„Hiszek a családomban – felelte. – Hiszek benned és a leendő családunkban. De nem hiszek abban, hogy a társadalom megvéd bennünket. Nem akarom a sorsomat olyan emberekre bízni, akik nem értenek máshoz, mint hogy becsapjanak egy csomó embert, hogy rájuk szavazzanak.” „Olyan ajánlatot teszek neki, amit nem tud visszautasítani – felelte nyugodtan Michael.” Mario Puzo: A Keresztapa (Magvető, 1989)
„J. P. Morgan mondta egy naiv ismerősének, aki meg merte kérdezni a nagy embertől, hogy erre és erre az akcióra, bejelentésre hogyan fog reagálni a piac. Ingadozni fog – válaszolta Morgan szárazon.”
„Mi akarsz lenni, ha nagy leszel? – Kedves, mondta a fiú.” Charlie Mackesy
Bevezető
Számtalan megjegyzés fűzhető a társadalmi igazságossághoz, rengeteg könyv és tanulmány készül még a témában, de már egyet sem lehet írni, amelyik mellőzhetné John Rawls hatalmas és eredeti művét. Annak ellenére, hogy kritikákkal, cáfolatokkal immár Charles(folyó)t lehet rekeszteni, hogy stílszerűek legyünk. De ez nem újkeletű jelenség, elméleti konstrukciók és valóság között igen problémás a kapcsolat, és talán nem nagy baj ez, és nem is véletlen, hogy van egy kis távolság álom és valóság, terv és megvalósítás, elmélet és gyakorlat között. Ennek a különös kapcsolatnak a sajátosságairól már Mark Twain is megemlékezett: „Tom (Sawyer) felfedezte az emberi cselekvés egy nagyszerű törvényét, anélkül, hogy tudta volna – nevezetesen, hogy ahhoz, hogy valaki megkívánjon egy dolgot, csak meg kell nehezíteni a dolog elérését.” (Emlékszünk még Polly néni kerítésének lefestésére? És mi is volt a közösség nagy szerencséje?)
Ha olajozottan működik az átmenet elmélet és gyakorlat között, az lehet áldás avagy sorscsapás. Utóbbira lehet egyértelmű példa az a világforgató rendszer, ami szintén egy gondolatból (és sok sebből, haragból, megaláztatásból) nőtt ki, aminek origójában talán az a mondat áll: “A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték, de a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Engels változatában legalábbis így szerepel az elhíresült Feuerbach-tézis 11 pontja, amit még 1845 tavaszan írtak Brüsszelben. Nem lesz lacafaca, az elmélet márpedig testté lesz. A kibontakozó, később marxizmusnak nevezett irányzat célkitűzése nem is volt ennél kevesebb, bár a marxizmus nem feltétlenül az a paródia, amit egyesek belőle csinálnak. A Kommunista kiáltvány még határozottabb, már nyíltan kijelenti: az új társadalmi rend bevezetése „zsarnoki beavatkozások útján történhet”. Ez lesz a kezdet, az új kezdet, és „határozottan emlékeztetnek, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.” Természetesen egy-egy elejtett mondatból nem lehet egy teljes elmélet, illetve a belőle kinövő rendszer dolgait leírni, de ezek mindenképpen árulkodnak arról a szándékról, aminek következményeit sokmillió ember saját bőrén tapasztalta.
A jövőben nemcsak kauzális, hanem bizonyos értelemben véletlenszerű elemek (válságok, irracionális reakciók, megjósolhatatlan változások) is vannak, aminek egy derékhadnyi következménye van arra nézve, hogy mi lesz abból, ha a múltbeli események egyoldalú, netán sérelmi okból megszűrt, hiányos értelmezésére támaszkodunk, az átalakított társadalom eljövendő paraméterei pedig még nem állnak rendelkezésünkre. Abban az ígéretben bízunk, amivel kapcsolatban nincsen elegendő kételyünk, és nem várunk arra, hogy ezek teljes hiánya előálljon, ami jól jelzi, hogy nem paradicsomi állapotokat feltételezünk, és hogy (végre, talán) kinőttünk a csodavárásból.
Egy elmélet szerkezeti felépítését olyan tényekből kell kialakítaniuk, amelyek a tapasztalattal összefüggésben vannak, különben az elmélet cölöpök, fundamentum nélkül marad, hiába indult ki idealizált, steril, de összefügés nélküli feltételezésekből. Megtörténhet, bár erre példát mondani nem tudnánk, hogy helyes elméleti kiindulásból, de hamis adatokból, ennélfogva téves következtetésekből, igaz empirikus megoldás következzék, aminek azért neve van: „mágikus átmenet”. A meggyőződés, hogy igazad van, nem ugyanazt jelenti, mintha igazad lenne, bár ugyanazt a megnevezést használod.
Az igazságosság elmélete a 20. század legnagyobb hatású társadalomfilozófiai műve, legalábbis ha a kapcsolatos elméleti vitát nézzük, de olyan értelemben is, hogy ezzel minden társadalmi szereplőnek szembe kell néznie, és kihívásaira valamilyen szinten válaszolnia kell. Rawls kritikusai is úgy nyilatkoznak, hogy a politikai filozófusoknak mostantól vagy az ő elméletén belül kell dolgozniuk, vagy meg kell magyarázniuk, miért nem ezt választották (legalábbis Robert Nozick így gondolta, a mű megjelenését követő kezdeti lelkesedésének idején). Statisztikai szempontból azonban rendkívül nehéz pontosan megállapítani, hogy a mai politikai-filozófiai diskurzusban a Rawls-i elmélet hívei, vagy éppen ellenzői adják az alaphangot.
Minden tiszteletünk a tudósoké, de ha azt hisszük, hogy minden erőfeszítésüket az úgynevezett igazság megtalálásra fordítják, akkor hamar kiábrándulunk, és ez azért is történik, mármint nem a kiábrándulás, hanem az elfogultság érvényesülése, mert rajongásuk tárgyán illetve kapcsolatos munkájukon keresztül szemlélik és értelmezik az egész világot, aminek egyébként nagy szüksége van rájuk. Tegyük hozzá: törekvésük tisztasága még így is sokszorosa az ember átlagnak. De Haidt emlékezetet, hogy az erkölcsi gondolkodásunk sokkal inkább hasonlít egy szavazatokat növelni kívánó politikuséra, mint egy igazságot kereső tudóséra, kiegészítve ezt a gondolatot azzal, hogy mindez a tudósokra is érvényes, ha erkölcsi igazságok dolgában megnyilvánulnak 🙂 „Az intuíció az első, a stratégiai érvelés a második.” És ez nem pesszimizmus, csak óvatosság. Az igazság egyébként sem olyan, amit közvetlenül megtalálhat, birtokba vehet az ember. Meg kell teremteni a feltételeket, sok munkával be kell csatornázni a lehetőségeket és a folyamatokat, aztán várni. Ahogy a növényeknek várnak vízre és napsütésre, tehát nem tétlenül. Figyelni és kérdezni másokat, ténylegesen és virtuálisan… A tudós képét egyébként (hamisan) gyermeki emlékezetünkbe égette Verne elvont paleontológusának korlátoltsága, aki gigászi ősteknősök fosziliáinak nézte a sivatagos területen levő, betonból öntött (mint később kiderült) fegyverraktárakat.
Csak próbáljuk felvezetni a művet követő vitákat, hogy azokban sem angyalok párbeszédét találjuk, ha ez egyáltalán kérdés lett volna valakinek 🙂 Ezt a témát ezennel végérvényesen lezárjuk.
Rawls nyelvezete szuggesztív, akadémiai pontosságú, és kellő filozófiai akkurátussággal építkezik, bár egyesek éppen ezt kifogásolják, és emiatt tartják nehezen követhetőnek, esetleg éppen száraznak. Ennek ellenére akár megfogalmazási is izgalmasak lehetnek, függetlenül azok tartalmától. Nemcsak a társadalomfilozófiára, hanem a jogra, a pszichológiára, a politikatudományra és a közgazdaságtanra is komoly hatást gyakorolt, két amerikai elnök is határozottan állította, hogy tanulmányaik idején óriási hatással volt rájuk Rawls műve. Áttörő, konkrét közgazdasági hatása mégsem volt, mint Milton Friedmannak vagy éppen John Maynard Keynesnek, de hivatkozhatunk Adam Smithre is. Módszere ugyanis nemcsak újszerű, hanem elvont, elméleti és hipotetikus, amiből közvetett tanulságokat lehet levonni, közvetlenül nem alkalmazható, akárcsak egy finom étel receptje, amit valós alapanyagok és ezek hatására vonatkozó konkrét ismeretek alapján írtak meg, de a recept önmagában nem finom :). Magyarán az összes elméleti okoskodás, az alkotmány írott meghatározása, megannyi szentbeszéd nem ért annyit, mint Rosa Park egyetlen bátor gesztusa. Bár a polgárjogi mozgalom sikeréhez minden bizonnyal valamennyi említett is hozzájárult.
