Jonathan Haidt: The Righteous Mind. Why Good People Are Divided by Politics and Religion. (Nincs még magyar fordítás – 2026. márc.)
- rész
„Alapvetően nem gondolkodó, hanem érző lények vagyunk, akik történetesen gondolkodnak…” António Damásio
Jonathan Haidt
Kutató pszichológusként tisztában volt azzal, hogy az élet… kihívás. Ennek egyik közismert oka, hogy elménk egyáltalán nem az igazságkeresésben motivált, jelentsen ez most konkrétan bármit is, ezzel szemben rendkívüli mértékben elfoglalt önmaga dolgaival, tulajdonképpen folyamatosan őrlődik saját túlélésének és a pozitív érzésekkel járó jutalmazás (dopamin és más neurotranszmitterek) kihívásai között. Hogy éppen melyik legyen a prioritás, mert ösztönösen védi önmagát, azaz fél, illetve szomjazik (elismerésre és függetlenségre, saját sorsának alakításában). A kutatói attitűd is egyik funkciója az elmének, de az emberi interakciók során elsődlegesen a barát-ellenség azonosításának elvét használja, tehát első körben keretez, aztán következik a „metaforikus tömörítés”, aztán a tartósan megmaradó érzelmek alapján történő kiértékelés, a megnyugató narratívák kitalálása, az elemek összeillesztése, végül analógiák keresése, legközelebbiek véleménye, mainstream, stb. (George Lakoff).
Visszatérve az eredeti megjegyzéshez, a válasz rá természetesen meghatározatlan (az élet… valamilyen), másrészt pedig egy szakember miért ne javasolhatna könnyed, komfortos megoldásokat? Mindazonáltal a téma kontextusában, mint általában hasonló felvetések esetén, mégiscsak keletkezett egy apró kognitív zavar. Könnyed válaszok, egyszerű megközelítések, mégis feszültséget hoznak, mintha lenne mögöttük valami nyugtalanító jelenség, ami nem sok jót jelent számunkra. Egyáltalán nem jó hallani arról, hogy nem vagyunk urai gondolkodásunknak, ennélfogva tudatosnak titulált életvezetésünk illúzió, megszabott idegpályákra korlátoz, hol feszültségek irányítanak. Még ennek gyanúja is nyomasztó, minthogy a kritikus látásmód fele kényszerít, de a kritikai funkciókat behatárolja.
Vegyünk egy gyakorlati példát, ami nem a témát bontja ki, csak a logikai rendszer működését demonstrálja, mondhatni bevezetésképp alábbi ismertetésünkbe. Két peronóra egymás mellett egy svájci vasútállomáson teljesen felesleges, feltéve, hogy a kiírt idő egyezik, ha viszont nem, akkor éppenséggel egy korszak végét mutatják. A problémát nem a két percnyi különbség okozza, nem is a malőr kitettsége, amit azért a helyszín és a funkció súlyosbít, hanem amint az ideális és realis összeugrik, és ezzel léptékre lel az aggodalom, meg kissé sápadtabbnak tűnik a holnap. Látszólag mindez a tárgyi világ problémája, a traumát mégis a szívünk szenvedi. Nyilvánvaló, hogy az sem az órakorpuszok miatt sajog, hanem az idői különbség kis mozaikja képzeletben tovább épül, kiegészűl újabb és újabb elemekkel, ami elvezet oda, hogy a jelenlegi világ eltérő ikonja rajzolódik ki, miben elveszni látszik az otthonosság rutinja, de valójában egy egész korszak, aminek fugáiban mély csend, illetve béke volt. Fölmerül viszont egy kényelmetlen kérdés: értelmünk miért nem száll be ilyenkor segíteni!? Merthogy érdemben nem aktiválódik ebben a fázisban, az egyértelmű. Pedig… mintha vele indultunk volna!? Arra számítottunk, hogy kezeli majd a kihívásokat, világos üzeneteket küld, elemzi a jelzéseket, és tálalja a helyes megoldást, és így tovább.
„Körbejárjuk a szent értékeket, majd post hoc érveket osztunk meg egymással arról, hogy miért van nekünk annyira igazunk, és miért tévednek ők annyira. Azt hisszük, hogy a másik oldal vak az igazság, az ész, a tudomány és a józan ész iránt, de valójában mindenki elvakul, amikor a szent tárgyairól beszél,” írja Haidt. Mikor azt olvassuk, hogy legtisztábbnak, legszemélyesebbnek gondolt erkölcsi elveink tulajdonképpen egy intuitív gesztus, egy ösztönös, félelmi, tehát autonómiával alig rendelkező reakció utólagos szellemi konstrukciói, igencsak elgondolkozunk, pedig már hallottunk egyetsmást az emberi természet kivadult sémáiról. Bár várjunk csak…, tényleg furcsán viselkednek az emberek ha megjegyzés éri erkölcsi (jellegű) nézeteiket! És csakugyan az van, hogy a valóság egyáltalán nem számít, mondhatni csak elkerülhetetlen hivatkozás az esemény egyedi narratívájához, aminek elemeivel, a közhiedelemmel ellentétben, az elme nem úgy dolgozik, mint egy puzzle darabjaival, hanem mint a színekkel a festő, keveri, felhorja, átmázolja, stb. Nem is beszélve a logikáról, állítja a szerző, annak igencsak nevetséges működése alkalmanként megfigyelhető, nyilvánvalóan másoknál, de ezt már régóta ismerjük. Mindez nemcsak elszigetelt esetekben történik így, hanem világnézeti kérdések esetén rendszeresen, és valamennyi embernél! Kivéve… igen, egyetlen egy személyt, akinek erkölcsi ítéletei ősi, tiszta és eredeti forrásból táplálkoznak, és ő tényleg, de tényleg a világ javát akarja, világnézete korrekt és fegyelmezett, logikája zavarmentes, sem külső, sem belső tényezők nem zavarják…, ennélfogva édeni állapotból szól. Egyetlenegy ilyen ember van: az „önmaga” fogalom alá rendelhető emberi mivolt. Tehát mintegy nyolcmilliárd komplett igaz, „testbe gyűjtött kis végtelen”. Kiderült az is, hogy az IQ-szint, a tájékozottság illetve a befogadott információ-mennyiség a „két i” (igaz – idióta) feszültségét egyáltalán nem csökkenti.
Haidt érdeklődési és kutatási területe a politikai pszichológia, de a lélektan más területein is érvényes felismerésekhez segíthet. Helyet hagy a nem tudásnak is, reméljük érthető a fogalmazás, de azért vesszük a kezünkbe, hogy az emberi élet nyitottságáról halljunk, aztán amit ezen keresztül megfigyelnek, mondhatni másodlagos. A szerző meglehetősen komoly apparátussal dolgozik (azért javarészt az általa is bírált WEIRD-adatokból), és sokan korunk egyik legeredetibb pszichológusának tartják, bár manapság az „alkotási csodák” korszakát éljük, ami gyakran annyit jelent, hogy az alkotások receptje „á lá nyugat szívverése”. Természetesen nem a nulláról indult Haidt sem, Daniel Kahneman-t mindenképpen meg kell említenünk, felismeréseiben támaszkodik továbbá Jean Piaget és Lawrence Kohlberg munkásságára, utóbbit jóval többször említi, bár nem mindig vele párhuzamosan érvel. Mestereiről, ihletőiről lesz még szó az ismertetőben. Edmund Burke is megszólal, ő azonban egy rövid jelenetbe belefér, annál jobban csodálkozunk, de elkönyveljük David Hume és Émile Durkheim iránti rajongását. Hozzászokhattunk, hogy modern kutatók visszanyúlnak egy-egy már elfeledett, vagy mások által túlhaladottnak értékelt gondolkodóhoz, ahogy Danièle Hervieu-Léger is tette úgyszintén Durkheim-el, vagy Robert Green Machiavellivel, Jordan Peterson a homárokkal :), és a sort hosszan folytathatnánk.
