatóak, illetve magashegyi juhar és más lombhullató fajok találhatók, az említett társulásokban. A cserjeszint jóval gazdagabb, de csak a csipkebogyót említjük, hogy egy kicsit otthonosabbnak érezzük a tájat.
A fahatár közelében, 1800 és 2000 méteres magasságban törpeerdők nőnek, de a nedvesebb, mélyebben felhordott területeken „speciális” nyírfák, tehát havasi nyírfajták települnek, a szárazabb területeken pedig keleti tölgy és kaukázusi fenyő. Rendszerint kisebb társulásokban, és természetesen az egyedek hegyi méretben. Ebben a magasságban lehet látni (északi részen) borókát, homoktövist (ez ritka) és tőzegáfonyát. 2000 m fölött természetesen már mutatóban sincs szálfa, és amikor „hegy”-re gondolunk, akkor ez jut eszünkbe, a magashegyi kopár karakterisztika.
A szubalpin telepített parkerdők is 1800-1900 m magasságban érzik jól magukat, szellősek, és főként vörös juhar és kaukázusi tölgy alkotja, védettebb helyeken, tehát nem legeltetett területekre bükk, nyír és jegenyefenyő települ. Főként a jóval csapadékosabb nyugat-georgiai erdőkre jellemző, hogy az örökzöld lombhullató fajok aljnövényzete között a Rhododendron több nemzetsége is szerepel, egy részük reliktum, ahogy mondják.
A 1800 m tengerszint feletti magasságnál kezdődik igazán a hegy, a szubalpin, alpin, szubnivális és nivális zónával, és mindenik a megfelelő, sajátos ökoszisztémával. A szubalpin dús cserjések, magasfüves gyepek, különféle szikla- és törmelékes élőhelyek 1800 és 2500 közötti magasságban találhatók. Az alpesi rétek pedig 2500 és 3000 méter közötti magasságban. Ezek látszólag jóval szegényebbek, talán ezért is ébred bennünk annyi együttérzés, nemkülönben figyelem irántuk. Megjegyezzük, hogy ezt az övezetet két borókafaj bírja, és ezek jelentős szerepet játszanak az erózió szabályozásában. Ezen a szinten már minden apróság számít, azaz a véznább talaj, kitettebb, vagy árnyékosabb hely, ilyen kiélezett viszonyok között azonnal csökkenti a megtelepülési potenciált. 2000 és 2800 méter között sziklagyepekkel tarkított területeken pompáznak az év egy rövid szakaszán a kaukázusi rhododendronok. A gleccserek és az örök hó zónája körülbelül 3000 m magasságban kezdődik, de ezen a magasságon még csak a védettebb völgyekben marad meg foltokban a hó, az igazi örökhó határa 3500 m környékén van. Szubnivális növények és zuzmók még 3000 és 4000 méteres tengerszint feletti magasság között is nőnek. Afölött nem jártunk.
Magasabb területeken egyértelmű, hogy a fekvőgyepek dominálnak, a levegőnél jobban felmelegedő talaj arra készteti a fajokat, hogy talajközelben maradjanak, és kihasználják az éltető talajmeleget. Itt fenn az alacsony, törpe termet a legmegfelelőbb, sok növényfaj szártalan, ülő virágú. Viszont csalogatniuk kell a kisszámú rovarfajt, ezért virágaik nagyobbak, feltűnőbbek, élénkebbek. Igaz milyen szépen működik? Ráadásul mi azt éljük meg, hogy nekünk nyílnak… Az említetteken kívül előfordul még a szenzibilis encián, illetve más színes virágú növény, mint boglárka, pitypang, gólyaorr, kövirózsa és mások.
A Kaukázusban számos népszerű virág- és kerti növényfaj otthonos: rododendron, liliom, írisz, havasi őszirózsa, harangvirág, hóvirág és ciklámen, amiket mi botanikus kertekben, kertészetekben csodálhatunk meg. Hegyi élőhelyeiken rövid életűek, szépségük viszont ez idő alatt folyton szivárog át az egész tájba. A kaukázusi endemikusok közül sok megtalálható Tbiliszi és Batumi botanikus kertjeiben is, illetve másutt szerte a világon. A Wittmann-bazsarózsa, a kaukázusi bazsarózsa és az ibériai írisz különösen pompásak, és érdemes itt megemlíteni őket. Zsálya, az említett havasszépe, édeskömény, varádics, pitypang és természetesen szőrfüvek, perjefélék, csenkesz.
