„Túl sok mindenre emlékszel, korholt nemrég anyám, miért cipelsz magaddal ennyi mindent? Én pedig magamban azt kérdeztem: Mondd, hová tegyem?” … „Ha ilyen szörnyű dolgokat látsz, miért maradsz ott? Miért nézed tovább? Miért nem mész el valahova? – Elgondolkoztam. Hova mehetnék?” Anne Carson
„Ha a szívedet nem viszed, ne menj sehová. Tested sétál a csodák közt a semmivel leragasztva; a létezés a szomjunk oltása, és nem üres kortyolgatás.” Honny Patrice
Erődítmény
Kezdjük ezzel. Egyébként mi más érdekelne minket itt? Ha egy magyar erre jár, és nem néz fel fájdalmas tekintettel a várra… Legyünk azért óvatosak, és tapintatosak. Legalább mi egymással.
Mert a vár nem volt az, sem egykori gazdái, sem gazdáinak gazdái, de ennél tovább azért nem mennénk. Négyméteres vagy annál is vastagabb falaival várta a poétákat, a „puhabőrű-bársony-törékeny-kristály” hölgyeket, és talán egy kicsit ki is józanít egyeseket, hogy azok a régi-régi szép idők, nem is voltak olyan makulátlanok, s egyik felelős nevét azóta is viseli egy városrész. Lehettek szépek, szó sincs róla, de végsősoron abban nyerik el minősítésüket és értelmüket, ahová vezettek. Esetleg a kevésbé régiek, nem lehetne azokat kritikátlanul felminősíteni? Tulajdonképpen igaz, a fiatalság évei, ha azokra gondolsz, azok igen, csakhogy olyan szertelenek és kiszámíthatatlanok voltak, mint a tenger, mi olyan hevesen zargatja hullámait, dobálja habjait, mintha nem volna holnap. Legalábbis ez látszik, ha az ember alkalomadtán visszatekeri az élet filmjét. És azok az alkalmanként felvillanó furcsa fények, érthetetlen, mi lehetett az az időnkét felfénylő ragyogás?
A vár igen régi, (Árpád-kori, pardon), 1205-ben építették, a bajor püspök kívánságára, mert úgy érezhette, hogy ha tartósan hiányzik az alázat, a vastag falak jól jönnek egy esetleges számonkéréskor. Igaz a 4-8 méter vastag falairól híres Császártorony (Kaiserturm) később, az 1500-as években épült. Lőrései, mélyek, komorak, tartósak, mint a rubeola nyomai. Miután elveszítette hadászati jelentőségét, börtönként hasznosították, az osztrákok tizennégy várbörtöne közül ez volt az egyik. És aki fogoly volt a várbörtönben, az még úgy érezhette, hogy nem is járt olyan rosszul. „Rőf kötél súgja majd fejemnek, Hogy mi a súlya fenekemnek.” Kicsit morbid, de Villon ismert verssorainak körülményei hamar előálltak, ha valakit felségárulás (Hochverrat) vádjával előállítottak. Ez a római büntetőjogból származik, a crimen maiestatis újkori megfelelője, aminek kimenetele nem volt kétséges eredeti korában sem. Nem magánvádas eljárásként kezelték, egész szakaszát allami tisztviselők, quaestorok intézték, magisztrális vizsgálat keretében, amit inquisitio-nak neveztek, mivel a büntetőeljárás tárgya közérdeknek minősült. Nem volt minősíthető, csak bűnösség vagy ártatlanság létezett, gyanú esetén különleges bizonyítási eljárást is igénybe lehetett venni, pl. istenítéletet, aminek egyik formáját jobban ismerhetjük pl. a Váradi Regestromból: tüzesvaspróba.
