Remény
Vegyünk egy konkrét esetet, amivel a reménynek az időhöz és az igazsághoz való viszonyát illusztrálhatjuk.
Tehát volt ott egy fa! Ah, ez őrültség, mégsem gondolhatunk ismét csemetéket Ténéré-be! Képtelenség, az ok pedig sokrétű, van biológiai, fizikai, klimatikai, geológiai komponens, és még sorolhatnánk. Hiába hogy a tudomány nem tartozik az igazság szigorú, zárt kategóriájába, mert értelmet is keres, de alapvetően nem engedi a nagymértékű bájolgást, sem paneljeinek, mint például „hőtan” vagy „dendrológia”, szabad mixelését. Ilyen feltételek mellett pedig sehogysem jön ki a növények jövője azon a tájon.
Ez esetben múlt idejű a remény. Egészen pontosan: a múlt az. Tudomásul vesszük, hogy az arra járó szelek többé nem ismernek fákat, nem találkoznak olyan szeszéllyel, ami csak egy eleven, koronával és gyökérzettel rendelkező létezőt jellemez, mert azok már csak megfakult képeken, illetve a tintában, szavaink vérében élhetnek. Írhatjuk a hübrisz számlájára is mindazt ami és ahogy történt, de ennek – témánk szempontjából – már semmi jelentősége, a jelen állapotot emberi léptékben számolva végérvényesnek fogadjuk el, és megértéssel, mert történhetett volna mondjuk túlgondoskodással, ez esetben túlöntözéssel is, az eredmény pedig ugyanaz lenne. Éppen ezért nem szeretnénk okokról, emberi tényezőről szólni.
Végeredményben nem arról van szó, hogy nincs, hanem azt, hogy többé nem is lehet ott élő fa, mert az a klíma és környezet már nem fogadná be. Ez a megállapítás azonban csak a tények szintjét fedi le. A reménynek még az auráját sem érinti, így annak minden porcikája intakt, összes bordája úgymond, bármikor meghallhatja: ébredj fel a szomjúságra! A reménynek ugyanis nem kötelező ragaszkodni a logikához, nincs rajta kényszer, hogy ugyanazt mondja, amit nekünk kötelező, nagy körültekintéssel és bölcsességgel. A reménynek lehetőség adatik megkerülni, helyettesíteni, eliminálni az igazságot, valahogy így: „a sivatag virágzása nem ért véget, csak elhalasztódott előreláthatatlan időre. Nem úgy jön el a válasz, amint várjátok, de tartsátok a napokat addig is; közben én sem leszek tétlen, készítem a szíveket, egyengetem az utat, az emberek megannyi bűnét pedig belemosom az idő zavaros folyójába, és én is beszállok közéjük.”
Logikai, tudományos, tapasztalati szinten viszont nincs olyan várakozás, hogy a csoda visszaszivárog, hogy az előrejelzés téved, vagy hogy a gyorsan fejlődő tudomány megoldja, esetleg rengeteg anyagi forrással meg emberi áldozattal mégiscsak mehetünk valamire; tehát tegyük fel, hogy nincs ilyen. Ültünk, néztük és szemünk előtt elporladt. Sebét hazavittük.
Nem várható a csoda azért sem, mert nem volt rendkívüli égzengés, nem cikáztak különös fények körülötte, és nem is volt földindulás, sem lobogó, de nem hamvasztó tűz, csak a lassú, banális pusztulás, és ilyenkor a harag is felesleges, a fájdalom pedig kevés. Közönségesen pusztult el, hétköznapi módon, mondhatni, ami a szent és a csoda számára a legkisebb felületet adja, és még a prófétákat is távol tartja. Felhajtás és nyom nélkül ért tehát véget, így csodát sem várhatunk már.
Ráadásul nem is csak egyszer veszítettük el, hanem minden alkalommal, valahányszor árnyékba húzódtunk, ami nem az övé, vagy láttuk, amint a szél játszik fák lombjain, amik másutt nőttek, de mégiscsak ugyanabban a természeti rendben és fizikai törvények alatt vannak, mint az volt, és mégiscsak élnek, szinkronban az elpusztult idejével.
Viszont amennyire igaz volt, hogy egyszer létezett, ugyanolyan igaz és ép a kapcsolatos remény, mert az végleg egybeforrt vele, méghozzá a legszebb valóságával, azzal, amivé tulajdonképpen csak lehetett volna ideális esetben, de talán sosem sikerült. Mert a remény ezt jelenti. Csakis ezt. Vésett felirat.
