„A világítótorony nem rohangál a szigeten, hogy megmentendő hajókat keressen, csak áll ott és ragyog… A hit ellentéte nem a kétség, hanem a bizonyosság. Utóbbi teljesen elvéti a lényeget. A hit azt is jelenti, hogy konstatáljuk a rendetlenséget, az ürességet és a kellemetlenséget, de megvárjuk, amíg az isteni fény megérkezik.” Anne Lamott
Elöljáró gondolatok
Ezt miért? – kérdeztem tolmácsunktól. Már sokadszorra aznap, és rendszerint hasonló tömörséggel, de ha ugyanazt látjuk, akkor minek részletezni a nyilvánvaló, koherens jelenetet. Ez esetben a következő történt: késő délután, egy fekete csadorba öltözött, bizalmatlan tekintetű hatvanas nő éppen engedte be a birkákat éjszakai szállásukra, miközben a kecskéket zavarta vissza a hegyre, amitől egy kicsit megborzongtunk, mint amikor a nappal kikönyökölte már terét, és a sötét, mint hideg kígyó, kúszik rá a világunkra, és nincs hová mennünk. Egy vádi kijáratánál állunk Közel-Keleten, pásztorokat követtünk egész nap, ugyan a legkonkrétabb életvitel közé vágytunk, néha mégis mitikus jelenetekbe botlottunk. Egyértelműen látszottak azok a megoldások, amiket korszakok szokásszintűvé integráltak, ezzel szemben a frissen váltott mozdulatok, amik alatt még nem is feslett a régimód viselete :). Ugyanez a helyzet egyébként bármely nagyvárosban is, csak ott a sűrű ingerek nyomán az ősi mozdulatok beépülnek és elegyengetődnek. Itt egyelőre minden egyszerűbb, ezért a gesztusok elkülönítve, mintegy sűrítve láthatók. És hogy magunk dolgait is kritikusan megítéljük, konkrétan meg nem jegyzett eseményekből is tenyérnyi vastag emlékezet épülhet, úgyhogy óvatosak lennénk a látottak megítélését illetően. Egyébként a konkrétan észre sem vett, vagyis a kifejezetten nem jegyzett események is beépülhetnek az emlékezetbe, amint annak egyik esete közismert, mikor a harmadik kakaszóra megfakadt egy könnyes verzió.
„A juhoknak szükségük van éjszakai védelemre, de a gidák mehetnek vissza még legelni,” válaszolta. Egész éjszakára? „Ők tudnak magukra vigyázni, nem kapják el a ragadozók.” És ez minden este így zajlik? „Ez a pásztorélet. Itt bent válogatni kell, terelés közben, ha változatos a terep, maguktól elkülönülnek,” összegezte.
Ez tehát a light, napi apokalipszis, a példázatbeli – „Jöjjetek…!” illetve „Távozzatok…!”, – máig élő gesztusai. És ebből lett az üdvözülteknek és a kárhozottaknak helyenként máig felbukkanó hierarchiája – jobbkéz menny, balkéz pokol –, mintha egyesek nem a szívükkel közelednének embertársaikhoz. Értjük, hogy ez inkább identitás, mint vélemény, és hogy a prófétai képeknek is szerepük és értelmük van, illetve nyilvánvaló a lélektani igazság, hogyha a pokol legalább elvi esélyt nem kap, lanyhul a pásztorlottság igénye, mégis vannak kérdéseink, és ezekre próbálunk választ találni. „Keresünk egy jó hírt, hogy Isten szentségének tüze nem az örök kínszenvedést, hanem a megtisztítást hozza el, ami végletekig finomít, és hogy a bűn számláját egy gazdag kegyelem kiegyenlíti. Az üdvösség isteni tágasságot jelent, amire éppen a szorult helyzetben levő embereknek van szüksége, függetlenül attól, hogyan kerültek oda, vagy hogy ismerik-e Isten nevét. Ez az élet titka, és csak Isten tudja, hogy az miként működik.” Brian D. McLaren.
Amikor bizonyos tanításokat nagyon egyoldalúan közelítenek meg, az olyan, mint egy követelmény, amit teljesíteni kell valakinek ahhoz, hogy szerethető legyen, de az elvárások folyton változnak, és az ígéret soha nem teljesül. Szóval csak éppen megfogalmazzuk a szomorúságunkat, miszerint hogyha még ott sem fogják pártját a gyarló embernek, ahol a megküzdés kegyelmi vonalát hirdetik, legalábbis önmeghatározásuk szerint, akkor hol keresse az embernek lánya/fia. Kijózanító viszont Brené Brown fogalmazása: „Amikor elkezdtem templomba járni, azt hittem, olyan lesz, mint egy epidurális érzéstelenítés, hogy teljesen elveszi a gyász fájdalmát… De ez nem az az eset. Nem érzéstelenít, hanem azt mondja: veled vagyok.”
Bevezető
Közel-Kelet tehát, a helyszínt nemsokára pontosítjuk. Nem Izrael, hiszen ott már csak a megmaradt kislétszámú beduin él olyan életet, amilyet ősei nemzedékről, nemzedékre éltek. Esetükben is a bádogtetőt le kell számítani, tette hozzá valaki. Lényeg, hogy hozzájuk nem volt kapcsolat.
Kopár hegyoldal alján állunk, reggelente innen indulnak a nyájak, versenyben egymással, pásztoruk és az állatok teherbíróképességének ritmusában, és harcban az időjárással, bár ez egyáltalán nem ádáz küzdelem, inkább beletörődés, vagy elfogadás. A táj meztelensége immár így marad, jó irányba nem fog változni, és ezzel mindenki tisztában van. Egyfajta tenger ez is, kicsit félelmetes, megannyira végtelen, szerény fűszálai pedig a rejtekező gyöngyszemek. A nyájak tehát versenyben azért a kevés ennivalóért, amit ez a kietlen táj számukra kínál. Amikor végignéz rajta egy kívülálló, el sem tudja képzelni, hogy mit lehet róla falatozni. Értjük, hogy a zöld java részét a vádik rejtik, de azok a részek korlátozottak. Viszont ha bárhol egészen közel hajolunk a talajhoz, megdöbbenve vesszük észre a csenevész, vékony fűszálakat. Mintha valami égne odabent is, és jobbnak látják inkább kibújni, cáfolva ítéleteket és előítéleteket, és munkálva, hogy apró jelenlétük által a meghatottság ránktörjön.
A forróság ilyenkor tapétaként van a tájon, vagy mondhatjuk azt is, hogy maga az ég borult a földre, minden jussával egyetemben. 41,5°C, a kopár talaj tüzelőanyag nélkül is lángol, a levegő tompa, a fény hegyes, mint a villám, átfűződne a tűfokon. Sivatagszín mindenütt, ami még az illúzió vágyát is lefokozza, a reményéről ne is beszéljünk. Vannak biztató jelek, jóllehet más fizikai szinten, de finom porban ugyanaz van a horizont fölött is mint ami a lábunk alatt, vagyis maguk a létezési viszonyok az ég képernyőjén is láthatók, már akit ez vigasztal. Hajnalban a csillagok még mélyszínben lebegtek a boltozaton, a napkelte előtt nagy serényen, de egyre vékonyodó fényükkel próbálták felfércelni a kék firmamentumot. A hajnalpír megjelenésével kezdetben egyenként, aztán egyszerre adták fel. Az éjszaka egy közös nagy lélegzetvétellel hagyta itt a tájat, amelyik felkészült annak fogadására, ami érkezik, és mindaz, ami nem bírja a hőt és a világosságot, az a sötéttel együtt távozott. Aztán a keletről magasodó hegy mögül, a Nap felbukkant, éppolyan áhítattal, mint amikor egy pohár aranyszínű bort emelnek felé: nézd csak, tőled van, köszönjük.
