„Fokozatosan feltárult előttem, hogy a jót és a rosszat elválasztó vonal nem államokon át, nem osztályok mentén, de nem is politikai pártok között húzódik, hanem minden egyes emberi szíven. Ez a vonal mozdul, az évekkel együtt változik. Azonban még a gonosztól elárasztott szívekben is megmarad a jó egy kis hídfőállása, de még a legjobb szívekben is megmarad a rossznak valamiféle gyökere. Azóta megértettem a világ összes vallásának igazságát: küzdenek ezzel az emberben rejlő gonoszsággal. Lehetetlen a gonoszt teljes egészében kiűzni a világból, de lehetséges azt minden egyes emberben lekorlátozni.” Alekszandr Szolzsenyicin
Általánosságban
Peterson pszichológus, ami reflexív hivatás, a felmérések szerint minél konzervatívabb világszemlélettel él valaki, annál inkább az a véleménye, hogy egy szakember életvitele tanításának hű tükre, minden állítása magával vonszolja az életét hitelesíteni. Ez a kapcsolat az említett világnézettel egyébként is korrelál, a kiszámítható és biztonságos világra vonatkozó elképzeléseinek, illetve törekvéseinek tartozéka, tárcsahang ahhoz, amit sosem szeretne felhívni. Ne várjunk rendet ebben a kérdésben, nincs olyan, hogy tudományos álláspont vagy hasonló. Vélemények vannak, és e tekintetben nincs ennél emelkedettebb, biztonságosabb, simítottabb szint, afféle kijelentés-nagykereszt a csillaggal. Nem tisztünk tárgyalni azt az esetet, mikor a hitelesítést, illetve a hiteltelenítést más szempontok motiválják, pl. elfogultság, másrészt pedig irigység vagy ellenszenv. Lényeg, hogy egyes vélemények szerint megállapításait nem kívülállóként teszi, afféle akadémikus keretben, hanem a tárgy maga az alany, vagyis önmaga is eredendően a témához tartozik, és saját sorsában kell igazolnia az elmélet helyességét. Gondolati pilléreken vezet a járás, hol másutt, de a személyes dolgai töltik ki az értelmezési hézagokat. Konkrét esetben azt kell demonstrálnia, hogy rendet lehet tenni a belső életünkben, ha felfedezzük az élet értelmét és hitelesen élünk. Peterson családi élete, jellemzően konzervatív hívei számára, kimeríthetetlen történetforrás, másrészt pedig mélységi igazolása gondolatai hitelességének. Ezzel kapcsolatban régi eset, egészen másról szól, mégis vannak idevonatkozó tanulságai: A magyar fa sorsa. Ezúttal nem a versre, hanem Makkai Sándor tartalmilag és esztétikailag máig standard írására gondolunk.
Mint írják róla, klinikusként és magánpraxisában arra ösztönözte a pácienseit, hogy vállaljanak felelősséget saját életükért, legyenek minél önállóbbak, és támogatta őket abban, hogy motiváló életcélokat találjanak. Mindezek jellemző szerepet kapnak előadásaiban is, vagyis hogy stabil értékek köré kell szervezni az életet, és amikor válság van, akkor bevált, sikeres narratívákhoz kell fordulni. Így válik lehetővé, hogy összezavarodott világa és felkavarodott érzelmi élete ellenére, az ember értelmes Egésznek érezze életét. Ehhez nyújtanak támpontot azok az ősi elbeszélések, amelyek különféle formában ránk maradtak, illetve azok a szimbólumok, amik segítenek tájákozódni az egyre kaotikusabbá váló világban. Ugyanakkor a társadalomtudósok figyelmeztetnek arra, hogyha a hagyományos tekintély egyszer elveszíti érdemi hatalmát, nem lehet egycsapásra visszahozni, az ilyen megoldás csupán „posztmodern bohóckodás”. Egy szűk réteg ugyanis önmagában nem élheti tudatos erőfeszítés nélkül társadalmi szerepeit, egy olyan környezetben, ami ebben nem támogatja. Így ez már közel sem hagyomány, csak annak illúziója, valamiféle hamis, idegen, furcsa, erőltetett pótlék lenne.
A modernitás azt is jelenti, hogy az egymásba szőhető narratívák ideje lejárt. Minden nap ugyan nem kezdődik előlről a történelem, ezt azért merész lenne állítani, de az bátran vállaható megállapítás, miszerint a modern élet egyik velejárója, hogy bizonyos döntéseket gyakrabban meg kell hozni, mint az élő hagyományok időszakában, illetve egy hatékonyan működő közösség körében. Az élet nem csordogál mintegy magától a szabályozott, kimunkált medrében, sem szellemi, sem anyagi értelemben, a szabadság ugyanis azzal a teherrel jár, hogy nekünk kell saját utunkat megtalálni, és mi vagyunk felelősek a felmerülő nehézségekért, nincsenek kész válaszok, kimunkált eljárások. Magunk kell hordoznuk az élet terheit, és védelem nélkül kell fogadnunk a velel járó kihívásokat, többek között természetes tartozékát, a szenvedést is, és nincs kéznéllevő, kiérlelt megoldás a kezelésére. Ilyen volt régebben a vallás, az élő hit- és tanrendszer, emellett minden csapás erejét tompítani tudta a nagycsaládi szolidaritás.
Egyik vesszőparipája például a harmóniában való élés, de hogy konkrétan mivel és miként, ez annyira nincs konkrétan kidolgozva. Amúgyis, a szociopatákat leszámítva, mindenkinek ez a vágya, tehát a téma önmagában nem különleges. Igaz, mondhatni azt is, hogy pl. a 12 tanács erről szól, mármint a legfontosabb értékekről. Másik gyakori témája a felelősségvállalás, és ezt nagyon jó hallani. Tisztában kell lenni azért azzal is, hogyha ezt a témát a társadalmak végletekig végigvinnék, akkor nem szegények és gazdagok között, nem szociális stb. alapon, hanem az akarat mentén lenne polarizáció, nem kisebb feszültséggel járó, mint bármilyen más egyenlőtlenség esetén. Tény, hogy mindannyiunknak felelősséget kell vállalnunk önmagunkért és tetteinkért, és ahogy mondja, „ne legyél nyafogó lúzer.” Kívánalom, hogy egész életünk során jól definiált elvek szerint tudjuk szervezni az életünket, viszont az is követelmény kellene legyen, hogy a társadalom figyelmet fordít a lemaradók támogatására, ahogy több-kevesebb sikerrel a szegények, elesettek, betegek esetén történik. Nem kerülhet behozhatatlan hátrányba, vagy méltatlan helyzetbe az a személy, akinek belátása, akarata nem kiemelkedő, vagy kevésbé képes összpontosítani.
