Költőmadár
Van egy bibliai előírás, amit első olvasásra inkább állatvédelem rubrikába semmint egy spirituális alapműbe tennénk, viszont vele a zsidó írásmagyarázat pluralizmusát, szépségét, pluralizmusának a szépségét és vice versa, illusztrálni lehet. „Ha útközben meglátsz a fán vagy a földön egy madárfészket, amelyben fiókák vagy tojások vannak, s az anyamadár rajta ül a fiókákon vagy a tojásokon, ne fogd meg az anyamadarat a fiókákkal együtt. Ha a fiókákat ki is szeded, az anyamadarat hagyd elrepülni, hogy jól menjen a sorod és sokáig élj.” (5. Móz. 22: 6-7.)
Magyarázata könyvtárnyi, azonban egyetlenegyet említünk, méghozzá a Zohár (Ragyogás) c. gyűjteményből, amitől a legtöbb zsidó írásmagyarázó hideglelést kap, bár a kabbalisták és a haszidok értékelik, de a távolabbiak gyönyörködhetnek írásmagyarázatában, mondhatni azt is, hogy ezek az emberiség közös kincsévé váltak. A Zohár nem egy szerző és nem is egy kor műve, nehéz pontos időhöz kötni születését, de befejezésének ideje, durva közelítéssel, a Halotti Beszéd kora. Egyébként a Zohár tartalmazza azt a másutt sehol nem említett, állítólag az Engesztelés napján (Jom Kipur) gyakorolt eljárást, hogy a Szentek Szentjébe lépő főpap lábára kötelet kötöttek, hogyha történne vele valami, ki tudják húzni, ugyanis más nem mehetett volna be érte. Több halachikus problémát is felvet ez, amiről a szerzők sokkal többet tudtak mint mi, akármelyikünk, de számukra a fő üzenet minden részletkérdést elhomályosított, az pedig nem más, minthogy Isten elé állni kihívás az ember számára. A hagyomány szerint nem is szabad tanulmányozni a Zohárt 40 éves kor előtt, és akkor is feltétel lenne a Tóra alapos ismerete. A Zohár egyébként népszerűbb Hollywoodban, mint Jeruzsálemben, de a legtöbb zsidó tanító elismeri helyét a zsidó vallási művek között. A haszidok számára alapmű, a mitnagdim (mitnaggedim – a haszidok ellenfelei, ikonikus képviselőjük Vilnai Gaon – Vilniuszi Zseni, minden idők egyik legnagyobb hatású hagyományos zsidó írásmagyarázó) számára viszont inkább félrevezető, és ezzel óvatosan fogalmaztunk.
Következzék a magyarázat:
„Amikor Izrael teljesíti ezt a parancsolatot, és az anyamadár riadtan elrepül a szomszéd fára, a fiókái pedig sírnak, akkor a mennyben is szenvednek vele együtt az angyalok, és egyik meg is kérdezi Istent: „Nem azt mondtad, hogy ‘könyörületességed minden műveden ott van’? Akkor miért engedted, hogy ezt a madarat száműzzék a fészkéből, és lássa tojásai vagy fiókái pusztulását?” És ekkor Isten összegyűjti az összes angyalát, és azt mondja nekik: „Ez az angyal egy madár jólétéért aggódik, és panaszkodik a szenvedése miatt, és nincs köztetek senki, aki érdeklődne száműzetésben levő gyermekeim sorsa felől, Izraelért és a Shekináért, akiknek jeruzsálemi fészke elpusztult, és akik kegyetlen urak hatalma alatt száműzetésben vannak? Nincs senki, aki könyörületre indulna irántuk, és felmentést kérne számukra?” Ekkor a Szent kijelenti: „Önmagamért, önmagamért cselekszem…” (Ézs. 48:11). „Én, én vagyok az, aki eltörlöm mégis álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.” (Ézs. 43:25). És ezzel együttérzést ébreszt a Shekina és száműzetésben levő gyermekei iránt.
Tiszteld, szeresd
Kétféle hegymászó van, tartja az ismert mondás, aki hallja a sziklák énekét, együtt kapaszkodik a széllel, akinek teste a vihar menedéke. És az összes többi. Érzések integrálásának két szélsőséges módja hasonlít ehhez, bár egy felületes összevetésnél tovább nem érdemes erőltetni a kapcsolatot. Két véglet tehát: megragadottság, illetve kényszerűség. Azaz valamit megszólítottan, spontán és boldogan, vagy keserű szívvel, izzadva és szitkozódva cselekedni. Szélső értékek, a valóság sosem ennyire fekete-fehér. Pl. a gyűlölet az elvárt, hirtelen felfüggesztett törődésre adott reakció, a szomorúság pedig tárgyavesztett, szivárgó szeretet.