A remény tehát nem az újrafrissülő időt jelenti, nem a napfelkeltét, mikor az éjszaka kormát a hajnal győzelmi mozdulattal, mennyei fanfárok hallhatatlan szavára besöpri a horizont alá, közben magát, mintegy megtévesztésül, sebzett, bevérzett kócsagnak mutatja, ami kidugja fejét, és ráhajol a nappalok színére. Nem a jó kimenetelt és a megsimított jövő időt jelenti, mintegy összekacsintva velünk a próbák háta mögött, hogy ugyan egyelőre csak a nyomorúság látható, de mindjárt fellebben a fátyol, és megtetszik a felemelő valóság. Nem is egy kis ráadást, hogy úgymond az idő vesevezetéke lenne, miből még egy kevés kicsöpög. Nem a hóbortos várakozást, hogy minden jóra fordul, nem mások vagy önmagunk könnyelmű áltatását, a fájdalom tekintetének elfordítását, nem az elesések utáni felkeléseket, a kudarcokon át vezető sikereket. Mindezek munka, szerencse, vagyis valami módon a tények dolga. A remény más.
Fordítottan arányos az igazsággal, és már első pillantásra is érezhető, hogy eredendő feszültség van közöttük. Elemzések is azt mutatják, hogy ahol az igazság a standard, ahol hangsúlyt ő kapja, ahol lényegében ő az eszköz az elsődleges célokhoz, ott a reménynek kevés szerep jut. Ha működik a szökőkút, nem tudhatjuk meg milyen az, amikor állunk kiszáradt medencéje mellett, és reménykedünk, hogy egyszer még működni fog. Működése során fel sem merül a remény, és igazából nem is remény az, csak „vágy”. Ha a víz fogalma ismeretlen lenne, a száraz szökőkúba valósággal beköltözhetne a remény. Értjük a különbséget. A remény megjelenése és kifejlődése a valóság, illetve annak szubjektív változata, azaz az igazság leáldozása után következik. Bár ez egy másik kontextusra utal, de bizonyos változtatással itt is igaz: Minerva madara napszállta után röppen fel. És ha már itt tartunk: az éjszakát a nappal konstituálja, a napkeltének ennélfogva semmi köze a reménységhez, mert az éjszaka, logikailag, már tartalmazza.
Nem ige, bár kifejezéseink nem tudják másként kezelni. Reményről csak igékkel tudunk beszélni: tenni, menni, nem feladni, felállni, újrakezdeni. És ezek szép, értékes dolgok. A biztatás nemkülönben. De ezek akciók, és inkább egy lelkülethez, semmint a reményhez köthetők. Ugyanis a remény a bizonyosság ellentéte, megfejelve a képesség hiányával. Nem csak ennyi, de ezek alapvető feltételek. Ezek megléte esetén, még ha csak lehetőségszerűek is, akaratról, elhatározásról, szándékról, szorgalomról, bátorságról, és egyéb tevékenysgekről, érzésekről beszélhetünk.
A remény egész létezését tehát nyomorgatja az igazság hódító nyelvezete és kényszerítő jelenléte, de azt is mondhatnánk, hogy lángjának direkt hője. A keletkező feszültség pedig szétszedi szívünket, szétfeszíti a világ struktúráit, és megzavarja gondolkodásunk. Előbbire enyhén szentimentális ellensúlyként gondolunk a hatalmas erejű és mértékű racionalitással szemben, mondhatni úgy is, hogy magánhangzói oldják a másik mássalhangóinak torlódását. Másrészt viszont nehéz az igazságra pályázó valóság kényszerítő erejével szembe bármilyen versenyképes jelenséget állítani, hogy az túlélje a találkozást, sőt, még utána virágozzon is. Az igazság nyomasztó fölénye hétköznapivá vált tehát, végeredményben már fel sem tűnik, hogy a remény csenevész hátára hordja okosságait, de használhatnánk erőteljesebb képet is. Egzotikummá vált, bár nagyon sokat hivatkoznak rá, talán túlságosan is sokat, de amit nevével illetnek, a legtöbbször köze sincs hozzá. Idegenné vált, mint az együttérzés egy olyan helyen, ahol rendkívüli mértékű már az erőszak, és ha valaki beállít a rendelésre, hogy fájdalmai vannak, az orvos is könnyen azzal fogadja: az lehetetlen, hiszen nincs lőtt seb.