Jonathan Haidt pszichológust mondhatni véletlenszerűen találta meg a téma, azaz nem feltétlenül ez volt kutatási terve, de a terület stimmelt. Erre mondjuk, hogy száraz kőből építkezett, az eredmény azonban lenyűgöző. Eredeti célja az volt, hogy elemzőként „feltérképezi” a politikai ellenfelek gondolkodását, páni kiáltásaikat értelmezhető suttogássá alakítja, amit aztán leolvas, hogy az emberiség menekülését a nagyobb szabadság felé segítse. És akkor már megérte az erőfeszítés. Kutatásai közben viszont rájött, hogy a másik oldalon is értékek és ugyanolyan emberek vannak mint ő és munkatársai, ami, úgy mondanánk, hogy ez egy „óceáni élmény”, amiben a víz folyton átszerveződik, a hullám mégis ugyanaz. Vannak tehát a „többiek”, akiknek szintén megvan a maguk legitim érve, hogy miért szeretnének bejutni a társadalom irányítótermébe, mi több, az is kiderül, hogy szintén a társadalom javát kívánják, bár erről a politikai ellenfeleiknek legtöbb esetben más a véleményük. Éppen itt a bökkenő. És ekkor bújt elő belőle a kíváncsi tudós. Ha alapvetően mind értékes, érző szívű, jószándékú emberek vagyunk (leszámítva azt a kis százalékot, ami létszámban ugyan nem tényező, hatásban sajnos már jelentősebb), akkor honnan ez az „igazságmagány”, miért nem értenek meg „a teremtés elcseszett emberei”, és miért van annyi marakodás, argumentum ad hominem és gyalázkodás akár egy kétköznapi témát tárgyaló poszt kommentszekciójában? Nem az ellentét a bökkenő, hanem a hangvétel, pontosabban a gyűlölködés dizájnja. Ez a széplelkeket talán felháborítja, esetleg megbotránkoztatja, egy tudóst viszont elgondolkoztat.
Így kezdte el kutatni azt a területet, és amire jutott, azt megosztotta velünk, ezért ha nyitott elmével tudjuk olvasni, nemcsak érdekes gondolatokat, de megvilágosító felismeréseket is találhatunk, morális előfeltételeink felfüggesztésének arányában. Bevezető gondolat valahogy így összegezhető: „Onnan kezdődik, hogy mindannyian kifejezetten érdekeltek vagyunk abban, hogy addig árnyalgassuk, magyarázzuk dolgainkat, tetteinket, amíg végül sikerül eltüntetni önző eredetüket. Vagy legalábbis amíg megnyugtatónak, értsd: biztonságosnak találjuk helyzetünket. Alább elmondom okát is, és azt is, hogy miért nem kell mégsem kétségbe esnünk. Egy javítókulcs is lesz az értelemhez, érzésekből válogatva, olyan ‘elefántprecizitású’.” Első olvasatra lehet, hogy válaszai erkölcsi megjegyzésként hatnak, de nem áll le moralizálni, és szerencsénkre az is kiderül, hogy javaslatai igazolhatóak. A „szerencsénk” nyomán kevesebb lelkiismereti teherrel élhetünk, szélesebb perspektívával, még mindig szürrke, de a korábbinál talán világosabb előítéletekkel. Azért mindenképpen hozzá kell tennünk, hogy amivel manapság tömegesen szembesülünk, az nem feltétlenül az előítéletek vaskossága, hanem az alázat hiánya, mert kifejezetten tájékozottnak tartjuk magunkat. Az nyilván senkinek sem újdonság, hiszen ez az egész írás erről szól, hogy világnézetünk elemeihez az előítéletek nem adalékként, esetlegesen kapcsolódnak, hanem beépülve azok szerkezetébe. Vagyis véleményünk nem „vélemény”, hanem maga az egy igaz világlátás, a társadalom valóságának egyetlen helyes megfogalmazása.
„Shweder [Richard Allan, amerikai kulturális antropológus] írásai voltak az én vörös pirulám. Elkezdtem észrevenni, hogy sokféle erkölcsi mátrix létezik egymás mellett, még egy országon belül is. Mindegyik összefüggő, érzelmileg meggyőző világképet nyújt, amelyet az érintett könnyen igazolni tud a rendelkezésére álló bizonyítékokkal, és olyannyira masszív is, hogy külső érvekkel megbonthatatlan… Kiszabadultam a korábbi pártos gondolkodásmódomból, és elkezdtem a liberális és konzervatív világnézetre úgy gondolni, mint mélyen ellentétes, de a társadalom számára egyaránt kívánatos és egyformán szívből jövő vízióinak megnyilvánulásaira.”
Amikor erre rájött, Haidt „kilépett a mátrixból”. „Soha nem gondoltunk arra a lehetőségre, hogy léteznek olyan alternatív erkölcsi világok, amelyekben nem a kár csökkentése (az áldozatok segítésével) és a méltányosság növelése (a csoportalapú egyenlőségre való törekvéssel) a fő cél”, írta saját és társai korábbi elfogult nézőpontjáról, és megnevezve a liberális elveket. Szeretné elérni, hogy a többi elfogult liberális se tekintsen a konzervatív értékekre mint valami ósdi eszmékre, és magukra a konzervatívokra mint fafejű személyekre, és hogy a konzervatívok is felismerjék a liberális törekvések értékeit. Ez a törekvés azért inkább egyirányúnak mutatkozik, amennyiben maga a progresszív szerző és munkatársai tekintenek át „valahonnan valahová”. Kutatásai során maga azt élte meg, hogy világnézete kitágult, és reméli, hogy ez másoknak is sikerülhet. Rájött, hogy saját álláspontja és nézetei éppúgy elvakultak, mint bármelyik bigott konzervatívé, sürgős generálozásra szorulnak, és egy kis „snake oil” nem ártana 🙂 Nem meg-, pontosabban eltéríteni akar, hanem egyszerűen megértetni, hogy miért így működik az emberi elme és döntéshozatal, ahogy megfigyelhetjük az élet természetes, és az érdeklődő figyelem műpillanataiban. Nem lúggal akarja feltakarítani az elménket, hanem próbál tanácsot adni, főként saját világnézetének, ami kifejezetten hitelesebbé teszi az írását.
Haidtnek tehát az volt a célja a könyv megírásával, hogy a liberálisokat nyitottabbá tegye a konzervatív érvekre, hiszen az egyik oldalt gyermekkorától jól ismerte, a másikba pedig kutatásai során merült bele. Nem tisztünk állást foglalni igyekezete sikerességéről, de mindenképpen dicséretes, és amit csak lehet, megtanulunk tőle. Ugyan nem központi eleme könyvének, de mégiscsak komoly szerepet játszik érvei felépítésben, mindazonáltal egyeseket zavarhat, hogy az ész, a racionalitás véleménye szerint szinte érintetlen az igazság megismerésének projektjében, bár az olvasás során sokan kaptak a fejükhöz: „dehát persze!” Jellemzően ez a felismerés vizuális természetű, (khm. tükörmentes). Természetesen helyt állunk másokkal kapcsolatos véleményünkben, viszont ez az ismeret – definíciója szerint – nem reflexív, ezért értelmünk virágzása iránti lelkesedésünk a „hó alatt”- kiegészítéssel harmonikus. Megfigyelésünkbe ugyanis bársonyos, tiszta világkép kódolt. Márpedig ha a szerzővel tartunk, számolnunk kell azzal, hogy időnként rólunk is kiderül ugyanaz, mint pl. elfogultnak tartott munkatársunkról, hogy vaskos függöny rejti előlünk a valóságot, és hogy igazoltan saját erkölcsi mátrixunknak foglyai vagyunk. Figyelnünk kell arra, hogy nem az értelem általános degradálásáról van szó, csak az úgynevezett erkölcsi, vagy erkölcsi jellegű ítéletek forognak a sárban, illetve jelentkezik olyan szintű és jellegű torzítás, aminek karaktere saját volumenét is elfedi. Mint méltán elhíresült mondatában fogalmaz: „Az érzelmi farok csóválja a racionális kutyát.”
Következő, ami a könyv olvasása során szembeötlő, hogy a rengeteg kutatási eredmény ellenére a szerző meglehetősen korlátozza magát, nem engedi el fantáziáját, nem tobzódik a „prófétai arusalban”, típusanalóg elméletekben. Meg is jegyzi, hogy az egyik legfontosabb tudományos módszertani elv, amelyre a kutatások kiértékelése során figyelt, az Occam (William of, 1287 k. – 1347) borotvája, vagyis minden magyarázatnak a lehető legkevesebb feltételezéssel kell kezdenie, és csak akkor kell keresni újabb argumentumokat, ha kategorikusan bebizonyosodott, hogy azok szükségesek. Tehát vagy tények vannak „szabadon”, elméletbe integrálatlanul, vagy az elmélet logikailag foghíjas, további áthidaló magyarázatok szükségesek.
Itt lesz mindjárt egy kényes, és megnyugtatóan máig le nem zárt vita, hogy miként kerül a gyermeki lélekbe az erkölcsi ismeret, a sémaszerűen ismétlődő kamaszkori vonásokat is beleértve 🙂 Helo, sok álmatlan éjszaka, köszöntünk 🙂 Haidt elméletében viszont helye van ennek, jóllehet ha az emberi viselkedést megpróbáljuk értelmezni, talán bizonyos szintű tudományos feldolgozottságig nem feltétlenül szükséges a genetikai „eredetiségi igazolás”, viszont ha nem elégíti ki elméletünket, kíváncsiságunkat, vagy az újabb felimerések megbontják az „elsajátítási protokoll” konzisztenciáját, az esetben szét kell nézni a genetika házatáján is. Magyarán pl. a pedagógiának éppenséggel nem életbevágó kérdés ennek tisztázása, egyébként is úgy tűnt, hogy az erkölcs eredetét le lehet írni klasszikus pszichológiai fogalmakkal, vagyis, hogy áldozatok áldozatainak áldozatai vagyunk 🙂
Van benne egy kis missziós hevület, ami általában sebezhetővé tesz egy könyvet, több okból is, egyrészt az olvasó számára lesz az egész gyanússá, ha felfigyel apologetikus gesztusokra, hogy vajon nem „egy esőcsepp igaz történetének” esetével került-e szellemi kontaktusba. Az anomáliákat természetesen csak tudós szakemberek képesek tartalmilag kiszűrni, a tudóst úgy értve, hogy az, aki nem a magasságot korlátozza, hanem a viaszt cseréli ki jobb anyagra. Természetesen nagyon sok kritikusa is van, ezeket megnézve viszont nyilvánvaló, hogy inkább ideológiai okokból tartják sokan tűz alatt, a szakmai ellenérvek száma elenyésző, és azok jellemzően tapintatosabbak. Ahogy mondani szoktuk, a madarak is mind a földön vesztik életüket, ha fent maradnának a levegőben, talán sosem halnának meg 🙂 Mindemellett missziós okból maga a szerző is könnyen elcsábulhat és árnyalhatja gondolatait, adott esetben torzíthatja úgy a kísérleti eredményeket is, hogy azok „kiénekeljék a sajtot”, vagy legalább kikerekedjen a téma, amint azt a szerző szeretné, és most a rengeteg felmerülő okról és motivációkról ne szóljunk. Damasio távolról ugyan, de jelzi a nehézséget: „Néha nem a tények felfedezésére, hanem elrejtésére használjuk az elménket.” Igaz, van erre rövidebb formula is: ravaszság. A jóindulat az egy kicsit szabdalt, akadozó, keresgélő, a ravaszság következetesebb, előrelátó, csakhogy esetében mintha a kimeneti kép lenne sérült.
Egyetlen példát említünk, méghozzá a könyvből, a biológus Edward Osborne Wilsontól (1929 –2021), A minden egybecseng c. könyv zseniális szerzőjétől, aki azzal heccelte az erkölcsfilozófusokat, hogy valójában csak indoklásokat gyártanak, miután „konzultáltak saját agyuk érzelmi központjával”. Finom fogalmazását így lehetne visszahozni hétköznapi nyelvi világunkba: ti csak költeményeket írtok, a mikroszkópot és a kémcsöveket mi kezeljük. Nem leplezte elgondolását, miszerint eredményesebb lenne, ha az etikát a biológia alá rendelnék, ráadásul, és nem mellesleg, így diszciplínaként is fegyelmezettebbé válna, a kósza és kontrollálatlan ismereteket „ellenőrizhető szabályokba és elvekbe sűríthetnénk”, vagyis az etikai, filozófiai, pszichológiai gondolatok, ötletek, elméletek sürítménye igazából savak, gének és képletek lennének (vannak ilyen elméletek, könyvek, és értjük a szándékot, de azért…). A filozófia, a biológia és az evolúció ilyen összekapcsolása példa lenne arra az „új szintézisre”, amelyről álmodott, azaz az eszmék és diszciplínák összegyúrása egységes tudásanyaggá. Persze Wilson egy kicsit bogaras volt 🙂 Tényleg! Viszont ő nyilatkozta, hogy „egyetlen komoly tudós sem gondolja, hogy az emberi viselkedés irányítása kizárólag az ösztönökre tartozik, mint az állatok esetén, a kultúra beavatkozása nélkül.”
Tehát Haidt eredetileg szociálpszichológusként szerzett tapasztalatait arra akarta felhasználni, hogy a liberálisoknak betekintést nyújtson politikai ellenfeleik gondolatvilágába, hogy a liberális érveket úgy tudják felépíteni, hogy azok szélesebb körben vonzóak legyenek. Közben valami olyasmit fedezett fel, amire nem számított, ugyanis a valóság gyakran olyan közhelyeket produkál, amiket a tudomány vért izzadva próbál megfejteni. Kiderült számára többek között, hogy a liberálisok politikai üzeneteik tolmácsolásakor hátrányos helyzetben vannak, mert szűkebb erkölcsi repertoárral dolgoznak, fogalmazzunk egyelőre így. Emellett azt is felismerte, hogy a tőle akkor meglehetősen távol eső politikai paletta, illetve annak támogatói – saját világképéhez hasonlóan -, konzisztens értékrenddel, gazdag képzelőerővel és széles erkölcsi és érzelmi spektrummal rendelkeznek. Azt is kiderítette, hogy a politikai szereplők közül kik a „módszertanilag toleránsabbak”, de erről később, és egyébként sem olyan könnyű a helyzet, mint gondolnánk. Erről egy anekdota jut eszünkbe, amit Randall Munroe osztott meg: „Megkérdeztem barátomat, aki egy kutatóreaktorban dolgozik, hogy szerinte mi történne azzal, aki megpróbálna úszni a laboratóriumuk sugárzását árnyékoló vízmedencében. – Egy percen belül halott lenne! – Húha, akkor durva a helyzet! – A halál oka: lőtt seb.”
Az Egyesült Államokban a „liberális” a progresszív vagy baloldali politikára utal, Európában és máshol azonban a szabadság prioritására, vagyis szembenáll minden szintű és eredetű korlátozással, beleértve a gazdasági életet is. Az európaiak liberális fogalma talán közelebb áll az amerikai „libertarian” kifejezéshez, amit még nehezebb elhelyezni a klasszikus bal-jobb spektrumon. „Az Egyesült Államokon kívüli olvasóknak mindenképpen érdemes a progresszív vagy baloldali szavakra cserélni a liberális kifejezést”, figyelmeztet a szerző.
Haidt három fő részre osztja könyvét. Az első és a harmadik azzal foglalkozik, hogy az emberek milyen elképzelésekkel, illetve milyen feltételekkel bocsátkoznak erkölcsi érvelésbe, és ez hogyan befolyásolja többek között a politikai diskurzust. A középső rész lényegében az evolúciós pszichológiával foglalkozik, miért és miként alakult az emberi elme azzá, amiként ismerjük, illetve teljesen nem ismerjük, de kutatjuk :), és milyen következményei vannak mindennek a mi életünkre, az emberiség jövőjére nézve. Mindegyik rész négy fejezetre tagolódik, ezek mondhatni elég hosszúak, sok kutatást tartalmaznak, amiket a szerző az egyes részek végén összefoglal. Bár a könyvnek van néhány nehezebb szakasza, alapvetően olvasmányos, kutatásokkal, anekdotákkal színesítve.
I. rész – „Az intuíciók az elsők, a stratégiai érvelés a következő.” Sokszor lesz szó erről, ami igazolja, hogy világosnak tűnő meggyőződésünk ellenére nem józan paraszti eszünk, nem tapasztalatunk, értelmünk, hanem intuíciók vezérlik cselekedeteinket. Ekképp meghozott döntéseink „megtámogatására” erkölcsi jellegű érveket hozunk, amivel csak tetézzük a káoszt. Itt hangzik el: „Ha azt hiszed, hogy az erkölcsi érvelés olyasmi, amivel az igazságot akarjuk megismerni, akkor frusztrálni fog, mikor kiderül, hogy a többi ember mennyire elfogult és logikátlan, mikor nem értenek veled egyet. De ha úgy gondolsz az erkölcsi érvelésre, mint egy olyan készségre, amelyet mi, emberek azért fejlesztettünk ki, hogy előmozdítsuk a társadalmi céljainkat, hogy csoportunk előtt igazolni tudjuk a tetteinket és megvédjük a csapatunkat, akkor minden megvilágosodik. Emlékezz az intuíciók mibenlétére és hatékonyságára, és ne vedd készpénznek az emberek erkölcsi érveit.”
2. rész – „Az erkölcs több, mint a kár és a méltányosság.” A szlogen a liberálisok szívügyére utal, és a „több, mint” finoman jelzi a változást, amit a szerző és csapata átélt, és amit másokban is szeretnének kimunkálni a könyvvel. Haidt hat erkölcsi alapot, gasztronómiai kifejezéssel élve „aromát” vesz szemügyre, amelyekkel minden ember rendelkezik, és amelyek magyarázatot adnak, vagy legalábbis megkísérelnek adni arra vonatkozóan, hogy miért van annyi nézeteltérés, és miért olyan vehemensek a konfliktusok a politika illetve a vallás témaköreiben, egyáltalán bármilyen erkölcsi benonódottságú kérdés tárgyalása során.
Haidt azt vizsgálja, hogy miért élnek ilyen gyökeresen eltérő nézetekkel az emberek, főként a fenti témaköröket illetően. Evolucionista pszichológusként arra törekszik, hogy megértse a probléma okát, kezdve attól, hogy miként határozzák meg az emberek, mi a helyes és mi a helytelen, egyáltalán honnan jön ez készség, illetve hogy mit szolgált hajdanán. Próbálja megérteni azt is, hogy egyesek miért tartják következetesen a méltányosság egy bizonyos jelentését üdvözítőnek, míg egy másik csoport a méltányosság egy másik aspektusát, és az árnyalatnyi különbség miatt képesek egymásra kígyót-békát mondani, de álláspontjukat egy arasznyival sem képesek közelíteni a másik csoportéhoz.
3. rész – „Az erkölcs köt és vakít.” (szójáték: „Morality binds and blinds.”). Csimpánzok és méhek keveréke vagyunk (metafora! :), legyen „csimpáh”, vagy jobb a „mánz”?), az emberi fejlődés hosszú története van mögöttünk, és vannak olyan dolgok, amelyekkel a legtöbbször nem vagyunk tisztában. „Hogyan kerül belénk az erkölcsi ismeret?” Úgy tartja, hogy elméletének egyik sarokpontjáról van szó, fontos lenne erre a kérdésre válaszolni, egyáltalán nem önző céllal, ugyanis a kérdés tisztázása komoly tudományos hasznot hozna, áttörést akár. (Sajnos terjedelmi okok miatt a vonatkozó szövegünket kivettük az ismertetésből.) Haidt szerint például Kant próbálkozása, bármennyire is bámulatos teljesítménynek számít, túlságosan észközpontú, és nem veszi figyelembe az emberek érzelmeit, márpedig azok nem zavaró jelenségek az ember mivoltában, mint ahogy azt korábban sokan tartották, de nemcsak negatív szereplők, amik „elcsavarják” a „kedves és jó értelem” fejét, hanem tisztes elemei a döntéshozatalnak, éppúgy mint az értelen, sőt, talán annál is hatékonyabbak. Cáfolja a „tiszta lap” teóriát is, mármint hogy aként jövünk a világra, és aztán a tapasztalat írja tele azt a maga szentenciáival.
Némi párhuzamot mutat Haidt-éval, ezért érdekességként megemlítettük Daniel Kahneman elméletét a „lassú” és „gyors” gondokoldásról, hasonló, de talán kevésbé ismert David Ropeik pszichológus két rendszerre is, ő egyszerűen egyes és a kettes rendszereknek nevezi azokat. Az „egyes rendszer” többnyire a tudati, az észlelési szint alatt érvényesül, gyorsabban képes feldolgozni az információkat és következtetéseket levonni, mint a „kettes rendszer”. Az „egyes” rendszer intuitív, és elsősorban az érzésekre és a mentális rövidítésekre támaszkodik a döntések meghozatalakor. A „kettes” rendszer analitikus, logikus, tudatos kognitív feldolgozó. Akkor aktiválódik, amikor van idő a figyelemre. Sajnos az egész analizálás időbe és energiába kerül, ezért a „kettes” rendszer nem olyan gyors és hatékony, mint az „egyes” rendszer. „Kérődzés”, ahogy a poppszichológia nevezi, tegyük hozzá multifaktoros, tehát beszélgetés, elmélkedés, elszólás, álom, terápia, stb. formájában. Ismerjük ugyaninnen a „hüllőagy” kifejezést is, amit manapság katedrákon már nem használnak. (Témához még feltétlenül hozzátartozik Alekszandr R. Lurija, Peter A. Levine, Paul Donald MacLean, stb. munkássága.)
Az erkölcsi érvelés
Haidt igen merészen nyit, a könyv első részében már el is hangzik az egyik legellentmondásosabb állítása, miszerint az erkölcsi érvelés tekintélyes részben preracionális, intuitív állítás, az emberi elme, illetve maga az ember, minden idegszálával, cselekedetével, életvitelével, a reflexerűen meghozott döntéseit, a begyakorolt elveit igyekszik igazolni, árnyalni, magyarázni. Számtalan képet, hasonlatot, metaforát tudnánk ide applikálni, mindjárt következik is a Haidt által választott, addig is fogadjuk el: erkölcsi típusú érvelés során mintha egy láthatatlan, de hatékonyan működő kötöttpályán mozogna az emberi racionalitás, és nincs az az érv, vélemény, ami meg tudná változtatni kialakult meggyőződését, ami a pályáról ki tudná siklatni, hogy ezzel visszatérjünk a képhez, amivel indítottunk. Mindez nem a meggyőződés szilárdságát, nem a beágyazottság mélységét jelzi, ráadásul az érvek többsége utóracionális, egy érzelmi lefoglaltságot igazol, és nem többet. Az érvelés kötöttségének sokkal több köze van a csoportidentitáshoz, mint valami másnak az elutasításához, illetve az érzelmek együttállásához, mint az érv logikai stabilitásához. Nem felszabadult érvelés ez, van benne valami kényszer és nyomottság, zavartság és rossz íz. Mint a tanuló, aki átnyújtja szigorú szülejének a nem túl szép bizonyítványt, mint a pap az esti litánián, egy hónapi eredménytelen esőért való imádság után, mint a tanár, ha olyasmit kérdez a diák, amire nem tud pontos választ adni, pedig a téma szakjához tartozik.
Bevezetésképpen egy pár gondolatot a könyvből. „Az intuíció a legjobb szó arra a tucatnyi vagy akár száz gyors, erőfeszítés nélküli erkölcsi ítéletre és döntésre, amelyet mindannyian nap mint nap meghozunk.” „Az első ítéleteinket gyorsan meghozzuk, és adott esetben rettenetesen nehezen találunk érveket és bizonyítékokat, amelyek megcáfolhatják ezeket a kezdeti gyors ítéleteket. A barátok azonban… néha új intuíciókat váltanak ki, és ezáltal lehetővé teszik számunkra, hogy megváltoztassuk a véleményünket.” Még egy érdekes felvetés, hiszen minden más területen az érzelmi megterhelés gondot jelent. „Vajon az emberek ugyanolyan könnyedén tudnak erkölcsi ítéleteket hozni, amikor nehéz kognitív terhet cipelnek, mint amikor nincs ilyen teher rajtuk? A válasz meglepő: igen.”
Kissé más téma, de Haidt idézi, tehát valamilyen tekintetben helye és szerepe a különös hiedelmek kognitív mechanizmusait tanulmányozó Tom Gilovich szociálpszichológus, viszonylag szélesebb körben ismert megjegyzésének, aki szerint „amikor el akarunk hinni valamit, megkérdezzük magunktól: El tudom-e hinni? Ezután megkeressük az alátámasztó bizonyítékokat, és ha akár egyetlen álbizonyítékot is találunk, jó lelkiismerettel abbahagyjuk a töprengést. Most már van engedélyünk hinni. Van igazolásunk hozzá. Ezzel szemben, amikor nem akarunk hinni valamiben, megkérdezzük magunktól: Muszáj ezt elhinnem? Ezután ellenkező bizonyítékokat keresünk, és ha egyetlen okot is találunk arra, hogy kételkedjünk az állításban, akkor nyugodt szívvel elvethetjük azt.”
Hasonló következtetésre jut Ziva Kunda izraeli szociálpszichológus, aki szerint az emberek „…olyan indoklást tudnak felépíteni a kívánt következtetésükre, amely meggyőzne egy szenvtelen megfigyelőt. Csak akkor vonják le a kívánt következtetést, ha össze tudják gyűjteni az annak alátámasztásához szükséges bizonyítékokat.” Tanulságos, hogy az emberek általában objektívnek tartják magukat, hiszen mindent elkövetnek, hogy adatokat gyűjtsenek. Hogy mire vonatkoznak ezek az adatok, azaz a valóságra vagy a vágyakra, esetleg előítéletekre, az már nem realizálódik. „Nem veszik észre, hogy a következtetési folyamatot a céljaik torzítják, hogy releváns tudásuknak csak egy részhalmazához férnek hozzá, hogy valószínűleg más-más célok mellett más-más meggyőződésekhez és következtetési szabályokhoz jutnának, és hogy különböző alkalmakkor akár ellentétes következtetéseket is képesek lennének igazolni.”
„Erkölcsi gondolkodásunk sokkal inkább hasonlít a szavazók meggyőzésére törekvő politikusra, mint egy igazságot kereső tudósra.” A szerző azonban tovább megy, és kijelenti, hogy „…jobban érdekel minket, hogy jónak tűnjünk, mint az, hogy valóban jók legyünk. Minthogy az intuíciók az elsők, a stratégiai érvelés a második. Elég gyakran hazudunk, csalunk és etikai sarokpontokon vágunk át, amikor úgy gondoljuk, hogy megúszhatjuk, majd erkölcsi gondolkodásunkat arra használjuk, hogy menedzseljük a hírnevünket és igazoljuk magunkat mások előtt. Olyan alaposan elhisszük saját utólagos érvelésünket, hogy a végén önigazoltan dőlünk hátra, és meg vagyunk győződve saját erényességünkről.”
Haidt szerint morálisan zsúfolt helyzetben ösztönös döntést hozunk, rendszerint a pillanatnyi elvárások által képzett nyomás, illetve korábbi morális heurisztikánk valamiféle kombinációját. A racionális elemzés már utólag érkezik, az lassabb, hangosabb és elvszerűbb. Az intuitív döntés meglepi az elmét, aminek utána már csak annyi a feladata, hogy igazolja azt. És ami ezután történik, az a tudatos rész, azt nevezzük „szilárd meggyőződésünknek”, „tiszta elveinknek”, igazságunknak, aminek.
Az okokat alább tárgyaljuk, most csak a szentenciát alkalmazzuk, miszerint az emberek elkötelezettek jó hírnevük megőrzésében, éppen ezért annak fenyegetettsége rendkívül fegyelmező erővel bír. Az emberek mindent megtesznek, hogy megőrizzék arcukat, méltóságukat, mert evolúciósan attól függött az életük, jólétük, és ezt a gondot rá kellett „simítani” teljes életükre, tehát gyermek- és serdülőkorra, az érett felnőttkorra és az öregkorra is. Érezhető a művelet súlya, az egész életre kiterjedő feladat terhe. Innen kell kiindulni, amikor az erkölcsi érvelésről, annak mély beágyazódottságáról beszélünk, és amikor valakit el szeretnénk választani elveitől, mintha ruháját tépnénk le róla. Nem fizikailag, hanem erkölcsileg érezné magát meztelennek.
Gondolkodásunk nagy része intuitív és preracionális, ez erkölcsi kérdések esetén ez szigorú és kötelező szabály is egyben, amit nem tudatosan választunk. Az egyes emberek logikai, vagy arra szánt érvelése legtöbb esetben csak azt a célt szolgálja, hogy igazolja a már meghozott döntést, alátámassza a „bebútorozott” meggyőződést, azt, amelyik „hasznos a társadalmi céljainak előmozdítására”, és ami semmilyen kínos és kényelmetlen további átrendezést, erőfeszítést nem kíván.
Rövid megjegyzés: önmanipulációból egy baráti szintű, érzelmi bevonódottsággal járó kapcsolat tud kimozdítani. Mindez nem ok annak a harcos ethosznak igazolására, amivel néhány fiatal belevág és elköteleződik egy kapcsolatban: „majd én megváltoztatom!” Vagy ami még rosszabb: „majd ő megjavít/kiegészít!” Természetesen elvileg lehetséges, de előbb a törvényszerűségeket kell kigyomlálni, illetve a törvényeket megváltoztatni 🙂 De ez más téma és messzire vezet.
Haidt az elefánt (intuíció) és a lovas (ész) metaforáját használja, amit még sokat fogjuk emlegetni, és nyilvánvaló, hogy a lovas többnyire oda megy, ahová az elefánt viszi, főként akkor, ha az állat éhes, fáradt vagy vágyai vannak, esetleg megsebezték. Néha a lovas is be tud avatkozni, az útirányt enyhén befolyásolni, de mégsem ez a jellemző. Az elefánt az intuíciót, az ösztönös indíttatást, az előítéleteket jelképezi, míg a lovas az értelmet, a logikát, a tanult manírokat. Márpedig mi racionális lények vagyunk, legalábbis ezt tartjuk magunkról, és Haidt szerint éppen itt van a probléma gyökere. Annyira hiszünk értelmünknek, logikánknak, érzéseinknek, annyira el vagyunk foglalva saját szociális interakcióinkkal, terveinkkel, hogy észre sem vesszük, hogy elefánt hátán ülünk, az visz bennünket saját belátása szerint, mi pedig csak értelmezzük a megtett utat, vagyis érzelmileg és szellemileg adaptálódunk a körülményekhez, és azt állítjuk, hogy szent meggyőződésünk mindez. Dehogy kitaláció, a valóság hátára ragasztott vélemény, szó sincs arról, hogy ne így gondolnánk igazából…! Azt azonban általában észrevesszük, hogy mindenki más elefánton ül, ami csörtet velük feltartóztathatatlanul. De nekik hiába kiabálunk, érvelünk, oktatunk, hiába mutatjuk fel nekik a valóságot, nem is reagálnak rá. Ugyanis mi a lovashoz beszélünk, mivel ő a „logikus”, vele lehet szót érteni, értelmesen beszélni, azért is kapta az „értelem” nevet 🙂 Pedig ő úrnak csak képzeli magát… „Akinek fontos az igazság, annak fel kell hagynia az ész imádatával.”
Csoporttudat
Az emberek elkötelezettek jó hírnevük megőrzésében, fogalmaztunk fentebb. Vagyis jó hírnevük megőrzésében elkötelezettek, az számít igazán, azaz evolúciósan az volt mondhatni a legfontosabb. Az értékítéletek ritkán racionális mérlegelés termékei. „Az evolúció által arra vagyunk behuzalozva, hogy először az érzelmi agyunk aktiválódjon, és ami ezután következik, arra azt mondjuk, hogy racionális érvelés.” „Érzelmi agy”, „hüllőagy” kifejezések ma már elavultnak számítanak, de a lényeg érthető. Szóval annyi történik, hogy utólag megindokoljuk ítéletünket, méghozzá az általunk legnagyobbnak vélt tehetetlenségi nyomatékkal bíró erkölcsi ítélettel. Ez az ítélet, ami már „kilátszik”, ami már hangos, ezért le is csapunk rájuk, és azt mondjuk: ezek a mi tiszta elveink.
Az van tehát, hogy evolúciósan génjeinkbe zárva, hogy tisztára kell mosnunk magunkat, el kell simítsuk tetteink rögeit, emellett számot kell adjunk erkölcsi készségeink virulenciájáról, ellenkező esetben igencsak rosszul járhatunk. Valójában a gyors intuitív döntések, a valós vagy vélt hibák árnyalása az érintettek elméjében, és minden döntés, választás racionalizálása történik. Beletartozik olyan események köre is, amikhez nagyon közel sodródott, de végül megúszott az ember. Ezekből lesznek a legmakacsabb erkölcsi érvek. Amikre volt belső készség, de mégis sikerült a tettet megúsznia vagy eltitkolnia. Ebből lesz az „attribúciós elterelés” egész arzenálja, erkölcsi magaslatról, hogy szó sincs itt érintettségről, csak a szabatos elméleti felkészültség vezette nyomra.
Az öröklött emberi agy szociális természetű, és olyan viselkedést kell tanúsítania, amely megfelel az ember társadalmi környezetének (azaz csoportjának vagy törzsének). Olajozottan működik, mondhatni még a dinoszauruszok zsírjával van megkenve. Ez megmagyarázza azt is, és ezzel visszakanyarodunk a szerző eredeti témájához, hogy az emberek miért nem feltétlenül a saját érdekeik szerint szavaznak. „Sok politológus régebben azt feltételezte, hogy az emberek önző módon szavaznak, azt a jelöltet vagy politikát támogatják, amelyik várhatóan a legelőnyösebb számukra. A közvéleménykutatás évtizedei azonban arra a következtetésre vezettek, hogy az önérdek gyenge előrejelzője a politikai preferenciáknak… Az emberek inkább a csoportjaikkal törődnek, legyenek azok akár faji, regionális, vallási vagy politikai csoportok. Don Kinder politológus így foglalja össze a megállapításokat: A közvéleménykutatásokból úgy tűnik, hogy a polgárok nem azt kérdezik maguktól, hogy ’Mi a jó nekem?’, hanem inkább azt, hogy ’Mi a jó a csoportomnak?’ A politikai elköteleződés a ’társadalmi tagság jelvényeként’ szolgál.”
Témánk szerkezetéből tehát az is következik, hogy az elfogultság nem egyéni, hanem csoportszintű, állítja Haidt. „Az erkölcsi mátrixok összekötik az embereket, és elvakítják őket más mátrixok koherenciája vagy akár létezése iránt. Ez nagyon megnehezíti az emberek számára annak a lehetőségnek a mérlegelését, hogy valóban létezhet egynél több formája az erkölcsi igazságnak, vagy egynél több érvényes keret az emberek megítélésére vagy egy társadalom vezetésére.” Ez már speciel a közéleti témára, pontosabban elfogultságra utal, de megnyugodhatunk, hogy minden erkölcsi jellegű érvelés során ez a forgatókönyv. Különböző „erkölcsi mátrix”-ok alakulnak ki, és a bennük élők nagyon másként látják a világot. „Az emberek olyan politikai csapatokba kötődnek, amelyek osztoznak az erkölcsi narratívákon. Ha egyszer elfogadnak egy adott narratívát, vakká válnak az alternatív erkölcsi valóságokkal szemben… Az erkölcs köt és vakít. Ideológiai csapatokba köt bennünket, amelyek úgy harcolnak egymás ellen, mintha a világ sorsa attól függne, hogy a mi oldalunk nyer-e minden csatát. Elvakít minket az a meggyőződés, hogy csapatunk csak jó emberekből áll, akiknek fontos mondanivalójuk van.”
Haidt úgy véli, hogy erkölcsi érveléseink eredete erre az evolúciós környezetre vezethető vissza. Ez azt jelentette, hogy bármit tett vagy éppenséggel nem tett egy személy, állandóan magyarázkodnia kellett a csoport (törzs, klán, család, faluközösség) többi tagjának. Erkölcsileg. Szinte kizárólag utólag. Hogy mit miért tett, vagy nem tett, hogy igazából miként kell érteni, és mire gondolt, amikor… Magyarázta a csoporttagoknak, mert a szégyen, a kiközösítés, az arc elvesztése tragikus következményekkel járt. Aki hatékonyan meg tudta magyarázni életét, viselt dolgait, az túlélte, vagy másként fogalmazva: örökítette génjeit. A spontán-ravaszul értelmező, a hatékonyan magyarázkodó túlélt, de a legtöbb utóda mégiscsak annak lehetett, akinek az érvelését elvi rangúnak minősítették. Tehát mindez eleve nem a „jóról és rosszról” szólt, nem is az igazságról, hanem egyfajta: SOS, azaz Save Our Skin. Az utolsó szó lehetne kicsit kifejezőbb is, csak akkor nem jön ki az ismert betűjel 🙂 És mondjuk lehetne az egész egyes számban.
Sosem igazságkeresés zajlott ezen a területen, hanem a tévedések, a szándékos huncutságok eltusolása, a vélt félreértések kimagyarázása, és nem arról volt szó, hogy: „á, csak érzések, lépjünk túl rajtuk!” Az erkölcsi „szántás-vetés-aratás” műveletében óriási rutinra tett szert az ember, mondhatni a túlélés egyik genetikai eleme lett, mint a sós, illetve az édes ízek kiemelt kedvelése. Más oldalon pedig az ideológiai ellenfeleik démonizálása a közösség tagjait közelebb hozza egymáshoz, és jobb együttműködést tesz lehetővé. Természetesen az embereket más prioritások is motiválják, pl. társadalmi bizalom/morális tőke megőrzése, vagy bizonyos hátrányos helyzetű csoportok támogatása, de ezeket sem pusztán humanitárius okokból gyakorolja, hanem mert az empátia az a terület, mondhatni erkölcsi diszciplína, ahol az intuíció és a racionalitás metszi egymás pályáját.
Összefoglalva tehát csoporthűségre vagyunk idegileg huzagolva, mert azok a csoportok, amelyek szorosabb csoportkötődéssel rendelkeztek, evolúciósan jobban teljesítettek. A csoportba be kell illeszkedni, és ahhoz, hogy ez zavarmentes legyen, meg kell tanulni az „erkölcsi zajok” elfedését. Megtanultunk erkölcsileg érvelni és viselkedni. A csoporton belüli előnyök nagyobbak, mint a csoporton kívüli fenyegetettség, azaz erősebb érzés köt a csoporttagokhoz, mint amennyire ellenérzéssel vagyunk a kívülállók iránt. Ha ilyen asszociációs szinten értelmezzük a társadalmat, akkor felismerjük, hogy azt erős kötődésű csoportok alkotják, saját értékekkel, akik nem elfogultabbak, mint mi vagyunk, és akik szintén nem arra várnak sóvárogva, hogy jöjjön már valaki, szabadítson ki ebből a gondolkodási mátrixból. Láthatóvá válnak a különböző hálózatok, szociális hálók, érdeklődési körök, összefonódások, kapcsok – valamennyi az érzelmi spektrum bővítését munkálja, a család, a munkahelyi, a baráti közösségek, egyházak, klubok, szomszédság, stb., beleértve az egyik legtágabb közösséggel, a nemzettel, ami már szinte virtualizálja is a fogalmat.
„Az önző egyének legyőzik az altruista egyéneket, míg az altruisták csoportjai legyőzik az önző egyének csoportjait. A győzelem soha nem lehet teljes, a szelekciós nyomás egyensúlya nem mozdulhat el egyik véglet felé sem. Ha az egyéni szelekció dominálna, a társadalmak felbomlanának. Ha a csoportos szelekció dominálna, az emberi csoportok hangyakolóniákra hasonlítanának.” (Wilson) Alapvetően nem erkölcsi érveket választunk, hanem társaságot, akikkel ugyanarra a szövegre libabőrözünk, ugyanarra a hívószóra mozdul a lábunk. Az eredeti kérdés úgy hangzott: miért harcolunk olyan elkeseredetten egymással bizonyos területen, miért vannak olyan mélyan rögzítve bennünk a tárgyalt vonások? Lépésről-lépésre hangzik egy-egy rész-válasz: hát ezért.
Mindez érvényes mások véleményére is. Bármennyire is tiltakozunk, nem tudunk függetlenedni a közvélemény, a mainstream nyomástól, márcsak logikailag sem, mert mások véleményének elutasítása is egy döntés, amit történetesen abszolút mértékben mások véleménye határoz meg. „Sokan azt hiszik, hogy az ember a belső erkölcsi iránytűjét követi, de a szociálpszichológia története gazdagon bizonyította, hogy mások véleménye hatalmas befolyással lehet döntéseinkre, adott esetben képes a kegyetlenséget elfogadhatónak, az önzetlenséget pedig megalázkodásnak feltüntetni, anélkül, hogy bármilyen érvel mindezt alátámasztaná.” Igen hat reánk mások véleménye, és nincs azzal semmi baj. Összefüggésben van a fentebb elmondottakkal. Fontos mások véleménye, arcunk, jó hírnevünk megőrzése. Nem kell azonban elkeseredni, a mások véleményére való figyelés nem tesz erkölcsi zombikká. A szabadtéri rockkoncertek zaj- és fényszennyezései nyilván alkalomadtán vállalhatók, vannak ugyan káros hatásai a természeti világra, de a zene karaktere miatt nem kell aggódni, hogy a madarak átveszik a dallamokat, leszoknak saját párkereső énekeikről, és kihal a fajuk. Ennyi.
Haidt amellett érvel, hogy (genetikai „kitöltendő nyomtatványként” szereplő) erkölcsi érzékünk áll politikai véleményünk hátterében, és az elefánt egy nyomot követ, egy „genetikai huzatban” halad, intuíciói felhúzott vitorláival, a lovas pedig csak magyarázza az utat, úgy értve, hogy a „megmagyarázza” csak a metafora érthetősége miatt szerepel ebben a formában, igazából a lovas az elefántba integrált, és így már érthető, hogy nincs nyomás, csak történés. Evolúciós okokból „a lehető legjobb okokat keressük, hogy valaki másnak is csatlakoznia kellene az ítéletünkhöz”, hiszen a csoport megerősödése valamennyiük személyes javát szolgálja. Az emberi elme tehát inkább hasonlít egy igazság-terítőre, mint egy nyomozóra, nem arra készült, hogy elemző gondolkodás, hanem arra, hogy gyors felismerés nyomán hozzon döntéseket, amit aztán erkölcsi érveléssel igazol. Ilyen értelemben ez egyfajta utólag ragasztott fül, amivel az edény, illetve annak tartalma felemelhető.
Haidt az idegtudomány, a genetika, a szociálpszichológia és az evolúciós modellezés legújabb kutatásaiból merít, de a könyv néhány magával ragadó tanítása már a Bibliában is szerepel: saját szemében ott a gerenda, de zavarja a másikéban a szálka. Mindannyian a hiperbizonyosság szilárd érvrendszerét használjuk, és a megoldásról már-már vallásos jellegű következtetéseket hallhatunk, így például azt, miszerint azzal a felismeréssel kezdődik a megvilágosodás, hogy mindannyian önelégült képmutatók vagyunk, ami nagyon mély felismerés lehetne, ha egyáltalán képes lenne áthatolni az „én” félelmein és ellenállásán. Ámde nem mindig viselkedünk önző módon, különleges körülmények között képesek vagyunk arra is, hogy kikapcsoljuk kicsinyes énünket (ez a sokak értetlenségét is kiváltó „kaptárkapcsoló”), és olyanok legyünk, mint a sejtek egy nagyobb testben, vagy mint a méhek a kaptárban, és a csoport javára dolgozzunk. Ezek a tapasztalatok gyakran életünk legbecsesebb élményei közé tartoznak, bár ez sem a végszó, hiszen „méhszerű” természetünk megkönnyíti az önzetlenséget, a hősiességet, de például a háborút is. És még mindig nem ez a végszó, az talán a költőké, hogy amikor szívünk eléri értelmünk keménységét, akkor…
Annyi képmutató vagy üres szlogent hallunk békességről, egyetértésről, hasonlókról, hogy nem csoda, ha az ilyesmi eleve bájolgásnak tűnik. Ahogy Haidt kezeli az „Imagine”-t, ami egy falansztert állít mintának, amiben nincsenek szenvedélyek és egyéniségek, vagy legalábbis a kettő együtt. Alapvetően nincs kit hibáztatni, mert a hegyek mozgatása és a sivatag terjedése néha ugyanaz az erő, és az ember nem élhet úgy, mint egy szirt valahol egy déli tengeren. Az, hogy különböző nézőpontok léteznek, tulajdonképpen áldás, ahogyan egymásnak feszülnek a szembeálló felek, az elvakultságuk, nem a különbözőségük a félelmetes, holott „mindannyian egymás következményei vagyunk”. Érdekes módon a folyamat nemcsak külsőképpen zajlik, a polarizált gondolkodás akár belsőképpen is megjelenhet, átélhet valaki gyors, drámai átalakulást, amit éppen a társadalmi polarizáltság katalizált, amivel az illető meglevő kapcsolatrendszerét is kockáztatja. Az elefánt – lovas kombó éppen ezért nem a kétségbeesés jelképe, nem is a kiszolgáltatottság metaforája, hanem a reménység víziója.
Elefánt és lovas
(Tisztázzuk: elefánt hátán lovas ül és lovagol. Ragaszkodva a nyelvi szabályokhoz a -gol, -gel valamelyike lehetne a toldalék [szamaragol, tevegel], de az elefánt esetén ez nem ad megoldást, esetleg, tekintve az állat méretét, szóba jöhetne a -zik, [buszozik, vonatozik], de így sem jutunk eredményhez, és sem a latin, sem másnyelvű megnevezése nem segít, feltéve, ha a nevével szeretnénk megoldani. Eláruljuk, hogy a magyar nyelvi határon belül nincs szabadfelhasználású, meglovagolható elefánt.)
Érdemes egy rövid idézetet idetenni Paul Donald MacLean-tól, aki az agy háromrészes modelljét kidolgozta. Egy viszonylag talpraesett lovashoz és ösztönös, makrancos lovához hasonlította a racionális és az érzelmi agy közti kapcsolatot, ami akkor paranoiásnak tűnt, Haidt elefántja után viszont már túl sápadt metafora 🙂 Úgy tűnik, hogy a lovas irányít, és zavarmentes, sima úton a lovas abszolút magabiztosnak is érezheti magát a nyeregben. „Ám váratlan zajok vagy más állatok megriaszthatják a lovat, s ilyenkor a lovasnak bizony keményen kell kapaszkodnia, hogy ura maradjon a helyzetnek. Hasonlóképpen, amikor úgy érezzük, hogy veszélyben van az életünk, elragad a düh, úrrá lesz rajtunk egy vágy, félelem, esetleg szexuális vonzalom, képtelenek vagyunk figyelni a józan észre. Ilyenkor nem sok értelme van vitatkozni velünk. Valahányszor a limbikus rendszer úgy dönt, hogy valami élet-halál kérdése, a homloklebeny és a limbikus rendszer közti kapcsolat rendkívüli mértékben elszegényedik.”
Haidt erőteljesebb képet használ. Központi metaforája elefánt és lovas, tehát ez nem az emberi természet komplexitásának leírása. Eszerint az elme éppoly kiszolgáltatott az intuitív rendszernek (limbikus rendszer, de itt ez félreérthető), mint egy lovas az elefánt hátán, minthogy a lovas nem tehet mást, csak kapaszkodik, és megy, amerre az elefánt viszi. Értelmetlen ezt a metaforát túllegelni, elemeire bontani, apró részleteit kapcsolni tárgyalt pszichés jelenségekhez. A lovas a tudatos gondolkodásunk, legalábbis, amit úgy ismerünk, mindenképpen egyfajta frontális szolgálatra van rendelve, és a hit és a szerelem eseteit leszámítva rá hivatkozunk, valahányszor döntést hozunk, de még említett esetekben is használjuk, mikor mindenáron el akarjuk hinni érzéseinket 🙂 Erkölcsi érvelésnél viszont fordul a helyzet. Akkor az intuíció, az evolúciós összetevő kap főszerepet, azaz ez esetben az elefánt, és ez jól mutatja, hogy a szerző mit gondol együttműködésük zavartalanságáról, illetve hatékonyságuk arányáról. Ezt a metaforát egy másik írásában, A boldogság hipotézise című könyvében dolgozta ki először, ahol részletesebben leírta, hogy a lovas és az elefánt hogyan dolgoznak együtt. A ló elég pontosan követi az utasításokat, de ezt nem is kell ecsetelni senkinek. Az elefánt…, eleve egy behemót állat, és mintha egy turistatérképen vezetné lovasa, ami az ötödik rend indigó alatt készült, és ezzel még nincs elmondva minden nehézség. A lovas, a racionalitás viszi az értelmezést az elefánt nyomában, előreszegett állal, nagy mellénnyel, büszke tekintettel, mint aki nem apródja, hanem gazdája érzéseinek, illetve az egész történésnek.
Ebben a könyvben a metaforával azt a témát feszegeti tehát, hogy miért tűnik a legtöbb ember irracionálisnak a szemünkben, mikor vallási vagy erkölcsi kérdésekről, politikáról beszélgetünk, miért olyan nehéz bárkit is kimozdítani megrögzött álláspontjából, egyáltalán szembesíteni, hogy amit képvisel, az csak egy lehetséges nézőpont, amit eláraszt a szubjektivitás. Éppen olyan nehéz ez a művelet, mint egy elefántot irányítani, bár erről kevés embernek vannak konkrét információi. De érthető. És mind elefánton ülünk, de ezt önmagára nézve senki nem tudja megérteni, önmagát mint racionális lovast értelmezi, belezúgott a valóság egyéni tesztelésének részeredményeibe. Kívülállóként értetlenül állunk, hogy valaki miként képes annyira beleragadni saját álláspontjába, és miért nem képes hallgatni a „józan érvekre”, amik számunkra napnál is világosabbak. Miért tűnik úgy, mintha mindenki más elvarázsolt lenne, afféle álomfátylas ébrenjáró, és miért hisznek egyesek mindenféle undorító babonaságokban, vagy bosszantó hazugságokban és észbontó összeesküvés-elméletekben. A metafora segíthet megtalálni a kiutat is, ahhoz viszont komolyan kell venni jelentését, másként nem lesz út az eltérő gondolkodású emberekhez. Akik nem „ők”, hanem „mi”, kezünkkel a kilencedik ajtó kilincsén, csoportunk tagjai által generált gesztusok imitációjának készségeivel.
Erkölcsi érvelésünk során, magasztosnak tűnő racionalitásunk a valóságban nevetséges autonómiával rendelkezik, ami ahhoz mérhető, amint egy öntörvényű elefántot próbál valaki uralma alatt tartani. Hatalmi és mennyiségi jelentése egyaránt van, de ezek együttesen érvényesülnek a metaforában. Érvelésünk az ösztön, az érzelem és az előítélet által vezérelt cselekedeteknek utólagos igazolására szolgál, a maradék félreértések, a keletkezett ellenérzések elsimítására. Minél racionálisabb valaki, annyit jelent, hogy több kifogást tud gyártani a megtett dolgaira, adott esetben a zabolátlan érzelmeire. Ide kapcsolódik korunk egyik kihívása is, méghozzá sajátos okból, ugyanis az oktatásban minden szinten a magasabb IQ-val rendelkezők vannak előnyben, és ennek okait nem kell külön ecsetelni. Viszont az okos emberek csak az érvelésben jók, a saját álláspontjuk hatékony kifejtésében, magyarán a debattőri funkciókban, de abban nem, hogy a másikat jobban megértsék, annak érveit elismerjék. Minél okosabbak vagyunk, annál megosztóbbak lehetünk, minél szélesebb egy társadalom műveltsége, annál erőteljesebbé válhat a polarizáltsága. Minden ellenkező előjelű erőfeszítés ellenére. Csak a „szociális légzsákokban” bízhatunk.
Természetesen nem úgy általában az érzelmekről van szó, azok pótolhatatlan többletet adnak, mint könyvtár-illat a tablet mellé, például. Velük kapcsolatosan érdemes megszívlelni Antonio Damasio alábbi gondolatait. „Amikor az érzelmek teljesen kimaradnak az érvelésből, ahogy ez bizonyos neurológiai állapotokban történik, az értelem még hibásabbnak bizonyul, mint amikor az érzelmek rossz trükköket játszanak a döntéseinkkel… Elképzelhetetlen, hogy milyen érzelem maradna meg a félelemtől, ha nem lenne a kiugró-szív jelenség, a hiperventilláció, a remegő ajkak, a botló nyelv, vagy az elereszkedő lábak érzete, a libabőr, vagy a gyomorgörcs érzése. El tudja képzelni valaki a düh állapotát anélkül, hogy ne érezné, hogy felrobban a mellkasa, az arca nem égne, a foga ne világítana? Egyáltalán átélhető-e harag ellazult izmokkal, nyugodt légzéssel és kisimult arccal?”
Ha vitázunk, és valóban meg akarunk győzni valakit valamiről, jobb, ha az elefántjához beszélünk, mint a lovasához: ahhoz, hogy eredményesek legyünk, az embereket az érzelmi készségeik mentén kell megszólítsuk, csökkentve a valóságtesztelés különbözőségéből származó frusztrációt. Ezért van az, hogy a társadalom különböző csoportjainak érveit, világnézetét közvetítő reklámok, regények, filmek, tévéműsorok általában hatékonyabbak a közvélemény formálásában, mint a cáfolhatatlan logikai érvek sorolása. Ez az oka annak is, hogy ha egy beszélgetés során nem alakítasz ki valakivel valamilyen pozitív érzelmi kapcsolatot (bizalom, csodálat), akkor igazából mindegy is, hogy milyen meggyőző tényekkel szolgálsz. A sikeres politikai viták, de a reklámok túlnyomó többsége is arról szól, hogy elefánthoz beszélünk, nem pedig lovashoz. Ha valóban meg akarjuk változtatni valakinek a véleményét, akkor a dolgokat az illető szemszögéből és a sajátunkból is látnunk kell, és ha valóban a másik ember szemszögéből láthatjuk a dolgokat, akkor az is megtörténhet, hogy mi is változunk, ami reménykeltő jelenség, de sajnos jelen témánk szempontjából mellékszál. „Az empátia az igazságosság ellenszere, bár néha nagyon nehéz empatikusan áthidalni egy erkölcsi szakadékot.”
A „gyermeki énállapot” és az elefánt között von érdekes párhuzamot az amerikai neuroanatómus, Jill Bolte Taylor. „Érdekes megjegyezni, hogy bár a limbikus rendszerünk egész életünk során fejlődik, de a folyamat teljesen sosem zárul le. Ennek eredményeként, amikor az érzelmi ’gombjainkat’ nyomogatják, még felnőttként is olyan érzékenyen reagálunk, mintha kétévesek lennénk. Amint aztán fejlettebb agykérgi sejtjeink más neuronokkal komplex hálózatokba integrálódnak, képessé válunk arra, hogy a jelent új módon értelmezzük. Amikor a gondolkodó elménk új információit összehasonlítjuk a limbikus elménk automatikus felvételeivel, képesek leszünk újrafogalmazni aktuális helyzetünket, és arra egy tudatos, érettebb választ adni.”
Olyan ez, mintha a hajós szeme sarkában folyamatosan érzékelné, amint lángol a világítótorony égigérő vágyrózsás tüze, és képe a retinán kitartana valamennyi hullámvölgy árnyékának teljes idején.