Geológia
A hegyoldalon, olykor bosszantó módon, meglehetősen önkényesen választják az útvonalat a turisták, ami az alsó szakaszon még nem jelent különösebb gondot, de fentebb, a meredek emelkedőn már a legkisebb behatásra is morzsolódik, ezt követően könnyen kimosódik a vékony váztalaj. Hegyi viszonylatban a természet szempontjából logikátlan, csupán a kényelemre figyelő mozgások vonalán egyhamar kősziklára pusztul a borítás, a szerény fekvőgyeppel együtt, hogy ilyen általános fogalommal lepjük meg a nevezéktant. Legyünk azért igazságosak, azon a szakaszon, ahol a megújulás is biztosabb és gyorsabb, a kölcsönhatás jelentős része a legeltetésből származik, antropogén, de nem turisztikai, míg a magasabb régióban már a természet megnyilvánulásai adják a fő bolygatást (szél, fagy, hónyomás, stb.), ott már a halandók is ritkábbak és óvatosabbak. Vagyis a természet-ember kölcsönhatásának ismert dinamikája szerint az emberi hatások aránya a település környékén jelentősebb, de kevésbé számít, fentebb erodáló, de arányaiban nem számottevő. A függvényszerű összefüggésnek nemcsak mennyiségi tényezői vannak, hanem utal az erőhatások karakterisztikájára is, magyarán fölfele egyre növekszik a természet energiája, miközben törpül az emberé (utolsó fázis a „homok sapiens” :)), egyre sérülékenyebb a vegetáció, de csökken az emberi befolyás. A vegetáció pedig alapesetben harmóniában van a természet adott erőivel, megtelepülésének logikája szerint. Minden tavasszal pedig példát mutat a megbocsátásra.
A hegy sérülékenyége a magassággal egyre nő (grow:)), az ember kiszolgáltatottsága hasonlóképpen, méghozzá mindkettejüké exponenciálisan. Előbbi esetben nyilvánvalóan nem a kristályos pala, vagy a kialakult tömbök lesznek egyre érzékenyebbek a szintemelkedéssel, hanem a borítás illetve az a törékeny vegetáció, amik bámulatos kölcsönhatásban élnek, ismételjük, minthogy semmiképpen nem tudunk betelni ezzel a csodával. Hegek és bolygatás nélkül is határon van a növényzet sorsa, azaz hihetetlenül sérülékeny, pedig „emberfeletti” környezeti hatások között fejlődik, sőt nemcsak létezik, hanem nyilvánvaló vitális karaktere. Könnyhullatása, a mi érzékelésünk szerint, az elszáradás, amikor sejtenként adja le az életet. Megtelepedése az élet makacssága, mégpedig olyan, aminek analógiája a mindenáron ajándékozni kívánó szeretet szívóssága.
A természet dimenzió nélküli kiszolgáltatottságához való hozzáállás a három hegyi T szerint alakulhat: távolmaradás, tahóság és tisztelet. Utóbbit ajánljuk, és annyit jelent, hogy bekapcsolva hagyjuk a tükröt, vagyis monitorozzuk önmagunkat, viselkedésünket. Az extravagancia ebben a helyzetben a ki nem kényszerített alázatot jelenti, a „vendégségben lenni” normák követését, mert a hegyi út nem megoldandó feladat, nem kötelező teljesítmény, hanem egy meghívás, egy felajánlás. Aszerint kellene tehát viselkedni, míg árnyékunk metszi a hegyek fenséges téridejét, miben az örök birkózik a megtelepedett valósággal. Nem szabadna magunkban felejteni a városok kaotikus életvitelét, pazarló szemléletét, és nincs olyan, hogy vigyázzanak mások, mert mi vagyunk a mások. Néhány hegyi növény egész élete egyetlen lépésünkbe tömörül.
Völgyekben látható pár műtárgy a hegyről lezúduló áradások csillapítására, ezek hatékonysága nem tűnik jelentősnek, de valamennyire csak mérséklik az emberi tevékenység következményeit (erdőírtás, legeltetés, közlekedés, turizmus) ezeken a hatalmas, mégis törékeny oldalakon. Lényeg, hogy ezek az emberi beavatkozások is segítenek abban, hogy a vidéket szándékaival együtt megismerjük, ahogy az őszi erdő zúgása megtanít borzongani. Számtalan kisebb-nagyobb szurdok szabdalja a végeláthatatlan hegyoldalt, korábban volt merre csatangoljanak a gyermekek. De itt, hol az éjszakai élet máig a természeté, merre indultak a szülők, ha a gyerek nem ment haza időben? Legtöbbünk számára szokatlan, érdekes megvilágításba helyezi az egzisztenciát. Kemény élet, ami a fáradtságon át csörgedezik, emellett roppant hegyek lábánál életükre elkerülhetetlenül rákerül az alázat. Ezidőtájt a szél nyájas és natúrillata van, a verőfény pedig könnyű, vigasztaló pacsmagolás, de nem mindig van így! Ősszel az első keményebb szelek összehajtogatják a nyár emlékét, becsomagolják a napsütést és a meleget, és az egészet legalább fél évre elérhetetlenné teszik az emberek és a táj számára egyaránt. Úgyhogy sokáig nélküle kell boldoguljanak. A nyájat beterelik védettebb helyre, de a táj kint marad. „A hegyek nem stadionok, ahol kielégítem a teljesítményre irányuló ambícióimat, hanem katedrálisok, ahol gyakorlom a vallásomat.” Anatoli Boukreev
Kétezer méter fölött nem fordul elő virulens fásszárú növényzet, ennek oka természetesen az időjárás illetve az emberi beavatkozás. Előbbi korlátozza, utóbbi pedig nem angyal. A legelők nagyrésze a jelenlegi erdőhatár felett, de a potenciális erdőhatár alatt találhatók, tehát a növényzet ezen a magasságon antropogén, elsősorban a legeltetés által behatárolt, de más tevékenységek sem kizártak (tapintatból a témát nem folytatjuk). Településközeli meredek oldalakon a terelés nyomait mutató, a domb felső peremén elkeskenyedő teraszok, vagy ahogy neveztük, löszös köröm-padok. Alant bokroktól ölelt mini-rétek, tele sejtelemmel, magasabban pedig ezekhez képest szinte áradó, nyitott szubalpin rétek, extenzíven használt legelők. Ez a terület az emberek, a könnyen terelhető állatok és a természet közös képességmezeje.