A vonzerőt talán abban a komolyságban kell keresni, ami Peterson személyiségéből sugárzik. Az emberi szenvedés középpontba állítása nem túl gyakori korunkban, ráadásul ilyen kreatív módon, hogy nemcsak az anomáliákra képes figyelni, hanem megoldásokat is kínál. Komolysága, felkészültsége önmagában is figyelemreméltó, amikor már általánossá vált az önsegítő könyvek olcsó, felületes, híg dumája. Igen, az ember úgy érezheti, hogy valaki végre komolyan veszi. Ezen kívül arra is emlékezteti, hogy az élet hálózatok összessége. Sokféle bekötöttséggel él az ember, véli, ezek egyrésze nyilvánvaló, mások elvontak, rejtettek, archaikusak. Utóbbiak, ha tudomásul vesszük, ha nem, képesek hatni, bár a mostani tendencia a tudatos elzárkózás tőlük, „a szív és az értelem elkerítése” a hagyomány befolyása elől. A mainstream véleménye az, hogy ez alapvetően értékes, de rengeteg mérgező, nyomasztó hatása is van, és valóban áldásos a törekvés, hogy megszabaduljunk tőle.
Valaki úgy fogalmazott, hogy az egész afféle whig téma: a világ jó okokból olyan, amilyen, és nem a te felelősséged, hogy helyrehozd. Ami nem túl vigasztaló a világ tekintélyes részének, mondhatni sajnos a nagyobbiknak. Az elmúlt évtizedek ontották a tanácsadói, életvezetési könyveket. Pozitív sugallatok milliói születtek, olcsóbbnál olcsóbb, felületesebbnél felületesebb szövegekkel, természetesen sok tartalmas tanács is megjelent. És tartunk, ahol tartunk. Egy biztos, ennek a szegmensnek továbbra is van piaca, és ez nemcsak a problémák szaporodását jelezni, hanem egyfajta igényességet is. De ki az, aki még mindig arra számít, hogy néhány ilyen biztatástól a pozitív életszemlélet lovagja lesz, sőt, maga is egykettőre tanácsadóvá avanzsál, akinek a szavait legalább környezet, de az is meglehet, hogy milliók fogják lesni.
Sokan nem nézik jószemmel azt a törekvését, hogy egyfajta prófétai szerepre tör, némi megváltói feelinggel. Hogy ezt ő gondolja úgy, vagy csak neki tulajdonítják, ez ellenfelei számára nem releváns kérdés. Másrészt viszont hogyan lehetne másként elhivatott előadóként járni a világot, egy olyan életkorban, amikor már a betakarítás kellene történjen? Az emberek szeretik, ha megmondják a tutit, főként sok példával, kissé homályosan, mégis markáns világnézet (ez esetben konzervatív) szájaíze szerint. Azért ismét leírjuk: önbesorolása szerint liberális, ugyanakkor realista és optimista, mindezek világosan meg is jelennek előadásaiban, tanácsai alapján viszont inkább konzervatív világ épülne. Vallási világnézetére a manapság eléggé elterjedt „spirituális személy” megjelölés lenne a legtalálóbb, ugyanis igyekszik a nagy kérdéseket vallási légkörbe integrálni. Miért válhatnak az emberek ennyire önpusztítóvá és gonosszá? Hogyan kezeljük a megpróbáltatásokat és az értelmetlenséget? Miért esnek ki a mai társadalomból olyan könnyen a fiatal férfiak? Mert a világ kezdi elfelejteni az eligazító, az életnek keretet adó archaikus szerepeket, és hogy ezek mik lennének, azokra mitológiai és bibliai történetek sokaságával, jungi pszichológiával, és sok idézettel próbál emlékeztetni.
Hogy minden általa használt kép, példa, metafora a helyén van-e, arra egyértelmű a válasz. Például az első fejezet, az egyenes testtartás előnyeiről szóló, ami egy kész gondolati rapszódia. Egy rövid kitekintés a homár-kolóniára, amiről az is hallott, aki Petersonról nem, holott ő tette ismerté a témát. Homárok után madarak, majd ismét a homárok, aztán egy evolúciós futam, majd egy rövid kitérő arról, hogy az absztrakció különböző szintjein a természet hogyan váltakozik az állandóság és a káosz között, és hogy a zene része lehet a tudatosságna, majd a zárás, hogy mindezek rendben vannak, és ezek mellé ő a jó testtartást ajánlja. Amire meg az átlagolvasó úgy reagál, hogy látszik, hogy az író túl sokat forgolódott elit körökben. Mert a konkrét tanácsnak legtöbb esetben ennek semmi értelme sincs, még akkor sem, ha értjük, hogy nem csupán a függőón kérdését akarja körüljárni.
Tele van idézetekkel a könyv, és nincs kétség affelől, hogy ezek valamennyire ülnek, de azért olyan fajsúlyos gondolkodókhoz, mint Marx, Freund vagy Jung, komolyabb felkészültség kell, vagy óvatosabban kellene őket kezelni. Jungot azért nyugodtan kivehetjük ebből a körből, hiszen minden arra vall, hogy a jungi pszichológiában nagyon otthon van, elkötelezettje, rajongója, és nem csak pár gondolat szintjén ismeri. Sok más alkotó művét, alapgondolatát, ha nem is mélységi feldolgozásban, de azért nem összecsapva mutatja be, eredeti stílusában, és ez is hozzájárul ahhoz, hogy megjelenése óta, könyve a bestsellerlistákon szerepel. Van jin és jang, evolúció, Ószövetség, Újszövetség, saját gyerekek. Maguk a szabályok nem túl eredetiek, bárki leírhatta volna, de nem írta le bárki, és színesen valóban kevesen tudták volna. Egyik területről a másikra ugrik, és viszonylag sikeresen integrálja ez egymástól távol eső motívumokat, témákat is. Evolúcióbiológiából, politikából, irodalmi és bibliai történetekből merít, még a memoárok lenyűgöző elemeibe is belemerül, beszél személyes életutjáról, megtapasztalásairól, arról, hogy hol és miként nőtt fel, ami sokat elárul kemény arcáról. A barátok meghalnak, a gyerekek megbetegszenek. Ilyen az élet.
Állj ki magadért, vigyázz a szádra és méltóságodra, legalább te ne áruld el magadat, szerezz barátokat, ne hasonlítsd magad másokhoz, törődj a gyerekeiddel, rakj rendet magad körül és magadban, keress értelmet az életben, mondj igazat, figyelj az emberekre, légy pontos, adj szabadságot a gyerekeknek, és élvezd az élet apró örömeit, gyönyörködj a létezésben. Szóval azért nem eredeti ötletek, mégis, elismerjük, eredeti a tálalás, és úgy van vele az ember, ha már egy nemzetközileg elismert személy mondja, vagy ő is ezt mondja, annak nagyobb a hatása. Ne felejtsük, hogy klinikai pszichológusként is dolgozott, és onnan is számtalan példát hoz, amit azért óvatosan kellene kezelni, egyrészt csak a történet egyik verzióját halljuk, egyoldalú maga tálalás is, másrészt nem biztos, hogy a klinikai tapasztalat a legjobb forrása a mindennapi életvitelre tekintő tanácsoknak.