A 18. és 19. században más nemzetiségű foglyok mellet, számos híres magyar is raboskodott itt. Költők, papok, nyelvújítók, tisztek, és Teleki Blanka meg Leövey Klára is. Meg Rózsa Sándor, de ő azért más eset, nem a politikai foglyok, az un. „státuszfoglyok” kategóriája. Bár az összes fogoly közül mai napig ő a leghíresebb, már ami az ismertséget illeti, és talán a megítélése sem olyan komor, mint lehetne. Ennyit a népszerűségről. Ismertség = népszerűség, ismerjük az egyszerű szabályt, amit nyilvánvalóan ismer a marketing is, sőt, legalább egy lépéssel előttünk jár. Aztán a vas is elrozsdált már, amiben tartották (nem mindenik!), bujdoklásainak ösvényei is befüvesedtek. Maradt a mítosz, ami stabilitási szempontból olyan az emberiség számára, mint a fájdalom. Előbbi valamiféle érdekességet, többletet, misztériumot, erkölcsi tanulságot keres és próbál az élethez rendelni, hogy az minden körülmények között túléljen, utóbbi pedig a veszélyt jelzi, és ha nem tudja mit és hol kell, vagy általtalán kell-e valamit tenni, egy ártalmatlan kór is elviheti gazdáját.
Nem Rózsa Sándorral kapcsolatban jut eszünkbe a gondolat: „A fájdalom és a szenvedés mindig elkerülhetetlen az intelligens és a mélyérzésű emberek számára. Az igazán nagy emberek, nagyon tudnak szomorkodni, úgy gondolom,” írja Fjodor Dosztojevszkij a Bűn és bűnhődésben, és ez akár az író vallomása is lehet, bár egy vitatott személyen (Raszkolnyikov) keresztül fogalmaz, annak színeváltozása előtt. Vagy pedig, és ez lesz ebben a témában a végszó, maga ez a talányos és feloldhatatlan kettősség, ez a maradandó ellentmondás lenne az úgynevezett igazság?
A váron az utolsó komolyabb átalakítások 1740-ben történtek, ekkor készült el a ma is meglevő, látványos, 150 méter hosszú kazamatagyűrű. Ez is egyfajta gyilokfolyosó, de előbbi formája mégiscsak szebben hangzik. Aztán az erődítmény fokozatosan elvesztette katonai jelentőségét, mikor már a technika ott tartott, hogy akár a sziklát is eltüntethették volna alóla, vagy hogy a környező hegyekről, minden oldalról, belőhető lett a modernebb ágyúkkal. A 19. század végéig osztrák, lengyel, olasz és magyar származású politikai foglyok állami börtöneként működött. Bűnözőket is bebörtönöztek itt, említettük Rózsa Sándort, akit 13 alkalommal ítéltek halálra, de valamennyiszer kegyelmet kapott. Állítólag az őrség némi kiegészítőre tett szert azáltal, hogy pénzért mutogatták a kíváncsiskodóknak, akik még nem láttak biobetyárt.
Nem sokkal a második világháború vége előtt bombatalálatok érték a várost, aztán a harcok idején tüzérségi ágyúval is lőtték, számos történelmi épület elpusztult. A háború végén Kufsteint az amerikaiak szállták meg, de 1945 júliusában (egész Tirollal együtt) átadták a franciáknak. Jöttek aztán a szovjetek, majd ’55-től a máig tartó kényelmes, olcsó semlegesség, mindez a környező (baráti) országok védgyűrűjén belül.