Tulajdonképpen a tények ellentéte, köze van megújuláshoz, felszabaduló utakhoz, de nem igazán a kidolgozott menetrendekhez, az előkészített lehetőségekhez. Nem is a hajnal idézi meg, amint az arcán a Nappal megérkezik, bár erre számítanánk, hiszen annyi lehetőség és jelző jön vele együtt. Igazából a nappalok másik végén találunk némi támpontot hozzá, amint egyre gyorsuló elvonulásakor, irtózatos hőfokon, az eget a föld pereméhez forrasztja, amit mi úgy is értékelhetünk, hogy fájdalma tüzében, mert az éj ráfogja fekete, húsos kezét világosságára, és megfosztja szolgálatától. De amint távozik, még rendez egy felkavaró, szép jelenetet, annak elpattanó szikrái bódító fényét megbontják, és saját színt keresnek benne érzéseink. Hiába, hogy a természet már feltankolt az éjszakából, tudomásul vette, ami következik, a szív azonban még tovább gyönyörködik, és megrendülten helyezi el csodavárását az átfutó természeti jelenetben. Ugye nem kell mondani, hogy a naplemente csak fóruma a múlandóság elpanaszolásának, csak egy lehetőség az Univerzum idejéhez és ritmusához való csatlakozáshoz, csak egy tükör, ami megmutatja szívünket, azonban itt, a képzelet és látomás közötti résben, paradox módon, megcsillan maga a remény. Éppen abban a nagy érzelmi küzdelemben, ami ilyenkor bekebelez, néha maga alá is gyűr. Megtetszik számunkra egyúttal az is, hogy nincs törékenyebb, gyönyörűbb és kiszolgáltatottabb jelenség a világon.
Kisvártatva megtetszik az is, hogy alapvetően nincs nyelvi eszköz a pontos leírására, legfeljebb közelítő fogalmak: sejtés, említés, villanás, vagyis inkább nyomok, jelzések. Tulajdonképen ilyen fogalmak illenek karakteréhez. Közben olyan fogalompárok között őrlődünk, mint: mulandó-örök, közel-távol, külső-belső, földi-égi.
Zöld villanás (green flash) – azt is mondhatnánk, hogy a remény legtalálóbb természeti képe. A fenti gondolatmenettel teljes analógiában.
Egy áramlás, de nem olyan, mint a vízé, de mégcsak olyan lágyabb sem mint a szélé, inkább a hervadó ibolyák kiáltásához hasonlít, az élettől, a virágzástól való távolodás fájdalma, miközben a dolgok súlya lassan valóban elenyészik, színnel és illattal egyetemben, de lám az élet hangja még pislákol, csak egyre gyengül vágya, hogy köztünk maradjon.
Olyan a remény természete is, mint egy különös szépségé, amelyik az elmúlásból születik, amihez a legközelebbi minta nem más, mint az idézett naplementéké, amik a világ zűrzavarának megannyi sebét gyönyörű búcsúvá varázsolják, és ne legyen kétségünk, hogy ezekben a búcsúzásokban fájdalom van. Valahol. De hasonlíthatjuk egy szerelmi pillantáshoz is, mely beleragadt a közös tükörbe, és a címzett kereste és megtalálta, miközben elvesztette azt a személyt, aki örökül hagyta.
Nem egy akció startvonala és nem is célfotója, ezek tartama valóban villanásnyi, de végeredményben mégiscsak statikus helyzetek, amiket sehogy nem lehet összeegyeztetni a remény különös dinamizmusával. Ráadásul frontális események, amikben nagyon nehéz magát a reményt megtalálni, az ugyanis nem akció, nem esemény, nem maga a nyilvánvaló, a konkrétum, a kitüntethető vagy leforrázható, hanem valami egészen más. Mondjunk egy példát, tehát nem a Nap, nem is a hajnal, vagy a napsütés, a zöld mező, hanem mondjuk a közvetett napfénynél (pl. holdfény) elolvasott recept alapján megfőzött étel hatása a családi együttlét hangulatára, amiből viszont a napfényt mégsem lehet kihagyni, és most nem az élettani hatásokra utalunk. Vagy hasonlatos az ima valamelyik hagyományos ösvényéhez, amin mégiscsak elvonul az élet békességére vadászó bűntudat, és történik mindez végső soron kegyelemből.
Legtávolabb tőle talán a mély éhségen való nyerészkedés öröme áll, de sajnos széles ez a paletta. A fájdalmat elemezni könnyebb, mint megérteni feltételeit.
Nem lehet sem érzéshez, sem módszerhez szögezni, sem ünnephez, vagy boldog állapothoz, esetleg a gyermekkorhoz, mikor elég tartósan fixáltuk a világot, pontosabban amikor a világ dolgai belekeveredtek tisztább szándékainkba. Nincs fenntartott helye a világosság fényudvarában, mert például vannak sebek, amik a sötétben gyógyulnak, jóllehet a sötétség közvetlenebb és régebbi ellenség, ahová sebek kalauzolnak, de nem tagadhatjuk, hogy lehet benne időnként irgalom is.
