M. Scott Peck: A járatlan út
Az élet nehéz. Ez egy nagy igazság, az egyik legnagyobb. És ha egyszer felismerjük helyénvalóságát, akkor túl is léptünk rajta. Ha tudjuk, hogy az élet nehéz, és ha egyszersmindenkorra megértjük és elfogadjuk, hogy valóban így van, akkor az élet nehézségét többé nem fogjuk érzékelni. Mert amint elfogadjuk a tényt, hogy az élet nehéz, a kérdés nem gyötör többé. M. Scott Peck
„Az élet nehéz” – így kezdődik tehát M. Scott Peck könyve, A járatlan út (The Road Less Traveled). Mondhatjuk a fájdalom, amiben mindig van benzin. És mindig lesz út alatta, és vigyázni fog rá, mint út az utazóra, hogy a megnyitott képet folytassuk, mert a helyszín következetesen követi, hiszen benne van. És minek nevezzük azt, amiben nincs tétovaság, rettegés? Igen, múltnak. És amiben nincs fájdalom, azt minek? Igen, annak. Bár néha a múlt, mint vízfestmény, amelyiket jótékony eső eláztat, a kontúrok és a színek egyre lágyabbak lesznek, elmosódnak, a sziluettek felszívódnak. Lehet az eső enyhén sós is…
A könyv 1978-ban jelent meg először, tehát nem mai alkotás, viszont máig igen népszerű szerte a világon, pedig ennyi idő alatt a glóriák is könnyen elrozsdálnak. Nagyot ment annak idején, fogalmazzak így, még a kísérleti pszichológia nagy boomja előtt. Természetesen ma már elképzelhetetlen, hogy oly módon uralja egy könyv a pszichológiai művek piacát, mint történt az megjelenésekor. Pontosabban hat évvel az belső kiadását követően robbant be a köztudatba, bár kezdetben még csak az amerikai egyetemi környezetben aratott, de lassan: „olvastad drágám…” kategóriába került. Azóta elképesztő mértékben fejlődött és bővült ez a szegmens, de az emberi psziché tökéletes megismerése logikai ellentmondás, ígyhát mindig lehet valami újat találni. Mindig lesz egy „de” valahol, egy fordulat, egy sötét zug, egy megválaszolatlan kérdés. Fejlődött is, bővült is azóta a pszichológia, mint említettük. Egyik olyan, mintha lenne egy rejtett út, amit keresnek, kibontanak, feltérképeznek, a másik egy virtuális nyom valahol a tudat és a vágy közös területén. Születtek eredeti művek, új elméletek, amik szépen összeálltak, megértek, kikristályosodtak. És szaporodtak is, eredetiség, mélység nélkül, a „soha ne add fel” gondolat végtelen hígításával. Hogy alkalomadtán, esetenként a vegyészek sem tudnának már eredeti molekulát kimutatni.
Teszek egy vitatható elméleti gyorskört, hogy valami módon mégiscsak elhelyezzük ezt az alkotást a nagy pszichológiai metropoliszban. Én tényleg igyekszem, de ezek a közhelyek maguktól nőnek a lapra, avagy a képernyőre, egyet törlök, kettő nő helyébe, ahogy írta a neves mesemondó a hétfejű pixelről szóló meséjében 🙂
Bár a kísérleti pszichológia európai gyökerű, sokan a német Wundt (Lipcse, 1862.) munkásságával azonosítják, és minden bizonnyal okkal, joggal, ennek ellenére az európai pszichológia sokáig megmaradt (az amerikaiak szerint máig) elvont, spekulatív szinten, gondoljunk azokra a meghatározó elméletekre, amelyek az európai szakirodalmat, szépirodalmat, illetve bizonyos mértékig a közbeszédet meghatározták, illetve meghatározzák a mai napig. Ezzel szemben az Egyesült Államok pszichológiai műhelyei egyre feladatorientáltabb irányzatot visznek a mai napig, genezisükhöz hűen. Kissé könnyelműen úgy fogalmazhatnánk, hogy az európai pszichológiai hagyomány a pszichés jelenségek és folyamatok megértésére, minél pontosabb leírására összpontosított, ezzel szemben az amerikai hagyomány a megoldásra, vagyis hogy miként érezhetné jobban magát a bőrében az érintett személy, csoport, tehát kimeneti célra tekintett. Alapvetően ugyanaz a nyelvezet, a szerkezet, nagyvonalakban a célok is, de mégiscsak van egy kis módszertani és hangsúlybeli különbség, amik a kezdeti csekély eltérésből, komolyabb különbségekhez vezetnek. Az elmúlt évtizedek áttörést hozó elméletei szinte kizárólag az Egyesült Államokban születtek.
M. Scott Peck könyvének megállapításait klinikai tapasztalatokból összegzi, mégis inkább ez európai hagyományhoz kötném, erre még fogok utalni alább, de vele valami egészen új kezdődött az Egyesült Államokban is, valami módszertanilag új, amit a könyv első fele megvillant, ezen kívül valami izgalmas, valami csodálatos, egyszersmind valami dömping, valami sekélyes.
Rendkívül eredeti módon ír a szenvedésről, az ember felelősségéről, szerelemről, párkapcsolatról. A 80-as évek elején, valóban egyedi hang volt a Peck-ké, a kísérleti pszichológia nagy alkotásai még odébb vannak (hogy csak a találó legszűkebb szegmenst vegyük: Brené Brown, Bessel van der Kolk, Bruce D. Perry, Kristin Neff, Amir Levine, Devine Megan, John M. Gottman, de valóban ez csak a legszűkebb keret, értelmetlen lenne tucatnyi nevet felsorolni). Hangjának egyedisége viszont nincs korhoz kötve, mondhatni művének tekintélyes része ma is érvényes és hat.
Volt kiadó, amelyik visszautasította a kéziratot, mondván, hogy az utolsó rész „túl krisztusi”. Ez nem azt jelentette, hogy annak nincs helye az országban, a közbeszédben, csak azt, hogy a pszichológia, mint tudomány, kezd magára találni, kezdi alkalmazni és igényelni a tudományos módszereket, a vallás és a spiritualitás viszont más nyelvi és metodológiai pályán mozog. Ezt követően egy másik kiadó adta ki a művet szerény 5000 példányszámban. Hat év múlva, 1984-ben került fel először a bestsellerlistákra. Alcíme: A szeretet, a hagyományos értékek és a spirituális növekedés új pszichológiája.
Az első elutasítás azért is érdekes, mert a szerző önéletrajza szerint spirituális ébredése 1980-ban kezdődött, és az egyfajta misztikus irányultságú volt, egy katolikus apáca révén. Előtte a kvéker-zsidó gyökerekkel rendelkező pszichiáter tett már ilyen jellegű utazásokat, de még nem volt határozott álláspontja, vagy ahogy ő fogalmaz, nem volt elkötelezett a keresztyén irányzat mellett. Csak a fájdalom az, ami minden más dolognál hamarabb születik, a többit nekünk kell keresgélni és megtalálni.
„A járatlan út” első megjelenésekor új és egyedülálló pszichológiai módszert mutatott meg az emberi növekedés, a kapcsolatok működésének és a spiritualitás kibontakozásának megértéséhez. Ezek Peck klinikai megfigyelésein alapultak, aminek jóllehet a módszerei az utóbbi évtizedekben rengeteget finomodtak, sikerült mégis maradandót alkotnia, azaz az embert egyetemes mivoltában megragadni, viszonyait általánosan érvényes kifejezésekkel leírni. Kiemelte az önfegyelem fontosságát a lelki növekedés folyamatában, illetve a felelősségvállalás és a vallásos életet meghatározó tapasztalatnak, a kegyelemnek a szerepét a pszichológiai fejlődésben.
Gondoljunk csak bele, hogy az európai hagyományban évtizedekig meghatározó pszichoanalitikus megközelítés és a Peck által hangsúlyozott személyes felelősségvállalás micsoda feszültségben van egymással. Hasonló dolgokat mondhatnánk szerelem, párkapcsolat témában is, amikkel kapcsolatban szintén úttörő megállapításokat tesz, nem beszélve arról, hogy mindezek addig mégcsak nem is csíráztak a kontinentális pszichológiában, kis túlzással élve persze.
A könyv több mint 40 éve folyamatosan bestseller, ami jelzi, hogy mégiscsak sikerült valami időtállót felmutatnia, hiszen a világ a megírásától eltelt 45 év alatt mondhatni teljesen megváltozott, többek között a pszichológia az a tudomány, amelyik az egyik leglátványosabb fejlődést produkálta a tudományok között, bár e téren sok a konkurens. Több mint 10 millió példányban kelt el, ezzel minden idők egyik legkelendőbb önsegítő könyve, holott ezekből aztán van bőséggel, hordják a kiszáradt kutakba a harmatot. Ugyanakkor máig hihetetlen indulatokat képes kiváltani, ilyen vagy olyan okból, értve ez alatt, hogy egyesek idejétmúltnak tartják, az önfegyelemre vonatkozó gondolatait túlhaladottaknak, a kegyelemről szóló tanítását mérgezőnek, stílusát gyakran kioktatónak, kérlelhetetlennek. Van benne nemi sztereotípia és rasszista megfogalmazás, magzatpózban, elismerem, és amik 1978-ban még senkinek nem szúrtak szemet, de az az érzékenység, amellyel ma felismerjük ezeket, mindenképpen az elmúlt időszak pozitív fejleménye.
A szerző állításait klinikai esettanulmányokkal igazolja, viszont gyakran keveri a tudományos módszereket és a vitatott megoldásokat, a pszichoanalízist a filozófiával és a vallással. Előbbi az, amire utaltam: az európai hagyományokra épít, pl. sok a Jung-idézet benne. A fegyelemről szóló rész valóban fegyelmezett, szigorú módszereket alkalmaz, a szerelemről szóló rész sem hajlamos átcsapni lányregényes hangulatba, a harmadik rész a spirituális növekedésről szól, és az már tele van misztikus megállapításokkal, amiknek pszichológiai hatása igen, de eredete nehezen mérhető, megjósolható, a negyedik részben pedig, ami a kegyelemről szól, már paranormális jelenségekről, telepátiáról olvashatunk, ami már mondhatni egyáltalán nem a tudomány tárgya, bár azt nem állítanánk, hogy nincs mit keressenek egy pszichológiai műben.
Rengeteg bírálatot kapott azok részéről, akik a tanítást a szerző személyes életvitelének egyfajta indigó-másolataként szeretnék látni, és ez az indigó ugye nem más, mint maga az erkölcs. Ugyanis nem volt erkölcsileg tökéletes az élete, fogalmazzuk meg óvatosan, de egyáltalán nem képmutató módon, ítélkezéssel, és ilyen jellegű „bűneinek” igen hosszas a lajstroma. Itt van mindjárt a 3G: gin, girl, gold © :). Tud szeretetteljes, de tud ítélkező is lenni a páciensekkel, az együttérzés hiánya időnként megrázó, időnként pedig olyan megállapításokat tesz, amik azt a benyomást keltik, hogy túlbecsüli a terapeuta hatását a páciens fejlődésére.
Ezek csak a főbb kifogások, számtalan más is létezik, ami egyébként egy népszerű könyv esetén nem idegen jelenség.
