(kivonat, tkp. ízelítő könyvéből)
Távolban egy férfit vettünk észre, vállán egy nagy zsákkal, amint lassú és fáradt léptekkel, lehajtott fejjel ereszkedett alá a hegyoldalon, majd egy nyitott barlangba lépett. Kíváncsiságtól hajtva, elindultunk felé, és amikor megfelelő közelségbe értünk, láttuk, hogy a mi közösségünk öltözetét viseli. Ezért a szerzetesek között szokásos köszöntéssel üdvözöltük:
– Áldjon meg az ég, atyám!
– Isten áldjon meg titeket is! – hallottuk az őszinte testvéri választ.
Miután egy ideig ott ültünk csendben, az öregember felállt, és így tisztábban láthattuk termetét, hogy magas, szikár testalkatú ember, csontsovány, hosszú, ősz szakálla a derekáig ért, haja fehér, mint a hó a hegyek csúcsán, teljesen elnyűtt reverendája foltos, koszos volt, és fojtogató izzadságszagot árasztott. Rendkívül kimerültnek látszott, arca beesett, ajkai cserepesek. Ugyanakkor látható volt rajta a lelki megszentelődés bélyege. Szeméből megmagyarázhatatlan kedvesség, őszinteség és szívélyesség sugárzott. Egész megjelenése tiszteletet ébresztett.
– Nos, testvér, az Úr jóságáért kérlek mondd meg nekem, mi a legjobb dolog, amit a pusztában [puszta – itt a hegyek pusztasága] megtanultál?
Az öreg arca megvilágosodott, és szemében lelki fény ragyogott: egyszerű természetű volt, és Isten lelkének jelenléte érződött benne. Nyilvánvaló volt, hogy ezzel a kérdéssel belső életének középpontjába sikerült beletalálni, és egész szellemi természete mozgásba lendült. Igaz, mint utóbb beszélgetéséből megtudtuk, hogyha valaki egyesítette szívét az Úr Jézus Krisztus nevével, vagy szerzetesi nyelven szólva, szívében elsajátította a Jézus-imát, akkor erről beszélni sosem teher, hanem mindig gyönyörűséges.
Az öreg így válaszolt:
– Úr Jézus Krisztus beköltözött a szívembe, és hozta az örök élet érzését, amely félreérthetetlenül és erőteljesen van jelen a szívemben. Amint erről az evangéliumban írva van: Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. (Jn. 1:4). A Szentírás sok más helyén is hirdeti ezt az örömteli igazságot, például: Akié a Fiú, azé az élet, akiben nem lakozik Isten Fia, élet sincs abban (I.Jn. 5:12). [Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.] Ahogy az Úr mondja önmagáról: Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn. 14:6), továbbá: Én vagyok a feltámadás és az élet. (Jn. 11:25).
– Hogyan zajlik mindez? – kérdeztem sietve.
Az öreg így válaszolt:
– A mi Urunk Jézus Krisztushoz való szüntelen imádsággal, amit már sok éve gyakorlok, ahogy kérte tőlem atyai mesterem, jámbor tanítóm, ifjúkoromban, amikor a világot elhagyva kolostorba vonultam, hogy szerzetesi életet éljek. Természetesen erőmhöz mérten igyekeztem teljesíteni az Úr összes többi parancsolatát is teljesíteni, különösen igyekezettel a szeretet, az alázat és a tisztaság dolgában, amelyek megtartása nélkül – az apostol szavai szerint – „senki sem látja meg az Urat” (Zsid. 12:14). [Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.]
Növekvő érdeklődéssel hallgattuk.
– Csaknem 15 évig – mondta az öregember – kizárólag a szóbeli ima recitálásával foglalkoztam, miközben a kolostorban éltem, és a rám bízott különféle feladatokat teljesítettem. Emlékszem, e gyakorlat során egyáltalán nem figyeltem az elmére és a szívemre, megelégedtem az ima szavainak mondásával: „Uram Jézus Krisztus, Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek!”