Folyamatosan dolgozott művén egész életében, „tollal a kezében olvasott”, egyes kérdésekben az ellenvetések és javaslatok nyomán módosított, vagy inkább finomított elméletén, amiket előadásaiban, cikkeiben is kifejtett. Volt kritika, amit megcáfolt, volt, amit befogadott. Ezek nyomán eredeti gondolatai módosultak, mégha nem is radikálisan. Úgy döntött, hogy nem dolgozza át Az igazságosság elméletét, annak ellenére, hogy egy idő után már maga is meghaladottnak érezte, hanem inkább tanulmányokban, valamint újabb könyvben foglalja össze elméletét. Így jelent meg a Politikai liberalizmus, majd Az igazságosság mint méltányosság című könyve, illetve előadásjegyzetei alapján több tanulmánya.
Az igazságosság elmélete rendkívüli hatásának egyik oka kétségtelenül az, hogy Rawls komolyan vette a kritikákat, és igyekezett tanulni a korábbi gondolkodók meglátásaiból. Gyakran hangsúlyozta, hogy ha másoktól akarunk tanulni, akkor a legjobb fényben kell értelmeznünk őket. Viszont az is tévútra vezet, ha azt hisszük, hogy a világtörténelem során a politikai filozófusok pontosan ugyanazokra a kérdésekre adtak különböző válaszokat. „Ha feltesszük magunknak a kanti kérdést: Milyen világban lehetséges elvileg a politikai filozófia, vagyis azok a sajátos viták és érvek, amelyekből áll? – veti fel Isaiah Berlin, aki azonnal válaszol is: Csak abban a világban, ahol a célok ütköznek egymással…” Ebből következik, hogy az a társadalom, amelyben a politikai filozófia a maga hagyományos értelmében lehetséges, nem elveszett, bár válságok és társadalmi felfordulások elkerülhetetlenül előfordulnak. Éppenséggel ezek teszik lehetővé a vitát, és ez a szituáció komoly elméleti párhuzamba állítható Rawls ’mérsékelt szűkösség’ fogalmával, mint látni fogjuk.
A politikai filozófia arra törekszik, hogy jobban megértsük milyen a társadalom, amiben éppen élünk, és hogy képet kapjunk arról, hogy milyennek kellene lennie, de ehhez nem elegendő jegyzőkönyvi, leltározási metódus. A modern demokratikus társadalmat – hangsúlyozta Rawls is – nem pusztán a mindenoldalú vallási, filozófiai és erkölcsi tanok sokasága jellemzi, hanem az egymással összeegyeztethetetlen, de mégis ésszerű, teljes értékű tanok sokasága. Ezek között kellene megtalálni a modus vivendit, ami mindenkit elégedettséggel töltene el, és bizalomérzetet gerjesztene az egész társadalomban. Hume-ról szóló egyik esszéjében megjegyzi, hogy „egy kis létszámú társadalomban” az igazságosság konvenciói stabilak, amennyiben a bizalom problémája automatikusan megoldódik, míg „egy nagyobb létszámú társadalomban” „az igazságérzet és az erkölcsi érzés egyidejűségére” van szükség. Hume idejében, a 17. században valóban kevésbé volt bonyolult a világ, mint a 21. században, de a korabeli ’informatikai ellátottsággal’ annak a kisebb létszámú közösségnek sem volt egyszerű a menedzselése, de az minden bizonnyal igaz, hogy átláthatóbb volt. Hogy a maival összevetve „egyszerűbb” volt-e, ez talán megválaszolhatatlan felvetés.
John Rawls hangsúlyozta, hogy igyekezetének fontos gyakorlati célja van, nevezetesen, hogy segítsen megoldani a közösség tagjai közötti, eredendő és mély konfliktusokat, amik folyamatosan jelen vannak, időnként azonban igen drasztikus módon megnyilvánulnak, amikor füst és tűz tör elő az emberi kapcsolatok egyébként gondozottnak látszó bugyrából. Nem fikciót használ, hogy az elmét elvarázsolja majd lenyűgözze és elbágyassza, az utópia az álom technológiájával. Hanem hipotetikus kiindulással, azaz mintegy (szellemi) laboratóriumi körülmények között, szinte teljes tisztaságú embert és társadalmat elgondolva, ezek ideális együttműködésére szabott elveket a valós társadalmi viszonyokra alkalmazni. Antropológiája nem a pszichológiára, nem is az idegtudományokra támaszkodik, hanem a filozófiára. Embernek lenni azt jelenti, hogy racionalitásra alapozott képességünkből kiindulva, a nézőpontok felcserélhetőségének bizonyosságával, szigorú feltételek mellett, de mégiscsak szabadon, pozitív összegű kompromisszumokat köthetünk, amiben a „kompromisszum” rossz kifejezés.
Maga az Egyesült Államok déli részén született és nőtt fel, erőteljesen érezte, hogy az amerikai társadalom szenved attól, hogy nincs átgondolt, egyetemesen érvényes és elfogadott válasz arra a kérdésre, hogy egy igazságos társadalomnak hogyan kellene szabályoznia a tagok közötti együttműködésből származó előnyök és terhek elosztását. Ennek a kérdésnek a megválaszolására vállalkozik, illetve mondhatni ennek szentelte egész életét. Ez a csodálatos a tudósokban, hogy nem a természeti, társadalmi anomáliák önző elkerülésére törekszenek, hanem „ha így nem megy, próbáljuk meg amúgy”. Mindenképpen megpróbál valami egészen újat kigondolni. Írása olyan, mint egy festmény, ami már szép, de minden további munkával még szebb és kifejezőbb lehet.
Rawls úgy véli, hogy a társadalmi-gazdasági berendezkedés két típusára lenne alkalmazható elmélete: a tulajdonosi demokrácia, amelyet a jóléti államkapitalizmussal és a laissez-faire kapitalizmussal szemben konstruál; és a liberális szocializmus, amelyet a parancsgazdasággal rendelkező államszocializmussal szemben konstruál. Utóbbit talán a köznyelvben meghonosodott “svéd modell”-lel lehet azonosítani, természetesen a kettő nem pontosan fedi egymást. Rawls kifejti, hogy ez a két rendszer egyformán alkalmas az igazságosság elveinek megvalósítására, de tartózkodott attól, hogy hogy bármely konkrét rendszert támogasson, mert „ez a társadalomelmélet olyan vizsgálatát igényelné, amelyre itt nem vállalkozhatunk”. Pontosabban saját szerepét és feladatát egészen másban látta, és annak kidolgozásán (az un. ideális elméleten, a prototeórián) fáradozott. Az előbbiről, vagyis a tulajdonosi demokráciáról, azonban többet beszél, és végül azzal zárja a témát, hogy az a kérdés, hogy melyik rendszer valósíthatja meg legtökéletesebben az igazságosságot, „nagymértékben függ az egyes országok sajátos hagyományaitól, intézményeitől és társadalmi erőitől, valamint az adott történelmi kontextustól.” Hétköznapi kifejezéssel élve: van amin már egy generálozás sem segít, de alapvetően, és ez már egy másik metafora, mind analfabétán jöttünk ebbe a világba. Azonban későbbi nyilatkozatai, illetve elmélete fejlődésének iránya nem hagy kétséget, hogy milyen társadalmi szisztámára, illetve pontosan melyik országra gondolt.
Van valami radikalizmus a reális megoldási javaslataiban is, például az igazságosság második elvének második kitétele, „a különbség elve”, nem egy progresszív adórendszerre utal, hanem a tulajdonviszonyok mondhatni állandó egyensúlyának revíziójára, tehát nem egyedi eseményre vonatkozik, bár a téma kibontásakor egyszeri eseményként kezeli („kezdeti állapot”), ugyanis a tulajdonosi viszonyok folyamatos és alapvető szerkezetének újragondolása állandó feladat egy igazságos társadalomban. Ezt a szociológia a „társadalmi felemelkedés lehetőségei” címszó alatt tárgyalja. Egyébként az Egyesült Államokban, kevesen figyelnek erre, a mű születésének idején, erősen progresszív jövedelemadó volt érvényben, amelynek felső adókulcsa (szja) egészen az 1960-as évek közepéig 90% körüli, majd az 1980-as évek elejéig 70% körüli volt, manapság 40% körüli (az Unióban 50-55% között vannak a csúcstartók). A tendencia egyértelmű. Mint egyik kritikusa (Patrick Turmel) megjegyezte: “Egy olyan társadalomra vonatkozó elméletet javasol, amely óriási előrelépést ért el a társadalmi-gazdasági egyenlőség frontján, de amelytől végül gyorsan távolodunk. Az igazságosság elmélete megjelenésének 50. évfordulóján meg kell jegyezni, hogy ez a mű a miénktől nagyon eltérő kontextusban íródott.”
Csak rövid megjegyzés: nemcsak a társadalomtudományok, hanem a lélektan (azóta) bámulatos fejlődése, a felületes tudás kiterjedése, az ismeret atomizálódása – szóval nagyon sok minden oda hat, hogy művét mára csak a szakemberek ismerik. Jó okunk van kételkedni az általános és egyetemes válaszokat kínáló elméletekben (inkább a részterületeket pásztázó alméletekben bízunk :)). Másrészt ha csak egyetlen fogalomra tekintünk, a méltányosságra, ami azért mégiscsak kardinális szerepet játszik az elméletben, még abban sincs egyetértés, hogy ez pontosan, vagyis: egészen pontosan mit jelent. Még azzal az enyhítő kitétellel sem, hogy annak pontos jelentését nem a definíció, hanem a kifejtés és a gyakorlati megvalósítás elképzelt/levezethető menetrendje adja. Egyesek számára a méltányosság nagyon hasonló az egyenlőséghez, az eredendő egyenlőséghez, míg mások számára ezt eredmények, tehetség és más szerzett előnyök arányához mérten kell elgondolni, és éppen ezért „méltányosság”. Ugyanakkor érdekes Steven Pinkler ismert frappáns véleménye: „A ma „társadalomkritikának” nevezett dolgok nagy része abból áll, hogy a felsőbb osztályok tagjai elítélik az alsóbb osztályok ízlését (nyomott légkörű, olcsó szórakozás, gyorséttermek, bőséges fogyasztási cikkek), miközben egalitáriusnak tartják magukat.” Továbbá meggyőződésünk, hogy a Nobel-díjas Amartya Sen ugyanarra gondol-e mint Rawls, amikor ugyanarról beszél. Ugyanis teljesen más platformról indulnak. Lesz egy rövid szakasz előbbiről is.