A Kazbegi Nemzeti Park a nevét a Kazbeg-hegyről kapta – a Kaukázus 6. legmagasabb csúcsa, 5047 méteres magasságával. A park a Kaukázus-hegység északi hegyoldalán található, és mintegy 78 ezer hektárnyi területet foglal magában. Magas hegyek jellemzik, a legalacsonyabb része 1400 méteren található. Csak megjegyezzük, hogy a magasság csak a számegyenesen vagy a térképen nő lineárisan, a terepen az élővilág számára, az embert is beleértve, a növekmény exponenciális, amint azt már beszéltük. Ezért minél fentebb megyünk, hatványozódik az érzékenység, a kiszolgáltatottság és a táj sérülékenysége. A park területének 35%-át erdő borítja, a fennmaradó terület pedig hegycsúcsokat, alpesi legelőket, látványos szurdokokat és kanyonokat foglal magában, amelyeket főként a Tergi folyó és mellékvizei vájtak ki a sziklából, bár hogy mi volt előbb a folyó, vagy a völgy, az hosszú választ igényel, egyedit, geológiait. A szurdokok főként bazaltos képződményekből, például kvarcitból, agyagpalából, agyagos üledékekből épülnek fel, ami akár 100 m is lehet. A délebbi részek szikláin bazaltszelvények és lávarétegek láthatók, egykori vulkáni tevékenységek nyoma. Az extrém kibocsátással járó vulkáni aktivitásig messzire vissza kell menni az időben, de érdekesség, hogy a dmanisi leleteket bőséges vulkáni hamu konzerválta.
Bármerre nézünk szálkibúvások, törmelékcsuszamlások mindenfele láthatók, 2000-2500 méter között talán a leglátványosabbak. Egykor gleccserek világa volt ez, visszahúzódásuk után maradt durvább tömböket a gyepnek vagy az eróziónak (a völgyekben) máig nem sikerült eldolgoznia. Hogy megtörténik-e ez valaha, az nem érdekel annyira, mint az a kérdés, hogy „nem maradhatna örökre így?” A természet él és dolgozik, felszíni leöblítődés, szélhordás, hőmérsékleti mállás, szóval holnap már nem ugyanaz van itt. Úgy tiszteljük, mint hozzánk képest végtelent, és úgy szeretjük, mint múlandót.
Fauna
Kazbegi különleges állatait olyan nagytestű állatok képviselik, mint a zerge és a barnamedve. Utóbbiból mintegy 500 példány élhet az országban, és egyelőre bőven van helyük, velük való konfliktus nagyon ritka. Nem beszélve arról, hogy, szemben a georgiai emberekkel, nekik szabad az átjárásuk Dél-Oszétiába is. Ezen kívül vadmacskák, nyulak, mókusok, közönséges cickányok, illetve sok más faj található. A ritka és veszélyeztetett fajok között van a barnamedve, a kelet-kaukázusi kecske (bár ezt lehetne nyugati kelet-kaukázusinak is nevezni, népesebb populációja inkább Közép-Kaukázusban él, a kelet nyugatja pedig a közép:)), a hiúz, a zerge, valamint olyan ragadozómadarak, mint az aranysas, a kaukázusi nyírfajd, a keselyű, a szakállas keselyű és a kaukázusi hókakas (Adzsaria, Imereti inkább otthonuk). További madarak a gyűrűs rétihéja, a vöröscsőrű csér, az alpesi csér, egerészölyv, stb. Ha nagyobb egységre tekintünk, úgy olvassuk, hogy Georgiában 61 endemikus állatfaj, 3 endemikus madárfaj és 1 endemikus hüllőfaj él.
A hegyi folyók és tavak különböző hüllőfajoknak, például gőtéknek és szalamandráknak (nem ez a vidék az otthonuk), valamint számos halfajnak adnak otthont. A jámbor és bamba nagy rózsabogár, egyem a szívét, hol ne fordulna elő. A legelőkön kiterjedt juh- és szarvasmarha-legeltetés folyik, mint említettük, a területek nagyon rövid legeltetésűek, de e kijelentés ellen minden legeltetett növény tiltakozna, nekik a kevés is sok. Néhány tüskés növény kivétel, ők intenzívebben is nőnek, a klímát is jobban bírják, de legnagyobb szerencséjük mégiscsak az, hogy a legelő állatok számára kevésbé kelendőek. Tesznek érte.
Az eróziós folyamatok különösen a gyenge növénytakaróval borított területeken jelentkeznek. A legeltetés, különösképpen a kora tavaszi, jelentős mértékben hozzájárul a talaj gyeprétegének pusztulásához. Csakhát tessék benntartani a jószágot fél évig, és ellenállni az ugyan mégcsak szerényen, de már zöldülő domboldal csábításának. Az apró harántteraszok, a vízsodrás irányát keresztezik, ugyan pusztul a talajtakaró növényzet, de nem alakulnak ki mélyebb vízmosások. Egyes törmelékes oldalakon alig van eróziós hatása a legeltetésnek, igaz, olyan helyen a táplálék ritkás, satnya és a megújulás igencsak kedvezőtlen.
