Névdicsőítés 3.r.
Isten neve és Jézus neve Isten
Hilarion (Domracsev) (1845–1916) A Kaukázus hegyein c. könyvével akaratlanul és mondhatni váratlanul vihart kavart, ez a vihar korlátozott volt és hamar elült. Jól történt-e így, avagy sem, ez a mi szempontunkból nem releváns kérdés. Abban biztosak lehetünk, hogy rövid története nem volt felesleges, mert például ahhoz hogy egy ünnepet méltóképpen megünnepeljünk, nem elég maga az a nap, hanem úgy lesz igazi az ünneplés, ha úgymond felhasználjuk hozzá az összes megelőző hétköznapot. Reményünk szerint ez történik életünk látszólag fel nem használt idejével, egyszer valamire jó lesz. És immár hiába is feszülünk a múlt dolgainak, esélytelenek vagyunk, egy atomját sem tudjuk módosítani szándékainknak megfelelően a múlt sziszifuszi emelkedőjén, ezért is mondhatni, hogy pl. a szomorúság leghatékonyabb ellenszere, ha hagyod megtörténni. Aztán megismerhette a világ a hatalom kézírását, és az az érzésünk, hogy ilyen esetekben az ég is megemelkedik kissé.
Történetünk elsődlegesen az imádságról/imádkozásról szól, közben feltár egy teljes egyházi, társadalmi struktúrát, és amit láthatunk az egyszerre csodálatos és félelmetes, és talán erre az esetre megnyugtató a tapasztalat, amikor benne állunk egy folyóban, érezzük sodrását, megértjük erejét, történhet az jól is, elsülhet rosszul is, de nem válunk egyé vele. Átmegyünk a vízen, de nem mi vagyunk a folyó. Nem túlzás ha nemcsak a múlttal és negatív eseményekkel kapcsolatban teszünk így, eltökélhetjük hogy még a szeretetnek látszó folyamatok által sem engedjük magunkat manipulálni, hogy valaki befolyásolni szeretné érzéseinket és életünket, eleve nyomasztó hatások esetéről nem is beszélve, mert a szeretet is a feltárt folyosókat használja, nem nyit új járatokat. De ez nem ok arra, hogy ellenállj az életnek, kihívásainak, mert ha történik benned, Isten is áthalad rajtad, és igen, azon a gyaloghídon jön, amit még nem égettél fel.
Más kor volt az, vagy mégsem, mármint a 19. sz. vége, a 20. sz. eleje? A fák ugyanúgy öltözködtek akkor is minden tavasszal, mint manapság, a folyók azóta sem fordultak vissza, és az emberek akkor is vágytak ott lenni, ahol éppen nincsenek… Európa nyugati felén már volt akkora jólét, hogy lehetett unatkozni és kényeskedni, amit a kissé túlmisztifikált „fin de siécle” fogalomban foglalunk össze, dúlt az abszint-harc, kívül, belül, és egyre népszerűbbé vált az arcbőr fehérségét fokozó ólomtartalmú púder használata, és a smink kikerült az erkölcsi lexikon „a romlottság egyetemes jelei” szócikkéből, és rámaradt a szigorú vallásos irányzatokra, uralkodók már azt kezdték „becsszóra” bizonygatni, hogy tulajdonképpen nincs is hatalmuk, az orosz elit láthatóan érzéstelenítőt használ társadalmi problémák ellen, de írhatnánk polarizált látást is, kezdett teljessé válni a klasszikus zene alkotói névsora, és a világ nagyrészén, az emberiség elsöprő többsége pedig robotolt reggeltől napestig a puszta megélhetésért. Közös még a felettünk lévő égbolt, ahonnan egykori tekintetek tükröződnek, és azt szeretnénk elkapni, amelyik a nagy titkokhoz közelebb visz. Az a korszak úgy maradt az emlékezetben immár, mint amikor murván vagy sétánykavicson átmegy valaki egy futózápor után, ami éppencsak elverte saját porát, – járása kissé átforgatja a kövezetet, és a szárazulat, mintegy aranyozottan kirajzolja vonulását. De elég egy újabb zápor, vagy éppen napsütés, esetleg csak egy kis idő, és a nyomok hihetetlen sebességgel törlődnek ki az észlelés sikerélményeiből.
Hilarion (Domracsev) örökfogadalmas (sémás – ahogy nevezik, az örökfogadalmas viselet, a „séma” után) szerzetes könyvében kifejtett gondolatok nem voltak előzmény nélküliek a keleti egyházban, mégis az ő műve (első kiad. 1907., 2., 3. kiad 1910., 1912., utóbbi a kijevi Pecserszkaja Lavra által) került a figyelem középpontjába, és történt minden nemcsak ádáz kritikusainak, hanem vehemens védelmezőinek is köszönhetően, amint az másutt is megesett. Oroszországban kezdetben a legmagasabb körökben támogatták, például Erzsébet Fjodorovna nagyhercegnő, a cár sógornője, férje erőszakos halála után apátnő, aki a kor hívő (és/vagy) arisztokratáinak menetrendszerű sorsában osztozott, mondhatjuk így, szívfájdalommal persze. 1918-ban brutálisan kivégezték, de holttestét hihetetlen leleménnyel és hatalmas kerülővel Jeruzsálembe vitték, és a Mária Magdaléna templomban temették el.