Rawls szerint (is) radikális módszerre van szükség, ha egy igazságosnak mondható társadalmat szeretnénk megalapozni, ezt viszont ő nem egy erőszakos megoldással képzeli el, hanem a döntéshozatal elvi feltételeinek, pontosabban az alapítás hipotetikus újragondolásával. Amit ő javasol egy elvolt, elméleti, feltételes, viszont (közvetve) normatív és egyáltalán nem irreális megoldás. Kissé előreszaladva az elemzésben, azt mondhatjuk, hogy minden társadalmi döntést egy intermezzo vezet fel, ami egy feltételezett eredeti állapot gondolatkísérletében foglalható keretbe, az is nehezítve a paradox “tudatlanság fátylának” imaginárius szituációjával. Ellentmondásosnak tűnik e feltétel, hiszen a tudatlanság fátyla a döntéshozó elől eltakarja saját személyes társadalmi pozícióját, tehetségét, viszont az mégis beható ismeretekkel rendelkezik a filozófia, a gazdaság, a pszichológia és a társadalomtudományok terén. Erre mondják a kritikusok, hogy ez episztemológiai nonszensz, és igazuk is lenne, ha itt egy gyakorlati programról lenne szó, és nem egy elvi megalapozásról, ideálról, gondolatkísérletről, aminek másak a kritériumai, illetve más szinten kíván beépülni a gyakorlatba. Idézett gondolkodó, Haidt megjegyzése itt is érvényes: „A társadalmi intuicionista modell magyarázatot kínál arra, hogy miért olyan frusztrálóak az erkölcsi és politikai viták: mert az erkölcsi okok az intuitív kutya farkát csóválják. A kutya azért csóválja a farkát, hogy kommunikáljon. Egy kutyát nem lehet boldoggá tenni azzal, hogy erőszakkal csóváljuk a farkát. És nem lehet megváltoztatni az emberek véleményét azzal, hogy teljesen megcáfolod az érveiket.”
Elméletét különféle jelzőkkel illették, „utópisztikus politikai elmélettől”, a „besorolhatatlan és zavaros megoldás”-on át (Catherine Audard) a „szerződéses liberalizmusig” (utóbbi a R. Dworkin, aki a modern liberális politikai filozófia egyik jelentős képviselője), amely lehetővé teszi „alkotmányos szerkezetünk és gyakorlatunk olyan jellemzőinek magyarázatát, amelyek egyébként megakasztanak”. Egyeseket pedig éppen az ő megjegyzései akasztanak meg, amikor például arról beszél, hogy az egyenlőtlenségek lehetnek igazságosak, feltéve, hogy a leghátrányosabb helyzetűek javát szolgálják, amit sokan „az egyenlőtlenségek igazolására tett liberális kísérletként” értékelnek, egyben a liberális-egalitárius elvek elárulásának, illetve az utilitarizmus kebelébe való visszatérésként.
Mint látni fogjuk, Rawls nem gyors és népszerű válaszokat termelt, nem aforizmákat írt a fennálló állapotokról, hanem egy átfogó és mély elemzésre vállalkozott. Sajátos módszere viszont kiakasztott sok elemzőt, hogy ismét Dworkin stílusát használjuk, és a kritikusok száma azóta sem csökken, illetve ezek vehemenciája sem akar alábbhagyni. Mindezek a művet illető figyelemnek tulajdonítható, illetve hogy a legtöbb elemző ma is aktuálisnak érzi a felvetett problémákat, illetve a javasolt megoldásait. Ha ipari hasonlatot keresünk, akkor Rawls műve a bányászati ág, és az ipar dönti el, hogy mihez kezd a nyersanyaggal.
1971-ben megjelent művével az volt a célja, hogy a modern erkölcsfilozófia kontextusában alternatív erkölcsi felfogást kínáljon a klasszikus utilitarizmus, a perfekcionizmus és az intuicionista (intézmények szerepét hangsúlyozó) opciókkal szemben, amik abban az időben uralkodó nézetek voltak. Erre az álláspontra azonban nem egy megvilágosodás révén jutott, hanem fokozatosan dolgozta ki saját nézeteit, mint azt az ötvenes évektől megjelenő tanulmányai bizonyítják.
Más kritikusok szerint érdekes és izgalmas felvetés, egyfajta “gazdaság fenomenológiája” (utalva Hegel különös ’episztemológiájára’, A szellem fenomenológiája c. művére), de aligha fog hozzájárulni ahhoz, amit az elmélet célul tűzött ki: a társadalmi anomáliák felszámolásához. Márpedig Rawls azzal a kérdéssel nyitja az (azaz: egy) ideális elmélet tárgyalását, hogy arra vagyunk kíváncsiak, hogy „miként festene egy tökéletesen igazságos társadalom”, és ennek alapvetését kívánja adni. Egylőre hagyjuk zárójelben az “ember”, “az élet célja”, “önbecsülés”, “társadalom” és “igazságosság”, stb. fogalmakat. A cél közel sem egy utópisztikus világ felvázolása, hanem “az emberi természet korlátai között, a szűkös erőforrások és egy közel sem tökéletes együttműködési rendszerben (társadalom) elérhető maximális igazságosság megalapozása, az építkezési folyamat megtervezése”.
Habermas pl. az igazi dialógust hiányolja az elméletből, és amint fogalmazott, a Ralws-i kísérlet “csak eseti egybeesése az egymástól független monológokként előállított vélekedéseknek [utal itt az eredeti helyzet viszonyaira]. Az átfedő egyetértést így minden érdekelt a saját rendszerében alkotja meg, majd a közösbe lépve kényszerűen hagyja kizáródni a mások által nemkívánatosnak talált elemeket.” A problémát Rawls is látja, és a maga módján elméletébe helyet is a kérdésnek: „Hiába van igazságos emberekről szó, egymástól elszigetelten meghozott cselekedeteik nem eredményeznek általános jót. Valamilyen kollektív megállapodásra van szükség.” Pontosan erre adott válasza lesz elméletének erőssége, másrészt pedig Achilles-sarka.
„Az igazságosság eltűnése… nem kívánatos, írta Rawls. Az igazságos intézmények, úgy gondolom, nem jönnek létre maguktól, hanem bizonyos mértékben – bár természetesen nem kizárólagosan – attól függnek, hogy a polgároknak van-e igazságérzetük, amelyet maguknak az intézményeknek a kontextusában tanultak meg. Az igazságérzet része az emberi életnek, része a többi ember megértésének és igényeik elismerésének. Ha mindig úgy cselekednénk, ahogy nekünk jólesik, anélkül, hogy mások követelései miatt aggódnánk vagy azokkal tisztában lennénk, a tisztességes emberi társadalom alapvető feltételeit nem tudnánk teljesíteni.”
A „liberális” jelzőnek mindenképpen helye van Rawls munkásságával kapcsolatban, és emlékeztetünk, hogy ennek az Újvilágban némiképp más a jelentése, mint amit a kontinentális szóhasználat ért alatta, bár alapvonalakban inkább a nagyfokú egyezés a jogos megállapítás. Maga Rawls úgy nyilatkozott, hogy „a liberalizmusnak nincs meghatározott jelentése: sokféle formája és jelentése van, akik írnak róla, különbözőképpen jellemzik… A lényeg annak a hangsúlyozása, amelyet a liberalizmus a szabadságjogok egy bizonyos halmazának tulajdonít, nem pedig a szabadságnak mint olyannak. Ezt szem előtt tartva a liberalizmus tartalmának második eleme az, hogy a szabadságjogoknak bizonyos prioritást, azaz bizonyos hatalmat és súlyt tulajdonítanak. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy ezeket általában nem lehet feláldozni a nagyobb társadalmi jólét megszerzése érdekében, vagy a maximalista értékek nevében. Ez a korlátozás pedig gyakorlatilag abszolút.” Az egyén erkölcsi autonómiájának kanti elveit kidolgozni kívánó politikai teoretikusok álláspontja mindenekelőtt az, hogy az egyéni jogok nem áldozhatók fel a közjó érdekében. Sőt, maguk az igazságosság elvei, amelyek e jogok alapjául szolgálnak, nem szolgálhatnak a „jó élet” teljesen körülhatárolt képének előfeltételeként. „Ami ezeket a jogokat igazolja – jegyzi meg M. Sandel, Rawls egyik igen érdekes kritikusa -, az nem az általános jólét maximalizálásában, esetleg éppen a jó előmozdításában rejlik, hanem abban, hogy világos keretet tartalmaznak, amelyen belül az egyének és csoportok megválaszthatják saját értékeiket és céljaikat, összeegyeztethetően mások hasonló szabadságával és igényeivel.” „A liberalizmus egy elhibázott terv volt arra, hogy megvédjük magunkat önmagunktól.” Claire Dederer. De frappáns megfogalmazásokkal köteteket lehetne megtölteni.