Társítsuk egyiket a szívhez, nevezzük a tartalmát egyszerűen a szív válaszának, másik legyen a jólismert kőtábla, pargrafus. Ez természetesen csak egy első vázlat róluk. Alapvetően dinamikus együttműködéssel érvényesülnek, nem harcolnak egymással, nincsenek haragban, de nem is mondanak ellent egymásnak, éppenséggel kölcsönös függésben léteznek. Támogatja, kiegészíti egyik a másikat, mint a pillérek, segítenek a hídnak összekötni a stabil partokat. Ugyanakkor a két part két külön világ, és ezt sem szabad szem elől téveszteni.
Első eset egy megszólító érzés, ami lenyűgöz, elragad, kiválaszt. Valami eredendő felismerés, vagy megérzés nyomán az esemény megkerüli a logikát, az idő és a döntések frontján jár, közben „túlról”, a jövőből, végtelen erőforrások incselkednek. Úgy tűnik nem igényel erőfeszítést, önmagát táplálja, ezért szokták lejtmenetnek nevezni, annak pozitív jelentésében. Vagyis mintegy „magától” működik, hatása sodor, elragad, felemel, és az igéket lehet sokáig sorolni. Amikor hatékony, automatikusan kiválogatja a szépet a múltból, szélnek ereszti a problémákat, nincsenek feltételek, sima és egyenes az út, metaforák hemzsegnek, sietnek igazolni a látszatot, és természetes velejáró, hogy a jótékony ködöt logikai érvényességként értelmezi. Szerelemben a korlátok megsemmisülésének, a határok kiterjedésének élménye adja ezt, amit horizontok összeolvadásának nevezünk. Az automatizmus ez esetben „könnyített út” néven ismeretes, vagyis amivel találkozik, amit megél, mintha mindig ismerős lenne. Újraolvasás, visszaemlékezés is ismert és találó fogalmak.
Ezt a „magától”-t nevezzük néhol szeretetnek, máskor szerelemnek, illetve megváltásnak, nem feltétlenül vallási jelentésében, hanem minden, ami spirituálisan nem a barkácsolás kategória, nem valamiféle lélektani gyorstalpaló, amolyan külső felújítás, hanem minden gyarlóság hatékonyságának megszüntetése, legyen az múlandóság, erkölcsi gyengeség, rosszul szelektáló emlékezés, de lehet az önismeret és az érzékelés feldolgozásának színvonala. Nem deklarációs szintű javaslatok, hogy lehozzuk a csillagokat, hanem valós erővel és hatékonysággal bírnak, mint a virágok, mik valóságosan is megtörik egy hegy szikláinak ridegségét. „Látod azt a távoli hegyet? És rajta az enciánokat, a szőrfüvet, az egész paramót? Mert a csúcs ugyan vigasz, de egymagában nem a válasz.”
Második eset, amikor egy valami módon kívülről érkező érzés alapján tekintünk a múltra, jövőre. Választott, vagy előírt, a működési mód szempontjából ez mindegy. Lényeg, hogy nincs benne automatizmus. Nem spontán a szívben, mondjuk így, ámde ez nem jelenti azt, hogy a kötelességben, vagy a szokásban ne lenne valami szabályozottság, természetes ébredés, rendszeresség. Lényeg, hogy tervezett, ami megintcsak nem azt jelenti, hogy kemény tusakodás, sok tanácstalanság, de azt többnyire igen, hogy munkának számít, és akarat szervezi. Nyilvánvaló, hogy az akaraterő fáradékony, ha kimerül, éppúgy elernyed, mint egy izom. Mint gyermekkorunkban a vödör vízzel, meddig bírjuk egykezükben vinni a kúttól. Csodamód az akaraterő és izom valamennyi alkalommal egyszerre merült ki. Tehát a „soha nem add fel”, nemcsak bosszantó, hanem egyenesen paródia. Ettől még jól eladható, de nem azon segít, akinek látszólag címezve van, hanem a közlőt fényezi. Van még egy kis erő abban, hogy egyáltalán megszólítják a küszködő felet, de ezzel ki is merül az egész hatékonysága.
Ebben a fázisban is van valami automatizmus, de az nem az érzésekből merít, hanem egy külső eseményből, messze leghatékonyabb eset a cselekvés. Tény, hogy külső stimulusok nyomán érzések ébrednek. Ébredhetnek. Mindaddig amíg a szív lángra nem lobban, a leghatékonyabb továbblendítő erők, egyes szakmai vélemények szerint, a következők: nem tematikus szorongás; vágy, határozatlan vektorral; illetve az együttérzés, aminek van elmélkedő és cselekvő komponense is. Dosztojevszkij a nagy inkvizítor szájába adja a szentenciát, miszerint csupán három olyan erő létezik a földön, ami képes teljes mértékben megbabonázni az embert: „a csoda, a titok és a tekintély”. Vannak átfedések a két megállapítás között. Rumi pedig azt írta: „A te feladatod nem az, hogy a szerelmet keresd, hanem csupán az, hogy megkeresd és megtaláld magadban az összes akadályt, amelyet ellene építettél.”