Hilarion könyve nagyon kelendő volt, hamarosan második kiadásra is szükség volt, amit a korban szenzációsnak számító 10.000-es példányszámban tejesítettek. Kisvártatva viszont egyházi cenzúra alá került, eretnek tanítást tartalmazó, kártékony írásnak titulálta teljes egyhangúsággal a Szent Szinódus az Orosz Ortodox Egyház Zsinata), úgy, amint azt a történeti részben kifejtjük (közel 100 évvel az első kiadás után nyomtatták újra orosz nyelven, pontosabban 2008-ban). Hilarion (Domracsev) reakciója szintén a történeti részben.
Mert egyedül az ember képes és kész arra, hogy embertársai szenvedéseire ráerősítsen, ha nem is fizikailag, hanem valamiféle „igazság” hangsúlyozásával, amiből a szerencsétlen, valamilyen oknál fogva, ki van zárva. Aztán addig erőltetik ezt, amig az illető tűkörképére is ráég a bánat, de nem lehet barátod az, aki bajodban is igazságait hangoztatja, vád alatt akar tartani. Mert az ember időnként egy lélegző Koh-i-Noor, máskor meg csak holt csillogás, néha öntudatos és magabiztos, máskor sebzett és erőtelen. Vissszautasítás esetén pl. ugyanazok az agyi területek aktiválódnak, mint amikor komolyabb fizikai fájdalom ér, gyakorlatilag ugyanúgy fáj, csak nincs mit begipszelni. Természetesen Hilarion is sértődötten reagál az őt ért vádakra, és ez jól példázza azt is, hogy limbikus rendszerünk egész életünk során nem érik be. Amikor az érzelmi „gombjainkat” csavargatják és túlpörgetnek a racionális feldolgozóképesség határán túlra, úgy reagálunk, mint gyerekek. Ez a rendje, de az érett agy előbb vagy utóbb, enyhe sérülésekkel élő szinte azonnal képes átlátni, összevetni más szituációkkal, integrált tapasztalatokkal, és új jelentést adni az egésznek, érzelmi múltjának függvényében (Jill Bolte Taylor harvardi agykutató szerint akár kilencven másodperc is elég ahhoz, hogy azonosítsunk egy érzelmet, és ezt követően megnyugtatóan racionalizáljuk. Ez a mágikus másfél perc aztán különös karriert futott/fut be egyes motivációs trénereknél). A limbikus rendszer automatizmusát tehát képes tudatosan újrafogalmazni egy érettebb válaszban.
Hilarion (Domracsev) sértetten hunyt el, sírja ismert, de nem zarándokhely, Newton elveszett törvénye értelmében, miszerint ha valami értékes, attól még nem biztos hogy nagyobb is a tömege. Gorny nevű település fölötti erdőségben nyugszik, Novorosszijszk-től nem messzire (30 km), és érdekesség, hogy ennek a településnek egyik erdőbe nyúló utcájában van egy zarándoktemplom, egykor itt tevékenykedő, gyógyító szerzetes, bizonyos Theodosius tömegeket mozgató hatása nyomán, akit a kilencvenes években kanonizáltak, sokak egyet nem értése ellenére. Akik, hogy befejezzük a gondolatot, üres vallási népszerűségnek tartják ténykedését, akkor is, ha emiatt meg is lakolt a kommunista rezsim idején.
A tanítás lényege, hogy Isten és Jézus Krisztus a nevükben teljes isteni mivoltukban vannak jelen, nevük az élő, jelenlevő valóságuk, – de ez egyelőre egy nagyon felületes megfogalmazás, viszont most nem kívánunk erről többet, kifejtését több bejegyzésben szeretnénk, de a megértésnek feltétele minden esetben a „hit által” márkajelzés megléte. Eredete a Jézus-ima, aminek ezekben az évtizedekben keleten nagy volt a népszerűsége, gyakorlatilag majdnem akkora, mint ma az a vágy, hogy bőrünk öregedő állapotával kezdeni kellene valamit, mindenekelőtt kinézetileg. Van ennek az egyszerű imádságnak egy másik üzenete is, hogy amikor mennyei érintés alatt vagy, és ezt egész tágan lehet értelmezni, keress valami szépet a világban, legyen az egy autó, pókháló, fényes cipő, egy szívbeli belső érzés, egy emlék, ének, egy név, egy bibliai mondat, bármi, amit a természet és az emberek úgy viselnek, hogy szenvednének, ha elveszítik – szóval gyönyörködj benne, engedd, hogy átmelegítsen. Olyan ez, mintha egyszerre kitavaszodna, és a sokméteres hó elkezdene elolvadni apró vízfolyások csilingelésével, és alóla az Éden előbukkanna.
Az már csak ráadás, hogy történik mindez a 20. század elején Oroszországban, egyfajta presto in finale, ahol a végére már elviselhetetlenné fokozódik a feszültség, ahogy Robert Schumann egyik művében, aminek elején az a kérése: Olyan gyorsan kell játszani, amennyire csak lehetséges. Néhány oldallal később pedig ez szerepel: Gyorsítani! – Amikor minden lépésnél úgy érzi a történetet olvasó, hogy a béke csupán egy kedves gesztusnyira van, holott az egyenes út már por és hamu fele vezet. Az uralkodó elit hozzáállásában az érződik mint a vastaps esetén, éppen az az igyekezet, hogy minél lelkesebben, egymást biztatva, le nem maradva ünnepeljünk, biztassunk, fejezzük ki hálánkat (témánk szempontjából: szedjük össze minden erőnket, oldjuk meg ezt a helyzetet) – éppen ez vezet oda, hogy a ritmus gyorsulva szétesik. Méghozzá a szünetek csendje miatt, amik ilyenkor nagyon bántónak tűnnek. Van amikor már nem lehet jól csinálni, amikor egy gyalog mattot ad, és ezt lehet immár általánosan érteni: egy szerény érzés vagy gondolat. Feltéve, hogy valaki egy tetoválásnál komolyabb dolgot akar az életében.
