Meritokrácia, utilitarizmus

Az igazságosság elmélte 3. rész

A meritokrácia a társadalmi igazságosság egyik népszerű elve, miszerint az egyén társadalmi pozíciója nem a származástól, nem is igényelt vagy tulajdonított kritériumoktól (örökölt vagyon, rassz, gender, esetleg szociális, társadalmi szituáció, stb.) függ, hanem kizárólag „érdemektől”, vagyis a tehetségtől, szorgalomtól, és sok egyébtől, amiket az „egyéni teljesítmény” meghatározás alá szoktunk begyűjtenii. Legalábbis a tankönyvi verzió szerint, és mondjuk ezen a hangon a gravitáció azt jelenti, hogy az ezüst kanálka csilingelve megmerül a jáspis-színű teában, miközben a szobapálma levelein a rézsut beeső napfény játszik, a háttérben pedig Debussy „Clair de lune”-ja szól…  Megtörténhet, de nem ez a jellemző.

Már maga az elmélet első kidolgozója is, Michael Young, brit szociológus, a meritokráciát inkább fenyegető disztópiának, mint utópiának írta le, és az utóbbi időben mások is, és egyre többen kezdik komolyan megkérdőjelezni erényeit, az IQ-n és az erőfeszítésen alapuló jutalmazási rendszert, hogy nagyon felületesen, de tömören fogalmazzunk. Egyik legvehemensebb és legszókimondóbb kritikusa Michael J. Sandel amerikai filozófus. Legutóbb egy egész könyvet szentelt a témának (A teljesítmény zsarnoksága: Mi lett a közjóból?; 2020.). Sandel szerint a meritokratikus gondolkodás diadala nem tekinthető egyértelműen pozitív fejleménynek, legalábbis az igazságosság vagy a méltányosság szempontjából, illetve egyáltalán nem ez a jó irány, ha a társadalmi igazságosság finomhangolása a cél. Ha egy társadalom csak a meritokráciát hangsúlyozza anélkül, hogy más esélyegyenlőségi szempontokat is figyelembe venne, az elkerülhetetlenül diszkriminációhoz vezet, ráadásul szinte észrevétlenül, és még az arisztokráciára sem jellemző önelégültséget eredményez. Hogy kinél és miként, arról később lesz szó bővebben, de a „más szempontok” érvényesítésének nehézségeit nem fogjuk részletezni. Viszont egyáltalán nincs szó arról, hogy ez lenne a világ vezető gazdasági hatalmaiban az egyetlen rendezőelv, de az bátran állítható, hogy az elmúlt évtizedekben szinte egyeduralkodóvá vált például az Egyesült Államokban, és tekintélyes mértékben meghatározta az egész Nyugat szellemiségét.

Rengeteg nevet kellene felsoroljunk, akik markáns, alkalmanként vehemens ellenvéleményüket megfogalmazták, vagy legalább óvatosságra intettek, néhányuk alternatívákat is próbált kidolgozni, de a gyanúnk az, hogy nem az elvvel, hanem annak értelmezésével van gond, méghozzá az emberi gondolkodás szerkezetében, nevezzük ezt evolúciósan formálódottnak, vagy alkalmazzuk a teológiai kifejezést: „bűnben fogantatunk és születünk”, esetleg a kettő együtt, ugyanabban a jelentésben, az utóbbit helyesen értelmezve. Mindez nem jelenti az ember felmentését, vagy lemondást a neveléséről, egyben azt sem, hogy a helyzet reménytelen. Petter Sandgren történész szerint a meritokrácia fogalma eredetileg disztópikus koncepció volt, amely „egy olyan társadalmat ír le, amelyben az emberi méltóság túlságosan szorosan kapcsolódik az egyéni teljesítményhez és képességekhez.” Lena Sohl szociológus kutató a meritokráciát „az osztálytársadalom leplének” nevezte.” Petter Larsson újságíró pedig azt kutatta, hogy miként befolyásolja a meritokráciába vetett hit a meggyőződést, hogy a munka és a tehetség kifizetődő, illetve mennyire csökkenti az emberek dühét az egyenlőtlenségek miatt. Sandel pedig, akiről majd még részletesebben szólunk, a meritokráciát olyan illúziónak nevezte, amely eltolja a hangsúlyt a közjóról: „Mert minél inkább azt gondoljuk magunkról, hogy önteremtőek és függetlenek vagyunk, annál nehezebb megtanulni a hálát és az alázatot. És ezen érzések nélkül nehéz a közjóért dolgozni.” Szerinte egyébként az olyan képességek, mint az empátia, a törődés stb. láthatatlanná válnak, ami a karrierizmus és az állandó verseny egészségtelen kultúrájához vezet, ahol az erőforrásokat és a tehetséget olyan dolgokra fordítják, amelyeknek a társadalom számára alapvetően marginális értékük van.

Olyan, mondják mások, mint egy alattomosan, de hatalmas erővel grasszáló társadalmi Gólem, ráadásul mi tettük naggyá. Mások már a probléma belső ellentmondásait is látják, azaz a vele szembeni tehetetlenség okait. „Tébláboltunk, végignéztünk dolgainkon, társadalmunkon, és azt láttuk, hogy valami nem stimmel, ekkor nekifogtunk, hogy ugyanazt, ugyanúgy megcsináljuk, de ezúttal lehetőleg happy enddel végződjön a dolog :(” Valahol mélyebben vannak elromolva a dolgok, amire felületes vizsgálódás nem vezet el, mert nem a vizsgálódás igyekezetével van gond, hanem annak módszerével.

Sokáig az egalitárius társadalom ideális modelljének tekintették, amelyre a közélet és a gazdaság minden területén törekednünk kell. Ugyanis az az elképzelés, hogy az egyén sikerének a saját képességein és kitartásán kell alapulnia – és például nem származáson vagy nemen -, intuitív módon igazságosnak tűnt. A közéleti pozícióba pedig azok kerüljenek, akik arra a legalkalmasabbak, ugyanis, vélelmezték, a meritokrácia olyan társadalmi rendszer, amelyben az emberek a személyesen elért eredményeik alapján, nem pedig vagyonuk vagy névleges jellemzőik alapján kapnak státuszt vagy jutalmat. Ahogyan mondták: „minél többet teszel, annál többet tehetsz”. Ahogy egy személy érdemeket szerez, dolgozik és érdeklődik, úgy nő a tekintélye a közösségben, és (bizonyos mértékig) a véleményének súlya is. Mindez nagyon szépen hangzik, csakhogy van némi apró betűs rész, és „egy kanál pénz” otthonról mindig jól jöhet, ahogy az északiak mondják, vagy egy kis hátszél, netán szerencse, amivel nemcsak úgymond zavaró, hanem egyenesen irracionális tényező kerül az elméletbe.

Egyetlen definíció sem kielégítő, mert nincs olyan egyszerű matematikai művelet, hogy „meritokrácia”. Jelentése tehát sokrétű, és ha a kivonási oldalon keresgélünk, akkor ott olyasmit találunk, miszerint az olyan kormányzati vagy társadalmi rendszer, amelyben a kinevezések és a felelősségvállalás a bizonyított képességek (érdemek) és tehetség alapján történik, nem pedig a vagyon (plutokrácia), a családi kapcsolatok (nepotizmus), az osztályprivilégiumok, a cimboraság alapján, esetleg népszerűség (mint a demokráciában) vagy örökölt társadalmi pozíció, illetve történelmileg beágyazott tényezők alapján.

A politikai retorikában és a mindennapi vitákban a meritokrácia gyakran jövőbeli célból megvalósult valósággá válik, amiről később szólunk, és a logikai sorrend megfordításaként aposztrofálunk. Ami elkerülhetetlennek tűnik, mármint a megfordítás. A „talpán álló” elmélet legismertebb képe az „amerikai álomnak” nevezett jelenség, amit számtalan statisztikai érv és ellenérv igazol vagy cáfol. Régóta toposz, hogy az Egyesült Államokban bárki a legmélyebb szegénységből dollármilliomossá válhat, méghozzá saját erejéből, pusztán tehetségével. A társadalmi mobilitás csökkenésére vonatkozó statisztikák és a családi háttérnek az egyén életútjára gyakorolt jelentős hatását vizsgáló modellek tanulságai sem akadályozzák meg a többséget abban, hogy a „lehetőségek országának” mítoszát továbbra is fenntartsák.

A „feje tetejére állított”, a logikai érvelést megfordító meritokrácia 2.0 szemlélet viszont az értékekre való hivatkozást mára a magasan képzett foglalkozások, illetve az elit-végzettség védjegyévé tette, ami az alsóbb osztályok „műveletlenségével és tudatlanságával” áll szemben, illetve, és ez érdekes rétege ennek a szellemiségnek, a nyers tőke és tőkejövedelem hatalmával. Mindkettőt az egoizmus, az egyéni teljesítmény, pontosabban a személyes kiválóság elitista nézőpontjából értékeli, adott esetben tartja alacsonyabb rangúnak.

A meritokrácia tankönyvi definíciója tehát egyenlőtlenséget generáló és (fejlődése, kibontakozása során) igazoló ideológia, másrészt az igazságosságon és méltányosságon alapuló igazságos és egyenlő társadalom eszménye. Alapja egy olyan társadalom ígérete volt, amelyben mindenkinek azonos esélye van a szabad piacon való érvényesülésre, és ahol a siker kizárólag az egyén személyes döntéseitől, szorgalmától és képességeitől függ. A neoliberális éthosz, a meritokratikus versenytársadalom valóban kiterjesztette az egyéni cselekvőképességre vonatkozó követelményeket. Új gondolkodásmódot teremtett a jóléti társadalomról és az egyén szerepéről, hangsúlyozva az egyéni hatékonyságot, az innovációt, a képzést és a személyes felelősséget a jólétért és a foglalkoztatásért a szabad piacon. Az ágenciát úgy értelmezi, hogy az egyén tudatos és autonóm döntése a társadalmi struktúrák révén erőforrást kap, nem pedig korlátozódik, és itt a hangsúly a megerősítésen van. Nem pótlás, nem helyettesítés, ugyanakkor képes lehet a társadalmi struktúrák megváltoztatására is, ha úgy dönt. Kezeljük mindezt hipotézisnek.

Viszont több tanulmány is született, amik szerint úgy tűnik, hogy a meritokráciába vetett hit növeli az egyenlőtlenség elfogadhatóságát, míg a társadalomban az egyenlőtlenség növekedése erősítené az emberek meritokráciába vetett hitét. Ráadásul az egyenlőtlen társadalmakban az emberek kevésbé aggódnak az egyenlőtlenség miatt, mint a méltányosabb társadalmakban. Ezt a meritokratikus érveléssel magyarázzák: az emberek elfogadják az egyenlőtlenséget, ha úgy gondolják, hogy a társadalomban elért siker a saját érdemeiktől függ. Ebben az esetben az egyenlőtlenség okait, és különösen a megoldásokat inkább az egyénben, mint a társadalomban vélelmezik. A társadalmak az egyenlőtlenséget általában makroszintű kihívásnak tekintik, amelyet az egyenlőség növelésével próbálnak megoldani, ami elsősorban képzést, illetve a családi szociális hátrányok lefaragását jelenti. Ma az amerikai társadalomban például olyan helyzet áll fenn, hogy egy vállalatvezető több mint 300-szor (vannak kirívóan magas, akár 400-szoros eltérések is) annyit kereshet, mint egy egyszerű dolgozó. Erre szokták mondani, hogy az legyen az ő problémájuk. Bár nem biztos, hogy minden esetben csak az övék marad.

Európában némileg más a helyzet, bár ez attól függ, hogy miként definiáljuk „Európa” fogalmát, elsősorban földrajzi, vagy politikai fogalomként. Mondjuk úgy, hogy a Sandel által idézett statisztikák és közvélemény-kutatások szerint a társadalmi mobilitás feltételei számos európai országban jobbak, mint az Egyesült Államokban, és az európaiak kritikusabban viszonyulnak ahhoz az elképzeléshez, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa. Ez, jegyezzük meg, gazdasági versenyképességi hátrányt eredményez. Ugye, hogy nem olyan egyszerű?

Az elmélet első leírója, Michael Young szociológus szerint a meritokrácia elkerülhetetlenül a sikeres és az alacsonyabb jövedelmű rétegek intellektuális és emocionális elkülönüléséhez vezet, ugyanis az érdemen alapuló siker valóban énközpontú narratívákat indukál. Morális tekintetben viszont a siker szerencse kérdése, annak köszönhető, hogy a társadalom értékeli azokat a képességeket, amivel az illető rendelkezik. Lényeg pedig, hogy a meritokrácia olyan rendszer, amelyben egyes embereket kizárnak a lehetőségekből, ha az aktuális és általánosabb értelemben vett piac úgy ítéli meg, hogy nem annyira értékesek.

Mi a baj tehát a meritokráciával, hiszen egy érdemalapú társadalmi szemlélet, ami eredetileg mindenfajta előjogokkal vette fel a harcot, legyenek azok tisztesek, öröklöttek vagy éppen vindikáltak, és érdemszerinti hozzáférést hirdetett minden társadalmi jóhoz, anyagihoz és szellemihez, illetve karrierhez és hivatalhoz. Mindez a 21. században sem hangozhat rosszul? Elvileg nem támogat örökölhető privilégiumokat, elvei nyomán minden nemzedékben mintegy újra kezdődhet a történelem, már ami a társadalmi lehetőségeket illeti, érdem szerinti jutalmat ígér, a „mert megérdemlem” valóban megszolgált, jogos igényét érvényesíti. Egyszerűen tovább-ot int a karmester, a zenekar folytatja, mintha mi sem történt volna, és a darab gyönyörű harmóniában csendül fel kreatív együttműködésük nyomán. Valami ilyesmire lehetne számítani tehát, függetlenül attól, hogy egyesek bezavarnak, extra igényekkel állnak elő, és a környezet sem mindig tökéletes. Mi a baj akkor vele? Van-e (baj) egyáltalán? Van esetleg más jelentkező, ami átvehetné a helyét? Mert a „társadalom elvi őre” poszt üresen sosem állhat, a hely ugyanis rövidesen betöltődik, az eszmei vákuum törvényei szerint. Kipróbálatlan szellemiségekkel meg nem érdemes próbálkozni, ki tudja milyen erőket szabadítanak fel. Mint a közéletben: vannak kipróbált pártok és tartalmak, nem érdemes kockáztatni, mégha csábítónak is tűnik egyik-másik… Vagy kilőni a nyilat, és amit eltalál, az volt a cél? Ez pedig ijesztő. De afelől meg vagyunk győződve, hogy nem egy pársornyi bevezetőben fogjuk kimondani a világról a tutit 🙂

Azt a bölcselkedést még megengedjük magunknak, hogy a társadalom nem Pitagorasz-tétele, ami változatlan igazság a kezdetek óta, zseniális, de néhány egyszerű eszközzel lehet ellenőrizni, nem is préselt virág, amiben locsolás nélkül lehet gyönyörködni. Veszély az is, hogy mostanság több információ áll rendelkezésünkre, mint amennyit képesek vagyunk feldolgozni, így az nyers adatok halmaza marad, ami nem tesz jót a társadalmi egészségnek. Egy átlagos sebességű beszéd megértéséhez 50-70 bit információt kell másodpercenként feldolgozni, nem véletlen, hogy a természet kiváló erudícióval és hatalmas energiával rejti el és raktározza elérhetetlen helyen ismereteink és érzelmi termésünk jelentős részét. A folyamatot tudattalannak nevezzük bő egy évszázada, óriási karriert futott be a tudományos pszichológiától a populáris kultúráig, de nem is tudjuk, hogy a túlterheléstől vagyunk megvédve, cserébe sok nyavalyával fizetünk, de csak abban az esetben, ha a fedél félrecsúszik, és a belső tartalom kiszivárog, estleg kiömlik, netán kizúdul. Akkor viszont szívás van, de úgy tűnik így is megéri az emberi idegrendszernek, bár a folyamat, értelemszerűen, nem a mi irányításunk alatt van.

Lényeg, hogy egy nagy óriás vállán állunk, ahogy azt (elsőként) Szentviktori Hugó megjegyezte, de ez az arctalan információs óriás elvisz oda is, ahová nem akarunk menni, azt is tesz, amit nem szeretnénk, és olyat is követel, ami nincs kedvünkre. A meritokrácia egyike azon eszméknek, ami ehhez az irdatlan mennyiségű információhalmazhoz tartozik, amit nem uralhatunk, az viszont könnyedén sodor (infokrácia). Ha engedjük, ha nem. Ez az egyik nehézség. A másik, hogy nem azok az észlelések tájékoztatnak a mindennapi életben sem, amelyek pontos visszajelzést adnak a világról, hanem a stratégiai jelentőségű víziók. Márpedig a meritokratikus szemlélet ilyen, viszont az, hogy sokakat zavar, bosszant, vagy egyeseknek kényelmetlen, nem stratégiai szintű ellenérv. Az sem, hogy a szemléletén rések vannak… A meritokrácia tehát köszöni szépen, de jól van, esetleg köhent egy könnyedét, és rendezi a mikroelem-háztartását. Leváltása kritikával tehát nem történhet, csak valami olyasmivel, amire példát a Skandináv-országok esetén látunk, ami természetesen nem leváltása, hanem erényeinek elismerése és hátrányainak kompenzálása, de ez a téma most messzire vezetne.

Mit tudunk, érzékelünk, hogy bőséges erkölcsi készlettel vagyunk felruházva, de ki vagyunk szolgáltatva fondorlatos hajlamainknak, vagyis hatalmas készletekkel rendelkezünk a tökélyre fejleszthető önigazolásból, úgyhogy a Gólemnek mindig is lesz esélye. Ami, kissé személyesebben megfogalmazva, azt jelenti, hogy nyaktörő érzelmi és logikai manőverek által érkezünk oda, ahová mindenképpen szeretnénk, és ezek a machinációk igencsak ijesztőek egy kívülálló számára, miközben ő maga más területen csalja a valóságot. Ha valaki sikeres, vagy abban reménykedik, hogy összejöhet az élet, akkor ettől az elvtől nem fog tágítani, a kevésbé sikeresek elfogadják a társadalmi hierarchiájának viszonylag kényelmes, árnyékosabb viszonyait, a reménytelen helyzetben levők pedig hallhatatlanok, a lecsúszottak pedig egyenesen láthatatlanok. Ez nem retorikai túlzás, hanem személyes beszámolók nyomán született igen fájdalmas ténymegállapítás.

Ha emlékezetem nem csal, Otto Pöggeler volt, aki föltette a kérdést, kissé személyesebben ugyan, de a lényeg: honnan származott a nácizmusnak az a metsző komolysága, amely annyi embert megbabonázott, méghozzá nem is enyhén, és nem is akárkiket. Szóval, akarjuk mondani, így lássunk neki egy meggyökerezett elv megértésének, vagy megmetszésének, ha éppenséggel arra szeretnénk vállalkozni, hiszen az alapoktól csapjuk be magunkat. „Conscientia vult decipi…”

Tulajdonképpen miről is szól a legújabb meritokrácia-ellenes hullám? Más lett a válasz arra a kérdésre, hogy hogyan lehetsz sikeressé, hogyan tudod céljaidat megvalósítani? Erre a kérdésre egy győztes pozícióban levő, vagy olyan, aki nagyon elkönyökölt már, nagy valószínűséggel továbbra is az lesz a spontán válasz, miszerint tanulással, szorgalommal… Persze ez még közel sem a „New Age meritokrácia” válasza, ezen még ott a harmat. Viszont az új verzió is innen veszi a hivatkozást: a siker valamiképpen összefüggésben van az érdemmel. Szóba jöhetnek, ha olyan esetek, hogy lehet rájuk hivatkozni, az iskolázottság, azon belül pedig az érdemjegyek, szorgalom, más adottságok, mint kitartás, akarat, céltudatosság, stb., Mindazonáltal az egész hozománynak olyan nagy jelentősége nincs, mert ha „összejöttek a dolgok”, akkor amögött mégiscsak kell legyen személyes tehetség és teljesítmény, és ide akartunk eljutni, ennyit akartunk mondani, nincs itt más látnivaló… Ezen túl természetesen a kiemelt állomásokkal lehet külön is hivalkodni. A lényeg, hogy a forrás, a hivatkozás kiindulópontja az elvről átkerült a pozícióra, vagyis a forrás már nem egy gondolat tisztasága, hanem az önzéssel és egyéb huncutságokkal szennyezett valóság. Az esélyből indok lett, érv, amely továbbra sem tagadja a társadalmi mobilitást, de annak jelen konstellációját érdemalapúként szeretné elfogadtatni, és ezt az akaratát saját lehetőségei szerint érvényesíti is.

Változik a világ is folyamatosan, így ma a digitális szakadék nem azt jelenti, amit két évtizeddel korábban, hanem azt, hogy bizonyos fejlettségi szinten levő társadalmak elértek már egy nagyfokú digitalizációt, de annak mértéktartó kezelése, káros hatásainak ismerete még nem nyert teret.  A multitaskingból származó kognitív veszteségek például igen jelentősek, ugyan vannak adatok, bár egyelőre érdemes ezeket óvatosan kezelni, de akkor is elgondolkoztató. Ez egy kognitív illúzióból alakul ki, amit részben a dopamin-adrenalin visszacsatolási hurok táplál, és ezt már csak egy igen előrehaladott digitális kultúrával lehet kezelni. Ez a digitális szakadék azonban nem feltétlenül országok között, hanem társadalmi rétegek között is zajlik, miközben a térerő egyik csoportnak jelentős segítséget nyújt, a másikat még jobban leamortizálja. De ez csak egy szerény példa, hogy az „egyenlő esély”-ként aposztrofált jelenségnek mennyi objektív és szubjektív akadálya lehet, és ez utóbbiak a veszélyesebbek, mert vagy nem nyilvánvalóak, vagy pedig emberi gyengeségként kerülnek beszámításra, demokratikus gondolkodás ide, vagy oda.

Nehéz ebben a nagyobb tendenciákat pontosan felmérni, netán országonkénti különbségeket, elmozdulásokat feltárni (azért vannak már kísérletek), mert ezek a mérések rendszerint a WEIRD-szegmensből származnak, ami, mint többször felhívták rá a figyelmet, nem adhat reális visszajelzést. A kétezernullanullás évek végén a vezető pszichológiai folyóiratokban megjelent tanulmányok mintáiban vizsgált személyek 96%-a Nyugat iparilag is fejlett demokráciáiból (Észak-Amerika, Európa, Ausztrália, Új-Zéland és Izrael) származott, 68%-a speciel az Egyesült Államokból, és közel 80%-a pszichológiai kurzusokra beiratkozott egyetemi hallgatóktól származott, tehát még csak nem is a saját nemzeti társadalmukra jellemző emberekét. (Joseph Henrich, ill. Jared Diamond adatai)

A gyakorlat nem fog megváltozni, hiszen akiknek íródnak, azok arra kíváncsiak, ami velük, körülöttük történik, illetőleg tudományos előmenetelt sem lehet könnyen szerezni a Kisangani-i tinédzserek problémáiról írott tanulmányokkal, Bronx mégiscsak közelebb van, bár mondjuk Harvardtól azért még mindig elég távol, bizonyos értelemben. Előbbi esetben természetesen nem lesz annyi érdekes, idézhető mondás a könyvben/tanulmányban, márpedig a kiadók szeretik látni, hogy érdekes dolgok zajlanak házuktáján, a tanulmányok egyetemes tanulságokat fogalmaznak meg, izgalmas szövegkörnyezetben, a dolgozatok tematikái és módszerei újszerűek, ezért a dolgozatokat gyakran a témafeldolgozás módja juttatja el a publikálásig, és nem annyira a tárgyhitelesség.  Holott ahogy az értelem nem képviseli az egész személyiséget, úgy a nyugati kultúra sem beszélhetne az egész világ nevében.

De lássuk, vajon tényleg az van, hogy a társadalom legértékesebb tagjai az iskolázott jótanulók lesznek – teszik fel egyre többen a kérdést. Másrészt, a befutottak oldalán, pedig már kialakult egy érdemskála, amelyik erre a kérdésre természetesen igennel válaszol. Ugyanis van egy konkrétan lemérhető és lemért teljesítmény: az iskolai osztályzat vagy éppen a siker. Minden más érték csak hadova, mondják. Ha értékes vagy, ha van benned spiritusz, azt meg kell tudjad mutatni. Így a meritokrácia sokszor leegyszerűsödik arra az érvre, hogy a magasabb iskolai végzettségűek magasabb fizetést kapjanak, a sikereseknek (celebek) mindenképpen több jár (pénzből, figyelemből), és az út, amit bejártak, mintául kell szolgáljon. Ilyen a tudományára, sikereire, műszakoltságára büszke 21. századi mentalitás, „az éleselméjűek meritokráciája. Egy olyan társadalom, amely nem szégyelli elismerni, hogy a vagyon törvényszerűen több hatalommal is jár…” (David Mitchell)

Azért álljunk itt meg egy pillanatra. A meritokrácia kezdetben nem ezt jelentette, pontosabban nem ezt ígérte. Vagyis nem ez látszott kinőni belőle, mielőtt a „Nagy Újratekercselés” elkezdődött volna. Egy reakció volt a vaskalapos mentalitás ellen, és friss szellemiséget és lendületet hozott, miközben a gazdasági versenyképességet is érintetlenül hagyta, azaz pörgősen. Olyan társadalmi rendet ígért, amiben minden a saját helyén van, vagyis ott, ahol lennie kell egy örök rendelés, azaz az emberi igazságérzet szerint, ami, hangzott a vélemény, egyetemes, mérhető és csalhatatlan. Minden tisztségre olyan kerüljön, aki oda a legalkalmasabb. Ne legyenek úgynevezett szociális folyosók, amiken hasonló származású és anyagi hátterű fiatalok nekivágnak az életnek, és amik elég nagy valószínűséggel be is határolják azt a pályát, amit bejárhatnak. Ami szerint mindenki a neki rendelt pászmán haladhat, de, mintegy szemfényvesztésül, néhányuk úgymond kitörhet, elhagyhatja rendelt sávját. Nem, a meritokrácia azt ígérte, hogy a társadalom korlátok nélküli mezején mindenki szabadon mozoghat, ameddig motivációja, szándéka, szorgalma, tehetsége tart. Motivációs szlogenek tízezrei erősítettek rá erre az ígéretre. Azon jólismert és dokumentált elv szerint, hogy minél egyszerűbb a vázlat, a modell, annál hatékonyabb utasítást tartalmaz a végső tervhez. Meg lehet azt is kockáztatni óvatosan, hogy a motivációs szlogenek nem tudják a végeredményt feljavítani, de elűzik az unalmat, amitől a mai ember (férfiak 66%-ának ez az elsődleges félelme) valósággal irtózik és retteg.

Küldetéses szellemiségként érkezett, és ennek mindig van egy nagyon lényeges vonása: el tudja rejteni hatalmi arroganciáját, mert egy régi, elavult nézetet söpör ki a társadalomból, mondván, hogy nagyvonalúnak kell lenni iránta, mégiscsak jót akar.  És igen, az ilyen elméletek a seprűnyélre tapadva kerülnek a nappaliba.

Egy oktávon beszélt a megváltással. Az akart lenni, csak nem lentről fölfele volt az „emelés”, nem az elnyomottak kiváltásának menetrendje lett, hanem a hatalmon levők önigazolásának ideológiájává vált. (Amint a kapcsolatokban is megjelent: a kérdés az lett, hogy miként találom meg az igazit, és nem az, hogy miként válhatok/lehet igazivá.) Pedig nem így indult, de egy materialista struktúrákra épülő társadalomban, amilyen a nyugati világ, materialista viselkedést hoz létre az emberekben, különösen azokban az emberekben, „akik nem voltak kitéve másnak, mint a képzelet pusztításának, amit ez a kultúra nevelésnek nevez, az autonómia pusztításának, amit munkának nevez, és a tevékenység pusztításának, amit szórakozásnak nevez.” (Joseph Henrich) Ahogy a mondás tartja: „ha harcossal találkozol, ne verset szavalj neki”. Magyarán egy anyagi gondolkodású társadalomban az elvont eszmék is materializálódnak. Nem képesek megmaradni gondolati, érzelmi, tudatossági, felelősségi, vagyis az empátia szintjén. 

Legyünk azért reálisak, hiszen azzal azért tisztában vagyunk, vagy kellene legyünk, hogy nem a korlátlan empátiára vagyunk szelektálva, hanem hatékonyságra, arra, hogy gondoskodjunk utódainkról, vagyis életünk irányításának fontosságára vagyunk kondicionálva, máskülönben génjeink a ragadozók foga között pusztult el. Az együttérzés fantasztikus adottság, de evolúciósan tetszés szerint ki- és bekapcsolható, megbízhatatlan, ami egy meritokratikus szituációban nagyon is jól látható. Egy meritokráciában elmerült szereplő kiválóan szisztematizál, de pocsékul empatizál, és ismét hangsúlyozzuk: azért, mert ebbe az irányba viszik „önző génjei”.

Az őscsobbanás idején konszenzus volt technokraták és széplelkűek között, konzervatívok és liberálisok között, hogy ez a helyes, és hogy ez a társadalmi közös nevező. Heuréka! Ezért is tudott annyira mély gyökereket ereszteni, mert sokáig senki meg sem merte kérdőjelezni. Ugyan mit is ajánlhatott volna helyette? Formailag olyan volt, mint a kommunizmusnak nevezett kísérletek, amik a tegnapok könnyén híztak. Az érintett országokat egy brutális feudális, vagy zűrzavaros, fasiszta közelmúlt után léptették, avagy kényszerítették bele. Ha pedig valaki szóvá merte tenni, hogy nem tetszik neki ez az egész, akkor rögvest azzal a brutális kérdéssel szembesült: „Nem tetszik a kommunista rendszer? Mi akarsz helyette? Kizsákmányoló királyságot, netán fasizmust?” Merthogy azok voltak az előzmények.

Nem az elvvel volt baj, hanem a részletekkel. Kezdetben az elvből, a legtöbb elemző számára, nem is látszott ki az a gőg, ami hozzászegődött aztán az évtizedek során. A rangos egyetemen való végzettségtől kezdve a vagyonnal járó bódító „fölöttiség”-ig. Az érvelés megfordult. Úgy kezdődött, hogy kerüljön mindenki tehetségének megfelelő szintjére, minden tekintetben, és ne csupán az számítson, hogy honnan indult, illetve ez ne jelentsen behozhatatlan hátrányt. Viszont az új érvelés szerint, ki hol van, hová jutott, azt megérdemli, azért megdolgozott, és arra büszke lehet. Büszkeségének gőgösségi összetevőjét nemigen vitatta senki, az jár vele, az a tüskéje, de ne azt figyeld. Komolyabb ígéretei vannak, hogy a törvények vésve lesznek, azokat nem lehet elmaszatolni, átfogalmazni sebtében, nem lehet nyújtani, igény és befolyás szerint, stb. Csak légy türelemmel, amúgy is minden alternatívája még gyalázatosabb.

Nem az ő dolga volt bizonyos lélektani szabályokat tisztázni, sem előtte, sem közben, és ezeket nem csupán bemondás szintjén, hogy: „hát…”, „nem túlzás egy kicsit…”, – hanem legalább olyan intenzitással és sűrűn, ahogy önmagát propagálta. (Statisztikailag nagyjából az USA-ban ) mintegy 7%-nak sikerül saját forrásból, tehát 0 nemzedék alatt kikerülni a szegénységből… Ha csak egy adatra nézünk, ugye. Hogy aztán ez az arány igazolja-e az elvet, az fel sem merült. Nem az ő dolga volt tisztázni, hogy méltósággal élni nem feltétlenül azt jelenti, hogy ezt mások erkölcsi és önbecsülési kárára tenni, jóllehet azzal mindenki tisztában van, hogy ez nem zéróösszegű játék, de nem is korlátlan lehetőségű, mint ahogy Rawls is elméletét a „mérsékelt szűkösség” körülményeire építi.

Arról volt szó kezdetben, hogy majd „föntebb” lehetnek jobb materiális javaid, amit máig úgy ért mindenki, hogy „is”. Amik minden pozitív tulajdonságát, lehetőségei kiszélesítésével, megsokszorozzák. Arra senki nem gondol, hogy ezek nemcsak kényelmét, biztonságérzetét szolgálják, hanem megváltoztatják személyiségét is, méghozzá nem feltétlenül jó irányba. Sokan zavarodottak mostanság, mert továbbra is csak az elvet látják, a makulátlant, holott nem tudunk objektívek lenni, szubjektív nézőpontunk hatékonyan beszennyezi a vizsgált témát.

Arról volt tehát szó, hogy a meritokratikus szemlélet, mint a társadalom pásztora, tanúja lesz az életnek, a születésnek és az elmúlásnak, násznak és elválásnak, és hogy a társadalmi életet a hála mezején táplálja, és az alázat forrásvizével látja el. Az viszont nem volt a főgondolatban, de egyik háttérben futó szál tartalmazta, hogy nyugodtan elhanyagolhatod kapcsolataidat, mert magasságban visszanyered azt, amit horizontálisan elveszítesz.

A meritokrácia 2.0 szerint tehát, mindenki, aki pozícióban van, okkal jutott oda, megérdemli, mert méltó rá. Mindez nem származási előjog, nem átvett érdem, hanem saját felkészültségének, rátermettségének, teljesítményének eredménye. Nem arról van szó, hogy itt hagyott az űrhajónk, ide ragadtunk ebbe a világba, ígyhát próbáljuk valahogy megoldani az életünket! Egyáltalán nem, hanem a hangadók az egész társadalmat egy rendszer alá akarják beszervezni, mert az a rendszer, mint kiderült, igencsak kedvező számukra, és abból nemigen akarnak már engedni, úgy kezelik, mint egy alfogadott és aláírt, végérvényes társadalmi szerződést. Ma egy kicsit olyan „Amerika-szagú”, ahogy fogalmazott valaki egy beszélgetésben. Kelet kevésbé szégyenli szellemiségének feudális örökségét, ami ugye semmivel nem jobb, csak másutt szorít, vagy az érinettek ellene már bevették a gyógyszert.

Már Platón államában a filozófusok az állam irányítói, amiben, szerény mértékben ugyan, de jelen van a meritokratikus eszmény dicsérete, ha jelentését arra redukáljuk, hogy a legmagasabb végzettséggel és a legjobb képzettséggel rendelkezők kapják a legmagasabb pozíciókat. A meritokrácia ebben az elvben hasonlít az episztokráciához (a tudás uralma). „A demokrácia hanyatlásban, a liberalizmus túlélésért küzd. A kapitalizmus megfakult. A meritokrácia az egyetlen eszme, ami még kritika nélkül elfogadott,” jegyzi meg Adrian Wooldrdige, a The Economist, majd a Bloomberg kolumnistája. Igaza lehet, bár úgy néz ki, hogy van itt egyéb is, és mintha egyre fenyegetőbbek lennének. „Tömegmozgalmak felemelkedhetnek és elterjedhetnek Istenbe vetett hit nélkül, de sohasem az ördögbe vetett hit nélkül.” (Eric Hoffer)

Bármennyire is vonzónak tűnik, mégis jó okunk van kételkedni abban, hogy egy tökéletesen megvalósult meritokrácia igazságos társadalom lenne. Vagyis lehet, hogy igazságos, de nem méltányos, és ezzel már némi zavar kerül a történetbe. Először is, fontos megjegyezni, hogy a meritokratikus eszmény eredetileg is a mobilitásról szólt, nem pedig az egyenlőségről. Ezt tehát semmiképpen nem lehet számonkérni rajta. Nem is állította, hogy bármi baj lenne a gazdagok és szegények között tátongó szakadékkal, mindössze azt kívánta, hogy a gazdagok és a szegények gyermekei az érdemeik alapján idővel helyet cserélhessenek, vagyis erőfeszítéseik és tehetségük eredményeként felemelkedhessenek, fentről pedig le is csúszhassanak. Lényeg, hogy senki se ragadhasson meg legalul, de ne is kerülhessen a csúcsra pusztán előjogok, üres kiváltságok miatt. „Fent” és „lent” az egyszerség miatt került ebben a formában a szövegbe.
Hogy ez nem sikerül maradéktalanul, annak több oka is van, amint azt Sandel bevezető gondolatai is megpendítik. „A meritokrácia számára az a fontos, hogy mindenkinek egyenlő esélye legyen felkapaszkodni a siker létráján, ám egy szóval sem mondja meg, hogy a létra fokainak milyen messze kell lenniük egymástól. A meritokratikus eszmény nem az egyenlőtlenség orvoslása, hanem az egyenlőtlenség igazolása.” (Michael J. Sandel: Igazságos lenne-e a tökéletes meritokrácia? MCC Press, 2024)

Magát a fogalmat Michael Young szociológus alkotta meg az 1958-ban kiadott, The Rise of the Meritocracy 1870-2033 című könyvében. Egy meglevő jelenséget, egy mélyen gyökerező érzést vett górcső alá, amiről sejtette, hogy kibontakozás előtt áll. Maga kritikusan állt hozzá, de azóta is vissza-visszatérő kérdése a szakembereknek, hogy valóban az elvvel van gond, vagy csupán a vadhajtásaival, azaz értelmezéseivel? Ami nem az elmélet hibája, a korrekciót másutt kell tehát elvégezni, és hiába csavargatják az elmélet „volume” gombját. Akadémiai területen például az alternatívák elképzelhetetlenek, és ennek pozitív eredményeit az egész világ láthatja, bár nem biztos, hogy pl. egy Mars-utazás lenne az emberiség legsürgetőbb feladata. Bár a Hold-utazások sem jelentették az emberiség közvetlen közös kincsét, a tartás, a méltóság és a tudományba vetett bizalom sokakat reménységgel töltött el, egy ország, egy népet pedig rengeteg bátorítást meríthetett abból, aminek sok pozitív közvetett eredménye lehetett, minden negatívum mellett…

„A boomer generáció (1945-65 között született nemzedék) teljes mértékben meritokráciában nevelődött, az előfeltételek mindegyike teljesült az életútjuk során. Sikerüket nem korlátozta szüleik származása, vagyona és rangja. Regnumuk előtt még nem volt oly mértékben összefonódva a politika a tőkével és vagyonnal, mint napjainkban. A meglévő társadalmi különbségeket áthidalta a szociális háló, illetve a gyakorlatilag bárki részére elérhető, kedvező árú felsőoktatás. …Itt a meritokrácia hiedelemrendszere két dolgot szavatol egyszerre. Egyrészt, névleg elválasztja a vagyont és rangot. Aki gazdag, nem feltétlen pályázik hatalomra, a hatalmasnak pedig be kell érnie egy tisztes középosztályhoz méltó fizetéssel, amennyiben törvénykezési késztetésein kívül nem kívánja a maga tehetségét a gazdaságban is kamatoztatni. Másrészt, piedesztálra emeli a szorgalmat, annak is a legelvetemültebb formáját, a hustle culture-t, melyet magyarul talán kapkodás-kultúrának illene hívnunk. A szorgalom ugyan nem pótolja teljes mértékben a tehetséget és intelligenciát, mindenesetre részben kompenzálja azt. Így a buta, vagy önmagát nem elégséges képességekkel felvértezett egyénnek is marad sansza a sikerre, csupán a többieknél is jobban oda kell tennie magát a munkahelyén,” fogalmazza meg Mózer Dániel.

Nicholas Lemann mutatta be “A Nagy Teszt” című lebilincselő könyvében, hogy egészen az 1950-es évekig az Egyesült Államokban minden hatalmat a fehér, angolszász protestánsok birtokoltak. E társadalmi rétegből, a WASP-ból, került ki az összes cégigazgató, egyetemi elnök és szenátor. Ez a “WASP-arisztokrácia” aztán lassan, de biztosan kikerült a reflektorfényből, amikor a társadalom önszerveződése, különösen az oktatás területén, a képességek alapján kezdett szerveződni. Az intézmények minden tehetséges ember számára megnyitották kapuikat, függetlenül az illető bőrszínétől, idézi Bőtös Botond.

Ez a kultúra a határok túllépésére biztat, pontosabban a határok ignorálására. Csak munka és akarat kérdése, és milliomos lehetsz. Összekeveri a magabiztosságot a kompetenciával. Harsányság, nagyképű vállalások, felületes biztatások, és rendíthetetlen önbizalom abban, hogy bármit elérhetsz! Az önsegítő kultúra pedig nagyban hozzájárult az önbizalom fetisizálásához. Megrögzötté tette azt az elképzelést, hogy ha elég mélyen hiszel benne és elég keményen dolgozol, bármit megtehetsz. Még olyasmit is, amire egyáltalán nem vagy alkalmas.

Nyilvánvalóan nem azért gyanús a meritokratikus szemlélet, mert maga az elv lenne ijesztő, hanem az érvelés sorrendjének felcserélése hoz némi rideg gondolatot, mint az Egyesült Királyságba a polar vortex meglódulása. Alapesetben és elvben tehát arról van szó, hogy egy startvonalról indul mindenki, és a legkiválóbbak jutnak a legmesszebbre, jelentsen ez most bármit is. És hogy a haladás mögött folyamatos teljesítmény van, azaz a helyzet minden pillanatban „érdemelt”. Elvileg.

Ámde nincs olyan hogy át nem vihető érdem, és most csak elvi, nem materiális javak által kiterjeszthető lehetőségekre gondolunk. A ma és a holnap, az itt és az ott között nincs szigetelés az érdemek számára, legyenek ezek bármilyen minősítésűek. Máskülönben minden pillanatban újra meg kellene kötni, legalábbis virtuálisan, egy társadalmi, majd valamennyi egyéni szerződést. Az érdem, a tehetség, a hatalom öröklődik egyik pillanatról a másikra, egyik szituációból a másikba, egyik státuszból a következőbe, külső és belsőképpen, tehát elfogadásban és igényben, öröklődik a felhalmozott kapcsolatok, anyagi javak, jártasságok révén, és pszichésen, az önbizalom és az önbecsülés támogatásával. Anélkül, hogy közbe kellene avatkozni, egy újabb elismerési procedúrán kellene átmenni. És ez nemcsak egyoldalú, nemcsak mint elvárás mutatkozik, hanem az elismerésben, az elfogadásban is megjelenik. Lehet ezt erodálni, meg is törhet egyik pillanatról a másikra, de alapesetben, a társadalmi funkciók zavartalan működésének érdekében az érdem önfenntartó, értve az érdem alatt ezúttal azt, ami konkrétan a „merito”-ban megfogalmazódik.

Mindez éppen egy demokratikus társadalomban érvényesül a leginkább. Nem a szabálytisztelet magasabb foka, hanem az úgynevezett analóg gondolkodás miatt. Egy fejlett, kiegyensúlyozottnak mondható országban, a demokratikus hagyományok tartalmazzák az egyéni jogok, az „önméltóság” folyamatos érvényességének tanát, az örkölt (demokratikus) hagyományok tiszteletét, illetve hogy ezeket nem tesszük kérdésessé, ezekről nem nyitunk vitát. Ez egy analóg logikai sorozat legfontosabb eleme, amire számtalan más tézis, illetve egy egész sor további magatartás épül. Valamennyi ember ennek a méltósági rendszernek részese, akik önállóan cselekvő entitások. Ebből további tulajdonságok, értékek és jogok származnak, spontán, de erővel és nagy hatékonysággal. Nem állítjuk, hogy ebből származik egyfajta meritokratikus igény, de ennek analógiáján igenis. Liberális hagyományok, cancel-kultúra ide, vagy oda.

A meritokratikus szemlélet erősödésepárhuzamosan zajlott az egyenlőtlenségek elképesztő növekedésével az elmúlt 40 évben. Ez katalizálta a sikerre való szélsőséges és káros nyomás kultúráját, amint azt Sandel komor történetei illusztrálják az egyetemi felvételikről. A sikeresek körében önhittséget (és bizonytalanságot), a sikertelenek körében pedig megalázottsági érzést váltott ki. A „kétségbeesés halála” – a remény- és célvesztett, (főként) fehér, munkaképes korú, nem főiskolai végzettségű férfiak körében az öngyilkosság, a kábítószer és az alkohol okozta halálozás – a 21. században is folyamatosan emelkedett Amerikában. Ha egy meritokráciában a csúcson találod magad, azt mondják, hogy megérdemled, hogy ott legyél. Ugyanígy, értelemszerűen, a legalsó szinten is.

„Demokratikus társadalmaink alapját ugyanis a meritokratikus értékrend jelenti, vagy legalábbis a remény, hogy a meritokrácia valóban érvényesül. Ez egyszerűen csak annyit jelent, hogy az egyenlőtlenségek alapja az érdem és a munka, nem pedig a kapcsolatok, vagy az örökség. Ez a hit és remény kétségkívül nagyon fontos szerepet játszik a modern társadalmakban, mert a demokráciában az összes állampolgár deklaráltan egyenlő jogai éles ellentétben állnak az életkörülményekben mutatkozó egyenlőtlenségekkel. Ezt az ellentmondást csak úgy lehet feloldani, ha gondoskodunk arról, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek racionális és univerzális elvekből fakadjanak, ne valamilyen önkényes esetlegességből.” …„A modern meritokratikus társadalom, főleg az Egyesült Államokban, keményen bánik a vesztesekkel, azt üzeni ugyanis, hogy alávetettségük az igazság, az erény és az érdemek nevében indokolható, tehát nem elég versenyképesek ahhoz, hogy sikeresek lehessenek.” Thomas Piketty

Vannak mérsékeltebb és vannak elkeseredettebb vélemények is. Néha azért beszélünk, hogy ne fájjon. „Az előttünk járó nemzedékhez hasonlóan mi is a meritokrácia és a kivételesség táplálékán nőttük föl, mely szerint mindenkiben végtelenül sok lehetőség lakik, és csak kemény munka meg elszántság kell a kibontakoztatásukhoz. Ha keményen dolgozunk, aktuális társadalmi helyzetünktől függetlenül elérjük a biztonságot. A milleniálok jóval a covid megjelenése előtt kezdték belátni, mennyire üres, milyen mélységesen és elkeserítően valószínűtlen ez a történet. Megértettük, hogy az emberek azért szajkózzák továbbra is ezt a gyerekeik és a kortársaik előtt, a The New York Times vezércikkeiben és az önsegítő könyvekben, mert ha abbahagyják, azzal beismerik, hogy nemcsak az amerikai álom omlott össze – hanem Amerika is.” Anne Helen Petersen: Jöttünk, láttunk, elegünk van c. könyvében.

Az alábbiakban Michael J. Sandel érvelését követjük, személyes vélemény zárójelbetételével. Sandel komoly kritikusa a meritokráciának, és ez a hangnem az alábbi elemzésben is meg fog jelenni. És ahogy szoktuk mondani: bízunk az olvasó bölcsességében. (A marxi hagyományon felnőtt személy rögtön azt firtatja, hogy lássuk csak honnan jött ez a Sandel, miként került az egyetemi katedrára, és milyen a szociális háttere, a freudi hagyományon iskolázott pedig a traumáit kutatná szívesen… Ott van Tony Blair is, aki nem sokkal hatalomra jutása után egyik beszédében úgy nyilatkozott: „Az új Nagy-Britannia olyan meritokrácia, melyben a vallási, faji, kulturális és osztálykorlátokat lebontjuk.” Daily Telegraph, 1997. október 25.)

Az elmúlt fél évszázadban a legtöbb demokratikus társadalomban az igazságos társadalom két egymással versengő beszámolója alakította a politikai vitákat. Az egyiket nevezhetjük szabadpiaci liberalizmusnak, a másikat jóléti állami liberalizmusnak (vagy „egalitárius liberalizmusnak”), mondja Sandel. Egyrészt van a szabadpiaci gondolat, hogy versenyképesség a legfontosabb, mert a sikerből a kevésbé szerencsések, a kevésbé sikeresek asztalára is hull morzsa (lecsorgás-elmélet). Hogy a piaci mechanizmusok a közjó elérésének elsődleges eszközei. A politikáról való ilyen gondolkodásmód technokrata, abban az értelemben, hogy a nyilvános diskurzust megfosztja az érdemi erkölcsi érvektől, és az ideológiailag vitatható kérdéseket úgy kezeli, mintha azok a gazdasági hatékonyság kérdései lennének, amelyek a gazdasági szakértők hatáskörébe tartoznak. Nem ez a (volt) svéd modell, azt hiszem ez világos.

Véleménye szerint az amerikai társadalom egyre inkább széttart, és hogy ez, mármint a dolgozó emberek gazdasági és kulturális státuszának csökkenése az elmúlt évtizedekben, nem ellenőrizhetetlen gazdasági kényszer eredménye, hanem annak, ahogyan a mainstream politikai pártok és elitek kormányoztak. Kormányozni meg úgy kormányoztak, ahogy gondolkoztak. És egy egyéni gondolat még nem eredményez konkrét lépést, ha nincs mögötte társadalmi támogatás, márpedig a meritokratikus szellemiség nem elszigetelt jelenség volt, hanem nemzedékek gondolkodását határozta meg. Ezt táplálta az egész intézményrendszer, iskolától egészségbiztosításig, és ez mutatkozott a sztárkultuszban és a lecsúszottak láthatatlanságában. Szó sincs arról, hogy esetükben elfogyatkozott volna a társadalom empátiája, csak ekként mutatkozik meg az altruizmus kétarcúsága, ugyanis érzelmi kötődés nélkül a segítség nem a „segítés” imperatívuszának, hanem a „viszonzás” várásának nyomása alatt áll.

Az Egyesült Államok – mondogatjuk magunknak – megengedheti magának, hogy kevésbé aggódjon az egyenlőtlenség miatt, mint Európa osztály-emlékeket őrző kötődő társadalmai, mert ott soha nem kellett átlépni olyan fokú társadalmi korlátokon, ami Európát egészen a közelmúltig jellemezte, aminek hagyományai, lássuk be, még mindig jelen vanna egyes demokratikus országokban is. Az amerikaiak hetven százaléka hisz abban, hogy a szegények egyedül is ki tudnak jutni a szegénységből, míg az európaiaknak csak 35 százaléka gondolja ezt. Ez a mobilitásba vetett hit magyarázhatja, hogy az Egyesült Államokban miért kevésbé nagyvonalú a jóléti állam, mint a legtöbb tehetősebb európai országban. A felfelé irányuló mobilitás lehetőségébe vetett hit az „amerikai álom” központi eleme. „A korlátlan egyenlőtlenség és a stagnáló társadalmi mobilitás körülményei között annak az üzenetnek az ismételgetése, hogy mi vagyunk felelősek a sorsunkért, és hogy megérdemeljük, amit kapunk, aláássa a szolidaritást, és demoralizálja azokat, akik kimaradtak a globalizáció kegyeiből,” jegyzi meg sokadszorra Sandel.

Ez a szemlélet egyébként kiválóan palástolja is a képzett elitek „jófésült” képmutatását, rejtett agresszióját, adott esetben rasszizmusát. Ugyanis kutatások szerint semmivel sem fegyelmezettebb, kevésbé elfogult a gondolkodásuk, mint a képzetleneké, csak előítéletességük célpontjai mások. Olyanok, akiknek megvetését, kifejezett vagy ki nem fejezett lenézését a társadalom jobban tolerálja, vagy adott esetben explicite támogatja is. Ők maguk pedig nem is szégyellik ezeket az előítéleteiket. Elítélik a rasszizmust és a szexizmust, de nem kérnek bocsánatot a kevésbé iskolázottakkal szembeni negatív attitűdjeik miatt. A szégyenérzetnek ez a hiánya egyébként az egyéni érdem meritokratikus hangsúlyozásával függ össze. Az elit jobban lenézi a kevésbé képzetteket, a szegényeket, mint például más népcsoportok tagjait, ezzel mentesülnek a társadalmi ítélet alól, de kérdés, hogy erkölcsileg ezzel előbbre lehetne-e őket sorolni mint egy xenofóbot például. Úgy vélik, hogy a szegénység az egyén felelőssége, és valamilyen hanyagságnak köszönhető. Az alacsony iskolai végzettség az egyéni erőfeszítések kudarcát jelenti, és az érintett felelős azért. Megdöbbentő, hogy a kevésbé iskolázottaknak ez a kedvezőtlen megítélése nem csak az elitre jellemző, maguk a kevésbé iskolázott válaszadók is osztják ezt a nézetet, ami önmagukat tünteti fel negatív színben. És itt a történet körbe is ér. Erről beszélünk.

Sok munkavállalót dühödt felháborodás töltött el amiatt, hogy a jól képzettek lekezelően tekintenek rájuk. Ez a sérelem, amely az elitek elleni populista reakcióban nyilvánult meg, nem alaptalan. A felmérések alátámasztják, amit sok munkásosztálybeli megérzett: egy olyan korban, amikor a rasszizmus és a szexizmus már kiment a divatból (vagyis szégyenletessé vált, bár nem szűnt meg), a kredencializmus maradt az utolsó elfogadható előítélet. Az Egyesült Államokban és Európában a rosszul képzettek iránti megvetés sokkal nyilvánvalóbb – vagy legalábbis az emberek sokkal könnyebben hajlandók elismerni a létezését –, mint a más hátrányos helyzetű csoportokkal szembeni előítéletek. A meritokratikus gőg annak visszatükröződése, hogy a győztesek túlságosan el tudnak telni önnön eredményeikkel, és hajlamosak megfeledkezni az őket a sikerig elvezető véletlenekről és a jó szerencséről, illetve a már meglevő, kiépített társadalmi, oktatási struktúrákról, oktatók hatékony és önfeláldozó munkájától és egyebektől. A csúcsra jutottak önelégült meggyőződése, hogy igenis megérdemlik a sorsukat, mint ahogy az alul lévők is megérdemlik a magukét. Ez a hozzáállás a technokrata politika morális velejárója.
Ez azt mutatja, hogy a teljesítményről alkotott meritokratikus felfogás milyen mélyen behatolt a társadalmi életbe, és mennyire demoralizáló lehet azok számára, akik kimaradnak áldásaiból. Tehát maguk a kevésbé sikeres, kevésbé iskolázott emberek elfogadják a negatív attribúciókat. Internalizálják ezeket a negatív ítéleteket. A kevésbé iskolázottakat még maguk a kevésbé iskolázottak is felelősnek és hibáztathatónak tartják a helyzetükért, jegyzi meg Sandel. A győztesek az égiek kedvencei, a vesztesek meg lemaradnak a stáblistáról.

Mielőtt farkast kiáltanánk, gondoljuk végig azt is, miként működik az a finom mechanizmus, amit emberi agynak nevezünk. Nyilván ez nem mentség a megvetésre, nem is oldozza fel az érintetteket, de segítheti a megértést. Ez nagyon rövid vázlatban ez úgy néz ki, hogy mivel agyunk nem pusztán passzív szereplője megismerésünknek, hanem aktív résztvevője, ennélfogva maga is alkot, beleszól, elrejt, kiemel dolgokat. Semmi hazugság tehát, de az eredmény nem sokkal jobb. Miközben mindenki, a saját valóságérzékelését, átlagfölöttinek gondolja.  Minden esetben onnan indulunk, hogy alapvetően semmi baj nincs velünk, erkölcsileg is jók vagyunk, életünket és dolgainkat e nemes elképzelés alá szervezzük. Aki tehát nem eszerint látja a világot, az nem csupán másként érzékel, hanem erkölcsileg romlott. Nem feldolgozói, hanem értelmezői vagyunk a saját környezetünk eseményeinek, és mint ügyvédek, saját nézetünk konzisztenciáját védjük, minden lehetséges módon. Egyik végleten valóban a látványos agresszió van, de az nyilvánvaló, és ítélet alatt van. Azonban a hangsúllyal való ügyeskedés, a szinonimák mesteri alkalmazása, a gondolat-kerülés észrevehetetlenebb, alattomosabb módszerei az önbecsapásnak, illetve a képmutatásnak és a megvetésnek. Valaki ellenségének lenni nem feltétlenül látványos, agresszív jelenségekben mutatkozik meg, elég csak elítélni a világnézetét, vagy azt az önáltatást, amivel önbecsülését karban tartja.

A meritokratikus gondolat megerősödésével párhuzamosan zajlott az egyenlőtlenségek elképesztő növekedése az elmúlt 40 évben. Ez katalizálta a sikerre való szélsőséges és káros nyomulás kultúráját. A sikeresek körében önhittséget (és bizonytalanságot), a sikertelenek körében pedig megaláztatást váltott ki.

Jól indult tehát, de a gazdagok és a hatalmasok megbundázták a rendszert, fogalmaz Sandel, hogy átörökítsék kiváltságaikat. A sikeresek „kitalálták”, hogyan adják át előnyeiket a gyermekeiknek, a meritokráciát örökletes arisztokráciává alakítva. A főiskolák, amelyek azt állítják, hogy érdemek alapján választják ki a diákokat, előnyt biztosítanak a gazdagok és a jó kapcsolatokkal rendelkezők fiainak és lányainak (bár éppen ezt cáfolandó kapott nagy nyilvánosságot egy ilyen próbálkozás). Éppen ezért a meritokrácia mint a tehetségesek, a rátermettek érvényesülésének eszménye tulajdonképpen mítosz, egy távoli ígéret, amelyet még valóra kell váltani. Ha egyáltalán ezen a vonalon kell továbbmenni.

Ez volt a felemelkedés retorikájának a lényege. Ha sikerülne lebontani a teljesítmény előtt álló akadályokat, akkor mindenkinek egyenlő esélye lenne a sikerre, fajra, osztályra vagy nemre való tekintet nélkül, az emberek olyan messzire emelkedhetnének, amilyen messzire a tehetségük és az erőfeszítéseik viszik őket. Érdemtelenül sem feljebb nem jutnának, de az alatt sem maradnának. És ha az esélyek valóban egyenlőek lennének, akkor azok, akik a legmagasabbra emelkednek, azt mondanák hogy hálásak azért, ahová eljuthattak, és felkarolják a gyámoltalanabbakat. Ez volt a meritokratikus ígéret. Nem a nagyobb egyenlőség ígérete volt, hanem a nagyobb és igazságosabb mobilitás ígérete. De a csúcsra jutók nem úgy reagáltak, hogy hálása, hanem úgy, hogy: „megérdemeljük”.

Az érdem zsarnoksága legalábbis részben ebből az impulzusból fakad. A mai szekuláris meritokratikus rend a sikert olyan módon moralizálja, amely a középkori gondviseléshitet idézi. Bár a sikeresek nem isteni beavatkozásra hivatkoznak, mint aminek hatalmukat és gazdagságukat köszönhetik, hanem a sok erőfeszítésnek és a kemény munkának, de sikerük mégiscsak megmutatja erényeik felsőbbrendűségét, és abból a dicsőségből azért személyüknek is jut, hiszen mégiscsak ők a siker haszonélvezői. A gazdagok azért gazdagok, mert jobban megérdemlik, mint a szegények. Egyszerűen jobbak. Már Max Weber is megjegyezte: „A szerencsés ember ritkán elégszik meg azzal a ténnyel, hogy szerencsés, ezen túlmenően tudnia kell, hogy joga van a szerencséjéhez. Meg akar győződni arról, hogy megérdemli, és mindenekelőtt arról, hogy másokhoz képest megérdemli. A szerencse, tehát jogos szerencse akar lenni.”

Sorsunk véletlenszerűségének élénk érzékelése bizonyos alázatra ösztönözhet: „Csak Isten kegyelme, a születés véletlenje vagy a sors titokzatossága folytán alakult így”. Az ilyen alázat a kezdete annak az útnak, amely visszavezet bennünket a siker egyrészt ködösítő, másrészt kegyetlen etikájából. Ez képes lenne túlmutatni az érdem zsarnokságán, egy kevésbé goromba, nagylelkűbb közélet felé. A tökéletes meritokrácia azonban száműzi az ajándék vagy a kegyelem minden érzését. Csökkenti azt a képességünket, hogy közös sorsot lássunk másokkal. Kevés teret hagy annak a szolidaritásnak, amely akkor jöhet létre, ha elgondolkodunk tehetségünk és szerencsénk véletlenszerűségén. A hála kigyomlálása az, ami az érdemet egyfajta követelőző zsarnokká teszi.

Minél inkább a saját érdemünknek tekintjük a sikerünket, annál kevesebb felelősséget érzünk azok iránt, akik lemaradnak. Holott az, hogy jól keresünk, nem méri sem az érdemünket, sem a hozzájárulásunk értékét, legalábbis nem abszolút értékben. Lehet éppenséggel szerencsénk is, hogy a sokan érdekesnek és hasznosnak találja azt, amivel éppen rendelkezünk. Az igazságosság alapesetben nemcsak a dolgok arányos és méltányos elosztásáról kellene szóljon, hanem arról is, hogy hogyan értékeljük helyesen a dolgokat. Van, aki egyenesen tagadja azt, hogy ezt jelenti, mármint ez a megvaslósult forma lenne a meritokratikus eszmény. „Nem meritokráciában élünk, és úgy tenni, mintha az egyszerű kemény munka mindenkit sikerre emelne, az akaratos tudatlanság,” fogalmazta meg Reni Eddo-Lodge, aki a strukturális rasszizmus egyik jeles kutatója.

A helyzet azonban egyre fenyegetőbb. A meritokratikus gondolat beljebb és beljebb merészkedik a mi privát szféránkba. Korunk egyik legszembetűnőbb vonása, hogy a piaci logika és a piacbarát gondolkodás behatol a hagyományos élet olyan területeire, amelyeket a piacitól teljesen eltérő normák irányítottak. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy gyúlékony politikai tájképünkön a megoldás az érdemelvhez hűségesebb életvitelben rejlik-e, vagy pedig az ilyen rangsorokon és a siker hajszolásán túli közjó keresésében. Az elmúlt három évtizedben kibontakozott legvégzetesebb változás nem a kapzsiság növekedése volt, hanem a piacok és a piaci értékek terjeszkedése az élet olyan területeire, ahova nem tartoznak.

Az érdemekkel kapcsolatos nézeteltéréseink azonban nem csak a méltányosságról szólnak. Arról is szólnak, hogyan definiáljuk a sikert és a kudarcot, a győztest és a vesztest – és arról, hogy a győzteseknek milyen hozzáállást kellene tanúsítaniuk a náluk kevésbé sikeresekhez. Ezek morálisan terhelt kérdések, és addig próbáljuk elkerülni őket, amíg ránk nem kényszerülnek. A társadalom nem közlekedőedények mintájára működik, bármennyire is ezt akarja elhitetni nagyon sok ember. „Nem a te hibád, ha szegénynek születsz, de a te hibád, ha szegényen halsz meg,” szól az egyik ismert mondás, ami jól illusztrálja az említett hozzáállást. (Adam Kotsko)

Több embert ösztönözni arra, hogy főiskolára járjon, jó dolog. Még jobb, ha a szerényebb anyagiakkal rendelkezők számára is elérhetőbbé tesszük a főiskolát. De mint az egyenlőtlenségek és a globalizáció évtizedei alatt vesztes munkavállalók sorsa is mutatja, az oktatásra való céltudatos összpontosításnak volt egy káros mellékhatása: erodálta a felsőszintű tanulmányokat nem végzettek társadalmi megbecsülését.

A megdöbbentő, hogy a kevésbé iskolázottaknak ez a kedvezőtlen megítélése nem csak az elitre jellemző, ezt maguk a kevésbé iskolázott válaszadók is osztják. Ez azt mutatja, hogy a teljesítményről alkotott meritokratikus felfogás milyen mélyen behatolt a társadalmi életbe, átitatta az emberi pszichét, és mennyire demoralizáló lehet azok számára, akik nem iskolázottak. „Semmi sem utal arra, hogy a kevésbé iskolázott emberek ellenállnak a róluk alkotott negatív attribúcióknak.” Épp ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy „még internalizálják is” ezeket a negatív ítéleteket. „Még maguk a kevésbé iskolázottak is felelősnek és hibáztathatónak tartják a helyzetükért”. „Az egyik a frusztráció, amely akkor keletkezik, amikor a rendszer nem teljesíti a meritokratikus ígéretét, amikor azok, akik keményen dolgoznak és a szabályok szerint játszanak, nem tudnak előbbre jutni.” „A másik az a kétségbeesés, amely akkor keletkezik, amikor az emberek azt hiszik, hogy a meritokratikus ígéret már teljesült, és ők már vesztettek.” Egy egyenlőtlen társadalomban azok, akik a csúcson landolnak, azt akarják hinni, hogy sikerüknek erkölcsi igazolása van. Egy meritokratikus társadalomban ez azt jelenti, hogy a győzteseknek azt kell hinniük, hogy a sikert saját tehetségükkel és erőfeszítéseikkel kiérdemelték, hiszen már amúgy is valamennyien „mindent az ár prizmáján keresztül látunk.” (Fareed Zakaria)

Ez a meritokrácia nagy veszélye, fogalmazza meg Mikki Kendall, hogy a rendszer csúcsára éppen azok az emberek jutnak, akik a legteljesebben azonosultak a rendszerrel és annak igényeivel, és ezzel egy ördögi kört hoznak létre, amely megakadályoz minden tényleges változást, sőt már magát a formálódó ellenvéleményt diszkreditálja, és amint láttunk ennek feltételei az érintettek habitusában is már adottak. Nem véletlen, hogy a konzervatívok olyan szívesen alkalmazzák a társadalmi mobilitás retorikáját, hiszen akiknek sikerült a társadalmi felemelkedés, azok általában nem kérdeznek rá a létrára. Márpedig a meglevő társadalmi, anyagi infrastruktúra, emberi kapcsolatok nélkül nincs siker, csakhogy mindezekről olyan könnyen meg lehet felejtkezni. Mert miért tartoznak a sikeresek bármivel is a társadalom hátrányosabb helyzetű tagjainak? A válasz erre a kérdésre attól függ, hogy felismerjük, hogy minden törekvésünk ellenére nem vagyunk önteremtőek és önellátóak, és ha éppen sikeresek vagyunk, felismerni azt, hogy olyan társadalomban találtuk magunkat, amely értékeli a tehetségünket, és ez a mi szerencsénk, nem pedig az, ami nekünk jár. Ez a Prédikátor érzékenysége: „Azt is láttam a nap alatt, hogy nem a gyorsak győznek a futásban, nem a hősök a harcban, nem a bölcseknek jut a kenyér, nem az értelmeseknek a gazdagság és nem a tudósoknak a jóindulat, mert mindezek az időtől és a körülményektől függnek.” (Préd.9:11.) Vagy a római levélben: „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm. 9:16.)

A társadalmi jólét a kohéziótól és a szolidaritástól függ. Nem pusztán a felemelkedési lehetőségek meglétét, hanem az általános műveltség magas szintjét és a közös érdekek erős érzését is feltételezi. Az egyéni boldogság nem csupán azt követeli meg, hogy az emberek szabadon emelkedhessenek új, kényelmes és előkelő pozíciókba, hanem azt is megköveteli, hogy méltóságteljes és kulturált életet élhessenek, akár felemelkednek, akár nem, írja Sandel. Nemcsak érző lények vagyunk, akiket az érzékeink által szállított öröm és fájdalom irányít, racionális lények is vagyunk, akik képesek az értelemre. Ha az értelem határozza meg az akaratomat, akkor az akarat a természet vagy a hajlam diktálásától független választási képességgé válik. Az erkölcsi kiválóság nem az örömök és fájdalmak összesítésében áll, hanem azok összehangolásában, hogy a nemes dolgokban gyönyörködjünk, az alantas dolgokban pedig fájdalmat vegyünk. A boldogság nem lelkiállapot, hanem létmód, „a léleknek az erénynek megfelelő tevékenysége”. Nem veszíthetjük el a szív válaszát az élet dolgaira, és nemcsak a kihívások idején, hanem akkor sem, ha éppen sikeresek vagyunk. 

Az érdem zsarnoksága nem a felemelkedés retorikájából származik. Olyan attitűdök és körülmények halmazából áll, amelyek együttesen mérgezővé tették a meritokráciát, fogalmaz Sandel. Először is, a féktelen egyenlőtlenség és a megrekedt mobilitás körülményei között annak az üzenetnek az ismételgetése, hogy felelősek vagyunk a sorsunkért, és megérdemeljük, amit kapunk, erodálja a szolidaritást, és demoralizálja a globalizáció által hátrahagyottakat. Másodszor, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a főiskolai diploma az elsődleges út a tisztességes munkához és a biztonságos élethez, az olyan előítéleteket szül, amelyek aláássák a munka méltóságát, és lealacsonyítják azokat, akik nem jártak egyetemre. Harmadszor, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a társadalmi és politikai problémákat a legjobban a magasan képzett, értéksemleges szakértők tudják megoldani, az olyan technokrata önhittség, amely megrontja a demokráciát és elnyomja az átlagembereket.

A gyakorlatban a legtöbb főiskola és egyetem kevesebbet tesz a lehetőségek bővítéséért, mint a kiváltságok megszilárdításáért. Azok számára, akik a felsőoktatásra mint a lehetőségek elsődleges hordozójára tekintenek, ez kijózanító hír. Az elképzelés, miszerint kemény munkával és tehetséggel bárki felemelkedhet, egyszerűen nem felel meg a tényeknek. Az amerikai felsőoktatás olyan, mint egy lift, amelybe a többség a legfelső emeleten lép be. A felsőoktatásra való kényszeres hivatkozás az igazságtalanság tünete, nem a megoldása. Ha az én sikerem az én érdemem, akkor az ő kudarcuk az ő hibájuk. Ez az állapot szomorúan igazolja Michael Young megfigyelését, miszerint „egy olyan társadalomban, amely olyan sokat tesz az érdemekért”, nehéz „úgy ítélni, hogy nincs. Soha egyetlen alosztály sem maradt erkölcsileg ennyire meztelenül”. Érthető kikre vonatkozik ez az utalás.

A jól képzett elitek nem kevésbé elfogultak, mint a kevésbé képzettek, csak éppen arról van szó, hogy esetükben „az előítéletek célpontjai mások”. Ráadásul ők nem szégyellik előítéleteiket, illetve ez még a társadalom számára sem tűnik zavarónak. Elítélik a rasszizmust és a szexizmust, de nem kérnek bocsánatot a kevésbé iskolázottakkal szembeni negatív attitűdjeikért. Másodszor, a szégyenérzet hiányának oka az egyéni felelősség meritokratikus hangsúlyozásával függ össze. Az elit jobban megveti a kevésbé képzetteket, mint a szegényeket vagy a népcsoportok tagjait. Lenézi a munkásosztályhoz tartozókat, mert úgy vélik, hogy a szegénység és az osztályhelyzet részben az egyénen kívül álló tényezőknek köszönhető, ámde az alacsony iskolai végzettség az egyéni erőfeszítések kudarcát jelenti, és ezért azok hibája, akik nem jutnak a felsőoktatásba.

Rawls ideáljában az állampolgárok az egyenlőség feltételezésével indulnak: mindenki egyenlő, tehát prima facie mindenkinek ugyanazt kell kapnia. Egy rawlsi társadalomban azonban a polgárok a közöttük lévő természeti és társadalmi különbségeket mindenki számára közös erőforrásnak tekintik. A társadalmi rendszer több jutalmat nyújthat a szerencsésebb adottságúaknak – nem azért, mert a szerencsések valamilyen elemi értelemben többet érdemelnek, hanem mert az egyenlőtlen jutalmak mindenki javára válhatnak. A rawlsi rendszerben a siker lehet előny, de inkább csak szerencse kérdés, de semmiképpen sem „megérdemelt”. Például az orvosok fizetésének emelése lehetővé teheti az orvostanhallgatók számára, hogy jobb képzésbe fektessenek be – és a jobban képzett orvosok a társadalomban mindenkinek segítenek, beleértve a legalacsonyabb fizetéssel rendelkezőket is. Igazságos lehet, ha az orvosok többet keresnek: nem azért, mert az orvosok jutalmat érdemelnek a magas IQ-jukért, hanem azért, mert ha többet keresnek, az minden polgár számára jobb társadalmat teremt, elemzi Leif Wenar

Rawls azt állítja, hogy az elosztó igazságosság nem az erény vagy az erkölcsi érdem jutalmazásáról szól. Ehelyett arról szól, hogy megfeleljen azoknak a jogos elvárásoknak, amelyek a játékszabályok bevezetése után keletkeznek. Amint az igazságosság elvei meghatározzák a társadalmi együttműködés feltételeit, az emberek jogosultak a szabályok alapján szerzett előnyökre. De ha az adórendszer megköveteli tőlük, hogy jövedelmük egy részét átadják a hátrányos helyzetűek megsegítésére, akkor nem panaszkodhatnak arra, hogy ez megfosztja őket valamitől, amit erkölcsileg megérdemelnek.

Még az erőfeszítés sem lehet az erkölcsi érdem alapja, írja Sandel. Az az állítás, hogy az emberek megérdemlik az erőfeszítésből és kemény munkából származó jutalmakat, egy további okból is megkérdőjelezhető: bár a meritokrácia hívei gyakran hivatkoznak az erőfeszítés erényeire, valójában nem hisznek abban, hogy a jövedelem és a vagyon alapját kizárólag az erőfeszítésnek kellene képeznie. Ezzel pedig nem a tőkenyereségre kell gondolni, bár az is része ennek a halmaznak.

A globális ellátási láncok, a tőkeáramlások és az általuk táplált kozmopolita identitások miatt mindannyian egyre kevésbé vagyunk rászorulva polgártársainkra. A tehetősebbeknek már egyáltalán nincs szükségük a többi emberre, nem is kell rájuk számítsanak. Emellett a gazdag országok kivásárolják magukat saját pazarló szokásaik értelmes megváltoztatása alól, és ez megerősít egy rossz hozzáállást, azt, hogy a természet egy szemétdomb azok számára, akik megengedhetik maguknak. Ez viszont messzire vezet. Marsról már szóltunk, világunkat felzabáló önzésről és luxusról talán már felesleges. Úgysem tudjuk már elengedni azt, amit megragadtunk. A technológia csak kiszolgálja a minden irányba mondhatni végtelen emberi elme éhségét. A társadalom mérnökeinek viszont soha nem szabad feladni a harcot a tapasztalt vagy a fenyegető méltánytalanságokkal szembeni közdelemben.

Utilitarizmus

Ahogy Will Kymlicka bemutatja, az utilitarizmus „azt az elképzelést védi, hogy az erkölcsileg igazságos magatartás vagy politika az, amelyik a társadalom legtöbb tagja számára a legnagyobb boldogságot eredményezi”. Mindazonáltal az utilitarizmus mint filozófiai és társadalmi gondolat nagyon sokrétű, gazdag hagyománya van az angolszász világban, és nem pusztán egy elv, igen gyakran egészen más funkciót tölt be, például az erkölcsi szabályok jellegével, illetve a politikai intézményrendszerek értékelésével foglalkozik.

Az utilitarista megközelítésben van egy érdekes kiindulópont: az az elképzelés, hogy a cselekedeteket a következményeik alapján kell megítélni, és nem önmagukban, tehát céljuk, eredményük számít, esetleg egy transzcendens tekintély morális előírásai összefüggésében értékelendők, tehát valamiféle külső értékhierarchiára való hivatkozással kell megítélni őket. Mi minősíthet egy cselekedetet jónak vagy rossznak, ha nem az, hogy másoknak boldogságot jelent, vagy esetleg árt? Nemde az számít, teszi fel a kérdést, hogy mi lesz a végeredmény, nem pedig az, hogy mi volt a belső, teljes mértékben soha fel nem tárható szándék? Esetleg figyelembe kellene azt is venni, hogy milyen szorongások és más szubjektív akadályok álltak megvalósításának útjában? Az utilitarizmus ezekkel a feltételekkel, ellenőrizhetetlen komponensekkel nem foglalkozik érdemben, legalábbis semmiféle értéket nem tulajdonít nekik.

A jó akarat nem attól jó, hogy milyen hatást gyakorol vagy teljesít” – veti ellen Kant. Az önmagában jó, jó marad, akár érvényesül, akár nem. Mégha nem is teljesül, mégha a legnagyobb erőfeszítésével sem ér el semmit, a jó szándék akkor is ékszerként ragyogna önmagában, mert értéke önmagában, nem a beváltásban van.

Amikor a viselkedésem biológiailag meghatározott vagy társadalmilag kondicionált, akkor nem igazán szabad. Kant szerint szabadon cselekedni azt jelenti, hogy autonóm módon cselekszem. Autonóm módon cselekedni pedig azt jelenti, hogy egy olyan törvény szerint cselekszem, amelyet magamnak adok meg – nem pedig a természet vagy a társadalmi konvenciók diktátumai kényszerítik ki.

A következményelvűség mellett az utilitarista doktrína javára kell írni, hogy senkit sem helyez a priori kiváltságos helyzetbe, és végső soron valamilyen szinten mérhető a teljesítmény, ami összegezhető a boldogság fokozásában elért eredményével. A hasznosság közömbös az elosztása iránt. A cél a teljes hasznosság maximalizálása, de ez kifejezés inkább metaforának és nem matematikai számításnak tekinthető. Kevésbé törődik az elosztási igazságossággal, bár ez esetben indokolt az óvatos fogalmazás. Inkább az egyének preferenciái közötti egyensúly lenne a megfelelő, de egyértelmű párhuzamot találunk a gazdasági liberalizmussal. Ugyanúgy, ahogy a láthatatlan kéz a piacot minden gazdasági szereplő szolgálatában álló mechanizmussá teszi, a hasznok olyan elosztása is megtörténhet, amelyben mindenki részesedik. Ilyen módon a társadalmi igazságosság, mégha nagy egyenetlenséggel is, de az egyéni önérdekek önző követésén keresztül megvalósul. Ha minden egyén racionálisan követi személyes érdekeit, akkor önzése a hasznosság maximalizálásához és a társadalmi harmóniához vezet.

Kétségtelenül leegyszerűsítő lenne az utilitarizmus klasszikus szerzőit rideg számítóként bemutatni, akik túlságosan biztosak elméletükben ahhoz, hogy érzékenyek legyenek az emberiség sorsa iránt. A viselkedés elemzésébe beépítették azt is, ami nem közvetlenül az érintettek anyagi érdekeit szolgálta, és néhányan közülük személyes érdeklődést és elkötelezettséget javasoltak kevésbé szerencsés vagy sikertelenebb embertársaik iránt, és egyfajta mesterséges szabályozást, nemkülönben adományozást javasoltak. Adam Smith például A morális érzelmek elmélete című, kevéssé ismert művét ezzel a mondattal kezdi: „Bármilyen önzőnek is véljük az embert, nyilvánvalóan vannak bizonyos elvek a természetében, amelyek arra késztetik, hogy érdeklődjön mások sorsa iránt, hogy segítse boldogulásukat, noha nincs más haszna belőle, mint az öröm, ami az érintettben megjelenik.”

Az utilitaristák tehát jobbat érdemelnek annál a karikatúránál, amelyet néha a szövegeik elhamarkodott olvasása alapján róluk alkotnak. Nem is lehet egységes nevezőre hozni őket, számtalan irányzatot alkottak. Másrészt a velük szemben megfogalmazott fő kritika, nevezetesen az az elképzelés, hogy a társadalmi harmónia spontán módon abból fakad, hogy mindenki a saját egyéni érdekeit követi, a libertariánusokra is vonatkozhat, némi megszorítással.

A 20. század első felében az angolszász etikai hagyományban az utilitarizmus egyre jelentősebb pozíciókat szerzett. Az 1950-1960-as évek szinte monopolisztikus dominanciájának időszaka volt. Ennek okai között szerepelt az elméletalkotók azon hiú ábrándja, hogy az utilitarizmus tudományos szigorral és pontossággal képes azonosítani a magánszemélyek vágyait és megérteni az ennek megfelelő politikai döntéseket, és csak finomítani kell az elméleten ahhoz, hogy egyre többen élvezhessék előnyeit.

Az utilitarizmus a haszonmaximalizálás alapvető elvéből áll, de ebből számtalan mellékhajtás nő, illetve nőtt ki az idők folyamán. Elsősorban arra kérdésre keresi a választ, hogy miként hozhatunk döntéseket erkölcsi elvek alapján, és hogyan értékelhetjük a cselekedeteket azok következményei alapján. A filozófiai gondolkodás ezen áramlatának fő tétele: „a legjobb cselekedet az, amely a legnagyobb számú ember számára a legnagyobb boldogságot hozza”. Az utilitarizmus, vagyis az a nézet, amely szerint az emberi cselekedetek és társadalmi intézmények erkölcsileg annyiban igazoltak, amennyiben az általuk érintettek boldogságának maximalizálására irányulnak. Az utilitarizmusnak azonban megvan az a végzetes hátránya, hogy fontos pontokon ellentmond a legtöbb megfontolt erkölcsi ítéletének, különösen az igazságossággal kapcsolatosaknak, és hogy nem képes szilárd alapot nyújtani nyugati liberális politikai hagyományunknak, amelynek hangsúlyt fektet a szabadságra és az egyéni jogokra, írja Dan W. Brock. A kortárs erkölcsfilozófusok és politikai filozófusok előtt tehát két központi feladat áll. Először is, szükség van az erkölcsfilozófia szélesebb és gazdagabb felfogására, amely szilárdan megalapozza a szubsztantív vagy normatív etika racionális és filozófiai alapjait, és legalább a meta-etikával egyenrangú helyre helyezi azt. Másodszor, meg kell fogalmazni az utilitarizmus szisztematikus alternatíváját, hogy az erkölcsfilozófusok túlléphessenek az utilitarizmus darabos kritikáján és foltozgatásán, és megvilágítsák a versengő erkölcsi felfogásokat megosztó mélyebb kérdéseket.

Az utilitarizmus a mindennapi életünkben hozott konkrét cselekedeteinkre és döntéseinkre összpontosít, nem kíváncsi és nem is akar tudni a belső feltételekről, szándékokról. Az utilitarista megközelítés alkalmazása során elemezni kell az egyes cselekvések lehetséges következményeit, és azt kell választani, amelyik a legnagyobb összhaszonnal jár. Ez különbözteti meg az utilitarizmust más etikai rendszerektől, amelyek nagyobb jelentőséget tulajdoníthatnak az intuíciónak, a kötelességnek, esetleg nagyobb figyelmet szentelnek az erkölcsi szabályoknak, törvényeknek, az azokkal való belső azonosulás feltételeinek.

Az utilitarizmus (a latin utilitas ‘hasznosság’ szóból) általában a következményelvűség legbefolyásosabb és legkorábban kialakult változata, egy olyan normatív etika, amelyben egy cselekvés erkölcsi helyességét annak következményei jellege határozza meg, de nemcsak az anyagi haszonra tekint, hanem más javakat is tekintetbe vesz, például a személy erkölcsi vagy esztétikai tökéletességét, az emberi élet objektív teljességét (minőségét), a jogok betartásának szintjét a társadalomban, stb. Tévedés lenne befolyását csak a materiális javakra korlátozni.

Ráadásul nemcsak saját érdekeinket, hanem mások vágyait is figyelembe kell vennünk – ez különbözteti meg az utilitaristát hedonista elődjétől. Az utilitaristák elemzik minden egyes cselekedetük lehetséges társadalmi következményeit is, igyekeznek előre jelezni és értékelni, hogy az milyen hatással lehet az általános jólétére befolyási és hatáskörében. Ideális esetben az utilitarizmus nem korlátozódik az emberi cselekedetek azonnali hatására sem, hanem figyelemebe veszi a társadalmi következményeket, illetve tekintettel van pl. a környezetvédelemre is. Mondhatni részben a modern transzhumanizmus előfutára, és hatással volt a gazdaság- és jogfilozófiára is. A politikában pedig szembesíti a politikai ideológiákat az empirikus valósággal, illetve az egyéni boldogulási törekvéseket a zsákutcákkal.

Jeremiah Benthamot tekintik az utilitarizmus, mint gazdasági, politikai irányzat megalapítójának. Természetesen voltak előfutárai, pl. a Kr. e. 4. században élt Arisztipposz (hedonista inkább?), de Bentham volt az első, akinek tanításai széles tömegekhez eljutottak. Legfontosabb gondolata a hasznosság elve. Cselekedeteinkkel erre kell törekednünk, hogy a döntéseink által érintett valamennyi fél számára a legnagyobb teljes hasznot érjük el

Az erkölcs legfőbb elve a boldogság maximalizálása, az öröm és a fájdalom összességében vett egyensúlya. Bentham szerint az a helyes, ami maximalizálja a hasznosságot, az „örömök aritmetikájának” szellemében. A „hasznosság”-nak nála kettős jelentése van, vagyis ami örömet vagy boldogságot okoz, illetve ami megakadályozza a fájdalmat vagy szenvedést.

Bentham a következő érvelés alapján jut el elvéhez: Mindannyiunkat a fájdalom és az öröm érzései irányítanak. Ők a mi „szuverén uraink”. Ők irányítanak minket mindenben, amit teszünk, és meghatározzák, hogy mit kellene tennünk. A helyes és helytelen mércéje „az ő trónjukhoz van rögzítve.”

Mindannyian szeretjük az örömöt és nem szeretjük a fájdalmat. Az utilitarista filozófia felismeri ezt a tényt, és az erkölcsi és politikai élet alapjává teszi. A hasznosság maximalizálása nemcsak az egyének, hanem a törvényhozók számára is alapelv, írja Michael Sandel. Amikor egy kormányzat arról dönt, hogy milyen törvényeket vagy politikát fogadjon el, azt kell tennie, ami a közösség egészének boldogságát maximalizálja. Végül is mi a közösség? Bentham szerint „fiktív test”, amely az azt alkotó egyének puszta összegéből áll. Az állampolgároknak és a jogalkotóknak ezért fel kell tenniük maguknak ezt a kérdést: Ha összeadjuk ennek a politikának az összes előnyét, és levonjuk az összes költségét, vajon több boldogságot fog-e hozni, mint az alternatívája?

Bentham érvelése az elv mellett, miszerint maximalizálnunk kell a hasznosságot, egy merész állítás formájában jelenik meg: A hasznossági elvnek nincs alternatívája. A többi csak maszatolás, képmutatás, az emberek úgyis testük natív igényeit követik. Állítása szerint minden erkölcsi érvnek implicit módon a boldogság maximalizálásának gondolatára kell támaszkodnia, ez az egyetlen mérhető és ésszerű elv. Az emberek mondhatják, hogy hisznek bizonyos abszolút, kategorikus kötelességekben vagy jogokban, de nem védenék meg ezeket a kötelességeket és jogokat, ha nem hinnék, hogy azok tiszteletben tartása maximalizálja az emberi boldogságot, legalábbis hosszú távon.

„Amikor az ember megpróbál küzdeni a hasznosság elve ellen” – írja Bentham – „akkor az érveket, anélkül, hogy ennek tudatában lenne, magából az elvből meríti.” Minden erkölcsi vita, helyesen értelmezve, az öröm maximalizálásának és a fájdalom minimalizálásának utilitarista elvben gyökerező nézeteltérés. „Lehetséges-e, hogy egy ember megmozdítsa a földet?” kérdezi Bentham. „Igen; de előbb találnia kell egy másik földet, amelyen állhat.” Ezzel pedig az utilitarista elvre utal.

Másik legismertebb képviselője John Stuart Mill, aki részben elhatárolódott Jeremy Benthamtől, és egyfajta szociáldemokráciára emlékeztető reformizmust képviselt. Van, akiket még Mill-el is ki lehet kergetni a világból, pedig gondolatai a maguk idejében rendkívül innovatívak voltak, és némelyikük ma is aktuális lehet: a munkához való jog, a tisztességes bérek, az oktatás mindenki számára, az egészségpolitika, a nincstelenek megsegítése, a munkavállalók nyereségrészesedése, sőt még az altalajkincsek állami tulajdonba vétele is.

„Utilitarizmus” című értekezésében leleplezi az utilitarista etika torz felfogását (mindenekelőtt a korlátlan egoizmussal és a földhözragadt, primitív hedonizmussal való részleges azonosulását), és kimondja, hogy az emberek egy csoportjának java, csakis a közös, vagyis az összegzett boldogulásuk lehet. Kijelentette, hogy az utilitáriánus erkölcs az egész emberiség, sőt az érző lények összességének legnagyobb boldogságát tűzi ki célként, és hogy arra minden erkölcsileg érett személynek törekednie kell.

Mill, anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a termelőeszközök tulajdonjogát és a piacgazdaságot, az állam feladatának tartotta, hogy a társadalmi rendszer korrigálja a hatalmasok túlkapásait, mérsékelje a legszegényebbekre gyakorolt hatásokat. A közhatalmat a társadalmi igazságosság szolgálatába kell állítani, és ennek érdekében erős és kötelező erejű intézkedéseket kell hozni.

Mill szükségesnek tartotta különbséget tenni a puszta „elégedettség” és a „boldogság” között. Utóbbi lehetetlen „magasabb” (szellemi, erkölcsi, esztétikai) örömök befogadása nélkül. Mill tehát az élvezetek értékelésének kvantitatív kritériumait kvalitatív kritériumokkal egészítette ki.

Végül, Benthammel ellentétben Mill sokkal nagyobb figyelmet fordít az „igazságosság” fogalmának elemzésére, és legfontosabb emberi értéknek a biztonságot tartotta. Más javakkal ellentétben, erre mindenkinek szüksége van, függetlenül az egyéni preferenciáktól.

Szintén Benthammel ellentétben, nagyra értékeli az önmegtagadást é a jótékonyságot. „Becsület és dicsőség – mondja – azoknak, akik képesek lemondani személyes örömeikről, mások boldogságáért.” Mill nélkülözi azt a naiv optimizmust, amely Benthamet arra vezette, hogy a létező társadalomban minden ember boldogsága hozzájárul a többiekéhez is. Tökéletesen látja, hogy a társadalom jelenleg nem olyan jól szervezett, hogy kizárja a rivalizálás zavaró tényezőit. Ezt csak a jövőtől várja, és amíg mindez nem rendeződik, elismeri, hogy „az önfeláldozás kétségkívül az egyik legnagyobb emberi erény.

„Kérdezd meg magadtól, hogy boldog vagy-e, és megszűnsz boldognak lenni,” fogalmazta meg azt, amit a modern pszichológia is elismer. „Megtanultam, hogy a boldogságomat a vágyaim korlátozásával keressem, nem pedig azzal, hogy megpróbálom kielégíteni őket.”

Nem tartozik szorosan témánkhoz, ezért csak megemlítjük Mill egyik leghíresebb gondolatát, a kár elvét, amit a híres A szabadságról c. esszéjében fejtett ki, „felismerve a többség zsarnokságának lehetőségét a demokráciában, különösen figyelembe véve, hogy az emberek milyen erősen hajlamosak saját nézeteik helyességét elhinni.” Minthogy „az emberek nem azt hiszik el, amit mondasz nekik, hanem amit saját maguknak mondanak.”

Ez elv szerint az egyetlen ok, amiért az emberiségnek – egyénileg vagy kollektíven – indokolt beavatkoznia bármelyikük cselekvési szabadságába, az az önvédelem, azaz a magunk vagy másoknak okozott kár megelőzése. A saját testi kényelme, vagy erkölcsi önérzete nem elegendő indok. Ahogy Mill kifejti, az ártalom elve olyan joghatósági elv, amely határt szab a társadalmi kényszerítésnek, akár törvény, akár informális társadalmi szankciók formájában valósul meg. Mill a liberalizmus híve, egy olyan politikai filozófia, amely magában foglalja az egyéni szabadság melletti vélelmet, és megköveteli, hogy a szabadság bármilyen korlátozását egy szabadságkorlátozó elvvel igazolják. A szabadságot korlátozó elv olyan prima facie okot jelöl meg, amely erősebb ellenérvek hiányában igazolja a kényszert.

A tapasztalat tehát arra tanítja az embert, hogy személyes haszna bizonyos esetekben egybeesik annak a társadalomnak a hasznával, amelyben él. Ahogy a társadalom fejlődik, a tapasztalat egyre gyakrabban ad bizonyítékot erre az igazságra. A saját és a közjó gyakori egybeesésének köszönhetően az ember elméjében kialakul e két jelenség társulása, amelynek köszönhetően azt hiszi, hogy minden más esetben az ő céljai egybeesnek mások javával, és csak nehezen tudja elképzelni a személyes és a közérdek ütközésének lehetőségét. Így, tagadva Bentham tanát az egyén és a társadalom jelenlegi céljainak tényleges egybeeséséről, Mill azt állítja, hogy ez az egybeesés az egyes oszthatatlanok elméjében lévő eszmék társulása révén létezik, az összes ember törekvéseinek kölcsönös függőségébe vetett hit vagy meggyőződés formájában. Ez a hit ösztönzőleg hat a másik javára való cselekvésre.

Sok erkölcsfilozófus és társadalomtudós kétlépcsős érvelést követ, amikor elméleteket fogalmaz meg arról, hogy a társadalomnak hogyan kellene a következő feladatokat ellátnia alapvető jogok és kötelességek, valamint a munka és az együttműködés előnyeinek elosztása. Először megjelölnek egy elvont célt, mint például az öröm, a boldogság vagy Isten nagyobb dicsősége, amelyre egyéni erkölcs irányul. Ezután kidolgozzák azokat a jogokat, kötelességeket, elveket és szabályokat, amelyek szükségesek a megcélzott egyéni jónak elérésében, és egyetemessé tételében. Az utilitarizmus, amely csaknem egy évszázadon át uralta az értelmiségiek gondolkodását és irányította a hivatalnokok tevékenységét, ilyen teleologikus filozófia. A boldogság vagy elégedettség az uralkodó egyéni jó, és ahogy Rawls mondja, „fő gondolata az, hogy a társadalom akkor helyesen rendezett, és ezért igazságos, ha főbb intézményei úgy vannak elrendezve, hogy az oda tartozó összes egyénre összegezve a legnagyobb nettó elégedettségi egyensúlyt érjék el, ” írja Gilbert Merritt.

 Az utilitarista elvek szerint az elégedettség maximalizálása elméletben lehetővé tesz olyan inekvalitásokat, amelyeket az egyének a gyakorlatban intuitív módon elfogadhatatlannak tartanak, azonban magában az elméletben elfogadhatónak tartják „néhány ember szabadságának megcsorbítását, a sokak által osztott nagyobb jó érdekében”. Rawls szerint azonban alapvető hiba, hogy „a társadalomban a jólét elvét egy emberre, vagy kis létszámú csoportra érvényesítjük, majd, hogy ez a kiterjesztés működjön, a pártatlan, együttérző néző képzeletbeli aktusai révén minden személyt eggyé olvasztunk”, írja Merrit. Az utilitarizmus nem veszi komolyan a személyek közötti különbséget.

Rawls rendszere kétféleképpen kerüli el ezt a problémát, amit itt csak nagyon röviden foglalunk össze. Először is a jónak nem egyetlen vagy domináns célja van, továbbá azt állítja, hogy az igazságosság elmélete nem függ az egyéni jó meghatározásától, és hogy az igazságosság rendszerének felépítésében a jó meghatározása nem kell megelőzze a jog elméletét.

Charles Fried, a neves jogfilozófus, nemrégiben azt írta: Az igazságosság elmélete megfogalmazásának fontosságát többek között Bentham, Mill és Sidgwick által inspirált utilitarista megközelítés dominanciája váltotta ki. Rawls az ő nézetüket úgy foglalja össze, hogy egy társadalom kormányzása akkor jó, ha az a legnagyobb tömeg számára a legnagyobb hasznot hozza. Ha a cselekedetek jóságát és helyességét utilitarista szempontok szerint mérjük, akkor az egyének kis számának jogai és szabadsága veszélybe kerülhet, vélte. A nagyobb jó érdekében a politikai döntéshozók feláldozhatják a társadalom egy kis csoportjának jogait és szabadságait. Ezért Rawls, akárcsak Kant kötelességetikája, elutasítja azokat a gazdasági, politikai megoldásokat, amelyek veszélyeztethetik az egyén vagy egy csoport szabadságjogait, még akkor is, ha a döntés sok ember számára előnyökkel jár.

Ráadásul a hasznosság elve nagyobb azonosulást követel meg mások érdekeivel, mint az igazságosság két elve, érvel tovább, és hogy az utilitarizmusnak „nincs elvi ellenvetése arra nézve, hogy kevesek szabadságának megsértése miért ne lenne igazolható a sokaknak jutó nagyobb jó által.”

Rawls fő kérdése az, hogy vajon az eredeti helyzetben lévő felek egyetértenének-e azzal, hogy társadalmukat az utilitarista elvek szerint rendezzék. A válasza nem lehet kétséges. Ugyanakkor a hasznosság maximalizálása a mai közpolitikáknak továbbra is kiemelkedő célja. A nemzeti gazdasági növekedés menedzselése utilitarista szempontok szerint történik, akárcsak a közpolitikák költség-haszon elemzése. Rawls tehát úgy véli, hogy ha választani lehetne, a felek nem az utilitarizmust, hanem az igazságosság egy másik mércéjét választanák: az igazságosság mint méltányosság elveit.

Az igazságosságot mint méltányosságot két alapelv határozza meg, és Rawls az utilitarizmussal szemben is teszteli ezeket. Legalábbis a logika és a filozófia eszközeivel. Az első tesztben Rawls azt kérdezi, hogy a felek az utilitarista elvet részesítenék-e előnyben, amelynek célja a legmagasabb átlagos jóléti szint, vagy inkább az ő első elvét, az egyenlő és mások szabadságának határig kiterjedő egyéni szabadság elvét, az egyenlő alapjogokat és szabadságjogokat? A válasz megintcsak nyilvánvaló.

Rawls az utilitarizmussal szembeni második elvét is összeveti az eredeti utilitarista állásponttal. Vajon a pártok az ő két elvét választanák? Esetleg ha el is fogadnák az elsőt, a másodikat egy általános utilitarista nézettel helyettesítenék? Itt már nehezebb a választás, a második elv b.) pontja, az úgynevezett különbség elve ugyanis méltányosságot, vagy ha úgy tetszik részlehajlást kíván a legesélytelenebbé válók helyzetének javítása irányában. 

Rawls azt állítja, hogy az ésszerűség azt diktálja, hogy az ő két elvét fogadnák el a racionális és elfogulatlan döntéshozók. Ezúttal, mondja Rawls, az érvelésnek egyáltalán semmi köze a maximin elvhez. A felek azért fogják előnyben részesíteni a második elvét, mert az a kölcsönösség érzését kelti a társadalomban, ami mindenki számára jobb. A „kelti” ez esetben nem emocionális jelenség. Az utilitarista elv éppen a leghátrányosabb helyzetben lévőkkel szemben lesz kemény, amit egy elfogulatlan pozícióban levő azonnal kiszúr és korrekcióra bocsát. Ugyanis ha ezt a helyzetet az eredeti helyzetben, a tudatlanság fátyla alatt elképzeli, joggal fogja azt érezni, hogy ez esetben éppen az ő jólétét áldoznák fel azért, hogy több előnyt biztosítsanak a már amúgy is kedvezőbb helyzetben lévők számára. Ez sértené önbecsülését, és akadályozná abban, hogy a továbbiakban a társadalom együttműködő tagjaként cselekedjen. Ergo, nem fogadná el, és ezzel a levezetés véget ért, de Rawls elég meggyőző volt, hogy végül miért az általa kidolgozott elveket részesítenék előnybe az utilitarista nézetekkel szemben. A második elv szerint ugyanis minden polgár egy olyan gazdaságért dolgozik, amely nyilvánvalóan jó minden egyes ember számára, különös figyelmet fordítva azoknak a javára, akik a legrosszabbul járnak vele. Így nemcsak igazságos lesz a szisztéma, hanem önfenntartó is, ami Rawls számára fontos szempont. A nyilvánosan kölcsönös gazdasági rend ezért stabilabb lesz. Összességében egy ilyen rend fogja a legjobban előmozdítani mindenki javát.

„…a haszonelvűség szerint a jó (az ember végső célja) elsődleges a helyeshez [gyakorlathoz] képest, addig a méltányosságként felfogott igazságosság szerint a helyes (az igazságosság) elvei megelőzik a jót. Az igazságosság vázolt elvei… nem per se helyesek, hanem azért, mert a felek eredeti helyzetben fellelhető érdekeinek (vagyis annak a ténynek, hogy a felek az alapvető javakból a jövőbeli tények ismeretének hiányában is minél többet kívánnak szerezni, vagyis a jövőbeni társadalmi jólétet a lehetséges körülmények /az eredeti helyzet által adott feltételek/ között maximalizálni igyekeznek) ezek felelnek a leginkább meg,” írja Tóth J. Zoltán.

Az egyéni jogokat nem lehet feláldozni az általános jó érdekében, másodszor pedig az ezeket a jogokat meghatározó igazságossági elvek nem alapulhatnak a jó élet valamely konkrét elképzelésén, ami nagyon is egyénfüggő. A jogokat nem az igazolja, hogy maximalizálják az általános jólétet vagy más módon előmozdítják a jót, hanem az, hogy olyan igazságos keretet alkotnak, amelyen belül az egyének és csoportok megválaszthatják saját értékeiket és céljaikat, összhangban mások hasonló szabadságával.

Számtalan optimalizációs és döntéshozatali elv mellett az utilitarizmus több irányzata és stílusa továbbra is érvényben marad, és sem a demokratikus, sem a féldiktatúrai rendszerek nem nélkülözhetik. Főként a döntéshozatal végső fázisában, amikor le kell tenni a pontot, igazából nagyon hasznos tud lenni.

„A jövedelemtámogatási politikák a jövedelem újraelosztását, azaz a ’transzferfizetést’ jelentik a csoportok között. Az újraelosztást általában „vertikálisnak” (a gazdagabbak és a szegényebbek között) vagy „horizontálisnak” (a különböző jellemzőkkel rendelkező csoportok között – például fiatalabbak és az idősebbek között) nevezik. Egy másik nézőpontot a közgazdászok képviselnek. A jövedelemtámogatási rendszerek egyik fő jellemzője a ’jövedelemsimítás’, amelynek során a jövedelem újraelosztása az egyén életciklusa során történik. A politikusok a menedzser szerepét töltik be. Minél szélesebb, de agyon nem terhelő információval, minél hatékonyabban elvégezni. A kész elméletek, akármennyire is döcögősek és inkonzisztensek, de ebben hatékonyan segíteni tudnak.” (P. Spicker)