Alant kanyargott az Inn folyó, amelyik telente már akkor is ilyen zöldes, türkizkék volt, mintha a fenyőerdők, havas tájak, és a zöld pázsit mentén ez lenne a nyerő. Egyben pedig incselkedett volna a gyakorta könnybelábadó szemű rabokkal: így kell élni lám, felvéve a kor, a környezet színét és formáját. Csak semmi verselés, nőnevelés, vidámkodás. Talán túlöntöztétek a virágot, akarom mondani a világot, de hagyni kell, hogy hordozza mindenki a maga terhét. – De akkor meg minek az egész élet, válaszolták a rabok, és visszaroskadtak nyomott vánkosukra. Az ember másként működik, a mészárlást megúszó harcos a csata után nem hálálkodik, hanem gyászol, és talán még mindig véres kezével, tapogatózva nyúl egy ima után, mibe először keservét önti, hálája csak ezután következik, és áttetsző, mint a fátyol. A reménység átjár rajtunk, nem tudunk mit tenni, egyszerűen újra és újra megtörténik velünk, külsérelmi nyomok nélkül, sőt, néha testet sem talál, csak magában létezik, de atomjainkra bont, ha másként nem bír velünk, és elragad vonulásának örvényével.
Mikor hideg kezét a tél rátette a tájra, anno nem maradt más szín ez egész vidéken, csak ez a folyó. Minden fehér és szürke volt, a köd is, a füst is, az élet is, a maradék remény is. Olyan messze volt a tavasz, mint a hajításnyira levő várkapu, amin kívül csak a szabadság létezett, és alig számított, hogy a test részben már megnyomorodott. Mi okoskodunk gleccserekről és lebegő részecskékről, pedig lehet, hogy egy folyónyi türkizkéknek ennyi az oka: reményt adni a raboknak. És ezért folyt kékes-zöldesen évezredeken keresztül, hogy néhány télen reményt adjon azoknak, akik berácsozott, berostélyozott ablakú cellájukból egy apró lőrésen kitekinthettek a messzeségbe, már amennyit a hegyek gyűrűje engedett. Két végtelen történetet tartalmazott, egyet önmagában, mikor színt és reményt vitt különös módon, és hagyjuk nyitva a témát, a másik pedig ami megjelent a könnyek körítésében egy sápadt arcon, fent a Kaiserturm őrzésében. A természet nem csalfa, nemcsak megőrzi maga, hanem végtelenül becsüli azokat, akit tisztelik, netán szeretik törvényeit. Jegyei önmagukban is hordoznak némi biztatást, hiszen már most azok, akivé lesznek, létük mégis a (valamivé)válásban van, örök párbeszédben saját megjelenési formáikkal.
A város – Kufstein – Kuss-kőváralja 🙂
A város mintegy 500 méterrel a tengerszint felett, az Alpesi Inn-völgy végénfekszik, és ilyen magasság, ennyi heggyel körítve, többnek néz ki, és valóban többet is jelent, ugyanis a bajor Alpok előhegyei mindössze néhány kilométerre vannak, ami azzal is jár, hogy a hideg rendszeresen belehel a város gallérja alá. Nyáron a hajnalok márciusiak, a mi vidékünkhöz mérve. A klasszikus nyarakat persze, már egyre fentebb találjuk, a valóban kiegyensúlyozott klíma a mérsékelt égövön is egyre inkább relikvia. Sokfele másutt is, más tartalommal. A Kaisertal, Ausztria sokáig utolsó közúti kapcsolat nélküli völgye szintén a településhez tartozik. A Kufstein és Ebbs közötti Anna-alagút 2006-ban épült meg, hosszú politikai vita után. A vita komplex környezetvédelmi, tájvédelmi kérdések körül forgott, illetve hogy „kell-e nekünk a turisták özöne ebbe az egyedülállóan csendes völgybe”. A csendből áhítatot, végül költészetet csinálunk, a turistákból pénzt. Ha egyszer elkezdődik, ha megengedjük, onnan nehéz visszalépni. Létezik a vég minden eseményben, ez esetben azonban az ország utolsó zárványában megbújó csendnek a végét jelentené, ha nem is a völgy lakóinak a végét. A városnak a gazdasági fejlődése és turisztikai vonzása viszont az Alsó-Inn-völgyi vasútvonal 1858-as megnyitása óta töretlen.