Álljon itt egy rövid statisztika:
„1934 a sztálini terrorpolitika kíméletlen megvalósításának éve volt. Ugrásszerűen megnőtt az egyházra nehezedő nyomás. A még 1925-ben alakult „Harcos istentagadók szövetsége” 1932-ben ötéves tervet fogadott el, amely az első évre az összes teológiai iskola bezárását és a papok élelmiszerjegyekkel való ellátásának megszüntetését irányozta elő, második évre – a templomok tömeges bezárását, vallásos tartalmú közlemények írásának és „kultikus tárgyak gyártásának” betiltását tervezte, a harmadik évben a „vallási szertartások művelőit” szándékozta külföldre száműzni (a tényleges körülmények között a „külföld” természetesen eufemisztikus szóhasználat volt), a negyedik évben volt esedékes az összes vallás még meglévő templomának bezárása, és végül az ötödik évre várt az elért eredmények megszilárdítása. És 1934-ben valóban folytatódott a templomok tömeges bezárása, a papok, egyházközösségi tanácstagok és aktív egyházközösségi tagok, az ún. „egyházi emberek” letartóztatása, kiutasítása és száműzése. A száműzések helyszínei és a táborok zsúfolásig voltak a hitükért törvénytelen megtorlást szenvedő mártírokkal.” (219. oldal)
„Ukrajnában a forradalom előtt meglévő parókiáknak 3%-a működött. 1940-ben az egész kijevi egyházmegyében két parókia maradt három pappal, egy diakónussal és két kántorral, míg 1917-ben az egyházmegyéhez 1710 templom, 23 kolostor, 1435 pap, 277 diakónus, 1410 kántor és 5193 szerzetes tartozott.” (221. oldal) Konrad Onasch – Vlagyiszlav Cipin: Az Orosz Ortodox Egyház története
Maga a gondolat a Jézus-ima gyakorlatából származott, a keleti teológia lelkiségi hátterével, és azt a gondolatot, ami annak sajátos, misztikus (költőinek mondanám inkább) nyelvezetére épülő, monasztikus szerzetesi életvitelből kinőtt, – skolasztikus fogalmakkal értelmezni, nyugati életvitelbe építeni nem egyszerű. Magának a gondolatnak a pietista kegyességben a „Krisztus vére” tartalmat, a pünkösdi-karizmatikusnál a lélekkeresztséget lehetne valamennyire megfeleltetni, a katolikus tanításban talán a szentáldozás néhány vonása állhat közel, de mindezek durva közelítések, és semmiképpen sem tartalmi megfeleltetések, csak az illető irányzat legbensőségesebb hitélményeihez, vallási tartalmaihoz, érzéseihez vezető fogalmakat jelöli, mint valami spirituális útjelzőket, és csupán a megértést hivatottak segíteni, és ilyen módszerrel a képmutatást is nevezhetjük rossz ütemű nyájasságnak. Ha már durva közelítés, egy ilyen értelmezés a reményről azt tartja, hogy az olyan mint egy személy, aki minden képességét elveszítette, egyedül a szeretet maradt meg benne. A kérdés az, hogy ez esetben mit lehet vele kezdeni, pontosabban mire lehet vele menni. Talán azt, hogy elfogadod szíved saját termését, hihetetlen mennyiségű szeretetet képes „termelni” önmagában, mondjuk felső érintésre, hogy igen csodálkozol, amikor már túlcsordul a rossz körülötted vagy a fájdalom benned.
Hilarion ráadásul kilóg a fősodorból, bár tanítása nem felettébb elvont, nem is annyira újszerű, mégis másképp látja a dolgokat, mint sokan, és kortársai közül is csak kevesen értették meg mondanivalójának lényegét, ezért könyvének elítélése után egyfajta zavarodottság kíséri életét és tanítását. Ez nem az az eset, amin túl lehet lenni néhány pihentető alvással, inkább ahhoz hasonló, amikor huzamosabb ideig elmaradt a virág locsolása, és kérdés, hogy visszafordítható-e a hervadás folyamata. Fontos azt is megemlíteni, hogy a pszichés jólét, az erkölcsös életvitel nem korrelál semmiféle hittartalommal, templombajárással (templomba egyébként, statisztikák szerint is, nem is annyira a találásért, inkább a megosztásért megyünk, mármint hitről, Istenről szólva), imádság-formával, de valamennyire összefügg a bizonyságtétel gyakoriságával (magyarán: ha beszélsz róla, elsősorban a te hited erősödik) illetve a közösséged integrációs képességének hatékonyságával. Mindezek fölött amivel leginkább pozitív kapcsolatban áll, az az eltökéltség és a nyitottság a keresésben (nem a lezártság), a sebezhetőség és a tévedés lehetőségének elfogadása, illetve az a gondolat, hogy ez a folyamat kifejezetten értékes, tartalmas és szórakoztató számodra. Az ember tehát azért kellene hálát adjon, hogy még úton van, hogy nem ért mindent és nem beérkezett, viaskodik kérdésekkel, saját gyarlóságokkal. Isten elkészít a Krisztus Jézus napjára (Fil. 1:6), de amikor azt mondod, hogy elkészültem, akár ismeretben, érzésekben, el sem képzeled, mennyire veszélyben vagy, akár be is állíthatod az időzítőt.
