Lazarus és Folkman meghatározása szerint a pszichológiai stressz „a személy és a környezet közötti sajátos viszony, amelyet a személy úgy értékel, hogy az megterheli vagy meghaladja erőforrásait, és veszélyezteti jóllétét” (1984, 19. o.). A stressz tehát viszonyfogalom. Azt, hogy valaki mennyire éli meg megterhelőnek a helyzetét, három dolog együtt alakítja: mit követel tőle a helyzet, mi forog kockán számára, és milyen lehetőségei vannak a kezelésére. Egy veszteség vagy fenyegetés súlya attól is függ, milyen értéket, célt vagy kapcsolatot érint, és mekkora mozgásteret lát az ember önmagában, a kapcsolataiban és a környezetében.

Miért visel meg valakit súlyosan egy nehéz élethelyzet, miközben más egy hasonló próbatétellel könnyebben megbirkózik, vagy szinte fennakadás nélkül megy tovább? Lazarus és Folkman a választ abban keresték, mit jelent az esemény az adott ember számára, hogyan ítéli meg a jövőbeli lehetőségeit, és milyen erőforrásai vannak, illetve milyen támogatásra számít. A követelményeket, az értékelést, a megküzdést, az érzelmeket és az alkalmazkodás eredményét egyetlen összefüggő folyamat részeinek tekintették, amelyben a lelki folyamatok mellett a társas kapcsolatok és a testi változások is szerepet kapnak. Ezek a tényezők a megküzdés során maguk is változnak, egy új információ, egy sikertelen próbálkozás vagy egy jókor érkező segítség átformálhatja a helyzetet és az érintett kilátásait. Aki csak a megterhelő hatást vagy csak az érintett személyt vizsgálja – vagy a kettőt egymástól elszigetelten –, az nem érti meg a folyamatot, és a bajban lévő embert sem éri el.

Az áttekintés ezt a gondolatmenetet követi: az elméleti előzményektől az értékelés és a megküzdés kapcsolatán át a mérési módszerekig, a későbbi fejleményekig és a modell korlátaiig.

A stresszkutatás elméleti előzményei

A tranzakcionális stresszmodell Richard S. Lazarus 1966-os Psychological Stress and the Coping Process című könyvéből nőtt ki, átfogó formáját pedig a Susan Folkmannal közösen írt, 1984-es Stress, Appraisal, and Coping című monográfiában nyerte el. A modell két korábbi kutatási hagyomány nyitva maradt kérdéseire keresett választ. Az ingeralapú felfogás a stresszt a környezetből érkező terhelésként írta le, ezért a külső körülményekre és az ártalmas hatások elkerülésére vagy megszüntetésére összpontosított. A válaszalapú felfogás a stresszt a szervezet reakciójában ragadta meg, és azt vizsgálta, milyen testi és lelki változások kísérik a megterhelést. Egyik sem tudta azonban kielégítően megmagyarázni, miért visel meg ugyanaz a csapás egyeseket súlyosan, míg mások – akiken látszólag „nem fog a trauma” – viszonylag épen kerülnek ki belőle.

Az ingeralapú felfogás a stresszt kívülről érkező terhelésnek tekintette, a környezet tulajdonságának, amely független az embertől és a szándékaitól. A fogalmat a fizikából és a mérnöki gyakorlatból kölcsönözte. Ahogyan a rá nehezedő teher eldeformálhat egy szerkezetet, úgy az embert is maga alá temethetik a rázúduló kihívások, katasztrófák, veszteségek és életváltozások, a zaj, a zsúfoltság, a munkahelyi nyomás, a családi és megélhetési gondok. Ebben a megközelítésben a kutatás feladata a megterhelő helyzetek azonosítása és számszerűsítése, a segítség első lépése pedig a további terhelés megszüntetése. A nehézség az, hogy az emberek nem egyformán viselik a terheket. Ha pedig csak a reakcióikból tudjuk utólag megállapítani, mi volt számukra megterhelő, a meghatározás körbe forog.

Az ingeralapú kutatás legismertebb eszköze Thomas H. Holmes és Richard H. Rahe életesemény-skálája, a Social Readjustment Rating Scale (SRRS, 1967). Kidolgozásakor 394 válaszadó becsülte meg, mennyi alkalmazkodást kíván 43 gyakori életesemény. Viszonyítási alapul a házasságkötés szolgált, amelynek értékét 500 pontban rögzítették; a becslések átlagát tízzel elosztva kapták meg az úgynevezett életváltozási egységeket. Így a házastárs halála 100 pontot kapott, a válás 73-at, a házasságkötés 50-et, a nyugdíjba vonulás 45-öt, a kisebb szabálysértés 11-et. A kitöltő az elmúlt egy-két évben átélt események pontszámait adja össze. A szerzők abból indultak ki, hogy minden változás – a kedvező is – alkalmazkodást kíván, a felhalmozódó alkalmazkodási teher pedig növelheti a megbetegedés kockázatát. Ezért szerepel a listán a kiemelkedő személyes teljesítmény és a szabadság is. A pontszámok és a későbbi megbetegedések kapcsolata azonban a legtöbb vizsgálatban szerénynek bizonyult: a korrelációk ritkán haladták meg a 0,30-at, vagyis a pontszámok a megbetegedésben mutatkozó különbségeknek csak kis részét magyarázták. Lazarus elvi ellenvetése az volt, hogy egy átlagolt súlyszám nem fejezi ki, mit jelent az esemény annak, aki átéli. A válás vagy a nyugdíjba vonulás veszteség is lehet, megkönnyebbülés is – attól függően, mit hagy maga mögött az ember, mit remél a jövőtől, és mire támaszkodhat.

A válaszalapú felfogás a stresszt a szervezet terhelésre adott reakciójaként, vagyis függő változóként határozta meg: élettani izgalomként, hormonális változásként vagy lelki megterhelésként, például szorongásként és kimerültségként. Ez a hagyomány elsősorban az orvosi és élettani kutatásokban gyökerezett. A válasz azonban önmagában nem árulja el, mi váltotta ki. A szívfrekvencia és a vérnyomás félelemtől, lelkesedéstől vagy egyszerű fizikai munkától egyaránt emelkedhet, így a puszta élettani reakcióból nem derül ki, hogy fenyegetésről vagy testi igénybevételről van-e szó. Az önbeszámolók pedig túlzással vagy éppen a nehézségek lekicsinylésével torzíthatják a képet.

A válaszalapú hagyomány egyik fő forrása Walter B. Cannon harvardi fiziológus munkássága. Cannon Claude Bernard „belső környezet” fogalmát gondolta tovább, amikor bevezette a homeosztázis kifejezést. Ez azt jelöli, hogy a szervezet összehangolt szabályozó folyamatokkal szűk határok között tartja belső állapotának jellemzőit: a testhőmérsékletet, a vércukorszintet, a vérnyomást és a vér kémhatását. Ha ezt az egyensúlyt veszély fenyegeti, vészreakció indul. A szimpatikus idegrendszer aktiválódik, a mellékvesevelő adrenalint választ ki, felgyorsul a szívműködés, emelkedik a vérnyomás és a vércukorszint, a vér pedig a vázizmok felé áramlik. Ez a „harcolj vagy menekülj” (fight-or-flight) reakció támadásra vagy menekülésre készíti fel a szervezetet. Cannon azt is megfigyelte, hogy nemcsak fizikai veszély, hanem erős érzelem, például félelem vagy düh is kiválthatja.

Selye János patkánykísérleteiben azt találta, hogy igen különböző ártalmak – hideg, sebészi sérülés, túlzott izommunka, mérgező anyagok – ugyanazt a három elváltozást idézik elő: megnagyobbodik a mellékvesekéreg, sorvadnak a csecsemőmirigy és a nyirokszervek, és gyomor-, illetve nyombélfekély alakul ki. Az általa leírt általános adaptációs szindrómában (GAS) a vészreakciót az ellenállás szakasza követi, tartós terhelés esetén pedig a kimerülésé. Későbbi meghatározása szerint a stressz a szervezet bármilyen igénybevételre adott „nem specifikus válasza”. A „nem specifikus” jelző azt fejezi ki, hogy a legkülönbözőbb megterhelésekre adott alkalmazkodási reakcióknak vannak közös elemeik. Azt viszont nem állítja, hogy minden ártalom minden körülmények között ugyanazt a teljes élettani választ váltja ki.

John W. Mason éppen a válasz általános, „nem specifikus” jellegét kérdőjelezte meg. Pszichoendokrin kutatásaiban a stresszhormonok szintjét mérte. Azt figyelte meg, hogy többféle fizikai megterhelésre a hipotalamusz–hipofízis–mellékvesekéreg (HPA) tengely – amely végső soron a kortizol kiválasztását szabályozza – jóval gyengébben vagy egyáltalán nem reagált, ha sikerült kiküszöbölni a helyzet érzelmi kísérőjelenségeit: az újdonságot, a kellemetlenséget és a bizonytalanságot. Gyakran idézett példája a táplálékmegvonás. Az éheztetett majmok hormonális válasza jórészt elmaradt, ha megszokott táplálékukhoz hasonló, de tápérték nélküli tápszemeket kaptak, vagyis ha nem élték át a megfosztottságot. Mason ebből arra következtetett, hogy a Selye által leírt általános válasz közös tényezője sok esetben maga a fizikai ártalmat kísérő lelki reakció lehet. Kettejük vitája 1975-ben a Journal of Human Stress hasábjain folytatódott. Mason eredményei megmutatták, hogy a helyzet lélektani jelentése a testi reakciókban is kulcsszerepet játszik. Így éppen az élettani kutatás szolgáltatott erős érvet a kognitív értékelés jelentősége mellett.

Lazarus már egy korai, munkatársaival közösen írt áttekintésében, amely a stressz és a teljesítmény kapcsolatát vizsgálta, arra jutott, hogy a külső terhelések – például az időnyomás, a kudarcról szóló visszajelzés vagy a zavaró ingerek – önmagukban nem jósolják meg, romlik-e a teljesítmény. Ugyanaz a körülmény egyes résztvevők teljesítményét rontotta, másokét nem befolyásolta, megint másokét javította. A hatást egyéni tényezők közvetítik: mennyire érzi a résztvevő veszélyben a céljait, mit jelent számára a kudarc, és hogyan próbálja kezelni a helyzetet.

Az ingeralapú és a válaszalapú hagyomány egyaránt fontos jelenségeket írt le, de egyik sem magyarázta meg kielégítően, miért hat ugyanaz az esemény másként az egyes emberekre, sőt ugyanarra az emberre élete különböző szakaszaiban. Lazarus és Folkman ezért az inger és a válasz mellett azt a viszonyt állították a középpontba, amelyben az esemény az adott ember számára személyes jelentést és tétet kap.

A tranzakcionális szemlélet

A tranzakcionális szemlélet a folyamatosan változó személy–környezet viszonyban értelmezi a stresszt. A helyzet követelményei hatnak az ember céljaira és lehetőségeire, miközben ő maga is alakíthatja a körülményeit. A megküzdés során szerzett tapasztalatok visszahatnak az értékelésére: a próbálkozások, a sikerek és a kudarcok módosítják, hogyan vág neki a következő lépésnek. A vizsgálat alapegysége ezért a konkrét stresszhelyzetben (encounter) élő és cselekvő ember, akinek testi reakcióit, értelmezéseit és cselekvéseit időbeli alakulásukban kell követnünk.