Megkörnyékezheti a kétségbeesés is, mértékkel, esetleg lehet már seb is benne, de ezzel még a remény nem lett vesztessé, ezek természete olyan, mint a repedéseké, rést nyitnak a fénynek, amin Isten beszivárog az életbe. Hasonló egy sziklarepedésen keresztül megpillantott dicsőséghez, vagy hogy repedések és egyenetlenségek sora teszi lehetővé a hegyre való feljutást, hogy egy másik gyakorlatra is utaljunk.
És nem, a remény nem tesz szelídebbé, jobbá, energikusabbá, nem is egyfajta patina, vagy a jószándék lángcsóvája az élet, a tettek, a szavak fölött, amit csak angyalok szeme lát, ők viszont igen, és ott lenne a vágy, hogy előbb-utóbb igazoljanak, vagy végül csak a puszta gondolat, hogy ez valamikor mégiscsak megtörténik. A remény mássá tesz, ez igaz, de a változásról csak annyit tudunk, amennyi belőle állandó :), pontosabban tartós, következetes, így valami módon mégiscsak szem elé kerülhet.
A fájdalomnak az eltűnése egyébként magát az életet tenné kiszolgáltatottá, és egy ilyen forgatókönyvnek kockázatait nem kell különösebben ecsetelni, például, hogy egy spirituális témát gyorsan ideszúrjunk, a gonoszság egyik valós ismérve a bűnérzék hiánya. Ez a helyzet a reménnyel is, nem tehet érzékeltelenné a negatív érzelmi erők iránt, nem szüntetheti meg érzékenységünket és az abból fakadó fenyegetettség- és elveszettség-érzést, ami jelentkezhet konzisztensen, de jöhet hullámok formájában is. Nem függesztheti fel tehát a negatív hatások erejét és befolyását, mert ezzel rossz pályára állítaná az életet. Ezért van olyan érzésünk, hogy remény valamiféle kapcsolatban áll a keresztyénség „megváltásról” szóló tanításával, amit talán legemlékezetesebben a kereszt teológiája tár fel, vagyis Isten a bűnt nem törli el, nem csak a megoldást kínálja fel. Ezzel a tanítással egyébként formális logikánk nehezen tud megküzdeni, ahogy egy vak ember éjszakai sétájával a városlakók (ez a példa konkrét esetből származik, hogy a házkörüli csendes teendőket késő este, vagy éppen éjszaka végezte egy vak férfi, ezzel pedig nem is a keltett zaj, hanem az időzítés miatt őrületbe kergetve a környékbelieket. Mígnem rájöttek: a csendben jobban hallja a tárgyak visszajelzéseit, és számára az éjszaka is ugyanolyan mint a nappal, csak nagyobb benne a csend, és így könnyebben tájékozódik).
Többet rejt magában, mint amit bármilyen szó vagy érzés valaha felidézhetne, és ahogy a mesterséges fényforrások nem merik ki a nappalok világosságát, ez történik a reménnyel is a róla szóló megfogalmazások dömpingje során. A vágyak vízgyűjtője óceán, már ami a mennyiséget illeti, a reménnyel kapcsolatban ilyesmiről nem beszélhetünk, mert nem halmozható fel, nem lehet betározni, még alkalomadtán sem, mondjuk a helyzetre találó szlogenek gyűjtögetésével, ismételgetésével. Amúgy például a szemünk sem arra való, hogy a világ minden szemetét elé tegyünk, bár képessége van rá, hogy felismerje és megkülönböztesse valamennyit, a remény sem arra való, hogy minden közhelyet és sekélyes gondolatot neve alá hordjanak.
Nem bináris valóság, hogy vagy van, vagy teljességgel hiányzik. Egy skálán azonban feltételesen elhelyezhető, hol nem kontúrosan és nem is pontszerűen létezik, többdimenziós mélységgel, szabad vándorlási lehetőséggel. Alapvetően mégis inkább olyan mint a hegyi patakok pisztrángja, mindig kicsúszik markunkból. Tarthatatlan, megfoghatatlan, mindig odébb, feljebb van. Horog nincs nálunk, a víz hideg, és továbbra is kérdés, hogy mit keresünk ott.
