„Névdicsőítés” 4. rész, főszereplők
Hilarion (Domaracsev)
Hilarion, világi nevén Ivan Ivanovics Domracsev, 1845 – 1916.
A vjatkai szemináriumban nevelkedett, filozófiai osztályban végzett. A szeminárium elhagyása után két évig tanító volt falujában. 1870-ben útra kelt, gyalogosan meglátogatott több az orosz kolostort, és eljutott Új Athoszhoz, a mai Abházia területére, és a kolostor szerzetese lett.
1894-ben elhagyta a kolostort, és a „pusztába” (hegyek) távozott. A Kaukázus hegyei között élt, legtöbbször néhány tanítványával. Vándorlása során többnyire kolostorokban kapott szállást, és több kisebb közösséget alapított.
1905-ben kezdte el írni A Kaukázus hegyein című könyvét. Megjelent: 1. kiadás 1907-ben Batalpashinsk városában; 2. kiadás – 1910; 3. kiadás – 1912 Kijev-Pechersk Lavra, a Kijev-Pechersk támogatásával. A könyvet Elisaveta Fjodorovna nagyhercegnő, a későbbi mártír adta ki a Kijev-Pechersk Lavrában. A könyv mintegy öt éven át általános elismerésnek és tiszteletnek örvendett. Azt követően feljelentés érkezett, amit hivatalos vizsgálat követett az Orosz Ortodox Egyház részéről. Több fordulatot követően a könyvet eretneknek találták és a kinyomtatott példányok megsemmisítését rendelték el.
Vallomása leveleiben, miután eretnek nézetek képviselőjének nyilvánították:
Vallom, hogy a Jézus névben egyesül az Ő emberi és isteni mivolta.
Vallom, hogy Jézus neve, mivel az Isten jelen van benne, mindenható, csodákat és jeleket tesz, és megmenti azokat, akik segítségül hívják és reménykednek benne, ahogy a sánta meggyógyítása Péter apostol által az Úr nevének csodás isteni ereje által történt, amint azt maga az apostol is megvallotta (ApCsel. 3:16).
Vallom, hogy Jézus neve nem kisebb és nem nagyobb, mint Isten más nevei, mint például az Úr és más nevek, amelyen Isten nevezték a világ kezdete óta, hanem egyenlő azokkal.
Mikor a „Jézus” nevet Istennek nevezem, az nem azt jelenti, hogy ezt a nevet tőle elválasztva, külön istenként tisztelem, sem pedig magának az Istennel kapcsolatos betűket, hangokat vagy véletlenszerű gondolatokat isteníteném, csakis a Névben jelen levő, magát kinyilatkoztató Istent, mint az Ő igazságát.
Elismerem, hogy Isten nevének, Jézus nevének ismerete egyáltalán nem könnyen felfogható a hétköznapi elme számára. Ezt az isteni magasztos valóságot a tiszta elme és a megvilágosodott szív ismerheti meg, az elcsendesedett szív imája. Itt, a legmagasabb megvilágosodás fényében látjuk meg igazán ennek a névnek Isten legszentebb Lényétől való elválaszthatatlanságát, ahogyan azt az orosz föld nagy imádságos embere, Kronstadti János atya megmutatta.
Jézus nevét Istennek nevezzük abban az értelemben, hogy nem válik el Isten lényétől, Istenben marad, és Isten benne marad. Ezért hisszük, hogy minden, ami Istenben van, az Ő Legszentebb Nevéhez, Jézushoz is tartozik, és ezért mindenható hatalommal rendelkezik, amikor hiszünk benne mint Istenben, csodák és jelek történnek általa, egyházi szentségek telnek meg tartalomma, és lelkünk megvilágosodik. E név megörvendeztet és már e földi életbe megtapasztaljuk az örök életet erejét és valóságát. Megnyitja szívünket, hogy Istenre kételkedés nélkül gondoljunk, hitünkben ne legyen folt vagy árnyék. Istenhez vezető út, és egyesít ővele, ami különösen a szellemi és szívből jövő imádság megtapasztalásában nyilvánul meg. Ezért bizonyossággal állíthatjuk, hogy mindazok, akik tagadják Jézus nevének istenségét, azok számára teljesen idegen Isten földreszállása és mennyei valósága.