A szóbeli imádkozás azonban, az említett évek során, beköltözött az elmémbe, és az elkezdett az ima szavai szerint formálódni, és kegyelmi ajándékként megkaptam, hogy elmém már az Urat is érzékelte a szavakban. Ez képezi a szent atyák tanítása szerint az imagyakorlat második fokát. Intellektuális ima, általában így nevezik. Szent János az imádkozásnak ezt az állapotát már egészen magasra értékeli, mert már az elménk, amely természeténél fogva szétszórt e világ tárgyai és dolgai között, nemcsak emlékezik, hanem már képes meg is tartani az ima szavait. Lelkünknek ezt az állapotát a háborgó tengeren hánykolódó ember képével lehet szemléltetni. Az ember a hullámok hatalmában van, nincs lehetősége biztos pontot találni, úgy a mi elménk is ki van téve a hullámverésnek, és a gondolatok könnyen dobálják mindenfele. Azonban ha végül sikerül kimásznia a tengerből egy sziklára, ha biztos talaj kerül a lába alá, megnyugszik. Békessége van, ugyanúgy, mint amikor megnyeri Krisztust.
Akkor Isten kegyelméből feltárul a szívből jövő imádság ereje, amely minden élet koronája, mert szívünk egyesül – vagy inkább egész lelki lényünk összeolvad – az Úr Jézus Krisztussal, nyilvánvalóan, érezhetően, és béke van az Ő szent nevében.
Ez a dicső állapot minden ember törekvésének végső célja kellene legyen, mert Isten képére teremtetett, és természeténél fogva eredeti képmása felé törekszik.
Itt alakítjuk ki azt a szívélyes egységet az Úrral, amelyben az Úr az Ő jelenlétével beragyogja lelkünket, mint a napfény az üvegpalackot, és ezáltal képessé válunk megízlelni az Istennel való szent közösség kimondhatatlan boldogságát.
Az ember belép a végtelen fény birodalmába, amelyben eleve polgársággal bír, és ebben megszűnik minden hiábavalóság, mert a kegyelem lehetősége szerint, Istenben marad és Isten benne. Ez az az isteni állapot, amelyről maga a Megváltó mondja: aki énbennem marad és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem (Jn. 15:5), ahogyan a szőlővessző sem teremhet gyümölcsöt, ha nem marad a tőkén, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem (Jn. 15:4).
– A szüleim a szent keresztségben Demetriusnak neveztek, a szerzetességben a Desiderius nevet kaptam. A teológiai szemináriumban tanultam, de ifjúkoromban a gonoszság és a törvénytelenség útját jártam, ahogy az ember Isten kegyelme nélkül, saját feje szerint nem is tehet másként. Nem hittem Istenben, tagadtam létezését, kinevettem az evangéliumot, lábbal tiportam minden szent dolgot, nem jártam templomba, nem vettem részt Krisztus szent misztériumaiban, azonban ha ez utóbbit a szemináriumi hatóságok kényszeréből mégiscsak végeztem, akkor is magamban káromkodtam, szidtam és gúnyoltam mindent és mindenkit, ittam, dühöngtem, féktelenül cselekedtem minden aljas és hitvány dolgot, oly sok mindent, hogy el sem tudom mondani.
De az Úr végtelen irgalmasságában, nem akarva a bűnös halálát, hanem a szent apostol szavai szerint: „Ahol a bűn megsokasodik, ott bővül az Ő kegyelme is”, megmutatta rajtam, a bűnbánatra és az emberi névre méltatlan emberen, irgalmasságának végtelen gazdagságát.
És amikor már tanulmányaim vége felé jártam, és a papi pályára készülődtem, különös, szégyenletes és fájdalmas betegséget vetett rám, olyat, amilyenről aligha hallott még az emberi nem. Lehetetlen volt bárkinek is beszélnem bánatomról, és lehetetlen volt segítséget kérnem. De ki is segített volna egy olyan emberen, aki az Úr haragjának igazságos büntetését hordozta, aki minden szent dolog megvetésével és erőszakos életvitelével valóban kiérdemelte Isten haragját.
Mivel ilyen elképesztő nyomorúságban voltam, és nem láttam magam előtt semmi mást, csak a halált, amely után elkerülhetetlenül a pokol örök kínjai várnak rám, reszkettem, és minden porcikámat kifürkészhetetlen félelem rázta. Isten színe elől messzi földre akartam menekülni, mint Káin, de nem volt menekvés, és nem lehetett elrejtőzni, Isten ítélete ott ért utol, ahol bűnömet elkövettem.
Eszembe jutottak jó édesanyám szavai, aki minden gyermekénél jobban szeretett engem, és aki mindig mondogatta, amikor még tiszta lelkű és testű kisfiú voltam, és Isten kegyelme rajtam nyugodott: „Gyermekem, emlékezz meg Istenről és tartsd meg szent parancsolatait, és boldog leszel ebben és az eljövendő korban. De ha a bűn útját követed, ha saját magad ellensége leszel, örökre elveszel, és senki sem segíthet rajtad.” Eszembe jutott Isten szentjeinek élete is, akiket sokat olvastam, amikor még az iskola alsóbb tagozatában jártam, hogy némelyikük korábban szintén bűnös életet élt, de megbánta bűneit, és Istentől új lehetőséget kapott.
Kezdett bennem is felcsillanni az üdvösség reménye, és Isten kegyelme, aki csak arra törekszik, hogy a bűnösöket megtérítse tévútjaikról, segített a megváltó változásban. Elhatároztam, hogy szerzetességbe lépek, abban a szilárd reményben, hogy ezért az Úr nemcsak bűneimet bocsátja meg, hanem az Ő kegyelmének dicsőségére a bűnbánat miatt, napjaimhoz napokat ad. Azonnal elhagytam a szemináriumot anélkül, hogy tanulmányaimat befejeztem volna, de távozásom után még két évig a világban maradtam, falusi tanítói voltam, de látva, hogy betegségem nem múlik el, és hogy bűnös szokások még mindig uralkodnak rajtam, életem huszonharmadik évében szerzetessé lettem.
– Mondd meg, bátyuska, milyen formában mondod te a Jézus-imát?
Az öreg bátran válaszolt:
– Csak a következő szavakkal: „Uram, Jézus Krisztus!”, ha úgy érzem kezdek nem figyelni, hozzáteszem azt is: „Isten Fia”. Ha hétköznapi munkámat végzem, vagy szétszórt vagyok, akkor a teljes Jézus-imát mondom, amelynek isteni szavai olyan édesek, kedvesek és kellemesek számomra, hogy egyetlen pillanatra sem tudom szívemet elvonni tőlük, érzem, amint isteni életet öntenek lelkembe, és mint bővizű forrás, az élet vizét árasztják belém. Ez a három isteni ige, a Szentháromság nevében, alkotja az Úr Istennek végzett, minden más lelki törekvésen felülkerekedő, nappali és éjszakai szolgálatomat.
Amikor az ember eléri a szüntelen imádságot, akkor a Szentlélek lakhelyévé válik, és a Szentírás szava szerint nem önmagának él, hanem Krisztus él benne (Gal. 2:20). Az Úr Jézus Krisztus a belső ereje, kezdete és ura minden imának, amely a földről az égbe emelkedik.
– Nem mondasz el semmilyen más imát?
– Elmondom a Szent Egyház által előírt imákat az előírt időben, de ezek nem adnak olyan erős táplálékot és italt a szívemnek, mint a „Jézus Krisztus” név. Mert világosan látom, hogy ez a mindentudó és mindenható név minden ima gyökere és alapja. Bizony, és a szent apostol azt mondja: Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által (Ef. 6:18). A szent atyák különböző imákkal imádkoztak, amelyeket a szent Egyház a hívek számára összegyűjtött és előírt, de amikor valaki eléri a lelki tökéletességet és az isteni egységet, akkor szükségképpen elhagyja az ima sokféleségét, mert szellemi erőit egy pontba szeretné egyesíteni, és valóban felfoghatatlanul és egyedülállóan egyesül az Egyszülött Fiúval, akiről az írja az Írás, hogy benne „élet volt, és az élet volt az emberek világossága” (Jn. 1:4). A Szentatyák azt írják, hogy akik elértek egy szintet, azok elég ha csak két szót mondanak: „Uram Jézus”; vagy „Jézus Krisztus” vagy „Krisztus, Isten Fia!”. Vagy akár csak egyetlen szót: „Jézus!”
– Nos, mi a helyzet az evangéliummal?
Az nagyban hasonlít a Jézus imához, vagyis minden ereje, összehasonlíthatatlan jelentősége, minden más könyvvel szembeni felsőbbrendűsége és az emberi szívekre gyakorolt hatalmas hatása Jézus Krisztus nevéből ered, amely nagyobb minden névnél, úgyhogy ha ezt a nevet elveszik az evangéliumból, akkor olyan lesz, mint bármely más könyv, ami az emberi elmét formálja. Aki a Jézus-imát gyakorolni akarja, az először olvassa a szent evangéliumot minél gyakrabban és minél többet, amíg az egészet átfogóan nem ismeri. Ez feltétlenül szükséges, mert a hidegség, lustaság és hanyagság óráiban, hogy álmos lelkem tevékenységre bírjam, mindig az Evangéliumból merítek erőt. Amint elolvasok egy fejezetet, szellemem felélénkül, és megkapja a szükséges erőt, hogy tevékenységre mozduljon.