Említett Ronald Dworkin a közelmúltban amellett érvelt, hogy a modern liberalizmus központi doktrínája az a tézis, hogy az ember jó életével vagy az emberi élet céljaival kapcsolatos kérdéseket szisztematikusan eldönthetetlennek kell tekinteni a közvélemény szemszögéből. Ezekben az egyének szabadon egyetérthetnek vagy nem értenek egyet. Az erkölcs és a jog szabályait tehát nem az ember javára vonatkozó valamilyen alapvetőbb felfogásból kell levezetni vagy igazolni. És nyilván nem megyünk bele a mindennapi fogalmi és ideológiai iszapbirkózásba.
A liberalizmus, amely a modernitás egyik alapvető jellemzője, mégha a fogalom olyan sokrétű is, mindig is ki volt téve annak a kritikának (konzervatív részről, természetesen, vagyis elsősorban), más nézőpontból félelemnek, aggodalomnak, hogy ez egyén bizonyos fokú autonómiájával nemcsak az elnyomó közösségtől való felszabadulás érhető el, hanem könnyen elveszhetnek a kényszertől mentes közösségek is, az emberi élet igazodási és értelmezési mezeje, a motiváció és a szolidaritás kerete.
Legmértékadóbb kritikusok szerint viszont, Rawls elmélete, a liberális ideológia „vegyes típusához” tartozik. T. Nagel így fogalmaz: „Rawls [többek között] a modern politikai filozófia liberális elmélete új típusának kialakulását mutatta be. Sajátos tulajdonsága, hogy az intézmények legitimációját olyan elvekhez köti, amelyeket a különböző világnézettel, vágyakkal rendelkező emberek ésszerűnek (!) ismernének el, hiszen minden döntés kimenetelénél saját magukat találnák. Ezeken az elveken belül az egyéni racionalitás normái nem annyira az erkölcsöt megelőző racionalitás, mint inkább az erkölcsi motívumokat magába foglaló ésszerűség formájában jelennek meg, bár a kettő érdekes kapcsolatban marad a ralwsi elméletben, amint arra még kitérünk.
„A politikai filozófia nem rendelkezik különleges hozzáféréssel az alapvető igazságokhoz vagy az igazságosságról és a közjóról vagy más alapfogalmakról alkotott értelmes elképzelésekhez. Az érdeme – amennyiben egyáltalán rendelkezik ilyesmivel – az, hogy a kutatás és a reflexió révén mélyebb és tanulságosabb belátásokat tud kialakítani a politikai alapgondolatokról, amelyek segítenek tisztázni ítéleteinket a politika intézményeiről és fajtáiról egy demokratikus rendszerben… A politikai filozófia csak a politikai filozófia hagyományát képviselheti, és egy demokráciában ez a hagyomány mindig az írók és olvasóik közös munkája. Közös munka, mert az írók és az olvasók közösen hozzák létre és őrzik meg a politikai filozófia műveit az idők folyamán. Mindig a választópolgárokon múlik, hogy eszméik az alapvető intézményekben megtestesüljenek. Így egy demokráciában azoknak, akik a politikai filozófiáról írnak, nincs nagyobb tekintélyük, mint bármely más állampolgárnak. Nem is követelhetnek többet,” fogalmazott Rawls.
Sokan nem úgy gondolják, de a 20. század közepén, a gazdaságilag prosperáló nagyhatalmat, az Egyesült Államokat mély politikai konfliktusok jellemezték. Az 1950-es és 60-as évek polgárjogi mozgalmai alapvető kérdéseket vetettek fel az USA társadalmi életével és kormányzásával kapcsolatban. Az országnak a vietnami háborúban betöltött szerepe a közvélemény figyelmét a kormányzati legitimációra irányította: Milyen erkölcsi jogon követelhetik meg a politikai hatóságok, hogy a közösség tagjai engedelmeskedjenek a társadalom szabályainak és előírásainak?
Rawls szerint a legitimitás elsősorban méltányosság kérdése: hogyan oszlanak meg a jogok és a hasznok az emberek között. Egy demokráciában a közjogi és politikai rendnek biztosítania kell a politikai egyenlőséget. Azonban pl. az afroamerikaiak helyzete világossá tette, hogy a formálisan egyenlő polgárjogok nem elegendőek a faji megkülönböztetés megakadályozásához. A nem megfelelő jogi védelem és a korlátozott gazdasági és politikai lehetőségek elnyomva tartották ezt a kisebbséget. Ugyanakkor a nagyobb gazdasági és társadalmi egyenlőség iránti igényük a többség jólétét és szabadságát fenyegette, írja Andreas Follesdal.
Hangsúlyozzuk, hogy Rawls a társadalmi igazságosságot méltányosságként gondolja el, amiről a későbbiekben sok szó esik. Durván fogalmazva, igazságosság, de nem mindig és minden áron. A beavatkozás viszont csakis a legesélytelenebb, lemaradó személyek érdekében történhet. Mit jelent a szegények számára az a Rawl-féle kifejezés, hogy az igazságosság „egyenlők közötti társadalmi együttműködést jelent a kölcsönös előnyök érdekében”? Amikor Rawls társadalmi együttműködésre hivatkozik, a társadalom egy sajátos felfogására gondol. Az igazságos társadalom olyan szabályrendszerrel rendelkezik, amelynek célja a hatékony és kölcsönösen előnyös társadalmi együttműködés, amely minden érintett számára előnyökkel jár. Ez két dolgot jelent: a döntési folyamat „demokratikusan tartását”, vagyis a gazdagok és nagyobb befolyással rendelkezők gazdasági, társadalmi vagy katonai fölénye ne torzítsa el a demokratikus rendszert, ne korlátozza a kiszolgáltatottabb személyek szabadságát és beleszólási jogát.
Az érdekellentétek az igazságosság közösen elfogadott elveire való hivatkozással rendezhetők, ami igazságos, pártatlan és objektív nézőpontot biztosít a viták megoldásához. Az igazságosság elvei pedig meghatározzák nemcsak az alkotmányt és az összes intézmény működését, hanem a szellemiséget, ami a legszerényebb társadalmi interakciókat is befolyásolja. Másrészt pedig, hogy ne csak beleszólásuk, hanem megújuló esélyük is legyen a tisztességes élethez. „A választás szabadsága egy versenytársadalomban azon alapul, hogyha egy szereplő nem hajlandó, vagy számunkra tisztességtelen módon előnytelenül akar kiszolgálni, akkor egy másikhoz fordulhatunk. Ha azonban valamely piaci vagy politikai szereplő monopolhelyzetbe kerül, akkor teljesen ki leszünk szolgáltatva neki, teljes hatalma lenne eldönteni, hogy mit és milyen feltételekkel kapunk. Nemcsak azt döntené el, hogy milyen árucikkek és szolgáltatások álljanak rendelkezésre és milyen mennyiségben, képes lenne arra is, hogy ezek személyek közötti elosztását tetszés szerinti mértékben irányítsa,” írja Friedrich August von Hayek, mikor a monopolhelyzet, a globális befolyással bíró gazdasági szereplők, a koncentrált hatalom veszélyeire figyelmeztet. A gazdasági képességek befolyásolhatják a demokratikus döntéshozatalt, és ez a kijelentés azóta is közhelyszámba megy.
Igazságosságelméletének megvalósításához Rawls gyakran alkalmaz egyszerűsítő eszközöket. Rawls az alapstruktúra fogalmát használja arra, hogy kifejtse a társadalom azon alapvető szempontjairól alkotott felfogását, amelyek az igazságosság tárgyát képezik. Az alapstruktúrát úgy határozza meg, hogy az a társadalom főbb intézményeiből áll. A társadalom alapstruktúrájában két különálló részből álló megosztottságot lát, egyrészt vannak a politikai, másrészt a gazdasági és szociális intézmények, írja Lotter, H. P. P. Ez azt is jelenti, hogy amikor úgy általában társadalmi intézményekről beszélünk, számításba kell vennünk ezt a struktúrát.
„Abból, hogy az emberek nagyon különbözőek, az következik, hogy ha egyformán bánunk velük, az eredménynek egyenlőtlenségnek kell lennie a tényleges helyzetükben, és hogy az egyetlen módja annak, hogy egyenlő helyzetbe hozzuk őket, az lenne, ha különbözőképpen bánnánk velük. A törvény előtti egyenlőség és az anyagi egyenlőség tehát nemcsak különbözik egymástól, hanem ellentétben is áll egymással; és vagy az egyiket, vagy a másikat tudjuk elérni, de mindkettőt egyszerre nem,” szól Friedrich August von Hayek véleménye.
A legtöbb társadalom alapstruktúrája mély egyenlőtlenségeket tartalmaz, mondja Rawls, ezek bele vannak építve a rendszerbe és a közgondolkodásba. Sok ember életét negatívan befolyásolva. Az alapstruktúra, ahogy G.A. Cohen, Rawls komoly kritikusa megfogalmazta, a „társadalmat terhelő előnyök és terhek mintázatával” foglalkozik, nem „egy struktúra, amelyben a választás megtörténik, nem is a választások összessége, hanem a struktúra és a választások eredője egyaránt”. Időben és logikailag is megelőz minden elméletet, amit a társadalomról alkotni lehet, ennélfogva nem fog rajta kritika, hiszen fel sem ismeri. Mint a vírusírtó, amiből kiprogramozták a vírusok felismerhetőségének képességét.