Mondhatnánk egy szép példát a zene világából is, azazhogy nagyon sokat, de egy negatív mintával szeretnénk elbeszélni az összes többit, ami az elmondottan kívül van. „A zenészek rémálma egy olyan karmester, aki anélkül ismételtet, hogy valamit szólna. Vagy azt mondja: ’csináljuk még egyszer, de figyeljünk’, – ettől egy zenekari muzsikus falnak megy.” (Simon Erika: És mégis megszólal a pálca)
Megbocsátás
Gondolatainknak is vannak utódaik, szavainknak és cselekedeteinknek még inkább, érzéseink alá egész hadseregnyi van besorozva. Emlékek, ez az összefoglaló nevük, a jelenség, az emlékezés pedig, a tükörkép ápolása. Egy kicsit a kozmetikázásról is szól, filterezés, ma így mondanánk, hogy milyen is lehetett volna. Holott nincs olyan, hogy lehetett volna. Néha utolérnek a múlt darabjai, húsunkba fúródnak, mint az éles szavak. Nem biztos, hogy orvosilag igazolt, de metaforaként használható az úgynevezett száraz fulladás élettani jelensége, amikor egy vízből kihúzott ember órákkal vagy akár napokkal később fullad meg, pszichés okok miatt, egy hirtelen rátörő pánik sokkjában, hogy elfogy a levegő. Az már közelebb áll tapasztalatainkhoz, hogy legyűrt sérelmek, elfelejtett szégyenek néha visszatérnek. Élesen és fényesen, ahogy ilyen érzésekhez illik. Ismét fölteszik a leggyűlöltebb zenét, amit hallottunk.
Emlékei a gyermekkori cserépkályhák fugáinak és a tapétáknak is vannak, a nyaraknak és a fák őszi hangjának is, még az üres óráknak is. Vagyis minden tele van velük. Tulajdonképpen hitünk java részét nem is az építkezésre, hanem az emlékek kezelésére használjuk. Ezért is bánunk vele olyan takarékosan, mikor a jövő iránti bizalomról van szó :), és két kézzel kapaszkodunk belé, amikor gyötrelmes emlékek törnek ránk. Az emlékeken túl terra incognita. Lehetnek ott áldások és gyötrelmek is. Kevés ember járt arra. Messziről jöttek pedig azt mondanak, amit akarnak :).
Az emlékek rendszerint teljes utat járnak, tehát nemcsak egy pontra mennek vissza, egy esemény élményanyagát összegyűjteni, hanem fölszednek mindent, amit útközben találnak, az évek nyomán, úgy értve. A teljes szálat feltekerik, a most és az akkor között, és ezt göngyölgetve mindig hazatalálnak. Van úgy hogy elrabolnak, magukkal ragadnak, kitesznek egy túlsó parton, aztán otthagynak, ahol tulajdonképpen nem is kívánunk tartósan megmaradni, de nem is lehetünk. Attraversiamo – mondja az olasz. Nosza keljünk át!
De akármilyen szép szlogeneket is hallunk, a megbocsátás akkor kezdődhet, amikor kiderül, hogy az élet a veszteség ellenére is élhető. Megy tovább, ahogy mondjuk. Szerényebben, de megtartható a talált egyensúlyban. Enélkül az egész csak műmosoly, farizeusi szólam. Legfajsúlyosabb, egyben legkésőbb feltehető kérdése: ha tudták volna jobban tenni, akkor jobban tették volna? Ez a szemlélet már közelít a mennyei nézőponthoz, már egy kicsit angyalos, bár gyakran végsőkig, néha végzetesen elodázott. Viszont amikor már itt tart valaki, láthat valamiféle fényt is, mint ami egy távoli épületből, mintegy ajtónyitogatás során pár pillanatig kiárad. Esélyt adunk magunknak is, ha ezzel a kérdéssel fordulunk saját nehezen feloldható múltbeli dolgaink fele is: Vajon tehettem volna másként? Szelídített kérdés, ami már a magunknak való megbocsátás fele vezető útra állít: ugyanazokkal képességekkel, hasonló körülmények között tudtam volna másként? Együttérzőnek lenni magunk fele, annyit tesz, mint tudomásul venni a múlt befejezettségét, egyben támogatni egy új értelmezést. Ha kell, egy kicsit javítva a nézőponton, hogy a határozott „nem”, vagyis a feloldozás kikerekedjen. Akárhogy is kerülgetjük a témát, de a megbocsátásban ez a kognitív rész. Lényeg, hogy a korábbi kérdéseket sem érdemes kihagyni, csak a sekélyes érzésekkel élő képes átugrani valamennyi állomást. Az érzékeny emberek esetén teljesen más a kockázat, nem tudják letenni a problémákat, ahogy szoktuk mondani, a hatások unokáinak sorsán is gyötrődnek, azaz a problémák lehetséges kimenetelének harmadik generációján. Mintha nem működne rendesen a szabályozás, szélsőségesen haragszanak, de ugyanúgy tudnak szeretni is. Bárhogy is, sokkal jobb egy liftező élet, mint a semmi kiegyensúlyozottságával, vagy amellett élni.