A „tranzakció” itt pontosabb kifejezés az egyszerű kölcsönhatásnál (interakciónál). Lazarus és Launier a stressz vizsgálatára is alkalmazták Dewey és Bentley korábbi megkülönböztetését az önműködés, az interakció és a tranzakció között. Az interakciós elemzés külön személyi és környezeti változókkal számol, majd ezek együttes hatását vizsgálja. Ilyen például a szorongásra való hajlam és a külső terhelés statisztikai kölcsönhatásának vizsgálata: a stresszor erősségét és a személy sérülékenységét külön-külön mérik, majd megvizsgálják, hogyan befolyásolják együttesen a reakciót. A tranzakciós elemzés alapegysége viszont maga a kialakuló viszony. A személy és a környezet kapcsolatában olyan új jelentés születik, amely egyikükből sem vezethető le önmagában. A fenyegetés vagy a veszteség jelentése ezért sem a helyzetből, sem a személy állandó tulajdonságaiból nem olvasható ki maradéktalanul.

Egy húszkilós láda például könnyen hordozhatónak vagy éppen mozdíthatatlannak bizonyulhat attól függően, ki és hányadmagával próbálja felemelni. A láda súlya változatlan, mégsem jelent mindenkinek ugyanolyan feladatot. Hasonlóképpen egy vizsga is lehet fenyegető, de a fenyegetés a vizsga és a hallgató pillanatnyi viszonyából fakad: ez a vizsga ezzel a felkészültséggel.

A „tranzakció” itt más értelemben szerepel, mint Eric Berne tranzakcióanalízisében, ahol két énállapot közötti kommunikációs egységet jelöl; a két fogalomnak csupán az elnevezése közös.

A modell kulcsfogalma a relációs jelentés (relational meaning): az, hogy az ember és környezete közötti viszony miként érinti a jóllétét. Egy nyilvános előadás például fenyegető lehet annak, aki az előadói munkára szeretné építeni a jövőjét, fontosnak tartja a szakmai elismerést, de nem bízik a felkészültségében – akár van alapja ennek a bizonytalanságnak, akár nincs. Ugyanez az alkalom egy felkészült, nyitott és gyakorlott előadónak inkább kihívást jelenthet. Az esemény és a hallgatóság azonos, a helyzet egyéni értékelése mégis jelentősen eltérhet, mert másként kapcsolódik a célokhoz és az önmagunkról alkotott képhez.

A kognitív értékelés

A kísérleti előzmények

Lazarus kutatócsoportja az 1960-as évek elején kísérletileg is vizsgálta az értelmezés szerepét. A résztvevők egy ausztrál őslakos beavatási rítusról, a szubincízióról készült megrázó antropológiai filmet néztek, miközben többek között a bőrük elektromos vezetőképességét és a szívfrekvenciájukat mérték. Később ugyanahhoz a képsorhoz különböző hangalámondásokat társítottak. Az egyik a fájdalmat és a testi sérülést hangsúlyozta, a másik a fájdalom hiányát sugallta, a harmadik pedig távolságtartó, néprajzi magyarázatot adott. A hangsávok érdemben módosították a bőrvezetés változásaival jelzett vegetatív stresszreakciót: a tagadó és az intellektualizáló kísérőszöveg mellett mérsékeltebbek voltak a reakciók, mint a néma kontrollváltozatban, a traumát hangsúlyozó kommentár viszont fokozta őket. A hatás mértéke a résztvevők egyéni jellemzőitől is függött: az egyetemi hallgatóknál például az intellektualizáló értelmezés hatékonyabbnak bizonyult a tagadásnál. Az eredmények alátámasztották, hogy ugyanannak a látványnak az értelmezési kerete közvetlenül befolyásolja a kiváltott testi reakciót.

Lazarus és Alfert azt is kimutatták, hogy már a vetítés előtti bevezető tájékoztatás is mérsékelheti a fenyegetésre adott testi reakciót. Ezt nevezték a fenyegetés „rövidre zárásának” (short-circuiting). A kutatók később egy faipari üzemi baleseteket bemutató oktatófilmmel is megismételték a vizsgálatot. A kísérletek közös tanulsága az volt, hogy ugyanaz az inger eltérő értelmezési keretbe helyezve más-más testi reakcióval járhat. Ebből természetesen nem következik, hogy minden stressz megszüntethető pusztán a helyzet átértelmezésével. Az eredmények meghatározott kísérleti feltételek között igazolják az értékelés közvetítő szerepét.

Az elsődleges és a másodlagos értékelés

A későbbi elmélet ezt a közvetítő folyamatot a kognitív értékelés (appraisal) fogalmával írta le, amelyet az érzelemkutatásban Magda B. Arnold vezetett be. Az értékelés az a – gyakran gyors és nem feltétlenül tudatos – ítélet, amellyel az ember felméri, mit jelent számára egy adott helyzet. Lazarus két, egymásba fonódó mozzanatot különített el.

Elsődleges értékelés

Az elsődleges értékelés (primary appraisal) arra a kérdésre felel, hogy kockán van-e valami, ami értékes a személy számára. A helyzet minősülhet irrelevánsnak, vagyis közömbösnek; kedvezőnek, ha megkönnyebbülést vagy örömöt ígér; illetve stresszel járónak, azaz megterhelőnek. Az utóbbinak három alapformája van:

Ártalom vagy veszteség (harm/loss): a sérülés már bekövetkezett, például az érintett elveszített egy fontos kapcsolatot, vagy sérült az egészsége, az önbecsülése.
Fenyegetés (threat): a károsodás még nem történt meg, de a jövőben várható. Ennek előrevetítése teremt lehetőséget az előzetes, úgynevezett anticipáló megküzdésre.
Kihívás (challenge): a nehézség a lehetséges nyereség, a fejlődés és a bizonyítás ígéretével, akár lelkesedéssel is társul. A kihívás olyan nyitott helyzet, amelyben az ember lát esélyt a sikeres megküzdésre. Egy előléptetés vagy vizsga egyszerre hordozhat fenyegetést és kihívást, s a kettő aránya a folyamat során eltolódhat.

Másodlagos értékelés

A másodlagos értékelés (secondary appraisal) azt méri fel, mit lehet tenni a helyzetben: milyen információkhoz juthat az ember, milyen megküzdési lehetőségei és erőforrásai vannak, képes-e élni velük, és mindez milyen következményekkel járna. Itt különösen hasznos Albert Bandura megkülönböztetése az eredményelvárás és a hatékonysági elvárás (self-efficacy) között. Más kérdés ugyanis, hogy egy meghatározott lépés elvben alkalmas-e a cél elérésére, és más az, hogy én magam képes vagyok-e megtenni. Az adott helyzet megváltoztathatóságáról alkotott ítélet ugyancsak eltér az általános kontrollhiedelemtől: az előbbi egy konkrét helyzetre, az utóbbi a személy tágabb világlátására és a saját képességeiről alkotott elképzeléseire vonatkozik.

Folkman elméleti elemzése arra is felhívta a figyelmet, hogy az észlelt kontroll önmagában nem mindig jár kisebb stresszel vagy kedvezőbb eredménnyel: az is fontos, pontosan mire terjed ki. Egy súlyos betegség kimenetelét például nem irányíthatjuk teljes mértékben, de befolyásolhatjuk, milyen információkat szerzünk, kitől kérünk segítséget, és hogyan szervezzük meg a mindennapjainkat. A tényleges lehetőségek felismerése és a bizonytalanság elviselése így egyszerre lehet jelen.

Az „elsődleges” és a „másodlagos” jelző sem kötött időrendet, sem fontossági rangsort nem fejez ki. A kétféle ítélet folyamatosan alakítja egymást: egy újonnan felismert cselekvési lehetőség mérsékelheti az észlelt fenyegetést, míg a mozgástér beszűkülése növelheti a helyzet tétjét.

Az értékelést alakító tényezők

Lazarus és Folkman személyi és helyzeti tényezőket különítettek el a kognitív értékelést befolyásoló körülmények között:

Személyi tényezők: Az elköteleződések (commitments) jelölik ki, mi számít igazán az egyénnek. Amihez nem kötődünk, az pszichológiai értelemben aligha ejt rajtunk komolyabb sebet. A másik nagy csoportot a hiedelmek (beliefs) alkotják. Ide tartoznak az események befolyásolhatóságáról alkotott általános elképzelések, az egzisztenciális kiszolgáltatottságra vonatkozó félelmek és a vallási meggyőződések. Hatásuk mindig a konkrét helyzet értelmezésén keresztül érvényesül.

Egy munkahelyi bírálat például az egyik embernek ösztönzést adhat szakmai ismeretei bővítésére, a másiknak személyes támadást vagy egzisztenciális fenyegetést jelenthet, a harmadiknak pedig a hozzáértésébe vetett bizalmát rendítheti meg. A különbség abból is fakad, milyen célokat és önmagunkról alkotott meggyőződéseket érint a helyzet.

Helyzeti (környezeti) tényezők: Ide tartozik az esemény újszerűsége, előrejelezhetősége, kimenetelének és időzítésének bizonytalansága, időbeli közelsége és időtartama, valamint az, hogy az életút mely szakaszában következik be. A fiatalon átélt özvegység például egészen más feladatokkal és veszteségekkel jár, mint az időskori. Különösen fontos a kétértelműség (ambiguity): ha kevés a biztos támpont, a személyes célok és hiedelmek jóval nagyobb szerepet kapnak a helyzet értelmezésében. Ez fokozhatja a fenyegetettség érzését, de kedvezőbb értelmezésre is lehetőséget adhat.

Az értékelés gyorsasága és tudatossága

Bár az elmélet kérdésekre adott válaszokként írja le az értékelést, az ember nem gondolja végig tudatosan ezeket a szempontokat minden érzelmi reakciója előtt. Lazarus hangsúlyozta, hogy az értékelés gyorsan, tudatos és megfontolt mérlegelés nélkül is végbemehet. Az elsődleges és a másodlagos értékelés fogalma annak elemzését segíti, amit az ember gyakran egyetlen, nehezen szétszálazható reakcióként él át. Valaki például pontosan tudhatja, hogy egy javító szándékú szakmai megjegyzés nem veszélyezteti az állását, mégis azonnal megszégyenülést érezhet. A tudatosan elfogadott magyarázat és a helyzet érzelmi jelentése ilyenkor eltér egymástól. Ez is mutatja, miért nem várható el, hogy egy józan ellenérv minden esetben azonnal megszüntesse a belső megterhelést.

Az értékelés és az érzelem kapcsolatáról Richard Lazarus és Robert Zajonc az 1980-as években vitát folytatott. Zajonc szerint az érzelmi reakció megelőzheti a kognitív feldolgozást, és részben független is lehet tőle. Lazarus az értékelést az érzelem kialakulásához szükséges feltételnek tartotta, ám a „kognitív” jelzőn nem kizárólag tudatos következtetést értett. Szerinte a jelentésadás automatikusan, tudatosulás nélkül is végbemehet; ez ugyanakkor kevéssé kapcsolódik a pszichoanalízis klasszikus tudattalanfogalmához.

Más szerzők többszintű folyamatként írták le az érzelmi információfeldolgozást. Leventhal és Scherer például szenzomotoros, sémaalapú és fogalmi szintet különítettek el: az első kettő gyors és automatikus, míg a harmadik tudatos, mérlegelő jellegű. Joseph LeDoux idegtudományi kutatásai pedig igazolták, hogy az amygdala a nagyagykéreg részletes elemzése előtt, egy rövidebb, kéreg alatti idegpályán – az úgynevezett „alacsony úton” – keresztül is reagálhat a veszélyjelzésekre.