Csak részben igaz, hogyha kivesszük belőle a felhajtást, a hírnevet, ugyanolyan önsegítő könyv, mint bármelyik másik. Sokkal átfogóbb a világnézete, nem olcsó közhelyeket puffogtat. Tudós ember, rendkívül tájékozott, emellett szuggesztív előadó, és hasonlóan bő repertoárt kevesen lennének képesek ilyen kreatívan kezelni. Aki már olvasott néhány önsegítő könyvet, az rögtön érzékeli is a különbséget. Nem a történetek teszik igazán izgalmassá, azok is színesítik a mondanivalót, de sokszor talán inkább elvesznek a lényegből, semmint hozzátesznek, viszont a sajátos fordulatok, a karakán nyelvezet mégiscsak kiemeli az átlagból. Azt is mondhatnánk, hogy „nincs ami ne találjon el”, annyira kézenfekvő tanácsokat ad, amikkel nem lehet melléfogni. A macskák megsimogatása nyilván nem a karcsú testük szőrmentén való lapolgatására biztat, hanem a mindennapi apró jelek, történések észlelésére, a bekötöttség érzékelésére. Hogy a szív hálája ébredezzen a létezés apró örömei nyomán. Emellett meg is lehet simogatni őket, lehet néhány kedves gesztust tenni, nem olyan udvariatlanok, hogy a barátságos közeledést elutasítanák.
Kiváló felkészültség, akadémiai nyelvezet, homáros ostobaságok, homályos utalások, tétova összefüggések, mitológiai katyvasz, mindez némi fennhéjázással, amit egy fehér, művelt, iskolázott nyugati férfi észre sem vesz. Olvasói egy része sem, vannak viszont bőven olyanok, akiknek nagyon tud fájni ez a stílus. Ennek ellenére sokan a világ egyik legnagyobb elméjének tartják, aki nemcsak szórakoztató, hanem valódi, használható okosságokat is tud mondani, de azt még a legvérmesebb ellenfelei sem állíthatják hitelesen, hogy gyűlölködő, homofób lenne. Erkölcsi kérésekről pedig mindig is lehetett, talán manapság még nagyobb okosságokat lehet mondani, és egyre nagyobbakat is kell mondani ahhoz, hogy a nagy hangzavarban felfigyeljenek a hangjára. Már hogyha valaki hallatszodni akar.
Aki viszont azt hiszi, hogy egy, vagy akár egyetlen tanácsadó könyv megérteti vele az élet bonyolult működését, annak nem tanácsadó könyvekre van szüksége. Tény, hogy Peterson nem apróbb korrekciókra biztat, hanem szemléletváltásra, új narratívára, éppen ezért is nagyon felkapott vallásos, illetve nyugati jobboldali körökben. Egyrészt a gyökeres változásra, másrészt a hagyományos igazságokhoz való visszatérésre buzdít, ami mindkét csoport esetén hívószó, egy réteg előítéleteit meglehetősen érdekesen, színesen és hatékonyan támogatja. Számtalan bibliai idézetet használ, ami népszerűvé teszi keresztény körökben. Szűklátókörűséggel csak nagyon elfogult kritikusai vádolhatják, de az igenis állítható, hogy tematikája bizonyos témákra szorítkozik. Gondolkodási rendszere nem annyira tiszta, de ez nem is várható el, hiszen nem gondolkodási rendszert követ, hanem van egy magaslata, és onnan látja és értelmezi a világot. Individualista? Ha az lenne sem tudnánk helyén értékelni. Benne vagyunk magunk is, egész világunkat és gondolkodási rendszerünket elborította az indidualizmus, tehát a kérdés helyesen: milyen mértékben, vagy mihez képest? Az viszont vitathatatlan, fogalmazzuk meg ismételten, hogy széleskörű olvasottsággal rendelkezik, és bámulatos gyakorlati érzéke van.
Gyermekkorát kellemesnek írja le, szilárd középosztálybeli és jól képzett szülőkkel, akik már fiatal korától kezdve biztonságot és bátorítást nyújtottak. Családját névlegesen vallásosnak írja le, édesanyja viszont igaz hívő volt, aki a gyerekekkel együtt járt templomba, apja a leírások szerint agnosztikusnak mondható. Tizenkét éves kora körül arra a következtetésre jutott, hogy a vallás a „tudatlanok, gyengék és babonásak” számára való, és szakított minden hitéleti tevékenységgel. Leírja, hogy anyján kívül a családban gyakorlatilag senki sem ellenezte a hitehagyást, aztán ő is fokozatosan hozzászokott Peterson kamaszkori lázadásához. Kezdetben politológiát tanult az egyetemen, és a baloldali politika felé fordult. Részt vett az egyetemi közéletben, csatlakozott a szocialista szellemiségű Új Demokrata Párthoz, sok fiatal progresszívvel együtt. Peterson azonban egyre inkább azt érezte, hogy nem ott van a helye. Társai, mint megjegyezte, túlságosan hajlamosak voltak mindenért a társadalmat hibáztatni, ahelyett, hogy személyes felelősséget vállaltak volna életükért.
1998-ban a Torontói Egyetem rendes pszichológiai professzorává nevezték ki, miközben klinikai praxist is nyitott. A legtöbb beszámoló szerint Peterson mindkét vállalkozásban meglehetősen sikeres volt, elismert előadó és sokat idézett akadémikus lett, miközben hetente körülbelül 20 klienssel találkozott. Emellett feleségül vette gyermekkori szerelmét, és két gyermekük született. Könyveiben, előadásain gyakran utal nevelésükkel kapcsolatos tapasztalatokra.
Amúgy Peterson nevelési elveiről általánosságokat lehet elmondani, de igazából nem is vár senki többet, nem erre „szerződtették”. Nem egyedi jelenség, de megemlítendő, hogy ő is nevetségesnek tartja a stresszmentes szülőségre vonatkozó elvárásokat.
Nincs harapás, rúgás vagy verekedés, kivéve önvédelemből; más gyerekeket nem szabad kínozni vagy piszkálni; kulturáltan étkezz, hogy az emberek szívesen hívjanak meg az otthonukba és az asztalukhoz; tanulj meg osztozni, hogy a többi gyerek veled játsszon; figyelj oda, amikor a felnőttek beszélnek hozzád, hogy jól bánjanak veled, és taníthassanak neked valamit; feküdj le időben és nyugodtan, hogy a szüleidnek legyen egy kis privát idejük, és ne kezdjék el sajnálni a létezésedet; vigyázz a dolgaidra, mert tudnod kell, hogy elég szerencsés vagy, mivel vanna neked saját javaid; Jó társaságnak lenni, amikor mindenki jól érzi magát, hogy újra meghívjanak; viselkedj úgy, hogy mások örömmel legyenek körülötted.
Patriarchális? Konzervatív? Reakciós?
Már maga a férfi-nő ilyen jellegű szembeállítása, mégha másként is határozza meg önmagát, továbbá a tárgyalási stílus, az alkalmazott retorika, a feldolgozás szintje és módja, meglehetősen konzervatív attitűdöt kölcsönöz neki. Ami rendjén van, mármint véleményét nyugodtan mondhatja, de ahogy a híres gyáros mondta: minden nézőpont király, de a királyé is csak egy nézőpont :).