A 2001-es népszámlálás szerint a kufsteini lakosok 69,9%-a római katolikus, 9,8%-a iszlám vallású, 8,9%-a felekezet nélküli és mintegy 4,6%-a protestáns. A lakosság 47,2 %-a férfi, 52,8 %-a nő. 82,6 % osztrák állampolgársággal rendelkezett, 13,7 % külföldi (uniós állampolgársággal nem rendelkező) és 3,7 % egyéb uniós állampolgár volt. 17,7 % 15 év alatti, 19,6 % 60 év feletti volt.
Kufstein fekvése szolgáltatta is a rendeltetését, vagyis hogy valamilyen katonai feladatot lásson el. A szemközti domboldalon is volt korábban egy erődítmény, romjai ma is láthatók, történelme igencsak homályos. Lényeg, hogy itt ér véget, innen kezdődik egy ország ma is, de igazából egy új tájegység is. Másrészt „kezdetben volt a katonaság”. A „katonai minőségből” csorog le technika a hétköznapokba, ami fölött aztán örömködünk. Ezek az erődítmények pedig úgy voltak, hogy csak a mindenkori jelenüket viselték nehezen, a múltjuk az rendben volt, elestüket mindig kellő személyi és vezetési hibákkal magyarázták, mert ha ez nem sikerül, maga a létük kérdőjeleződik meg, ami elviselhetetlen lett volna, azaz önfelszámolódás a következmény. Ismerhetjük mindezt a jelenséget onnan, ahogy saját erődítményeinket védelmezzük. Nem mindegy azonban, hogy ez az „erődítmény” a hiúságunk, testi-lelki-érzelmi biztonságunk, kényelmünk, méltóságunk, vagy netán az igazságunk, aminek vastag falait még egyetlen külső ostromnak sem sikerült bevennie. Hacsak belső árulás nem történt, falai máig szilárdan állnak, és állni fognak az utolsó sóhajtásig. A belső „árulás” nevét eláruljuk? Vagy mindenki számára világos?
A mésszel ragasztott erődítményhez visszatérve, a jövő mindig érintetlen, bevehetetlen, tehát fenyegető, de győztes. A jelenben folyton építeni, javítani kellett, hogy nem volt világos kit is védenek a falak, ha soknemzedéknyi nyomorúsággal szolgálnak szegény katonáknak, igaz, ők sosem számítottak egészen embernek. Úgy értve, hogy a hatalomnak, a feletteseiknek, hogy amazok élhessék vágyaik teljes koszorúját, problémaszűz életet, mint zavarmentes holdfény egy erdei tisztáson.
A középkorban többször is határviták tárgya volt Tirol Bajország és a Habsburg Birodalom között, ami a városnak mint határ- és vámállomásnak számos előnyt is hozott. Máskor hátrányt. Kufstein sokáig a bajor hercegség része volt, természetesen akkor, ha éppen onnan kezdjük a „ki volt itt elsőnek” történelmi elemzést, márha egy ilyen megközelítést annak lehet nevezni. Először (na, megint ez a sorszámnév, ami ilyen kontextusban nagyon zavaró tud lenni egyeseknek) 1342-ben került Tirolhoz menyasszonyi ajándékként, amikor Margit tiroli grófnő férjhez ment a bajor herceg fiához, Brandenburgi Lajoshoz. Lajos halála (1359), majd némi örökösödési közjáték után, a bajor hercegek a schärdingi békében biztosították a tartomány birtokjogát 1369-től. De IV. (üres zsebű) Frigyes herceg (1405–1439) volt az, aki végül stabilizálta a térségben a bajor uralmat. De még nincs itt a vége, fuss el véle. Az Inn alsó folyásánál levő határváros még szerepet kap a bajor-osztrák határviták során.