Ugyanaz a forróság, mint egy nagyvárosban, ez mégis más élmény, itt minden fényrészecske egyedi, és mintha a címzés is személyes lenne, ami azonban plusz érzelmi teher. Egy darabig úgy tűnik, hogy lehet dönteni, hogy mekkora gyötrelmet vállalunk aznapra, de aztán a választás szabadságát nevetve eltörli az, ami érkezik. Azaz ránkölik, ami eláraztja a tájat, és betölti annak legeldugottabb zugait is. A hegyoldalon hőlavina omlik alá, a vádikban lassan araszol a színültig telt rekkenőség, a vízmosás kétoldalán az árnyék ennek anyagtalan morénája. Homok sem passzív befogadó, igazából elvetett tűzmagvak, mik kontroll nélkül szaporodnak, láng és füst nélkül égnek, de nem emésztődnek. Anélkül hogy maga fogyatkozna, elporlasztja azt, ami hozzáér, mintha árvákat készítene, sorozatra. Az ember saru nélkül egyé válhat láthatatlan lángjával, de így is csak elevensége szűnne, hője nem, rozsda lenne a naplementében. A homok jelentése eltolódik, égre is jut, az emberre is, aki mint homok sapiens, elcsorog az izzó marokban. Estefelé kezdi úgy érezni az ember, hogy a napot már túléli, merthogy valami titokzatos akarat őt szemelte ki arra, hogy az élet kedvenc és szívós rejtekhelye legyen. Érdekes lehet ilyenkor az a köztes idő, hogy a felismerés már megszületett, de még nincs kinek elmondani. Szélsőséges esetben itt is előfordul, hogy a szép idő későn érkezik, mire az ember elfelejt nevetni.
Árnyék, ami van, az is a tűz árnyéka, és a nappal ilyenkor a semmit ülteti trónra, és az egész táj az országalma. Kisebb kövek mind kipusztultak, mozdulatlan fekszik valamennyi, a nagyobbak árnyéka mintha moccanna. Hiába már a nap erőlködése, innen már nincs mit elvigyen, csak gyötrődik, áll a táj, szíve éjszakánként dobban újra, ha a csillagok kiváltják a szoborlétből, bár egy darabig ők is a korábbi tűzből adakoznak. Nekünk még hagyján, de a vádik vizének nincs máshol. És amelyik víz elveszíti forrásának dalát, az halott. A meder reggel még csordogált, mostanra a sziklamendencékben maradt utolsó adagok olyanok, mint amikben a tűz kanóca kialudt.
A szelek lebomlottak apró áramlatokra, amik alig győzték a hőt elszedni a verőfényről, és a felszálló hullámoknak annyi idejük sem maradt, hogy a földhözragadt, néhány mutatkozó életjellel egyeztessék reménységükét. Korábban is megéltük, most halmozottan, hogy a sok „nem bírom”-ból hogyan lesz „menni, tenni kell”, azok után is, hogy az árnyék keresésének lehetősége valamilyen oknál fogva kimerült. Homlokunkon apró cseppekben szivárog az erő, de szemléletesebb a kép, miszerint csak lemosódik egy belső, kényelemben és biztonságban meghomályosodott tükör, ami így egyre tisztábban mutatja: nézd csak, ilyen kiszolgáltatott az élet. A pusztító hőségben egy spontán sóhaj nyit alagutat. Egy korty víz, mint egy emlék, közben egy szárny árnyéka átsuhan. Egy tenyérnyi felhő ha jönne, szaladnánk örvendezve, és előőrsét, a lágy szellőt ölelnénk boldogan, mint apró, látatlan földi eret emlegetünk. Ölelgetjük az erre kószáló szelecskéket, fuvallatokat, csendes légmozgásokat, míg a magasság szelíden elpirul.
Magát a témát én választottam, nem is volt más dolga mászkálni a forró hegyoldalon, vádiba be, onnan ki, „várj csak, még egy képet készítek” jellegű állandó megszakításokkal. De azért feltettem a kérdést a kis társaságnak: „Nem kísér el valamelyiketek?” Egy száraz szaunázást javasolnék a hegyoldalon, ingyér, aminek egyes fantáziátlan emberek az alternatív „kalandozás pásztorok mellett a perzselő hegyoldalon” nevet adnák. De okosakból és kényelmesekből ebben a században már nem lesz hiány, úgyhogy mind úgy döntöttek, hogy inkább nyugágy, árnyék és koktél. Okaik nem is léteznek, érveiket most kovácsolják, a logika csak soká rendeződik. De akkor is. Félnek talán, hogy ilyen extrém körülmények mellett, nem ugyanaz jön vissza, aki elment. Ezt az aggodalmat mindenki osztja. Mert ha egy extrém helyzetet valaki rázkódásmentesen túlél, ott valóban komolyabb problémák vannak.
A hit a hegyeket mozgatja, nem pedig fölfele kapaszkodókat, bár vánszorgásunk mögött is annak hajtóereje áll, ha ezt a mozgást visszafejtjük az eredetig. Kell a motiváció, ilyenkor főként, mikor a test ablaka is megcsikordul, vérünk kiömlő lávából merített. Itt nincs olyan, hogy rövidnadrág, póló, de teljes testet takaró, egyrétegű ruha is súlyos kompromisszum, mikor tüdőnknek forró tűket szolgál fel bevett lélegzetünk. Készültünk, minden rendben. A természetben nincsenek jutalmak vagy büntetések, következmények vannak. (Mick Halligan) Párszáz méter után elgondoltam, hogy ezen a vidéken, ilyen extrém körülmények között, például a rumináció, hogy valamit elrontottunk, vagy valaki megbántott, végzetes magatartás lenne.
Van tehát egy példázat, ami egyes érzések kimutatására hivatott, mint egy spirituális lakmuszpapír, de semmiképpen sem üdvösségi menetrend, de igencsak megszívlelendő dolgok vannak felsorolva benne. Ha jól figyelünk, a Mester vonásai tükröződnek a pozitív mintában. A példázat egyik része, mint egy fénymérő, jelzi is a napsütést, az irányt, a mértéket tehát, ami a távolság négyzetével csökken :). Másik részen van egy fájdalmas lista, ami ugyan elszomorító, de nincs pokoli súlya, népek konszenzusa szerint, obiter dicta, miszerint ezek megszegéséért nem büntetés jár, hanem kesergünk, tartós hatás esetén gyászolunk. Emellett persze alaposan megsértődünk, amit nem verünk nagydobra, de talán éppen ebben a fázisban szublimálódik sok sebzettség, és lesz belőle olykor pusztító indulat vallási környezetben. Apróbb-nagyobb feldolgozatlan sérelmekből így lesz egy eltörlő gondolat, vallási cancelhuman. Mert bizonyos körökben illetlenség bármiről és bárkiről rosszat mondani, de a neheztelések ugyanúgy megvannak, sőt, a kimondatlanság összeadja, tömegük megkövül, és azáltal a vád, a gyűlölet tömbje épül, amint arra a lélektan már bő évszázada figyelmeztet. Az üdvösség azonban bőséget jelent, nem fukarkodik az ajándékokkal, akkor sem, ha már el sem tudjuk képzelni, hogy bizonyos esetek után valami felemelő is történhet velünk.