Goethe alábbi idézete inkább lezárja, semmint összefoglalja a témát. Konzisztenciájukat elismerjük, de a megfogalmazott gondolatait költői megnyilatkozásként kezeljük. „Szerencsére az ember a boldogtalanságnak csak egy bizonyos fokát képes felfogni, minden, ami ezen túlmegy, elpusztítja vagy hidegen hagyja. Vannak helyzetek, amelyekben a félelem és a remény egybeesik, kioltják egymást, és elvesznek egy sötét érzéketlenségben. Hogyan másképp tudhatnánk, hogy az általunk legjobban szeretett emberek állandó veszélyben vannak, és mégis a megszokott módon folytathatjuk mindennapi életünket?”
Tehát nem mindig az a remény, amit annak nevezünk, de mindig annyi, amennyit neve, mint neve jelez, és jószerével a peremhelyzetek tematizálják.
Nem feltétlenül jelent közvetlen megoldást, felvirágzást, megmentést vagy felszabadulást, nem ér feltétlenül több jövőt, de legalább így nincs benne szemfényvesztés, duplum, betűrődés, de még szamárfül sem, utalva mindezekkel különféle csalóka ígéretekre, másrészt pedig hamis várakozásokra. Értelmetlen fogalmak vele kapcsolatban az optimizmus és a pozitív életszemlélet is, sőt, már az „olyan, mint” is elkezdi kiüresíteni. Nem ezeken kívül van, hanem túl, amint arról már többször szóltunk.
Történhet bármi, és elsülhet jól is, de az fakultatív, a történetek, amint megtörténnek önmagukban (!) nem igazolják és nem is cáfolják jelenlétét. Sem az „itt”, sem az „ott”, „ez”, vagy „az” nem határozója, igazából sohasem. Mindezeken túl van valójában, a fizikai világ ugyanis csak vektorának vetülete. Nem is az a kérdés, hogy hol, avagy miben létezik, hanem hogyan jelenik meg, milyen gyorsan érkezik, ennek milyen feltételei vannak, és hogyan lehet tetten érni az életeseményekben. Természetesen nincs emberi befolyás alatt, nem lehet sürgetni, de az sem állítható, hogy nincs hatással rá az emberi hozzáállás, ugyanis bár róla nem, de lehet például a kapcsolatos napi rutinról dönteni, és arra épül a jövő, ami a remény egyik szárnya lehet.
A remény felületét mégiscsak mi választjuk, tehát illetéktelenül és beleegyezésünk nélkül nem fog zaklatni. Többi titokzatos, ösztöni és kreatív, mint a szél, hogy csak ő tudja milyen terep következik, és miként oldja meg a dombokat, közli meg a tereptárgyakat. Azt szeresd, akit tudsz, és ne azt, akivel nem megy, azt, aki ott van, és ne azt, aki elérhetetlen, javasolja a fenti gondolat a remény érkezésének munkálására.
Nem arról szól, hogy puha lesz a megérkezés, vagy közben módosul a földi nehézségi gyorsulás, vagy eltűnik az árnyék, ami kísér, de talán szabad abban bízni, hogy hamarabb végetér minden nehézség, mint ameddig bírnád. Mindazonáltal nem a leszakadt tűz kietlen, szürke, adott esetben kétségbeejtő szomorúsága, bár lehet hogy történetesen mégiscsak hamu, de az a remény törvényei alatt továbbra is ég, bár ez esetben a múlt felé, és történik mindez anélkül, hogy az idő menetén változtatna.
Nem arról szól, hogy örök béke, sírig tartó nagy szerelem, álmaid otthona, és nem is a tüskék között megbúvó rózsához való hozzájutás feltételeiről szól. Egy-két szúrás, csak táplálná a hangoztatott törvényszerűséget, a kincstalálás igazságát, hogy a harc a káosszal csupán a várt növekedés része lenne. De nem. A reménység nem egy csillag és nem is a csillagok az éjszakai sötét égbolton, azok ugyanis örök tények, de megpillantásukhoz már valami módon mégiscsak kapcsolódhat a remény. De sokkal jobb kép vele kapcsolatban a kalapács alól megszökő, üllőről lepattanó szikrák szelídsége, a börünkön komposztált tüzek csókja. Már akkor meghaltak, amikor megérkeztek, ennek ellenére hatásuk soha többé le nem száll rólunk.
Nem fény és nem is esély, vagy javuló kilátás, esetleg pozitív életszemlélet, netán helyzeti optimizmus, ezek ugyanis éppen akkor lángolnak, ha a remény elveszett. Ezek a vágy avagy az önzés ékes vagy kevésbé ékes törekvései, olyasmit jelentenek, kissé élesen és sarkítottan fogalmazva: Uram, térítsd el a tornádót a szomszéd település fele. Vagy: Adj nekem igazat, mégha el is kell venned mástól!