Például Adam Smith 18 sz. második felében megfogalmazott nézetei érvényesek, működnek, de minden társadalompróbál korlátokat is felállítani, mert ha (egyedül) azokra bízzuk a társadalmat, az sokak számára igen fájdalmas következményekkel járna, amint az látható is, vallja Rawls. Smith „láthatatlan keze” az egyének önző törekvéseit harmonizálja, azáltal, hogy miközben az egyének saját bevételeik maximalizálására törekszenek, az összjót növelik. A versenyképes intézmények (piacok, politika) tiszteletben tartják és elősegítik az elsődleges javak mindenki számára igazságos elosztását, mondhatjuk. Az önző ember akaratlanul is a közjóért dolgozik. „Azzal, hogy saját érdekeit követi, gyakran hatékonyabban segíti elő a társadalom érdekeit, mint amikor valóban azt akarja előmozdítani”. A kapzsiság elősegíti a mások számára előnyös viselkedést. „Nem a hentes, a sörfőző vagy a pék jóindulatától várjuk a vacsoránkat, hanem attól, hogy saját érdekeiket tartják szem előtt. Nem az ő emberségükhöz, hanem önszeretetükhöz fordulunk, és soha nem a saját szükségleteinkről, hanem az ő előnyeikről beszélünk nekik.” Voltaire is a Lettres philosophiques-ban így ír: „Biztos, hogy Isten olyan lényeket teremthetett, akiket egyedülálló módon érdekel mások jóléte? Ebben az esetben a kereskedők jótékonyságból Indiába mentek volna, a kőműves pedig azért főrészelt volna köveket, hogy a szomszédjának örömet szerezzen. De Isten másként határozta meg a dolgokat… Kölcsönös szükségleteink révén vagyunk hasznosak az emberi faj számára, ez minden kereskedelem alapja, ez az emberek közötti örök kapocs.”
Adam Smith (aki jól ismerte Voltaire-t) nem volt vak arra a tényre, hogy a láthatatlan kéz nem mindig dolgozik. Csupán azt állította, hogy az önzés elősegíti a társadalom érdekét, de nem mintha mindig így lenne. Számos olyan helyzet – úgynevezett társadalmi dilemmák – van, amikor a láthatatlan kéz nem tudja az önérdekeket a többi szereplő javára fordítani. A piaci viszonyok között élők társadalmi maximuma talán ma is az „általános akarat”, ami nem cél, de az üzleti élet feltétele.
Az elsődleges javak (alapvető javak) olyan materiális és nem materiális javak, amelyeket minden racionális ember, minden más vágyuk mellet, és azoktól függetlenül, szeretne megszerezni, mint például a jogok, szabadságok, lehetőségek, jövedelem, és amelyekhez hozzá kell adni „a legfontosabbat”, az önbecsülést. Rawls szerint minden társadalom tagjait ez a kívánság-lista jellemzi. Érdekes, hogy későbbi írásaiban egy kvázi-pszichológiai fogalmat is bevon az elméletébe, amivel az nem lesz stabilabb, de gazdagabb mindenképpen, ez pedig az önbecsülés (self-respect). Ennek elvesztését mindenáron el kell kerülni, mert ha az bekövetkezik, az emberek úgy érezhetik, hogy semmit sem érdemes tenniük, vagy elveszíthetik a motivációt és az akaratot arra, hogy érdemleges dolgokat tegyenek. Apátiába és cinizmusba süllyednek, írja Rawls. „Az igazságosság két elvének – az egyenlő, és más szabadságát nem sértő egyéni szabadság elve, illetve az társadalmi esélyegyenlőség és a vagyoni különbségeket feltétellel megengedő úgynevezett különbségtétel elve – nyilvános elismerése támogatja az önbecsülést, és ezzel növeli a társadalmi együttműködés hatékonyságát.” A társadalom tagjainak ismerniük, és el is kell ismertetniük saját értéküket ahhoz, hogy képesek legyenek vállalásaikat teljesíteni. „Önbecsülésünk azonban általában mások tiszteletétől függ. Ha nem érezzük, hogy vállalkozásaink kivívják mások tiszteletét, akkor nehéz, ha nem lehetetlen megtartanunk azt a meggyőződést, hogy céljainkat érdemes követni.” Rawls elég hektikusan haladva áttért a kölcsönös tiszteletre, amely különbözik a megbecsüléstől: „éppen ezért a partnerek elfogadnák a kölcsönös tisztelet természetes kötelességét, amely megköveteli tőlük, hogy udvariasan bánjanak egymással, és igyekezzenek megmagyarázni cselekedeteik okait, különösen olykor, mikor mások követeléseit elutasítják”. Nyilvánvaló ebből is, hogy miért nevezi művének ezt a részét ideális elméletnek.
Az önbecsülés magában foglalja az értéktudatot, a tisztelet fogalma nem értékelő, hanem normatív, mint ahogy arról lesz szó. Önmagunkat tisztelni nem azt jelenti, hogy jó vagy rossz véleményünk van magunkról, hanem inkább azt, hogy azt tesszük, ami megvéd a sérüléstől vagy a pusztulástól, ahogyan másokat tisztelni sem azt jelenti, hogy jó vagy rossz véleményünk van róluk, inkább azt, hogy tartózkodunk attól, hogy sebződést okozzunk nekik, bármilyen értelemben. Az önbecsülés elvesztése és a szégyenérzet képességének elvesztése kéz a kézben jár. A szégyen pedig az önvédelem kudarcának érzete.
Mint minden átfogó elméletben, ebben is vannak konzisztensebb és kevésbé konzisztens részek, utóbbiakat maga a szerző is bevallja, olykor meglepő őszinteséggel (Úgy tűnik, itt lehetetlen elkerülnünk némi önkényességet.”; “Nem tudom, miként oldható meg ez a probléma, vagy hogy lehetséges-e egyáltalán átfogó megoldása…”; “Meggyőződésem, noha ezt nem tudom megmutatni, hogy a méltányosságként felfogott igazságosság kiállja ezt a próbát.” Stb.), ami rendkívül szimpatikus, nem kevésbé meghökkentő. Ugyanakkor igaz, hogy amikor elutasítjuk az ellentmondásokat, bármilyen területen, akár egy elméletben, akkor kerülünk igazán veszélybe, akkor döntünk olyan út mellett, ami simaságot hazudik, és azt állítja, hogy minden tudás birtokában van, ennélfogva nem is igényel párbeszédet. Talán a 20. század nagy, történelmi léptékű tanulságai közé tartozik azoknak az elméleteknek a sorsa, amelyek tanaikat utolsónak, végsőnek és totálisnak hirdették. Horizontális párbeszédet ezek az aposztrofált világnézetek nem is igényeltek, csak egy nyitott, pontosabban tételezett jövőt, amit bizonyára erőszakkal kell megkonstruálni, amiben aztán tanaik végső formájukban, tisztán megjelennek, és azok teljes spektruma érvényesülhet.
Mi az (társadalmi) igazság, hogyan valósítható meg az, hogy önhibáján kívül senki ne kerüljön behozhatatlan hátrányba, és ne legyenek üres kiváltságok? Igazságos legyen, de az igazságba, adott esetben, és éppen az esélytelenebb javára, mégis bele lehessen nyúlni, de nem ötletszerűen és önkényesen (korrupció, nepotizmus, stb.), hanem egy eleve ismert, elfogadott, mindenkire nézve érvényes és kötelező szabály szerint? Nem utópiát építeni, hanem számolni az emberi gyarlósággal, szabadságvágyával és irányítási igényével, az intézmények visszaható erejével. És (soha) nem tudni arról, hogy nekünk, vagy utódainknak mit hoz az élet. Jelen állapotunk ugyanis csendesen erodálja igazságérzetünket, észrevétlenül, mint eső a karsztot. Környezetünkből is minden beszivárog és mérgezi forrásunk, vagy legalábbis zavarossá teszi.
Ezt csak úgy lehet tenni, ha van egy speciális szenvedély az emberben, hogy az emberi világot szebbé tegye, és hogy a szükségszerűséget széppé. Ahogy szerelmes is másként lát egy tájat, másként érzékeli tárgyak karakterét, ha azé, aki megérintette szívét. Talán ez a szenvedély is olyan, mint egy zenemű, amelyik sokadik hallásra kezd érdekessé válni, míg egyszercsak átjár és beleborzongunk.