Jézus neve kegyelmi fénnyel világítja meg lelkünk és szívünk természetes sötétségét. Jézus neve az alapja minden imának, amely a földről az égbe emelnek, ez árad minden egyházi istentiszteleten, ezért szenvedtek a vértanúk és hitvallók seregei, és ez világítja meg Isten kiválasztottjainak szívét a kegyelem sugaraival, mint a nap a fagyott talajt. És most, ha ez a név a zsinat tanítása szerint nem több, mint egy hang, puszta szó, amelynek semmiféle mennyei ereje, akkor imáink hogyan lehetnek kedvesek Mennyei Atyának, holot szeretett Fiának, Isten és az emberek közti közbenjárónak a neve meggyalázott, a halandó emberek nevének szintjére került, teljesen megfosztva isteni mivoltától, Istennek kijáró tisztelettől.
Nem fogadjuk el a Zsinat véleményét, azt a törekvést, hogy az isteni és mindenható Jézus nevét közönségessé teszi, kivéve azt a megállapítását, hogy az imádságban valóban nem választható el a kettő. Nekünk azonban ez a név maga az Úr Jézus Krisztus, és nem tudjuk elfogadni az Ő megalázását, hanem az apostollal együtt készek vagyunk a lelkünket is feláldozni érte.
Hilarion véleménye, levelei alapján, miután megtudta, hogy könyvét eretneknek bélyegezték és felszólítottak mindenkit, akinek tulajdonában van, hogy égesse el. Egyoldalú válogatás, jegyzetek nélkül (nem műfordítás).
Én, Hilarion, megkaptam kedves leveledet, és kimondhatatlanul megdöbbentem, hallva azokat a híreket, amikről beszámolsz, hogy könyvemet eretneknek bélyegezték. A levélben azt is kéred, hogy béküljek ki az Egyházzal. Te jó ég, ki és mikor közösített ki engem, és miért, mi a bűnöm!?
Távoli hegyekben élek, nem hallok semmit könyvem fogadtatásáról, te meg arról tájékoztatsz, hogy elégetted. Hihetetlen! …Benne ott dicsőül Istenünknek és Jézus Krisztusunknak a Neve, Ő maga, akiről írva van, hogy „a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké.”…Meghűl bennem a vér – miért tettetek ilyet? …Persze, azt állítjátok, hogy a Zsinat rendelte így, de hol van a saját eszetek?…Nem tudok többet írni, mert annyira zaklatott vagyok. Bocsáss meg nekem. Hozzám írt leveledből azonban nyilvánvaló, hogy az irántam érzett szereteted megmaradt, ezért alázatosan kérlek, hogy tájékoztass továbbra is mindenről, ami könyvemmel történik.
Megváltó Nevének igazsága győzedelmeskedni fog, a hazugság megsemmisül, a gyalázat pedig megszűnik. Gondoljátok át, hogy vajon a Mindenható Isten megengedi-e dorgálás nélkül, hogy az egyetlen Nevet, amely egyedül üdvözítő, így meggyalázzák… Arra kérsz, hogy ismerjem el tévedésemet, mikor azt állítottam, hogy Isten Neve maga Isten. De ezt korábban maga Kronstadti János állította, a csodatevő. Ha ez eretnekség, akkor miért mutatott Isten olyan sok erőt általa?
A legfájdalmasabb vád, ami ért, hogy azt tanítottam volna, hogy csak mond a Jézus-imát, és bármit teszel is, az nem kárhoztat téged többé. Honnan ez a gonoszság, mire való ez halálos rágalom és keserű sértés? Mikor tanítottam ezt, és hol van ez megírva a könyvemben? Mi a célod azzal, hogy ilyen kegyetlenül és ártatlanul sértegeted testvéredet?