Alapesetben megnyugtató a helyzet, hogy akit felnevelt, annak rosszat nem akart, az viszont gyakran megtörténik, hogy rosszul oldja meg jónak gondolt törekvéseit. Akit felneveltek, az rosszat nem gondolhat elődeiről, de nem mindenben kell velük egyetértsen. Mégis szomorú lenne úgy zárni, hogy az adott feltételek között élhettünk volna szépen is. Természetesen minden esetben van olyan, hogy másként kellett volna, de mégsincs olyan, hogy másként kellett volna.
Tették a dolgukat a nekik adott bölcsesség, lehetőség szerint, ama napig, míg elhagytuk őket, egy kis időre, de végérvényesen. Az idősebb nemzedék mindig nagyobb gondban van. A múltat nem tudja már megváltoztatni, és ha nincs irgalom, nincs aki feloldozza a „kellett volna” terhe alól, csak az ítélet fenyegetése és a bánat nyomasztó súlya marad. Ki vannak téve annak, hogy apróbb-nagyobb bűneik megmaradnak, hozzátapadnak nyomaikhoz, végérvényesen. Nekik sürgősebb a rendezés. Ráadásul, gondban vannak, mint a rendes angyalok, akik egyik szárnyukat korábbi időben nagy bizalommal már kölcsönadták.
Gyakran halljuk, főként gyermekkorban, hogy bízni kell, megbízni emberekben, kipróbált rendszerekben, régi intézményekben, a gondolkodás erejében. Holott agyunk felépítésében, alapértelmezés szerint, a bizalmatlanság és az éberség elsődleges, ahogy azt főként az amigdala, az agy füstjelzője teszi, ahogy egy szakember nevezte ősi szervünket. E témakörben teszünk is egy kitérőt. Szóval az agy a külső valóságot első körben, nagyon gyorsan és felületesen két nagy csoportra osztja, ez az első szelekció, és elsődleges, tehát megelőz minden további műveletet. Mielőtt bármit is finoman feldolgozna, eldönti miről van szó, és ehhez két kategóriát használ, ami nem sok, de a gyors döntés elengedhetetlen feltétele az alacsony kimeneti szám. Nyilván legtöbbször blöfföl, de a korábbi tapasztalatai alapján teszi, ami a legbiztonságosabb megoldás. Feleslegesen nem riaszt, de bizonytalanság esetén inkább igen, mint nem. Periperszonális és az extraperszonális – azaz közeli és távoli területeken zajló események. Lehet vagy nem lehet közünk hozzájuk – ez az első védelmi vonal. A periperszonális térbe tartozik minden, ami befolyásolhat, hathat, fenyegethet. Ezek azok a dolgok, személyek, hatások, amik egyúttal el is érhetők. Ezek alkotják a mi valóságos világunkat. Az extraperszonális tér viszont minden mást jelent, lehet vele foglalkozni, ha nincs közvetlen fenyegetettség. De amit élünk, amivel számolunk, aminek hatása lesz ránk, az az előbbi. És ez azért érdekes, mert egy korábbi nemzedék, egy másik mezőbe tartozik, mint amiben élünk. Felkavaró és megnyugtató egyben. Nem gonoszságból teszik, tesszük, amit és ahogy teszik és tesszük, akartuk mondani. Nem felelőtlenségből kerülnek ki a látótérből azok, akik az életünk részei voltak. Nem „döntünk”, hanem „történik”, miközben a felelősség egy pillanatra sem függesztődik fel. Ezt kell felfognunk és egyeztetnünk, ebben a tudatban kell feloldoznunk és elköteleződnünk.
Mindkét részen csak egyik oldal látszik tisztán, koronként csak egyetlen nézőpont éles, annak minden könnyűségével és kockázatával. Minkét nemzedék saját szemszögéből látja, az idősebb jó esetben a magával vonszolt korból is. Jól öregedő személy ugyanis nem kivonja múltjából az elhagyott életkorokat, hanem hozzáadja a jelenlegihez. Kivéve a „pattogó labda” típust, aki, mint a nedves flaszteren pattogatott labda, csak foltokban lesz vizes, vagy hogy kiszálljunk a jelenetből: csak alkalmanként és helyenként érintkezik a világgal. Annak minden előnyével és nyomorúságával.