Azt javasolja, hogy a társadalmat nemzedékek szabad és egyenlő tagjai közötti együttműködés rendszereként kell felfogni. Rawls megkülönbözteti magát az utilitaristáktól, akik a társadalmat az általános jólétet elősegítő mechanizmusként fogják fel, valamint számos erkölcsfilozófustól, akik amellett érvelnek, hogy a társadalomnak egy bizonyos emberi eszményt kell előmozdítania. Úgy véli, hogy az ő tanítása a társadalmi alapról különösen alkalmas az igazságossági feltételek kibontakozására, mert a történelem és a kutatás két fontos felismerést adott nekünk a közösségről: a társadalmi intézmények hatását és az emberek etikai sokféleségét. (Follesdal)
Talán sokan háborogtak már, mondván, hogy „ez nem igazság!” Megharagudtak valakire, (test és vér-harc), vagy egy konkrét intézmény működésének anomáliájaként tekintettek az incidensre. Rawls nem állt meg egyetlen helyzet, intézmény, társadalom elemzésénél, hanem kiterjesztette annak vizsgálatát, majd az adekvát javaslatait az egész emberiségre. Némi megszorításokkal azért e tekintetben is élt. Művének első kiadásában sem a meglevő és működő rendszer finomhangolását szeretné elérni, bár semmiféle társadalmi forradalomra nem hajlik. Korabeli tanulmányában már jelzi radikálisabb törekvéseit, illetve azt az anomáliát is, hogy amikor az ember nekilát egy társadalom elemzésének, amikor megpróbálkozik egy elvi megalapozással, jó esetben érzékeli, hogy ítélete már le van kötve, már nem szabadon, hanem kötött pályán mozog, attól függően, hogy milyen előnyöket élvez (szerzett, kapott, mennyire szerencsés, stb.), vagy éppen milyen sérelmek érték. Rawls ötlete az eredeti helyzet gondolatának beemelése a társadalmi döntések folyamatába, amit, szintén elvi szinten, a hipotetikus tudatlanság fátyla cezuráz. Utóbbi még nem szerepelt korai tanulmányaiban.
Nem az irrealitással, hanem egy hipotetikus, de realitással mégiscsak valamilyen (egyfajta – ahogy fogalmaz) viszonyban álló módszerrel gondolja orvosolni a nagy dilemmát: mivel nem tudunk egyetemes, egyetemesen kötelező, örökérvényű és méltányos törvényeket hozni valós élethelyzetünkből kiindulva, ami már eleve meghatározza ítéletünket, ezért elméletileg vissza kell lépnünk egy ártatlansági pozícióba. Nem használja, de ehhez hasonló megjegyzései vannak: a teremtés előtti állapotba, ahol a döntések és választott megoldások sub specie aeternitatis történnek. Ez egyik legeredetibb gondolata, ugyanakkor a legvitatottabb is. Mivel nem tudjuk immár elképzelni, hogy az emberi lények állami hatalom nélkül hogyan élnek vagy élnének együtt, ahogy valójában szerződésről sem, hiszen az eredeti állapot konstrukciója kizárja a szerződést: alapjában véve egy „altruista kalkulus”-ról beszélhetünk, vallja egyik kritikusa (Schmidt).
Az igazságosság elméletének utolsó bekezdésében Rawls az eredeti helyzetre kérdez rá: ha az hipotetikus konstrukció, akkor „miért érdekes számunkra… akár erkölcsi, akár más szempontból? Válasza pedig: azért, mert „egy felfogásba sűrítjük azoknak a feltételeknek az összességét, amelyeket kellő gondolkodás után készek vagyunk indokoltnak elismerni egymással szemben tanúsított magatartásunkban”. Ez a felfogás olyan perspektívát kínál, amely „autonómiánkat is kifejezi”: „Ha ennek a helyzetnek a nézőpontjából látjuk helyünket a társadalomban, akkor sub specie aeternitatis látunk. Az örökkévalóság perspektívája nem túlvilági perspektíva, nem is egy transzcendens lény nézőpontja; inkább a gondolkodás és érzés olyan formája a társadalmi világon belül, amit ésszerűen gondolkodó személyek tehetnek magukévá. S ha ezt megtették, akkor olyan szabályozó elvekhez képesek eljutni, amelyeket mindenki magáévá tehet.”
Bár nem tartozik szigorúan a témánkhoz, érdemes megemlíteni Kekes véleményét a liberális eszményről, amiben, véleménye szerint, Rawls teóriája is gyökerezik, és ebben a kérdésben minden bizonyára reálisan ítél. Véleménye szerint a liberális hit abban áll, hogy a sub specie aeternitatis nézőpontja az autonómia nézőpontja, hogy minden értelmes ember arra törekszik, hogy az autonómiára való vágya ösztönözze, és már ezáltal is autonóm módon cselekedjék; s hogy amikor így cselekszik, akkor az emberi viselkedést szabályozó racionális és erkölcsi elvek alapján cselekszik, amelyeket kellő megfontolás után minden értelmes ember elfogadna. A liberális hitet negatív módon is megfogalmazhatjuk: ha nem sikerül autonóm módon cselekedni és egyetértésre jutni az emberi viselkedést szabályozni hivatott alapelvek tekintetében, akkor az az értelem kudarca. A liberális hit szerint az alapelvek szintjén az autonómia, az értelem és az erkölcs követelményei egybeesnek, az autonóm cselekedetek az ésszerű és erkölcsös követelmények kifejezései, s az e követelményeknek való megfelelés nélkül nem lehetséges jó emberi élet.
Az igazságosság elméletében Rawls a liberális hit igazságosságelméleti vonatkozásait dolgozza ki. Az eredeti helyzetben részt vevő egyénekkel azt kívánja megmutatni, hogy az ésszerűtlen cselekvésre ösztönző erőket eltávolítva azok miképpen cselekednek. Az eredeti helyzet a sub specie aeternitatis nézőpontjának és ezáltal az autonómiának az egyénekre történő kényszerítését szolgálja, akik a társadalom alapszerkezetének eldöntésére hivatottak. A liberális hit az a meggyőződés – szóljon bár ellene rengeteg tapasztalat –, hogy ha az egyének autonóm módon cselekszenek, akkor igazságos módon fognak cselekedni. Ez az a hit, hogy „…az ember hajlandósága arra, hogy igazságtalan legyen, nem állandó jellemzője a közösségi életnek”. Ez a gondolat mindenképpen messze van a puritánok elképzelésétől, de a kérdés továbbra is adott, hogy akkor a szellemi befolyásuk nyomán hogyan alakulhatott ki mégis a világ első és azóta is vezető demokráciája?
Liberális meggyőződés, állítja Kekes, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy minden ismert emberi társadalom tele van igazságtalansággal. A hit és a tények közötti ellentmondást az autonómia hiányosságainak tulajdonítják. Ám ezeket a hiányosságokat nem az emberi természet ellentmondásos voltának tudják be, hanem a rossz intézményeket létrehozó esetlegességek számlájára írják. Itt ér körbe a történet.
Rawls azt mondja, hogy a liberalizmus emberképe „a szerződéselméleti hagyomány Kant és Rousseau által elért magaslata”. Eszerint „az ember akkor cselekszik autonóm módon, amikor cselekvésének elveit természetének – mint szabad és egyenlő, ésszerűen gondolkodó lénynek – a lehető legmegfelelőbb kifejezéseként maga választotta”. Ezek az elvek az igazságosság elvei, s amikor az emberek „ezeket az elveket követik cselekvésükben, természetüket fejezik ki… mint szabad és egyenlő, ésszerűen gondolkodó lények”. S „miután az elveket követő cselekvés a javukra válik, az igazságérzet ezáltal még közvetlenebb módon segíti elő jólétüket. Azokat az intézményeket támogatja, amelyek mindenkit képessé tesznek közös természetük kifejezésére.” Mi több, „az igazságérzet összhangban van az emberek szeretetével… e két érzés tárgya szoros kapcsolatban áll egymással, mivel jórészt az igazságosság ugyanazon felfogása határozza meg mindkettőt. Amikor az egyik természetesnek… látszik, a másik is az.” írja John Kekes
Az igazságosság kérdését „a versengő követelések közötti megfelelő egyensúly” fenntartása veti fel, mint említettük. Erőforrásaink végesek, az időnk lejár, tehát korlátozottak a lehetőségek minden oldalról. Nem egyforma a fizikai terhelhetőségünk, nem ugyanaz a szellemi adottságunk, műveltségünk, képzettségünk, igényünk, stb. Kinek mi és mennyi jár? A szűkös, vagy korlátozott erőforrásokat, amik rendelkezésünkre állnak, hogyan kellene elosztani, hogy ne legyünk igazságtalanok egyik szereplővel szemben sem. Elsősorban nem is arról van szó, hogy nem is járhat mindenkinek ugyanannyi, hanem arról, hogy nem is tart mindenki igényt egyformán a rendelkezésre álló javakra és lehetőségekre.
Régebbi korokat megéltek számára ez úgy hangzik, mint a jegyrendszer, csak itt nem kenyeret és vajat porcióznak ki, hanem jogokat, lehetőségeket és adott esetben javakat is, vagyis az azokhoz való hozzáférést.
Egy dolog nyilvánvaló: ha útközben akarjuk meghatározni ezeket, amikor már mindenki elfoglalta, vagy elfoglalni véli társadalmi helyzetét, igen nehéz lesz attól elvonatkoztatni. Valami módon előtte, egy eredeti állapotban kellene minderről dönteni. Preastabilita harmonia, ahogy Leibniz elgondolta a monádok (végtelenül kicsi pszichofizikai entitások) közötti viszonyt, ahol csak látszólagos, de nem való az oksági viszony. Vagy mint a bolygók, nagy távolságban is egymásba kapaszkodnak, láthatatlan szálon, és ha az eddig felderítetlen, a Világegyetemben jelen levő tömegre és annak hatását idefoglaljuk, akkor eléggé jól közelítünk.