Újraértékelés és visszacsatolás

Az újraértékelés (reappraisal) a korábbi ítélet módosulása a környezetből vagy a saját reakcióinkból származó új információk nyomán. A megküzdés új helyzetet teremthet, amely ismételt értékelést kíván. A védekező újraértékelés – például egy veszteség jelentőségének utólagos lekicsinylése – már önmagában is a megküzdés egyik gondolati művelete lehet. Bár az értékelés és a megküzdés fogalmilag elválasztható egymástól, a mindennapi tapasztalatban gyakran összefonódnak.

Az újraértékelés folyamatát egy határidős munkahelyi feladat példáján követhetjük végig. A vezető bejelenti: „A péntekre tervezett anyagot már holnapra le kell adni.” Az egyik munkatárs otthonosan mozog a témában, az anyag nagy részével már elkészült, és számíthat néhány régi kollégája segítségére. A másik most kezdte a munkát, bizonytalan abban, mit várnak tőle, ráadásul az előző éjszakát beteg gyermeke mellett töltötte. Az első számára az új határidő megterhelő, de teljesíthető kihívásnak, a második számára súlyos fenyegetésnek tűnhet. A helyzet jelentéséhez az is hozzátartozik, kivel történik, mi forog számára kockán, és milyen cselekvési lehetőségei vannak. A „holnapi határidő” személyes jelentése ezek összjátékából születik meg. Az értékelésben két kérdés fonódik össze:

„Mi a tét számomra?” (elsődleges értékelés): Veszélybe kerülhet az állásom, a megítélésem, az önbecsülésem? Vagy lehetőséget kapok arra, hogy bizonyítsak?

„Mit tudok tenni?” (másodlagos értékelés): Van elegendő időm, tudásom és segítségem? Egyeztethetek a vezetővel? Csökkenthető az elvégzendő feladat?

Az első kérdés a helyzet személyes jelentőségére, a második a megküzdés lehetőségeire irányul. Ha a túlterhelt munkatárs beszél a vezetővel, tisztázzák, mely részeknek kell feltétlenül elkészülniük másnapra, és egy kolléga átvesz néhány részfeladatot, máris megváltozik a helyzete. Világosabbak az elvárások, kevesebb munkát kell egyedül elvégeznie, és több segítségre támaszkodhat. Ennek nyomán újraértékeli a feladatot: „Ez továbbra is nehéz, de most már látom, hogyan foghatok hozzá.” A folyamatban tehát visszacsatolás érvényesül: az értékelés alakítja a megküzdést, a megküzdés következményei pedig visszahatnak arra, hogyan értékeljük a helyzetet.

Visszafordíthatatlan veszteség esetén a megküzdés főként a veszteséghez való viszonyunkat, érzelmeink kezelését és a támogatás igénybevételét alakíthatja. A tényleges körülmények szabják meg, min lehet változtatni, és mihez kell alkalmazkodni.

A megküzdés folyamata

Lazarus és Folkman megküzdésen azokat a folyamatosan változó kognitív és viselkedési erőfeszítéseket értették, amelyekkel az ember a megterhelőnek vagy az erőforrásait meghaladónak ítélt külső és belső követelményeket próbálja kezelni. A meghatározás három kulcsszava a folyamat, az erőfeszítés és a kezelés. A megküzdés az adott helyzetben ténylegesen végzett lelki vagy viselkedéses munka. A teljesen automatikus, rutinszerű válaszok ezen a szűkebb fogalmon kívül esnek, a „kezelés” pedig nem feltételezi a probléma teljes uralását vagy sikeres megoldását.

A korábbi állatkísérletes kutatások elsősorban az averzív, vagyis kellemetlen, elkerülésre késztető ingerek elől való menekülést és az ilyen ingerek elkerülését nevezték megküzdésnek. Az énpszichológiai megközelítések egy része a reális alkalmazkodást az elhárító mechanizmusok fejlettebb, érettebb szintjeként tárgyalta, elkülönítve a valóságot torzító vagy kóros védekezéstől. A megküzdési stílusokat és vonásokat vizsgáló elméletek – például a represszió és a szenzitizáció megkülönböztetése – viszonylag állandó személyiséghajlamokat kerestek. Lazarus és Folkman magukat az adott helyzetben tett erőfeszítéseket kívánták leírni, anélkül, hogy sikerességüket már a fogalom meghatározásakor megítélték volna. Az elfogadás, a tűrés és az elkerülés egyaránt megküzdésnek számíthat. Értékük mindig a konkrét helyzettől, az életkortól, az időzítéstől és a vizsgált eredménytől függ.

A tagadás például átmenetileg enyhítheti a műtét előtti várakozás terhét. Cohen és Lazarus sebészeti betegek körében azt találták, hogy egyes műtét utáni mutatók alapján az elkerülő megküzdést alkalmazó betegek felépülése kedvezőbb volt, mint azoké, akik fokozott figyelemmel igyekeztek tájékozódni. Ugyanez a stratégia azonban súlyosan hátrányos lehet, ha elfedi egy kivizsgálást igénylő tünet jelentőségét, és késlelteti az orvoshoz fordulást. Nincs tehát önmagában véve „jó” vagy „rossz” megküzdési stratégia.

A megküzdés erőforrásai

Fontos különbséget tenni az erőforrások és maga a megküzdés között: az erőforrás az, amire az ember támaszkodhat, a megküzdés pedig az, amit ténylegesen tesz. Lazarus és Folkman hat fő erőforráscsoportot neveztek meg:

egészség és energia,
pozitív hiedelmek,
problémamegoldó készségek,
társas készségek,
társas támasz,
anyagi javak.

Egy meglévő emberi kapcsolat például nem segít automatikusan, ha az érintett nem tud vagy nem mer segítséget kérni; az erőforrások hatását tehát az is meghatározza, mennyire hozzáférhetők és mozgósíthatók a konkrét helyzetben. Igénybevételüket személyes és környezeti korlátok egyaránt akadályozhatják. Egy belsővé tett norma („segítséget kérni a gyengeség jele”) éppúgy akadályozhatja a támasz igénybevételét, mint az egymással versengő kötelezettségek vagy az intézményi gátak. Ráadásul maga az erős fenyegetettség is beszűkítheti a figyelmet, és megnehezítheti a rugalmas mérlegelést. Az értékelést és a megküzdést ezért nem érthetjük meg pusztán az egyén gondolkodásának vizsgálatával: látnunk kell, mekkora mozgástér áll ténylegesen a rendelkezésére.

Két, beteg hozzátartozóját ápoló ember hasonlóan elkötelezett lehet, mégis egészen eltérő terhet viselhet. Az egyik segítséget kap, jut ideje a pihenésre, és megfelelő anyagi tartalékkal rendelkezik; a másiknak mindezek híján kell szembenéznie a kiszámíthatatlan, elkerülhetetlen helyzettel. A különbség ilyenkor a helyzet eltérő értelmezésén túl az elérhető segítségben és a tényleges mozgástérben is megmutatkozik. A nehézség puszta leírásából még nem tudjuk meg, mit él át az érintett, és milyen erőforrásokra támaszkodhat. Nem állítható, hogy minden megterhelő helyzet megszüntethető a gondolkodás megváltoztatásával.

A megküzdés két alapfunkciója

A problémafókuszú megküzdés magának a stresszt okozó személy–környezet viszonynak a megváltoztatására irányul. Ide tartozhat a tájékozódás, a tervezés és a külső környezet aktív alakítása, de a saját célok vagy elvárások módosítása, új készségek elsajátítása és másféle örömforrások keresése is.

Az érzelemfókuszú megküzdés a helyzetből fakadó érzelmi terhek kezelésére irányul. Kognitív formái közé tartozik az eltávolodás, a figyelem elterelése, a probléma lekicsinylése (minimalizálás) és a pozitív oldal keresése; viselkedéses formái között szerepelhet a testmozgás, az érzelmi támasz keresése, de akár az alkohol- vagy szerhasználat is.

A két megjelölés funkciókat ír le, nem pedig személyiségtípusokat vagy a cselekvések két mereven elkülönülő csoportját. Egyetlen cselekedet – például a társas támasz keresése – egyszerre nyújthat gyakorlati segítséget (problémafókusz) és érzelmi megkönnyebbülést (érzelemfókusz).

Folkman és Lazarus egy éven át száz, nem intézetben élő középkorú felnőtt összesen 1332 stresszes epizódját elemezték. A beszámolók 98 százalékában mindkét megküzdési mód megjelent. Amikor a résztvevők megváltoztathatónak ítélték a helyzetet, inkább a probléma kezelésére irányuló erőfeszítések kerültek előtérbe; amikor viszont úgy látták, hogy el kell fogadniuk, az érzelmi teher szabályozása kapott nagyobb szerepet.

Egy nehéz beszélgetésre készülő ember például összegyűjtheti az érveit, átgondolhatja a lehetséges megoldásokat, és közben megpróbálhatja csillapítani a dühét, hogy képes legyen figyelni a másikra. Az érzelmek szabályozása itt magát a problémamegoldást is segíti. Máskor viszont a gyors érzelmi megkönnyebbülés a további cselekvés akadályává válhat.

A megküzdés időbeli változása

A megküzdés folyamatjellegének egyik legszemléletesebb példája Folkman és Lazarus egy vizsgahelyzet alakulását nyomon követő kutatása. Száznyolc egyetemistát vizsgáltak három szakaszban: a vizsga előtt, a vizsga után az osztályzatra várva, majd az eredmény megismerését követően. A csoport egészében mind az érzelmek, mind a megküzdési stratégiák jelentősen változtak az idő múlásával. A felkészülés idején még lehet tanulni és befolyásolni a teljesítményt; az eredményre várva ez a mozgástér beszűkül. Ennek megfelelően a vizsga előtt a problémára irányuló megküzdés volt hangsúlyosabb, a várakozás időszakában pedig az eltávolodás. Ugyanakkor mindhárom szakaszban többféle stratégia jelent meg, jelentős egyéni különbségek mellett.

Egy másik vizsgálatban Folkman és munkatársai 85 házaspár (a lemorzsolódás után 75 pár) mindennapi stresszhelyzeteit elemezték ismételt felmérések alapján. A helyzet értékelése szorosan összefüggött a választott megküzdési formával: a tervszerű problémamegoldás és a pozitív átértékelés inkább a kielégítőnek megélt eredményekkel, a konfrontatív megküzdés és az eltávolodás pedig a kedvezőtlenebb kimenetelekkel társult. Az utólagos beszámolókból azonban nem állapítható meg egyértelműen, hogy a megküzdés alakította-e a kimenetelt, vagy az ismert eredmény színezte át az emlékezést.

Illeszkedés és rugalmasság

Az illeszkedési hipotézis (goodness-of-fit) szerint a megküzdés akkor eredményesebb, ha igazodik ahhoz, hogy a helyzet ténylegesen mennyire befolyásolható. Megváltoztatható körülmények között a problémára irányuló cselekvés, megváltoztathatatlan körülmények között pedig az érzelmi szabályozás a célravezetőbb. A kutatási eredmények azonban nem támasztják alá egyértelműen ezt az elgondolást (Park, Folkman és Bostrom, 2001). Az illeszkedés megítéléséhez ugyanis nem elég egyetlen címkét társítani a helyzethez: számít az is, mennyire pontosan ítéli meg az egyén a saját befolyását, a helyzet melyik részén lehet változtatni, és milyen kimenetelt tekintünk kedvezőnek.