Ne más végkifejletet, hanem erőt kérj, mondanánk így távolról. Inkább kérj jelentést a szenvedésedhez, és ne mindenáron való megmenekülést, éppen ezért ne is elérhetetlen életérzéseket hajszolj, tovább véreztetve életed. Mert boldogságból is van olyan, ami úgy néz ki, hogy végre megvan, és teljesnek is tűnik, de kisvártatva kiderülhet, hogy közben nála jóval értékesebb érzések maradtak parlagon, és az élet több vonatkozása is eltipródott az érte való nagy küzdelemben.
Nem, a remény nem azt jelenti, hogy fenyegetett helyzetben egyből kézbe kapsz egy töltött fegyvert, vagy felszabadul érted, céljaidért egy kémiai kötés, megjelenik egy kósza elektron, vagy vegyünk tanulságos de imaginárius esetet, hogy mondjuk a felénk rohanó oroszlán vegetáriánus. Nem függesztődik fel a gravitáció, és nem, nem gáncsolja el a fenyegető gyalázatot sem. Nem fordíthatja meg az időt, ahogy mi sem tudjuk magunkat felemelni saját csizmaszárunknál fogva.
Amúgy persze az idő menete időnként igencsak kegyetlennek mutatkozik, a reménytől várnánk a megoldást, hogy időnként, amikor éppen nagy szükségben vagyunk, lépjen közve, és babrálja meg az idő kerekét, legalább olyan módon, hogy elszalasztott dolgainkat az érintettek előtt újraértelmezhessük, meg- és kimagyarázhassuk, hogy miért úgy döntöttünk, vagy éppenséggel bocsánatot kérjünk. De a remény dolga nem ez, éppen ezért nem módosít az idő menetén, és nem ad újabb és újabb lehetőségeket. Ezzel azonban mégiscsak valamilyen rend kerül a világba, mármint hogy az idővektor szigorúan meghatározott, mert csak így kerülhető el az élet totális káosza. Paradox módon több a békesség a visszafordíthatatlan időben, mint lenne egy könnyen módosítható változatban, akkor is, ha csak korlátozott mennyiségben és mértékben élhetnénk a lehetőséggel, ami nem feltétlenül az idő megfordítását, hanem az események megértésének, értelmezésének, újradefiniálásának esélyét jelentené. De ez sem adatik meg igen sok esetben, ezért nem előzmény és tapasztalat nélkül való a megállapításunk, miszerint a remény nem feltétlenül az esély hibánk, hibáink kijavítására.
Az időt felfüggeszteni, mégha ez csupán fantáziában játszódó felvetés, nagy felelőtlenség lenne, és még virtuális változatban sem működik, ugyanis valamennyi vesztegléskor, bizonyos idő után különös noszogatást tapasztal az ember, amit bizony szenvedésnek is lehet értelmezni.
Ha arra vágysz akkor azt mondjad: nagyobb lakást, jobb főnököt, defektmentes utat, nagyobb szeretetet, szád íze szerint való ételeket, ízlésed szerint való ország-vezetést, akkor azt mondjad, és hagyd a reményt másra, és ne koptasd nevét feleslegesen. Ezek tisztességes vágyak, miért is kellene szégyellni őket, miért kellene tartania valakinek attól, hogy kinevetik vágyai miatt, lesajnálják törekvéseit? Kulturális kontrol? Jelent az még valamit, ha ez a vágy pontosan illik a szívedhez? Ne felejtsük, az óceán tud alázatos lenni, van miből. Mélyében nincs tétovázás, sem vezeklés, de úgy sejtjük, hogy bűnbánat és megbocsátás rettenetes tartalékaival bír. Ha jól értjük.
Ha vannak vágyaid, az jó dolog, ne félj nevükön nevezni, ha győzni akarsz, beszélj bátran arról. Nincs ezzel semmi baj, de ezek vágyak, és nem remény. A remény egyik előfeltétele a felperzselt föld lehet. Arra vágysz? Azt éled? Persze az emberek úgy szeretnének átlépni a reménybe, hogy se szárazság, se sár, se napsütés, se éjszaka ne legyen, hogy ne kelljen szívük kapuján dörömböljenek, ne legyenek könnynek, sebek. Nem a reményt akarják, hanem csupán a fájdalmat elkerülni, megúszni, megmenekülni, átbódulni. Így nem fog sikerülni.