Kérdés, hogy mennyire Peterson problémája, ha nárcisztikus férfiak szövegösszefüggésekből kiragadott megjegyzéseiből táplálkoznak, illetve azoknak a nőknek az aggodalma, akik a hagyományos szerepek népszerűsítésében a feminizmus eredményeinek megsemmisülését vizionálják. Egyébként ő maga amellett érvel, hogy polarizált világban élünk, az egyéni cselekedeteknek súlyos következményei lehetnek. Úgyhogy ez a megállapítás rajta is „fog”. Peterson tesz is azért, hogy beszédtéma legyen, hogy csak egy kiragadott példát említsünk, amikor azt állítja, hogy a nőkben magasabb a negatív érzelmek szintje, mint a férfiakban. Nyilván ezt így nyersen idézni, szövegkörnyezetéből kiragadva, nem biztos, hogy a legkorrektebb megoldás. Viszont nemcsak mi, hanem bárki más is idézheti, és ezzel hangulatot teremthet ellene.
Érdekes egy evolúcióbiológus házaspár (Bret Weinstein és Heather Heying) megjegyzése a petersoni tirádákra, miszerint különböző képességekkel és hajlamokkal fejlődtünk ki, és hogy az embernél a nemek között meglehetősen nagy átfedések vannak, pl. a hím állatokkal ellentétben az emberi hímek eléggé nőiesek, a nő pedig eléggé férfiasak, meghogy a lényeg, hogy felismerjük az emberi eszköztárat, amit az evolúció során kaptunk, és meg kell néznünk, mit tudunk belőle kihozni. Nem annyira polarizáltak a nemi jellegek, a társadalmi affektusok, elvárások képesek és hajlamosak felerősíteni. Tegyük azt hozzá, hogy mérsékeltebb véleményük miatt, még az idézett szerzőknek is meggyűlt a bajuk a radikális aktivistákkal.
Főként férfiak számolnak be arról, hogy Peterson gondolatai sokat segítettek, életüket is megváltoztatta. Másik oldalon vannak a megveszekedett ellenfelei, akik egyetlen mondatára sem képesek pozitívan reagálni. Kultúránk és a média nagy része egyébként olyan ideológia fogságában van, amely nyitottnak, befogadónak és toleránsnak tünteti fel magát, de valójában rendkívül intoleránsak azokkal szemben, akik nem osztják nézeteiket.
A kulturális nemek, a patriarchátus és a férfiak munkaerő-piaci elsőbbsége nem a liberális világnézet ismérve, ahová magát előszeretettel pozícionálja. Saját érvelését a skandináv társadalmakra vonatkozó megfigyelésekre építette, ahol a kulturális egyenlőség nem eredményezte a munkaerőpiaci egyenlőséget, pontosabban a hagyományos folfogás szerinti férfi-női munkák és szerepek mixelését. Ezt a megállapítását többen vitatják, és az adatok is igencsak ellentmondásosak. Ezek szerint, vonja le a saját következtetését, úgy tűnik, hogy a biológiai komponens valami maradandó tényező, ami különböző társadalmakban, ugyanolyan módon megmutatkozik.
Mára a férfi-nő kategóriák, mint zárt viselkedési, pszichés stb. vonások szembeállítása, vagy azok mentén való érvelési technika elavult, a világ nem így épül fel. De ez a megállapítás is csak részben igaz. Az emancipatórikus törekvéseknek helye van, de hogy meddig, arra vonatkozóan nem szeretnénk jósolgatni. A helyzet az, hogy a mostani világ hatalmi struktúráinak java része patriarchális elvekre épít, tehát e tekintetben van még tennivaló. Lehet locsogni statisztikai adatokról, arányokról és mértékekről, de annyi esetben kell felmentést kérni, kivételt emlegetni a szabály alól, ami az egész tárgyalási módot értelmetlenné teszi. Érezzük a svungot, a tendenciát, és néha minket is meglegyint egy-egy megjegyzése, mint amikor a nők békülékeny természetét szembeállítja a személyes sikerre törekvő férfi önzésével. Van ilyen, de ezek egyedi vonások, érdekesek, izgalmasak, és nem ezekben, hanem a társadalmi, nyelvi, hatalmi rendszereknél kezdődik a probléma. Szerinte a nő az, aki választ, a férfi dolga csupán annyi, hogy engedi. Vagy nem. Nagy nem minden esetben. Vagy minden esetben másként. Szóval olyan sztereotípiákat használ, amikkel sokaknak nehéz azonosulni. Nem a könyvéből való, csak annak inspiráltja a következő megjegyzés: „nem a férfi az, aki hamar megunja a nőt, hanem éppen a nő az, aki elveszíti az érdeklődését a férfi iránt, és ezzel egy másik nő karjába kergeti.” Ha valaki ilyen ócska megjegyzésre ragadtatja magát a könyv olvasása során, ott felmerül a gyanú, hogy nemcsak egyedi és eseti megértéssel lehet gond. Aztán ott vannak a konzervatív aggodalmak, az elpuhuló, Uram bocsá’, elnőiesedő társadalomról, vagy a megjegyzés, hogy a nők az intelligens férfiakat szeretik, és így tovább. Lehet igazság bennük, de ezek általános kijelentésekként hangzanak el, amik egyrészt az egész állítást könnyelművé teszik, másrészt, és ez a súlyosabb eset, olyan hangulatot árasztanak, amik veszélyesek és fájdalmasak, hogy finoman fogalmazzunk.
Peterson hangsúlyozza az örökölt hagyományok és értékek fontosságát, és amellett érvel, hogy ezek generációk során felhalmozott, kipróbált bölcsességek foglalatai. Azt javasolja, hogy ahelyett, hogy elemzés nélkül elvetnénk ezeket a hagyományokat, törekedjünk arra, hogy megértsük értéküket és jelentőségüket a mai kontextusban. Nem lehet ezzel sem melléfogni. „Ezek a mai fiatalok!” – téma szó szerint homéroszi időktől fogva dokumentált. Minden nemzedékben lejátszódik az „értékek átértékelése”, hogy aztán a téma későbbi életkorban megszelídüljön, megállapodjon, adott esetben átforduljon. Aki forgolódott tizenévesek között, az nem aggódik a jövő miatt, semmilyen tekintetben. Nagy a veszély arra nézve, hogy elcseszik az idejüket szamárságokra, de ami genetikailag bennük van, az ki fogja követelni a maga jussát. És ha már gender: jobb közelíteni a partokat egymáshoz, mint a távolságot emelni, vagy a különbséget hangsúlyozni. Az sem biztos, hogy csupán sületlenségekre költik az idejüket, bár a felnőttek úgy érzékelik. Szeretnek „bekötve lenni”, minden percükben és minden érzékszervükkel, és hogyha tekintélyes részben valóban felejthető, minden kritérium szerint is haszontalan dolgokat néznek, olvasnak, mégis sokkal több értelmes dolgot megismernek, mint bármelyik korábbi nemzedék.