Az alakítható és az elfogadást kívánó körülmények megkülönböztetését fogalmazza meg Reinhold Niebuhr híres fohásza, a Lelki béke imája: „Uram, adj lelki békét, hogy elfogadjam azt, amin nem tudok változtatni, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közötti különbséget.”

Az illeszkedés gondolatát a megküzdési rugalmasság (coping flexibility) kutatásában vitték tovább. Eszerint nem egy-egy kiragadott stratégia a döntő, hanem az a képesség, hogy valaki a helyzetnek megfelelően válasszon, és szükség esetén váltani tudjon. Bonanno és Burton a szabályozási rugalmasság három összetevőjét írták le:

a helyzet követelményeinek és lehetőségeinek pontos felismerését (kontextusérzékenység),
sokféle használható stratégia ismeretét, valamint
a visszajelzések figyelembevételét, vagyis annak követését, hogy beválik-e a választott stratégia, és szükség esetén a módosítását.

A megküzdés következményei

A modell a rövid és a hosszú távú következményeket különíti el. Közvetlenül az adott helyzet után az átélt érzelmek, az élettani változások és a helyzet lezárulásának módja számít; hosszabb időtávon pedig a társas működés, a szubjektív jóllét (az általános közérzet és életkedv, a „morál”) és a testi egészség. A tartós következményeket az ismétlődő tranzakciók mintázatai alakítják. A megküzdés a neuroendokrin stresszreakciók gyakoriságán, intenzitásán és időtartamán keresztül is hatással van az egészségre: egyes stratégiák (például a szerhasználat) közvetlen egészségügyi kockázatot hordoznak, mások (például a betegségtünetek tagadása) az egészségvédő lépéseket késleltethetik.

Az ismétlődő megterhelések testi következményeit később az allosztázis fogalmával írták le, amelyet Peter Sterling és Joseph Eyer vezettek be. Bruce McEwen megfogalmazásában a stresszreakció rövid távon adaptív, hiszen a szervezet a változó igényekhez igazítja a működését (allosztázis, vagyis a változásokhoz való igazodással fenntartott stabilitás). Ha azonban az aktiváció túl gyakori, tartósan elhúzódik, vagy a veszély elmúltával nem cseng le megfelelően, allosztatikus terhelés (allostatic load) halmozódik fel, amely hosszú távon károsítja a szív- és érrendszer, az anyagcsere és az immunrendszer működését.

Mindennapi bosszúságok és apró örömök

A mindennapi bosszúságok (daily hassles) kutatása ugyanezt a folyamatszemléletet alkalmazta a hétköznapi tapasztalatokra. Kanner, Coyne, Schaefer és Lazarus ezeket az ismétlődő napi súrlódásokat, valamint az apró örömöket (uplifts) vizsgálták. Vizsgálatukban a mindennapi bosszúságok gyakorisága és intenzitása szorosabb összefüggést mutatott a pszichés tünetekkel, mint a nagy életesemények (SRRS) pontszáma; DeLongis és munkatársai a testi egészséggel kapcsolatban is hasonló eredményekről számoltak be. Egy nagy veszteség hatása részben éppen azáltal marad fenn, hogy átrendezi a mindennapokat: egy válás például állandósuló anyagi, háztartási és munkaszervezési terheket hozhat magával.

A mérést ugyanakkor jelentősen nehezítette, hogy a bosszúságskála egyes tételei maguk is pszichés vagy testi tünetnek tűnhettek, így a feltételezett ok (stresszor) és a következmény (tünet) összecsúszott. Dohrenwend és munkatársai kritikájára válaszul a skála átdolgozott változatában már világosabban elkülönítették a külső történéseket a belső tünetektől, és ugyanazt az eseményt bosszúságként és örömforrásként is lehetett értékelni (Lazarus és mtsai., 1985; DeLongis, Folkman és Lazarus, 1988).

A megküzdés mérése

A Ways of Coping kérdőív és nyolc skálája

A Ways of Coping (WOC) kérdőív Folkman és Lazarus tranzakcionális stresszmodelljének legismertebb mérőeszköze. Nem azt kérdezi, milyen típusú ember a kitöltő, hanem azt, mit tett egy konkrét, megterhelő helyzetben. Az első, 1980-as változatban a kitöltő igen–nem válaszokat adott, az értékelés pedig két nagy dimenzióra, a problémafókuszú és az érzelemfókuszú megküzdésre épült.

Az 1985 és 1988 között átdolgozott változat 66 tételből áll, amelyeket négyfokú skálán kell értékelni (0 = egyáltalán nem alkalmaztam, 3 = nagymértékben alkalmaztam). A skálák pontozásakor 50 tételt vesznek figyelembe, a többi kiegészítő tétel. A skálákat empirikus faktorelemzés alapján, előzetes elméleti csoportosítás nélkül alakították ki: Folkman és munkatársai 75 házaspár (150 fő) öt-öt megterhelő helyzetről adott beszámolóit elemezték.

A nyolc skálából kettő problémafókuszú, öt főként érzelemfókuszú, egy pedig vegyes jellegű. A kategóriák határai azonban nem élesek: szinte minden skálában vannak olyan tételek, amelyek túlmutatnak a skála szűkebb kategóriáján.

Skála	Tételek száma	Fókusz	Jellemző tétel (szabad fordításban)
1. Konfrontatív megküzdés	6	problémafókuszú	„Kitartottam, és harcoltam azért, amit akartam.”
2. Eltávolodás	6	érzelemfókuszú	„Úgy folytattam, mintha mi sem történt volna.”
3. Önkontroll	7	érzelemfókuszú	„Igyekeztem megtartani magamnak az érzéseimet.”
4. Társas támasz keresése	6	vegyes	„Beszéltem valakivel arról, mit érzek.”
5. Felelősségvállalás	4	érzelemfókuszú	„Rájöttem, hogy magam idéztem elő a problémát.”
6. Menekülés–elkerülés	8	érzelemfókuszú	„Azt kívántam, bárcsak elmúlna vagy véget érne a helyzet.”
7. Tervszerű problémamegoldás	6	problémafókuszú	„Cselekvési tervet készítettem, és követtem.”
8. Pozitív átértékelés	7	érzelemfókuszú	„Jó irányba változtam, fejlődtem emberként.”

1. Konfrontatív megküzdés

Erőteljes, sokszor kockázatos erőfeszítés a helyzet megváltoztatására, amelyben ellenségesség is megjelenhet. Az ember közvetlenül próbál hatni a körülményekre: kiáll az érdekeiért, vitába száll, nyomást gyakorol arra, akit felelősnek tart. Problémafókuszú stratégia, de gyakran inkább az indulat hajtja, mint a higgadt megfontolás. Ilyen az, amikor valaki egy méltánytalannak érzett döntést határozottan megtámad. A skála azonban nem pusztán az egészséges önérvényesítést méri; tételei között szerepel a felelősnek tartott személlyel szemben érzett harag kimutatása, a nagy kockázatvállalás, sőt ez a mondat is: „Tettem valamit, amiről nem hittem, hogy működni fog, de legalább tettem valamit.” Az ilyen fellépés eredményessége a helyzettől és a fellépés módjától függ. Folkman és munkatársai eredeti vizsgálatában a konfrontatív megküzdés inkább a rosszul végződő helyzetekre volt jellemző, bár az összefüggés gyenge volt.

Irodalmi példa – Kohlhaas Mihály: Heinrich von Kleist 1810-es kisregényének hőse egy 16. századi brandenburgi lókereskedő. Egy junker jogtalanul visszatartja két lovát, és földjein addig dolgoztatja őket, amíg teljesen leromlik az állapotuk, a szolgáját pedig elverik. Kohlhaas először törvényes úton keres elégtételt, de panaszát a junker befolyásos rokonai elsikkasztják. Felesége személyesen próbálja eljuttatni a kérvényt a fejedelemhez, de belehal a közben szerzett sérülésébe. Kohlhaas ekkor fegyveres csapatot gyűjt, felgyújtja a junker várát, majd többször megtámadja Wittenberget is. Végül igazságot szolgáltatnak neki: lovait felhizlalva visszakapja, őt magát azonban a lázadásért kivégzik. Kleist mindjárt az első mondatban „kora egyik legbecsületesebb és egyszersmind legiszonyúbb embereként” mutatja be, hozzátéve: „igazságérzete azonban rablóvá és gyilkossá tette”. A történet pontosan megvilágítja a skála kettősségét: a valódi sérelem nyomán meginduló önérvényesítés lépésről lépésre pusztító konfrontációvá válik.

2. Eltávolodás

Arra irányuló gondolati erőfeszítés, hogy érzelmileg eltávolodjunk a helyzettől, és kevésbé érezzük jelentősnek. Jellemző tételei: nem venni túl komolyan a dolgot, úgy folytatni, mintha mi sem történt volna, megpróbálni elfelejteni az egészet, illetve keresni a dolog derűs oldalát. Rövid távon védelmet nyújthat, tartós hozzáállásként viszont gátolhatja a probléma feldolgozását és megoldását. Ilyesmi történik, amikor valaki egy kínos kudarc után azt mondja magának: „Nem ezen múlik az egész életem” – és ehhez tartja is magát. Ez lélegzetvételnyi szünetet adhat. Ugyanez a magatartás azonban akkor is megjelenhet, amikor valaki tartósan kitér egy rendezésre váró probléma elől.

A skála sajátossága, hogy a helyzet könnyedebb oldalának keresését is magában foglalja, ezért az eltávolodás nem azonos a puszta tagadással. Sigmund Freud a humorról írt 1927-es tanulmányában az akasztófahumor példáján mutatja be ezt a magatartást. A hétfőn bitófára vezetett elítélt így szól: „No, jól kezdődik a hét!” Freud szerint az ilyen humor „nem rezignált, hanem dacos”: az én nem engedi, hogy a valóság sérelmei legázolják és szenvedésre kényszerítsék.

Irodalmi példa – Scarlett O’Hara: Margaret Mitchell Elfújta a szél című regényének hősnője minden elviselhetetlen helyzetben ugyanazzal hárít: majd holnap gondol rá. Ez a halogatás átsegíti a háborún, az éhezésen és a vagyon elvesztésén, a regény végén azonban éppen emiatt ismeri fel túl későn, mit érez valójában. A regény mégis az ő mondatával zárul: „After all, tomorrow is another day” („Hiszen holnap is nap lesz!”). A hősnő alakjában az eltávolodás védő és önkorlátozó hatása egyaránt megmutatkozik.

3. Önkontroll

A saját érzések és cselekvések szabályozására tett erőfeszítés. Jellemző tételei: megtartani magunknak az érzéseinket, nem kapkodni, nem az első indulatot követni, elhallgatni mások elől, mekkora a baj. Ide tartozik az is, hogy elképzeljük, miként kezelné a helyzetet valaki, akire felnézünk, vagy hogy megpróbáljuk a másik fél szemével látni a történteket.

Érzelemfókuszú stratégia, amelynél különösen vékony a határ az érett érzelemszabályozás és az érzések elnyomása között. Ha valaki egy feszült megbeszélésen visszafogja az első indulatos válaszát, megpróbálja megérteni a másik nézőpontját, és átgondolja, mit mondjon, az egészséges önszabályozás példája. Mivel azonban a skála tételei az érzések mások előli elrejtését is érintik, a magas pontszám önmagában nem árulja el, hogy higgadt önuralomról vagy a megnyílás és a segítségkérés nehézségéről van-e szó.