Igen, értjük azért, hogy a példázatban felsorolt hibák, jellegüknél fogva, rendszerint túlmutatnak önmagukon. Az emberi mivolt elárulását jelzik, illetve Isten attribútumaira való érzéketlenséget mutatnak. Ezek fajsúlyos dolgok, és ha ez történik, szólni kell, de „Nyugodtan feltételezheted, hogy Istent a saját képedre teremtetted, amikor kiderül, hogy Isten ugyanazokat az embereket utálja, akiket te,” írja Anne Lamott. Ezért a válogatás nélküli „poklozás”, amit a „bal kéz népe” kap, mindenképpen megdöbbentő, és mindjárt beszámolunk, hogy miért ez az általánosítás. Gyanúnk, hogy ez az ítélkezés-dagály nem is példázatban megnevezettekről, hanem a zajongó ágensekről szól. Ha belehallgathatnánk beszélgetésükbe, röpképtelen madarak trécselnének hasonló stílusban a repülés veszélyeiről.
„Nem bízom azokban az emberekben, akik olyan jól tudják, mit akar tőlük Isten, mert észrevettem, hogy ez mindig egybeesik a saját vágyaikkal.” Susan B. Anthony.
Szóval ha valaki, aki a keresztény tanítást, mint tant is szeretné megismerni, és kezébe kapja ezt a példázatot, két kimenet lehetséges.
Első eset az, hogy már ismeri a kegyelmet, beletekintett a Megváltó szívébe, szerető közösség veszi körül, netán tisztában van a keleti népek pásztorkodási szokásaival, – így ő képes ebben a rendszerben megfelelően értelmezni. Megérti, hogy az „elválasztani” nem a végítélet gesztusa, nem is tragédia, hanem természetes folyamat, méghozzá jószándékú különbségtétel, minthogy a terelt állatoknak nem egyformák az igényeik és a természeti adottságaik. Elválasztás tehát pedagógiai eszköz, ami gyengédségbe ágyazott és az érintettek biztonságát szolgálja. Az illető tudja, hogy az élet igazából egy keringő a meglátogatom – elkerülöm lépéseivel, hogy szívesen adok, máskor viszont visszatartom, időnként képes vagyok, máskor meg tehetetlen. Az egyik dicséretes, a másikra ugyan nem vagyunk büszkék, jóllehet nemcsak képességeink miatt viselkedünk így, hanem személyiségünk, érzelmi életünk védelmét is ez szolgálja. De Ő az élet forrása, tőle van minden presztizsünk, a bőségért hálálkodunk, a tehetetlenséget elfogadjuk, tudva azt, hogy hamarosan újra elhozza a bőség idejét, mert az Úr élő valóság, nem egy klub kabalája. A hit nem csupán vigasz, nem érvelési technika, de nem is törvény vagy felokosítottság, hanem fény, hogy Simone Weil nyomdokába lépjünk. Ami árad és múlhatatlan. Mindenek fölött személyesen hálásak vagyunk a megváltásért, ahogy Hildegard von Bingen írja: „Nem élhetünk egy olyan világban, amelyet mások értelmeznek nekünk. A készen kapott világ nem jelent reményt. Lelki tusakodásunk része, hogy visszaszerezzük a saját hallásunkat, és hogy meghalljuk a saját hangunkat, megpillantsuk saját fényünket.”
Második eset, ha még csak ismerkedik valaki a témával, vagyis érdeklődő, kereső. Nagyvonalakban ahhoz hasonló, ami az éretlen kapcsolatokat jellemzi, vagyis úgy szeressen, ahogy én a fogalmat értelmezem, és jogom van arra, hogy elvárásaimat szeszélyesen, saját elképzelésem szerint fogalmazzam meg. Ekkor jönne jól, ha valaki megmagyarázná, olyan hitelesen és eredményesen, mint az etióp tisztségviselőnek. Meglehet azonban, hogy néha a szűklátókörű tanítók kezeletlen indulatai szedik darabjaira az embert. Például amikor a példabeszédet úgy értelmezik, hogy apró mulasztások is örök büntetést vonnak maguk után. Ugyanis a tanítók sem kívannak mást, minthogy az események az ő vágyaik, értelmezéseik szerint alakuljanak, és fenntartják a jogot arra, hogy a világ menetrendjét ők értik és értelmezik helyesen. Egyébként a hit megélésében rendkívüli nagy a csábítás a „szent bizonyosságra”, holott „hitben járunk, nem látásban”. Ezért van az, hogy a hívők akkor a legkegyetlenebbek egymással, amikor hitigazságaikat védik. Viszont az érdeklődő mindezt nem tudja hová tenni, hogy ez most őszinte tusakodás Isten ügyében, vagy álcázott gonoszság. Küzd friss, feltörő vágyaival, hogy milyen szép lenne nagy szívvel élni, ahogy írva van, de amikor jobban körülnéz, sok mesterségesen kilúgozott tekintetettel is találkozik. Egy kórus pedig folyton azt énekli, hogy bocsáss meg nekünk, illetve tudjuk, hogy ezt hang nélkül meg is teszed, de kérünk ne felejtkezz el ellenségeinkről, büntesd meg azokat a szemeteket, akik megsértettek, vagy másként gondolkoznak, de azokat a nyomorultakat is, akik éppenséggel erőtelen életet élnek, hogy duplán bünhődjenek, ha már ilyen sérülékeny emberi természetet örököltek. Szóval egy kereső számára idegen ez a módszer és ez a logika, mindaz ami erőltetetten át akarja írni a múlt kódját, meg kívánja változtatni a jövő feltételeit, és láthatólag az egész egy olyan parúszia fele tart, ami nélkülözi a megváltást, jóllehet folyton arról beszél.