Konfliktusaink forrása gyakran az, hogy a cselekvő alany azt látja, ami benne zajlik, idealizálva, árnyékolva, kisminkelve, tökéletes megvilágításba helyezve, hogy a lehető legszebb, tehát pszichésen a legkönnyebb legyen. Mindezt azonban egy külső szereplő egészen másként érzékeli. Ő csupán magát a cselekményt látja, ideológia, érzések és javító gondolatok nélkül. Mindkettő egyetlen nézőpontba zárva, mint egy besötétített szobában, egyik a hangokat, a másik a klimatikus viszonyokat érzékeli. Emlékeink is ezt a technikát viselik, az egyik, amit megéltünk, a másik, amit ugyanarról mások, szeretteink közvetítenek, és végül mindaz, ami kimondhatatlan, ami lement a tudattalanba, sajátba, másokéba, és aztán csodálkozunk, hogy nem egyeznek emlékeink.
A probléma azonban nem ilyen egyszerű, konkrét adatok szerint is, ha nincs külső ok, vagyis hogy a boldogtalanságáért valakit okolhatna, akkor valószínűbbé válik az önsorsrontás. Akár szélsőséges formában is. Statisztikai adatokat ezúttal nem emlegetünk, mert elvinnék a témát. Külső ok találása nemcsak reflex, örök emberi vágy a hárításra, hanem sokszor életmentő is tud tehát lenni. Ezért is adatott. Másrészt a külső ok keresése, az áldozati szerep fenntartása a sérelmi identitás, mint magyarázati tényező állandó hangoztatása, a helyzetet kilátástalanná is teheti. Van tehát egy szűk ösvény, amin lehet menni anélkül hogy kiábrándító lenne, vagy ellehetetlenülne, mégis érdekes, tele csodával.
Eljön az idő, a legtöbb ember életében, amikor idősebb lesz, mint a szülei, mert az öregedés nem (csak) nyomorúság, hanem kiváltság is, talán inkább az. Az öregedés együtt jár súlypontok áthelyezésével, és most csak a gondolati tartalomra utalunk. A visszafogottság és a titokzatosság korszaka következik, másrészt begyakorlottabb, makrancosabb is lehet. Lényeg, hogy a fiatalabb azt éli meg, hogy ismeretben, tapasztalatban, érzések és élmények felhalmozásával, úgy képzeli, sejti, vagy egészen biztos abban, hogy meghaladja elődei szintjét, vagy csak spontán történik minden, netán az elődök élete kezd már oly mértékben hanyatlani. Mindenképpen ez érdekes fejezetet nyithat, bár alapesetben semmi zavar nem keletkezik, ez az élet természetes rendje, sőt kissé még az eget is közelebb tolja, valamennyire fényesebb lesz az éjszaka.
Szóval amikor idősebb lesz, mint a szülei, új fejezet kezdődik, egyben, óriási teher is nehezedik rá. Mostmár nem írhatja sorsát az élet szabad karaktereivel. Egyre sürgetőbbé válik számára is a feloldozás. Ez a megbocsátás-harc. Alapesetben nemes csatározás, külső és belső frontvonalakon. Minden fiatal ezzel szembe kell nézzen. Ehhez szükségük van elődeik hibáira is, és ez újabb nehézség, de ez tovább nem görgethető. Gyakran a problémák negligálását, ignorálását nevezik udvariasságnak, vagy tapintatnak. Szükség van annak tapasztalatára, hogy a szeretet meg tud újulni, naponta meg tud virradni. És azt se feledjük el, hogy az éjszaka legmélyebb pontja a hajnal. Aki már töltött kint tervezetlenül egy nehéz éjszakát, az tudhatja.
Jóllehet, legalábbis időnként ilyen érzésünk van, hogy a megbocsátás olyan szó, amit mindenki ismer, amiről semmi újat nem lehet mondani, mert mindenki folyton bólogat és tekintetét másfele legelteti. Olyan mint… tigrisről beszélni – mindenkinek van véleménye, egy felnőttnek semmi újat nem lehet mondani róla, legalábbis így gondolja, számtalan felvételt látott róla, bizonyítottan létezik, láthatta tervezett körülmények között, stb. Viszont nyílt vadászterületén találkozni vele, minden páncélozottság nélkül, azért mégiscsak más.