Egy ókori tanács: Seneca A haragról című művében egyetlen mondatba sűríti az önkontroll építő szerepét: „Maximum remedium irae mora est”, vagyis a harag legjobb orvossága a halasztás. Nem az indulat letagadását ajánlja, hanem az időnyerést, hogy az első hullám elüljön, mielőtt cselekednénk.

4. Társas támasz keresése

Másokhoz fordulás információért, kézzelfogható segítségért vagy érzelmi támogatásért. Jellemző tételei: beszélni valakivel, aki jobban ért a dologhoz, szakember tanácsát kérni, elfogadni mások együttérzését. Vegyes skála: probléma- és érzelemfókuszú elemek egyaránt szerepelnek benne. Másféle segítséget kér az, aki szakemberrel tisztázza a lehetőségeit, az, aki a barátjától kér gyakorlati segítséget, és az, aki egyszerűen el szeretné mondani valakinek, min megy keresztül. A skála mindhárom törekvést átfogja, ezért a magas pontszám mögött nagyon különböző szükségletek állhatnak.

Egy kéz, amely megnyugtat: Coan, Schaefer és Davidson funkcionális mágneses rezonanciás képalkotással (fMRI) vizsgáltak házas nőket, miközben enyhe áramütéssel fenyegették őket. Amikor a férjük kezét fogták, a fenyegetésre adott agyi válasz jelentősen mérséklődött; egy idegen kezének fogása jóval kisebb hatással járt. A védőhatás annál erősebbnek bizonyult, minél jobb volt a házasság minősége.

A láthatatlan támasz: A segítségnyújtás azonban nem mindig úgy hat, ahogyan várnánk. Bolger, Zuckerman és Kessler ügyvédi szakvizsgára készülő fiatalok és partnereik naplóit elemezték. A partner által nyújtott, de a vizsgázó által észre nem vett („láthatatlan”) támasz csökkentette a lehangoltságot, a nyilvánvaló, tudatosan észlelt segítség viszont olykor inkább növelte azt. A szerzők értelmezése szerint a túl nyilvánvaló segítség azt is üzenheti a támogatottnak, hogy egyedül nem boldogul. A támaszkeresés tehát akkor a leghatékonyabb, ha a kapott segítség formája megfelel az ember adott helyzetben felmerülő szükségleteinek.

5. Felelősségvállalás

Annak elismerése, hogy nekünk is szerepünk volt a probléma kialakulásában, és annak keresése, mit tehetünk a jóvátételért vagy a változtatásért. Ide tartozik a változtatásra tett fogadalom és a bocsánatkérés – például amikor valaki beismeri, hogy elhamarkodottan szólt, és elhatározza, hogy legközelebb másként reagál.

Ez a legrövidebb skála, és erősen önkritikus, önvádló elemeket is tartalmaz (például: „Kritizáltam, kioktattam magam”). Emiatt a magas pontszám a kutatásokban gyakran rosszabb hangulattal jár együtt, és önostorozást is takarhat; nem szabad tehát automatikusan érett, arányos felelősségvállalásként értelmezni.

Bűntudat és szégyen: A skálában megjelenő kettősség összhangban áll June Tangney különbségtételével, amelyet később Brené Brown is népszerűsített. A bűntudat a konkrét tettre irányul („rosszat tettem”), és jóvátételre ösztönöz; a szégyen viszont az egész énre vonatkozik („rossz vagyok”), és inkább elrejtőzésre, visszahúzódásra késztet. Hasonló különbséget tett Ronnie Janoff-Bulman a viselkedéses és a jellembeli önhibáztatás között: az előbbi szerint „nem ezt kellett volna tennem” (ami nyitva hagyja a változtatás lehetőségét), az utóbbi szerint „ilyen ember vagyok” (ami inkább tehetetlenséggel és lehangoltsággal jár). A skála magas pontszáma mögött mindkét viszonyulás meghúzódhat.

6. Menekülés–elkerülés

Két fő elemből tevődik össze: az egyik a vágyteljesítő gondolkodás („bárcsak elmúlna”, „bárcsak csoda történne”), a másik a viselkedéses elkerülés (a szokottnál több alvás, evés, ivás, dohányzás, gyógyszerszedés vagy a társaság kerülése). Itt szerepel az a tétel is, hogy „nem akartam elhinni, hogy megtörtént”, vagyis a WOC-kérdőívben a tagadás ehhez a skálához tartozik, nem pedig az eltávolodáshoz.

Ez a leghosszabb skála, és a vizsgálatok szerint ez mutatja a legkövetkezetesebb összefüggést a kedvezőtlen következményekkel: depresszióval, szorongással és pszichoszomatikus tünetekkel. Az ember azt kívánja, bárcsak megszűnne a helyzet, vagy pótcselekvések felé fordul, amelyekkel elodázhatja a szembenézést – például újra meg újra félretesz egy sürgető ügyet, abban reménykedve, hogy magától megoldódik. Az eltávolodástól főként az különbözteti meg, hogy itt a helyzetből való képzeletbeli vagy tényleges „kijutás” kerül előtérbe. Egy rövid pihenőre persze szükség lehet; az értelmezésnél mindig azt érdemes mérlegelni, hogy az elkerülés csupán átmeneti tehermentesítés-e, vagy tartósan megbénítja a cselekvést.

Az elkerülés maga is stresszt szül: Holahan, Moos és munkatársai több mint ezer középkorú felnőttet követtek tíz éven át. Azok, akik a kiinduláskor inkább elkerülő módon küzdöttek meg a nehézségekkel, négy év múlva több új, krónikus és akut stresszorral szembesültek, ez pedig a tízéves követés végén több depressziós tünetet jelzett előre. A félretett problémák nem tűnnek el, hanem felhalmozódnak.

Az álmodozás ára: Gabriele Oettingen kutatásai a vágyteljesítő gondolkodás csapdájára világítanak rá. Azok a friss diplomások, akik a sikeres álláskeresésről szőtt derűlátó ábrándokba merültek, két évvel később kevesebb állásajánlatot kaptak, és kevesebbet kerestek társaiknál (Oettingen és Mayer, 2002). A képzeletben már elért cél ugyanis idő előtt csökkenti a feszültséget, és elveszi a tényleges cselekvés lendületét.

Irodalmi példa – Oblomov: Ivan Goncsarov 1859-es regényének címszereplője háziköntösben fekszik a díványon, miközben a birtokáról egyre riasztóbb hírek érkeznek. A bajokról szóló levéllel, a birtok rendezésével és minden gyakorlati döntéssel csak másnap akar foglalkozni, álmaiban pedig a gyermekkori, gondtalan Oblomovkába menekül. Az „oblomovizmus” (oblomovscsina) szó már a regényben elhangzik; Nyikolaj Dobroljubov kritikus a megjelenés évében írt tanulmányával tette közismert fogalommá. Azóta az életformává vált elkerülés szinonimájaként él. (Magyar irodalmi rokona Petőfi Pató Pál úr című versének hőse.)

7. Tervszerű problémamegoldás

Megfontolt, elemző erőfeszítés a helyzet megváltoztatására. Jellemző tételei: cselekvési tervet készíteni és követni, több megoldási lehetőséget mérlegelni, a korábbi tapasztalatokra támaszkodni, mindig a következő lépésre összpontosítani, illetve megkétszerezni az erőfeszítéseket. Állásvesztés után például az érintett áttekinti a pénzügyi mozgásterét, mérlegeli az átképzési vagy elhelyezkedési lehetőségeket, majd sorban megteszi a szükséges lépéseket.

Olyan helyzetekben, amelyeken a személy változtatni tud, általában ez a legcélravezetőbb stratégia. Folkman és munkatársai vizsgálatában – a pozitív átértékelés mellett – ez függött össze a legszorosabban a helyzet kedvező kimenetelével. A skála a helyzet megváltoztatható részére irányul, és nem feltételezi, hogy a teljes helyzet az egyén ellenőrzése alatt áll.

Történeti példa – „Houston, baj van”: 1970 áprilisában a Hold felé tartó Apollo–13 űrhajó egyik oxigéntartálya felrobbant. A három űrhajós kénytelen volt átköltözni a holdkomp szűk terébe, ahol hamarosan életveszélyesen megemelkedett a szén-dioxid szintje. A parancsnoki egységből származó tartalék lítium-hidroxidos szűrőpatronok szögletesek voltak, a holdkomp foglalatai viszont kerek patronokhoz készültek. A földi irányítóközpont mérnökei kizárólag a fedélzeten rendelkezésre álló anyagokat használhatták fel: műanyag zacskóból, kartonlapból, szkafandertömlőből és ragasztószalagból terveztek átalakítót. Az utasításokat lépésről lépésre olvasták fel rádión a legénységnek, amely megépítette az eszközt; a három űrhajós végül épségben hazatért. A történetben a tervszerű problémamegoldás minden eleme megtalálható: a helyzet pontos felmérése, a megváltoztatható rész körülhatárolása, a meglévő tudás mozgósítása és a fegyelmezett, lépésről lépésre haladó végrehajtás.

8. Pozitív átértékelés

Pozitív jelentés keresése a nehéz helyzetben, a személyes fejlődésre összpontosítva („másként kerültem ki belőle”, „jobban látom, mi a fontos az életben”). Az ember a megpróbáltatás közben vagy annak nyomán átgondolja, mi számít igazán, miben fejlődött, és milyen értékekre támaszkodhat; a skála vallási és spirituális elemeket is tartalmaz (imádkozás, megújuló hit).

Két gyakori félreértést érdemes eloszlatni. Egyrészt a pozitív átértékelés nem azt jelenti, hogy maga a csapás „jó” volt; másrészt a kérdőívben jelzett szubjektív fejlődés önmagában még nem bizonyítja, hogy tartós poszttraumás növekedés következett be, hiszen az eszköz itt is egy adott helyzetben tett megküzdési erőfeszítést mér.

A szabadság végső tere: Viktor Frankl a koncentrációs táborokban szerzett tapasztalatai alapján írta le, hogy az embertől mindent elvehetnek, egyet kivéve: az emberi szabadságok utolsóját, azt, hogy megválassza, milyen belső hozzáállással viszonyul a megváltoztathatatlan körülményekhez. A pozitív átértékelés ennek az állásfoglalásnak a hétköznapi formája.

Pontszámok és mérési korlátok

A Ways of Coping nyolc skálájának pontszámait négy módszertani okból is körültekintően kell értelmezni:

Nyers és relatív pontszámok: Vitaliano és munkatársai felhívták a figyelmet arra, hogy akit súlyosabban megvisel egy helyzet, az általában minden megküzdési mód esetében több erőfeszítésről számol be. A nyers pontszámok így inkább a distressz mértékét és a megküzdésre fordított erőfeszítés egészét tükrözik, mintsem a megküzdés sajátos mintázatát – emiatt a nyers adatokban még a tervszerű problémamegoldás is együtt járhat a rosszabb lelki állapottal. Javaslatuk szerint érdemes relatív pontszámot számítani (az adott skála tételátlagát elosztani az összes skála tételátlagainak összegével), amely megmutatja az adott stratégia arányát az egyén által alkalmazott megküzdési módok között.

Mérsékelt belső megbízhatóság: A skálák belső konzisztenciája (Cronbach-alfa) 0,61 (eltávolodás) és 0,79 (pozitív átértékelés) között mozog. Ez a rövid, sokféle viselkedést összefogó skáláknál elfogadható, de az egyéni pontszámok diagnosztikai jelentőségét nem szabad eltúlozni.