– Ki tanította neked a Jézus-imát?
A jó öreg így szólt:
– Amikor fiatal koromban a világból a kijevi Nagyboldogasszony kolostorába kerültem, akkor egy szent ember, miután megvallottam neki súlyos és nagy bűneimet, amelyekhez foghatót még soha senkitől nem hallott, mint ahogyan utólag megvallotta, azt mondta nekem, hogy tekintettel bűneim nagyságára és mértéktelenségére, valamint lelki romlottságomra, szükséges, hogy a legnagyobb erényt elsajátítsam, amit, ha nagy igyekezettel gyakorlok, Isten kegyelme, amely a bűnöket megbocsátja, a gyengéket meggyógyítja és a hiányosságokat kitölti, gyógyulásomban és lelki növekedésemben segíteni fog.
Induljatok tehát innen, és még az öregség napjaiban se szűnjetek meg szívetek legbensőbb zugában hordozni Teremtőtöknek és a mi Urunk Jézus Krisztusnak legédesebb nevét, aki által minden teremtmény lett. Bárhol is vagy, bármit is teszel minden időben, helyen és foglalkozásban, mindig mondd: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön! Akkor e valóban lélekmentő gyakorlatod révén elméd megtisztul a hiúságtól, szíved megszentelődik a Szentlélek kegyelme által, meglátod az örök élet hajnalát, és nemcsak öregségedben.
A Kaukázus hegyei
(hegyekről, tájról – kivonat)
Hilarion számára a kaukázusi természet kimeríthetetlen vallási ihlet forrása. Hegycsúcsok és szurdokok, meredélyek és mély, sötét szakadékok, napfelkelték és naplementék, vadállállatok és madarak, sűrű erdők és zöldellő lejtők, és mindezek felett a halotti csend, amely a Kaukázus hegyeit igazi „sivataggá” teszi a magányt és csendet keresők számára – ez az a világ, amelyben a kaukázusi remete él. A könyv első lapjaitól kezdve az olvasót bevonja az ember és a természet kapcsolatának e titokzatos világába, amikor a hegyek vad kitettségének és árnyékuk rejtekének váltakozásában a szív nyugalmat talál, az ember feloldódik a természetben, és megéli Isten jelenlétét.
A kaukázusi sivataglakó mesél a vadállatokkal, medvékkel és farkasokkal való váratlan találkozásokról, és sok más veszélyről, amikkel a sivatagban vándorló szembesül. Néha a remete és a természet kapcsolata egészen bizarr formákat ölt. Az örökfogadalmas szerzetes, Hilarion, elmeséli, hogy egyszer, miután egy hegyről meglátott egy vegyes farkasfalkát, „öreg és fiatal, különböző hangon üvöltő” állatokat, annyira megsajnálta őket, hogy elhatározta, odaadja magát nekik, hogy megegyék. Amikor azonban már a meredek lejtőn ereszkedett le a szurdokba, egy szikla alatt heverésző medvébe botlott, amelyik ijedtében felugrott, majd „szelíd szemmel” nézni kezdte a szerzetest, mintha azt tanácsolná neki, hogy ne menjen a farkasok közé. „Engedelmeskedtem ennek a vadállatnak, és visszamentem” – írja Hilarion.