Szóval ha már berendezkedtünk névvel, méltósággal, keserűséggel, szaggal és ízzel, nehéz elfogulatlanul ítélni, – ezt elfogulatlanul megállapíthatjuk :). „Civilizációnk jelenlegi válságának szinte bármilyen magyarázatát készek vagyunk elfogadni, kivéve egyet: azt, hogy a világ jelenlegi állapotában a mi tévedéseink következményei is benne vannak, és hogy néhány dédelgetett eszményünk követése nyilvánvalóan teljesen más eredményt hozott, mint amire számítottunk,” írta már Hayek is.
A történelembe is az emlékezet és az előítélet visz valamiféle tisztaságot, irányt, világosságot, enélkül egy rakás esemény lenne az egész. Az emlékezet aztán rendet rak, bár nem úgy mint gondoljuk, és mint arra meg is esküdnénk. Talán egy háborús hasonlattal lehetne ezt illusztrálni. Aki ellenség egyik részen, az elgyászolt a mások oldalon, és ha a kettő összeér a lelkiismeretben, a háborúnak vége. Lehet még lövöldözni, de az már csak a parancshoz, időhöz, automatizmushoz kapcsolódik, nem a szándékhoz. Tehát az emlékezet vigyáz arra, hogy a rendszer össze ne omoljon, ezért fenntart egy barát-ellenség szembenállást, támogat egy egyszerű fekete-fehér világnézetet, amiben könnyen és biztonságosan megtalálja az ember a helyét. Ennek okáról talán az evolúciós pszichológiát lenne érdemes kifaggatni. Tény, hogy a kereszténység eredendő bűnről szóló tanítása, ha jól értjük, szekulárisan és nem hisztérikusan, illetve Platón híres barlanghasonlata a 21. században is érdekes magyarázatokkal szolgálnak, bár továbbra is kérdés, hogy mit kezdünk, vagy mire megyünk velük. Platón szerint gondolkodásunk, azaz előítéletünk barlangjának mentális reprezentációi nagy erővel hatnak ránk, amihez a pszichológia modern eredményei is asszisztálnak.
A politikai, társadalmi és gazdasági igazságosság keresése minden bizonnyal mindig is foglalkoztatta az emberiséget, de lendületet és határozott karaktert a 18. század végi amerikai és francia átalakulások adtak. Az igazságosságra való törekvés azonban atomizálódott, partikulárissá vált, illetve a jóléte rendszer mindenki számára részben vagy teljesen elérhető eredményei a problémát más szintre tolták. A piac modern eszméjét, miszerint az bekötött szemmel, előítélet nélkül működik, gyakran az elosztási igazságtalanságok sebkötőzőjének használták és használják ma is.
Nem túlzás azt állítani, hogy John Rawls 1971-es Az igazságosság elmélete című könyvével megújította a politikai filozófiát. Érdeklődők és szakértők párbeszédét kezdeményezte, és ez azóta is tart. Bár egy társadalmi problémát két nemzedék alatt meg nem oldani, azt is jelenti, hogy soha meg nem oldani. Ugyanez vonatkozhat az elméletekre is, ha ennyi idő alatt nem ért el áttörést, lehet, hogy mégiscsak újat kellen kigondolni? Tulajdonképpen ez történik, de ez már nem egységes koncepciót akar az országúti közlekedésben, hanem minden útjelző táblát igyekszik pontosítani, jól elrendezni, ez már nem sírig tartó örök hűség, hanem az aktuális kapcsolati tényező csiszolása, ez nem a Transzibériai vasút megépítése egyben, hanem egy-egy szakasz mérnöki átvizsgálása. A gazdaság és a társadalom felépítése azonban továbbra is lineáris jellegű, korábbi eredményekre és képességekre támaszkodik, egyben innovatív is, és nem nélkülözheti a konceptuális, mondhatni látomásos világkép jelenlétét sem.
Talán az is igaz, hogy a nagy, átfogó elméletek kora lejárt. Ma már nem lehet egyetlen szellemi alkotásba beépíteni a pszichológia, a szociológia, a filozófia és a jog eredményeit. Mindezt azzal a céllal, hogy az elméletet ki is lehessen próbálni, vagy konzisztenciáját valamilyen empirikus módszerrel tesztelni. Elvileg egy közösségi alkotás mindezt tudná, csak annak lehetősége éppen a szétszórt szándékok miatt csekély, nem beszélve arról, hogy mégiscsak egy egységes koncepcióról lenne szó. Az autonómiát nem nyújtó munkák lélekölőek és előbb-utóbb kiégetnek. Az elméletek nem adnak olyan közeli visszajelzést mint egy Windows operációs rendszer, ami úgyszintén sokak közös munkája, de az eredmények a programozás szintjén érvényesíthetőek, a kimenet pedig egy működőképes platform.
A méltányosságként értett igazságosság egy olyan elmélet, ami hierarchikus módon további leszármazott módszereket, törvényeket és intézményeket vezérel, nem kevésbé íratlan szabályokat is, az egyének társadalmi igazságosság-érzetét. Nem azonos a klasszikus antik filozófia központi igazságosság fogalmával, ugyanis nem az egyéni cselekvés szabályozását tartja szem előtt, hanem az egyének közötti viszonyokra, társas együttműködésre összpontosít. Ezzel együtt Rawls igazságosságelképzelésében az önbecsülés (self-respect) igen komoly szerepet játszik, mondhatni azt is, hogy kimondatlanul az egész koncepció kötőanyagát adja, amennyiben az igazságosságról alkotott elképzelése az én meghatározott elképzelésén alapul. Figyelem, ez nem a pszichológia önbecsülés-fogalma, bár a szerző többször bizonyságát adta, hogy eligazodik a kortárs pszichológiában is, bár, tegyük azért hozzá, a nagy áttörések e területen még hátra voltak, első könyvének eredeti megfogalmazása idején. Rawls az azonban az önbecsülés társadalmi alapjaira összpontosít, nem annak személyes attitűdjére.Előszöris, nem az állam feladata, hogy az önbecsülést mint önmagunkhoz való hozzáállást erősítse. A legtöbb, amit a társadalom jogosan tehet (azaz a magánéletbe való túlzott beavatkozás nélkül), hogy biztosítja az önbecsülés megvalósításának társadalmi alapjait. Másodszor, az önbecsülés bizonyos társadalmi feltételeket igényel, mert születési adottság. Ez olyasvalami, amit idővel meg kell tanulni és ösztönözni kell. Ahogy Rawls írja, „az alapvető intézményeknek erre az önfelfogásra kell nevelniük az embereket”.
Ezzel kapcsolatban Roy Baumeisternek van egy érdekes megállapítás, mármint az önbecsülésről, bár teljesen más összefüggésben, más jelentésben, ezért csak érdekességként említjük meg. Felmerült ugyanis az a kérdés, hogy az iskolai erőszak oka az alacsony önbecsülés lehet, és itt azért az átfedések miatt érdemes az eredeti angol fogalmat leírni: self-esteem. Ez az elmélet igen népszerű lett, iskolai programokat inspirált, de még a törvényhozást is megmozgatta. Baumeister viszont megmutatta, hogy az erőszak nem a túl kevés, éppenséggel a túlzó és teljesítmény nélküli önbecsülés problémája.
Rawls, mint említettük, azzal számol, hogy az igazságosság erénye ott élesedik igazán, ahol az emberi életet mérsékelt szűkösség jellemzi, hiszen a bőség feleslegessé, a végletesség pedig reménytelenné tenné a társas együttműködést. Itt nemcsak anyagi szűkösségre kell gondolni, hanem az életidő, a tehetség, emberi képességek korlátaira is. Igenis már az akarat is befolyás alatt áll, és amit szabad akaratnak nevezünk, az gyakran olyan mentális folyamatoknak való alávetettséget jelent, amik észrevétlenek, például befolyásoltság, előítélet, stb., mégis jól áll a szabad akarat-címke az emberen.
Az igazságosság ennélfogva Rawlsnál az igazságos elosztás kérdésévé válik, vagyis nagyon közel jár az utilitarizmushoz, olyannyira, hogy egyes bírálói szerint nem is tud elszakadni attól az alapvonaltól, ami John Stuart Mill munkássága óta meghatározza az amerikai gazdasági gondolkodást. Elmélete nem az egyes javak konkrét elosztásának kritériumaira vonatkozik, és nagyon ritkán tett olyan megjegyzést, ami konkrét megoldásra vonatkozott. Pl. a minden polgárnak járó alapjövedelem, illetve a vietnámi háború idején a behívók rendszerének igazságosabbá tételére vonatkozó megjegyzése. Elmélete elvi állásfoglalás arról, hogy az emberi nem milyen társadalmi alapelvekben állapodna meg egy méltányos feltételek mellett zajló döntési eljárásban.
A méltányosság tehát nemcsak a kialakítandó elvek tartalmára nézve követelmény, hanem a társadalom „alapszerkezete” elveinek kialakítására nézve is, mégpedig úgy, hogy az elvek kialakításának méltányossága hivatott garantálni tartalmi méltányosságukat, írja Orlay Csaba. És hozzáteszi: Rawlsnál az eredeti állapot gondolata “nem más, mint pártatlansággenerátor”. Az eredeti helyzet úgy tekinthető tehát, mint az autonómia és a kategorikus imperatívusz kanti felfogásának eljárásként megfogalmazott értelmezése.