Változó faktorszerkezet: Mivel a skálák empirikus faktorelemzésből születtek, eltérő vizsgálati mintákban és helyzetekben gyakran más faktorszerkezet rajzolódik ki.

Visszatekintő beszámoló: A kitöltő utólag idézi fel, mit tett a helyzetben, ezt az emlékezeti rekonstrukciót pedig a helyzet kimenetele és a pillanatnyi hangulat is átszínezheti.

A mérőeszköz magyar változatát Rózsa Sándor és munkatársai (2008) dolgozták ki Konfliktusmegoldó kérdőív néven; a 66 tételes változat mellett egy 16 tételes rövidített formát is kidolgoztak.

A COPE és a Brief COPE

A Ways of Coping mellett a legszélesebb körben használt megküzdési mérőeszköz a COPE-kérdőív (Carver, Scheier és Weintraub, 1989), illetve annak 28 tételes rövidített változata, a Brief COPE (Carver, 1997). A COPE részben Lazarus és Folkman modelljére, részben Carver és Scheier viselkedéses önszabályozási elméletére épül.

A legfontosabb különbség az, hogy a COPE skáláit elméleti alapon alakították ki, nem pedig utólagos faktorelemzés alapján – kifejezetten a WOC vizsgálati mintánként eltérő faktorszerkezetére adott válaszként. Skálái között szerepel például az aktív megküzdés, a tervezés, az elfogadás, a humor, a valláshoz fordulás, a tagadás és a szerhasználat.

Szempont	Ways of Coping (1988)	COPE (1989)	Brief COPE (1997)
Tételszám	66 (ebből 50 pontozott)	60	28
Skálák száma	8	13 + 2 kiegészítő	14 (skálánként 2 tétel)
Skálaképzés módja	empirikus faktorelemzés	elméleti alapú	elméleti alapú
A kitöltés vonatkozási kerete	egy konkrét helyzetre	konkrét helyzet vagy általános megküzdési stílus	konkrét helyzet vagy általános megküzdési stílus

A COPE használható az általános megküzdési stílus felmérésére („általában mit szoktam tenni stresszhelyzetben”) és egy konkrét helyzet vizsgálatára is. Ez a rugalmasság a kutatásban hasznos, ugyanakkor könnyen elmoshatja a tranzakcionális modell által hangsúlyozott elvi különbséget az általános megküzdési stílus és az adott helyzetben végzett tényleges erőfeszítés között.

Carver 1997-es tanulmányának címe pontosan megvilágítja a rövidített változat célját: „Meg akarod mérni a megküzdést, de túl hosszú a protokollod? Gondolj a Brief COPE-ra!” (You want to measure coping but your protocol’s too long: Consider the Brief COPE). Az eszközt olyan vizsgálatokhoz tervezték, amelyekben a megviselt résztvevők számára túl nagy terhet jelentene hatvan kérdés megválaszolása; a kipróbálásban részt vettek az 1992-es Andrew hurrikán pusztítása után újrakezdő floridai lakosok és emlőrákkal kezelt betegek is. Ez utóbbi csoportban Carver és munkatársai azt találták, hogy az elfogadás, a pozitív átkeretezés és a humor alacsonyabb, a tagadás és a cselekvés feladásával járó visszahúzódás pedig magasabb lelki megterheléssel járt együtt.

A modell későbbi alakulása

Lazarus érzelemelmélete

Lazarus 1991-es és későbbi munkáiban a stressz általános fogalmát egy átfogó kognitív–motivációs–relációs érzelemelméletbe illesztette. Tizenöt alapvető érzelemhez kapcsolt egy-egy sajátos központi relációs témát (core relational theme):

a düh például egy megalázó, valaki másnak tulajdonított sérelemhez,
a szorongás bizonytalan, egzisztenciális fenyegetéshez,
a bűntudat egy belsővé tett erkölcsi szabály megszegéséhez,
a szégyen az énideálnak való meg nem feleléshez,
a szomorúság pedig visszavonhatatlan veszteséghez kapcsolódik.

Ezek a példák megmutatják, mennyivel pontosabban írható le egy ember helyzete az átélt érzelem és a hozzá kapcsolódó személyes jelentés alapján, mint egyetlen általános „stressz” címkével.

Lazarus későbbi érzelemelméletében az értékelés még finomabb összetevőkre bomlott. Smith és Lazarus például megkülönböztették a személyes célokhoz való kapcsolódást (motivational relevance), a célokkal való összhangot (motivational congruence), a felelősség tulajdonítását (accountability), a probléma és az érzelmek kezelésének lehetőségeit, valamint a jövőre vonatkozó elvárásokat. Ezek együttesen pontosabban magyarázzák, miért vált ki egy adott helyzet az egyik esetben dühöt, a másikban szorongást vagy éppen szomorúságot.

Gross érzelemszabályozási modellje

Az újraértékelés gondolatát az érzelemszabályozás (emotion regulation) kutatása vitte tovább. James J. Gross 1998-ban bemutatott folyamatmodellje abból indul ki, hogy az érzelem időben kibontakozó folyamatként jön létre: találkozunk egy helyzettel, a figyelmünk bizonyos részletekre irányul, jelentést tulajdonítunk nekik, és ennek nyomán kialakul az érzelmi válasz (helyzet → figyelem → értékelés → válasz). Ez a válasz magában foglalja az átélt érzést, a testi és vegetatív változásokat, valamint az érzelem viselkedésben megjelenő kifejezését. A folyamatban visszacsatolások érvényesülnek: egy indulatos válasz például megváltoztathatja a beszélgetés menetét, ami újabb helyzetet és újabb érzelmeket teremt.

Gross modellje öt nagy stratégiacsoportot különít el aszerint, hogy a szabályozás az érzelem kialakulásának melyik pontján kapcsolódik be:

Helyzetválasztás (situation selection): felkeresünk vagy elkerülünk bizonyos helyzeteket (például nem megyünk el egy várhatóan feszült találkozóra).
Helyzetmódosítás (situation modification): közvetlenül alakítunk a külső helyzeten (például megkérjük a másikat, hogy most ne hozza szóba a kényes témát).
Figyelemirányítás (attentional deployment): máshová fordítjuk a figyelmünket (például eltereljük a gondolatainkat, vagy a helyzet egy másik részletére összpontosítunk).
Kognitív változtatás (cognitive change): megváltoztatjuk a helyzetnek tulajdonított jelentést. Ennek legismertebb formája a kognitív átértelmezés (cognitive reappraisal), amely közvetlenül kapcsolódik Lazarus szubincíziós filmmel és különböző hangalámondásokkal végzett kísérleteihez.
Válaszmoduláció (response modulation): a már kialakult érzelmi válaszra hatunk (például mélyeket lélegzünk, vagy elnyomjuk az érzelem külső kifejezését).

Gross az első négy csoportot előzményközpontú (antecedent-focused) szabályozásnak nevezi, mivel ezek még azelőtt avatkoznak be az érzelmet létrehozó folyamatba, hogy az érzelmi válasz teljesen kibontakozna. Az ötödik csoport, a válaszmoduláció válaszközpontú (response-focused), mert a már aktiválódott érzelmi reakciót próbálja módosítani. Egy adott helyzetben több stratégia is működhet, akár egymást követően is, a szabályozás célja pedig az érzelem csökkentése, fenntartása vagy akár felerősítése egyaránt lehet.

Az átértelmezés (reappraisal) és az érzelemkifejezés elnyomása (suppression) közötti különbséget Gross kísérletileg is igazolta. Egy 1998-as vizsgálatban 120 egyetemista (60 nő és 60 férfi) három, egyenként negyvenfős csoportban nézett meg egy erős undort kiváltó filmet. Az első csoportnak tárgyilagos, szakmai szemmel kellett néznie a látottakat, mintha orvosok volnának (átértelmezés); a másodiknak úgy kellett viselkednie, hogy az érzései kívülről egyáltalán ne legyenek felismerhetők (az érzelemkifejezés elnyomása); a harmadik csoport, a kontrollcsoport külön utasítás nélkül nézte végig a felvételt. Mind az átértelmezés, mind az elnyomás csökkentette az arcon látható érzelmi reakciókat. Az átértelmezés azonban az átélt undort is mérsékelte, míg a kifejezés elnyomása nem enyhítette az átélt kellemetlenséget, sőt fokozott szimpatikus idegrendszeri aktivációval járt. A külső nyugalom tehát jelentős belső élettani megterhelést takarhat.

Az érzelemkifejezés elnyomásának társas következményeit Butler és munkatársai is vizsgálták. Két idegen egy felkavaró filmről beszélgetett; az egyiküket arra kérték, hogy rejtse el az érzéseit. Az érzéseit elrejtő személy beszélgetőpartnerének vérnyomása jobban megemelkedett, és kettejük között kisebb rokonszenv alakult ki. Az érzelemkifejezés túlzott visszafogása tehát a másik fél számára is megterhelő lehet.

Richards és Gross azt is kimutatták, hogy az elnyomás rontja az esemény részleteire való emlékezést. A társas következmények ugyanakkor kulturálisan is eltérhetnek: a partnerre gyakorolt kedvezőtlen hatás a kölcsönös függésre épülő, például kelet-ázsiai kulturális közegben kisebbnek bizonyult.

Az egyéni különbségeket vizsgáló kutatásokban az átértelmezést rendszeresen alkalmazók több pozitív és kevesebb negatív érzelmet éltek át, és jobb volt a közérzetük, mint az érzelmeik elnyomására hajlamosaknak.

Újabb kísérletekben magát a testi izgalmi állapotot (arousal) is sikerült átértelmezni. Ha a gyors szívverést a feladatra való felkészülés és az energia mozgósításának természetes jeleként fogjuk fel a kudarc előjele helyett („a testem most felkészül a megterhelésre, ami segít a teljesítésben”), a testi aktiváció fennmaradhat ugyan, de kedvezőbb teljesítménnyel és élettani reakciókkal járhat együtt (Jamieson és mtsai., 2012).

A szabályozás rugalmas megszervezése

Gross 2015-ös kibővített folyamatmodellje már a szabályozás rugalmas megszervezését helyezi előtérbe; ehhez kapcsolódnak Sheppes, Aldao, valamint Bonanno és Burton kutatásai is. Gross három fő szakaszt különít el:

Azonosítás: felismerjük az érzelmet, és eldöntjük, szükséges-e szabályozni.
Stratégiaválasztás: kiválasztjuk az adott helyzethez illő eljárást.
Megvalósítás: a választott eljárást konkrét cselekvésben vagy gondolati munkában valósítjuk meg, majd a visszajelzések alapján fenntartjuk, módosítjuk vagy lezárjuk a szabályozást.

A megfelelő stratégia kiválasztását az érzelem intenzitása, a helyzet alakíthatósága, a rendelkezésre álló kognitív erőforrások és a személyes célok egyaránt befolyásolják. Allison Troy és munkatársai például kimutatták, hogy a kognitív átértelmezés képessége a nem befolyásolható stresszhelyzetekben kevesebb, a jól alakítható helyzetekben viszont több depressziós tünettel járt együtt – feltehetően azért, mert ahol a helyzeten ténylegesen lehet változtatni, ott a cselekvés célravezetőbb, mint a körülmények gondolati átkeretezése.