„Az áldozat az jelenti, hogy tisztelettel, fájdalommal és együttérzéssel feladni azt, ami már nem működik, hogy közel maradhassunk ahhoz, ami szent.” Mark Nepo
Ízelítő
A szerző többek között azt állítja, hogy éppen a problémáink és akadályaink elkerülésére tett kísérleteink azok, amik miatt szenvedünk az életünkben. Ennek kifejtése közben érdekes megállapításokat tesz, a szentenciát klinikai tapasztalataira alapozza. Az élet problémáit nem érdemes elkerülni, mert azért nagy árat fizet az ember, hanem fel kell vállalni őket, szembe kell nézni velük: nincs más út, csak az „át”. Lépésről, lépésre, vagy ahogy a bolygó áthalad az éjen, ősz a falevelek közt. Valahogy úgy. Ha vannak előttünk, akkor kell legyen út is, ami oda vezet, ha eltévedtünk, az jó hír, mert van „vissza”. Lesz itt feladat, kicsit reménytelen is, mint két napot begyömöszölni 24 órába, de pont erről szól az egész, hogy nem kell mind a 48, van itt bőven selejteznivaló, hogy még hely is marad a végére. Az élet célja nem a tükörsima út, hanem a tanulság. „Amikor a vihar közepén állsz, két választásod van: Imádkozz Istenhez, hogy elmúljon, vagyazért hogy rájöjj, miért állsz a vihar közepén.”
A szerelem fogalmát is leveszi arról a talapzatról ahova az emberiség lírikus öröksége helyezte, és ahol annyi szenvedést okozott éppen amiatt, hogy rossz helyen állt, véli a szerző. Mint látni fogjuk a kifejtésben, hogy az nem egy érzület, nem csupán egy közelségi átszivárgás, bár az is, kétségtelenül van egy ilyen vonása is, sőt, átmenetileg nem is lehet másként érzékelni, de alapvetően elhatározás, elköteleződés és határozott cselekvés. És a világban kevesebb lenne a szenvedés, ha elvárásainkat lentebb csavarnánk, és ha… nem tennék hozzá újabb és újabb adagot.
Néhány előzetes idézet a könyvből:
„A szeretet nem egyszerűen adakozás, hanem megfontolt adakozás és megfontolt visszatartás is. A vezetés pedig megfontolt dicséret és megfontolt kritika. Kell a vigasztalás, de megfontolt vitatkozás, küzdelem, szembesítés, sürgetés, lökdösés és húzás is.”
„Talán szükséges az ámítás, mivel a szerelembe esés élményének bátorításával és látszólagos érvényesítésével a világ biztosítja a faj fennmaradását, amely a házasságba csábít bennünket. De pszichiáterként szinte naponta sír a szívem a szörnyű zűrzavar és szenvedés miatt, amit ez a mítosz táplál. Emberek milliói pazarolnak hatalmas mennyiségű energiát arra, hogy kétségbeesetten és hiábavalóan próbálják életük valóságát összhangba hozni a mítosz irrealitásával.”
„Fegyelem nélkül semmit sem tudunk megoldani. Kevés fegyelemmel csak néhány problémát tudunk megoldani. Teljes fegyelemmel minden problémát meg tudunk oldani.”
„Aki képes késleltetni a kielégülést, az rendelkezik a pszichológiai érettség kulcsával, míg az impulzív életvitel olyan mentális eredetű szokás, amely a fájdalom megtapasztalásának esélyeit elkerülve neurózisokat hoz létre.”
„A legtöbb nagy problémánk abból fakad, hogy nem néztünk szembe a korábbi, kisebb problémákkal, hogy nem ’szenteltük magunkat az igazságnak’. A legtöbb ember nagy hibája, hogy azt hiszi, hogy a problémák maguktól elmúlnak.”
„Nem oldhatunk meg egy nehézséget azzal, hogy azt mondjuk: Ez nem az én problémám, vagy hogy valaki más megoldja helyettünk. Csak úgy lehetséges, ha azt mondom: Ez az én problémám, és az én feladatom, hogy megoldjam. De sokan, nagyon sokan azzal próbálják elkerülni a szembenézés okozta fájdalmat, hogy azt mondják: Ezt a problémát mások okozták nekem, vagy olyan társadalmi körülmények, amelyekre nincs ráhatásom, ezért más embereknek vagy a társadalomnak kell megoldania helyettem. Tulajdonképpen nem az én személyes feladatom.”
„Az igazságnak való teljes odaadással töltött élet azt is jelenti, hogy hajlandóak vagyunk a személyes kihívásokra. Csak úgy lehetünk biztosak abban, hogy a valóságról alkotott térképünk korrekt, ha kitesszük azt más térképkészítők kritikájának és értékelésének.”
„Az emberek azért hazudnak, hogy elkerüljék a kihívás fájdalmát és annak következményeit.”
„Amikor egy másik emberre van szükséged a túlélésedhez, akkor parazita vagy azon az emberen. Nincs választás, nincs szabadság a kapcsolatodban. Inkább ráutaltságról van szó, mint szeretetről. A szeretet a választás szabad gyakorlása. Két ember csak akkor szereti egymást, ha képesek lennének egymás nélkül is élni, de úgy döntenek, hogy életüket megosszák a másikkal.”
„Ha azt akarjuk, hogy meghallgassanak, olyan nyelven kell beszélnünk, amelyet a hallgató megért, és olyan szinten, amelyen a hallgató képes működni. Ha szeretni akarunk, kommunikációnkat a szeretett személy képességeihez kell igazítsuk.”
„A lelki növekedés fáradságos és nehéz. Ez azért van, mert van bennünk egy természetes ellenállás, egy természetes hajlam, hogy a dolgokat úgy tartsuk, ahogyan eddig voltak, hogy megtartsuk a régi térképet és a régi módszereket, hogy az ismert és könnyebb utat válasszuk.”
Az út elágazott egy erdőben, és én…
Én a kevésbé járhatót választottam,
És ez mindent megváltoztatott.
Robert Frost
„A spiritualitás az aktív törekvés arra az Istenre, akit nem te találtál ki.” Barbara Brown Taylor
A könyv négy részből áll.
Az első részben Peck a fegyelem szükségessége mellet érvel, a második részben a szeretet természetével foglalkozik, a harmadik részben a vallással, illetve a vallással kapcsolatos általánosan elfogadott nézetekkel és tévhitekkel, a negyedik rész a „kegyelmet” tárgyalja, azt a hatalmas, az emberi tudaton kívülről álló erőt, amely az embereket spirituális növekedésre képesíti. Első két résszel foglalkozunk röviden, sok idézettel. Az idézetek nem műfordítások, értelmezett átköltések, amennyiben meglevő magyar fordításból van átvéve, azt külön jelzem. Mivel ismertető, ezért alapvetően értelmetlen, de nem szükségtelen a megjegyzés: az „egyetértek”, vagy „nem értek egyet” jellegű kitételek semmiféle szerephez nem jutnak az alábbiakban.
Szenvedés
Bár kifejezetten nem témája, de újra és újra visszatérő motívum könyvében a szenvedés. A fájdalomtól való félelmünkben a legtöbben inkább megpróbáljuk elkerülni a problémákat, minthogy szembeszálljunk velük. Halogatjuk a problémákat, remélve, hogy majd elmúlnak. Nem veszünk róluk tudomást, elfelejtjük őket, úgy teszünk, mintha nem is léteznének. Még gyógyszereket (és más szereket) is szedünk, hogy segítsenek figyelmen kívül hagyni őket. Mindenképpen megpróbálunk kibújni az élet során felmerülő kihívásokkal való megküzdés feladata alól, de az állandó elkerülési igyekezet következménye a szenvedés. A fájdalom pedig annak jele, hogy elavult térképekkel élünk. Ha folyamatosan bosszantó, ijesztő dolgokkal szembesülsz, itt az ideje frissíteni a térképedet.
Az élet katasztrófák sorozata, hogy hálás lehess annak, aki alkalomadtán megment.
„A valóságról alkotott nézetünk olyan, mint egy térkép, amellyel az élet terepén közlekedünk. Ha a térkép igaz és pontos, akkor általában tudjuk, hogy hol vagyunk, és ha eldöntöttük, hogy hová akarunk menni, akkor általában tudjuk, hogyan juthatunk el oda. Ha a térkép hamis és pontatlan, akkor általában eltévedünk. Bár ez nyilvánvaló, a legtöbb ember kisebb-nagyobb mértékben mégis úgy dönt, hogy figyelmen kívül hagyja. Azért hagyják figyelmen kívül, mert a valósághoz vezető utunk nem könnyű. Először is, nem születünk térképekkel, nekünk kell elkészítenünk őket, és a készítés erőfeszítést igényel. Minél több munkát fektetünk a valóság megismerésére és azonosítására, annál részletesebb és nagyobb lesz a térképünk. De sokan nem akarják ezt az erőfeszítést megtenni. Néhányan a serdülőkor végére abbahagyják a keresést. Térképük kicsi és elnagyolt, a világról alkotott képük elfogult és félrevezető. Az életközépkor végére aztán a legtöbb ember feladja az erőfeszítést. Biztosnak érzik, hogy a térképeik teljesek és a világnézeteik helyesek (sőt, szentek), és már nem érdeklik őket az új információk. Mintha elfáradtak volna. Csak egy relatív és szerencsés kevesek folytatják a halál pillanatáig a valóság misztériumának felfedezését, folyamatosan bővítve, finomítva és újrafogalmazva a világról és az igazágról alkotott felfogásukat.” (10. oldal, M. Scott Peck: A járatlan út, Park k., 2011)
A vallás és a világnézet is afféle térkép, a világ sajátos és egyedi leképezése az agyunkban, amit először készen kapunk, de nagyon fontos, hogy folyamatosan frissítsük ezt a térképet, ha növekedni szeretnénk. A leglátványosabb változás természetesen a gyermekkorból az önálló életbe való átmenet során történik. Fontos, hogy a felnőttkorba ne szüleinktől kapott térképpel akarjunk belépni, hiszen az örökölt, a kapott gyermeki térkép túl kezdetleges ahhoz, hogy pontosan visszaadja a világ, az út, az „én” bonyolultságát, hogy segítsen megérteni a világ összefüggéseit, hiszen a gyermeki térképnek éppen az volt a szerepe, hogy ezt ne is kelljen megtennie, mert a gyermek nem rendelkezett ehhez megfelelő képességekkel. Az idejétmúlta nézőponthoz való föltétlen ragaszkodás sok idegrendszeri és magatartási probléma oka és eredője.
Ezért sok munka szükséges, és sok szenvedéssel jár mire a térkép a felnőttkor igényeinek és követelményeinek megfelel, de mindenképpen megéri a küzdelmet. Ahhoz, hogy például élők és aktuálisak legyenek számunkra a vallási tartalmak, azoknak teljesen személyeseknek kell lenniük, amelyeket teljes egészében a saját valóságtapasztalatunk olvasztótégelyében kezelünk, a kérdezés és a kételyek tüzében kovácsolunk.
A térkép újrarajzolásához folyamatos önfegyelemre van szükség. Egyik előfeltétele pedig az igazság melleti elköteleződés. Azaz föl kell ismerni, hogy jólétünk érdekében az igazság mindig fontosabb pillanatnyi lelki kényelmünknél. Ebből következően pedig meg kell tanulnunk, hogy a pillanatnyi lelki nehézségek nemcsak jelentősek, hanem kívánatosak is az igazság keresésében, mert jelzésértékűek. Mutatják, hogy történik valami fejlődés, haladás: a burok megfeszül, az út ellenáll, a bozót nem enged. Ismeretlen területek tárulnak fel, amik egyben feszültséggel is szolgálnak, ugyanis kihívást jelentenek, felfedezésüket igénylik. A lelki és szellemi egészség nem más, mint a valósághoz való minél hűségesebb ragaszkodás.
Van itt egy fogalom, ill. kettő, amit érdemes egy rövid mondatban tisztázni. Az „igazság” ez esetben nem más, mint a valóság, vagy ha úgy jobban tetszik: „a realitás” egyfajta szinonimája, csak miközben a „valóságnak” van egy statikusabb zöngéje, az „igazság” egyfajta dinamizmusra, nyitottságra, keresésre utal. Viszont az „igazság” nem más, mint magának a valóságnak tényként való elfogadása, minden álom, fátyol és ignoráló, zavaró tényező nélküli kezelése és beszámítása. Az igazság a valóság pontos és hűséges bemásolása, elfogadása, aminek jelenségeit egy érett személy tényként kezeli. Ami van, ahogy van, amíg világ van.
Ügyeljen arra az ember, hogy a térképet ceruzával rajzolja meg, nem pedig tollal, hogy menet közben javítható legyen, ugyanis a korrekcióra folyamatosan szükség lesz. Ez végtelenül nyitott gondolat a műben, bár maga a kézi térképkészítés már nincs olyan közel a mai emberhez, mint volt 1978-ban, de a mondanivaló, a kép mindenképpen érthető ma is. Az „útiterv” sosem fog kimenni divatból, nem fog érthetetlenné válni, akármennyire is digitalizáljuk világunkat, életünket. Bizonyos témákban járatosabbak számára a „térkép” helyettesíthető az „algoritmussal”, más esetekben a „recept”, stb.
A szenvedéssel kapcsolatban a Jung-i gondolatot építi tovább, miszerint a problémák elkerülésével mentális betegségekkel fizet az ember: „a neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítője”. A legtöbb probléma abból származik, hogy el akarjuk kerülni őket, mert úgy tudjuk, úgy tanultuk, azt sulykolták belénk, hogy az igazi életben nincsenek problémák. Elkerüljük, és majd megoldódnak. A késleltetett kielégülés viszont éppen azt jelenti, hogy számolunk azzal, hogy az életben vannak nehézségek, olyanok is, amiket nem lehet elkerülni, és a jövőbeni jobb élet reményében a jelen szenvedését választjuk. „A kielégülés késleltetése nem más, mint a fájdalomnak és az örömnek olyan beosztása, mely lehetővé teszi, hogy előbb túlessünk a fájdalmon, hogy aztán felhőtlenül élvezhessük az örömöket.”
„Az életet az teszi nehézzé, hogy a problémákkal szembenézni és azokat megoldani fájdalommal jár. A gondok, természetük szerint, kelthetnek csalódást, gyászt, szomorúságot vagy bűntudatot, aminthogy megbánást, haragot, félelmet, esetleg szorongást is, illetve gyötrődést vagy kétségbeesést, de járhatnak az elszigetelődés, a magányosság érzetével is. Ezek az érzelmi állapotok kellemetlenek, gyakran roppant kellemetlenek, gyakran bosszantóbbak a fizikai fájdalomnál, néha a legkétségbeejtőbb fizikai fájdalomnál is.”
A problémák figyelmen kívül hagyására való hajlam mögött a kielégülés késleltetésére való képtelenség problémája áll. A kihívásokkal, a törésekkel való szembenézés fájdalmas. Ha idejében szembesülünk egy problémával, mielőtt a körülmények rákényszerítenének, és a pillanatnyi kellemes élményt félretesszük, és először a mondhatni menetrendszerint, vagy megjósolhatóan bekövetkező kellemetlent vesszük elől, ez azt jelenti, hogy a mostani szenvedést választjuk a jövőbeli kielégülés reményében, ahelyett, hogy a jelenlegi kielégülés folytatását választjuk abban a reményben, hogy a jövőbeli szenvedésre nem kerül sor. Az emberi pszichés megbetegedések elsőrendű oka éppen a problémák negligálása, illetve az a hajlam, hogy a szenvedést elkerüljük. Mivel ez a hajlam bizonyos mértékig mindannyiunkban jelen van, megfelelő mértékben mindannyian betegek is vagyunk: egyetlen ember elméje sem maradéktalanul egészséges. Vannak emberek, akik különleges erőfeszítéseket tesznek, hogy problémáikat elkerüljék, ők ezért messze eltávolodnak attól, ami jó és ésszerű lenne. Azért viszont, hogy ne kelljen szembenézniük problémáikkal, aprólékosan kidolgozott képzeletvilágban élnek, melynek gyakran semmi köze a valósághoz. Esetükre nagyon találó Carl G. Jung tömör és elegáns megfogalmazása: „A neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítése”.
Pár gondolat a szenvedésről:
„Aki nem akar fájdalmat elszenvedni, az sokmindenről le kell mondjon, tulajdonképpen mindarról, ami az életet elevenné, tartalmassá és jelentőssé teszi… A fájdalom és a szenvedés mindig elkerülhetetlen egy intelligens elme és egy érző szív számára. Az igazán nagyszerű emberek, azt hiszem, nagy szomorúságok között élnek ezen a világon… Mi a pokol? Én azt állítom, hogy a szeretetre való képtelenség miatti szenvedés.” Fjodor Dosztojevszkij
„A leragyogóbb életek, akiket ismerünk, azok, akik megismerték a vereséget, a szenvedést, megtanultak küzdeni, de átéltek veszteségeket is, és megtalálták az utat kifele a mélyből. Ezek az emberek olyan megbecsüléssel, érzékenységgel és életértéssel rendelkeznek, amely együttérzéssel, szelídséggel és mély szerető törődéssel tölti el őket. A nagyszerű emberek nem csak úgy ’vannak’, hanem ’válnak’.” Elisabeth Kübler-Ross
„Mondd meg a szívednek, hogy a szenvedéstől való félelem rosszabb, mint maga a szenvedés. És hogy egyetlen szív sem szenvedett még soha, amikor az álmait keresi, mert a keresés minden másodpercében van egy szempillantásnyi találkozás Istennel és az örökkévalósággal.” Paulo Coelho
„A fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés választható.” „Nem számít, mennyi szenvedésen mentél keresztül, soha nem akartad elengedni ezeket az emlékeket.” Haruki Murakami
„De egy sellőnek nincsenek könnyei, ezért sokkal többet szenved.” Hans Christian Andersen
„A szomorúság zsenije volt, elmerült benne, szétválasztotta annak számos szálát, értékelte finom árnyalatait. Ő egy prizma volt, amelyen keresztül a szomorúságot végtelen árnyalatok spektrumára lehetett bontani.” Jonathan Safran Foer
„Ha már sokat szenvedtél az életben, minden további fájdalom egyszerre elviselhetetlen és jelentéktelen.” Yann Martel
„Ne büntesd magad azért, mert van szíved. Nem védheted meg magad a szenvedéstől. Élni annyi, mint gyászolni. Nem védheted meg magad azzal, hogy elzárkózol a világtól. Ezzel csak korlátozod magad.” Leigh Bardugo
„A szenvedésnek nincs hierarchiája. Nincs semmi, ami miatt az én fájdalmam rosszabb vagy jobb lenne, mint a tiéd.” Edith Eger
„Amíg úgy gondolja, hogy problémájának oka ’kint’ van, amíg úgy gondolja, hogy bárki vagy bármi felelős a szenvedéseiért, a helyzet reménytelen. Ez azt jelenti, hogy örökké az áldozat szerepében vagy, hogy a paradicsomban szenvedsz.” Byron Katie
„Amikor már nem kívánod, hogy a dolgok ne essenek szét, akkor már nem szenvedsz, amikor szétesnek.” John Green
A könyv a pszichológiai és spirituális témák széles skáláját tárgyalja, korában egészen újszerű nézőpontból: a szeretet természetétől, a spirituális növekedés szakaszain át a fájdalom és a szenvedés megközelítéséig. Egyik fő témája a személyes felelősség hangsúlyozása a szabadság és a boldogság elérésében. Ahhoz, hogy fejlődjön valakinek ez élete, felelősséget kell vállaljon tetteiért, ne meneküljön, ne hárítson, ne sunnyogjon el, hanem nézzen szembe a ténnyel, hogy saját életéért egyedül ő a felelős.
Szerelem/szeretet
Peck úgy definiálja a szeretetet, mint a másik ember spirituális növekedését segítő akaratot. A szeretet nem csupán egy érzés, hanem tevékenység és befektetés. „A szeretetet így definiálom: Az az akarat, hogy az ember kiterjeszti önmagát saját vagy más spirituális növekedésének táplálása céljából.” Peck tulajdonképpen kibővíti Aquinói Tamás több mint 700 évvel azelőtti megállapítását, miszerint a szeretet elsősorban a másik lelki növekedésének ápolására irányuló cselekedetek meghatározó készsége.
A valódi szeretet inkább akaratlagos, mint érzelmi. Aki igazán szeret, az a szeretetre vonatkozó döntés alapján érzi így. Ez a személy elkötelezte magát arra, hogy szeretni fog, függetlenül attól, hogy a szerető érzés jelen van-e vagy sem, az illető szerethető, vagy sem. A szerető személy számára nemcsak lehetséges, hanem szükséges is, hogy elkerülje a szeretet érzései alapján történő cselekvést. Ez a mondat éppen arra utal, hogy amikor nincsenek érzelmek, a szeretet akkor is működik, akkor is él és cselekszik, mert nem ez érzelmekből meríti a motivációját.
Mint megjegyzi, a mindennapi életben általában a passzív függőséget, az önzés egy sajátos formáját, illetve a másik ember birtoklásának szándékát illetjük ezzel a névvel. De például a „szerelmes vagyok” nem azonos az igaz szeretettel. Utóbbi ugyanis munka, erőfeszítés, szolgálat, napi robot, amik során ébredhetnek érzelmek is, de nem az a lényegük. Az igaz szerelem gyakran akkor valósul meg, amikor valójában nehezen hordozod, esetleg éppen teher a társad, de azért rendelkezésére állsz, teszel érte valamit.
Peck azt mondja, hogy a romantikus szerelem a természet módszere arra, hogy csapdába ejtsen minket a házasságban. Ez talán cinikusan és kissé fanyarul hangzik a romantikus házasság mítoszainak környékén, írja, minthogy a romantikus szerelem érzése még nem igazi szerelem. Lehet része annak, de önmagában a romantikus szerelem csak egy ösztöni megnyilvánulás, bár kétségtelenül izgalmas és felettébb hasznos. Az igazi szerelem az nem más, mint elhatározás. Ami akkor következik, amikor az elsődleges érzések éppenséggel elhalványulnak, és akkor dönthet úgy, immár szabadon az ember, hogy elköteleződik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az érzések nem térhetnek vissza. Valaki iránti elkötelezettség éppenséggel a szeretet érzését eredményezheti, és jó eséllyel az is történik, de ez amolyan ráadás, mondja, bár sok titok van még e folyamatban.
Nem szeretnék erre minduntalan utalni, de vannak elméletében túlhaladott gondolatok, közhelyek is. Az elmúlt 40 év pszichológiai kutatásai komoly eredményeket produkáltak minden téren. Párkapcsolat, szerelem, házasság témában elég csak John M. Gottman és munkatársaink kutatásaira és eredményeire utalni. Ennek ellenére nem felesleges olvasni ma sem A járatlan út megállapításait, hiszen mégiscsak és szintúgy klinikai tapasztalatokból származnak.
„Két ember csak akkor tudja szereti egymást, ha képesek egymás nélkül is élni, de úgy döntenek, hogy mégis összekötik életüket.”
Peck szerint mindannyian megtapasztaljuk a függőség érzését, de ez akkor válik problémává, ha hagyjuk, hogy ez uralja kapcsolatunkat. Azok az emberek, akik kizárólag a függőségen alapuló kapcsolatra képesek, dependens személyiségűek, saját identitás nélküli emberek, akiknek vonzódása csupán a magánytól való félelemből, szégyenérzetből táplálkozik. Ennek a problémának a forrása a gyermekkori szeretet és ragaszkodás hiánya, elégtelensége, vagy éppen nem az történt, ami igényeinek, lelki alkatának megfelelő. Érzéseit valami módon kontroll alatt tartották, nem tudtak azok megtestesülni, szabadon fejlődni, elevenen élni. Azok a gyerekek, akik a szeretet és a ragaszkodás következetlen mintái között nőnek fel, gyakran mély bizonytalanságérzettel élnek, és egyetlen vágyuk, hogy a biztonságérzetet valahonnan, valakitől megszerezzék. Hogy rácsatlakozhassanak egy stabilitást és növekedés egyaránt tartalmazó személyre, ha létezne egyáltalán ilyen. Lesz itt sírás és fogcsikorgatás, írja. A függőség végső soron inkább tönkreteszi a kapcsolatokat, mintsem építi azokat.
A szerelem magában foglalja a veszteség kockázatát, és ezért bátorságot. Vannak, akik kerülik a kockázatot, és egész életüket annak szentelik, hogy ne kötődjenek emberekhez. A szerelemhez kezdetben kötődésre van szükség. A kötődéssel együtt jár a veszteség kockázata. De ha el kell kerülnünk a veszteség fájdalmát, akkor sok mindenről le kell mondanunk, pl. a gyermekvállalásról, a házasságról, a barátságokról stb. De éppen ezek azok a dolgok, amelyek hozzájárulnak a teljes élethez. Ahhoz, hogy teljes életet éljünk, kockáztatnunk kell a veszteséget. Érzelmi problémák akkor keletkeznek, amikor elkerüljük a veszteségek kockáztatásából fakadó jogos szenvedést.
„A függőség szeretetnek tűnhet, mert olyan erő, amely arra készteti az embereket, hogy hevesen ragaszkodjanak egymáshoz. Valójában azonban ez nem szeretet, éppenséggel az antiszeretet egyik formája. A szülői szeretet kudarcából ered, és a kudarcot állandósítja. Inkább kapni akar, mint adni. Inkább infantilizmust táplál, mint növekedést. Inkább csapdába ejt és beszűkít, mint felszabadít. Végső soron inkább rombolja, mint építi a kapcsolatokat, és inkább rombolja, mint építi az embereket”.
„A szerelemmel kapcsolatos tévhitek közül a legerősebb és legelterjedtebb az a hiedelem, hogy a ’szerelembe esés’ maga a szerelem. Ugyanis a szerelembe esés élménye kifejezetten szexualitáshoz kötődő jelenség. Pl. nem leszünk szerelmesek gyermekeinkbe, még akkor sem, ha nagyon mélyen szeretjük őket, sem barátainkba, ha nem tartoznak abba a nembe, amihez szexuális vonzódunk. Csak akkor leszünk szerelmesek, ha tudatosan vagy tudattalanul szexuálisan motiváltak vagyunk. A második probléma az, hogy a szerelembe esés élménye kivétel nélkül átmeneti. Akárkibe is leszünk szerelmesek, előbb-utóbb kiesünk a szerelemből, ha a kapcsolat elég sokáig tart. Ez nem azt jelenti, hogy változatlanul megszűnünk szeretni azt a személyt, akibe beleszerettünk. Azt azonban igen, hogy a szerelembe esés élményére jellemző extatikus érzés elmúlik. A romantika virága elhervad.”
Peck foglalkozik azzal a szokással, hogy a „szeretet” kifejezést bármihez hozzákapcsoljuk, amihez kathektikusan kötődünk. Gyakran mondjuk, hogy „szeretjük” az autónkat vagy a házunkat, a mama csokitortáját, a kutyánk ravaszkodásait, a macskánk hízelgéseit, unokánk szellemességét. Az igazi szeretet, mondja Peck, olyan emberek között van, akik tisztelik egymás erejét, függetlenségét és egyéniségét, és nem tárgyakkal kapcsolatos érzés, ami egyébként nyilvánvaló, itt viszont ráerősítésként hozza elő. Mindemellett az igazi szeretet nem feltételeken alapul, de némiképp beleegyezésen. Példaként hozza fel az édesanyákat, akik bőséges szeretettel táplálják gyermekeiket, de elhagyják szeretetük bizonyos aspektusait, amikor azok felnőnek, vagy éppenséggel már nem hallgatnak rájuk.
„A szeretet érzése a kathexis velejárója. A kathexis, ahogyan azt már kifejtettem, az a folyamat, melynek során valami fontossá válik számunkra. Ezt a valamit – amit rendszerint szeretetünk tárgyának nevezünk – később olyan energiával ruházzuk föl, mint- ha énünk része volna, és a köztünk és a szeretett valami közti kapcsolat a kathexis. Ha valamitől megvonjuk energiánkat, szeretetünket, akkor elveszíti fontosságát. Ezt dekathexisnek nevezzük. Arra a félreértésre, hogy a szeretet érzelem, a szeretet és a kathexis összekeverése ad okot. A félreértés érthető, mert a két folyamat hasonló, bár lényeges különbségeik is vannak. Először is: mint már említettem, a kathexis tárgya bármi lehet, lelkes vagy lelketlen teremtmény; lehet akár a tőzsde is vagy holmi ékszer stb. Másodszor: a kathexis nem jelenti azt, hogy tárgyának lelki fejlődésével fikarcnyit is törődnénk… A valódi szeretet ugyanakkor mindig magában foglalja az elkötelezettséget és a bölcsesség gyakorlását. Ha az ember valóban törődik egy másik lény lelki fejlődésével, tudatában van annak, hogy az elkötelezettség hiánya káros lehet… A jó házasságban a felek rendszeresen, megbízhatóan, rutinszerűen is foglalkoznak egymással, akár kedvükre van ez az adott pillanatban, akár nem. (101. o. M. Scott Peck: A járatlan út, Park k., 2011)
Kathexis: Freud által bevezetett fogalom, a libidinális energia hozzárendelése egy tárgyhoz vagy személyhez. Pl. az emléktárgyakhoz, családi ereklyékhez vagy fényképekhez, de bármi más tárgy is lehet, illetve valamely személyhez, csoporthoz. A hazafiság és más szenvedélyes azonosulások csoportokkal és hitrendszerekkel szintén a kathexis formái. A szó a görög „elfoglalni” igéből származik, és a német Besetzung, „megszállás” szó átültetése görög kifejezésbe, ugyanis Freud nem volt elégedett a német kifejezéssel, azt túlságosan félrevezetőnek, merevnek, lefoglaltnak ítélte. A kép azt sugallja, hogy a libidót kiküldik, hogy „foglalja el” a külső tárgyat, ahogyan egy hadsereg elfoglal és megszáll egy várost.
A dekathexis azt jelenti, hogy valaki érzelmileg elszakad egy személytől vagy. Freud még az „anti-kathexis” vagy ellentöltés kifejezést használta annak leírására, hogy az ego hogyan akadályozza meg a regresszív törekvéseket a kathexis levezetésére: vagyis amikor az ego el akarja nyomni például az álmokban felmerülő a vágyakat. Mint egy gőzgép energiája a gőz lefojtott, kényszerített nyomásából táplálkozik, a libidó kathexisa addig gyűlik, amíg alternatív kivezető utakat nem talál, ami szublimációhoz, reakcióképződéshez vagy (néha fogyatékosságot okozó) tünetek kialakulásához vezethet.
M. Scott Peck különbséget tesz a szerelem és a kathexis között, a kathexis a kapcsolat kezdeti, szerelembe esés fázisa, a szerelem pedig a gondoskodás melletti folyamatos elköteleződés. A kathexist Peck szerint a szerelemtől a dinamikus eleme különbözteti meg. A kathexis az, ami megmagyarázza és ösztönzi a vonzalmat, a kapcsolat felvételét, például egy háziállat ölelését, a csecsemők arcának megcsípését. A kathexis azonban nem szeretet. A szerelem azonban nem kezdődhet előzmény nélkül, a szerelem nem szigetszerű jelenség, bizonyos mértékű kathexis szükséges, hogy elég közel kerüljünk egymáshoz ahhoz, hogy képesek legyünk szeretni, azaz elköteleződni. Amint azonban túljutottunk a kathexis szakaszán, akkor kezdődik a szeretet igazi munkája. Ez nem egy érzés, hanem abból a törődésből, munkából áll, amit a másik emberért teszel. Arról szól, hogy megadod magadnak és a másiknak, amire szükségetek van a növekedéshez.
Egy másik tévhit a szeretetről, hogy az önfeláldozás.
„Sok internalizáló tudat alatt azt hiszi, hogy az önmegtagadás a jóság szinonimája. Amikor énközpontú szülők túlzott érzelmi igényeket támasztanak gyerekeikkel szemben, azt tanítják meg nekik, hogy az önfeláldozás a legnemesebb erény. Egy internalizáló alkatú gyerek ezt az üzenetet nagyon komolyan veszi, egy életre szólóan.”
„Holott a függetlenség elősegítése szeretetteljesebb, mint olyan emberekről gondoskodni, akik egyébként képesek lennének magukról gondoskodni. Az egyoldalú önfeláldozás csak lehetővé teszi valaki más egoizmusát. Az önzetlenek mindig haraggal telve végzik, vagy lelki büszkeséggel.”
„A mazochizmus kérdése rávilágít egy másik nagyon fontos tévhitre a szeretetről – hogy az önfeláldozás. Ennek a hiedelemnek köszönhetően a prototípusos mazochista képes volt arra, hogy a rossz bánásmód eltűrését önfeláldozásnak, tehát szeretetnek tekintse, és ezért nem kellett beismernie a szívében fortyogó gyűlöletet jelenlétét… Valahányszor úgy gondolunk magunkra, mintha valaki másért tennénk valamit, valamilyen módon megtagadjuk a saját felelősségünket… Azok a szülők, akik azt mondják a gyermekeiknek: ’Hálásnak kellene lenned mindazért, amit érted tettünk’, azok kivétel nélkül olyan szülők, akikből jelentős mértékben hiányzik a szeretet.”
„Aki őszintén szeret, az ismeri a szeretet örömét. Amikor őszintén szeretünk, akkor azért tesszük, mert szeretni akarunk, azért van gyerekünk, mert gyerekeket akarunk, és ha szerető szülők vagyunk, akkor azért, mert szerető szülők akarunk lenni. Igaz, hogy a szeretet az én megváltoztatásával jár, de ez inkább az én kiterjesztése, mint feláldozása. Amint arról később még szó lesz, a valódi szeretet egy önmagát gyarapító tevékenység. Sőt, még annál is több, inkább bővíti, mintsem csökkenti az ént, inkább feltölti az ént, mintsem kimeríti azt. Valójában a szeretet ugyanolyan önző, mint a nem-szeretet. Itt is paradoxon van, hogy a szeretet egyszerre önző és önzetlen. Nem az önzés vagy önzetlenség különbözteti meg a szeretetet a nem-szerelemtől, hanem a cselekvés célja. A valódi szeretet esetében a cél mindig a lelki növekedés. A nem-szeretet esetében a cél mindig valami más.”
Peck tehát azt állítja, hogy a szeretet mindenekelőtt cselekvés, és tévhit az, hogy a szeretet csupán egy érzés, ami jön, vagy sem, ami megérint, elragad, vagy közömbösen hagy. A valódi szeretet elkötelezettség és bölcsesség, és túllép a puszta ragaszkodáson. A szeretet inkább akarat, mint érzelem, és egy elkötelezett, átgondolt döntés.
Éppen ezért ellentéte nem a gyűlölet, nem is a harag, hanem a lustaság.
„Az eredendő bűn tehát valóban létezik, és ez nem más, mint a mi lustaságunk. Ez nagyon is valóságos, és egyetemes… Lehet, hogy egyesek kevésbé lusták, mint mások, de valamilyen mértékben mindannyian érintettek vagyunk. Nem számít, hogy mennyire vagyunk energikusak, ambiciózusak vagy akár bölcsek, ha igazán magunkba nézünk, akkor valamilyen szinten ott lapul a lustaság… ami lenyom bennünket, és mindannyiunkat visszatart a spirituális fejlődésünkben.”
„A lustaság egyik fő forrása a félelem. A pácienseimen gyakran eluralkodik a félelem, hogy szembenézzenek az egyedül élés nehézségeivel, vagy hogy akár éveken át dolgozzanak a párjukkal egy szilárdabb, tartalmasabb kapcsolatért.”
„Ha lustaságunkban és a szenvedéstől való félelmünkben masszívan védjük önképünket, akkor az fog bekövetkezni, hogy a világról alkotott felfogásunk egyre kevéssé lesz kapcsolatban a valósággal. Mivel tetteink a megértésünkön alapulnak, viselkedésünk egyre irreálisabbá válik.”
A szerelem mindenekelőtt erőfeszítéssel jár. Az erőfeszítés elsődleges formája, amelyet a szeretet magában foglal, a figyelem vagy a tudatosság egy másik személy irányába történő eltolódása. A figyelem leggyakoribb formája a meghallgatás, vagyis hogy valaki bejelentkezik tanúnak egy másik élet dolgait, belső folyamatait illetően. Az, hogy milyen típusú odafigyelést vállalunk, a szeretett személy életkorától, alkatától, saját karakterünktől függ. Egy kisgyermek gyakran fecseg, míg egy serdülő kevés szót tud mondani a szüleinek, de mind igénylik az odafigyelést, akárcsak egy felnőtt. A meghallgatás minden esetben más-más formát ölt, de rendkívül fontos.
Minél szeretetteljesebbek vagyunk, annál több kockázatot kell vállalnunk. Önmagában a felnőtté válás is egy ilyen kockázat, az átmenet a gyermekkorból a felnőttkorba. Bármilyen egyszerűen hangzik is, sokan lelkileg nem nőnek fel, és egészen felnőttkorukban is gyermekek maradnak, nem válnak le szüleikről. A felnőtté válás folyamata időt vesz igénybe, és több ugrást is megkövetel az ismeretlenbe. Ezek általában a serdülőkorban történnek, de bármely életkorban bekövetkezhetnek.
Mi köze van a függetlenségnek a szerelemhez? „A felnőtté válás az önszeretet és a változás összekovácsolása az életünkben. Amikor értékeljük magunkat, akkor engedjük meg a változást. A pszichológiai függetlenséghez fel kell nőni.”
Egy másik kockázat, amellyel a szerelem találkozik, az elköteleződés. Az elkötelezettség minden szeretetteljes kapcsolat alapja. Az elköteleződéssel kapcsolatos problémák a pszichológiai zavarok jelentős részét képezik. Az elköteleződés az én kiterjesztésével jár. Az elköteleződéssel együtt jár a konfrontáció kockázata is.
Egy kapcsolatban meg kell kockáztatnunk a hatalom gyakorlását. Kritizálni vagy szembesíteni azokat, akiket szeretünk, nem könnyű, és gyakran arrogánsnak tekintjük őket. Mielőtt szembeszállunk azokkal, akiket szeretünk, önvizsgálatot és alázatot kell gyakorolnunk. Szembesíteni azt jelenti, hogy irányítani vagy megváltoztatni az ember életét. Ehhez az illetőnek készen kell állnia a változásra, és a konfrontációnak nem szabad károsnak bizonyulnia számára.
„Az erőfeszítés fogalma nem szerepel az emberek álmaiban, csak a gondoskodás fogadásának erőfeszítés nélküli, passzív állapotát képzelik el”. A szerző azt mondja pácienseinek: „Ha a ’szeretve lenni’ a célod, nem fogod elérni. Az egyetlen módja annak, hogy biztosan szeressenek, ha szeretetre méltó személy leszel…”
A párok nem tudják megoldani a házassággal kapcsolatos kérdéseket anélkül a biztonság nélkül, hogy tudnák, hogy az ezeken a kérdéseken való rágódás önmagában nem teszi tönkre a kapcsolatot.
„A házasságban a nem teljesülő elvárások problémája elsősorban a sztereotípiák problémája. Minden egyes ember ezen a bolygón egyedi személyiség. Mivel a házasság elkerülhetetlenül két egyedi ember kapcsolata, egyetlen házasság sem lesz pontosan olyan, mint a többi. Mégis hajlamosak vagyunk határozott elképzelésekkel házasodni arról, hogy milyennek kellene lennie egy ’jó’ házasságnak. Aztán rengeteget szenvedünk attól, hogy megpróbáljuk rákényszeríteni a kapcsolatot, hogy megfeleljen a sztereotípiának, elvárásnak, aztán pedig a neurotikus bűntudat és düh gyötör, amit akkor érzünk, amikor az nem sikerül.”
„A működő, egészségek házasságokat nem építhetik fel olyan egyének, akik megrémülnek alapvető magányosságuktól, ahogyan az oly gyakran előfordul, és a házasságban keresik az összeolvadást. A valódi szeretet nemcsak tiszteletben tartja a másik egyéniségét, hanem valójában arra törekszik, hogy ápolja azt, még az elválás vagy veszteség kockázatával is.”
„A szenvedély nagy mélységű érzés, azonban az a tény, hogy egy érzés kontrollálatlan, semmiképpen sem jelzi, hogy mélyebb lenne, mint egy fegyelmezett érzés. Nem szabad azt feltételeznünk, hogy akinek az érzései szabályozottak és kontrolláltak, az nem szenvedélyes ember.” A szeretet ugyanis fegyelmezett, mert nem engedheti meg az ember, hogy érzelmei rabszolgája legyen. David Foster Wallace mondta: „Az elme, amely néha azt feltételezi, hogy nincs olyan, hogy csoda, maga is egy csoda.”
„Az önszeretet és a mások iránti szeretet nemcsak kéz a kézben jár, hanem végső soron megkülönböztethetetlenek egymástól.”
„Az értékesség érzése, hogy ’értékes ember vagyok’, alapvető fontosságú a mentális egészséghez, és az önfegyelem egyik sarokköve. Ez a szülői szeretet közvetlen terméke. Ezt a meggyőződést gyermekkorban kell megszerezni, felnőttkorban rendkívül nehéz elsajátítani. Ezzel szemben, ha a gyermekek a szüleik szeretetén keresztül megtanulták, hogy értékesnek érezzék magukat, akkor a felnőttkor viszontagságai nagy valószínűséggel nem fogják lelküket tönkretenni.”
„Ha ezeket az adottságokat a szülőktől nem kapta meg, lehetséges más forrásokból megszerezni őket, de ebben az esetben a megszerzésük folyamata kivétel nélkül felfelé ívelő, gyakran élethosszig tartó és gyakran sikertelen küzdelem.” Ilyen esetben azemberek egész életüket azzal töltik, hogy „helyzetükkel foglalkoznak.” (E. Berne).
Négy technika, amelyek lehetővé teszik, hogy életünk növekedési pályára álljon:
1. a kielégülés késleltetése
2. felelősségvállalás
3. az igazság iránti elkötelezettség
4. egyensúly
A kielégülés késleltetése és a felelősségvállalás
A kielégülés késleltetése az a folyamat, amelynek során az élet dolgait úgy ütemezzük be, hogy először a fájdalommal találkozzunk, ha a sorrendben előbb-utóbb az is mindenképpen következne. Az öröm tehát mindig a sorozat végére kell maradjon. Ez az egyetlen tisztességes módja az életnek.
Ez azt jelenti, hogy a jövőbeli öröm reményében a mostani szenvedést választjuk, ahelyett, hogy a jelenlegi jó közérzet folytatása mellett döntenénk, abban a reményben, hogy a jövőben szenvedésre nem kerül sor, mert minden gond majd valami módon magától megoldódik. Az aktuális problémák figyelmen kívül hagyása a kielégülés késleltetésének hiányára emlékeztet.
Ahogy életünk útját járjuk, folyamatosan le kell mondanunk önmagunk egy részéről, ami a múlthoz tartozik, ha növekedni szeretnénk. Ennek a lemondásnak egyetlen alternatívája, ha egyáltalán nem utazunk, csak lézengünk vagy vegetálunk, de növekedés, fejlődés, bővülés nélkül. Vannak akik úgy gondolják ezt megoldani, hogy majd rákényszerítik a valóságot, hogy az olyan legyen, mint ami nekik megfelelő, anélkül, hogy ez tőlük bármilyen erőfeszítést követelne. Valóban az önfegyelem munkálása soha véget nem érő és erőfeszítést követelő folyamat, ezért a legtöbb ember korlátozott őszinteséggel és nyitottsággal él, és elrejti magát és a térképét a világ elől.
De ha rászánja és elkötelezi magát az ember a növekedés célja mellett, a jutalom bőséges lesz. Sokkal hatékonyabban tudnak bensőséges kapcsolatokat kialakítani és fenntartani, mint a növekedést lezárt, önismeretükben nem fejlődő, érzelmi és lelki elkényelmesedésben élő emberek. A nyitott emberek folyamatosan fejlődő emberek. Mivel nem ismerik és tisztelik a realitást, nem ferdítik el az igazságot, hálás szívvel élnek, mert igyekeznek nem növelni a világ zűrzavarát. Nem akadályozza őket semmilyen rejtőzködési kényszer. Annak érdekében, hogy bátran, nyíltan éljenek, meg kellett szabadulniuk félelmeiktől.
„A problémák maguktól nem tűnnek el. Fel kell dolgozni őket, különben megmaradnak, örökké akadályozva a szellem növekedését és fejlődését. De sokan egyszerűen nem szánnak időt arra, hogy életük számos intellektuális, társadalmi vagy lelki problémáit megoldják…, valójában a problémák kezelésében van egy hamis bizonyosság, ez pedig az a remény, hogy a problémák maguktól megoldódnak.”
„A kihívások elkerülésére való hajlam annyira mindenütt jelen van az emberekben, hogy méltán tekinthető az emberi természet egyik jellemzőjének. De ha természetesnek nevezzük, az nem jelenti azt, hogy lényeges, vagy hasznos, esetleg megváltoztathatatlan viselkedésről van szó. Minden önfegyelmet úgy lehetne definiálni, hogy megtanítjuk magunkat a természetellenesre. Az emberi természet másik jellemzője – talán az, ami a legemberibbé tesz bennünket -, hogy képesek vagyunk a természetellenes dolgokra, arra, hogy túllépjünk saját természetünkön, és ezáltal átalakítsuk azt. Az emberek nagyon is kedvelik a kényelmet, amit a legtöbb ember mindennapi tevékenysége is bizonyít, de a lélek gyógyítása nem fejeződött be addig, amíg a kihívásokra való nyitottság nem válik életmóddá.”
„A neurotikus túl sok felelősséget vállal, a jellemzavarban szenvedő személy pedig nem eleget. Ha a neurotikusok konfliktusba kerülnek a világgal, automatikusan magukra vállalják az esetet, hogy az ő hibájuk. A jellemzavarban szenvedők automatikusan áthárítják a világra, valaki másra. Azzal, hogy a jellemzavaros személyek elhárítják a felelősséget, talán jól érzik magukat, de megszűnnek keresni a megoldást, lelkileg fejlődni, és a társadalom számára egyszerűen teherré válnak. A neurotikusok saját magukat teszik szerencsétlenné, a jellemzavarosak mindenki mást. Amikor a jellemzavaros egyének a problémáikért mást okolnak, ezek a problémák fennmaradnak.”
„Amikor a jellemzavaros egyének valaki mást – házastársat, gyermeket, barátot, szülőt, munkaadót vagy valami mást – rossz környezetet, ártalmas hatásokat, az iskolát, a kormányt, a rasszizmust, a szexizmust, a társadalmat, a rendszert – hibáztatnak a problémáikért, ezek az ügyek fennmaradnak. Semmit sem sikerül így elérni. Bár kétségtelenül vannak igazságtalanságok és szörnyűségek, amelyek mindenkit érhetnek, az embereknek megvan a szabadságuk, hogy miként reagálnak a kihívásokra.”
„A neurotikus beszédében feltűnőek az olyan kifejezések, mint a „kellene”, „jó lenne” és „nem kellene”, a jellemzavarban szenvedő személy beszéde azonban nagymértékben támaszkodik a „nem tehetem”, „nem tudnám”, „muszáj” és „muszáj volt” szavakra, ami egy olyan személy önképét mutatja, akinek nincs választási lehetősége, akinek viselkedését teljes mértékben külső erők irányítják, amelyek teljesen kívül esnek az irányításán.”
Nehezen tudjuk elkerülni egyiket vagy másikat, az idegi-, vagy jellemzavart, mert nehéz eldönteni, hogy mért vagyunk és miért nem vagyunk felelősek ebben az életben. A kérdés soha nem fog teljesen nyugvópontra jutni, folyamatosan tisztáznunk kell felelősségünk határait. Ez a folyamat azonban nem fájdalommentes. Késznek és képesnek kell lennünk a folyamatos önvizsgálatra. Márpedig ez egyikünk esetében sem veleszületett.
Mindannyian időről időre igyekszünk elkerülni a saját problémáinkért való felelősségvállalás fájdalmát.
Amikor a saját viselkedésünkért való felelősséget igyekszünk elkerülni, akkor ezt úgy tesszük, hogy megpróbáljuk azt átruházni valamilyen más entitásra, legyen az a „sors” vagy a „társadalom”, a kormány, a vállalat vagy a főnökünk. Azzal, hogy megpróbálják elkerülni a felelősség fájdalmát, milliók elzárkóznak a szabadság és a növekedés elől.
Amikor átadjuk a hatalmunkat, tehetetlennek érezzük magunkat. Ha nem vállaljuk a felelősséget a problémáinkért és az életünkért, akkor feladjuk a szabadságunkat, és impotensnek érezzük magunkat. Ahogy megtanuljuk, hogy felnőtt életünk egésze személyes döntések sorozata, szabad emberekké válunk.
A világban gyakran két rossz között kell választanunk, amikor felismerjük az életünkben működő elnyomó erőket. De minden egyes lépésnél megvan a szabadságunk, hogy eldöntsük, hogyan reagálunk ezekre az erőkre, és hogyan kezeljük, címkézzük őket. Amennyiben nem fogadjuk el saját személyes felelősségünket a folyamatokban, örökké áldozatnak fogjuk érezni magunkat, ennek megfelelően fogunk reagálni, elzárva magunkat a növekedés lehetőségétől.
„…az emberi lét egyik legnagyobb problémája, hogy különbséget tegyünk aközött, ami a mi felelősségünk, dolgunk, és aközött, ami nem. Életünk teljes időtartama alatt folyamatosan fel kell mérnünk és újra kell értékelnünk, hogy az események állandóan változó menetében hol van a felelősségünk határa. Csak rengeteg tapasztalat és hosszas és sikeres érlelődés révén nyerjük el a képességet, hogy reálisan lássuk a világot és a benne elfoglalt helyünket, és így képessé válunk arra, hogy reálisan felmérjük a magunkért és a világért viselt felelősséget.”
A problémamegoldás fegyelmet és időt igényel. Az egyszerű problémákhoz kevés idő kell. A több összetevőből álló problémák sok időt és fegyelmet igényelnek. Ahhoz, hogy sikeresen megoldjuk őket, nem szabad belecsúszni az azonnali vágyak kielégítésébe.
Ez olyan alapvető koncepció a mentálisan egészséges és sikeres élethez, hogy minden önfejlesztő tréning ezzel kezdődik. Az, hogy mit teszünk vagy nem teszünk meg, teljes mértékben a rajtunk múlik. Ha nem tetszik a helyzet, változtass rajta. Ne legyél olyan, mint a kutya a példázatban, aki a szögön fekszik, nyüszít, de nem mozdul. A fájdalomtól való nyüszítésről kiderül, hogy az a kutya számára fontosabb, mint a helyzet megváltoztatására irányuló szándék.
Minden gyermekről elmondható, hogy jellemzavaros, amennyiben hajlamos megtagadni a felelősséget számos konfliktusért, amelyben találja magát. De azt is mondhatjuk, hogy minden gyermek neurotikus, mert felelősséget vállal az általa tapasztalt, de nem értett hiányosságokért (pl. egy érzelmileg mellőzött gyermek inkább feltételezi magáról, hogy nem szerethető, mintsem hogy a szüleit szeretetre képtelennek tekintse).
Ahogy a gyermek nő, a szülőknek ezernyi lehetőségük van arra, hogy szembesítsék saját életük tendenciáival, hogy kerülik-e a felelősséget vagy szembenéznek a kihívásokkal. Egyszersmind megnyugtatják, hogy bizonyos helyzetek nem az ő hibája. Ezeknek a manőverek időt és érzékenységet igényelnek a szülőktől, megmutathatják arra vonatkozó hajlandóságukat, hogy erőfeszítést tesznek gyermekük életében természetes módon jelentkező helyzetek kezelésére, és mindenképpen tanácsot adnak, példát mutatnak.
A szülők azonban akadályozni is tudják a gyermek az érési folyamatát. Érdekes módon az enyhén neurotikus egyének gyakran jó szülőkké válnak, mert hajlandóak felelősséget vállalni a nevelésért. A jellemzavaros emberek azonban gyakran katasztrofális szülőkké válnak, mert általában nem vállalnak megfelelő felelősséget a nevelésükért. Hajlamosak ezernyi apróság miatt félretenni gyerekeik gondjait, ahelyett, hogy megadnák nekik a szükséges figyelmet. Végül ezek a szülők saját gyermekeiket hibáztatják a problémáikért, a gyerekek pedig gyakran elfogadják ezt a felelősséget, és neurotikussá válnak.
De még a példamutatásnál is fontosabb a szeretet. Néhány kaotikus és rendezetlen otthonból, ahol a szeretet jelen van, önfegyelmezett gyermekek jönnek ki. És néha a legszigorúbb és legrendezettebb, hivatásos emberek otthonaiból, amelyekben nincs szeretet, destruktív, rendezetlen és fegyelmezetlen gyerekek kerülnek ki.
A szeretet végső soron minden. Ha szeretünk valamit, az értéket jelent számunkra. Ha valami érték számunkra, akkor időt töltünk vele. Azok a gyerekek, akiket igazán szeretnek (akikkel időt töltenek), öntudatlanul is tudják, hogy értékesek. Ez a tudás többet ér minden aranynál, mert így érzik magukat értékesnek, legbelül.
Az az érzés, hogy értékesnek érzik magukat, alapvető fontosságú a mentális egészséghez, és az önfegyelem egyik sarokköve. Ez a szülői szeretet közvetlen terméke, amelyet felnőttkorban rendkívül nehéz elsajátítani.
Amit az ember értékesnek tart, arról minden szükséges módon gondoskodik. Az önfegyelem pedig öngondoskodás. Ha például értékesnek érezzük magunkat, akkor értékesnek fogjuk érezni az időnket is, és jól akarjuk majd felhasználni, nem pedig halogatni és rosszul használni.
A szeretett gyermekek a felnőttkorba is mély belső biztonságérzettel lépnek be, mentesülve az elhagyatottságtól való félelemtől. A gyermek úgy tudja, azt éli meg folyamatosan, hogy a világ biztonságos, és az ilyen gyermek szabadon késleltetheti a kielégülés egyik vagy másik fajtáját, abban a biztos tudatban, hogy a kielégülés lehetősége, akárcsak az otthon és a szülők, mindig ott van, és elérhető, amikor szükség van rá.
Ez a legnagyobb kihívás a legtöbb szervezetben, a hadseregtől a családig. A szülők gyakran évekig érzékelik a problémákat, mielőtt végül rászánják magukat arra, hogy hatékony lépéseket tegyenek.
„A szülők mintát adnak gyermekeik számára, hogy miként kell megküzdeni a kihívásokkal. Ha a gyermek azt látja, hogy a szülők nap mint nap önfegyelemmel, önmérséklettel, méltósággal viselik a kihívásokat, akkor a gyermek azt szűri le ebből, hogy így kell élni. Ha a gyermek azt látja, hogy a szülei nap mint nap önuralom és önfegyelem nélkül élnek, akkor ez a minta rögzül benne, vagyis hogy így kell élni.”
„Ahhoz, hogy a gyermekeknél kialakuljon a kielégülés késleltetésének képessége, szükség van példaképekre, reális önértékelésre és a létbiztonság valós jelenlétére. Ezeket ideális esetben szüleik önfegyelme és következetes, őszinte törődése révén sajátítják el, és ezek a legértékesebb ajándékok, amelyeket az anyák és az apák gyermekeiknek adhatnak.”
„A felnőtté válás folyamata általában fokozatokban történik, többszöri kis ugrással az ismeretlenbe, de sokan soha nem teszik meg ezeket az ugrásokat, és következésképpen sokan soha nem is nőnek fel igazán. Külső megjelenésük ellenére lelkileg még mindig nagyon is szüleik gyermekei maradnak, akik a rájuk hagyományozott értékek szerint élnek, akiket elsősorban a szüleik jóváhagyása és rosszallása motivál… soha nem merték igazán a saját kezükbe venni a sorsukat…”.
„Kétféleképpen lehet kritizálni egy másik emberi lényt: ösztönös és spontán bizonyossággal, hogy igazunk van, vagy azzal a meggyőződéssel, hogy valószínűleg igazunk van, amelyhez lelkiismeretes önvizsgálat útján jutottunk el. Az első az arrogancia útja, ez a szülők, házastársak, tanárok és emberek leggyakoribb útja… A második az alázat útja, ez nem gyakori, mivel önmagunk valódi kiterjesztését igényli.”
„De azok, akik igazán szeretnek… tudják, hogy cselekedni annyit jelent, mint Istent játszani. Ugyanakkor azt is tudják, hogy a másik alternatíva a tétlenség illetve a tehetetlenség. A szeretet arra kényszerít, hogy teljes tudatossággal játsszuk Istent. Elérkeztünk egy újabb paradoxonhoz: csak a szeretet alázatából merhet az ember Isten lenni.”
Elkötelezettség a valóság iránt és az egyensúly.
A mentális egészség alapja, hogy friss térképpel rendelkezünk a világról. Cselekedeteink a világról alkotott térképünkön alapulnak. Térképünk naprakészen tartása azért fontos, mert csak egy érvényes térképre alapozva tudunk olyan cselekedeteket tenni, amelyek elvezetnek minket a kívánt jövőnkhöz. Ha a világról alkotott térképünk téves, a cselekedeteink is tévesek lesznek. Közben harcolni és dolgozni fogunk, de akciónk eleve téves adatokat használ, és végül kudarcot vallunk.
A valóságról alkotott képünk olyan, mint egy térkép, amellyel az élet terepén közlekedünk. Ha a térkép igaz és pontos, akkor általában tudjuk, hogy hol vagyunk, és ha eldöntöttük, hogy hová akarunk menni, akkor általában azt is tudjuk, hogyan juthatunk el oda. Ha a térkép hamis és pontatlan, akkor általában eltévedünk. Megyünk, kínlódunk, mégsem érünk célba.
Minél tisztábban látjuk a világ valóságát, annál jobban fel vagyunk készülve arra, hogy a világgal foglalkozzunk. Minél kevésbé látjuk tisztán a világ valóságát – minél inkább összezavarják elménket a hamisság, a téves elképzelések és az illúziók – annál kevésbé leszünk képesek a helyes cselekvés irányát meghatározni és bölcs döntéseket hozni.
Bár ez nyilvánvaló, a legtöbb ember kisebb-nagyobb mértékben mégis úgy dönt, hogy figyelmen kívül hagyja, mert a valósághoz vezető út nem könnyű. Először is, nem születünk térképekkel, el kell készítenünk őket, és a készítés erőfeszítést igényel. Minél több erőfeszítést teszünk a valóság megbecsülésére és érzékelésére, annál nagyobb és pontosabb lesz a térképünk. De sokan nem akarják megtenni ezt az erőfeszítést. Néhányan a serdülőkor végére abbahagyják a térképkészítést. Térképük kicsi és vázlatos marad, világképük szűk és félrevezető. Az életközépkor végére a legtöbb ember feladja az erőfeszítést. Biztosnak érzik, hogy a térképeik teljesek és a világnézeteik helyesek, és már nem érdeklik őket az új információk. Legalábbis olyanok, amik arra késztetnék, hogy módosítson a térképén, a magasságszinten, a léptéken, stb. Elfáradnak, elfásulnak, és csak viszonylag kevesen és a szerencsések folytatják a halál pillanatáig a valóság rejtélyeinek felfedezését, folyamatosan bővítve, finomítva és újrafogalmazva a világról és az igazságról alkotott térképüket.
A térkép frissítése gyakran fájdalmas. „Mi történik akkor, ha valaki hosszasan és keményen törekedett arra, hogy kialakítson egy működő világképet, egy látszólag használható, működőképes térképet, majd szembesül olyan új információkkal, amelyek azt sugallják, hogy ez a nézet téves, és a térképet nagymértékben újra kell rajzolni? A szükséges fájdalmas erőfeszítés ijesztőnek, szinte nyomasztónak tűnik. Amit leggyakrabban teszünk, és általában öntudatlanul, az az, hogy figyelmen kívül hagyjuk az új információkat… Ahelyett, hogy megpróbálnánk megváltoztatni a térképet, az egyén megpróbálhatja megsemmisíteni az új valóságot. Sajnos az ilyen ember végül sokkal több energiát fordíthat arra, hogy megvédje elavult világképét, mint amennyire annak felülvizsgálatához és kijavításához eleve szükség lett volna.
„A valóság elavult szemléletéhez való aktív ragaszkodás az alapja sok mentális betegségnek. A páciensek azért jönnek terápiára, mert a térképeik nyilvánvalóan nem működnek.”
„Az igazságot vagy a valóságot akkor kerüljük, ha az fájdalmas. Csak akkor tudjuk felülvizsgálni a térképeinket, ha megvan bennünk a fegyelem, hogy legyőzzük a fájdalmat… A lelki egészség egy folyamatos folyamat, amelynek során mindenáron a valóságnak szenteljük magunkat… Csak úgy lehetünk biztosak abban, hogy a valóságról alkotott térképünk érvényes, ha kitesszük azt más térképkészítők kritikájának és kihívásának.”
„Az emberek azért hazudnak, hogy elkerüljék a kihívás fájdalmát és annak következményeit… A mentális betegségek egyik gyökere változatlanul a hazugságok egymásba fonódó rendszere, amelyeket nekünk mondtak, és a hazugságoké, amelyeket magunknak mondtunk. Ezeket csak a teljes őszinteség légkörében lehet feltárni és kimetszeni.”
„A hazugság kétféleképpen osztható: fehér hazugság és fekete hazugság. A fekete hazugság olyan állítás, amelyet úgy teszünk, hogy tudjuk, hogy hamis. A fehér hazugság olyan kijelentés, amelyet teszünk, amely önmagában nem hamis, de az igazság egy jelentős részét kihagyja, mert kevésbé tűnhet elítélendőnek, a lényeges információk elhallgatása a hazugság leggyakoribb formája, és mivel nehezebb lehet felfedezni és szembesíteni, gyakran károsabb, mint a fekete hazugság.”
„Milyen szabályokat követhet tehát az ember, ha az igazságnak szenteli magát? Először is, soha ne hazudjunk. Másodszor, tartsuk szem előtt, hogy az igazság elhallgatása potenciálisan mindig hazugság, és hogy minden olyan esetben, amikor az igazságot elhallgatjuk, jelentős erkölcsi következménye van. Harmadszor, az igazság elhallgatására vonatkozó döntés soha nem alapulhat személyes szükségleteken, például a hatalom iránti igényen, a tetszés igényén vagy azon az igényen, hogy megvédjük a térképünket a kihívástól. Negyedszer, az igazság elhallgatására vonatkozó döntésnek teljes mértékben annak a személynek vagy személyeknek az igényein kell alapulnia, akik elől az igazságot elfedik. Ötödször, a másik szükségleteinek felmérése olyan felelősségteljes cselekedet, amely annyira összetett, hogy csak akkor lehet bölcsen végrehajtani, ha az ember a másik iránti őszinte szeretetből cselekszik. Hatodszor, a másik ember szükségleteinek felmérésében az elsődleges tényező annak felmérése, hogy az illető képes-e az igazságot a saját lelki növekedése érdekében felhasználni. Végezetül, amikor azt értékeljük, hogy egy másik személy képes-e az igazságot a személyes lelki növekedés érdekében felhasználni, szem előtt kell tartanunk a következőt: hajlamosak vagyunk inkább alábecsülni, mint túlbecsülni a másiknak azt a képességét, hogy az igazságot a saját lelki növekedésére használja.
„Minél őszintébb valaki, annál könnyebb továbbra is őszinte maradni, ahogyan minél több hazugságot mondott valaki, annál inkább szükséges újra hazudnia. Az igazságnak elkötelezett emberek a nyíltságuk révén nyíltan élnek, és a nyíltan élni való bátorságuk gyakorlása révén megszabadulnak a félelemtől.”
„A két leggyakoribb és leghatásosabb hazugság, amit az emberek maguknak mondanak, a következő: ’Tényleg szeretjük a gyerekeinket’ és: ’A szüleink tényleg szeretnek minket’. Ezek az állítások lehetnek igazak, de amikor nem azok, az emberek gyakran rendkívüli módon igyekeznek elkerülni a szembesítést.”
Az egyensúly kulcsa az igen és a nemet mondás helyes aránya.
Peck arról beszél, hogy el kell utasítani a „múltbeli ént”, hogy valami újat értsünk meg, hogy az új világképet beengedje az ember. Az elutasítás úgy is értendő, mint az egymásnak ellentmondó szükségletek, célok, feladatok, irányok és felelősségek közötti választás képessége és feladata. Az egyiket választva elkerülhetetlenül lemondunk a másikról. Az egyensúlyozás éppen azért fegyelem, mert valamiről lemondani fájdalmas. De végül mindenki megtanulja, hogy az egyensúly elvesztése végső soron fájdalmasabb, mint az egyensúly fenntartása, de az eredmény végül megéri. Mindazért, amit feladunk, még többet nyerünk, a régi halála tulajdonképpen valami újnak a születése. Az önfegyelem egy önmagát bővítő folyamat.
„A fegyelem gyakorlása igényes és összetett, rugalmasságot és ítélőképességet egyaránt igényel. Magát a fegyelmet is fegyelmezni kell. Ezt az eszközt nevezzük kiegyensúlyozásnak. A kiegyensúlyozottság az a fegyelem, amely rugalmasságot ad nekünk. Kisebb-nagyobb mértékben minden ember szenved rugalmas válaszrendszerének elégtelenségétől. Az érett mentális egészség megköveteli a képességet, hogy finom egyensúlyt tudjunk teremteni (és aztán újra megteremteni) az egymásnak ellentmondó szükségletek, célok, feladatok, felelősségek, irányok stb. között.”
A szeretett dolog feladásával járó érzés a depresszió. Mivel ez a lemondás szükséges és normális az élethez, a depresszió szükséges és normális, alapvetően egészséges jelenség. A depresszió érzése az egyik fő oka annak, hogy az emberek pszichoterápiát keresnek. Vagyis a növekedési folyamat tünetei késztetik őket a rendelő felé, a terapeuta feladata pedig az, hogy segítsen nekik a már megkezdett növekedési folyamat befejezésében.
Végső soron mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy feladjuk önmagunkat és magát az életet.
A nyugati kultúrában, ahol az én szent, a halál pedig kimondhatatlan sértés, az énről és az életről való lemondás Isten kegyetlen tréfájának tűnhet. Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz.
Az énről való lemondásban találhatja meg az ember a legmegrázóbb és legtartósabb, szilárd, tartós életörömöt. És a halál az, ami az életnek minden értelmét megadja. Ez a „titok” a vallás központi bölcsessége.
Az énről való ideiglenes lemondás egyik formája elengedhetetlenül szükséges a felnőttkorban történő jelentős tanuláshoz. Ezt nevezhetjük „zárójelbe tételnek”. Ez azt jelenti, hogy „elhallgattatom az ismerős dolgokat és befogadom az idegent, eléggé tudatában vagyok az előítéleteknek és a rám jellemző érzelmi torzulásoknak ahhoz, hogy elég ideig zárójelbe tegyem őket ahhoz, hogy befogadjam az idegenséget és az újdonságot az érzékelési világomban”. Ez magában foglalja az ego céltudatos „decentralizálását”.
„Az egyensúlyozás az a fegyelem, amely rugalmasságot ad nekünk. A sikeres élethez a tevékenység minden területén rendkívüli rugalmasságra van szükség… Ahhoz, hogy komplex világunkban sikeresen működhessünk, szükséges, hogy ne csak a haragunk kifejezésének képességével rendelkezzünk, hanem azzal is, hogy ne fejezzük ki azt. Sőt, rendelkeznünk kell azzal a képességgel, hogy haragunkat különböző módokon fejezzük ki.”
„Ezért nemcsak azt kell tudnunk, hogyan kezeljük dühünket különböző módokon, különböző időpontokban, hanem azt is, hogyan lehet a legmegfelelőbben, a megfelelő időpontot a megfelelő kifejezési stílushoz illeszteni. Kisebb-nagyobb mértékben minden ember szenved a rugalmas válaszrendszerének hiányosságaitól.”
„Az érett mentális egészség megköveteli, a rendkívüli képességet, hogy létrehozzunk, illetve szükség szerint, folyamatosan és rugalmasan alkalmazzunk az ellentmondó szükségletek, célok, feladatok, felelősségek, irányok stb. között egyfajta egyensúlyt. Az egyensúlyozás fegyelmének lényege a lemondás… a személyiségjegyek, a jól bevált viselkedésminták, ideológiák, sőt akár egész életrendszerek feladása.”
Mivel a lemondás gyötrelmes, ezért csak nagyfokú fegyelemmel, komoly elhatározással vihető végbe. A lemondás főbb formái a legfájdalmasabb emberi tapasztalatok. Ezért is kerülik sokan a tanácsadó szolgálatokat, a pszichoterápiás rendeléseket, mert rövid idő alatt néha több változáson kell keresztülmenjenek, és jó esetben mennek is, mint amennyin egyes emberek egész életük során. Ahhoz, hogy a növekedés bekövetkezzen, a régi énből arányosan fel kell adni valamennyit, tulajdonképpen lépésről lépésre újabb és új.
Megszabadulhatunk-e az érzelmi fájdalomtól ebben az életben? Fel tudunk-e nőni egy olyan lelki érettségre, ahol az élet fájdalma legalábbis csökken?
Igen és nem.
Igen, mert ha egyszer a szenvedést elfogadjuk, az bizonyos értelemben megszűnik szenvedésnek lenni. És mert a gyakorlás teszi a mestert. És mert a spirituálisan érett ember rendkívüli módon szerető egyéniség, és ezzel a szeretettel együtt rendkívüli öröm is jár.
Nem, mert a kompetencia-vákuum van a világban. Egy különlegesen kompetens és szerető ember nem tudja jobban visszatartani a kompetenciáját, mint ahogyan az éhes csecsemőtől sem tagadhatja meg az ételt. A spirituálisan fejlett emberek fegyelmük, mesteri tudásuk és szeretetük révén rendkívüli módon kompetensek. Őket arra hívják, hogy szolgálják a világot, és szeretetükkel válaszolnak a hívásra.
Szolgálatuk során nagy hatalmat fogadnak el, és nehéz döntéseket kell hozniuk, amelyek más emberek életét érintik. Az ember nagyságának egyik fokmérője a szenvedés képessége. A nagyok azonban örömteliek is.
Ha az a célod, hogy elkerüld a fájdalmat és megmenekülj a szenvedéstől, ne törekedj a tudatosság magasabb szintjeire vagy a spirituális fejlődésre. Miért vágysz egyáltalán a fejlődésre? Ha felteszed ezt a kérdést, akkor nem ismered eléggé az örömöt.
Ha át akarod ugrani a fegyelmet, hogy egy egyszerű rövidebb utat találj a szentté váláshoz, felejtsd el. Nem lehet feladni valamit anélkül, hogy előbb el ne érted volna. Felnőtté válás nélkül még mindig gyerekek vagyunk. Az elején kell kezdenünk, és a közepén kell átmennünk, hogy eljussunk a végére.
Ahhoz, hogy szervezettek és hatékonyak legyünk, hogy bölcsen éljünk, naponta késleltetnünk kell a kielégülést, és szem előtt kell tartanunk a jövőt. Ahhoz azonban, hogy örömmel éljünk, rendelkeznünk kell a jelenben való élet és a spontán cselekvés képességével is. Ehhez rugalmasságra és ítélőképességre van szükség, fegyelmünknek fegyelmezettnek kell lennie.
A növekedés változás, és gyakran megköveteli, hogy lemondjunk valamiről, ami fájdalmas. Ha növekedni akarunk, folyamatosan fel kell adnunk önmagunk egy részét, fel kell áldoznunk azt, amik ma vagyunk, azért, amik holnap lehetünk. Ahhoz, hogy egy kapcsolat növekedjen, fel kell adnunk önmagunk egy részét.
Ennek a lemondásnak az egyetlen alternatívája, hogy nem növekszünk. Bármilyen furcsa is, a legtöbb ember ezt az alternatívát választja. Mégis, az önmagunkról való lemondásban találhatja meg az ember az élet legmegrázóbb, legtartósabb, legszilárdabb, legtartósabb örömét, az újjászületés örömteli érzését, amely a nagyobb érettségbe való sikeres átmenetet kíséri.
A zárójelben tartás a stabilitás és az én érvényesülésének igénye és az új tudás és a nagyobb megértés igénye közötti egyensúlyozás azáltal, hogy átmenetileg feladjuk önmagunkat, félretesszük önmagunkat, hogy helyet adjunk az új anyagnak az énbe való beépülésének.
Minden alkalommal, amikor egy új tárgyhoz, személyhez vagy eseményhez közelítünk, hajlamosak vagyunk arra, hogy a jelenlegi szükségleteink, a múltbeli tapasztalataink vagy a jövőre vonatkozó elvárásaink határozzák meg, hogy mit látunk. Ha értékelni akarod bármely adat egyediségét, akkor eléggé tudatában kell lenned az előítéleteknek és a jellemző érzelmi torzulásaidnak ahhoz, hogy elég ideig zárójelbe tedd őket ahhoz, hogy az idegenséget és az újdonságot befogadd az érzékelésed világába. A zárójelbe tétel, a kompenzálás vagy az önelhallgatás e fegyelme kifinomult önismeretet és bátor őszinteséget igényel. Ellenkező esetben minden jelen pillanat csak egy már látott vagy tapasztalt dolog ismétlése.
Peck meg van győződve arról, hogy a legtöbb problémánk egyszerűen csak időbefektetést igényel a részünkről, semmi mást. De mivel a megoldásuk folyamata fájdalmas, gyakran nem szánunk rá időt.
Az igazságot vagy a valóságot akkor kerüljük el, ha az fájdalmas. Csak akkor tudjuk felülvizsgálni a térképeinket, ha megvan bennünk a fegyelem, hogy legyőzzük ezt a fájdalmat. Ahhoz, hogy ilyen fegyelemmel rendelkezzünk, teljesen az igazságnak kell szentelnünk magunkat. Ez azt jelenti, hogy az igazságot, amennyire csak tudjuk, mindig fontosabbnak, önérdekünk szempontjából létfontosságúbbnak kell tartanunk, mint a kényelmünket. Ezzel szemben személyes kellemetlenségeinket mindig viszonylag jelentéktelennek kell tartanunk, sőt, az igazság keresésének szolgálatában üdvözölnünk kell. A lelki egészség a valóságnak való mindenáron való elköteleződés folytonos igenlése.
Közösségről
A mű keletkezése óta eltelt évtizedek alatt sokminden változott, talán a közösségről, ill. a különböző közösségekről szóló elméletek mentek át a legradikálisabb változáson. Gondolunk itt a virtuális közösségek megjelenésére, aminek már platónyi szakirodalma van, és az elnevezés nem Platón Szümpozionjára utal:) Érdemes mégis egy pillantást vetni, hiszen a közösségek vizsgálata nem annyira klinikai műfaj, márpedig itt arra történik kísérlet, hogy egy pszichiáter a maga tapasztalataiból merítve fogalmazza meg vonatkozó meglátásait.
A közösségépítő műhelyekkel kapcsolatos tapasztalatai alapján Peck azt mondja, hogy a közösségépítés jellemzően négy szakaszon megy keresztül:
Pszeudoközösség: Az első szakaszban a jó szándékú emberek megpróbálják bizonyítani, hogy képesek barátságosak és társaságkedvelők lenni, de nem igazán ássák bele magukat egymás gondolatainak vagy érzelmeinek felszíne alá. Nyilvánvaló általánosságokat és kölcsönösen kialakult sztereotípiákat használnak a beszédben. A konfliktuskezelés helyett az álközösség konfliktuskerüléssel jár, ami fenntartja a valódi közösség látszatát vagy ahogy a szakirodalom használja: homlokzatát. Emellett csak a pozitív érzelmek fenntartását szolgálja, ahelyett, hogy a rossz érzelmekkel való megküzdésen keresztül biztonságos teret teremtene az őszinteségnek és a szeretetnek. Amíg ebben a fázisban maradnak, addig a tagok soha nem érik el igazán a fejlődést vagy a változást, sem egyénként, sem csoportként.
Káosz: Az első lépés a valódi pozitivitás felé paradox módon egy negatív fázison át vezet. Amint a jó hangulat kölcsönösen fenntartott „homlokzatát” lebontják, a negatív érzelmek eláradnak: a tagok elkezdik kiadni magukból egymás iránti frusztrációikat, bosszúságukat és egyet nem értéseiket. Ezt a kaotikus szakaszt Peck „gyönyörű káoszként” írja le, mert ez az egészséges növekedés jele.
Üresség: A „Káosz” szakaszának meghaladásához a tagok kénytelenek levetkőzni azt, ami megakadályozza a valódi kommunikációt. Az előítéleteknek, a hatalom és az irányítás iránti igénynek és más hasonló motívumoknak, amelyek csak az önérvényesítés és/vagy az egó védelmének mechanizmusai, át kell adniuk helyüket az empátiának, a sebezhetőségre való nyitottságnak, a figyelemnek és a bizalomnak. Ez a szakasz tehát nem azt jelenti, hogy az embereknek „üresnek” kell lenniük gondolatok, vágyak, ötletek vagy vélemények tekintetében. Inkább arra utal, hogy kiüresedik minden olyan mentális és érzelmi torzulás, amely csökkenti az ember képességét arra, hogy valóban megossza, meghallgassa ezeket a gondolatokat, ötleteket stb. és építsen rájuk. Gyakran ez a legnehezebb lépés a négyszintű folyamatban, mivel szükségessé teszi azoknak a mintáknak az elengedését, amelyeket az emberek az idők során az önértékelés és a pozitív érzelmek fenntartására tett tudatalatti próbálkozás során alakítanak ki.
Igazi közösség: Az üresség feldolgozását követően a közösségben élő emberek az egymással való teljes empátia helyére kerülnek. A hallgatólagos megértés nagyfokú. Az emberek képesek egymás érzéseivel azonosulni. A viták, még ha hevesek is, soha nem savanyodnak el, és az indítékokat nem kérdőjelezik meg. A tagok között mélyebb és tartósabb boldogságszint alakul ki, amelyet nem kell erőltetni. Még akkor is, és talán különösen akkor, amikor konfliktusok merülnek fel, megértik, hogy ezek a pozitív változás részét képezik.
A valódi közösség jellemzői
Peck leírja, hogy szerinte melyek az igazi közösség legmarkánsabb jellemzői:
Inkluzivitás, elkötelezettség és konszenzus: a tagok elfogadják és átölelik egymást, ünneplik egyéniségüket és túllépnek a különbözőségeken. Elkötelezik magukat az erőfeszítés és a résztvevő emberek mellett. Döntéseket hoznak és konszenzussal egyeztetik a nézeteltéréseiket.
Realizmus: a tagok többféle nézőpontot hoznak össze, hogy jobban megértsék a helyzet teljes összefüggéseit. A döntések sokkal körültekintőbbek és alázatosabbak, nem pedig egyoldalúak és arrogánsak.
Elmélkedés: a tagok megvizsgálják önmagukat. Egyénileg és közösen tudatában vannak a rajtuk kívüli világnak, a bennük lévő világnak és a kettő közötti kapcsolatnak.
Biztonságos hely: a tagok megengedik másoknak, hogy megosszák sebezhetőségüket, meggyógyítsák magukat, és kifejezzék, kik ők valójában.
A személyes leszerelés laboratóriuma: a tagok tapasztalati úton fedezik fel a béketeremtés szabályait, és elfogadják annak erényeit. Együttérzést és tiszteletet éreznek és fejeznek ki egymás mint embertársak iránt.
Egy csoport, amely méltóságteljesen tud harcolni: a tagok bölcsességgel és kegyelemmel oldják meg a konfliktusokat. Meghallgatják és megértik egymást, tisztelik egymás adottságait, elfogadják egymás korlátait, megünneplik a különbözőségeiket, bekötik egymás sebeit, és elkötelezik magukat a közös küzdelem mellett, nem pedig egymás ellen.
Minden vezetők csoportja: a tagok a „vezetés áramlását” hasznosítják a döntések meghozatalára és a cselekvés irányának kijelölésére. Maga a közösség szelleme vezet, nem pedig egyetlen egyén.
Egy szellem: A közösség igazi szelleme a béke, a szeretet, a bölcsesség és az erő szelleme. A tagok e szellem forrását tekinthetik a kollektív én kinövésének vagy egy Felsőbb Akarat megnyilvánulásának.