A változékony magasságból következik a hihetetlenül változatos klíma és vegetáció, a magas korrelációt felesleges is hangsúlyozni. Az alacsonyabb területek U völgyeit föntebb felváltja a V forma, a szubalpin növényzet változatosságát és jó értelemben vett kaotikusságát az alpesi gyepek fegyelmezettsége, ami csak arra kíván utalni, hogy egyelőre a klimatikus viszonyok kiegyenlítettek. Fentebb egyre durvább tömböket kell kerülgetni, miközben a csoda mértéke egyre bőségesebb, a másik oldalon pedig az áhítat lépésről-lépésre növekszik. Az éghajlatváltozás azonban itt is jelentkezik, az alpesi gyepterületek alulról zsugorodnak, ezzel párhuzamosan a szubnivális növényzet fentebb kerül. Talán ez a zóna a legjobb indikátora annak a lassú, de folyamatos és egyirányú változásnak, ami globálisan csak évtizedek alatt mutatkozik.
Geológiai és geomorfológiai szempontból a régió meglehetősen összetett szerkezetű, magas hegyek és meredek lejtők váltakoznak előhegységekkel, amik kiszélesedő, alluviummal feltöltött folyóvölgyre futnak le. Kaotikusan feltörekvő tömbök, elnyúló gerincek, ezek vonalát megtörő sziklacsúcsokkal, a gerincek oldalán gravitációs törmelékfolyásokkal, és a részben feltöltött völgyekbe olykor méterekre bevágódó vízfolyásokkal. A völgyeket kevert genetikájú lejtőüledékek töltik fel, a Tergi/Terek felső folyása talán a legszebb példája ennek. Természetesen más léptékű természeti jelenség, mint egy szerényebb vízfolyás. Említett folyóvölgyben, körülvéve a meredek tömbökkel, úgy törnek fel az érzések és gondolatok az emberből, mint a hegylábakból az apró fakadások, tavasszal, hóolvadáskor. Mintha itt rejtőzne az elmúlás titka, másrészt pedig itt lenne az örök rend és az összhang forrása. Egyrészt a környező hegyek, meredek letörések, félelmetes hófödte csúcsok arra emlékeztetnek, hogy milyen parányi az ember, mindemellett segítenek abban is, hogy a föltörténeti korok, a változatos és életerős természet, illetve a törékeny emberi élet, azaz a mindenség és a múlandóság közötti harmóniát megéljük.
A gerincek alsó szakaszát hatékonyabban megdolgozták fagyok és szelek, szépen formált vonulatukat teltkarcsúnak mondanánk, felső, kiegyenlített gömbölyűséggel, ami formájukat illeti, nem pedig a magyarázatot. Szelek szárnyán és csapadékban érkező finom anyag építi fel nagy türelemmel a vékony váztalajt, ami a mostoha körülmények ellenére várja és fogadja a szívósabb növények magvait, amikről még szót ejtünk. De a kristályos kőzet nem adja fel olyan könnyen, méretes és meredek kibúvásokkal jelzi, hogy jelen van, túlélte a gleccsereket is, a szelek pedig neki nemigen parancsolnak, úgyhogy tiszteletet követel. Jön, hogy megsimogasd, hogy végighúzzad a tenyered a gerincen, és mit számítana, hogy a hegyes és éles sziklák feltörnék, az ilyesmi nem a szív tévedése, csak taktikai hiba. Az éjszaka utolsó törmelékeit őrzik ezek a kibúvások, amíg erővel nem jön a hajnal, hogy megrendültség köré ültesse az egész tájat.
A Kazbeg fehér, „orografikusan pipáló” masszív csúcsa pedig mindig ott van a háttérben, egyszerre vonzó, hívogató és félelmetes. Méretet és formát ad a „hatalmas”-nak, megbabrálja a közel-távol jelentését, nemkülönben a végtelenét is. Szigorú, parancsoló környezetében meghunyászkodik az ember, de nem vereséget él meg, hiszen az áhítat hatja át a csoda megélésekor. Mintegy közvetve arra is emlékezetet, hogy az életet kívül-belül fenyegető erők nem egyes szituációkban jelentkeznek, hanem folyton figyelnek, ahogy a gondviselés is, távolból, ködök mögött, felhők fölött, folyton jelen van, érzékeny dolgokat ír emlékfüzetünkbe, és lapoz, ha kell, valamint arra kér, hogy harcaid közben se veszítsd el azt az embert, akiért olyan sokat áldozott. „Uram, megvallom, a katasztrófa tisztaságát, erejét és hatását akarom, de nem magát a katasztrófát. Mint mindenki más, én is olyan vihart akarok, amelyben táncolhatok, de amelyik mégsem pusztít el. Tulajdonképpen egy ürügyet akarok, hogy megváltoztassam az életemet.” Franny Choi
Ebben a magasságban a terület többnyire nyílt, fosszilis árnyékok nem nyomorgatják :), de azért helyenként előfordulnak magányos bokrok, vagy társulatok, főként a védettebb részeken. A „védettebb terület” ezen a magasságon, nem meglepő módon, az északi oldalt jelenti. Az időjárásnak ugyanis sokkal extrémebb karakterisztikája van a déli lejtőkön, a napsütésnek kitett helyeken. Tavasszal a déli napsütés a nagyobb méretre vágyó növények számára még rossz üzenet, mert amint a hőmérséklet emelkedni kezd, gyökerük már reagál, nedvek moccannak a vékony szárakban, amire aztán érkezik az éjszaka pusztító hidege. És ennyi volt neki, mégha egy-két tavaszt túl is élt. Az északi oldal hűvösebb ugyan, viszont előnyére, nem annyira szélsőséges. Kitettebb felületen, bármelyik oldalon, a fásszárúak nehezen jutnak túl néhány hónapos életkornál, jégnyírás, legeltetés és szél a legfőbb ellenfelek, miután a hosszú fénymentes, fagygazdag napok legyengítették, könnyen elbánik velük bármi, legyen az tomboló vihar, vagy a genetikájába épített finom szabályozórendszer.