Előzetes felkészülés

Már az eredeti modellben is szerepelt, hogy a fenyegetés lehetőséget teremt az előzetes felkészülésre. A későbbi kutatók, köztük Lisa Aspinwall és Ralf Schwarzer, pontosabban elkülönítették az anticipáló és a proaktív megküzdést. Az anticipáló megküzdés egy konkrét, a közeljövőben várható eseményre készít fel. A proaktív megküzdés ezzel szemben a lehetséges kihívások és stresszorok korai felismerésére, megelőzésére vagy hatásuk mérséklésére irányul. Lényeges eleme az általános erőforrások gyarapítása: tartalékok felhalmozása, kapcsolatok kialakítása és készségek fejlesztése. Ezek később bármilyen nehéz helyzetben kedvezőbb másodlagos értékelést tesznek lehetővé.

Jelentésfókuszú megküzdés

A modell későbbi továbbfejlesztésekor Folkman kiemelt figyelmet szentelt a pozitív érzelmeknek. Ezek súlyos és tartós megterhelés közepette is jelen lehetnek a negatív érzelmek mellett, és fontos szerepet játszhatnak a megküzdéshez szükséges motiváció fenntartásában. Az 1990-es években Folkman több mint kétszáz férfit követett nyomon, akik AIDS-beteg partnerüket gondozták, sokan egészen a társuk haláláig. Meglepetésére a pozitív érzelmek a folyamat során szinte végig ugyanolyan gyakoriak voltak, mint a negatívak; csupán közvetlenül a haláleset körüli hetekben billent el a mérleg. A gondozók tudatosan keresték a hétköznapok apró, értékes pillanatait: egy közös étkezést, egy szép naplementét vagy egy baráti gesztust.

Ezekből a megfigyelésekből nőtt ki az értelemközpontú, más néven jelentésfókuszú megküzdés (meaning-focused coping) fogalma, amely olyan folyamatokat foglal magában, mint a célok átalakítása, a fontossági sorrend módosítása vagy a mindennapi események személyes jelentésének felismerése, és amely a poszttraumás növekedés kutatásának is fontos kapcsolódási pontja lett.

A jelentésfókuszú megküzdés területén Crystal Park és Susan Folkman alapvető különbséget tettek a globális jelentés (az ember általános világképe, értékrendje, céljai és alapfeltevései) és a helyzeti jelentés (egy konkrét esemény értelmezése) között. Ha egy súlyos veszteség vagy trauma miatt a kettő összeütközésbe kerül, intenzív értelmezési munka (meaning-making) indul meg. Ez a gondolat szorosan összefügg Ronnie Janoff-Bulman megrendült alapfeltevésekről szóló elméletével (shattered assumptions), amely szerint a trauma az ember három legalapvetőbb hiedelmét rendíti meg: hogy a világ jóindulatú, hogy a világ értelmes és kiszámítható, valamint hogy az én értékes. Ezen a ponton kapcsolódik az elmélet a poszttraumás növekedés Tedeschi és Calhoun nevéhez kötődő kutatásához is.

A jelentés keresése és az átélt növekedés ugyanakkor különbözik a tartós személyiségváltozástól. Nietzsche híres mondása – „ami nem öl meg, az erősebbé tesz” – a populáris pszichológiában könnyen általános ígéretté válik. Frazier és munkatársai egyetemistákat mértek fel egy megrázó életesemény előtt és után: az utólag jelzett szubjektív növekedés alig függött össze a két időpontban végzett mérésekkel kimutatott tényleges változással. Az önbeszámolók ezért megküzdési törekvéseket is tükrözhetnek. A jelentéskeresés és a pozitív érzelmek megjelenése nem jelenti azt, hogy a trauma szükségszerűen növekedést hoz, vagy hogy a veszteséget utólag nyereségnek kellene átminősíteni.

Vallásos megküzdés

A vallásos megküzdés kutatása a hit vizsgálatára is kiterjesztette a tranzakcionális megközelítést. Kenneth Pargament a vallást általános háttérerőforrásként és sajátos megküzdési módok forrásaként egyaránt értelmezte. Ilyen a helyzet vallási átértékelése, az Istennél vagy a gyülekezetben keresett támasz, valamint a szentség és az értelem megőrzésére irányuló törekvés. Pargament, Koenig és Perez megkülönböztették a pozitív és a negatív vallásos megküzdést. Az előbbi – például a biztonságos istenkapcsolat megélése vagy a jóindulatú vallási átértékelés – rendszerint kedvezőbb alkalmazkodással jár. Az utóbbi, a vallási és spirituális küzdelem – például a szenvedés isteni büntetésként való értelmezése vagy az Istentől való elhagyatottság érzése – fokozott distresszel függ össze. Idős, súlyos betegek körében a kétéves követés során magasabb halálozási kockázattal is összefüggést mutatott. Mindez a modell alaptételét erősíti meg: a vallásosság meglétén vagy hiányán túl az a döntő, hogyan működik a hit az adott helyzetben, és milyen értelmezést kínál.

Alkalmazások a gyakorlatban

A tranzakcionális modell számos elterjedt pszichológiai beavatkozás elméleti alapjává vált:

Stresszoltási tréning

Donald Meichenbaum stresszoltási tréningje (Stress Inoculation Training, SIT) három szakaszból áll. A fogalmi (konceptualizációs) szakaszban a kliens megérti saját stresszreakcióinak működését és a kognitív értékelés szerepét. A készségfejlesztés és gyakorlás szakaszában konkrét megküzdési eljárásokat sajátít el (például relaxációt, problémamegoldást és támogató belső beszédet). Az alkalmazási szakaszban fokozatosan növekvő, kontrollált terhelés mellett gyakorolja ezeket. Az elnevezés a védőoltás metaforájára épít: a felkészülést követő, kezelhető mértékű stressz megtapasztalása ellenállóbbá tesz a későbbi, súlyosabb megterhelésekkel szemben.

A megküzdés hatékonyságának fejlesztése

A modellhez legközvetlenebbül kapcsolódó program a megküzdés hatékonyságát fejlesztő tréning (Coping Effectiveness Training, CET), amelyet Folkman és munkatársai HIV-vel élő férfiak számára dolgoztak ki. A tréning az illeszkedési hipotézist ülteti át a gyakorlatba: a résztvevők megtanulják az átfogó, nyomasztó élethelyzeteket kisebb, körülhatárolt részproblémákra bontani, elkülöníteni ezek megváltoztatható és megváltoztathatatlan elemeit, az egyes részproblémákhoz megfelelő probléma- vagy érzelemfókuszú megküzdést választani, valamint célzottan, a megfelelő személyektől segítséget kérni. Randomizált vizsgálatukban a CET a kontrollcsoportokhoz képest szignifikánsan csökkentette az észlelt stresszt és a kiégést, miközben növelte a megküzdési önhatékonyságot.

Kognitív viselkedésterápia és pszichoedukáció

A kognitív viselkedésterápia (CBT) kognitív átstrukturáló eljárásai és a megküzdésfejlesztő programok szintén sokat merítenek a modellből. Közös tanulságuk, hogy a segítő beavatkozás két fő ponton kapcsolódhat be a folyamatba: egyrészt az értékelésnél (amikor árnyalja a helyzet jelentését, és segít felismerni a személy lehetőségeit), másrészt a megküzdésnél (amikor bővíti a választható stratégiák körét). Ugyanakkor a külső körülmények tényleges javítása – az anyagi, intézményi vagy társas segítségnyújtás – legalább annyira része a stressz kezelésének, mint a belső pszichológiai munka.

A modell jelentősége és korlátai

Mérési és oksági nehézségek

Ha a stresszt a kognitív értékelés határozza meg, az értékelésre viszont részben magából az átélt distresszből következtetünk, nehéz egymástól függetlenül mérni az okot és a következményt. A tranzakció elemei nehezen választhatók el egymástól, ezért a vizsgálatok gyakran külön változóként kezelik a személyt és a helyzetet, kölcsönös alakulásukat pedig csak részben követik. E módszertani feszültséget maga Lazarus is elismerte.

A visszatekintő önbeszámoló jelentősen eltérhet a helyzet közben adott válaszoktól (Stone és mtsai., 1998). Bár a tranzakcionális modell ugyanazon személy ismételt, konkrét helyzetekhez kötött követését kívánná meg, a kutatási gyakorlat sokáig egyszeri, keresztmetszeti felmérésekre támaszkodott, és a pontszámokat szinte személyiségvonásként kezelte – amit maga Lazarus is élesen bírált. Az értékelés, a stratégia és a kimenetel között ráadásul kétirányú kapcsolatok vannak, így az együttjárásból nem következik egyértelmű ok-okozati viszony. Erre a nehézségre válaszul terjedtek el a naplómódszerek és a mindennapi környezetben végzett ökológiai pillanatfelmérések (Ecological Momentary Assessment, EMA), amelyek ugyanazon személy megküzdését napról napra vagy akár naponta többször, közvetlenül az események átélésekor rögzítik. Ezek jobban követik a modell folyamatszemléletét, még ha a gyakori mérés önmagában is terhelő lehet, és visszahat a megfigyelt viselkedésre.

A megküzdés kategóriáinak korlátai

A probléma- és érzelemfókuszú alapfunkciók megkülönböztetése áttekinthető rendszert kínál, ám az érzelemfókuszú kategória a pozitív átértékeléstől a szerhasználatig igen eltérő eljárásokat fog össze. Ellen Skinner és munkatársai (2003) több mint négyszáz különböző elnevezést találtak a szakirodalomban a megküzdés kategóriáinak jelölésére. A kettős felosztás helyett rendezettebb, hierarchikus „megküzdési családokat” javasoltak; egy másik elterjedt osztályozás a megközelítés–elkerülés dimenziója.

Társas és kulturális összefüggések

Az eredeti keretben az egyéni kognitív értékelés kapta a főszerepet, noha a stressz és a megküzdés a valóságban gyakran közös ügy. A párok diadikus megküzdésének (Guy Bodenmann) és a közösségi megküzdésnek (Lyons és mtsai., 1998) a kutatása ezt a kapcsolati szintet tette láthatóvá: a másik ember nem csupán az egyén külső „erőforrása”, hanem a közös értelmezés és az összehangolt cselekvés révén maga is aktívan alakítja a közös helyzetet.

A modell és a hozzá kapcsolódó mérőeszközök nagyrészt individualista kulturális közegből származó észak-amerikai mintákon alapulnak, a kutatások pedig gyakran – kimondva vagy kimondatlanul – a problémafókuszú, a környezetet aktívan alakító megküzdést tekintették értékesebbnek. Rothbaum, Weisz és Snyder ezzel szemben megkülönböztették az elsődleges kontrollt (amely a külvilág megváltoztatására irányul) és a másodlagos kontrollt (amely az én hozzáigazítását jelenti a körülményekhez). Amerikai–japán összehasonlításokra támaszkodva amellett érveltek, hogy ez utóbbi nem passzivitás vagy feladás, hanem számos kollektivista kultúrában nagyra becsült, érett alkalmazkodási forma. Hasonlóképpen Kim, Sherman és Taylor kimutatták, hogy a kelet-ázsiai hátterű személyek ritkábban kérnek kifejezett, nyílt társas támaszt, mert tartanak attól, hogy problémáikkal megbontják a kapcsolatok harmóniáját; számukra a kimondatlan, puszta jelenléten alapuló (implicit) támasz jóval hatékonyabb. Ugyanaz a megküzdési forma tehát kultúránként mást jelenthet, és eltérő következményekkel járhat.