Olyan társadalmat kell létrehozni, amely a születés lottójától függetlenül esélyt teremt mindenkinek a boldogulásra. Rawls szerint ehhez az államnak mindenek előtt olyan oktatási rendszert kell kiépítenie, amely földrajzi helyzettől függetlenül mindenki számára egyenletesen és magas színvonalon hozzáférhető. Szabályoznia kell az örökösödést, az állásokba történő felvétel esetében a diszkriminációt, valamint a minimálbéreket. Ezen felül az államnak garantálnia kell egy minimális alapjövedelmet (!), és legalább alapvető egészségügyi ellátást mindenki számára. A második kritérium tekintetében tehát Rawls az 1970-es évek utáni neoliberális konszenzushoz képest kifejezetten egy radikális baloldali, szociáldemokrata programot fogalmaz meg, szól Pogátsa Zoltán véleménye. Ezt azért ritkán lehet olvasni Rawlsról, bár javaslatainak kétségtelen vannak ilyen vonásai, gondolatai inkább a liberális kánonba illeszkednek.
Műve magyarul Az igazságosság elmélete címmel jelent meg, az eredeti angol cím azonban szerényebb: A Theory of Justice (Az igazságosság egy elmélete). Élete végéig dolgozott rajta a szerző. Utolsó eredeti nyelvű változta 2001-es.
1993-ban megjelentette átdolgozott kiadását, Politikai liberalizmus címen. Ebben, az elemzők véleménye szerint a hangsúly az igazságosság kérdéséről átkerült a legitimáció problémájára. Részben meg is változik a fogalmazás, az “ember” helyett a “polgár” kifejezést használja, ami önmagában is jól kifejezi a szemléletváltás irányát. Természetesen Rawls némiképp átfogalmazta elméletét, mondván, hogy az igazságosság mint méltányosság nem az emberről szóló tartós igazság megfogalmazására tett kísérlet, hanem a „modern demokratikus állam hagyományainak” tükröződése.
Rawls egész életében azt vallotta, hogy az igazságosság mint méltányosság – az ő elképzelése szerint a szabad és egyenlő polgárok tisztességes együttműködése – a legigazságosabb és legstabilabb eszmény egy modern alkotmányos demokrácia számára. Rawls Politikai liberalizmus művében azt is megfogalmazta immár, hogy a társadalom stabilitása nemcsak az alapvető intézmények igazságosságától függ, hanem az állam kényszerítő hatalomgyakorlásának legitimitásától is. Vagyis hogy mimódon biztosítható egy sokrétűen megosztott társadalom stabilitása. Néhányan ezt a fázist már Schrödinger macskájának sorsához hasonlítják, ami elég durva, de vigasztaljon, hogy Schrödinger nem akarta a cica pusztulását.
Egyik írásában, a befogadott kritikákra is válaszul, azt írja: a „méltányosságként értett igazságosság – mint politikai felfogás – … gyakorlati, és nem metafizikai vagy ismeretelméleti célokat tűz ki maga elé. Nem az igazságosság igaz elméletének tekinti magát, hanem olyan felfogásnak, amely a szabad és egyenlő személyként felfogott polgárok tájékozott és önkéntes politikai megállapodásának alapját adhatja.”
Egyik kritikusa (Gardiner) szerint az eredeti mű felfogható úgy is mint: (1) a méltányosságként felfogott igazságosság eltávolítása bármiféle univerzális igazságról szóló állítástól, (2) annak megmutatása, hogy a méltányosságként felfogott igazságosság nem épít semmilyen specifikus, az emberi természetre vonatkozó metafizikai állításra. Ezt egyébként Rawls maga is gyakran és erőteljesen hangsúlyozta.
Az igazságosság elmélete az úgynevezett társadalmi szerződés hagyományát képviseli, mint látni fogjuk nem minden megszorítások nélkül, amelyben a társadalmi rend alapelvei egy elképzelt kiinduló szituáción keresztül körvonalazódnak: itt a szerződő felek egyhangúlag döntenek úgy, hogy megállapodnak egy államberendezkedés szabályairól. A társadalmi szerződés hagyománya olyan gondolkodók írásaira vezethető vissza, mint Thomas Hobbes (Leviatán, 1651), John Locke (A kormányzás két szerződése, 1689) és Jean-Jacques Rousseau (Du contrat social, 1762). Míg ezek a régebbi szerződéselméletek gyakran magából a társadalmi rendből vagy az állampolgároknak az uralkodókkal szembeni kötelezettségeiből indultak ki, Rawls új megközelítéssel, az igazságosság elveit a szerződéskötés eredeti, imaginárius aktusán keresztül vázolta fel.
John Rawls szerint az igazságosságnak vannak olyan elvei, amelyek egy jól szervezett és meghatározott módon működő társadalom felépítésébe beépülve érvényesülnek. Ezek olyan elvek, amelyeket a „szabad és racionális” személyek az egyenlőség kiinduló helyzetében saját érdekeik előmozdítása érdekében fogadnának el. Ez az „egyenlőség” az, ami az ő társulásuk alapját képezi. És ez az elv szabályozza további megállapodásaikat. Megállapodások alatt itt azokat a törvényeket értette, amelyeket a későbbi szakaszokban fognak elfogadni, és amelyek éppen ezen az elven fognak működni. Ez tehát az, amit ő „igazságosságnak mint méltányosságnak” tekintett.
Elmagyarázza, hogy az igazságosság elveinek logikus rendezésével hogyan lehet megválaszolni olyan kérdéseket, mint például, hogy hogyan kell felépíteni a társadalmat, hogyan kell az alapvető jogokat és kötelességeket az egyénekhez rendelni, és hogyan kell a társadalmi és gazdasági előnyöket elosztani a társadalom minden tagja között. Elsősorban az igazságosság azon elveinek meghatározására törekedett, amelyek egy ideális társadalmat szabályoznának, fogalmaz Leif Wenard. Teljesen figyelmen kívül hagyta azt a gondolatot, hogy miként lehet az igazságosságot helyreállítani egy igazságtalan társadalomban.
Rawls saját művét gyakorlati hozzájárulásnak tekinti ahhoz, hogy feloldja a demokratikus gondolkodásban a szabadság és egyenlőség között régóta fennálló feszültséget, és hogy behatárolja a polgári és a nemzetközi tolerancia határait. A demokratikus országok tagjainak módot kínál arra, hogy egy mindenkivel szemben igazságos társadalom szabad és egyenlő polgáraiként értelmezzék magukat, és leírja egy stabilan igazságos alkotmányos demokrácia reményteljes vízióját, amely egy békés nemzetközi közösségen belül teszi a dolgát, véli egyik legempatikusabb kritikusa Leif Wenard. Azoknak az egyéneknek, akiket frusztrál, hogy polgártársaik és embertársaik nem úgy látják a teljes igazságot, mint ők, Rawls azt a békítő gondolatot kínálja, hogy a világnézeteknek ez a sokfélesége egy olyan társadalmi rendből fakad, amely mindenki számára nagyobb szabadságot biztosít, és azt támogathatja.
Rawls azzal érvel, hogy az egyén sérthetetlenségének védelme érdekében az igazságosságot mint méltányosságot az igazságosság „deontológiai” elméleteként kell felfogni, olyan elméletként, „amely vagy nem határozza meg a jót a jogtól függetlenül, vagy nem úgy értelmezi a jogot, hogy az a jót maximalizálja”. Mintha azért választanának parlamentet, hogy az megmagyarázza a törvényeket, vagy a hitet a világegyetem értelmezése igényelné, az orvoslást a gyógyítás folyamatának utólagos értelmezése. A jog fogalma nem egyszerűen igazodik a jó eleve megfogalmazott értékeihez, hanem megelőzi azokat, amint azt többször is megfogalmazta. Rawls „teleologikusnak” és „perfekcionistának” bélyegzi az egymással versengő igazságossági elméleteket, amelyekben „a jót a jogtól függetlenül határozzák meg”, ami azt jelenti, hogy ezek az elméletek mind rendelkeznek valamilyen előzetes elképzeléssel arról, hogy mik azok az alapértékek, amiket az igazságosságnak védenie kell, vagy valamilyen előzetes elméletet vallanak arról, hogy mi az emberi boldogulás. Rawls gondja az, hogy az ilyen elméletek követelményei, „felülírják a szabadság erős követeléseit”, mert mindegyikük a saját előzetes elképzelésüket igyekezne előmozdítani a javakról az egyén és szabadsága rovására.
Desmond Tutu egyik tanítását felhasználva mondhatjuk, hogy nem biztos, hogy az a legüdvösebb megoldás, hogyha a híd alá egy állandó brigádot állítunk, akik a vízbe eső embereket kimentik, hanem hogy végre befoltozzuk a lyukas hidat. Ahhoz, hogy a helyzet tartósan megoldódjon, nem elegendő a reakció, az empátia, egyebek, hanem tartós változtatásokra van szükség, méghozzá egy eredendő módszerrel. Mondhatni ha a ruha időnapelőtt elfoszlik, a gyártási technológiára kell összpontosítani, lévén, hogy a gyapot karakterisztikája adott.
Köszönet: Samuel Freeman, Leif Wenar, Gilbert Merritt, Tóth J. Zoltán, Kis János, Szabó Gábor, Kapelner Zsolt, Olay Csaba, Muriel Gilardone, Kanti Lal Das, Unika, Atma Yana, John Kekes, Tanyi Attila és sok más személynek, akiktől a fenti íráshoz ötleteket kaptam.