A völgy túloldalán, az északi oldalon, természetesnek tűnő bokrosodás, egész oldal befedve, madarak otthona, apróvadak búvóhelye, vegyes összetételű, délcegebb örökzöldek valamint törpébb lombhullatók alkotják, és mondani sem kell a borítás így nyitottabb, utóbbiak ugyanis csak nyaranta kényszerítenek árnyékot a talajra. Távolabb, egészen messze, a szemközti hegyoldalon pedig már komoly múlttal rendelkező telepített örökzöld-liget, évtizedek múlva is érezhető benne az emberi igyekezet, hogy valami borítás legyen a felületen. Területe már nem teljesen összefüggő, és bár a sűrűbb részeken kitakarja a karakterfajokat, viszont már széleken rojtosodik, tehát nyitottabb. Nekik sem könnyű erre az élet, ezen a sziklákkal nehezített megújulású területen, de sosem ér el a feleslegeshez. Fölötte már kezdődik is a kövek és sziklák monoton tömege, a hátteret pedig a meredek sziklatornyok uralják, némi nyugtalansággal vegyes megrendültséggel szórva meg környezetük. Hozzájuk változó mennyiségű, a meredély aljában kúpszerűen felgyűlt törmelék a bevezető, vagyis a felvezető.
Egyszerre szeretne az ember mindenütt lenni. Egész közel hajolni ahhoz a helyhez, ahol éppen van, beilleszkedni a domb, a növényzet életébe, hallgatni, amint szintjükön végigsuhanó fuvallatok simogatják, leszakadt örvények törleszkednek, míg a távoli fákat markáns szelek vallatják, de azt is, amint végül minden tényezőjét jóváhagyva, elégedetten távoznak. Szeretnénk abszolút jelenlétét teljes jelenlétünk hatékonyságának színvonalán átélni. Eső után, vagy hóolvadáskor, amint a friss vizek szortyogva elvonulnak, a szőrfüvek, perjék finomam szöszmötölnek, lerázzák magukról a súlyos cseppeket, vagy délelőtt, amint a napsütötte oldalon ropogtatva kinyújtja az éjszakai fagyban elgémberedett tagjait.
Szeretne ugyanakkor valahol másutt is lenni, fent egy gerincen, felágaskodni és körbenézni, tekintetével távoli csúcsok után kap, hiszen olyan vonzó a szemközti nagy hegy is, olyan titokzatos, annyi jutalmat ígér az erényeknek, amik között a fizikai állóképesség és a bátorság előkelő helyen szerepelnek. Elérhetőnek tűnik a tömbje, mintha csak a közeli lakótelep toronyháza lenne. Odaülni barátsággal, lesöpörni a fejéről a havat, törölgetni homlokát, és engedni, hogy behálózzon a messzeség, majd ha eljön a pirkadat, az érdes gerincével együtt, keretbe foglaljon gyengéd harmatával.
Egyik csúcsról a másikra ugrálnánk, miközben jeges ujjaival pirosra szeretgetné arcunkat a szél, barátkoznánk a holdfénnyel, és ha fáznánk, ködbe, dérbe takargatna. Kalapolnánk egy kis békességet, de milyen is a szívünk! – ha megvan, rögvest egy másik helyre kívánkoznánk, mintha ott még adakozóbb környezetet találnánk, amelyik ráadásul pontosabb választ ad nagy kérdéseinkre. Merthogy kell legyen egy hely, gondolhatjuk, ahol a környezet, az emberek, a kultúra, a természet, szóval minden összefog és rendelkezésünkre áll, hogy válaszoljon hogyanjainkra, és hogy megfejtse kisebb-nagyobb miérjeinket. Konkrét kérdések természetesen nincsenek, illetve éppen azért „nagyok”, mert megfogalmazhatatlanok. Utazásaink azonban gyakran nemcsak kronológiai, hanem egyfajta szellemi elsőbbséget is ajánlanak az anyagnak, a helynek, a szokatlan körülményeknek, hogy akkor légyetek szívesek, oldjátok meg. Velem, de nélkülem. Fogalmazzátok meg a kérdést, és adjatok is választ rá. Megtörténik, hogy maga a meglátogatott hely vár egy meglepő kérdéssel: és még mit szeretnél mondani? Mindezt meghallani, csak mély csendben lehet, olyanban, amit környezeti zavaroktól való mentesség önmagában nem biztosíthat, ahonann elhozhatatlan a környezet hangulata, a természet karaktere.
Ez a hely speciel csodát ad az élethez, és megszórja azt csipetnyi parával, amit az ember tekintetéből koppintott, és beolt minden jellegű és mértékű fennhéjázás ellen. Ilyen önismereti tételt munkál ez a természeti környezet, kiköti a DNS önző, gőgös génjeit. Meg is mondja a megoldást azonnal: maradj itt velem egy éjszakára. Mindenképpen gyönyörű lenne, a szél egykettő kibontana a komfortból, hallgatnánk a völgyek patakzó vizeit, bújócskát játszanának hajunk körül a csillagok, a hajnal pedig… elköszönne.