Hobfoll elmélete az erőforrások megőrzéséről

Ha egyoldalúan az egyéni értékelést hangsúlyozzuk, könnyen háttérbe szorulhat a szegénység, a betegség vagy a súlyos társadalmi és intézményi korlátok szerepe. E veszélyre kínált határozott választ Stevan E. Hobfoll amerikai pszichológus elmélete, amely a tényleges vagy fenyegető erőforrás-veszteséget állítja a középpontba.

Hobfoll 1989-ben megjelent tanulmányában mutatta be az erőforrások megőrzésének elméletét (Conservation of Resources, COR). Az elmélet a stressz és a megküzdés egyik legszélesebb körben használt alternatív magyarázata, amely a munkahelyi stressz, a kiégés, valamint a traumák és tömegkatasztrófák kutatásában is meghatározó szerepet kapott (Hobfoll, 1989, 2001; Chen és mtsai., 2015).

Kiindulópontja szerint az emberek alapvető törekvése, hogy megszerezzék, megtartsák, megvédjék és gyarapítsák mindazt, amit értékesnek tartanak – Hobfoll ezeket nevezi erőforrásoknak. Stressz akkor keletkezik, amikor erőforrásainkat veszteség fenyegeti, amikor ténylegesen elveszítjük őket, vagy amikor jelentős erőforrás-befektetésünk nem hozza meg a várt nyereséget. Az erőforrások négy nagy csoportba sorolhatók:

Tárgyi erőforrások: például a lakás, az autó vagy a munkaeszközök.
Helyzeti (kondicionális) erőforrások: például a biztos állás, a támogató párkapcsolat vagy a közösségben élvezett megbecsültség. (Egy állás vagy kapcsolat természetesen csak akkor működik erőforrásként, ha valóban támogatja az egyént.)
Személyes erőforrások: például az önbizalom, az optimizmus, a szakmai hozzáértés és az önhatékonyság (az a meggyőződés, hogy képesek vagyunk befolyásolni a dolgok alakulását).
Energiajellegű erőforrások: például az idő, a pénz és a tudás, amelyek jelentőségét elsősorban az adja, hogy más erőforrások megszerzését teszik lehetővé.

A COR-elmélet más hangsúlyokkal magyarázza a stresszt, mint Lazarus és Folkman megközelítése. Míg az utóbbi a helyzet és a megküzdési lehetőségek egyéni értékelését emeli ki, addig Hobfoll sokkal nagyobb súlyt ad az objektív életfeltételeknek és az adott társadalomban és kultúrában értékesnek tartott erőforrásoknak. Nem tagadja az egyéni értelmezés szerepét, de rámutat arra, hogy az otthon, az egészség vagy a megélhetés elvesztésének súlya túlmutat az egyéni értékelési különbségeken (Hobfoll, 1989, 2001; Chen és mtsai., 2015).

Veszteségspirálok és összekapcsolódó erőforrások

Az elmélet főbb alapelvei:

A veszteség elsőbbsége (primacy of loss): Egy erőforrás elvesztése aránytalanul erősebben hat, mint egy hasonló nagyságú nyereség.
Az erőforrás-befektetés elve (resource investment): Erőforrásaink védelméhez, pótlásához és gyarapításához további erőforrásokat kell mozgósítanunk. Egy új állás megtalálása például időt, energiát és kapcsolatokat igényel – éppen akkor, amikor ezekből már eleve kevesebb áll rendelkezésre.
A nyereség paradoxona (gain paradox principle): A nyereség szubjektív és funkcionális jelentősége megnő, ha valaki súlyos vagy tartós veszteségeket él át; ilyenkor egy kisebb segítség vagy biztos támasz is életmentő lehet.
A kétségbeesés elve (desperation principle): Az erőforrások teljes kimerülése önvédő, túlélő üzemmódot válthat ki, amely visszahúzódással, agresszivitással vagy akár irracionálisnak tűnő viselkedéssel járhat (ez a többi alapelvnél kevésbé kutatott tétel; Hobfoll és mtsai., 2018).

Ezekből az elvekből következik, hogy a több tartalékkal rendelkező emberek általában kevésbé sérülékenyek, és könnyebben jutnak újabb erőforrásokhoz, míg a szűkös tartalékok fokozzák a további veszteség kockázatát, és megnehezítik a helyreállást. Így alakulnak ki a veszteségspirálok: az állás elvesztése anyagi nehézségeket okoz, ezek megterhelik a családi kapcsolatokat, végül pedig az egészséget is. A nyereség szintén elindíthat kedvező folyamatokat (nyereségspirálok), ám ezek az elmélet szerint lassan, sok erőfeszítéssel épülnek fel, a veszteségspirálok viszont hamar lendületet vesznek.

Az erőforrások nem elszigetelten léteznek. Hobfoll erőforrás-karavánoknak (resource caravans) nevezi az összekapcsolódó erőforrások olyan csoportjait, amelyek tagjai kölcsönösen segítik egymás kialakulását és fennmaradását. Ilyen például az önbecsülés, az optimizmus és a társas támogatás együttese. E karavánok kialakulását és gyarapodását a társadalmi környezet is meghatározza: a támogató család, munkahely vagy közösség segíti az erőforrások megőrzését, a bizonytalan, kizsákmányoló vagy kirekesztő közeg viszont akadályozza. Az elmélet ezeket a környezeti feltételeket a karavánok útvonalainak (caravan passageways) nevezi.

A COR-elmélet a kiégést tartós erőforrás-veszteséggel és elégtelen feltöltődéssel összefüggő folyamatként értelmezi: a túlzott munkahelyi követelmények felőrlik az energiát, megingatják a hatékonyságérzést, és gyengítik az emberi kapcsolatokból fakadó támaszt. A traumák és katasztrófák kutatásában pedig arra irányítja a figyelmet, hogy az eseményt követő másodlagos veszteségek – a lakhatás, a megélhetés vagy a közösségi háló sérülése – hosszú távon a lelki megterhelés legfontosabb előrejelzői lehetnek (Freedy és mtsai., 1992; Chen és mtsai., 2015).

A poszttraumás növekedés kritikája

Hobfoll a poszttraumás növekedés (PTG) fogalmához is kritikusan viszonyult. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után New Yorkban, illetve az al-Aksza-intifáda idején Izraelben munkatársaival végzett vizsgálataiban azt találta, hogy azok, akik nagyobb poszttraumás növekedésről számoltak be, egyúttal nagyobb lelki megterhelést, több PTSD-tünetet is jeleztek. A gázai telepesek kényszerű kitelepítésével kapcsolatos vizsgálatukban a ténylegesen kedvező alkalmazkodást nem a puszta gondolati átértékeléshez, hanem a felismerések gyakorlati megvalósításához kapcsolták – ebből született a cselekvésközpontú növekedés (action-focused growth) fogalma (Hobfoll, Hall és mtsai., 2007).

A krízisintervenció alapelvei

Hobfoll munkássága a gyakorlati krízisintervencióban is mély nyomot hagyott. Munkatársaival 2007-ben, széles körű nemzetközi szakértői konszenzus és empirikus bizonyítékok alapján öt alapelvet fogalmazott meg a tömeges traumák és katasztrófák utáni korai és középtávú pszichoszociális beavatkozásokhoz (Hobfoll, Watson és mtsai., 2007):

a biztonságérzet helyreállítása és erősítése,
a megnyugvás (élettani és érzelmi lecsillapodás) elősegítése,
az egyéni és közösségi hatékonyságérzés támogatása (hogy az érintettek képesnek érezzék magukat saját helyzetük alakítására),
a társas kapcsolódás előmozdítása,
a remény fenntartása és erősítése.

Összegzés

Az értékelés és a megküzdés fogalma összekapcsolta az életesemények, az érzelmek, a társas kapcsolatok és a testi egészség kutatását, miközben szilárd elméleti hátteret adott a kognitív átkeretezésre és a problémamegoldásra építő pszichológiai beavatkozásoknak. A tranzakcionális szemlélet legmaradandóbb érdeme, hogy az időben változó viszonyra irányítja a figyelmet: ugyanaz az ember másként látja a tétet és a lehetőségeit, amint új információhoz vagy támaszhoz jut, illetve új cselekvési lehetőséget ismer fel. Az emberi megterhelés megértése ezért mindig a tényleges életkörülmények és erőforrások, a személyes jelentés, valamint az adott pillanatban elérhető válaszok együttes vizsgálatát kívánja meg.

Kiegészítés: Az összehangolódás analógiája

A kölcsönhatás során kialakuló új tulajdonságokat egy fizikai párhuzam és annak párkapcsolati értelmezése is szemléltetheti. Az alábbi gondolatmenet analógia: a matematikai modell párkapcsolati alkalmazása önmagában nem szolgáltat empirikus bizonyítékot az emberi kapcsolatok működésére.

Yoshiki Kuramoto japán fizikus 1975-ös matematikai modellje azt vizsgálja, hogyan viselkednek az egymáshoz kapcsolódó oszcillátorok, vagyis a ciklikusan ismétlődő működésű egységek. Ilyenek például az ingák, a szívizomsejtek vagy a fényjeleket kibocsátó szentjánosbogarak. Gyenge kapcsolódás esetén az egyes egységek a saját ritmusukat követik. Ha azonban a kapcsolódás erőssége átlép egy kritikus küszöböt, az oszcillátorok spontán módon közös ritmusba rendeződnek. Az összehangolódás magából a kölcsönhatásból, központi irányítás nélkül jön létre.

Két eltérő ritmusú oszcillátor esetében a kölcsönhatásnak ellensúlyoznia kell a saját ütemük közötti különbséget. Megfelelő erősségű kapcsolódás mellett azonos frekvenciával működhetnek úgy is, hogy állandó fáziskülönbség marad közöttük: egyikük valamivel előbb, másikuk később ér ugyanahhoz a ponthoz. Az összehangolódás tehát nem feltétlenül jelent teljes egyidejűséget.

Ha a modellt a két ember közötti vágy és kapcsolódás analógiájaként alkalmazzuk, mindkét fél olyan oszcillátornak tekinthető, amelynek figyelme, izgalma és érzelmi élete saját ritmust követ. Egymásra hatva alakítják egymás ritmusát: az egyik fél izgalma fokozhatja a másikét, visszahúzódása szorongást kelthet, nyugalma pedig megnyugtathatja a társát. A kapcsolódási küszöb képe a nehezen kibontakozó beszélgetés és a könnyedén áradó együttlét különbségét érzékeltetheti. Az összehangolódás ebben az értelmezésben több a közös érdeklődésnél: a kapcsolatban olyan állapot jöhet létre, amelyet egyik fél sem élhet át ugyanígy önmagában.

Az analógiában a testi közelség, a megszakítás nélküli együtt töltött idő és az osztatlan figyelem a kapcsolódás erősségét szemlélteti. A tartós jelenlét és az egymásra irányuló figyelem így az érzelmileg tápláló, intim együttlét feltételeiként jelenik meg. Annak megállapításához azonban, hogy e körülmények milyen mértékben és milyen kapcsolatokban szükségesek az elégedettséghez, külön párkapcsolati kutatásokra van szükség; ezt a fizikai modell nem dönti el.

A képernyőn át közvetített jelenlét korlátozhatja a testi közelséget, az értesítések megszakíthatják az együtt töltött időt, az egymással versengő ingerek pedig megoszthatják a figyelmet. A hasonlat azt az élményt ragadja meg, amikor két ember kapcsolatban él, mégis hiányzik az intimitás: együtt vannak, de nehezen tudnak jelen lenni egymás számára. A közelség látszata és az átélt kapcsolódás mélysége ilyenkor eltérhet egymástól.