Egyesek szerint a megtérés az az állapot, mikor az ember úgy érzi, hogy megnyerte a világformulát, és már mindennek értelmezése ebből következően felfejthető és megérthető. Hogy immár nem kell többé gyötrelmesen darabokból összerakja a világot, mert mindent átlát ez alapján (The mind of Christ? Stuart Cranford Devenish). Mondhatni mint egy állandósult állapot az „elment vesekő után”, amikor minden, de minden a komfortzónán belül van, a világ könnyű, és próbálsz valami rossz emberi tulajdonságra emlékezni, de rájössz, hogy hiába emlegetik előtte, te sosem hallottál olyasmiről. De mit is kérünk újra és újra, mire vágyunk? Hogy történjen valami rendkívüli, ami megváltoztatja az életünket, méghozzá záros határidőn belül. Paul Ricoeur türelemre int, és arra biztat, hogy tartsuk fenn „a gyanakvás hermeneutikáját”, mert rengeteg hazugság van a világban, és maradjunk a „második naivitásban”. „Nézz a világra gyermeki csodálkozással, készen arra, hogy meglepődj az igazság, a szépség és a jóság áradó égi bőségétől”. Nincs tökéletesen rossz vagy jó ember, de van akinek többet illene dolgozni negatív késztetései elfojtásán.
Szerzetesek, miközben évekig a „pusztába” (Kaukázus hegyei) elvonulva imádkoztak, átéltek valamit, amit megpróbáltak elsősorban kortársaiknak átadni, mi pedig az eredeti élmény nyomába eredünk, de nehéz lelkiségi hovatartozásunkat, érzéseinket kitagadni és az eredeti élményt a maga elevenségében megragadni. Márpedig nem lehet más célunk. Ismert a mondás: Vigyázz, mit kívánsz, mert azt kapod! Okkal kereszteztük egymás spirituális életútját, mivel mi a múltat nem tudjuk tanítani, engednünk kell, hogy ő tanítson minket. Régi lelkiségi tapasztalatok felkutatása, összegyűjtése, „gyertyafények összevonása” mondhatnánk a műveletre, mégcsak híd sem kell közénk, más átjárót használunk, apró fények felnyalábolása, hogy még a sötétség is eljön megcsodálni, de arcunkba nem jöhet, kénytelen tisztes távolságból figyelni.
Jézus-ima legegyszerűbb változata: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!” Hilarion (Domracsev) mestere, Desiderius, időnként még rövidebb változatokat használ: „Uram Jézus Krisztus!”, „Uram Jézus, könyörülj! ill. egyszerűen „Jézus!” Azért ez nem annyira bonyolult, és ilyenkor már a nyugati ember egy új fejezetet nyit kételyében, hogy: ennyi? Mintha Istent bosszantaná az egyszerűség, vagy hogy bonyolult dolgok esetére legyen nálad mindig egy fehér zászló. Ez az tömörség éppen teret ad izgalmas gondolataidnak, amik lehet hogy kedvesebbek Istennek, mint a fegyelmezett élet, amint a rakoncátlan kisebb fiú rapszodikus élete is jobb minta, mint a sivár engedelmesség.
„Isten Fia teljesen és maradéktalanul jelen van az Ő nevében is, minden tökéletességével és istenségének teljességével”- írja Hilarion (Domracsev). Ennek a kijelentésnek előzménye Kronstadti János (+1908, kilencvenes években szentté avatott), hihetetlen hatású kronstadti parókus írásában keresendő: „Az Úr neve… legyen számodra maga az Úr helyett… Az Úr neve maga az Úr…” Magyarul megjelent könyve: Életem Krisztusban.
Előzménye tehát Kronstadti János azon állítása, hogy Isten neve maga Isten, de a fogalmi egyezés nem jelent teljes tartalmi átfedést. Kronstadti János meghalt mielőtt ez a vita kirobbant volna, és az idézeteit a szövegkörnyezetből kiragadva használták. A neves XX. századi ortodox tudós, Alekszej Loszev így foglalja össze említett szerző gondolatait: a) „Isten neve Isten (teremtetlen) energiája, amely elválaszthatatlan magától Isten lényegétől, és ezért maga Isten. b) Isten azonban különbözik energiáitól, ennélfogva nevétől is, ezért Isten nem azonos nevével vagy általában egy névvel.”
A teremtetlen isteni erőkről szóló ortodox tanításról később külön szó lesz, és értjük, hogy anélkül nehezen érthető mindez, továbbá itt vannak még a nominalizmus-realizmus filozófiai fogalmak, amik semmiféle történelmi kapcsolatban nincsenek a keresett vallási tartalommal, ennek ellenére nagyfokú logikai egyezést mutatnak. A témának egyébként érdekes, írói megoldásokban sziporkázó feldolgozását adja Umberto Eco A rózsa neve c. bűnügyi/történelmi/szórakoztató regényében.