Közép-Kaukázusban vagyunk, egy ötezres lábánál. Egyébként a Nagy-Kaukázus déli lejtője sokkal rövidebb, mint az északi, ez azt is jelenti, hogy ezt az oldalt meredekebb letörések, merészebb emelkedők, illetve aszimmetrikus gerincek jellemzik, egykori gleccserektől megdolgozott, mély völgyek, amikből ki tudja pontosan mikor vonult ki a jég, de az biztos, hogy a legközelebbi gleccser aktuális vége ma is alacsonyabban van, mint a klimatikus hóhatár, tehát száraz lábbal felmehetünk hozzá. Meg lehet tehát simogatni, és mély tisztelettel köszönteni az elmúlt párezer évet. Az aljban egészen kisimul és elvékonyodik a jege, éppenséggel borotválkozni nem lehet vele, és nem is szereti, ha tapogatják, tiporják feleslegesen. Ugye értjük miért. Mert ablak a múltra, mert korok sírja, és mert érzékeny, egy letört résznek, a markunkban, azonnal megcseppen a könnye.
A hegyoldalak ezen a magasságon erősen tagoltak, a talajképző kőzetet pala, gneisz, gránit adja, de előfordul bazalt, andezit stb. is. Ezek természetesen nagyobb egységre vetítettek. Amint éppen nem annyira mély, de mégiscsak megtartott talajról átnézve, láthatunk egy másik gerincet, ami meglepően kopár, szürke, andezites. Mi történt ott? Kazbeg egykor vulkáni aktivitást mutatott, utoljára mintegy 2750 évvel ezelőtt. Egyes helyeken ennek a nyomát láthatjuk az elemek hatalma által megdolgozva, morzsálódó felszínnel, eróziós, kiszélesedő transzportációs medrekkel. Az aljában szanaszét, rendezetlenül heverő kisebb-nagyobb kő, időnként hallani, amint az idő aktuálisan is hámozza a hegyet, akár térképészeti mérető sziklák válnak le, és amik aztán egy másik magassági szinten integrálódnak, természetesen javarészt darabokra esve.
Nem felejtjük azonban, hogy a Tergi, ahol éppen állunk, északra folyik. Déli oldalon vagyunk, de északi kifolyású völgyben. A Kaukázus nem egyenes vonal, ha ez egyáltalán felmerült volna. Dehát akkor pontosan hol húzódik Európa és Ázsia határa, kérdezi a naiv lélek. Át a hegylakók, a georgiaiak, örmények és azeriek szívén. Nem gonoszkodva, a világért sem, de úgy tűnik, hogy a határ inkább egy tengerparthoz hasonlít, apállyal, dagállyal, hullámveréssel, vagyis sosem egy pontos vonal, és folyton változik. Ezek után hogyan tudnánk kifejezni, hogy mindezt együttérzéssel mondjuk, minden nagyzolás nélkül? Emberek, általában és egyetemesen, büszkék vagyunk gondolkodásunk, elménk fegyelmezettségére, logikánk pontosságára, holott nem az elemzés a tudat erőssége, hanem az, hogy képes minket elvezetni egy eleve vágyott, kinézett végeredményhez, úgy, hogy ne is vegyük észre a csúsztatásokat. Megélünk valamit, majd ezt szavakba öntjük, és elnevezzük igazságnak. Ez nemcsak másokkal történik, ezért próbálunk óvatosak lenni. Konkrétan ez azt jelenti, hogy nem a Kaukázus vonulata, hanem a határt meghúzó ember személye, világnézete határozza meg, hogy (számára, aktuálisan) hol húzódik az említett határ. Miközben a földrajzzal (tényekkel, igazsággal) érvel…
A Nagy-Kaukázus főgerincét tipikus alpesi domborzat jellemzi, 4500-5000 m abszolút magassággal, bár azt mondják állandó mozgásban van, úgyhogy mire kimondjuk a pontos adatot, már nem is annyi. Él ez a hegység, nem volt és nem lesz mindig ilyen, és ez könnyű átkötés ahhoz a kérdéshez, hogy akkor hogyan kezdődött ez az egész. Nem, nem kezdünk bele, de van errefele gabbró is, azért az egyértelműen utal a távoli eseményre. Élő bolygónk van, lenyűgöző átalakulásokkal, olykor lassú, máskor drámai változásokkal, egy-egy impulzusszerű vulkáni kitöréssel, aztán hosszú, időnként megdöccenő, de mégiscsak nyugalmas időszakokkal. Tengerek emlékeivel, amiknek egykori elevensége ott van a hegyek gerinceiben beépülve (pl. a Himalája főgerince mészkő), és talán a mi vérünkbe is átszivárog onnan valami.
Érdekes a zonalitása is, természetesen lentről felfele az egyik kritérium, mint lesz még szó róla. 3500 méter felett kezdődik az örök hó és a jég birodalma, de nyugatról kelet fele is van egy több száz kilométeren keresztül húzódó, mindenekelőtt a csapadék mennyiségében megnyilvánuló övezetiség. A Fekete-tenger partvidékén a csapadék éves összege meghaladja a 2000 mm-t (1300-1400 m-es magasságban 4000-4500 mm), viszont a Kaszpi-tenger partvidékének délnyugati (alföldi) részén a csapadékmennyiség éves szinten 150 mm körül alakul.
Az alsó részt, a lakott területekhez közeli völgyeket, magasabb hordalékos formák jellemzik, helyenként agyagos, hegyi szürke talajok felhordásai. A folyó völgyébe befolyó patakok alsó szakasza kimélyülve, helyenként lendületük műzátonnyal megfogva, mögöttük feltorlódva a heves csapadékok következtében bemosódott kavics, homok, agyag és morzsalék. Fentebb, mesterséges akadály híján a patak saját medrét minduntalan igyekszik letakarítani a sziklás alapra. A kolluviális iszap és homok a mederben tavaszra elszegényedik, a gazdakőzet nagyobbacska sziklái ilyenkor jobban kiemelkednek, a kisebb, gyengébben cementáltak, hó és jégnyomásra elmozdulnak. Itt lett volna izgalmas a gyermekkor! Az apró, de stabilizálódott köveket meg csak mossa a víz, mint Ágnes asszony a szennyesét. Medermélység egyúttal mutatja a talaj feltöltési szintjét is, bár nem mindenütt mélyült le a meder az alapkőzetre. Ugyanazon a szinten folyhat a patak, mint amikor a gleccserek innen elkezdtek visszavonulni. Régi szép idők, néznek végig elhagyott völgyeiken emezek. És mi erre csak annyit tudunk mondani, hogy posztglaciális. Ez karcsú. Üledék szintje, a völgyek alján, 5-10 m-en belül változik. A folyó völgye, az más. Amit lehordtak neki a patakok, abból hosszú idő alatt felépített egy tekintélyes alluviális síkságot. Egy ilyen felépítményre épült a falu alsó része. Padlószinten az „egykor semmi”.
A Tergi völgyébe lenyúló vonulatokat láthatóan a hajdani gleccserek formálták. Kerekded gerincüket vékony talaj fedi, alatta még tapintható a kristályos pala, gránit lüktetése, helyenként méretes kibúvásokkal, az oldalakon meredek leszakadásokkal. A kristályos kőzetek megőrizték formájukat a jeges időszakban is, úgyhogy a „völgy” nem csak annyit jelent, hogy egykor abban nyomult lefele egy gleccser, hanem ott volt lazább, morzsalékonyabb a kőzet, vagyis a jég eleve hézagos, lazább kőzetet követett, és ezt a fizikai réteget dolgozta át saját képére. Volt rá ideje bőséggel, legalábbis az emberi lépték szerint. Ebből az időből vannak itt még azok a sziklaalakzatok, amiket más erő nem tudott volna kimozdítani egykori helyükről.
A Tergi vízgyűjtő területén ma is számtalan gleccser található, amelyek összterülete 67,2 km2. A georgiai gleccserek 12,6%-a a Tergi-medencére esik, terület-arányuk pedig szinte pontosan ugyanennyi.
A Kaukázus hegység alkotó kőzetei egyébként gránit, gneisz, palák, mészkő, homokkő, bazalt és gabbró. A Nagy-Kaukázus magashegységi részén találhatók olyan (azok az) ősi kristályos kőzetek, amik nagyon régen keletkeztek, magát a számot ki sem merjük mondani, mert ha csak tíz százalékot tévedünk, az is 200 millió év, ami még föltörténeti távlatban sem kevés. A Kaukázus némi vulkanikus múlttal rendelkező gyűrődéses hegység, amely (a Himalájához hasonlóan) körülbelül 28-23 millió évvel ezelőtt nyerte el mai karakterét. Geofizikai szempontból egy széles deformációs zónát alkot, amely az Alpoktól a Himalájáig tartó kontinentális lemezütközési öv része. A terület architektonikáját az Arab-lemez északi irányú mozgása adja, amint rátolódik az Eurázsiai-lemezre. Ezt a lemezmozgást (évi néhány centiméter, de sok kicsi sokra megy) mutatják a térségben gyakori földrengések. 6,5-7-es erősségűek viszonylag gyakran előfordulnak, például 1988. december 7-i örményországi (Spitak), ami több, mint 25 000 ember halálát okozta. Irán, Törökország, Örményország a legveszélyeztetetteb területek, de földrengésekkel Georgiában is számolni kell. 1900 óta a Kaukázus régiójában (Törökországot nem számolva) mintegy 60 nagyobb földrengés volt, 8 esetben 7-es, vagy afölötti magnitúdóval, a többi 6-os és 7-es erősség közötti, a Richter-skála szerint. Az elmúlt száz esztendő legnagyobb rengése Georgiában 1991 április 29-én volt a Racha régióban, egy 7-es erősségű földmozgás. Gyérebben lakott vidék, úgyis több áldozattal és jelentős anyagi kárral járt.
„Soha semmi sem nyűgözött le annyira, a természet egyetlen jelensége sem váltott ki bennem olyan mély érzéseket és gondolatokat, és nem segítette szívemnek a természet Teremtője felé irányuló törekvéseit, mint amikor hosszan csodálhattam a számtalan csillaggal tarkított sötét égboltot, és körülöttem zavartalan volt a csend. Mintha az égi jelenetben az Úr világosabban tárta volna fel teremtésének dicsőségét, mint az bárhol máshol, és bármely más természeti formában látható. A mélységek fölött nyugvó tenger is ámulatba ejt, a benne rejtőző hatalmas erővel, a vizek mérhetetlen kiterjedésével és sokaságával. A nap felkelése és lenyugvása, a reggeli és esti csendes órák is gyönyörködtetik a szívet, segítik a lelket a mennyei világ szemlélésében, emlékeztetnek az Igazság Napjára, amely nem nyugszik le soha. A viharban zúgó tölgyfa, a szélben hullámzó mező eszünkbe juttatja a láthatatlan világ örök dicsőségét és kimondhatatlan tökéletességét… Ezek a hegyek olyanok, mint Isten trónjai, a Magasságos Isten pihen rajtuk. Isten jelenléte közvetlenebbül átélhető, ezzel párhuzamosan e világ hiábavalósága is, de lelki természetünk legmélyebb szükséglete, a Teremtővel való egyesülés vágya mintegy tapinthatóvá válik a lélekben.” Hilarion (Domracsev)
Flóra
Georgia növényi sokféleségét az ország természeti adottságai magyarázzák: a kevesebb mint 70 000 négyzetkilométeres területen többek között kiterjedt sztyeppesivatagos, valamint vizes élőhelyes rész egyaránt található, továbbá Európa legmagasabb hegyrendszere és a Fekete-tenger mediterrán klímájú partvidéke. Az ország 54%-a 1000 m tengerszint feletti magasságon terül el.
A kaukázusi régióban 7 egyedi hidrokémiai zónát különböztetnek meg (glutty), természetesen ezek nem mind Georgiában vannak, hiszen a hegyen 3 ország és több autonóm köztársaság osztozik, de ezek számát nem mondhatjuk ki anélkül, hogy valamelyik felet meg ne sértenénk. A történelmi okok ismertek. Továbbá hét éghajlati övezetről beszélnek, a Köppen-féle klímaosztályozás szerint, az ország nyugati részének szubtrópusi nedves éghajlatától, a keleti országrész száraz és mérsékelt kontinentális éghajlatáig, a kapcsolódó növényzet teljes spektrumával, illetve említhetjük ismét az örök hó szintjét és a mediterrán klímájú tengerpartot. Ennélfogva a georgiai növényvilág a legváltozatosabb és legendemikusabb Európában, már hogyha Európához soroljuk, de miért ne tennénk.
A vadon élő növények, a georgiai ökológiai nagykönyv szerint, 4130 faja közül mintegy 900 (kb. 21%) endemikus (de van 800 – moha-, 7000 – gombafaj – a teljes országra vetítve). Vannak más számok is (6300/1600), és nehéz bármiféle pontos összehasonlítást tenni, de Magyarországon 2300-3000 közötti növényfajt tartanak számon, ebből talán 700 lehet idegenhonos. Georgiában több mint 50 orchideafaj található, különböző nemzetségekkel. A régió 700 magasabb rendű növénye szerepel a vörös listán, mint „ritka” vagy „kihalással fenyegetett.” Az ország több mint 40 százalékát erdő borítja, amelynek több mint 4 százaléka őserdő. Az országban 400 különböző fafaj található, amelyek közül 60 endemikus, 60 pedig globálisan veszélyeztetettnek számít. Magyarországon 45-55 közötti az endemikus fafajok száma, ehhez jön még 100-120 „egyéb”, azaz főként behurcolt faj.
Bár e sorok írója ismer a Bükkben és a Tátrában is reliktumokat, sőt, Nagyváradon is, a Kaukázus azért más terület. Ugorjuk át azt a kérdést, hogy a konkrét reliktumok esetén aligha van egyetértés a szakemberek között. Errefelé a legtöbb esetben fákkal, főként fenyőfélékkel kapcsolatban hangzik el a reliktum kifejezés, de van diófa, nyírfa, tölgy is ezek között. A nyugat-georgiai erdőkben több lágyszárú reliktumot jegyeznek, főként mint aljnövényzetet, köztük több rhododendron (havasszépe, havasi rózsa) is található. A Kaukázust a világ 25 biológiailag leggazdagabb és egyben legveszélyeztetettebb szárazföldi ökorégiója között tartják számon.
A hegység alacsonyabban fekvő részein, 700-900 m közötti magasságban a bozótos és lombos erdők dominálnak, ahogy azt természetes módon várjuk is. Tölgy-, gyertyán- és bükkfaerdők találhatók, változékony erdei barna talajon, ezeket nyugaton és délnyugaton a kaukázusi szil és a Nordmann-fenyő telepei, keletebbre pedig esetenként fenyőerdők váltják fel. Az ország legnagyobb részén ez a magasság a legkedvezőbb megújulású. A kelet-nyugati változékonyságot elsősorban az adja, hogy a hegyvonulat dél-keleti részén kevesebb a csapadék. Azonban az már java részt már Azerbajdzsán problémája.
A tűlevelűek 1500 méteres tengerszint feletti magasságon, illetve valamivel afelett is dominálnak, például az említett Nordmann-fenyő, a kaukázusi lucfenyő és a kaukázusi fenyő. Földrajzi helyzete szerint „szokásos mediterrán” lenne, ha lenne ilyen, nagyrészt Róma földrajzi szélessége ez, de természetesen egészen más a klíma a hegyek lábánál. Egyre inkább Georgia előnyére, tegyük hozzá.
1700-1900 m tengerszint feletti magasságban, főként félárnyékos helyeken a nyírfa, nyárfa, kőris szigetszerű, vagy kiterjedt, összefüggő erdőségei láthatóak, illetve magashegyi juhar és más lombhullató fajok találhatók, az említett társulásokban. A cserjeszint jóval gazdagabb, de csak a csipkebogyót említjük, hogy egy kicsit otthonosabbnak érezzük a tájat.
A fahatár közelében, 1800 és 2000 méteres magasságban törpeerdők nőnek, de a nedvesebb, mélyebben felhordott területeken „speciális” nyírfák, tehát havasi nyírfajták települnek, a szárazabb területeken pedig keleti tölgy és kaukázusi fenyő. Rendszerint kisebb társulásokban, és természetesen az egyedek hegyi méretben. Ebben a magasságban lehet látni (északi részen) borókát, homoktövist (ez ritka) és tőzegáfonyát. 2000 m fölött természetesen már mutatóban sincs szálfa, és amikor „hegy”-re gondolunk, akkor ez jut eszünkbe, a magashegyi kopár karakterisztika.
A szubalpin telepített parkerdők is 1800-1900 m magasságban érzik jól magukat, szellősek, és főként vörös juhar és kaukázusi tölgy alkotja, védettebb helyeken, tehát nem legeltetett területekre bükk, nyír és jegenyefenyő települ. Főként a jóval csapadékosabb nyugat-georgiai erdőkre jellemző, hogy az örökzöld lombhullató fajok aljnövényzete között a Rhododendron több nemzetsége is szerepel, egy részük reliktum, ahogy mondják.
A 1800 m tengerszint feletti magasságnál kezdődik igazán a hegy, a szubalpin, alpin, szubnivális és nivális zónával, és mindenik a megfelelő, sajátos ökoszisztémával. A szubalpin dús cserjések, magasfüves gyepek, különféle szikla- és törmelékes élőhelyek 1800 és 2500 közötti magasságban találhatók. Az alpesi rétek pedig 2500 és 3000 méter közötti magasságban. Ezek látszólag jóval szegényebbek, talán ezért is ébred bennünk annyi együttérzés, nemkülönben figyelem irántuk. Megjegyezzük, hogy ezt az övezetet két borókafaj bírja, és ezek jelentős szerepet játszanak az erózió szabályozásában. Ezen a szinten már minden apróság számít, azaz a véznább talaj, kitettebb, vagy árnyékosabb hely, ilyen kiélezett viszonyok között azonnal csökkenti a megtelepülési potenciált. 2000 és 2800 méter között sziklagyepekkel tarkított területeken pompáznak az év egy rövid szakaszán a kaukázusi rhododendronok. A gleccserek és az örök hó zónája körülbelül 3000 m magasságban kezdődik, de ezen a magasságon még csak a védettebb völgyekben marad meg foltokban a hó, az igazi örökhó határa 3500 m környékén van. Szubnivális növények és zuzmók még 3000 és 4000 méteres tengerszint feletti magasság között is nőnek. Afölött nem jártunk.
Magasabb területeken egyértelmű, hogy a fekvőgyepek dominálnak, a levegőnél jobban felmelegedő talaj arra készteti a fajokat, hogy talajközelben maradjanak, és kihasználják az éltető talajmeleget. Itt fenn az alacsony, törpe termet a legmegfelelőbb, sok növényfaj szártalan, ülő virágú. Viszont csalogatniuk kell a kisszámú rovarfajt, ezért virágaik nagyobbak, feltűnőbbek, élénkebbek. Igaz milyen szépen működik? Ráadásul mi azt éljük meg, hogy nekünk nyílnak… Az említetteken kívül előfordul még a szenzibilis encián, illetve más színes virágú növény, mint boglárka, pitypang, gólyaorr, kövirózsa és mások.
A Kaukázusban számos népszerű virág- és kerti növényfaj otthonos: rododendron, liliom, írisz, havasi őszirózsa, harangvirág, hóvirág és ciklámen, amiket mi botanikus kertekben, kertészetekben csodálhatunk meg. Hegyi élőhelyeiken rövid életűek, szépségük viszont ez idő alatt folyton szivárog át az egész tájba. A kaukázusi endemikusok közül sok megtalálható Tbiliszi és Batumi botanikus kertjeiben is, illetve másutt szerte a világon. A Wittmann-bazsarózsa, a kaukázusi bazsarózsa és az ibériai írisz különösen pompásak, és érdemes itt megemlíteni őket. Zsálya, az említett havasszépe, édeskömény, varádics, pitypang és természetesen szőrfüvek, perjefélék, csenkesz.
A Kazbegi Nemzeti Park a nevét a Kazbeg-hegyről kapta – a Kaukázus 6. legmagasabb csúcsa, 5047 méteres magasságával. A park a Kaukázus-hegység északi hegyoldalán található, és mintegy 78 ezer hektárnyi területet foglal magában. Magas hegyek jellemzik, a legalacsonyabb része 1400 méteren található. Csak megjegyezzük, hogy a magasság csak a számegyenesen vagy a térképen nő lineárisan, a terepen az élővilág számára, az embert is beleértve, a növekmény exponenciális, amint azt már beszéltük. Ezért minél fentebb megyünk, hatványozódik az érzékenység, a kiszolgáltatottság és a táj sérülékenysége. A park területének 35%-át erdő borítja, a fennmaradó terület pedig hegycsúcsokat, alpesi legelőket, látványos szurdokokat és kanyonokat foglal magában, amelyeket főként a Tergi folyó és mellékvizei vájtak ki a sziklából, bár hogy mi volt előbb a folyó, vagy a völgy, az hosszú választ igényel, egyedit, geológiait. A szurdokok főként bazaltos képződményekből, például kvarcitból, agyagpalából, agyagos üledékekből épülnek fel, ami akár 100 m is lehet. A délebbi részek szikláin bazaltszelvények és lávarétegek láthatók, egykori vulkáni tevékenységek nyoma. Az extrém kibocsátással járó vulkáni aktivitásig messzire vissza kell menni az időben, de érdekesség, hogy a dmanisi leleteket bőséges vulkáni hamu konzerválta.
Bármerre nézünk szálkibúvások, törmelékcsuszamlások mindenfele láthatók, 2000-2500 méter között talán a leglátványosabbak. Egykor gleccserek világa volt ez, visszahúzódásuk után maradt durvább tömböket a gyepnek vagy az eróziónak (a völgyekben) máig nem sikerült eldolgoznia. Hogy megtörténik-e ez valaha, az nem érdekel annyira, mint az a kérdés, hogy „nem maradhatna örökre így?” A természet él és dolgozik, felszíni leöblítődés, szélhordás, hőmérsékleti mállás, szóval holnap már nem ugyanaz van itt. Úgy tiszteljük, mint hozzánk képest végtelent, és úgy szeretjük, mint múlandót.
Fauna
Kazbegi különleges állatait olyan nagytestű állatok képviselik, mint a zerge és a barnamedve. Utóbbiból mintegy 500 példány élhet az országban, és egyelőre bőven van helyük, velük való konfliktus nagyon ritka. Nem beszélve arról, hogy, szemben a georgiai emberekkel, nekik szabad az átjárásuk Dél-Oszétiába is. Ezen kívül vadmacskák, nyulak, mókusok, közönséges cickányok, illetve sok más faj található. A ritka és veszélyeztetett fajok között van a barnamedve, a kelet-kaukázusi kecske (bár ezt lehetne nyugati kelet-kaukázusinak is nevezni, népesebb populációja inkább Közép-Kaukázusban él, a kelet nyugatja pedig a közép:)), a hiúz, a zerge, valamint olyan ragadozómadarak, mint az aranysas, a kaukázusi nyírfajd, a keselyű, a szakállas keselyű és a kaukázusi hókakas (Adzsaria, Imereti inkább otthonuk). További madarak a gyűrűs rétihéja, a vöröscsőrű csér, az alpesi csér, egerészölyv, stb. Ha nagyobb egységre tekintünk, úgy olvassuk, hogy Georgiában 61 endemikus állatfaj, 3 endemikus madárfaj és 1 endemikus hüllőfaj él.