Kufstein uradalma, vára, hivatalosan 1506. február 8-án lett ismét, és ezúttal végleg az osztrákoké, kisebb megszakításokkal, amiből még a 20. sz. közepére is jutott. A 16. században igen kalandos úton, három igencsak méretes ágyú szavára, meg ami ebből következett, mert a széplelkek elképzelései ellenére mindig is az ágyúk űrmérete döntött, és részben azoknak megfelelő technikai derivátumok döntenek ma is. Ezt követően I. Miksa császár kijavíttatta az ostrom és az ágyútűz okozta károkat, és megbízta Martin Zeller építőmesterét, hogy alakítsa erőddé ezt a szerény fellegvárat, ami sikeren el is végeztetett az Úr 1522. esztendejében, tehát már a császár elhunyta után. Ettől kezdve tehát a város és a környező települések és területek Tirolhoz, így Ausztriához tartoztak. Vagyis sokáig a Monarchiához, azaz hozzánk. A spanyol örökösödési háború idején, 1703-ban a várat ismét megostromolták a bajor csapatok, de az osztrák igényt a következő évben megkötött ilbersheimi szerződés garantálta. 1805-ben ismét a bajoroké, de gyakorlatilag 1809-ben visszakerült korábbi tulajdonosához, amit aztán 1814-ben jogilag is megerősítenek. A tiroli népi felkelés során 1809-ben, hetekig tartó ostrom után sem sikerült a felkelőknek elfoglalni, mivel az erősség bevehetetlen, a bajor helyőrség ellenállása megtörhetetlen volt a felkelők számára. Nem volt ugyanis megfelelő felszerelésük és felkészültségük egy ilyen ostromhoz. A felkelést 1813-ban brutálisan és véglegesen leverték. Amikor azonban Bajorország kilépett a Napóleonnal kötött szövetségből és átállt a szövetségesek oldalára, az un. Rieder-szerződésben megállapodtak Tirol (és ezzel együtt Kufstein) visszaadásáról Ausztriának. Ausztria cserébe katonailag is garanciát vállat Bajorország birtokainak sértetlenségéért, és megfelelő kártérítést adott Tirol elvesztéséért. Ennek következtében 1814-től Kufstein véglegesen osztrák terület lett, Bajorország pedig cserébe megkapta a Würzburgi Nagyhercegséget és Rajna-Pfalzt, amit korábban a Habsburg ház birtokolt, egy kicsit odébb a birodalom központjától, de így ment ez akkor Nyugaton, amikor Oroszországban holt lelkekből csináltak bizniszt :).
Itt vagyunk az események színén, szűk, rácsozott ablak, valamiféle camera obscura ez is, és egy érzékeny lélek árnyéka tapad a falon. És amint ez az árny könnyeit törölte, abban egy megszakított álom volt, de azt jelezte, hogy mégis megérte. Mert az el nem prédált élet egyik jele, hogy valaki ténylegesen észrevette. Persze, egy kicsit több is eshet ennél.
Itt nem történt semmi, tárja szét karját a hely, szépen kimeszelve. Itt valóban nem, mert közben az eltelt idő amortizálta a hátteret, némi torzító szándék pedig kicserélte a jelentést. Ezért egy ideig maradunk a tanácstalansággal, mint akik elveszítették azt a kódot, azt néhány ritka szót, ami megfejtené az egészet. Ha valaki közel jönne, igen, olyannyira, ajkunkon kérdőjelre lelne. A valós történetek elmúltak, az emlékek önálló életre keltek, kicsit merítve az eredetiből, aztán a fantáziából, végül az egész a saját élményeink boltozata alá került. Tulajdonképpen így lesz egésszé minden esemény.