A megbocsátás azt jelenti, hogy minden védelem nélkül merészkedünk a tigris, a harag, a neheztelés mezejére. Az alternatíva a semmi. Lehet dönteni. Önmagában a megküzdés egyfajta szentségi forrás, és nincs semmi témaválasztási kényszer, vagyis nem a megbocsátás és nem megbocsátás között kell választani. Nem, a kegyelem a törekvés elkerülésével áll szemben, és nem a végeredménnyel. Attól még teljes marad, ha időnként az illető kudarcot vall. A kegyelem azt védi, aki egy küzdelemben visszacsúszott, és a megtagadott, visszatérő érzések újult erővel, megszaporodva eljöttek bosszút állni, mert egyes traumák flashbackek formájában pusztítanak, a figyelmet szeretnék visszakapni. A kegyelem azt védi a ki bánja, és nem azt, aki pusztán sajnálja. A kegyelem a láthatatlanság ellen véd, hogy ne legyen olyan ember ezen a világon, aki jeltelen, észrevétlen marad.
Búcsúzás
Mert újra és újra, egyszer pedig végérvényesen el kell búcsúzzanak egymástól a felek, függetlenül attól, hogy milyen erős a kötődésük, ez ugyanis nem a kötődések hatékonyságától függ, mégha néha így is interpretáljuk. Éppen ezért egy végleges elválás nem a szeretet erejének megtörése lesz, hanem annak próbája, talán éppen megerősítése. Hogy az valóban túléli a személyt, a cselekedeteket, túl van ítéleten és kontrolon, és valóban van valami örökkévaló hatékonysága, amit már most megismerhetünk. Nem mély árnyék vonása és hamu íze van, minthogy élő valóságok maradtak utána, úgymint az emlékezés és a hála.
Érdekes módon egy negatív esemény, például a gyász elfogadása, vagy az utána következő időszak, mindannak ellenére, hogy nem vágyott, végül pozitív eredménnyel zárulhat. Ismert tanítás, hogy a szenvedés elől való menekülés a legreménytelenebb szenvedés. a szenvedés egyben az út új értelmezésének is hatékony módja, nemcsak újra kell tervezni, hanem át kell értelmezni azt, ami el volt tervezve, amit elővételezésben éltek, ami már ismertnek tűnt. Természetesen megtörténhet, hogy mindez nem sikerül, az út tovább marad irracionális, mint amennyire az érintett idejéből és bölcsességéből futja. Ez is benne van. Ilyen esetek lesznek a társadalom ítélete legalsó szegmensének a témái. Akikről a lapos életű emberek nagy okosságokat tudnak mondani, és ezzel úgy gondolják, hogy felmenthetik magukat a kevés élet fájdalmas ürességének nyomasztó érzése alól.
Maga az öregedés nem olyan egyértelmű, mint kívülről látszik, azért ezt is meg kell említeni. A gyermek is tovább él bennük. „A testünkben lévő különböző típusú sejtek többsége elhal és néhány hetente vagy havonta kicserélődik. A neuronok, az idegrendszer elsődleges sejtjei azonban (nagyrészt) nem szaporodnak születésünk után. Ez azt jelenti, hogy az agyadban lévő neuronok többsége ma is olyan idős, mint te. A neuronoknak ez a hosszú élettartama részben magyarázza, hogy miért érezzük nagyjából ugyanazt belülről 10 évesen, mint 30 vagy 77 évesen… Bár a limbikus rendszerünk [pl. figyelem, félelem, düh….] egész életünk során működik, nem érik be. Ennek eredményeként, amikor az érzelmi ’gombjainkat’ megnyomják, még felnőttként is megmarad az a képességünk, hogy úgy reagáljunk a beérkező ingerekre, mintha kétévesek lennénk.” Jill Bolte Taylor
Az érzékelés – írja Anil Seth idegtudós – generatív, kreatív aktus, cselekvésorientált konstrukció, nem pedig egy objektív külső valóság passzív regisztrálása. Így történik ez az emlékezéssel is. Nemcsak spontán történet, hanem megkonstruált, csak nem úgy, ahogy szeretnénk. Legyünk a pozitív kicsengésnél minél előbb, és közben ne szedjünk össze semmi negatív érzést. Hegymászásban az a módszer lenne, hogy feljussunk egy hegycsúcsra, de oly módon, hogy elkerüljük a feljutás fájdalmát, a szervezeti instabilitást. Természetesen ez esetben az egész út izgalma örökre hiányozna. Nem a csúcs, hanem az út az otthonunk, vele együtt minden, ami hozzá tartozik, a testfájdalom kellemetlensége, az elveszettség kétségbeejtő rohamai, a lendület-szivárgás, ami egyre lehangoltabbá tesz, de végső soron az is, amikor maga a remény kezd repedezni. A mennyország motivál, de a csoda mégiscsak maga az élet, a maga küzdelmeivel, úgy, amint azok adódnak. Bánatok televénye, durvább, mint egy szikla, aminek egészen parányi részecskéi azért mégiscsak megfestik a szelet. Mintha az apró betűs részt Isten a szélre bízná. Ahogy talán ránk is, miközben akaratunk nekiveselkedik a nagytotálnak. Molekulányit megértést, bölcsességet kaphatunk, és az sem kevés, teljes értékű rész az egészből. Ennyi jut a világból és egymásból.