A hegyi folyók és tavak különböző hüllőfajoknak, például gőtéknek és szalamandráknak (nem ez a vidék az otthonuk), valamint számos halfajnak adnak otthont. A jámbor és bamba nagy rózsabogár, egyem a szívét, hol ne fordulna elő. A legelőkön kiterjedt juh- és szarvasmarha-legeltetés folyik, mint említettük, a területek nagyon rövid legeltetésűek, de e kijelentés ellen minden legeltetett növény tiltakozna, nekik a kevés is sok. Néhány tüskés növény kivétel, ők intenzívebben is nőnek, a klímát is jobban bírják, de legnagyobb szerencséjük mégiscsak az, hogy a legelő állatok számára kevésbé kelendőek. Tesznek érte.
Az eróziós folyamatok különösen a gyenge növénytakaróval borított területeken jelentkeznek. A legeltetés, különösképpen a kora tavaszi, jelentős mértékben hozzájárul a talaj gyeprétegének pusztulásához. Csakhát tessék benntartani a jószágot fél évig, és ellenállni az ugyan mégcsak szerényen, de már zöldülő domboldal csábításának. Az apró harántteraszok, a vízsodrás irányát keresztezik, ugyan pusztul a talajtakaró növényzet, de nem alakulnak ki mélyebb vízmosások. Egyes törmelékes oldalakon alig van eróziós hatása a legeltetésnek, igaz, olyan helyen a táplálék ritkás, satnya és a megújulás igencsak kedvezőtlen.
Személyesebb
Egy órája fojtogat a mondat: megmondtam! Ez az, aminek soha, semmilyen körülmények között nincs értelme, és ha lehet azt mondani, haszna még annyi sem, viszont a helyzetet kiválóan tudja eszkalálni. Persze, ha nem mondja ki az ember, akkor máskor fog kijönni, és rendszerint nem is jön, hanem robban. Szóval fölfele kapaszkodunk egy firnes oldalon, a hát már kezd kiformálódni, lassan 45 fokba szelídül, és úgy gondolják a társak, hogy akkor már nyertünk. Holott csak ott kezdődnek a problémák, sőt, biztos vagyok benne, hogy ezzel a felszereléssel nem is lehet a gerincre feljutni, hogy aztán, mármint ahogy gondolták az „okosabbak”, biztonságosan learaszolgatunk a havas promenádon. És elsősorban ezt szerettem volna kimondani. Ugyanis hely- és súlytakarékossági okokból csak egy kisasszonyos hómacska van a bakancsunkon, ami megcsúszás ellen kiváló, ha csak annyi a kockázat, hogy lemegy a zománc, de kicsúszás ellen nem alkalmas. Márpedig a meredek oldal viszonylag vastag hótakarójának igen stabil, firnesedett, tömör húsába elég biztonságosnak tűnt a fölfele kapaszkodás, de ez nem lesz majd igaz akkor, amikor a homo sapiens sapiens ki kell egyenesedjen a gerinc kilaposodó szakaszán. Sokan lettek már ennek a tévképzetnek áldozatai. Esetünkben is igen komoly és gyors magasságvesztés vár arra, aki kicsúszik, és mint a morbid hegymászóhumor mondja, a zuhanás még nem ölt meg senkit, csak a hirtelen megállás. Egy sziklás, törmelékes alapból induló couloir van fentebb, ott talán könnyebben fel lehet kapaszkodni, de nehezebb lett volna onnan a keletre néző gerincen levonulni. Végül valóban vissza kellett vonulni, cürikk, ahogy mondták nálunkfele, vagy anabázis, ahogy beszélték Xenophónék. Méghozzá oly módon, hogy az legalsó lépett egyet vissza, és a fölötte haladónak segített abban, hogy bakancsát beillessze a hótest korábban megnyitott lépablakába, majd ő is a felette levőnek. És így tovább, lépésről, lépésre.
Másik a chacha-hoz (csácsá, törköly-szerű; szerű) kapcsolódik. Nem kellett volna annyit fogyasztani egyeseknek… Na jó, a szokásos kecskeszarvból (lehet az ökörszarv is) én is bekortyoltam kettőt, és már az első után kezdett derengeni, hogy a georgiai és a magyar nyelv nem is áll annyira messze egymástól, és házigazdánkkal kölcsönösen felismertük, hogy a két népet mindig is szoros barátság fűzte egymáshoz :). A második után kiszálltam a körből, másnap hegyi út várt, nem kockáztattam. Ekkor már a házigazdával a georgiai-magyar közös határ pontos vonalának megrajzolásánál tartottunk, de még belehallgattam a Japán hovatartozása fölötti vitába, bár nem is volt az vita, elég nagyvonalúan viselkedett mindkét fél. Reggel, a biztonság kedvéért azért rákérdeztem, hogy akkor mennyit is kell utazni „hazáig”. Azonban úgy tűnt, hogy a tárgyalást végigülők, talán a nagy felelősség súlya alatt, teljesen összetörtek, mert csak nyöszörögtek, és nem voltak hajlandók korán reggel indulni.
Félretéve a poént, 60-80 szeszfokosra is készítik, és nagyon édesre, észre sem veszi az ember, aztán elszakad a cérna annál, aki 37- 42 fokos töményitalokhoz szokott, és aszerint méri az adagot. Sok ilyen történetet hallottam. Annak ellenére van így, hogy büszkén állítják, a bort itt találták fel, mintegy 8000 évvel ezelőtt. Valószínűleg a dmanisi emberek, tegyük hozzá poénkodva, de minden gonoszság nélkül.
Van erre a koccintósdira mentségük is, miszerint már a teremtés hajnalán lekésték a Föld felosztásának procedúráját, és a Teremtő sem volt elragadtatva, hogy teremtményei ennyire felelőtlenek, ráadásul még láthatóan mámorosak is. Mivel ez esetben nem tudta mi történt, elmondták neki, hogy a barátság miatt késtek, mert ők így ünneplik örömüket, hogy együtt vannak, meg van Gazdájuk is. Akármilyen furcsán is tették, a Teremtő – alapesetben is jó szíve – megenyhült, de már nem volt mit kiosszon nekik, minden föld elkelt. Ámde igencsak megkedvelte őket, és nem akarta hogy kiszolgáltatottak legyenek, ezért átadta nekik azt a területet, amit eredetilag a maga számára különített el.