Azt is el kell mondanom, hogy nagyon elszomorított az egyházi hatóság magatartása. Mielőtt könyvemet elítélte, miért nem kérdezett meg engem? A szentatyák nem így bántak azokkal, akiről úgy gondolták, hogy másként látják Isten dolgait. Bár személyesen nem lehettem volna jelen, testi gyengeségem miatt, de írásban szívesen válaszoltam volna kérdéseikre.
A Kaukázus hegyein című könyvemet betiltották, és a hatóságoktól parancsot kaptak a tulajdonosok a könyv elégetésére, a kolostorokat átkutatják, a megtalált példányokat elkobozzák. Ez szomorú következményekkel jár: a kolostorokban megszűnik a törekvés a legmagasztosabb tevékenységre, ami a lelki élet alfája és ómegája – hogy megismerjék, megszeressék és szívből gyakorolják a Jézus-imát. A szerzetesek elbizonytalanodnak, az imádkozás buzgalma megszűnik, maguk az apátok is tanácstalanná válnak, és a szerzetesi élet fölé a tanácstalanság és a csüggedés sötét felhői borulnak. Ez az Egyház történetében példátlan lázadás Jézusnak, Isten Fiának mindent megváltó Neve ellen.
Őszinte vágyam az volt, hogy az üdvösségükért buzgólkodókat bevezessem a Jézus-ima gyakorlatába, mindenekelőtt hogy vágyat ébresszek bennük iránta, mert a Jézus-ima ezekben a szomorú időkben, mikor oly kevés a lelki tanító, fájdalmasan elhanyagolódott, és félő hogy egészen feledésbe merül. Pedig annyi szépség és áldás van benne, jelentősége határtalan, a szívet felderíti és ajándékaiban részesíti, a hűséges gyakorlója számára az örök élet örömét és bizonyosságát adja.
Személyes tapasztalatomból a következő magyarázatot tudom adni: ha illő lelkülettel mondjuk a Jézus-imát, vagyis bűnbánattal, alázattal és tisztelettel, ellenállhatatlanul Isten kegyelmi erejének vonzásába kerül a szívünk, hiszen Jézus Nevében Ő maga van jelen, az imádságban nem szavakat mondunk, hanem vele találkozunk, azzal tehát, akit megszólítunk, akit segítségül hívunk. Mivel a Jézus név elválaszthatatlan az Ő személyétől, és mivel Ő maga és az Ő Neve egy valóság, egy gondolat és ugyanaz az érzés, ezért mintha valójában maga az Úr megtestesülne áhítattal kimondott szavainkban. Ez egyébként nem szorul különösebb magyarázatra azok számára, akik szívük teljességéből imádkoznak, sőt, ők napnál is világosabban látják, de a lelki dolgokban kevésbé járatosak számára szükség van segítségre.
Közben az ellenség tombol, a kísértés ereje erősödik, Krisztus népe fogyatkozik, az ellenség országa növekszik, a Szent Egyház vezetői pedig alszanak, nem harcolnak már, és egyikük sem buzgólkodik Istenért, hogy elhallgattassa Isten Nevének káromlóit. De meddig Uram, meddig feledkezel meg rólunk, meddig fordítod el arcodat tőlünk, meddig engeded hogy az ellenség ereje növekedjen? Dicsőítsd meg szent nevedet, és szégyenítsd meg azokat, akik gyalázatot tesznek szolgáidon, törd meg erejüket és hatalmukat, és ismertesd meg velük is, hogy a Te neved dicső, és hogy Te vagy ura az egész világnak!
A Sátán, érezve sötét birodalmának végét, előre sietett, hogy hatalmával erőtelenné tegye a legszentebb neveket az emberek szívében, hogy aztán azok szándékainak könnyű prédái legyenek és győzedelmeskedjen Krisztus országa felett.