Hilarion, tehát:
Feltárult előttünk a hegyvonulat lenyűgöző látványa, az egész táj minden irányban, a távoli horizontig. A nap lenyugváshoz készült, sugarai bearanyozták az egész vidéket: a hegycsúcsokat, az ormokat és a sziklákat, de jutott a szakadékokba, oldva a tátongó sötétséget és a benne tanyászó félelmet, de az alább húzódó zöldellő réteken is végigsimított. Körülöttünk tökéletes csend uralkodott, minden világi érzés és hiúság hiánya volt ez. Itt a természet, távol a világtól, ünnepelte a hiúságtól való mentességét, és feltárta az eljövendő korszakok titkait. Ez volt az élő Isten emberi hozzájárulás nélkül létesült természeti temploma, ahol minden dolog és jelenség az Ő dicsőségét zengi, és az Ő szolgálatát teljesíti, hirdetve az egész világnak az Ő mindenhatóságát, örök hatalmát és istenségét. A természet pompás könyvét kinyitotta egyik fejezetéhez, láthattuk és olvashattuk Isten kezének nyomait, és a teremtmények szemlélésével megismertük, hogy Isten láthatatlanul, de a maga tökéletességében jelen van. A hegyek és sziklák csendje új érzéseket ébresztett bennünk, a megmagyarázhatatlan csend és béke állapota, elcsandesült lelki öröm volt, a halk és szelíd hang, a hűvös szél érintése, amiben az Úr van. Így ültünk és hallgattunk, néztünk és csodálkoztunk, szent áhítattal tápláltuk szívünket, átélve a belső életnek azt a magasztos pillanatát, amikor az ember érzi a láthatatlan világ közelségét, édes közösségbe lép vele, és hallja az Isten féltő, gyengéd jelenlétét. Ilyenkor, szent érzésekkel eltelve, minden földi dolgot elfelejt. Szíve, amelyet a rácsodálkozás tüze viaszként olvaszt meg, képessé válik a lelki világ benyomásainak érzékelésére, és annak jelenléte nyomot hagy rajta. Lángra lobban az Isten iránti legtisztább szeretettől, és az ember megízleli a belső istenkapcsolat boldogságát, és megérzi, hogy a földi lét rövid napjai nem a földi hiúságért, hanem az örökkévalóságra való felkészülésre adatnak.
Előfordult, hogy nehéz zsákkal alig tudtunk kimászni a hegycsúcsra, a felhők fölé, ahol nincsenek hétköznapi gondok, egészen tiszta, varázslatos minden, és sejtelmes csend uralkodik, tele szellemi értelemmel, amely (korántsem) ismeretlen a föld és az alföld lakói előtt. A mélyen hallgatag természet csodálatos hangjait hallottuk. És ezek nem ebből a korból valók. Csendbe és mozdulatlanságba öltözve, mintha királyi bíborba burkolózott volna, a hegyi természet töretlen csendben, tiszteletteljesen hallgatta az Istenség jelenlétét – és ezzel tisztelettel adózott Teremtőjének, Mesterének és Urának. Minden ünnepélyes, csendes, fenséges és néma volt, még egy falevél sem merte halk zizzenésével megtörni ezt az ünnepélyes némaságot. Állatok, madarak és minden csúszómászó, ami a földön mozgott, egyszóval minden élőlény mintha megdermedt volna, a levegő is rezzenéstelen, mintha kőből lenne, Hold, a csillagok és az egész mindenség velünk együtt hallgatta a hegyek, sziklák és szurdokok „csendjének hangját”. Minden látható dolog visszafogott volt, megszeppent, és figyelt, mert a Mindenható jelent meg, az élő valósága félelmetes jelenlétével átölelt minden láthatót. Az általános nyugalom közepette hallottuk a szívünkben Isten hangját, amint ezt mondta: „Emberek fiai! Miért pazaroljátok napjaitokat hiábavaló dolgokra, miért nem keresitek mennyei jussotokat, amelyet azok számára készítettem, akik szeretnek engem? Hívjátok segítségül az Urat, és lelketek élni fog, mert Ő jó, nagylelkű és irgalmas, szereti az igazságot, de irgalma mindenekfölött való, nemzedékről, nemzedékre.”
A természet csendjében, mozdulatlanságában, tökéletes nyugalmában éltem meg és hallgattam a Mindenható Isten félelmetes jelenlétét. Én magam a lélek mélységeibe hatoltam, és titokzatos módon szemléltem Isten lényét, és a legfelsőbb élet eme boldog pillanataiban közösséget éreztem vele, megízleltem az üdvösség örömét, bár természetesen csak érzékszerveim révén egy kóstolót kaptam. Senki sem volt körülöttem, a természet lágy mozdulattal ölelt át, lelki békével és mély érzésekkel ajándékozott meg. Kebeléből, mint gyermek, ittam az igazi élet tiszta vizét, részesültem istenségének mennyei bölcsességéből, amit lelkünk mindig keres, mint az egyetlen igaz jót, amely örök életünk és boldogságunk forrás. Ezt az emelkedett állapotot nem lehet átélni amikor az ember elmerült hiú vágyaiban, vagy azok sodrában él.