A pszichológia az öncélú elfogultságból fakadó mindentudást, illuzórikus felsőbbrendűségi hatásnak nevezi. Ahogy Brian D. McLaren írja, „A vallási közösségek jó esetben segítenek nekünk, hogy tiszta és őszinte spirituális találkozásokban legyen részünk. Rosszabb esetben viszont egyszerűen csak megszégyenítenek vagy megrémítenek, és arra kényszerítenek, hogy még jobban elrejtőzzünk.” Amikor hamis magabiztossággal, de szemrebbenés nélkül ítéletet kínálnak egyes vallási csoportok, gyakorlatilag magukra kérik az ítéletet, hiszen amit a példázat elítél, az éppen az empátiának olyan mértékű hiánya, amit kérlelhetetlen ítéletükkel tökéletesen kiábrázolnak. Sőt, annak halmozott módon hatálya alá kerülnek, hiszen éppen annak arcát nem látják benne, akiről megfogalmazottan beszélnek, aki emberré lett, hogy kinyilvánítsa: szeretve vagytok. Szenvtelen ítélettel hirdetik a bűnök állhatatosságát, a büntetés örökkévalóságát, és nem hallják a megbélyegzettek kiáltását. „Nem értem a kegyelem végső titkát, csak azt tudom, hogy ott találkozik velünk, ahol vagyunk, és nem hagy ott, ahol talált.” Anne Lamott
Az érzelmi és a hitigazságok nem rendelkeznek öntöltődő világossággal, hanem olyanok, mint egy foszforeszkáló anyag, újra és újra fény alá kell tenni, máskülönben elhalványulnak, végül világosságukat vesztik, vagyis olyanok lesznek, mint a környezetük, egy fokkal sem ragyogóbbak. A hitetlenség nem a logika győzelme, hanem egy kapcsolat, a töltés megszakítása és ebből következően a hitéletet jellemző fantázia forrásának elapadása. Nem, nem fantázia a hit, de rengeteg kreatív ötletet indukál, amivel értelmet és célt lehet találni különféle élethelyzetekben, olyan lelki látást ad, ami felismeri Isten jelenlétét, stb.
Nem gondoljuk, hogy a példázatbeli eseteket az ember el tudja engedni szó nélkül, akármilyen lelkierővel is rendelkezik, és legyen bármilyen szilárd vagy úgymond egészséges gondolkodású. Igenis szükséges valami erkölcsi ítéletet mondani azokra, akik pofátlanok, érzéketlenek, ki kell adni az indulatot, de nem a pokol tüzével riogatunk. A keresztény apokalipszis célja, hogy a vég felől értelmezzünk, illetve hogy végül mindennek értelmet adjon, és nem az, hogy az emberiség nagyrészének írmagja se maradjon.
„A Biblia volt a kedvenc fegyverem a fiatalkorom szellemi gladiátorarénájában. Tudtam, hogy céltudatosan és pontosan használva a Biblia mély sebeket tud ejteni, miközben az, aki a kezében tartja, sunyi módon állíthatja, hogy ’ez Isten szava’… Matthew egyszer azt mondta nekem, miután más véleményen levőket leostobáztam egy kirohanásomban: Nadia kedves, az a helyzet, hogy minden alkalommal, amikor erőszakosan határt húzunk magunk és mások közé, Jézus mindig a másik oldalra kerül.” Nadia Bolz-Weber
Itt szerzet tapasztalatokat öntjük formába, és próbáljuk az ismert példázatot értelmezni. Úgymint jobbkéz juhok, balkéz kecskék. Megtörténhet, de hogy egyik csoportot a gazda indulatosan elzavarja, az ismeretlen jelenség lenne ezen a vidéken, de mindenütt másutt is a világon. Ezért úgy tűnik, hogy az eredeti példázat értelmezése rendszerint saját belső zűrzavart utánoz, nem az eredeti képet. Nincs haszontalan háziállat, és olyan sincs, hogy valamelyikről a gazda könnyelműen lemondana, olyan meg végképp, hogy valamiért rájuk tartósan neheztelne és elzavarná. Szétválasztás történik, de mindkét csoportra érvényes, hogy az övéi, tartja, szereti, gondozza, legelteti őket. Ebben a feladatban egyébként a család szerkezetének, adottságainak kronológiai elsőbbsége van. Másrészt meghogy benéztél egy pohár vizet, és örök életre szóló beutaló a Szaharába, ugye kulacs nélkül, legalábbis ha hinnénk a gyakori értelmezésnek. Az nyilvánvaló, hogy van olyan logika és spirituális fortély, amivel igazolni lehet, hogy a krisztusi lelkület azonos lenne a tisztázatlan, vagy netán frusztrált, haragvó írásmagyarázói indulattal. Viszont elismerhetjük, hogy ez is jobb mint a semmi, szó szerint a semmi, mert ez legalább valamire ösztönöz, elgondolkoztat, elindít téma, a metafora, a példázat értelmét felfedezni, a benne levő üzenetet megfejteni és az életünben alkalmazni. A semmi az, ami nem hoz ajándékot.
Hogy a második csoport pontosan kecskék, kosok, vagy gidák, utóbbi eset a legvalószínűbb, de a lényeg marad: elválasztani, úgy, mint…, az elválasztás eseménye érdekes, de nincs erkölcsi konnotációja. Éppen olyan megnyugtató, mint egy útbaigazítás után azt hallani: ez az út egyenesen oda vezet. Azaz „Isten otthon van, mi mászkálunk folyton el,” írja Eckhart Mester. Amúgy, jut eszünkbe, ha útbaigazítást ad valaki a hit dolgairól, rendszerint többet lehet megtudni a tanácsadóról, mint magáról Istenről.
Továbbá: a háziállatok aránya sem véletlen, merthogy nem kényszer tartani egyiket sem, és amit és amennyit tartanak, annyira szükségük is van, vagy el tudják és kívánják látni valamennyit. És éppen abban az arányban kívánják tartani, amint vannak, ráadásul a háziállatok mennyisége és összetétele a család szerkezetét is mutatja, minél többféla jószág van, annál színesebb a család összetétele, nemi és korosztályi tekintetben. Természeti népeknél, akik gyakorlatából kiindulva Jézus egy üzenetet megfogalmazott, nincsenek nemkívánt vagy kényszerből tartott állatok, olyanok sem, amik nem adnák vissza a befektetett törődést és energiát. Csak az állatatartáshoz nem értő emberek gondolhatják azt, hogy például a kecske sorscsapás, bár amelyik családtag egykor dönthetett, valószínűbb, hogy a juhok legeltetését választotta, de ez nem olyan egyértelmű, és nem törvényszerű. Tény, hogy rendszer volt, nem hajnalban döntötték el, hogy ma ki viszi a kecskéket, és ki a juhokat. Azonban ahol kecske volt, ott voltak fiatalok is, tehát közvetve a család vitalitását jelezték. Ezzel már egy másik megjegyzésnél vagyunk: keleten a háziállat általában családi, legfeljebb nagycsaládi feladat. Nagyobb nyájakat szoktak bérpásztorokra bízni, akiket béresek segítettek. De igazából az az eset csak példázatokhoz jó. Ugyanis a bérpásztorlás alatt gyengébben fejlődnek az állatok, nagyobb az elhullás mértéke, alig jön ki a pásztor és a béresek apanázsa. Vagyis legfeljebb annyit ért, mint kamatmentes hitelre betenni a takarékba, csak azért, hogy el ne költse. Állatok esetén azért enneél több volt a kockázat. Rendszerint azok a gazdagabb személyek éltek a bérpásztori lehetőséggel, akik több hónapig távol voltak otthonuktól, de évente legalább egyszer lehetőségük volt ellenőrizni az állományt.
Lényeg, hogy a kecske- és a birkanyáj megszokott állománya, családra volt kitalálva. A család pedig minden korban és minden esetben egy határozott igennel kezdődött, bár az „igen” körülményei változóak voltak. Amint egy ismert indiai származású humorista mondta, az nem igaz, hogy a szülők által elrendezett házasság esetén a fiataloknak nincs döntési szabadságuk. Esetükben például ők válaszhatták meg, hogy melyik vendéglőben tartsák utána az ünnepséget :).