A remény hajnalpírja gyakran egy kockázatos, mondhatni őrült életvitel, vagy egy bosszantó, könnyelmű magatartás, úgy értve, hogy az vezeti fel, esetleg katasztrófa vagy tragédia. Persze a reményt ez nem érdekli, de az embereket igen, és ezért, nem pedig a remény okán lehet ilyen esetben szomorú a folytatás. Értjük. A remény, igenis összefüggésben állhat mások véleményével. Szörnyű mondat, akkor is, ha ez az összefüggés nem kényszerű. Vannak helyzetek, amik igencsak nehézzé teszik érvényesülését, és ez nem akkaor van, amikor megtelt az ember világa könnyekkel, vagy amikor a világosság lélegzete ki-kihagy, az éjszakának fel kell merülnie levegőért, hanem amikor bár nappal lesz, de az éjszakát nem győzte le fény, amikor felkel ugyan a Nap, de a sötét megmarad. Mindjárt értelmezzük is ezt a megállapítást.
Bárhol áshatsz kutat a sivatagban, előbb-utóbb víz is lesz. Minden ásónyom egy-egy tényesemény. Az igazság kérdése az, hogy kitart-e hozott vized, míg a forrásra a mélyben rátalálsz. A remény kérdése, hogy egyáltalán értelmes-e a szomjad.
Maradva a témánál, a remény nem arról szól, hogy elvesztél a sivatagban és bízol abban, hogy rádtalálnak, megmentenek, megúszod, jó kaland lesz, emlékezetes, tanulságos, Insta-képes. Lehet, hogy tényleg megúszod, véletlen, vagy szerencse folytán, ahogy akarod, vagy isteni akarat, esetleg váratlanul felbukkan egy óázis… Ez egy szép, tanulságos történet, térkép, geológia, vagy bármi, de ami kontroll alatt van, ami még uralható, legfeljebb előkészítheti, utalhat a reményre, de nem az maga. Ott köröz fölötte, de nem maga a remény. A remény csüggés a végtelen ajkán, és rendszerint nem méz a csábanyag, hanem a kétségbeesés, és hogy történhet bármi, de Isten jó, és a világ szép.
Amíg mécsesről és megoldásról beszélsz, beavatkozásról, megmentésről vagy gyógyulásról, a tények nyelvén szólsz. Ezzel semmi baj nincs, nagyon is rendjén van, csak szólunk, hogy amiről beszélsz, az nem a remény. Ha gyógyulni szeretnél, bármilyen is legyen a probléma, akkor tégy meg mindent, keress erőforrásokat amik segítségével megküzdhetsz a nehézségekkel, a félelememmel, a csüggedéssel. Ez nemes és tiszteletreméltó küzdelem. Olyannyira, hogy „nem szégyenít meg”. Emberileg nem könnyű, de végbevihető. Nagy küzdelem, de nem remény. Szeresd a küzdelmet, tartsd méltónak hozzá önmagad, mozogj benne szabadon és bátran, ahogy nyár végén utaznak a pitypangernyőcskék, mintha otthon lennél a világban. Tégy minél több szint világodba, színezd ki a belsődet Isten, a hitélet, a természet és az emberi világ nagy archívumából. A remény ugyan nem passzivitás, de nem is csupán a győzelem esélye. A győzelem vágya, munkálása, akarása, az a győzelem esélye, de ha vereséget szenved valaki, elbukik, vagy mondjuk nem gyógyul meg, a remény intakt marad. Ami ilyen esetekben megmenthet az akció, de a remény nem a cselekvés maga. A remény két dolgot tesz: felszámolja a távolságot, és nem méri az időt. Vagyis egyre csökkenti, abszolút jelenlétében pedig fel is függeszti a távolságot ember és ember, Isten és ember között. Másrészt pedig nem nézi a mibekerülést.
Éppen ezért mondhatni nem a helyes hozzáállásról, és nem is a lelki békéről szól. A remény nem a „csinál valamit”, főként nem „valamit”. A remény perspektívát ad, kalibrálja az életet, ahogy például a szomjúságot a forrás oltja, de a víznek léptéket a tenger ad. Remény abban érthető meg, ahogy a tenger megnedvesíti a forrás gyengéd ajkát, hogy az adott esetben megtartsa vonásaidat, és még kimondható maradjon neved.