Mindig különös hatással volt rám, ha a távolban lángoló tüzeket megpillanthattam, egyáltalán az éjszakai tűz látványa, különösen a vadonban, az emberi településtől távol eső helyeken, olyan különös benyomást kelt a lélekben, amelyet egyetlen szóval sem lehet elmondani. Hasonló ahhoz, amit a csillagokkal teli, háborítatlan égbolt elmélyült éjszakai szemlélése nyújt. Minkét esetben a világon túli létezéssel élünk át valamiféle láthatatlan kapcsolatot. Ez a tüzes látomás a sötétség közepette olyan, mint egy szellemi fénysugár az anyagtalan világból, mint egy patak a testetlen lét birodalmából. Emlékeztet bennünket arra, hogy valahol a látható határain túl van a fény országa, amely soha nem ér véget, amelyet nem tudunk emberi eszközeinkkel megragadni. Isten arcának fényében élet van, Ő, mint az Igazság Napja fogyatkozás nélkül ragyog, ragyogásának sugaraival megvilágítja bölcsességének minden alkotását, amely ekkor kimondhatatlan boldogságot érez, mert át van itatva Isten színelátásának örömével, elrejtve érzi magát Isten örök valóságának mélyén. Földi halandók mély homályban és áthatolhatatlan sötétségben élünk, de vágyunk belépni és elmerülni ebben a világosságban, ami előttünk résnyire megnyílt, elszállni oda, ahol a szentek arca, akik az Úrban gyönyörködnek, és az igaz asszonyok arca úgy ragyog, mint számunkra ezek a természeti világítótestek. Meg kell jegyezni, hogy ez a csodálatos és természeti benyomás akkor adatik, ha nincs holdfény, kutyaugatás, minden megállapodott, és a sötétség mély leplébe burkolózott az egész környezet, ahogyan egy puha, dús kabát takarja be a testet. Ilyenkor az ég magaslatain és annak mérhetetlen színén Isten dicsősége halad át, némán, diadalmasan, meghökkentő és csodálatra méltó módon. Az ég elérhetetlen messzeségébe tekintve az ember lelki szemeivel láthatja, hogy a világűr végtelen mélységein Isten dicsőségének vonulása zajlik, csendesen, mégis érthetően és hatásosan, és ezalatt mennyei himnuszok hallatszodnak, a Mindenható Isten isteni fenségének tiszteletére és dicsőségére. Ehhez nem férhetünk az érzéki hallással, csakis a szív különös képességével, amely számára a szellemi világ hozzáférhető, amikor a világ benyomásaitól megszabadulva képessé válik a láthatatlan világ benyomásainak érzékelésére.
Egész életemben soha semmi sem nyűgözött le annyira, a természet egyetlen jelensége sem váltott ki bennem olyan mély érzéseket és gondolatokat, és nem segítette szívemnek a természet Teremtője felé irányuló törekvéseit, mint amikor hosszan csodálhattam a számtalan csillaggal tarkított sötét égboltot, és körülöttem zavartalan volt a csend. Mintha az égi jelenetben az Úr világosabban tárta volna fel teremtésének dicsőségét, mint az bárhol máshol, és bármely más természeti formában látható. Az is igaz, hogy a mélységek fölött nyugvó tenger is ámulatba ejt, a benne rejtőző hatalmas erővel, a vízek mérhetetlen kiterjedésével és sokaságával. A nap felkelésében és lenyugvásában, a reggeli és esti csendes órákban is gyönyörködni lehet, ez a látvány is segíti a lelket a mennyei világ szemlélésében, emlékezetet az Igazság Napjára, amely nem nyugszik le soha. A hegyen a viharban zúgó tölgyfa, a szélben hullámzó mező eszünkbe juttatja a láthatatlan világ örök dicsőségét és kimondhatatlan tökéletességét.
Hegyek, kaukázusi hegyek! Mennyire ámulatba ejtitek a szemlélőt csodálatos, ünnepélyes megjelenésetekkel, fenséges elrendezésetekkel, testetek méretével és formáival, szépségetek dimenziójával! Írás nem képes arra, hogy Isten kezének nagyszerű alkotásait, a hegyvonulatok varázsát kifejezze, hogy közvetítse azokat a gondolatokat és érzéseket, melyek bennem ébrednek, amikor megpillantalak. Látásotokra a gondolatok önkéntelenül a menny felé emelkednek, az ember szívében a dolgok és gondolatok átrendeződnek, a magasabb érzések beköltözését éli át, és a sivatag lakója beléphet a szellemi élet előkészített birodalmába. Ezek a hegyek olyanok, mint Isten trónjai, a Magasságos Isten pihen rajtuk. Valahogy Istenség jelenléte közvetlenebbül átélhető, ezzel párhuzamosan e világ hiábavalósága is, de lelki természetünk legmélyebb szükséglete, a Teremtővel való egyesülés vágya tapinthatóvá válik a lélekben.