Szükségünk van a hibáinkra, méghozzá megfelelő sorrendben, és arra, hogy valakik mégiscsak az élet felé szorítsanak, bár kezdetben félelem és tiltakozás van bennünk. Nem igaz, hogy nem számít mások véleménye, korunk szociális mókolásai is azt mutatják, hogy egyre inkább az számít igazán, sokkal jobban, mint maga a valóság javításának sürgetése. Látszani és látni akarunk. És igenis szükségünk az előttünk járók példájára, függetlenül attól, hogy az közel sem tökéletes. Azokra, akik hagynak élni, lélegezni, szeretni, tehát szabadon mászkálni ki és be, le és fel, de mégis adnak egy mintát, vagy ki ahogy kapta vagy nevezi. Lehet az térkép, kulacs, iránytű, vagy éppen egy ösvény, ami mondjuk egy tanácsot jelképez, tehát nem kényszerű, csak ajánlat, nem a tanulás felfüggesztése, hanem megkönnyítése. És tudni, figyelmeztetésük, majd példájuk nyomán, hogy egy szempillantásban és egyetlen egy elhalványuló pontban fog kihunyni az élet, mint amikor lekerül retinánkról egy erős fényforrás fantomképe egy sötét szobában. És hiába már, hogy szívünk még tele kalandokkal. Hiába, ez nem az a hely, ahol végtelenségig elidőzhetünk, de nem is az, amelyiken csak áthaladunk, el-eltévedve, néha tanácstalanul, összezavarodva, ez az a hely, amiben mégis megérkezünk.
A történelem egyik legnagyobb fajsúlyú része az emlékezés, de tartamban is számottevő. Egyben a legfontosabbat is elárulja, miszerint azért tart minden ameddig, mert csak addig bírjuk szeretettel? Bizonyára ez nem így van, de ez a legnagyobb félelmünk. Hiraeth egy walesi szó, az elvesztett dolgok vagy eltávozottak feletti gyász és szomorúság, vágyakozás, a sóvárgás, a nosztalgia valamiféle ötvözete, honvágy egy olyan otthon után, ahová soha nem térhet vissza az ember, mert tulajdonképpen soha nem is létezett. Van egy kínai kifejezés, ami egy ellentmondásos érzést fogalmaz meg, hogy egy gyerek szeretne valami jót tenni a szüleinek, de ők már nincsenek. Vagy a „hővég”, amikor egy szépen fejlődő ígéret megszakad, mert valaki közben elveszíti türelmét. Vagy a német lefordíthatatlan kifejezés: fernweh. Elvágyódás olyan helyre, amit nem ismer, talán nem is ért egészen. Szóval mindezekben az emlékezés szerepe kétségtelen. Mert minden esemény háromszor történik, egyik a tervezéskor, ez a rákészülés ideje, ami adott esetben hosszú is lehet, néhány eset is meg is reked. Tanulmányok, törekvések, álmodozások, remény, akadályok. A másik maga a tény, aminek a megélése mindig sajátos és egyedi. Végül az emlékezés. Néha félbetört mondatok jelzik egy megszűnt valóság, egy eltávozott személy hatását a jelenre, máskor közvetve, egy felszabadult érzés felfüggesztésében mutatkozik, mikor egy nevetés megtörik. Gyász idején például nem ritka tapasztalat, mintha az illető apró üvegszilánkokon járna, minden ropog, bántó, zűrzavaros.
Hogyan lehet túlélni egy nagyobb veszteséget? Úgy, hogy a történetet az élők folytatják és fejezik be. Ahogy érzik és gondolják. Szabadon, copy-pastekkel az eltávozott életéből és szavaiból. Ez az egyetlen lehetséges mód. Közben egy életalakú űr körül kering az életük, néha belezuhan, máskor mélységének partján áll, meglehetős bizonytalanságban. „A fájdalom átélése talán nem választás, de szenvedni kognitív döntés” Jill Bolte Taylor
Gondolataink múló fiziológiai folyamatok, állítja Jill Bolte, azért vagyunk szomorúak, mert valamiképpen fent akarjuk tartani azt az érzést, valami módon kapcsolódni is az univerzumhoz, de meg is különböztetni magunkat tőle. Az ember felelősséget kell vállaljon azért, hogy éppen milyen áramköröket stimulál és tart életben. Magyarán milyen társaságba jár, milyen hatásoknak teszi ki magát. A fájdalom eltart a világtól, de nem határoz meg teljesen, elfordít annak örömeitől, a napsütéstől, a hálától, kiemel az értelemalkotás keretéből, de az állapotot nem kötelező fenntartani. Az emlékezés folyamatát nem a tények kényszerítik, hanem jól vagy rosszul értelmezett hűség. Bizonyos hatások alatt megváltozunk, ez tény, de nem a személyiségünk módosul, hanem a személyiségi jegyek dominanciája.