Már magának a fogalomnak pontos meghatározása is nehézkes, mondhatni nyugati fogalmakkal reménytelen, még testvérek között is elég egy mássalhangzó eltérés, hogy heves vita legyen belőle. Ismerjük. Különféleképpen közelíthetjük meg a jelentést, néhányat máris ide írok, de egyik sem tökéletes: Jézus neve isteni eredetű, ennélfogva isteni tulajdonságokkal rendelkező Név; ’Jézus nevében benne van Isten mivolta’; ’Jézus nevének kimondásával Isten valóságához érünk, ha minden más feltétel teljesül’ (ez keleten teológiailag kissé sántít); ’Jézus neve és személye szétválaszthatatlan, amint azt a krisztológiai formulában ismerhetjük’. Alapvetően ezeknek a próbálkozásoknak semmi jelentőségük, annak ellenére, hogy a továbbiakban is élnünk kell hasonlókkal, ugyanis nem a gondolat jelentéséről lenne itt szó, hanem azt a lelki tapasztalatot lenne érdemes megismerni, amiből ez kinőtt. Közvetlenül átélve megismerni, úgy értve. Mintha forró nyári délután a viharos Annapurnáról szóló történet hallgatása fagyási sérüléseket okozna, vagy hogy télen egy sivatagi beszámolóra levetkőznénk. Hit által úgy érzékelni a jövőt, hogy benne élnénk. „A Szabadság-szobor lenyűgöző alkotás” – ezt azok is elfogadják, akik élőben nem látták, de egy emigráns hajó harmadosztályáról megpillantani, az mégiscsak más élmény. (Ld. Tornatore Az óceánjáró zongorista legendája c. filmjének megható jelenetét.) Tehát nem Isten jelenléte, mint érzés, gondolat, lágy szellő, hanem hamisítatlan valóságában, pontosabban teremtetlen isteni erői révén, de ezekről hamarosan.
A nyugati keresztyén lelkiségre szinte semmilyen hatással nem volt, bár két kortárs követője nyugaton is ismert, a tragikus sorsú polihisztor Pavel Florensky, illetve Szergej Bulgakov. Két állítás egyszerre lehet igaz rá: idegen a nyugati misztikától, másrészt akár be is illeszthető abba, legközelebbiek talán Hildegard von Bingen, Nicolaus Cusanus, Teuler, Keresztes Szent János, de mindez kissé erőltetett. Az összevetésnek, a nyugati párhuzam nem segít a megértésben, hiszen a gondolat mögött egy olyan életvitel, ill. hitéleti gyakorlat áll, ami aligha utánozható, a Jézus-imában elmélyedő ember pedig nem 21. századi alkat. Enélkül azonban, meglehet, hogy az egész értelmezhetetlen, pusztán egy újabb kényes lelkiségi buborék, de sokakat elkeserítene, hogy kimaradnak egy lelki megtapasztalásból, mégha csak értelemmel is közelíthetnek hozzá. Aggodalom, mentegetőzés ezzel lezárva.
Háttérben a hezüchaszták imádságos élete, kapcsolatos élményeik, a palamita (Palamasz Szent Gergely 1296 – 1359) lelkiség, a keleti teológia egész légköre, Isten megismerésének módja (katafatikus, apofatikus), a teremtetlen isteni energiákról, megistenülésről szóló tanítások, illetve az, amit nyugatiak elvont és üres szócséplésnek gondolunk, a nominalizmus-vita, ami megpróbálta tisztázni a megfoghatatlan fogalmak természetét, a konkrét dolgok és az elvont fogalmak összefügéseit, hogy röviden fogalmazzunk. Igyekszünk ezekkel megismerkedni, úgy értve közösen. Mindezeknek azonban másodlagos szerepük van, arra hivatottak csupán, hogy az elsődleges lelki megtapasztalást valamilyen formában szóvá tegyék, formába öntsék. Méghozzá olyan fogalmakkal, amiknek konzisztenciáját a filozófia, a lelkiségtörténet, a teológia megvizsgálta már, amik egyetemesen elérhetők.
Legteljesebb elemzése talán Hilarion (Alfejev) volt budapesti és magyarországi metropolitának Az Egyház szent misztériuma című könyvében található, de inspiráló volt Gary M. Hamburg vonatkozó tanulmánya is. Hilarion (Alfajev) könyvének első, orosz nyelvű kiadása Szentpétervár, 2002., azóta angolul és románul is elérhető, könyvészet a végén. Az idézett műnek csak első részét tárgyalja, ami tkp. az imádkozásról szól, megvan a saját értelmezése a Hilarion-formulához, mondanom sem kell egy szelídebb változatot támogat (Kronstadti János-verzió), ami, mondjuk úgy, hogy maradék nélkül beilleszthető a görög-keleti kánonba, teszi mindezt rendkívül kreatívan, széles kitekintéssel, érett lelkiséggel. Mindenképpen dicséretes, hogy a témát előveszi, és bizonyos értelemben a kortárs ortodox gondolkodásba ismét beemeli. Hihetetlen gazdag tudományos és egyházvezetői tevékenysége mellett zenét is szerzett, érdekes, hogy először ebben a minőségében találkoztam nevével. Rajtuk kívül természetesen sokan mások is értelmezték a művet, a gondolatot, illetve a forrásul szolgáló lelkiséget, és következtetéseik igen nagy szórást mutatnak, de nem kívánom mindeniküket ismertetni.
Hilarion (Domracsev) egyik tudós kortársa és követője, Sz. Bulgakov szerint Jézus neve magába foglalja valamennyi isteni lény összes nevét (Jézus az isteni Szentháromság egyik személyének hiposztatikus neve, nem csupán egy tulajdonság vagy isteni attribútum megnevezése), de magába foglalja az összes emberi nevet, mivel Ő teljes mértékben magára vette (hiposztatizálta) az egész emberi természetet. Jézus neve tehát az abszolút Név. Jézus neve a teremtetlen isteni energiákhoz kapcsolódik, nem a teremtett valósághoz, de emberi felfogás számára előkészített értelmes emberi artikulációt tartalmaz. Ez egy nem teremtett, isten-emberi név, amely isteni természetét tekintve fogalomfeletti, de morfológiai és fonetikai anyagi formák relatív változatosságával (amelyek egy érthető, szemantikailag egynemű mag körül változnak) a különböző nyelveken, amelyeken a Jézus nevet a megtestesült Logosz megszólítására használjuk.
Hilarion szerzetes szerint, Jézus nevének kitartó ismétlésével az ember olyan állapotba juthat, amelyben Isten nevét magával az Úrral, az Ő személyével azonosnak érzi. Ezt az állapotot elérve az ember Isten erőiben részesül, isteni tulajdonságokat szerez. Ez nem más, mint a keleti keresztyénség hagyományos tanítása a megistenülésről. Erről később. Azt nem állítjuk, hogy ezekkel a fogalmakkal Hilarion tisztában volt, de nem lehettek idegenek számára, és egyáltalán, benne voltak annak a helynek és kornak a légkörében, ahogy egy egyszerű pietista is felszisszenne minden emberi érdemre, büszkeségre, amit a hit dolgaival hoznak összefüggésbe.
Érdemes először megismerkedni az eredeti hilarioni gondolatokkal. A műnek magyar fordítása nincs, az itt közölt szöveg lektorált, de nem műfordítói minőségű, nincs is idézőjelben, a szöveg idézetként való felhasználása előtt legyünk ezzel tisztában. Készült az 1907-es kiadás alapján, sajnos a bónusz, a régi könyvek illata, ezúttal elmaradt.
Hilarion (Domracsev) A Kaukázus hegyein c. egyetlen könyvében ezeket írja:
Jézus neve mennyei név, Isten az ő angyala által küldte ezt a nevet („Nevezd az ő nevét Jézusnak” – Jehoshua, Yeshua arámul), és ebben a névben az istenség teljessége lakozik. (Kol. 2: 9)
Jó lelkiismerettel, bátran teszünk bizonyságot arról az igazságról, amelyet az isteni kinyilatkoztatás és az értelmünk egybehangzóan tanúsít, hogy Isten nevében maga Isten van jelen – egész lényével és (valamennyi) isteni tulajdonságával. Természetesen ezt csak megvilágosodott szívvel lehet megérteni, emberi bölcselkedésnek kevés hasznát vennénk, amint arról néhány bibliai példa is meggyőzhet. „Hogyan adhatja nekünk az ő testét? (Jn. 6:52) – faggatják egymást a tanítványok. Vagy: „Hogyan mehet be az ember az anyja méhébe, hogy újra megszülessen?”. (Jn.3:4). Az Úr azt mondja: aki lélektől születik, az lelki (Jn. 3:6), vagyis a lélek dolgait más értelemmel kell kezeljük.
Amikor egy ember, Isten indításából, éjjel-nappal, minden erejével, fáradságot és időt nem kímélve… Isten nevét hívja segítségül a Jézus-imával: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön! – természetesen… az összes többi evangéliumi parancsolatot is teljesíti…, és bűnös állapotának, valamint Isten jóságának tudatában van, amikor a Szív megérett rá, csodálatos dolgot fog tapasztalni. Azt éli meg, hogy az Úr Jézus Krisztus megtestesült az Ő nevében, maga az élő Úr jelentkezik valahányszor elhangzik az Ő neve. Az Úr személye és az Ő neve olyannyira eggyé válik, hogy lehetetlen egyiket a másikuktól megkülönböztetni. Világos is, hiszen az Úr Jézus Krisztus a mi emberi természetünket felvette az Ő isteni személyébe, és az Ő testében lakik az Istenség egész teljessége (Kol. 1:19)
Ugyancsak ebben a könyvben ír le egy találkozást, amit egy következő bejegyzésben részletesebben is bemutatunk: Azt mondják, hogy Isten nevében benne van maga Isten, ámde Őt megnyerni mégsem könnyű, mondta az öreg barát, és elszomorodott. Majd így folytatta: manapság a Jézus-ima szinte ismeretlen az emberek számára, és ez elsősorban annak tulajdonítható, hogy sem mesterek sem tanítványok nem érdeklődnek e lélekmentő szolgálat iránt. Nemcsak hogy hiány van belőlük, hanem, ahogy Ignác püspök (Antiochiai Szent Ignác 35~107) mondja: egyáltalán nincsenek.
Az Isten Nevében elmerült elmében nincs helye a világi dolgoknak, még az építő gondolatok is idegenek ilyenkor. Ezen túl, ha Isten neve által az ember egyesült az Úrral, elméje elveszíti természetes durvaságát, tisztává válik, mint a mennyei fény, már messziről érzékeli a közeledő tisztátalan gondolatokat, és Isten kegyelméből megszabadul tőlük, hiszen a Királyok Királyával, az Uraknak Urával van közösségben.
Bárhová tekint az ember, láthatja, hogy minden más erő fölött győzedelmeskedik Isten neve. Ezért mondjuk, hogy az ima minden erény anyja, vezére és királynője. Csakis az Úr Jézus Krisztus tud megszabadítani minket attól a sok kísértő gondolattól, amelytől szenved minden ember, aki nem újult meg Krisztus kegyelme által.