Természetesen figyelembe kell vennünk azt a környezetet, ahol az apokaliptikus és prófétai beszéd meghonosodott, annak minden áldásával és természetesen kockázatával, terhével. Saját fogalmi készletből épült rendszert nem mindig szerencsés olyan logikával és szabályokkal megközelíteni, amik másutt készültek. Ami egyik helyen igaz, másik helyen téves lehet. Magyarán, a vallási gondolatban semmiféle változásnak nem tárgya az emberi akarat és képzelet, ami világi környezetben meglehetősen ijesztően hangzik, szóval nem olyan egyszerű az átjárás a kettő között. De mi lenne, ha úgy kezelnék egymást, mint idegen nyelvet, oda és vissza. Egyik idegen a másik számára, elfogadva, hogy alapvetően jószándékú emberekről van szó, mondanivalójuk nem érthető, de a másik szándéka felől egyik félnek sincs kétsége. A vita természetesen ezek után is fennmarad, jelesül hogy mégiscsak ki az, aki az emberi természet, a világ jelenlegi állapota és eljövendő sorsa tekintetében anyanyelven szól? Egy vallási irányzat, vagy egy téves Biblia-értelmezés, netán az emberiség konszenzusa?
Nem a megértést kritizálnánk, nincs kétségünk, hogy az javarészt rendben van, az érdeklődők, Istennél vigaszt keresők helyén tudják kezelni a példázatot, és megerősödve csukják be a Szentírást, vagy a templomajtót. De az mégiscsak elgondolkoztató, hogy rengeteg átnézett, az említett példázatról mondott, írt igehirdetés (javarészt nem magyar nyelvű), elmélkedés a pokol válogatott kínjai közé utalja a „nem kötelező, de jólesne” fokú mulasztásokat, amiket egy tőről metszett, egészséges gondolkodású pogány is megnyugtatóbban kezelne. Lehetne azt mondani, hogy rossz mintába nyúltunk, de a szám ezt az ellenérvet cáfolja. A hit nem egy ötlet, nem egy jogi eljárás, hanem egy gondolkodási mód és egy életforma, aminek tartást a kegyelem valósága és a megváltás ígérete ad. Vagy ahogy az ismert kép leírja: utazás egy lélekvesztőn át a nagy vizeken, azzal az ígérettel, hogy eső mindig lesz, és a cápák nem éhesek. Az emberi tökéletlenségek olyanok mint fogantyú a bőröndön, nem illik a tökéletes dizájnba, de azzal lehet tartósan a mienk a tartalma.
Történik olyan is, hogy a vallásos érvelésbe rejti valaki a világ elleni gyűlöletét és bizalmatlanságát, és ez elég jó hatékonysággal működik is, de azt egyáltalán nem feltételezzük, hogy mindez gonoszságból történik, azért legtöbb esetben ez egyértelmű, hanem harc közben, sebektől borítva legtöbben elveszítjük nemcsak azt az embert, akik lehetnénk, hanem a parancsnok és parancsai iránti bizalmat is. Isten arcának világosságára van szükségünk, és éppen ezért szomorú azt látni, hogy az, aki arra hivatkozik hogy ott él közelében, sőt, látja is arcát, rendszerint annyit képes mondani: pontosan ez Ő, vagyis ekkora az Ő szíve, amint én azt elmagyarázom. Rendszerint van valami frusztráció az ujj gazdájánál, aki rámutat egy életét és dolgait (minő meglepetés :)) igazoló szabályrendszerre. Olyanok ezek, mint akiknek ujjára ráragadt az üdvösség, és bármerre mutat, az arra van. Nálam van, mondja, és kizárólag én tudom jól, és csak ilyen. Megértettem, megfejtettem titkait. Itt van a könyv lapjain, fekete betűk írják le karakterét és tervezett útjait. „A Biblia a bölcső, amely Krisztust tartja. Bármi, ami a Bibliában nem felel meg Jézus Krisztus evangéliumának, egyszerűen nem rendelkezik ugyanolyan tekintéllyel.” Nadia Bolz-Weber
Juhok és kecskék
Nem ebben van az igazi szembenállás a példázatban, ez világos, de amit erről megtudtunk, az is érdekes volt, és valóságos kényszert érzünk továbbadni :).
Mivel az élelemkeresés és -fogyasztás eltérő módon történik, ezért jól kiegészíti egymást a juh és a kecske. Csak részben versenytársak. Hogy a juh jó, a kecske rossz, az tájékozatlanság miatt van a közgondolkozásban, persze csakis olyanokéban, akik ezeket a haszonállatokat alig ismerik. Jobbkéz jó, balkéz rossz – ugye milyen fájdalmas, aztán innen könnyen következik: férfi, fehér… Pont Jézus volt, aki a vallásos gyakorlattal kapcsolatban cáfolta a berögzült tézist, hogy farizeus jó, bűnös rossz, egészséges jó, leprás rossz. Mindezt csak a vallásos gyakorlattal kapcsolatban mondtunk, mert hozzátette, amit mondanak, azt bátran megtehetitek, abból nem lesz baj.
„Az egyetlen egyértelmű határt, amit manapság meghúzok, ez: amikor a vallásom megpróbál közém és a szomszédom közé állni, a szomszédomat választom… Jézus soha nem parancsolta meg, hogy szeressem a vallásomat.” Barbara Brown Taylor
Sajnálatosan egyoldalú, és ebből adódóan szomorú is, amit erről a példázatról olvasni, hogy milyen könnyelműen ítélik a prédikátorok az embereket örök, válogatott, változtathatatlan szenvedésre. A pokol mondhatni az a folyton fenyegető, részben érezhető távolság Isten szentségi világa és az egyén valós helyzete között. A kegyelem sem csupán a bűnbocsánatról szól, hanem az, ami kitölti a fájdalmas űrt és kipótolja a hiányosságokat. És nem azért, hogy mások szemében szebbnek, jobbnak tűnjön, hanem azért, mert az a hiány fájdalmas, egyfajta gyász, amiben nemcsak az érintett kesereg és szenved, hanem az egész teremtett világ is. Nem az igazság, hanem a kegyelem az utolsó szó, erről szól ez a példázat is. Mert úgy szerette ezt a világot, hogy helyreállítja azt, nem pedig megsértődik, büntet, bosszút áll, ahogy azt sokszor kegyes emberektől is hallani. Hogy Isten kegyelmes, de igazságos is. Nem! Isten igazságos is, de kegyelmes. És ez a végszó.
„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”.
Melyik állat a barátságosabb? Érdekes módon nem a juh, mégcsak nem is kicsinye, hanem a kecske. De bármilyen kedves is egyik-másik állat, megfontolandó a névadás. Lehet nevet adni az állatoknak, de egy gazda ebben azért óvatos. Olyan egyedeket, amiket szeretne évekig tartani, rendjén van, de amiket levág, elad, azokat nem jó elnevezni. Érzelmi okokból. Ember és állat szempontjából egyaránt. A húsvéti báránynak kiszemelt állatra születése után egy szalagot kötöttek, de nem adtak neki nevet. Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy az állatorvosok között nagyon sok a problémás eset, fogalmazzunk óvatosan. Mert annyi szenvedést látnak.
Kutatók beszámoltak, hogy a birkák több mint 150 arcot tudnak felismerni, legyen az emberi vagy birkaarc. A juhok a pásztorukhoz mennek az idegenekkel szemben, a saját nyájuk tagjaihoz mennek a másik nyáj tagjaival szemben, még akkor is, ha a nyájak azonos fajtájúak, és a saját fajtájukhoz mennek a más fajtájú juhokkal szemben. Felismerik a dühös emberi arcot, akár a pásztorukról van szó, akár nem, és a mosolygós arcot előnyben részesítik a dühös arccal szemben. Birkák megtanulhatják kinyitni az állatbiztosnak hirdetett kapukat, megtanulták a nevüket. Megtanulhatják például a „nyitott kapu” kifejezést, és igyekeznek megtalálni, még akkor is, ha a kapu csak egy nyílás az elektromos kerítésen, amely azóta, hogy utoljára a legelőn voltak, áthelyeződött.
Az biztos, hogy hihetetlen földrajzi tájékozódással rendelkeznek, tájékozódásuk természetesen táplálékspecifikus. Ha egy helyen finom és dús füvet találtak (pl. pillangósvirágúak), azt nem felejtik, de nem is tágítanak. Itt már füttyszó, bot nem elég, ide kutya kell. Ez a szituáció nyilván idegen egy ilyen tájtól.
A kecskék nehezebben terelhető állatok, ez tény, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy általánosan is több a gond velük. Bizonyos helyeken, körülmények között (áthajtani a nyájat a szomszéd szőlősén :(( ) valóban rémálom a legeltetésük, terelésük, de a juhok más módon tudnak nehézséget okozni, a pásztorok beszámolója szerint. A kecskék úgy tesznek, mintha a kerítés nem is létezne. Szuper agilisak, bátrabbak, merészebbek, játékosabbak, hajlamosabbak veszélyes helyekre mászni, hajlamosabbak betörni a gabonaföldekre, önfejűbbek, erőteljesebbek és alkalomadtán valóban nehezebben irányíthatóak, mint a juhok. Cserébe kicsit szerethetőbbek.
Mi igaz abból, hogy a kecskék legeltetését általában a leánygyermekekre bízzák? Előfordul, de ezt családja válogatja. Részben a kecskenyáj rendszerint kisebb létszámú, és ez nemcsak a nehezebb terelhetőséggel van összefüggésben. Ennyire van szükség belőlük, ennyit bír tartani, gondozni a család, illetve ennyit bír el a környezet. Juhokat általában szamár kíséri (nagyobb nyáj, több batyu, kutyák és emberek eledele, vize), a szamarakat gyakran vezetni kell, közben a nyájra is figyelni, tehát a juhpásztorlásnak is megvan a specifikus terhe. A kecskék természetesen önállóbbak, de ez függ a legeltetési területtől.
A kecskenyáj legeltetése a legfiatalabb lány feladata volt, ha külön történt, márpedig rendszerint más területet kerestek a kecskék számára, de ez nagyban függött a táj adottságaitól. Legfiatalabb kifejezés alatt azt kell érteni, hogy amikor életkorban oda jutott, hogy már rá lehetett ilyen feladatot bízni. Márpedig elég korán eljött az az idő.
Hegyesebb vidéken a meredekebb lejtőket, sziklásabb területeket csak a kecskék érték el, és ha nem legelik le időben, akkor azok a növények elszáradnak, kárba vesznek. Ezért volt szükség az akrobatikusabb kecskékre. Ha egy bárány vagy juh utánuk ment, annak rendszerint az lett a vége, hogy ottragadt, mert például előre menni már nem tudott, de megfordulni sem. Ezt a pásztor vagy észrevette, vagy sem, a béres gyakran nem. Ha észrevette, még mindig dönthetett, hogy kockáztat-e egy bárányért vagy sem, a pásztor ezt rendszerint megtette, sőt, nem is volt kérdés, ami nem jelentette feltétlenül azt, hogy le kellett érte mennie, vagy fel kellett hozzá kapaszkodnia. Parittyával igyekezett jobb belátásra bírni, ha még volt alternatíva. Ha estefele vette észre a hiányát, az különösképpen kockázatos volt, de a birkát reggelre már nem találta volna életben. Ugyanis ahova eljutott, oda bármelyik ragadozó képes volt felkapaszkodni, márpedig ilyen lehetőség ritkán adódott számára, és igyekezett is kihasználni. Csoportosan képesek védekezni, de egy magányos birka teljesen kiszolgáltatott. Ráadásul más a látási képessége is. A ragadozók rendszerint hajnalban és szürkületkor a legaktívabbak, látásuk ezekhez a körülményekhez alkalmazkodott. A szemek elöl helyezkednek el, így jobban látnak binokulárisan, ami javítja a mélységérzékelést és megkönnyíti a zsákmány követését és becserkészését. Egy bajban levő bírka bégetése a ragadozók informálásval is jár, de a jelenség fennmaradása azt bizonyítja, hogy a megmentés nagyobb arányban érkezett.
A birkával vigyázni kellett, ugyanis csak arra reagált, ami elől elmenekült, arra nem figyelt, hogy hová. A juhászkutya marása, majd jelzése egyértelmű számára, hogy arra az út nem vezet. Minden kellemetlen dolog elől elmenekül, de teszi ezt úgy, hogy nem figyel a valódi veszélyekre, vagy hogy például hová ugrik. A birkák azt teszik, amit mondanak nekik, de félelemből, a legkisebb bántásra is meneküléssel, elkerüléssel reagálnak. Ez teszi őket viszonylag könnyebben terelhetővé. Hangsúly a „viszonylag”. Egy pásztor napestig tudna beszélni önfejüségükről is.
A kecskék sokkal kevésbé szeretik az esőt, de nem igényelnek olyan sok ápolást, patáik is puhábbak, könnyebb kezelni. A kecskék, ha farkukat felfelé tartják, akkor egészségesek, ellenkező esetben gond van. A juhok farka általánosságban lefelé lóg. Szaporodásuk hasonló, körülbelül 5 hónapos vemhességgel rendelkeznek, és a kecske- vagy juhfajtától függően vagy egész évben, vagy szezonálisan szaporodnak. Nem jó magányos kecskét vagy juhot tartani, mondják, de ez a korabeli, illetve a mai gazdáknak nyilván eszébe sem jutna.
A kecskék nyilván szeretik a füvet is, de az ágakkal kezdik, (leveleket esznek), a juhok is szeretik a leveleket, de jobban szeretnek legelni. Ha rendkívül bozótos földje van, és nagyon kevés a fű, a kecskék ezt elképesztő módon fogják kihasználni. Kb. 5 éven belül ki fogják magukat enni az élőhelyről, mert a bozót, amit olyan keményen megtámadnak, nem igazán van hozzászokva az ilyen erős legeltetési hatáshoz, és végül ki fog halni a legelőről, helyet adva a fűnek. Ne felejtsük, a mai intenzív tartás nem egy természeti módszer. Az emberiség létszáma, ezen túl pedig a fejenkénti húsfogyasztása is megnőtt, a legeltetési terület pedig lecsökkent.
A kosok általában erősebbek, mint a bakok, ismertek olyan esetek, amikor a bakot egyetlen bólintással megölt egy kos. A bakkecskék agresszívek lehetnek, de a kosoknak rosszabb híre van atekintetben, hogy agresszívvá válnak saját gazdájukkal szemben. Néhány kos egyszerűen úgy tűnik, hogy a tenyészidőszakban elveszti minden értelmét.
A kecske nélkülözhetetlen ásványi anyagai megölnék a juhokat. A juhok ásványi anyagai a kecskéknek megfelelnek, kivéve, hogy nem biztosítanak elég rezet. A birkák 50/50 arányban legelésznek és cserkésznek. A birka, legelési szokásait tekintve tulajdonképpen a kecske és a tehén keveréke, megeszi a füvet és legel bozótot is, de ha nyílt legelő van előtte, akkor először azt választja, és csak utána lát neki az ágaknak.
Gyakran állítják, hogy az öreg juhok húsa nem jó ízű. Ez nem teljesen igaz, de az közismert, hogy nem tanácsos levágni kosokat párzási időszakban. Ha pedig egy nagyon öreg nőstény juhot akkor vágunk le, amikor már túl öreg a szaporodáshoz, akkor valószínűleg nem sok hús marad – az öreg nőstény juhok, amelyek sok bárányt hoztak világra, általában nagyon soványak. A bárány húsa képes márványosodni, és a marhahúshoz hasonló étkezési élményt nyújt, míg a kecskéknél a zsírraktárak nem válnak márványossá a húsban. Ehelyett a zsírraktár a létfontosságú szervek és a hasfal körül összpontosul, és nem a húsban. Ez teszi a kecskét nagyon sovány étkezési élménnyé. Ez nem rossz, csak más.
Sokak számára a pásztor az, aki a nyájat legelteti, úgy értve, hogy ez és ennyi a dolga. Azonban a pásztor sokkal komplexebb feladatokat lát el, de ezek leírását ezúttal nem vállaljuk.
Rendszerint a legfiatalabb fiúgyermek lett a juhok pásztora, ami például a József-történetekben másként történik, és éppen ez is egyik oka a testvérek neheztelésének. Hogy a legfiatalabb fiú a pásztor, abban az esetben igaz ma is, ha az arab parasztember egyéb feladatot is végez, mondjuk gabonatermesztéssel is foglalkozik.
Pásztortól függ, hogy mennyit vállal be az állataiért. Verseny van az időjárással, állatok étvágyával, napszakokkal és a többi nyájjal. A fű gyér, állandóan vándorolni kell. Időben oda kell érni, hogy le ne legeljék, a kevés vizet el ne fogyasszák a konkurens nyájak. Állandó verseny van, közben a rettenetes melegben egyetlen porcikája sem kívánja, hogy akárcsak egy lépést is tegyen. Inkább érzéketlen kővé lenni, vissza a teremtésbe. Délben pihenő van, de sem előtte, sem utána nincs temperált légkör, és közben is csak árnyék, legfeljebb.
Igenis, a pásztor elől megy, a nyaktörő meredeken levezeti a nyájat a vádiba, a vízhez, majd ő szabja meg az indulás idejét és irányát, de nem mindig megy elől. Feladata a terelés és nem a vezetés, utóbbi elsősorban akkor jön szóba, amikor szűk ösvényre szorulnak. A déli pihenőt a pásztor kezdeményezi, majd magának és nyájának árnyékot keres, és ekkor jön a kísértés ott is maradni. Amint megjegyezték a kecskék esetén többször kell elől menni, a juhoknál szinte mindig kellene, ha nem lenne kutya. Úgyhogy az ókori izraeli pásztorok esetén más lehetet a felállás, hiszen ők köztudottan nem voltak a kutyatartás hívei.
Kutyák nélkül igen fáradságos lenne a terelés, de a ragadozók ellen is jól jönnek. Farkas, hiúz, csíkos hiéna, aranysakál, vadmacska, sivatagi róka előfordul, ezek sivataghoz, pusztához adaptálódott fajok, ami azt jelenti, hogy termetük kisebb a nevüknél, és a csúcson levőknek akad mindig ennivaló, az alsó szegmens ellen kell a kutya, amik csak a háziállatokkal tudnak elbírni. Szóval az erősebb megtámadja a gyengébbet, saját faján belül is, mert nem úgy van, hogy a nyáj a közös ellenség, ők pedig összefognak ellenük. Itt mindenki magával van, miután a kölyökkorból kinőtt.
Kutya más kutyák ellen is szükséges, mert a kutyák, a közhiedelemmel ellentétben, könnyen válnak a nyáj dézsmálóivá, ha nincs megfelelő ellátmányuk. A kutya emberek ellen sem utolsó szempont. De elsősorban a tereléshez kell, bár arra több eszköze is van a pásztornak akár kutya mellett, akár ahelyett: parittya, füttyszó, bot.
Másik kérdés: ha akárcsak egyetlen hétre magukra hagynánk, egy védtelen környezetben, mi történne velük? Csoportosan nem annyira kiszolgáltatottak a háziállatok sem, mint gondolnánk, mindenekelőtt azért sem, mert a ragadozók is sérülékenyek. Ha elveszíti egyik egyed valamely képességét, mondjuk megsérül annyira, hogy a mozgása korlátozottá válik, akárcsak ideiglenesen is, akkor neki annyi. Az a mesében van, amit a neten előszeretettel terjesztenek, csak nem tudni milyen céllal, miszerint egy farkasfalka védelmezi idős, sérült, beteg tagjait, ezek diktálják a ritmust, a fiatal agilis vadászok a prédából juttatnak nekik is… Olyan bájos, és valóban előfordul, de csak akkor, ha bőséges a táplálék, amit a befektetett és kinyert energia arányában érzékelnek, illetve ez is csak átmeneti. Szűkös táplálékforrás idején a kölykeiket sem táplálják, a betévedő idegen falkatagokat pedig megölik. A ragadozói létből éppen az következik, hogy a gyengének nem szabad akadályoznia a falkát a vadászatban és a túlélésben. Amúgy éppen egy magyar származású nő, úttörő és egyedi munkát végző kutató a legismertebb farkas-szakértő, ő cáfolta pl. azt is, hogy az úgynevezett alfahím lenne a falkavezér. Bár sokak véleménye szerint elmélete nem egészen konzisztens, egyelőre az a legkidolgozottabb.
Visszatérve: igenis, még a juhok is képesek némileg ellenállni a ragadozóknak, és a legtöbb ragadozó javarészt annyi állatot ejt, amennyit a helyszínen el is tud fogyasztani, tehát nem dézsmál felettébb, nem prédál. Vannak különbségek, farkasok kicsivel többet elejthet, mint amennyit el bír fogyasztani a helyszínen, rókák jóval többet, a maradékot elássák, jó gyomruk megbirkózik a romlott hús fogyasztásával. A nyáj tekintélyes része túlélhet egy igen komoly támadást. Egy juh akár 1,5-2 bárányt is felnevel egy évben, a farkasok – ritkán ugyan – de egymást is pusztíthatják. Másrészt a juhok és a kecskék, a közhiedelemmel ellentétben, nem annyira buta állatok, némi önszerveződésre igenis képesek. Még így is a szelídítéssel leszedálva is. A kecskék túlélési képességei hegyi terepen kifejezetten jónak mondható.