Búcsúzáskor fontossá válik néhány kérdés. Szembe kell nézni velük, meg kell harcolni érzéseinkkel. Elvi szinten, tehát elvi szinten, nem arról van szó, hogy mennyire tökéletesen tették, vagy nem tették a dolgukat, hanem alapvetően az életről, mint mennyei ajándékról, tehát mégcsak arról sem, hogy saját szépségük elvesztésével teremtettek, holott ez is igazán megható, hanem az életnek arról a készségéről, hogy az adakozásban elveszítse önmagát, holott ennek a folyamatnak ellenállni minden teremtmény dolga. Másrészt minden élet története egy másikhoz vezet vissza, és az élet csodája ebben a folyamatban lenyűgözően megjelenik, függetlenül a konkrét körülményektől. Az ember nyomasztó, szertelen és időnként elkeseredett útkeresése az élet nyomának elvesztésével fenyeget. És az „elfelejtés” mondhatni napirenden van, az Istenről való megfeledkezéssel együtt. Erre emlékezetet a „tiszteld”. A folyamatra, amiben az élet csodája tetten érhető, a maga konkrétumában, ahogy egy elvont jelkép is képessé tehet, hogy nyomát követve a világának szívébe vezessen.
Mintha szívünk egy recycling központ lenne, mindannak, ami volt, át kell mennie rajta, holott alig van ideje bármire is, talán az éjszaka is bejelentkezett már. Ha folyton a múltat babrálja, elveszíti a távlatot, ha csak előre néz, soha nem tud elmélyülten élni, szóval folyton dilemmában és időzavarban van, a kifejezés legközvetlenebb értelemében is. Ennél már csak az a rosszabb, ha érzékenység, sírás lehetséges, de vigasz nincs, magyarán ha a könnyek egy puttonyba kerülnek, amit magával kell folyton cipelnie. De a sok feldolgozatlan, kidobott érzés között megtalálható a tisztelet nyoma is, mert a mulandóság nemcsak fenyeget, hanem be is fog egyszer kebelezni, lelkileg azonban mégiscsak ez menti minden emberi viszonyunkat, az élet színén ottmarad egy kép, egy valóság nyoma, talán elmosódottan, mint amikor egy vízfestményt nedves ruhával áttörölnek.
Ne tegyük görcsös kötelességé valakit megszeretni, tisztelni, az viszont elvárható, hogy minden elméleti és gyakorlati akadályt elhárítsunk az érzések útjából. Legyen egyenessé az út, amin érkeznek, képes az ajtó, amin zörgetnek. Nem a rügyek hozzák el a tavaszt, de nem is pusztán a napsütés. Van a növényekben egy eleve beletáplált készség, és a külső és belső indíttatás közös eredményét láthatjuk. Ez az emberi kapcsolatokban az „eleve” nem azt jelenti, hogy változtathatatlan, hanem hogy a felismerést megelőzően létezett, és mire eszmélünk, már beépült, vagyis az eszmélésnek is már része. A tisztelet sem más, mint annak felismerése, ami már létezik, ami már bennünk van, vagy éppen történik, csak még a koreográfiát kell csiszolni. A tiszteletet nem a nehézségek, a próbák, nem is a kritika tünteti el, hanem a semmi. Mint egy semmivel töltött képzeletbeli léggömb, eltűnik az égnek valamely kietlen vonásában. Gondolkodásunkat „megelőzi egy nem tudatos ráhangolódó lépés, amely nem azokat az idegi rendszereket használja, amelyek a deklaratív tudást támogatják”. Más szóval, mielőtt tudatában lennénk, már elkezdjük a problémamegoldást.
Egyébként körbe vagyunk véve az intelligens teremtő akarattal, és azokkal, akik hasonló gondokkal tusakodnak. Vannak költőink és orvosaink, hajósaink és prófétáink, akik a jégbe léket vágnak, és akik kényesen két jeget kérnek, akiknek csendje mély, és akiknek beszéde sekélyes, rendi. Zsúfolva van élettel a világ, ébredő valóság jelei mindenfele, amerre nézünk, Bárhol simítunk végig rajta, az élet bársonyos jegyeit érzékelhetjük, és mindenben kisebb-nagyobb hullámok tombolnak, jelzik és egyben hajtják az életet. Egy komolyabb árnyék is azonnal tele megy élettel a tűző napsütésben. Élet van abban is, ahogy a nappal elbúcsúzik a horizont fölé emelt bíbor borával, és az ég, a kék, a Naptól lángoló, összebarátkozik a sötétség leplén nyíló csillagokkal. Nincs az a téridő, mi időben és térben korlátozhatna, amikor lelkünk szárnyalni akar.