A ’Jézus’ névben maga az Úr Jézus Krisztus, a mi drága Megváltónk van jelen. Milyen alapon választanánk el Jézus Krisztus nevét az Ő isteni természetétől, és ne tisztelnénk Őt a Nevében személyesen, élő Istenként? Ha azonban úgy gondolod, hogy ez túl meredek, a világi elme számára felfoghatatlan misztérium, elvont, érthetetlen tanítás, gondolj arra, hogyha Jézus Krisztus nevéből kivennénk az istenséget, akkor az olyan lenne, mint bármelyikünk neve. Mi értelme és ereje lesz akkor ennek a névnek, amely Istentől mégiscsak minden teremtmény fölé emeltetett…? De mi megértettük Isten nagy titkát és áldjuk ajándékáért, számunkra becses Megváltónk neve, és a vele való egyesülés a mi életünk célja és üdvössége. Ugyanúgy, az evangélium ereje, minden más könyvvel szembeni kitüntetett volta és az emberi szívekre gyakorolt különleges hatása Jézus Krisztus nevéből ered, amely nagyobb minden névnél – és ha ezt a nevet kivesszük az evangéliumból, akkor olyan lesz, mint bármely más emberi könyv. Még testi érzékszervekkel is felfogható, hogy Jézus Krisztus nevéből, amely az evangéliumban gyakran ismétlődik, milyen isteni erő sugárzik, már az életünk eseményeire nézve is valóságossá válik az Ő kijelentése, amint mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz bennem, ha meghal is él.” (Jn. 11:25).
Sokan mondják majd azon a napon: Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket? Jézus nevének engedelmeskedik minden gonosz szellemi erő, ami megintcsak azt igazolja, hogy Jézus Krisztus nevében Isten mindenható ereje van, tehát ez a név maga Isten. Valójában az Atya Isten ezt a nevet, amely minden névnél nagyobb, az ő szeretett Fiának adta: hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyei, földi és alvilági, és minden nyelv vallja, hogy az Úr Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsősége. (Fil. 2:10-11)
Jézus Krisztus neve nem választható el az Ő isteni lényétől, mert valamely név iránti tisztelet is azé, aki azt a nevet viseli. Nem állítjuk, hogy könnyű megérinteni az istenséget Jézus Krisztus nevében, és ez nem is az ember erőfeszítésének eredménye, hanem Isten ajándéka – méghozzá a legdrágább, mert ezáltal valósul meg az Úrral való igaz közösségünk, szívbeli egyesülésünk, ami minden lelki lény vágya és legvégső célja. Itt lelkünket mintegy elárasztja Isten jelenlétének boldogító érzése, és szívünk ténylegesen egyesül Krisztussal, aki az örök élet adományozója.
Jézus Krisztus nevében minden benne van: hitünk, az egész egyházi szolgálat – és minden keresztyénnek, amikor imádkozik, Jézus Krisztus pártfogását kell kérnie, aki egyedüli közbenjáró Isten és az emberek között (I.Tim. 2:5), és csak általa lehet eredményes az imádság. Ő maga ígérte, hogy: “amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” (Jn. 16:23-24).
Aki átéli a Jézus Krisztus nevéből áradó isteni erőt, és befogadja, az lelki emberré válik, és minden földi dolga ennek fog alárendelődni, belép Isten békességébe, és megpihen benne. Hacsak nem lesz felelőtlen vagy öntelt, ezt az ajándékot nem fogja elveszíteni.
A szent és istenfélő atyák ismerték Jézus Krisztus nevének erejét, és azt igyekeztek nekünk is átadni a Jézus-imában, amelynek gyakorlása az erények között az első helyet foglalja el, mint ahogy Isten is mindenek felett áll. Minden jámborság anyjának, gyökerének és alapjának nevezik. Jézus Krisztus nevében, mint fentebb megjegyeztük, benne foglaltatik hitünk, mind az egész egyházi szolgálat és a teljes keresztyén jámborság. Ez mindennek a gyökere és alapja. Ha azt az ember a szíve közepén hordozza, örök élete van, mert Jézus Krisztus nevében benne van az örök Isten.
Amint a hó a tűz melegétől, úgy olvad el a gonosz lelkek kárhozatos serege Jézus Krisztus hatalmas nevétől, amely a Sátán számára rettegett, lángoló név, de számunkra Isten ereje és bölcsessége.
Az Úr Jézus Krisztus a világ világossága, ahogy ő maga mondta isteni kijelentése szerint: „Én vagyok a világ világossága.” (Jn. 8:12). Az imádság által, amely elménk és szívünk törekvése Isten felé, belépünk ebbe az isteni világosságba, és a Vele való szent és szoros közösségünk folytán részeseivé válunk a szellemi fényességnek.
És ez a szeretet vagy Istenre való emlékezés, amelyet ez az imádság fejez ki, szükségszerűen egyesíti szellemünket az Úrral: és ebben az egységben, az Ő isteni természetének a mi szellemünkkel való közössége által az örök élet részeseivé válunk.
Mindenütt az imát az összes erény fölé helyezzük, azaz semmi sem ér fel hozzá, semmilyen más erény gyakorlása. Szoros, sőt, a legszorosabb közösségbe von minket Istennel, ahogy az Apostol írja „Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek ővele.” (I.Kor. 6:17), és „az isteni természet részeseivé” válunk (II.Pét. 1:4). Természetesen Istennel való ilyen szoros közösségünk, Isten ilyen közelsége semmi másban nem létezhet, csak az imádságban.
Válogatás Hilarion gondolataiból, amiket az imádság három fokáról írt (kivonat)
Első fok a Jézus-imában: a testi szint.
Nappal vagy éjszaka van, fáradt, vagy pihent vagy ne számítson, bármivel foglalkozol, csak mondjad szorgalmasan: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Utazás során, munka közben, akár téglát raksz, akár főzöl. Mert mindezekben csak a test fárad, az elme azonban nincs lekötve, ezért adj neki egy olyan elfoglaltságot, amely építi, ami megfelel sajátos természetének, azaz kimondani Isten nevét. Az Ő neve szent, és oly módon forrása is a szentségnek, hogyha kimondod nevét, még a szádon kiáramló levegő is szent, megszenteli szádat, testedet, ágyadat, munkahelyedet. Ne legyetek restek gyakorolni magatokat ebben – amennyire csak rajtatok múlik, ha lehet egész nap, minden helyen és bármilyen foglalkozás közben. Mert ha meg is rekednél ebben a gyakorlatban, ha lelkileg nem jutnál ennél előrébb, abban az esetben is nagy nyereséged lesz, mert szándékod szent és Istennek tetsző, törekvésed becsületes és tiszteletreméltó, munkád gyümölcsöző és üdvös lesz. Áldott leszel, az emberek is megérzik nemességed és jót tesznek veled, és Isten sem fog haragudni rád.
Kezdetben rendkívül nehéz lesz, sokszor eljut oda az ember, hogy feladja. A szív háborog, az egész lelket érzéketlenség sújtja, tompának érzed magad, az ellenállás szokatlan erővel kerít hatalmába, és az élet szellemi területe mintha kőfallal lenne előtted lezárva. Ez a szomorúság, a kitartás, a szenvedés ideje. És ezen mindenkinek át kell mennie, aki ebbe a nagy munkába belekezd. Miután átmentek ezen, meglátjátok, hogy eljön az öröm ideje. Mindezért azonban sok éven át kell dolgozni, tusakodni, szenvedni, meg kell küzdeni a testből újra és újra előtörő fáradtsággal, fásultsággal és ellenállással. A mennyek országáért teszitek mindezt, olyan mint a vajúdás ideje, aminek csodálatos eredménye lesz.
Második fok a Jézus-imában: az intellektuális szint.
Mondjuk az imát, de csak az értelem aktivizálódik. De legalább az elme kötve van, nem bóklászik össze-vissza, minthogy köztudott, hogy az elmét más módon nem lehet fegyelmezni, csak Jézus Krisztus mindenható neve által. Szükséges, hogy a Jézus Krisztus nevében elmerülő elme magát Krisztust érzékelje az ima szavaiban. Szigorúan tilos az elmében Istennel kapcsolatban bármilyen képet, formát forgatni. Krisztus szellemi lénye szintén elképzelhetetlen és megismerhetetlen számunkra. Az Apostol azt mondja: „…ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük.” (II.Kor. 5:16). Szükséges tehát, hogy az imádkozó elme teljesen kiüresített, minden képtől és gondolattól mentes legyen. Ebben segítségül van Isten kegyelmének ereje, amely érzékeli ezt a küzdelmet és segítségül van, hogy megszentelje az elme szándékát, mindenekelőtt megóvja a kószálástól, aztán a Krisztus fénye fogja beragyogni, és úgy érzel mint a hosszú téli hónapok után, kiállsz a napsütésbe, és az átmelegíti testedet. Egyszerre csak minden megvilágosodik az értelem számára, ahogy az apostolokról olvassuk: értelmük megnyílt, hogy megértsék az Írásokat (Lk. 24:45).
A Jézus-ima, ebben a fokozatban már megragadta az emberi elmét, és az, mint tudjuk, nem kis hatalommal bír fölöttünk. Azonban a legjobb, ha Istent ekkor már nem a fejünkben, hanem a mellkasunkba képzeljük el, mert ez a Jézus-ima szívbe való beszállásának előcsarnoka. Ennek a folyamatnak a megtörténte lenne egyébként minden imádság célja.
Harmadik fok a Jézus-imában: a szellemi szint.
Ne erőltessük Jézus nevét a szívünkbe, ez úgyis csak Isten érintése által történhet meg. A magunk részéről egyszerűen lelkiismeretes munkára van szükségünk – az imádság első két fokán, Isten kegyelmének biztos reményében, hogy az Úr nem hagyja el alázatos szolgáját, nem engedi el üres kézzel, hanem biztosan megajándékozza az áhított mennyei ajándékkal. Ahogyan az evangéliumban mondja: „Méltó a munkás a maga bérére” (Mt. 10:10).
Ahogyan az emberi testnek szüksége van ételre és italra, úgy működik a lelki életben is, a lelki táplálék mozgatja és támogatja a lelket Isten felé, hogy vele egyesüljön, akiben a tökéletesség és a teljesség lakozik.
Az imádság első két fokozata nem szűnik meg, csak mintegy elhalkulva, a háttérben finoman érvényesül. Az ima fokozatosan leveti ruháit, és belép a szív lelki templomába, az Úristen szolgálatára, ahogy a [keleti] pap lép az oltárhoz a szentélyben isteni szolgálatra. A szavak megszűnnek, és az elme az Ő Megváltója iránti buzgalom teljes fegyverzetébe öltözve, tisztasággal és szentséggel felövezve, mint csatára kész harcos áll a szív ajtajában, engedelmesen Ura parancsára várva.
Végső célunk Istennel való szívbeli kapcsolat, és ahogy az anyagi világ a Föld középpontja felé gravitál, így van egy fékezhetetlen, lángoló és csillapíthatatlan vonzalom az Istennel való közösség után, amely az igazak szívében egész földi életük során munkál.
Az ember az Úr Jézus arca előtt marad a félelem, a tisztelet, az áhítat érzésével, az Isten kegyelmének biztos reményében, szíve szellemi megújulásban és megszentelődésben részesül, mert a szentség és minden szellemi tökéletesség forrása – az Úr Jézus Krisztus – kegyesen belép végtelen jóságával a szívébe, és úgy pihen rajta, mint egy trónon.
A szavak tulajdonképpen véget érnek, az ember minden vonatkozásban egyesül az Úrral. Az ima immár önmagát működteti, természetesen és automatikusan van jelen, mondhatni beleköt az idegrendszerbe.