Nem lehet felkészülni ilyen találkozásokra, mondják. Az megszokott, hogy néhány mélységi érintésre egy pillanatra kihagy a lélegzetünk, vagy lehúzzuk a rolót a sok fájdalom előtt, mert nem fér el több a szívünkben. Annak pedig, hogy a helyszínen mit látunk, mindig ugyanaz a titka: a nézőpont. Ahová magunkat pozícionáljuk, onnan fogunk látni egy arcot, egy tájat, egy történetet. Az emberi élet alapvetően úgy definiálható, mint egy bonyolult, gyönyörű, átláthatatlan világ, amely csak úgy tudja feltárni magát, ha hagyja, hogy megkeressék. Emlékszünk gyermekkorunk egyik traumatikus élményére, amikor bújócskát játszottunk? Hogy nem akartak megkeresni, és sírni kellett „a deszkarésbe”. A felnőttkor, adott esetben, tudja ezt fokozni: nem akarják egymást megkeresni, mert tudják, hogy így jobban fáj. És így tovább.
További magyar emlékek
„A várba négyszázötvenkét grádics viszen, ha jól jegyzé meg Szulyovszky, s a status foglyai ott egy toronyban tartatnak, mely tizenhárom rekeszeket foglal magában” – számolt be fogságának körülményeiről Kazinczy Ferenc, a kufsteini vár egyik híres foglya. „Irtóztató dolog emberek társaságából kikapattatni s elevenen eltemettetni,” jegyezte meg egy másik helyen, ugyanabban a művében.
A magyar foglyok között találjuk id. Wesselényi Miklóst (az „árvízi” Wesselényi édesapja), a jakobinus mozgalom elítéltjeit, köztük több költőt: Batsányi Jánost, Szentjóbi Szabó Lászlót, Verseghy Ferencet, és a már említett Kazinczy Ferencet. Szentjóbi Szabó itt is hunyt el, Batsányi A rab és a madár című verse pedig itt született:
Fel-felrepülsz rostélyos ablakomra:
Bízvást előmbe állsz,
S úgy kandikálsz
Majd bévasalt szűk rejtekembe,
Majd elfogyó sovány
Ábrázatomra,
S vígasztalásidért
Hálát mosolygó bánatos szemembe.
Kazinczy Fogságom naplója címűemlékiratában be is számolt Kufstein-i rabságának körülményeiről. Természetesen mint minden emlékiratot, ezt is némi fenntartással kell olvasni, több okból is, olyan, mint az egykori börtön helyén kialakított múzeum. Az osztrákok azt akarják megmutatni nekünk, hogy a várbörtön jóformán egy mai csillag nélküli panziónak számított, tiszta szobák, rendes fűtés, higiénia, a rabok élete meg békesség volt, verseléssel, sétákkal és szentmisékkel. Csakhogy ez hamis. Az emlékiratoktól sem várhatunk teljes hitelességet. Jobb és kevésbé használható példák is vannak. Mondjuk Josephus Flavius Zsidó háborújától Bethlen Miklós Önéletírásáig. Flavius műve nyilván nem önéletrajz, de jól demonstrálja a vonatkozó tanulságot: ha egyszer belekeveredtünk egy történetbe, nincs olyan, hogy semleges nézőpont. Még egy múzeumot is úgy rendezünk be, az anyagot úgy válogatjuk össze, hogy az jöjjön ki, amit a korról, eseményről, épületről, személyről mondani szeretnénk. Helyén kezeljük például Mária, Románia királynőjének Életem története c. könyvében leírt gondolatait: „Ez a vágy, hogy bárhol is legyek, otthon érezzem magam, egész életemben kísértett… Ehhez nem kellenek drága dolgok: egy régi szövet, egy agyagedény, egy csokor virág, ki tudja, milyen jelentéktelen apróság, itt-ott összegyűjtve…. legyen az értékes vagy sem, a legegyszerűbb eszközökkel is tudok szépséget teremteni.” De miért ne érthetnénk egyet lányregényes megnyilatkozásával: „Szerelem, hit, bátorság – ezzel a hárommal meghódíthatjuk a világot.” A költemények viszont nem hazudnak. Természetesen a költők tehetik. De a szavak és a valóság között ott van mindig egy átbocsátó közeg, amit talán csak egyetlen kifejezési eszközzel lehet hatékonan kezelni, és ez a költői nyelv. Formailag, tartalma lehet bármi. Lehet a közbeeső akadály tapintat, félelem, gyávaság, de lehet erosz, vágy, szeretet. Akárhogy is, ezeknek mindig torzító hatásuk van, a tárgyak, jelenségek, személyek sosem olyanok, mint amilyennek látjuk őket, mert nem olyanok, amilyenek szeretnénk hogy legyenek. Már a Toronyban kialakított múzeum is hazudik, akarva, akaratlanul. Az esküvői teremmel, az idilli környezettel, a tökéletes megvilágítással, minden azt akarja sugallani, hogy jó gazdáik voltak egykori birodalmuknak, az uralmuk alá került népeknek. Mert végső soron erről lenne szó.