A rend és a káosz olyan, mint a jin és a jang. A rend fehér és férfias, a káosz fekete és nőies. Ezek nyilván kiragadott gondolatok, de ezt a témát, így, ebben a formában, bármennyit is variálja valaki, abból értelmes, kreatív üzenet nem származhat. „A taoisták számára az értelem és a jelentés a két erő közötti választóvonalon fekszik, az életművészet ezen a különbözőségen való járás. Ez jobb mércéje a jó életnek, mint a boldogság.” Ha a „taoista” helyett betesszük mondjuk a „keresztényt”, akkor érződik, hogy mekkora sületlenség. Nem szívesen hallanánk azt sem a pszichológusunktól: „A világ az eredendő bűn miatt szenved,” vagy pozitív állításként: „Ábrahám hajlandó volt feláldozni a saját fiát.” Tökéletes mottó mindenféle nárcisztikus és egoista számára.
„Azonban az etikánál is régebbi és mélyebb igény a vallás. Ez nem a (puszta) jó és rossz történésekkel, cselekedetekkel foglalkozik, hanem magával a jóval és a rosszal, a jó és a rossz archetípusaival. A vallás az értékek, a legfontosabb értékek területével foglalkozik. Ez nem a tudomány, nem az empiria területe.”
„A Biblia jobb híján a nyugati civilizáció (a nyugati értékek, a nyugati erkölcs, a jóról és rosszról alkotott nyugati elképzelések) alapdokumentuma. A Bibliát a mélyből dobta fel a kollektív emberi képzelet, amely maga is felfoghatatlan időn át ható, elképzelhetetlen erők terméke. Gondos, tiszteletteljes tanulmányozása olyan dolgokat tárhat fel számunkra arról, hogy miben hiszünk, hogyan cselekszünk és hogyan kellene cselekednünk, amelyek szinte semmilyen más módon nem ismerhetők meg.”
Sokan viszont azt kifogásolják, hogy a 21. századi kapzsiságról és materializmusról miért a bibliai Káin és Ábel példájával kell tanítani, ami nagyon szimpla, kimunkálatlan leírás, és nem is közvetlenül a mi kultúránkhoz kapcsolódik. Túl nyersen van felépítve, érvelnek, például Isten és a Demiurgosz egyetemes küzdelme, akik mintha a lelkünkért harcolnának a petersoni interpretációban. Klasszikus és termékeny gondolat egyébként, foglalkoztak vele nagyon sokan, Dantétól Miltonig, mindenképpen elgondolkoztató, hiszen az emberi hübrisz örök téma, de üzenete spirituális és nem pszichológiai. Ebben a témában igencsak járatos, jelentős szellemi erőforrásokat fordított a mitológiai források felkutatására, és hogy azokat beillessze elméletébe.
A tudomány és Peterson
Sokan meggyőzőnek találják érveit, mások álságosnak és veszélyesnek. „Apai tanácsokat ad, legalábbis ha az apád sokat olvasott Jungot és Nietzschét, és időnként bedobott egy kis LSD-t,” írja egyik kommentelő.
Sokak számára érdekes volt Slavoj Žižekkel folytatott vitája, amelynek címe „Boldogság: kapitalizmus vs. marxizmus” (mottó: Sermo liber vita ipsa – A szabad beszéd az élet maga). Mindkét rajongótábor a sajátját hozta ki győztesnek, de a helyzet összetettebb volt, és nem is kell mindenáron győzni valakinek. Leírások szerint nagyon tisztességesen viselkedett mindkét szereplő. Ugyanakkor a vita rávilágított Petersonnak Marx-szal és tanaival való igencsak felületes kapcsolatára, ami azért nem volt újdonság, hiszen sokat idézett tőle, mondhatni viaskodott vele, de ha valaki a Kommunista Kiáltványt a marxizmus alapdokumentumaként kezeli, nem érdemes ezt a témát vele tovább folytatni.
Hasonló a helyzet Derridával is, akivel szintén sokat vitázik, de hozzáértők szerint, akivel ő harcol, az nem az autentikus francia gondolkodó. Aki nemcsakhogy rapszodikus és összetett, de a 21. században már kevésbé izgalmas. Szemben Foucault-val, akit a woke ideológusai nagyra értékelnek. Derrida szerint a hierarchikus struktúrák csak azért jöttek létre, hogy lenyűgözzék a haszonélvezőit, semlegesítsék minden kritikai képességüket, és kizárják az értelmezési körből azokat, akiknek az elnyomása beépült a fogalmi rendszerbe is. Azt állította, hogy a megosztottság és az elnyomás egyenesen a nyelvbe integrálódott, azokba a kategóriákba, amelyeket a világ pragmatikus leegyszerűsítésére és tárgyalására használunk. Pl. csak azért vannak „nők”, mert a férfiaknak hasznuk származik abból, hogy kizárják őket bizonyos területekről, érvekből, hatalmi lehetőségekből. Híres mondása (bár ő maga nem vállalta ezt a leegyszerűsített formát): „Il n’y a pas de hors-texte” – gyakran úgy fordítják, hogy „nincs semmi a szövegen kívül”, de talán helyesebb „nincs külső szöveg” jelentésben értelmezni. „Minden jelentést egyedül az értelmezés ad”, így érti Peterson, aki számára a derridai életmű nem más, mint minden érték eltüntetésének igyekezete. A nihilizmus egyszerűen csak formát váltott a modern korban, amire jó példa Derrida egész gondolkodási rendszere, szellemisége. Korunk már nem gyárt átfogó és totalitárius ideológiákat, de cinikus és reduktív hitvallások felé fordul. Nincsenek egyetemes értékek, vallja korunk, legalábbis Peterson szerint, és arra biztat ez a szellemi miliő, hogy ne higgyünk és ne törődjünk semmivel, hiszen nincs itt semmi értékelnivaló.
Gramsci kötelező téma minden magára valamit adó konzervatív számára. Mármint megemlíteni. Kettétört karrierje is hagyott annyi muníciót, hogy elveit világosan kifejthesse, és idézzék is, ha kell, ha nem. Mint ismeretes, a kommunizmus kudarcát annak tulajdonította, hogy a legfejlettebb kapitalista országokban nem sikerült az uralkodó polgári gondolkodás „kulturális hegemóniáját” megtörni. Nem a termelőeszközök erőszakos köztulajdonba vételével lehet a változást elérni, hanem a gondolkodást, a társadalmi narratívákat kell megváltoztatni, és az új gondolkodás fogja ösztönözni az embereket a termelési viszonyok megváltoztatására, a kizsákmányolás megszüntetésére, ahogy mondta. Ezért – elmélete szerint – a kommunistáknak a saját értékeiket és normáikat kell állandósítaniuk, saját kultúrájukat kell kifejleszteniük és terjeszteniük, mielőtt a győzelem az említett országokban lehetséges lenne (Horkheimer és a Frankfurti Iskola erőfeszítéseit az intézményi/akadémiai kultúrák megváltoztatására a társadalmi polémiákban ma is gyakran idézik). Petersonnak a Horkheimer munkásságát illető szegényes olvasatát adja, amikor azt arra a meggyőződésre redukálja, hogy „az egyéni szabadság vagy a szabad piac csupán álarcok, amelyek a Nyugat valódi viszonyainak, az egyenlőtlenségnek, az uralomnak és a kizsákmányolásnak az elfedésére szolgálnak.”
Sokan úgy látják, hogy a kortárs baloldalt a „militáns partikularizmus” különböző formái vezérlik, amelyek a korábban marginalizált csoportok politikai status quóba való bevonásáért agitálnak. Foucault szerint az embert a meghatározó diskurzusok gyűjteménye teszi, idővel ezek elmosódnak, és egy új állapotot hagynak maguk után. Foucault kapcsolatba hoz bennünket nemcsak önmagunk, mint egyéniségek, hanem az emberiség elkerülhetetlen eltűnésével, legalábbis jelenlegi önértelmezése már nem tartható. Az önmeghatározás terhétől való megszabadulásunk módja azonban nem az egyénre összpontosít, hanem a kollektívára.
Itt kerül a képbe Max Weber, aki jólismert művében kidomborítja, amint a profit hangsúlyozása fokozatosan feloldotta a XIX. század előtti társadalom alapját képező közösségi-vallási ethoszt. Ahol egykor az egyének egy közös vallási közösség részének tekintették magukat, ott egyre inkább a munkáért és az erőforrásokért folytatott versengésben találták és értelmezték magukat.
Speciel élvezetesek a Létről szóló megjegyzései, rövid fejtegetései. Azt állítja, hogy az emberi tapasztalat teljességéről alkotott elképzeléséhez Heideggertől kapta ötleteket. „A macskák a természet, a Lét megnyilvánulása, szinte tiszta formában.” Mondjuk ilyesmire éppenséggel nem emlékszünk Heideggernél. Ugyan van egy megjegyzése, de a macskák dolgában annyira nem fajsúlyos, egyébként viszont érdekes: „Az egzisztencia az a létezésmód, amelyben mi magunk is létezünk, az emberi lét (Dasein). A macska nem létezik, hanem él, a kő nem létezik és nem él, hanem csak ott van (vorhanden).” Vagy hivatkozhatunk egy közvetett megjegyzésre, ami egy német szólás igazából, mikor Heidegger közölte barátaival, hogy „még nem engedte ki a macskát a zsákból”, azaz vannak még nem publikált feljegyzései. De zárjuk a témát Peterson 12. szabályához közelálló megjegyzéssel, ami Erst Penzolt írótól származik: „Ha ránézünk egy macskára, ugyanazt az érzést kelti bennünk, mint egy szép gondolat.”
Heidegger szerinte valami létezőn túli hatalomról akar mondani, ami belefolyik a létezésbe. Ezért van az emberben egy állandó kíváncsiság, túltekinteni a fátylon, a horizonton, a valóságon. Igenis nem tudománytalanság azt állítani, hogy a szubjektív tapasztalatot soha nem lehet objektív módszerekkel megmagyarázni, annak ellenére sem, hogy a tudományt végtelenül tiszteljük.
A nagybetűvel írt Lét említése során lehetetlen megkerülni Heidegger filozófiáját, aki azért derekasan megküzdött azzal, hogy a fenomenológiai idealizmus és az ontológiai jelentés mégcsak véletlenül se kerüljön egylapra, nehogy a Lét valamiféle normatív jelentést kapjon. Heidegger szerint ugyanis van egy Parmenidész óta tartó folyamat, amit meg kellene fordítani, azaz a Lét létezővel való szennyezettségét meg kellene szüntetni. Vissza kell térnünk a Lét átélésének tiszta fogalmi és egzisztenciális keretei közé, ahhoz, hogy a nihilizmus vákuumát, a modernitás pusztító hatását felszámolhassuk. A Lét-felejtésért természetesen elsősorban a keresztény metafizika a ludas, mert rideg fogalmakkal ragasztotta ki a teljes horizontot, érzéketlenné tette az embert az időbeliséghez fűződő eredeti tapasztalatához, holott ahhoz kapcsolódó érzékenység szükséges lenne a Lét közvetlenebb átéléséhez.
Heidegger azt állítja, hogy mielőtt bármilyen cselekvésre sor kerülne, az embereknek „törődniük” kell az életükkel, sőt, a létezéssel általában, mert ez egzisztenciális primordialitásunk. Ezzel figyelmünk elszakad a konkrét életviteltől, annak témaköreitől, és az emberi létezés feltételei, a belső értékek kerülnek előtérbe, foglalja össze Peterson.
Tisztán objektív nézőpontból a világ azonban olyan, ahogyan Wittgenstein leírta nevezetes művében (Tractatus Logico Philosophicus), tulajdonképpen csak a tényekről beszélhetünk, az empirikus tárgyakról, folyamatokról, és minden, ami túl van ezeken, a misztikus vagy éppen a mítikus kategóriába kerül, ha nem éppen elutasítjuk, mint olyan dolgokat, amik megértésünk szempontjából irrelevánsak. Peterson úgy látja, hogy amilyen mértékben a nyugati társadalmakban teret nyer a tudomány, úgy nőtt meg annak maró hatása a jelentésforrások elpusztítására.
Egy másik filozófust is emleget, méghozzá Kierkegaard-t, és itt magát az elvet talán jobban elkapja, amikor a gondolkodó „hitbeli ugrásá”-ra vonatkozó fejtegetéseivel illusztrálja tanácsát, hogy a káoszból a kiút a felelősségvállalás, a remény megragadása és a bátor ugrás.
Következnek a homárok, „350 millió éve váltunk el egymástól…” (róluk lesz még szó), a yanomami nép, majd össze-vissza elemezgetett vallási szövegek, néha tanácsként, máskor lezáró érvként. Dosztojevszkij, a Simpson család, alkalmanként hivatkozik tudományos művekre, biológiai, pszichológiai és orvosi tanulmányokra. Aztán Theodor W. Adorno, Ludwig van Beethoven, Richard Dawkins, René Descartes, T. S. Eliot, Goethe, Thomas Hobbes, Max Horkheimer, Jung, Karl Popper, Jean-Jacques Rousseau, Jean-Paul Sartre, és sokan mások. Azért elég szép csokor. A történelemből csak a szenzációk szerepelnek, a világháborúk, a nácizmus, a marxizmus. Aztán Foucault, a felépítményével. Van néhány nagyon furcsa metafizikai blabla is arról, hogy a „kultúra” és a „tudatosság” sztereotipikusan férfias kódoltságú. Nos, az egészet megfűszerezi egy nagy nehezteléssel a kortárs kultúrával szemben. „Egy új és radikális elképzelés majdnem mindig rossz ötlet. […] Jobb, ha azt csinálod, amit mindenki más, hacsak nincs jó okod az ellenkezőjére.” Ennyit a liberális világnézetről.
A Biblia és a Jung-i archetípusok
A 12 szabály, Peterson régi barátjának és munkatársának, Dr. Norman Doidgenek a bevezetőjével kezdődik. Doidge a Tízparancsolat fennmaradását hozza fel példaként, ami igazolja a bibliai erkölcsi előírások ősi, tulajdonképpen örök és maradandó bölcsességét. Vannak persze olyan szabályok is, amiket már senki nem vállalna. Peterson különösen kedveli az archetípusokat, és állítja, hogy az egyetemes igazságokat a mitikus történetek tartalmazzák, amelyeket az emberek évszázadokon át, generációról generációra örökítettek. Már nem lep meg, hogy bibliai történetekre támaszkodik, de azért az érdekes, hogy mondhatni hasonló erejű archetípusokat és jelentéstartalmakat talál a Disney-rajzfilmekben is. Holott a Bibliát, véleménye szerint, „a kollektív emberi képzelet dobta ki a mélyből”, amint azt már korábban idéztük.
Peterson jungiánus pszichoanalitikus, és tudni kell, hogy a jungi módszer eredendően dialektikus: tudatos/tudattalan, ego/árnyék, anima/animus mind-mind az emberi psziché szükséges összetevői. Csak ezen egymással versengő komponensek létezésének elfogadásával, és kitartó követeléseik összeegyeztetésével válhat az ember integráltá, azaz egésszé, teljes Énné. A jungiánusok hallgatólagosan feltételezik, hogy egyikünk sem természetes módon egész. Szükségünk van egymásra, néha felhasználjuk egymást, hogy kompenzáljuk dialektikus hiányosságainkat. Végső soron azonban a pszichés egészség úgy jön létre, hogy felelősséget vállalunk saját integrációnkért – felismerjük, hogyan érzékeljük a világ valóságát, amelyben élünk, és hogyan reagálunk az érzékeléseinkre. Ezek a választás és nem a sors kérdései. Ez egy egyszerű, de nagyon finom elmélet. Röviden, az elméletnek két alapelve van: 1) a Tudattalan megkülönböztethetetlen a valóságtól; és 2) az Én megkülönböztethetetlen Istentől. Mind a valóság, mind Isten úgyszólván a fejünkben létezik.
Peterson a jó és a rossz közötti szembenállást két ellenséges testvér közötti szembenállásként fogalmazza meg. Az első a korábban tárgyalt forradalmár fiú, aki társadalmi szinten egyensúlyt akar teremteni a Rend és a Káosz között. A másik a bukott fiú, akit Peterson archetipikusan leginkább a Sátán mitologikus szerepében lát kifejeződni.
Az ősi mítoszok mindegyikét a Rend és a Káosz szembenállása jellemzi, az archetípusok pedig gyakran a Nagy Atya és a Nagy Anya alakjában jelennek meg. A legtöbb esetben azonban a történet hőse nem e két alak, hanem a forradalmi fiú, aki lerombolja a régi rendet és újat épít helyette. A gonosztevőt mibenlétét az határozza meg, hogy rend vagy a káosz fele viszi el a társadalmat. A Bibliához, Hegelhez és előtte Freudhoz hasonlóan Peterson is hármas tagolást használ a világ felosztására, amelyben a Rend és a Káosz alapvetően konfliktusban áll egymással, és életünk célja – talán a létezésé általában – a kettő közötti közvetítés lesz. Sajnos, más idealistákkal, például Hegellel és Freuddal ellentétben, Peterson nem fejleszt ki elég kifinomult elméleti struktúrát annak megmagyarázására, hogy a Rend és a Káosz dialektikusan hogyan közvetít az elemzés különböző pontjain.
Peterson három fő metafizikai kategóriája a Lét, a Rend és a Káosz, mindhárom nagybetűvel. A Lét alatt nem a létezést érti, hanem a létezés „megélt tapasztalatát”. Kevésbé érdekli a dolgok objektív állása, inkább az élmények és jelentések szubjektív világa fele fordul, amelyek nyomait az irodalomban, a vallásban és a mitológiában véli megtalálni, a Lét megtapasztalásának forrásai ugyanis a költészetben és a Bibliában találhatók, nem pedig a tudományban.
A Káosz és a Rend, Peterson számára, olyan meta-archetípusokként értelmezhető, amelyek izomorfikusak az agy bal, illetve jobb oldalával. A Nagy Anya a Káosz, a Nagy Atya pedig a Rend archetípusa, a közvetítő szerep a tudaté, ami azonosítható a Logos-szal, akit konkrétan az Isteni Fiú archetípusa képvisel. A racionalizálási buzgalomként értelmezett Rendet a Káosszal kell ellensúlyozni ahhoz, hogy a társadalmi rendszerek harmonikusan működjenek. Ez a két fogalom, a Rend és a Káosz Jung műveiben a tudatos és a tudattalan szinonimája. Jung erőfeszítéseit a tudattalan szerepének újraértékelésére az 1933-as Modern ember a lelket keresi című művének első fejezetében (ezt a szöveget Peterson úgy emelte ki, mint ami különösen fontos volt a fejlődése szempontjából), amiből alább egy részletet idézünk:
„Az ismeretlen a feltáratlan terület, a tudattalan, a dionüszoszi erő, az id, a Nagy Anyaistennő, a királynő, a mátrix, a matriarcha…, az érzéki, az idegen, a visszatérés és a pihenés helye, a föld torkában, a fenevad gyomrában, a sárkány, a gonosz mostoha, a mélység, a termékeny, a terhes, a völgy, a hasadék, a barlang, a pokol, a halál és a sír, a hold (az éjszaka és a titokzatos sötétség ura), a kontrollálhatatlan érzelem, az anyag és a föld. Minden történet, amely e jelenségek bármelyikére utal, azonnal bevonja mindegyiket… A megismerő a teremtő felfedező, az ego, az én, a szem, a fallosz, az eke, az alany, a tudat, a megvilágosodott, a megvilágosultunk, a szélhámos, a bolond, a hős, a gyáva, a szellem (szemben az anyaggal, szemben a dogmával), a nap, az ismeretlen és az ismert fia (a Nagy Anya és a Nagy Atya fia). A történet központi szereplőjének a hős vagy a csaló szerepét kell játszania, a Napot kell képviselnie (vagy, alternatívaként, az ellenfelet – a fény uralmával örökké szembeszálló hatalmat). Az ismert feltárja a területet, a kultúrát, az apollóni irányítást, a szuperegót, a lelkiismeretet, a racionalitást, a királyt, a pátriárkát, a bölcs öregember és a zsarnok, az óriás, az ogre, a küklopsz, a rend és a tekintély, valamint a hagyományok, a dogmák nyomasztó súlya, a nappali égbolt, a földlakó, a sziget, a magaslatok, az ősök szellemei és a holtak tevékenysége. A tekintély és annak veszélye központi szerepet játszik az érdekes mesékben, mert az emberi társadalom hierarchikus; és mert a szervezett társadalmi világ mindenütt jelen van.”
Mintha minden, ami jó, értelmes, szép és amiért érdemes élni, a tudatban foglalt volna helyet! A világháború borzalmai valóban nem nyitották fel a szemünket? Még mindig nem vagyunk képesek belátni, hogy az ember tudatos elméje még ördögibb és perverzebb, mint a tudattalan? Freud számára a vallás egy „kollektív neurózis”, Jung számára ezzel szemben a vallás nem csupán a hívők mindennapi életében produktív, hanem a tudattalan természetes kifejeződése is. Elválaszthatatlan a Isten „archetípusától”. Az ilyen szimbólumoktól megfosztott tudatosság könnyen megnyilvánulhat korlátlan pusztításként, amire Jung „a világháború borzalmait” hozza fel példaként.
Ezt a témát mondhatni végtelenségig lehetne folytatni, elemezni, ragozni, ahogy szoktuk mondani, összevetni más nézetekkel, gondolkodási rendszerekkel, iskolákkal. Csak egy ízelítőt szerettünk volna Peterson szellemi, spirituális forrásaiból, gondolkodásának stílusából. Ha elkezdi a jungi dialektika szerint értelmezni a világot, archetípusok, tudattalan és egyebek, az az érzésünk, hogy ott lyukad ki az ember, ahová mindenárom meg akart érkezni. Magyarán bármit ki lehet keverni a kevésbé empirikus képekből, szimbolumok rendszeréből, azzal a homályos fogalmazással, ami ehhez dukál. Ezzel szemben az a javaslatunk, hogy mindezeket kellő óvatosságga kezelve, de teljesen nem mellőzve, figyeljünk jobban az elmúlt évtizedek pszichológiai kutatásaira, bár azokban is számtalan bizonytalanság van (Weird-hatás, stb.), de mégiscsak megbízva abban a tézisben, hogy a fejlődés alapvetően és összességében előre halad, ennek túlnyomó részt pozitív értelemében.
Homár kontra ember
„Azért írok a homárokról, mert sokak meggyőződésévé vált, hogy a hierarchikus struktúrák a nyugati patriarchátus szociológiai konstrukciója. Észbontó vélemény, és nagyon nem igaz. Azért használom a homárt példaként, mert az evolúció során mintegy 350 millió évvel ezelőtt váltunk el egymástól. Olyan élőlény, amely sok tekintetben valóban távol áll az embertől, mégis ugyanaz az anyag – a szerotonin – táplálja az agyát, hierarchiákban él, központi idegrendszere erre a hierarchiára van hangolva. A homár és az ember idegrendszere annyira hasonló, hogy az antidepresszánsok a homárnál is működnek. Ez része annak a próbálozásomnak, hogy bebizonyítsam, hogy a hierarchia eszméjének egyáltalán semmi köze a szociokulturális konstrukcióhoz.”
Leonor Gonçalves írását idézzük alább, eléggé részletesen.
Az emberek agykapacitása összehasonlíthatatlan a homárokéval, 86 milliárd contra 100 ezer neuron, de a konnexusok száma ennél látványosabban több az ember esetén. De ez triviális.
Igaz, hogy a szerotonin jelen van a rákfélékben (például a homárban), és hogy erősen összefügg a dominanciával és az agresszív társas viselkedéssel. Amikor a szabadon mozgó homároknak szerotonin injekciót adnak, agresszív testtartást vesznek fel, hasonlót ahhoz, amit a domináns állatok mutatnak, amikor alárendeltjeikhez közelednek. A szerotonin azonban sokkal változatosabb struktúrákra képes hatni a rendkívül összetett és rétegzett agyú gerinceseknél, mint a hüllőknél, madaraknál és emlősöknél – beleértve az embert is.
Ha az idegrendszerek számítógépes játékok lennének, akkor az ízeltlábúak, például a homár, a „Snake” lenne az első generációs mobiltelefonon, a gerincesek pedig egy kiterjesztett valóság (AR) játék. Amit az AR lehetővé tesz számunkra, és amit érzünk, az összehasonlíthatatlan a Snake-hez képest, és a mögötte álló mechanizmusok sokkal összetettebbek. Például a domináns szociális viselkedés szempontjából az egyik legfontosabb agyi struktúra az amigdala, amely a főemlősök, köztük az emberek halántéklebenyében található. Az ízeltlábúaknak nincs amygdala (a homároknak még agyuk sincs, csak idegvégződések halmaza, úgynevezett ganglionok).
Az idegrendszerben több mint 50 molekula működik neurotranszmitterként, köztük a dopamin, a noradrenalin, az adrenalin, a szerotonin és az oxitocin. Ezek a molekulák azonban az egész természetben léteznek. A növényekben is van szerotonin. Az állatokban (beleértve az embert is) a szerotonin nagy része a bélben termelődik és hasznosul az emésztés elősegítésére.
Ugyanaz a neurotranszmitter különböző szervezetekben ellentétes hatást fejthet ki. Míg a szerotonin alacsonyabb szintje a gerincteleneknél, például a homárnál, az agresszió csökkenésével jár, addig az embernél ennek az ellenkezője igaz. Ez azért történik, mert az agy alacsony szerotoninszintje gyengíti az amygdala és a homloklebeny közötti kommunikációt, ami megnehezíti a dühre adott érzelmi reakciók szabályozását.
Tehát nem csak az tűnik valószínűtlennek, hogy az alacsony szerotoninszint miatt az ember a hierarchia legalján helyezkedik el, hanem az is, hogy a homár és az ember egyszerűen nem jó összehasonlítási alap.
Peterson azonban azt állítja, hogy az emberek és a homárok idegrendszere valójában annyira hasonló, hogy az antidepresszánsok a homároknál is működnek. Az egyik ilyen gyógyszerről, a Prozacról kimutatták, hogy blokkolja a szerotonin felvételét a homárok szerotonerg idegvégződésein. Tehát igen, mivel a molekula ugyanaz, és az idegvégződések nagyon hasonlóak, a gyógyszer azt teszi, amire tervezték. De a homárokat nem tette boldogabbá.
Peterson egyik interjújában azzal érvelt, hogy „elkerülhetetlen, hogy az állatok és az emberek struktúráinak szerveződésében folytonosság legyen”. Tudjuk azonban, hogy az emberi agy rendkívül képlékeny, és hogy a viselkedés és a társadalom befolyásolhatja, fejlődését. Az is, hogy mennyi szerotonint termelünk, számos belső és külső tényező következménye. Például a „sztereotípiafenyegetés” egy olyan folyamat, amelynek során az emberek szorongást éreznek olyan képességek miatt, amelyeket egy másik csoport tagjaival kapcsolatban érzékelnek. Tudjuk, hogy az ilyen negatív érzések valóban megváltoztatják az agyi aktivitást. Egy tanulmány kimutatta, hogy azoknál az embereknél, akik alacsonyabb státuszúnak érezték magukat másoknál, az érzelmek megélésében és a stresszre való reagálásban szerepet játszó agyi régiókban más volt a szürkeállomány mennyisége, mint azoknál, akik nem így gondolták.
Tehát ha azt hisszük, hogy „természetes” az, ha egyes emberek „veszteseknek” érzik magukat, mert a homároknál így működik, annak szörnyű következményei lehetnek. Egyesek továbbra is alsóbbrendűnek tekinthetik magukat ahhoz a sráchoz képest, aki az iskolában terrorizálta őket, és az agyuk alkalmazkodik ehhez a torz valósághoz. Ha ehelyett azt választjuk, hogy elhisszük, hogy minden ember egyedi és egyenlő, és hatalmunkban áll igazságosabbá tenni a társadalmat, ez az agyunkat is meg fogja változtatni. Ez egy világos példa arra, hogy a hozzáállás hogyan változtathatja meg az agyat és a viselkedést egyaránt.
Leonor Gonçalves, Research Associate in Neuroscience, Physiology and Pharmacology, UCL