Személyesebb
Egy órája fojtogat a mondat: megmondtam! Ez az, aminek soha, semmilyen körülmények között nincs értelme, és ha lehet azt mondani, haszna még annyi sem, viszont a helyzetet kiválóan tudja eszkalálni. Persze, ha nem mondja ki az ember, akkor máskor fog kijönni, és rendszerint nem is jön, hanem robban. Szóval fölfele kapaszkodunk egy firnes oldalon, a hát már kezd kiformálódni, lassan 45 fokba szelídül, és úgy gondolják a társak, hogy akkor már nyertünk. Holott csak ott kezdődnek a problémák, sőt, biztos vagyok benne, hogy ezzel a felszereléssel nem is lehet a gerincre feljutni, hogy aztán, mármint ahogy gondolták az „okosabbak”, biztonságosan learaszolgatunk a havas promenádon. És elsősorban ezt szerettem volna kimondani. Ugyanis hely- és súlytakarékossági okokból csak egy kisasszonyos hómacska van a bakancsunkon, ami megcsúszás ellen kiváló, ha csak annyi a kockázat, hogy lemegy a zománc, de kicsúszás ellen nem alkalmas. Márpedig a meredek oldal viszonylag vastag hótakarójának igen stabil, firnesedett, tömör húsába elég biztonságosnak tűnt a fölfele kapaszkodás, de ez nem lesz majd igaz akkor, amikor a homo sapiens sapiens ki kell egyenesedjen a gerinc kilaposodó szakaszán. Sokan lettek már ennek a tévképzetnek áldozatai. Esetünkben is igen komoly és gyors magasságvesztés vár arra, aki kicsúszik, és mint a morbid hegymászóhumor mondja, a zuhanás még nem ölt meg senkit, csak a hirtelen megállás. Egy sziklás, törmelékes alapból induló couloir van fentebb, ott talán könnyebben fel lehet kapaszkodni, de nehezebb lett volna onnan a keletre néző gerincen levonulni. Végül valóban vissza kellett vonulni, cürikk, ahogy mondták nálunkfele, vagy anabázis, ahogy beszélték Xenophónék. Méghozzá oly módon, hogy az legalsó lépett egyet vissza, és a fölötte haladónak segített abban, hogy bakancsát beillessze a hótest korábban megnyitott lépablakába, majd ő is a felette levőnek. És így tovább, lépésről, lépésre.
Másik a chacha-hoz (csácsá, törköly-szerű; szerű) kapcsolódik. Nem kellett volna annyit fogyasztani egyeseknek… Na jó, a szokásos kecskeszarvból (lehet az ökörszarv is) én is bekortyoltam kettőt, és már az első után kezdett derengeni, hogy a georgiai és a magyar nyelv nem is áll annyira messze egymástól, és házigazdánkkal kölcsönösen felismertük, hogy a két népet mindig is szoros barátság fűzte egymáshoz :). A második után kiszálltam a körből, másnap hegyi út várt, nem kockáztattam. Ekkor már a házigazdával a georgiai-magyar közös határ pontos vonalának megrajzolásánál tartottunk, de még belehallgattam a Japán hovatartozása fölötti vitába, bár nem is volt az vita, elég nagyvonalúan viselkedett mindkét fél. Reggel, a biztonság kedvéért azért rákérdeztem, hogy akkor mennyit is kell utazni „hazáig”. Azonban úgy tűnt, hogy a tárgyalást végigülők, talán a nagy felelősség súlya alatt, teljesen összetörtek, mert csak nyöszörögtek, és nem voltak hajlandók korán reggel indulni.
Félretéve a poént, 60-80 szeszfokosra is készítik, és nagyon édesre, észre sem veszi az ember, aztán elszakad a cérna annál, aki 37- 42 fokos töményitalokhoz szokott, és aszerint méri az adagot. Sok ilyen történetet hallottam. Annak ellenére van így, hogy büszkén állítják, a bort itt találták fel, mintegy 8000 évvel ezelőtt. Valószínűleg a dmanisi emberek, tegyük hozzá poénkodva, de minden gonoszság nélkül.
Van erre a koccintósdira mentségük is, miszerint már a teremtés hajnalán lekésték a Föld felosztásának procedúráját, és a Teremtő sem volt elragadtatva, hogy teremtményei ennyire felelőtlenek, ráadásul még láthatóan mámorosak is. Mivel ez esetben nem tudta mi történt, elmondták neki, hogy a barátság miatt késtek, mert ők így ünneplik örömüket, hogy együtt vannak, meg van Gazdájuk is. Akármilyen furcsán is tették, a Teremtő – alapesetben is jó szíve – megenyhült, de már nem volt mit kiosszon nekik, minden föld elkelt. Ámde igencsak megkedvelte őket, és nem akarta hogy kiszolgáltatottak legyenek, ezért átadta nekik azt a területet, amit eredetilag a maga számára különített el.