Kazinczyt azzal gyanúsították, hogy részt vett a Martinovics-féle összeesküvésben. Nem sokan múlt, hogy őt is kivégzik, felségárulás címén. A jó király megkegyelmezett, és a halálos ítéletet örökös várfogságra változtatta. Leborulunk őcsászári géniusza előtt. Kazinczy Brünnben, a ma Špilberk (Spielberg) néven ismert turistalátványosság sötét, nyirkos föld alatti zárkájában töltötte fogságának legnehezebb időszakát.
„Az ablak falában nemcsak vasrúd, hanem drótbul font rostély is. A szoba ajtaja s a parányi kemence egészen elfogja a négy fal egyikét. A szoba ajtaja belülről vas pléhvel vala bevonva, s azon egy ablaklyuk, de amelyet kívülről mindég zárva tartottak. Holmit ezen adának be, mert az ajtó csak szombaton nyittatott meg a kapitány jelenlétében, míg a borbély a szenvedőt megberetválá, s a gyomorszék kiüríttetett.” Ez már Kufstein.
Egymástól karnyújtásnyira vannak, és mégsem lehet semmiféle kapcsolatuk egymással. Bezárva és tehetetlenségre kárhoztatva. Higiénia, kapcsolattartás, értelmes cél gyakorlatilag nem létezett. De az ember sokat elbír, még többet, ha látja értelmét.
Egy évet töltött Kufsteinben. Édesanyja és egykori szerelme próbálták az őrséget megvesztegetve, némi ellátmányt becsempészni neki. Előbbi majd le is vonja örökségéből. Egy év után, a francia csapatok közeledtének hírére, Munkácsra viszik, Pesten át, aztán majd egy év múlva onnan szabadul.
A híres magyar rabok között feltétlenül meg kell említeni a bencés szerzetes, költő, nyelvtudós Czuczor Gergelyt, akit egyetlen verséért ítéltek hatévnyi várfogságra. Czuczor Gergely sok verse népdallá vált. Riadó című verséért végül két évet töltött fogságban.
Gaál György szószékről is hirdette a szabadságharc eszméjét, ezért annak leverése után feljelentették. 1849-ben október végén Pesten, mint felségsértőt kötél általi halálra ítélték, ezt Haynau húsz évi vasban töltendő várfogságra változtatta. 1850 áprilisában Kufsteinbe szállították. Élete vége felé a várbörtönben szerzett betegsége miatt, látását majdnem teljes egészében elvesztette.