Zsidóknál nem volt kultusza a pásztorkutyának. Míg a Dávid-történetekben is szereplő (Hettita Uriás) hettitáknál például rendkívül nagy becsben tartották őket, igaz, teljesen másak voltak a legeltetés körülmények belső Anatóliában, nem véletlen, hogy ott „termett” a pásztorkutyák egyik leg-je, a kangal. Az ókori keleti törvényekben a kutyának fontos szerepe volt a gazdaságban, de Izraelben alig hallunk kutyatartásról, sőt, a pásztorok munkájában is kevés szerepet kapott. A pásztor munkaeszközei, mint említettük: bot, parittya, füttyszó. Talán éppen azért, mert az egyiptomi és más népek kultuszában a kutya kiemelt szerepet kapott, az izraeliták idegenkedtek tőle. A Tóra egyik tilalmában említésre is kerülnek. „Izrael lányai közt ne legyen, aki eladja magát, s Izrael fiai közt se, aki kéjelgésnek él. Ne vidd semmiféle fogadalmad (teljesítésére) kéjelgésnek díját vagy kutyának árát az Úr, a te Istened házába. Mert az Úr, a te Istened szemében mindkettő utálatnak tárgya.” Deut. 23:19:
A kutya a Bibliában rendszerint megvetett állatként szerepel. Többek között ragadozóként vagy dögevőként említik, és hogy falkákban kóborol az utcákon és megtámadja a járókelőket. Sokszor emlegetik egy alacsonyabb rendű, megvetett cselekedet szimbólumaként. Mivel a zsidók körében a vadászat, halachikus értelemben, nem volt biztonságos, vadászkutyák sem szerepelnek a történelmi emlékezetben. Kutyák félig háziasított falkaként maradtak a falvak és városok szélén. Nem kell olyan messzire mennünk, a kóbor-kutyák világát még ismerhetik az idősebbek, illetve aki járt Grúziában, találkozhatott azzal a gyakorlattal, ami nagyjából megfelelt az ókori Izraelinek.
A kivonulás egyik érdekes, kevésbé ismert jelenete: „De Izráel fiaira még a kutya sem mer majd rámordulni, sem az emberekre, sem az állatokra. Ebből tudjátok meg, hogy különbséget tesz az Úr Egyiptom és Izráel között.” (Kiv. 11:7.) Hogy a kutyák természetükkel és természetes viselkedésükkel ellentétben nem fognak ugatni azon az éjszakán, amikor az izraeliták összeszedelőzködtek és elmenekültek Egyiptomból.
A rabbik nem tiltották meg teljesen, de rendszerint korlátozták a kutyatartást. „Ne legyen vér a házadban” (Deut. 22:8). Amiből azt a következtetést vonták le, hogy a zsidó ember nem tarthat hamis kutyát, sem például rozoga létrát a házában. Egy másik vélemény szerint a harapós, vagy agresszívnek látszó kutya megakadályozza a jótékonyságot, mindkét irányba. A kutya jelenléte elriaszthatja a szegényeket, akik a megélhetésükért kopogtatnának az ajtón, és a kutya miatt elkerülik azt. Volt rabbi, aki szerint inkább adják oda a szegényeknek azt, amit a kutyára költenének.
Hamis kutya az, amelyik ugat mindenkire, akit nem ismer, függetlenül attól, hogy milyen konkrét magatartás áll a viselkedése mögött. Voltak engedmények, pl. ha láncra volt kötve, akkor maradhatott. A város szélén lakók rendszerint tartottak kutyákat, de nappal láncra kellett kössék, éjszakára viszont elengedhették. Egészen barátságos kutyát szabad volt tartani, a legtöbb rabbi legalábbis ezen a nézeten volt, tehát olyat, ami nemcsak természeténél, hanem viselkedésénél fogva is szelídnek mutatkozott.
Shulchan Aruch szerint tilos hamis kutyát tartani, kivéve, ha láncon van tartva. Város szélén éjszaka el lehet engedni. A Misna csak azt a variációt ismeri, hogy lehet kutyát tartani, de csak megkötve. A Talmudban azonban hozzáteszik, hogy a határvidékhez közeli falvakban megengedett kutyákat tartani, és éjszaka szabadon is lehet engedni őket. A Babiloni Talmud több helyen is kimondja, hogy egyáltalán nem szabad hamis kutyát tartani. Maimonidész kevésbé megengedő, és nem tesz különbséget kutya és kutya között, hanem azon a véleményen van, hogy el kell kerülni a tartásukat, mert gyakran okoznak kárt. Más vélemények szerint tehát lehet ugyan tartani, de legfeljebb egyet, még akkor is, ha meg lennének kötve. Az özvegy nem tarthat kutyát, mert gyanúba keveredhet.
A kutyát, akár saját, akár másé, nem szabad bántani, ugyanis az állatok bántalmazásának tilalma tórai parancs. Hasonló összefüggésben azt mondják, hogy „a kutyák ürülékét összegyűjtő” férfitől elválhat a felesége, ami rendkívüli, hiszen alapesetben erre a nőnek nem volt joga. Sőt, hozományát is visszakaphatja. Kutyák ürülékét bőrcserzésnél használták, mivel az ürülékben található enzimek segítettek a bőr lágyításában.
A szombat előtti estén a húsról leválasztott csontokat szombaton szabad kidobni, és ez nem tekinthető tiltott munkavégzésnek, mert kutyáknak való tápláléknak minősülnek. Ha azonban a környéken nincsenek kutyák, akkor nem szabad mozgatni őket, mert az esetben már tiltott munkavégzésnek számítana. Hasonlóképpen, a bűzös húst szombaton szabad mozgatni, mert kutyáknak való. Szombaton megengedett a dögöt felvágni a kutyák számára, de csak a kemény bőrűt, mert ha puha, akkor nem szabad ezzel fáradozni, ugyanis a kutyák felvágás nélkül is meg tudják enni. Szombaton megengedett vizet adni a kutyának, szemben például a disznóval.
Ünnepnapokon tilos főzni vagy sütni a kutya számára, de megengedett, hogy az ember a saját magának főzött ételből többet tegyen a kutya táljába. A papnak megengedett, hogy a papi ajándékokkal etesse a kutyát. Igaz, vannak, akik azt írják, hogy eleve tilos kutyákat kóser, étkezésre alkalmas hússal etetni, akkor is, ha az étel az emberek számára már felesleges.
Ha egy csoport kutya támadja meg a juhokat, a pásztor mentesül a kártérítés kötelezettsége alól. Ha azonban csak két kutya támadott, akkor a támadást elháríthatta volna, ezért kártérítéssel tartozik a juhok gazdájának.
A kánaáni kutya (Canaan Dog), az egyetlen kutyafajta, amely Izraelből származik. Ősi kutyafajta, a beduinok őrzésre és munkára használták, majd később Prof. Rudolphina Menzel tenyészetette, hogy szolgálati kutyát hozzon létre a védelmi szervezet számára. Tenyésztése körüli bonyodalmakról ezúttal nem kívánunk szólni.
Az utolsó ítéletről
„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek elé minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.
Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.
Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre! Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” (Mt. 25: 31-46.)