De megtörténik, hogy nem leszel szebb, sem egészségesebb, nem lesz nagyobb autód, sem szélesebb a mosolyod, nem leszel sem híresebb, sem okosabb, nem sikerül befejezned, megoldanod, meglátnod, elérned. Ettől még sem rajtad, sem a remény testén karc nem esik. Erről szól ez. A remény szabadít meg a kényszeredett cselekvésektől, műmosolyoktól, oldoz fel a teljesítmény kényszere alól, és tart egészben, akkor is, amikor összetörve érzed magad, vagy amikor továbbra sem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnéd. A remény nem feltétlenül jövővel ajándékoz meg, hanem élővé tesz, érzelmileg gazdagabbá, lelkileg teljesebbé, úgy, hogy nem feltétlenül változtat körülményeiden, komfortérzeteden. A remény az integritásodról szól és nem a sikereidről, vagy hogy mennyire vagy erős, okos, vagy bátor, nem megoldást, hanem értelmet ad. „Minden lehullást a kezében tart.”
Nem lehet a tulajdonunk, mert nem is önálló entitás. Térkép nem tartalmazza, mert nincs meghatározott, előre definiált útja, a nyomvonalat maga a haladás adja. Valamilyen értelemben peremről szól, ahol meg kell állni, hogy történjen, és abszolút erőterében felkönnyül az élet, méghozzá gyakran úgy, ahogy nem szeretnénk. Ahogy sivatagban letesz minden terhet az, aki eltévedt és fogyatkozik is a vízkészlete.
Nem feltétlenül és szigorúan a lelki békéről szól, de a dolgok szerkezetével egybeforrt, és nem tudod tenni, csak útján lenni. Van aki csak természetét ismeri, és van olyan is aki olcsó portékával keveri. Üres szavak, vagy néha még rosszabb, csupán a semmi vagy a közömbösség szivárgásai. A remény nem mások hergelése a realitások ellen, és főként nem az ebből való bármilyen haszonszerzés. Nincs bizonyítási kényszere, illetve aminek van, az idegen tőle, minden formai hasonlóság ellenére. A remény nem önhergelés, hogy csak akkor válik valami valóra, ha igazán elhiszed, hogy meg fog történni. Nem önáltatás, üres pozitívumok sulykolása, amiknek pillanatnyi túlélési értéke ugyan van, de hosszú távon irtózatos pusztítást képes végezni.
Ha nagyon bízol, valóban mindig történik valami. Nem feltétlenül amire számítasz, esetleg egy szellő átlibben a fák között, vagy hasonló. Tulajdonképpen valami, ami „csak úgy”, legfeljebb valamiféle tiszta beavatkozásra megtörténik. Vagy bármi, amiben a kontraszt nagy, de az egyenleg pedig alig jön nulla fölé. Ezt kell észrevenni. Angyal jön erősíteni, nem megmenteni. Minthogy a remény nem arra való, hogy megoldja, és nem az a lényege hogy megment. Arra való, hogy értelmet adjon. Arra való, hogy hazavezessen.
Rabe’a al-Adiwiyah-t, a szufizmus nagy női szentje szaladgál szülővárosának, Bászrának utcáin, egyik kezében fáklyával, a másikban egy vödör vízzel. Amikor valaki megkérdezte tőle, hogy mit csinál, így válaszolt: „Fogom ezt a vödör vizet, és ráöntöm a pokol lángjaira, majd ezzel a fáklyával felgyújtom a paradicsom kapuit, hogy az emberek ne pokoltól való félelem, vagy a mennyország önző vágya miatt szeressék Istent, hanem azért, mert Ő az Isten.”
A remény iránytűként mutatkozhat, de nem egy vágy vagy cél felé mutat, hanem önmagába. A remény a mélypont beszivárgása, de akár annak nyugalma is lehet. Olyan idő, ami mindig éberen és figyelmesen fog tartani minket. „Nem tudom, miért vagyunk itt, de abban biztos vagyok, hogy nem azért, hogy jól érezzük magunkat.” (Ludwig Wittgenstein)
„De reménységünk végső oka egyáltalán nem abban rejlik, amit akarunk, kívánunk és várunk, a végső ok az, hogy minket akarnak és várnak. Mi az, ami vár ránk? Vár-e ránk egyáltalán valami, vagy egyedül vagyunk? Amikor az isteni misztériumba vetett bizalomra alapozod reménységed, akkor a szíved mélyén megérzed: van valaki, aki vár rád, aki reménykedik, aki bízik benned. Úgy várnak ránk, ahogy a példázatban a tékozló fiút várja az apja. Elfogadnak és befogadnak bennünket, ahogyan egy anya karjába veszi gyermekét, és megvigasztaljat. Isten a mi utolsó reménységünk, mert mi Istenéi vagyunk. Isten első szeretete vagyunk.” Jürgen Moltmann