Tischofer-barlang
Ausztria Istállós-kői-barlangja, egyrészt történelmi emlékhely is, a napóleoni háborúk idején a tiroli lázadók fegyverraktára. Ekkor kapta a nevét is, vagyis eredetileg egy jelszó volt, „Tischober”. Itt találtak, több csonteszköz és -maradvány mellet néhány Lautscher-hegyet is, amiket 27 000–28 000 évesre saccolnak, viszont egy helyszíni tájékoztató, illetve más kiadványok is 37 ezret írnak, de ez átvett elírás. Reálisabb is az előbbi, ugyanis ahhoz a korszakhoz tartozik. Ugyanis ezt a típusú technikai megoldást nem olyan sokáig használták őseink ősei. A technológiaváltás nem egyszerre történt minden földrajzi területen, de itt évezredekről beszélünk, és ennyi idő alatt a ritka kontaktok mellett is messzire eljutott egy-egy innováció. Ezeknek a dárdahegyeknek a hossza 20 és 45 cm között váltakozik. Apróbb változatairól azt gyanítják, hogy nyílhegyek voltak, ennek legrégebbi nyomai éppen az említett bükki barlangból kerültek elő. Az apró csonthegyek 30 ezer körüliek, ami a legtöbb szakértő szerint az íj használatának kezdete. Ismételjük, a pontos időpont meghatározására, illetve a kontinens belső részén való elterjedésére úgymond évezredes időkeretek állnak rendelkezésre. Úgy nagyjából mintegy körülbelül viszonylag ebben a korban. A Lautscher-féle, csontból faragott, csiszolt lándzsahegyek a korabeli ember RPG-i voltak. Nevét a korabeli Lautsch (ma Mladeč) barlangjában talált lelet után kapta. Egyébként az Istállós-kő-barlangban talált hasított alapú lándzsahegyek a legrégebbi aurignaci korú leletek közé tartoznak. Mintegy 50 darab került elő. Másik érdekesség, amit megemlítünk az Istállós-kői-barlangról, hogy a világ legrégebbi ékszerei között van az itt talált két, csontból készült, kifúrt, zsinórra függeszthető amulett. A neandervölgyi és a cro-magnoni ember hagyatékét tartalmazzák a leletek. A Tischofer-barlang mintegy 3 km-es sétával érhető el. Maga a barlang annyira nem látványos, de ha valaki szereti az ilyen emlékhelyeket, és kíván emlékezni, egy kicsit borzongani, annak érdemes meglátogatnia, ha már arra jár.
A leletek egyrésze megtekinthető a Kufsteini Erődben található helytörténeti múzeumban. Úgy tartják számon, ezen nyomán is, hogy Kufstein Tirol tartomány legrégebben lakott települése, vagy inkább területe. Ezeknek a „legrégebbi település”-szerű megjegyzéseknek több a bája, mint a történelmi értéke, de egy lokálpatrióta számára kihagyhatatlan. Több értelme lenne annak, hogy „legrégebbi fájdalom”, vagy „legtovább hordozott érzés”. A folyó mindig erre folyt, a hegyek között ritkán vethette le viseltes medrét, hogy újat szőjön, fondorlatosan, kíváncsian egy hajításnyira, amit végül térképre lehet vinni, és ez rendszerint valamiféle határt is jelölt, tehát utána kuss volt. Mondjuk Oberlangkampfennél érdekes megoldásra jutottak, Wasserburg am Inn-nél maga a folyó döntött furcsán. De a közelmúlt német történetéből megtanultuk, hogy amelyik folyó 360 fokos fordulatot vesz, az némi hezitálás után, tulajdonképpen egyenesen folyik tovább 🙂
Háttérben (jobbra) az 1565 méter magasan levő Pendlinghaus. 1965 óta egy család kezelésében. Tiszta időben hihetetlen a kilátás, a Kaiser-hegységtől a Zillertal-Alpokon át a Großvenedigerig és a Großglocknerig. Nyáron a parkolóból akár egy óra alatt is fel lehet kapaszkodni, téli időben zárva tart. Nincs Winterraumjuk.
Kufsteinben a helyiek egymás között, vagyis baráti társaságban, a családban, kisebb településeken, egy nyugat-közép-bajor nyelvjárást beszélnek. Mint minden tiroli nyelvjárás a Zillertaltól keletre, a kufsteini nyelvjárás is nagyban különbözik az innsbrucki nyelvjárástól. De a szomszédos településekhez, különösen a bajor Inn-völgyhöz képest is vannak különbségek. Erről itt írtunk: