Igazság és remény – 3. rész
Izgalmas a kérdés, hogy akkor az igazságok végülis szabaddá tesznek? Mármint a korábban tárgyalt igazságok, úgy, amint azokat témába hoztuk és elemeztük. Válaszunk óvatos, de így sem lehet elég körültekintő. Ugyanis akár úgy is történhet, csakhogy vannak komoly feltételek, és ha azok nem teljesülnek, akkor az történhet, hogy minden korábban elért eredményt érvénytelenítenek, mint a kellően éles szél, ami gyakorlatilag úgy teszi ruhátlanná az embert, hogy nem vetkőzteti le.
Vessünk egy pillantást azokra a szlogenekre, motivációs szólamokra, amik nem ritkán szelíd formában közelítő rideg ötletek, felvetések, amikkel kapcsolatban gyakran felmerül az a gyanú is, hogy elsősorban alkotóik/megosztóik fényezését, nem annyira mások javát szolgálják. Mindazonáltal tömörek, kerekek, bántóan általánosak, de adott esetben lehetnek frappánsak, néha esztétikai élménnyel is szolgálnak, de ami a legfontosabb, hogy nagyon igazak, vagy annak mutatkoznak, de legalábbis annak szánták. Igazságok, tehát. Egyrészük pedig ásítóan üres, más részük valamilyen kegyetlen gondolatot rejt.
„Ahhoz, hogy az lehess, aki vagy, el kell engedned azt, akinek hiszed magad.” „Indulj el és tedd meg, mert senki sem fogja megtenni helyetted.” „A siker kulcsa, hogy a célokra koncentrálj, ne az akadályokra.” „Ahol van akarat, ott van út is.” „Nehéz legyőzni egy olyan embert, aki soha nem adja fel.” „A sas szárnyal, de a menyétet nem szívja be a sugárhajtómű.” „Miért próbálok valaki lenni? Hiszen valaki vagyok!” „Ha a lehetőség nem kopogtat, építs ajtót.” „A nyomorúság és a boldogság közötti különbség attól függ, hogy mire koncentrálunk.” „Látod, amikor megváltoztatod a hozzáállásodat, szikrák repkednek az univerzumban. Energiával töltődsz fel. Új lehetőségeket látsz meg. Cselekvésbe kezdesz. Rendkívüli eredményeket érsz el. Ezért mondom, hogy amikor megváltoztatod a hozzáállásodat, megváltoztatod az életedet!” „A feladás nem lemondás – hanem csak erőgyűjtés.” „Minden ember ezen a földön tele van nagyszerű lehetőségekkel, amelyeket képzelőerővel, erőfeszítéssel és kitartással meg lehet valósítani.” „Ne akkor hagyd abba, amikor elfáradtál. Akkor hagyd abba, amikor végeztél.” „Dolgozz úgy, mintha valaki azért dolgozna napi huszonnégy órát, hogy elvegye tőled az eredményt.” „Mozogj csendesen, és hagyd, hogy a sikered csapjon zajt.” „A siker az, ha kudarcról kudarcra haladsz anélkül, hogy elveszítenéd a lelkesedésed.” „Amit az elme el tud képzelni és el tud hinni, azt meg is tudja valósítani.” „Az élet nem jutalmazza azokat, akik nem hajlandók kitenni magukat a nehézségeknek és kihívásoknak.” „Az az ember, aki mosolyog a bajban, annak valószínűleg alibije van.” „Nem képességekből, legfeljebb bátorság van hiányunk. Végeredményben minden a bátorságon múlik.” „A spiritualitás az az eltökéltség, hogy mindig túllépj a korábbi határokon. Ez egy megújuló ösztönzés, hogy haladj és fejlődj. Ha ezt teszed, akkor a nap minden percében valamilyen határnál vagy, túl a komfortzónádon. Egy spirituális lényt az az érzés kíséri és motiválja, hogy valami újra szeretne átlépni.” (Michael A. Singer)
A legutolsó más kategória, a többi – engedelemmel -, név nélkül, ömlesztve van, és akad két kakukkfióka is köztük (egyik a fiának feleségét {menyét, másik egy nem teljes értékű női név {al-ibi}) :))
Ismerősek. Egyszer kell megfogalmazni, aztán továbbadni, ízlés és ismerősi létszám szerinti szorzóval, mintha már igazolásra egyáltalán nem is szorulnának. Ugyanez a helyzet egyébként a nietzschei ismert megállapítással: ami nem öl meg, az megerősít, aminek már a kontextusa is számtalan, nemcsak előfordulása. Illetve a „teher alatt nő a pálma”, ahol a „nő” mondattani besorolása: állítmány :), vagy hogy a nehézségek, kihívások éppenséggel erősebbé tesznek. És a kutatások szerint ez igenis megtörténhet. Csakhogy ehhez további feltétek is kellenek. Pl. nagy valószínűséggel igaz (mármint hogy a nehézségek javunkat szolgálják) egy alapvetően magasan motivált, traumatizáló gyermekkori élményektől javarészt megkímélt, iskolázott, rendezett családi háttérrel, kiváló fizikummal és kiterjedt emberi kapcsolatokkal rendelkező, jó egészségben levő, illetve rokonai közelében élő harmincas europid nőre/férfira. Lehet rendezgetni és cserélgetni a fenti kaleidoszkóp elemeit, és így el lehet jutni az ellenkező véglethez is. Más esetben is mozdíthat és előbbre vihet, de megtörténhet az is, mint a terepjáróval, hogy a vadonban mélyebben akad el, távolabbról kell tehát menteni.
Tehát hatékonyak egyáltalán? Vagy csak egy közösség elismerését lehet remélni és elnyerni, aki az előregyártott gondolatot, a motivációs panelt, édeskés érzelmi sütit spontán módon, jólismert reflexből az újraközlőnek tulajdonítja? Gyakran egyértelmű, hogy nem mások a célzottak, csak önképet épít valaki, méghozzá egy motivált szituációban, és nem gondol a lehetséges negatív hatásokra. Törvényszerű, hogy a szavakban érkező adatok a közlőnél horgonyozzák le a jutalmat.
Első probléma, hogy az így kifejezett „igazság” kizárólag az önképet és az önbizalmat építi, az igazi növekedést azonban a sokkal kiterjedtebb, munkásabb önismeret, illetve az önstabilitás mélyebb rétegeiben meghúzódó önbecsülés megerősödése adná. Ez utóbbi kifejezetten életprogram és nem részcél. Ezért van az, hogy a felszínes és át nem gondolt motivációs szlogenek, amik látszólag a remény stabilizálását célozzák, illetve mintegy erőt és bizalmat osztanak meg, bizonyos célt elérnek ugyan, mintegy arcot törölnek, illetve minden egyéb jót munkálnak, azonban hosszú távon alapvetően többet ártanak mint használnak. Megerősítik az önképet és az önbizalmat, amivel pillanatnyi előnyhöz juttatnak, lendületet adnak, de végezetül még súlyosabb válságot generálnak, főként transzgenerációs vonalon. A viselkedés az elménk funkciói, önálló rendszerei közötti belső harc eredménye, elképzelhető mi történik, ha az egyik kiegyensúlyozó funkciót mesterségesen felturbózzuk, vagy más oldalon a pazarlását, a nyilvános szereplését lekorlátozzuk. Önbecsülésről egy másik írásban szólunk.
Egész testünk hordozza az emlékeket, nemcsak az elménk. Emlékezhetünk valakinek csupán az illatára, vagy hiányozhat akár a „puszta kiterjedése”, miközben már semmit nem érzünk, sem örömöt, sem fájdalmat, de attól még hiányozhat. Az, akinek úgy mondjuk ki nevét, hogy sem szánk, sem elménk nem nyílik meg, és halljuk hangját tisztán, bár emlékezete már töredezett. És legtöbb esetben az érzések akkor lesznek a legelevenebbek, akkor lesznek a legszínesebbek, amikor maga a kapcsolatos történet véget ért. Ezeket a fájdalmakat, bájos, mélyben huzagolt érzéseket szlogenek nem érik el, ahogy egyebet sem. Sem mélységben, sem minőségben.
A másik probléma a sok tetszetős gondolattal az, hogy általában az operatív szintet célozzák, azt szólítják meg, amire legtöbb szereplő, aki éppenséggel támogatást keres, erre még nincs kész. Éppenséggel mélyebben van elakadva. A gondolatok nem úgy működnek mint az emberek, akik puszta jelenlétükkel képesek a varázslatra, vagyis aki jelen van, az épp megfelelő (kell legyen). A folyamat képlete eléggé átlátható, annak ellenére, hogy a tényleges erők a felszín alatt maradnak. „Ilyennek kellene lennem, ezt kellene vallanom” – program alatt viszont nagyon egyedi, de nem kirakati minőségű jelenségek zajlanak. Frusztrációk, hogy világosabbak legyünk.
Éppen ezért is mondják a szakemberek, hogy ebben a fázisban az átgondolatlan, főként perszonális csatornákon érkező, nagy fesztávú, lehengerlő üzenetek és gesztusok akár komoly kárt is tehetnek valaki értékelésben. Fájdalmasabbak és sebzőbbek, mint a más előjelű, nyílt „mérges kígyók fajzatai”. Néha egy-egy szép bátorító mondatba egy önző, vagy éppen aljas szándék van csomagolva, és akinek a biztató szavak aktuálisan nagyon hiányoznak, valósággal letüdőzi a mérget. Aztán a függöny egyszer felgördül, és a valóság színpadán találja magát, főszereplőként, egy drámában.
Visszatérve a műveleti szintű buzdításokra. Tarthatunk például építő és motiváló beszédet a téli meleg hódító élményéről, a kandalló békét és mennyei boldogságot idéző pattogó tüzéről. Vagy a fáról, mint energiahordozóról. Feltekézve, hasogatva, cserépkályhában… Pattogó tűz, ideális hőmérséklet, és hogy ez micsoda hangulatot áraszt, és hogy mennyire ez a télhez illő hangulat, stb. Igazság? Egyfajta, mindenképpen. Csak ettől még nem lesz ténylegesen meleg ott, ahol nincs meleg. Éppenséggel az, akinek nincs lehetősége tüzelőt venni valamilyen okból, nem fogja jobban érezni magát, ráadásul nem is motiválja, ha érzelmileg (transzgenerációsan!), illetve mentálisan nincs megfelelő állapotban. Adott esetben még könnyebben kerül hóhátra. Akinek viszont mindez a rendelkezésére áll, annak szép, izgalmas lesz ez a kép, áldja a gondolat újra-viszont-továbbosztóját, és számára a lemenő Nap kandallójában is tűz lobban, ami bemelegíti a lappangó éjszakát. Akinek pedig minden lehetőség hiányzik, az még jobban fog fázni, és teljesen nem fog tudni elvonatkoztatni ennek társadalmi összefüggéseitől. Előfordul, hogy éppen ez volt a cél, de azért az már más kategória. Egy enyhe besárgulást az ismerősi körben, azt már többen örömmel konstatálnak.
Harmadszor, ha valamit nagy igyekezettel szeretne az ember elkerülni, az még mindig, és továbbra is meghatározhatja az életét. Impulzusszerűen ez az útra kiugró szarvas és az elrántott volán kapcsolatában mutatkozik, de tartósan, bár kevésbé látványosan, állandóan jelen van. Gondoljunk egy sebre, legyen az önbizalomé mondjuk, ami feltehetően jó ideig az illető életének alaphangját adja, és mint pszichés zaj, a legvadabb buli hangját is túlharsogja. Valami elől el lehet menekülni, valamit ki lehet kerülni önáltatással, szlogenekkel, de amikor vissza akar lépni az ember az életének menetébe, akkor mibe tud integrálódni? Milyen életbe lép, ha a sajátja elől elmenekült?
Nincs olyan személy, aki matematikai műveletekké tudja alakítani gondolkodását, aki ki tudja iktatni az érzelmei háttérzaját, a zavaró tényezőket, a szégyent és a kudarcokat. Nincs olyan valós személy, akinek a sebezhetőség nem játszana szerepet az életében, feltéve, hogy hitelesen akarja azt élni. Aki a tények puszta blokkjából életet tud építeni, akinek beszédét a logika és az ésszerűség algoritmusai írják, mondjuk spirituálisan steril körülmények között. Bár ha létezik „az igazság”, az elvileg egy végtelen monológban kimondható lenne, végtelen precíziós tisztázásokkal, amik minden félreértelmezést eliminálnak. Ha…, akkor…
Az ember igaz státusza azonban az „itt vagyok”, amin a „rendelkezésre állok” kitüntetés is díszeleghet, de alapvetően az emberi létünk feltételezi és vállalja, hogy teljes testén, minden érzékelési formán és szinten, a valóság zavaró hatásai beszivárognak, amik eleve nem egy perturbációtól mentes állapotot találnak. Éppen ezért értelmezésünk is zavart lesz, töredékes és elfogult. Annak minden társas és szomorú következményével.
Szóval ideig-óráig el lehet altatni a fájdalmat, ha van, ki lehet cselezni a nehéz gondolatokat, de ez csak olyan eredmény, mint amit egészen más oldalon, és talán jóval rövidebb ideig, egy bódítószer adhat. Utána vissza kellene lépni az élet elhagyott árkába, ami azonban már nem ott és nem úgy van, ahol és amint hagyták. A folytonosságot adta fel, amire éppen a legnagyobb szüksége lenne, minthogy a világ közben elmozdult, és nem lesz hol meghúzódnia a dolgok sürgető kényszere ellen.
Negyedszer a túligazolás problémája. Vagyis ha az embereket olyasmiért jutalmazzák, amit már szeretnek csinálni, akkor valójában csökken motivációjuk. Legjobb motiváció egyébként az autonóm részvétel a sikerben. Hogy az illető irányíthatja a folyamatokat, azaz felelősséget vállal, valós módon vesz részt, és ezáltal az egyéni hozzájárulás és önálló teljesítmény jóleső érzését kapja.
Motivációs szlogenek a már amúgy is kellően motivált személyeket éppenséggel megkeményíthetik, vagyis bizonyos esetekben kontraproduktívak. A „minden dolgotok szeretetben menjen végbe” pozitív hatással lehet azokra, akiknél a dolgok jó irányba mennek, az érzelmi élet nagy vonalakban rendben van, és a kátyúkat kell csak eltüntetni. Karbantartásra tehát tökéletes. Akinél mélyszinten van elakadás, az menekülni fog a kijelentés elől, mint az ördög a tömjénfüsttől. A kérdés természetesen az, hogy mi a cél? Ki a célszemély? Hol hangzik el? Kinek mondjuk? Mennyire tapintatosan szeretnénk, vagy csak kiöntjük a szociális térbe? Ha ismerjük az illetőt, és tudjuk, hogy a második (mélyszint) kategóriába tartozik, mégis ráolvassuk, az akár spirituális merénylet is lehet.
Kudarc, probléma, veszteség esetén kialakul egy mantra, egy vélemény a világról, önmagunkról. Minden segítő szándék, minden gesztus egy zavart állapotot és egy kész monológot talál, nem tiszta lapot, üres tányért. Mindaz pedig, amit sorozatosan ismétlünk, annak igen magas százaléka (akár 75 is lehet) befolyásolja a cselekedeteinket. Egy idő után az ember azonosul azzal, amit gondol, vagyis gondolatai programozássá válnak, és olyan emberként ébred, amilyennek álmodta magát. Függetlenül attól, hogy elhiszi-e, avagy sem, bár a teljes idegrendszer különbséget tesz elképzelt és valódi élmény között, az agy ebben a distinkcióban nem jeleskedik. És ez zajlik, amíg a keserűség ki nem tombolja magát, és az illető meg nem érti, hogy a tökéletesség gondolata egy kártékony vírus, ami elpusztítja örömérzetét, emberi értékének pedig kevés köze van ahhoz, amit elrontott, és a törékenység nem elcseszett állapot, hanem levédett formája az életnek.
Visszatérve az eredeti gondolathoz, kutatások kimutatták, hogy ha valaki akár tudatosan, akár ösztönösen valamit jól csinál, a további motiválás kontraproduktív. Ha valaki jó anya, ennek minden értelmében, az anyaság szépségéről tartott előadás inkább frusztrálni fogja, mint segíteni.
Ötödször az agyunk szeret olyan információkat hallani, amelyek összhangban vannak azzal, amit már tud. Tehát ha már jól érezzük magunkat a bőrünkben, akkor el fogjuk hinni, hogy ezek az állítások igazak, és képesek leszünk magabiztosan érvényesíteni őket, mert a feltételek már adottak. Kutatások azonban azt mutatják, hogy amikor az alacsony önbecsülésű emberek pozitív megerősítéseket hallanak, valójában rosszabbul érezhetik magukat. Számukra a „megerősítés” egyfajta ellentmondás, adott esetben éppenséggel hazugság. Rávilágít az ellentmondásra az állítás és aközött, amit valójában igaznak hisznek magukról, pontosabban aközött, amit kénytelenek magukról, saját képességeikről tudomásul venni és elfogadni. A szándékolt megerősítés nem történik meg, legfeljebb azt domborítja ki, ismételten arra emlékezteti, amit az illető önmagáról már úgyis igaznak fogadott el.
Úgy működne ez, ezek szerint, mint a Lascaux-i barlang alkotásai esetén, hogy a felhasznált festék nagyrészét állatok csontjának megfelelő kezeléséből készítették. Saját forrásait szívesebben használja emberi agy is, és a legjobb eredmény abban az esetben érhető el, ha a behatás alig észrevehető, ezért ellenállást sem vált ki. Olyan ez, amikor a búgócsigát ismételten megtámogatják, de csak alig valamivel nagyobb sebességgel, mint amivel már pörög.
Hatodik akadály egy komplex sorozat. Közös vonásuk, hogy mindegyik mögött a szlogenek valamilyen értelmű személytelensége, érzéketlensége áll, mintha éppen ez is lenne a hivatásuk, vagy hogy a boldogság kulcsa a gyenge emlékezet és a szívtelenség lenne. Tudvalevő, hogy minden barátságos, biztonságos üzenet az agyunk számára személyszerű, vagy olyan kellene legyen. (A filozófia területén erről a témáról legemlékezetesebbet és legmaradandóbbat E. Lévinas írt.)
Nincsen személytelen kapcsolódási lehetőségük a motivációs szlogeneknek sem, és nemcsak akkor, ha nem harmonizálnak a személyes értékekkel és célokkal. Utóbbi esetben ha irrelevánsak az elvárások, túl nagy ugrást követelek, mintha nem is a komfortzóna elhagyását, hanem a korábbi világnézet, a meglevő értelmezési rendszerről való lemondást kérnék, semmi esély, hogy tartósan hassanak. De többről van itt szó. Személyességről. Ahogy egyik tanárnő elmagyarázta földműveseknek az elektronok áramlását feszültség alatt: amint felteszed a lóra a hámot… Értjük. Még a számítógépet is a technikailag predefiniált műszaki karakterisztikára lehet csak programozni.
Ha csak nincsenek egyénre szabott javaslataink arról, hogyan kellene az embereknek gondolkodniuk és érezniük, akkor talán nem kellene általános tanácsokkal bombázni őket. A pozitív idézetek ártalmatlannak hangzanak, de egyes szereplőknek, akik pillanatnyi vagy tartós mentális problémákkal küzdenek, a rideg, barátságtalan és személytelen üzenetek csak azt domborítják ki, hogy milyen keveset érnek, mennyire elveszettek. Eljelentéktelenítik a tapasztalataikat, és valószínűleg nyomorultul fogják magukat időnként érezni, legalábbis elbizonytalanodnak, holott éppen támogatásra lenne szükségük. Ezek a bőszájjal hangoztatott szlogenek leigázzák, valósággal kizsigerelik a kiszolgáltatott embereket. Az „inspiráló” szavak miatt még rosszabbul érezhetik magukat.
Nem mindegy az sem, hogy milyen érzelmi állapotban találnak meg. Súlyosan alulmotivált szituációban, érzelmi vagy spirituális krízisben, traumatizált állapotban mondhatni nemcsakhogy nem javítanak, hanem éppenséggel rontanak a helyzeten. Stresszes állapotban, életkori válságban egyáltalán sem működnek, ilyenkor mintegy téglánként bontják a személyiséget, ami tehát azt jelenti, hogy ártanak ugyan, de az illető még tartja magát, még vigyáz belső értékeire, van szellemi kapacitása és bizonyos függetlensége szembeszállni a teljes pusztítással. Irónia, szarkazmus igen gyakori megnyilvánulások ilyenkor. Bár megerősítik, vagy éppen növelik a kellő, az ideális, illetőleg a reális én távolságát, azáltal pedig megcsapolják az érintett szellemi és érzelmi rezilienciáját.
Meg kell várni az időt, míg valaki azzá nem sírja magát, aki. Mikor már nem dobálják érzelmei olyan könnyedén, mint óceán hullámai a habokat. Mikor már a könnyei engedélyt kérnek, és az egész külső világ láthatóvá válik. Ez a várakozás nem passzív, és igen magas önbecsülési együttható, méltó helyet érdemel a puszta túlélés is, hogy valaki nem omlott össze megdöbbentő élmények során. Háláját az életbenmaradásért együtt fogja ünnepelni azzal, akivel a legmélyebb szeretetét megosztja.
Másik észrevétel triviális, vagyis hogy könnyű, egy, vagy néhány mondatos szlogenek nem jelenthetnek megoldást, reális változás csak komoly erőfeszítésből születhet. Természetesen ezek is betöltenek egy űrt és elérnek valamit, de hogy mit és mennyit, az nem kétséges. Főként kontextusukból kiragadva, elszakítva eredeti jelentésüktől és hatásuktól. Minimális erőfeszítéssel jár, ráadásul sokaknak nagyon értékes kedveléseket és kattintásokat generálnak. Nagyjából itt véget is ér reális hatásuk.
Formai okokból sem tudják kezelni a különböző személyiségtípusokat. Márpedig nem mindegy, hogy a remény, a hit, a kihívás vagy éppen az akadály van megnevezve inspiráló erőforrásként, és hogy egyik vagy másik éppen milyen személyiségtípusú emberre talál, mert téves címzés esetén több a kár, mint a másik részen elérhető haszon. Pl. kiégés, rossz közérzet, csökkenő önbizalom, szociális bizalmatlanság, elért eredmények ignorálása, irigység, stb. Merthogy mindenik motiváló anyagként szerepel. Olyan, mint a kezdő vadász vadkacsavadászata a sűrű ködben? Odapörköl a sörétessel, egyszer csak lehull valami. Azaz odaöntjük az emberek elé, aztán mikor kinek mi lesz éppen üdvös, kiszedegeti magának.
Egy másik gond, de ez inkább aggodalom, hogy bár látszólag nagyon könnyű és szelíd terepet ígér, de ha végiggondoljuk, a könnyed fogalmazás mögött rendszerint egy-egy kegyetlen gondolat áll. De legalábbis rendkívül kemény, magas mércéjű, méltányosság, felmentés és mentség nélküli, és nincs kérdezési lehetőség, de még alternatívát sem kínál. A motivációs idézetek szerint az életnek csak egyetlen helyes módja van: rendkívül keményen dolgozni és sikeresnek lenni, amiket igazából nem is az „és”, hanem „amiből következik” köt össze. Ráadásul nem számol azzal a lehetőséggel, hogy valaki jól érzi magát a bőrében úgy is, hogy nem kíván neves, sikeres lenni, legalábbis annak általánosan használt jelentésében. Vagyis úgy szeretne élni, hogy nem kíván nagy tűzijátékot, sokak bókolását, és azt sem, mivel talán képessége sincs hozzá, hogy kegyetlenül űzze magát, és nem is akar nekimenni minden akadálynak, vagy éppen az egész világnak. Lehet hogy jól van, netán boldog. Vagy éppen elege van a pörgésből, és élvezni akarja azt, ami van. Ez persze elég sikamlós terület, és inkább csak a teljesség kedvéért került szóba.
Tehát a motivációs kinyilatkoztatások jámbornak tűnő üzenete alapjában véve kegyetlen, és aki komolyan veszi, azt nagyon könnyen komolyan meggyötrik. „Az olyan látszólag ártalmatlan szituációk, mint: ’Ó, rugalmas vagyok’, vagy: ’Mit szeretnél csinálni ma este?’, tulajdonképpen sötét számításokat, és kognitív, illetve érzelmi nehézségeket, mondhatni csapdákat rejtenek. A kedvesség látszatát keltik, de közben két mélyen aggasztó dolog történik. Először is, átadja a kognitív felelősséget: ’Itt van egy probléma, te kezeled, és old meg úgy, hogy mindenkinek jó legyen.’ Másodszor pedig, azzal, hogy nem mondja ki preferenciáit, arra kényszeríti a többieket, hogy találják ki azokat. Mások elméjének szimulálása az egyik legnagyobb műveleti kihívás, amellyel egy elme (vagy gép) valaha is szembesülhet.” (Brian Christian)
Természetesen fájdalmas kérdés, annyi küzdelem és fájdalom van benne, mégis megtörténhet, hogy a kérdést rosszul tesszük fel, emiatt a rossz hangzás. Miért bomlik fel annyi házasság manapság? – lehet hogy rossz a megközelítés. Ugyanis egészen más hangulatot áraszt az a kérdés, hogy miként lehetséges, hogy néhány kapcsolat kibír évtizedeket is? Illetve hogyhogy a legtöbb mégiscsak kibír éveket? Miért küzdenek olyan sokat a kapcsolatukért és egymásért, mi motiválja őket ebben? És mennyire megszenvedik a kudarcot, a közösségük megszűnését, ami azt is jelzi, hogy igencsak kötődtek egymáshoz! Milyen tisztességes a szakemberek törekvése, hogy segítsenek a megrekedt feleknek, és sok esetben sikerrel járnak. Elfogadnánk, hogy két ember együttélése csoda, akármennyi ideig is tart, és hogy vágynak egymásra, az is. És történik mindez azok után, hogy annyi sérelmet megéltek gyermekkoruktól kezdve mindama napig, mikor elköteleződtek egymás mellett. Munkahelyi stressz, szenvedélyek, sebződések, és az örök emberi gyarlóság környékez. Hát nem csoda mindaz, amit látunk, hogy ennek ellenére jelentős számú kapcsolat működik?
Végül, de nem utolsósorban a kudarc fenyegetései már az elméleti szinten megakasztják a motivációt, már elvi szinten működik az elkerülés, változatos ellenérvek sűrűjében. Nem beszélve az állandó teljesítménykényszer alatt kialakuló kognitív torzulásokról, mentális problémákról.
Hetedszer az a kérdés, hogy tulajdonképpen mitől kellene szabaddá tegyenek ilyen igazságok, azaz az inspirációs, motivációs szlogenek? A kutatások például azt mutatják, hogy a megbocsátás nem teszi boldogabbá az embereket, sőt, egyesek éppen szégyent élnek meg, vagy ahogy megfogalmazta valaki: mint akiből kimosták a keményítőt. Ha csak a boldogság maximalizálása, vagy egyfajta sikeresség a cél, akkor ez kontraindikált megoldás. Mégis, mivé lenne a világ, ha sérelmek, haragok, frusztrációk után nem következhetne pozitív szakasz, vagy hogyha minden bűn és mulasztás terhét egész életen át cipelni kellene az elkövetőknek, akik közé mind tartozunk.
Továbbá számos kutatás bizonyítja azt is, hogy az átmeneti szomorúság nem feldúlja az életet, hanem valójában jót tesz az emberrel, segít abban, hogy jobban koncentrálja figyelmét, méghozzá olyan dolgokra, amik értékesebbek úgy általában is, számára meg sokkal fontosabbak és célravezetőbbek. Támogatja abban, hogy fontosabb dolgokra összpontosítson, hogy felszámolja maradék szertelenségét és értelmetlen, üres, hivalkodó kockázatvállalásait, és hogy őrizze és megbecsülje a talán nehezebben kezelhető, de relatíve élhető és alapvetően elfogadható életformáját. Ezzel szemben a boldogság az, ami kevésbé produktívvá tesz, mert állandóan megszakítja a figyelmet, nehezíti a koncentrációt az aktuális feladatokra. Vakmerővé tehet, irreális önbizalmat ad, hogy bártan válogasson csak a feladatai, a kihívások között, kezelje azokat nagyvonalúan, akárcsak emberi kapcsolatait, hiszen lehetőségei szélesek, bármikor újrakezdheti, visszaépítheti őket. Mert megteheti, az eredmény pedig garantált, hiszen csak akarat (és munka) kérdése minden.
Szóval csak annyit szerettünk volna mondani, hogy nem olyan egyszerű és nem olyan egyértelmű a helyzet. Felemelőnek gondolt, bátorító mondatokban is ott a kockázat, és talán esetükben is az óvatosság az egyetlen járható út, illetve az egyetlen tanács, ami adható. Minden lehet építő, de a mértéket, a ritmust elvétve, a gondolatot erőltetve, a feladatot és a felelősséget félreértve akár kellemetlenül is elsülhet. Igazságaink márcsak ilyenek. Önmagukban nem elegek, és velük a fáradságosabb utat nem is lehet megspórolni.
Végül mondjunk egy jólismert, csontig rágott gazdasági példát: az emberi kapzsiság, elégedetlenség, nagyravágyás a gazdaság motorjai. Motivációk, ha úgy tetszik, ezek és hasonló nem éppen magaserényű tulajdonságok nélkül elképzelhetetlen a fejlődés, a gazdasági növekedés, tudományos haladás, de minden szellemi, nemproduktív területen is ez a helyzet.
Mi is lenne a megoldás? Van egyáltalán? Miképpen lehet a sokszor nagyon karcos, bántó élű igazságok között rendet tenni, hiszen nemcsak arról van szó, hogy nagyon viszket a szánk „kimondani az igazat”, hanem hozzátartoznak immár nemcsak az életünkhöz, hanem bizonyos mértékig annak harmóniájához is, nélkülük immár nem lehet kerek az élet.
Mindenképpen pozitív hatású lehet a csöppet sem szabadságszagú fegyelem, vagy a módszeres és gyöngéd önismeret, mint például az imádság/meditáció/elmélkedés, amikor a tenger partján kipróbáltatja szívét a végtelennel. Csakhogy ezek nem olcsó módszerek, nehezebb verbalizálni, nem lehet egy közhelyképpel illusztrálni. És az alkotók tehetsége legtöbb esetben arra már nem futja, hogy komolyabb szituációkat fogalmazzanak meg. Természetesen tisztelet a kivételnek.
Szokták emlegetni továbbá a szeretet öt fogalmát (öt „A”): attention, acceptance, appreciation, affection, and allowing. (az „and” a hatodik A :)) Odafigyelés (gondoskodás), elfogadás, megbecsülés, gyengédség (mint érzés) és megengedés (jóváhagyás). Oda-vissza, úgy értve. De ezek megvalósítása már nem életvezetési gyorsétel. Olyan, mint Ágnes asszony dolga, immár élethosszig tart.
Nincs egészen konkrét menetrendünk tehát, de van néhány szempont, amiket érdemes lehet megszívlelni. Legfontosabb, hogy nem kerüljük el azokat a helyeket és helyzeteket, ahol reális visszajelzéseket, elgondolkoztató ötleteket kaphatunk, legyenek ezek események vagy személyek. Előadások, figyelmeztetések. Másrészt pedig menekülünk a buborékból, a visszhangkamrából! Az önismeret nem egy bebetonozott adottság, fejleszteni lehet. Nem olcsó módszerekkel, hanem valós visszajelzésekkel, önvizsgálattal. Nem lesz sétagalopp. Például a leghatékonyabban a szinonimákkal tudjuk magunkat becsapni, félrevezető mellébeszéléssel, akusztikai felszarvazottsággal, a fonetikai szivárgással, az árnyalásokkal, a tematikus összecsúsztatásokkal, érzelmi erővektorok áthelyezésével. Meg lehet vizsgálni iróniánk karakterét, poénjainkat, álmainkat és fantáziálásainkat egyaránt, mert értékes visszajelzéseket kaphatunk. A nyelvtani önellenőrzés pedig nem egyszerű.
Úton lenni, ez a lényeg. És azon akár közhelyeket, rejtett kódolású szlogeneket, jószándékú biztatásokat is be lehet, és be is kell fogadni. De megkockáztatjuk: az emlegetett, úgynevezett „igazságok” a világ prímszámai, vagyis megtagadnak minden műveletet, nem ismerik a rugalmasságot (amúgy a végtelen számok halmazában való elrendeződésük törvényszerűsége, a matematika egyik rejtélye). A műveletet, és mostmár a szimbolikus oldalról nézve, nem könnyíti meg az sem, hogy az Univerzum közepén abszolút nulla van, azaz csend honol, előtte elnyelődik minden zaj, oda nem jut el a zűrzavar. Ott lehet az abszolút igazság. Vagy annak teljes megszűnte. Felmentődik minden jelentése és szándéka alól, úgy értve. Ez az igazság komplementer mivolta. És a párhuzamos jelentések súlya nyomasztó tud lenni, de válasz lehet a motiváló kifejezések és a személyes élet valóságának feszültségére nézve. Mert lehet, hogy egy-egy szöveg jól eltalálja az emberi törekvések „központját”, de ez semmit nem árul el arról a pillanatnyi pozícióról, ahol éppen a címzett személy tartózkodik, márpedig ennek nagyon fontos szerepe van abban, hogy a művelet célba jut, eredményes lesz, vagy éppenséggel ártalmas.
Említünk egy konkrét, gyakran előkerülő kérdést, és egy lehetséges választ hozzá. „Az emberiség történetében még soha senki nem érte el a ’munka és a magánélet egyensúlyát’, írja Oliver Burkeman, bármi is legyen az, és biztosan nem is fogod elérni a ’hat dolog, amit a sikeres emberek reggel 7 óra előtt csinálnak’ pontos követésével. Soha nem fog eljönni az a nap, amikor végre mindent kézben tartasz, amikor az e-mailek áradatát megfékezed, amikor a teendőid listája már nem lesz egyre hosszabb, amikor minden kötelezettségednek eleget teszel a munkahelyeden és a magánéletedben, amikor senki sem haragszik rád, mert lekéstél egy határidőt vagy kihagytál egy közösségi alkalmat, és amikor mint egy tökéletesen optimalizált ember, végre azok felé fordulhatsz, amikről és akikről az életnek valójában szólnia kellene. Kezdjük azzal, hogy elismerjük a vereséget: egyik sem fog megtörténni. De tudod mit? Ez kiváló hír.”
„A szerelem sosem hal meg természetes halállal. Azért hal meg, mert nem tudjuk, hogyan pótoljuk a forrását. Meghal a vakságtól és az árulástól. Meghal a betegségektől és a sebektől, meghal a fáradtságtól, az elsorvadásoktól, a hibáktól.” Anais Nin