Mit akarnak elérni Isten Nevének káromlói azzal, hogy megrendítik sok ember hitét Isten legszentebb Nevében? Számomra a legbántóbb, hogy megakadályozták az embereket abban, hogy a Jézus-ima gyakorlására törekedjenek, amely a keresztény élet színe és java, ereje és szépsége.
Isten kegyelméből ebben a hitvallásban szeretnék megmaradni egész életemben, csak az Úrban reménykedem, és hiszem azt, hogyha meghalok, megállhatok dicsőségének trónja előtt.
Megparancsolom, hogy az Isten segítségével írt, majd mások által káromolt és tűzre ítélt könyvemet, amiben Jézus nevét Istennek vallom, tegyék koporsómba, méghozzá mellkasomra, hogy vele álljak majd Isten elé. Egészen biztos vagyok abban, hogy Isten Fia, aki nekünk adta az Ő mindenható Nevét a mi üdvösségünkért, nem fog engem kárhoztatni e bizonyságtételért, amely egyáltalán nem az Ő meggyalázására, hanem az Ő Isteni Arcának dicsőségére született.
Isten Fiának Neve elválaszthatatlan az Ő Isteni Arcától, és részese az Ő teljes Istenségének. Mondhatjuk bizonyossággal, hogy maga az Isten. Ez többek között abból is kitűnik, hogy amikor tisztelettel, szeretettel és félelemmel említjük Nevét, érezzük, átéljük magának Isten Fiának jelenlétét. Ezt a bizonyosságot, hogy Isten neve maga Isten, A Kaukázus hegyein című könyvemmel együtt viszem Isten ítélőszéke elé.
Kedves barátaim és ismerőseim, elköltözésem ideje elközelített, és hamarosan meg kell állnom az igaz Bíró előtt, és ott nincs képmutatás, együtt van szolga az ő urával, gazdag a szegénnyel, egyenlő méltóságban. Kérlek titeket, hogy imádkozzatok értem, hogy Isten ne a cselekedeteim szerint ítéljen, hanem helyezzen oda, ahol az Ő örök világossága van.
Egyik levelezőtársa megjegyezte: Amikor Tolsztoj sátáni módon tombolt minden szent ellen, kigúnyolta Istent és a vallást, és megpróbált kitörölni minden lelki dolgot a világból, a szerzetesek csendben voltak, arra hivatkozva, hogy ez nem tartozik rájuk, ámde amikor megjelent egy könyv Jézus Nevéről, amelyben az Ő Nevét Istennek nevezik, kötelességüknek érezték, hogy elégessék, újságok hasábjain tiltakozzanak, és kijelentsék az egész világnak, hogy ez eretnekség.
Hilariont az Egyház figyeltette, az alábbi töredékek (válogatás, kivonat) hivatalos levelezésekből származnak. Egyházi személyek írták, egyházi felsőbbségnek.
Látva ezeknek a szerzeteseknek szegénységét és nyomorát, az emberek a szokásos orosz szívességből és együttérzésből, amilyük volt, megosztották velük, élelmiszert és talán pénzt is adtak nekik, ami teljesen természetes.
Amikor Hilarion megjelent a kolostorunkban, figyelmet szenteltünk neki, és gondoskodó lelkületet tanúsítottunk iránta, mint beteg és öreg ember iránt. A Jézus nevéről szóló tanítását nem fejtette ki nekünk személyesen, és még most sem ismerjük tanításának lényegét, és egyáltalán nem olvastuk A Kaukázus hegyein című könyvét. Szinte soha nem kellett vele beszélgetésbe elegyednünk, annál is inkább, mert ő már belefáradt a beszélgetésekbe. Ő maga senkire sem erőltette rá a tanítását, nekem, a kezdő Nina-nak csak annyit mondott, hogy Jézus nevét kell minél gyakrabban segítségül hívni, imádkozva a következő szavakkal: Uram Jézus Krisztus, Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek.
Nem építettünk külön házat kifejezetten Hilarion számára, hanem a kolostortól némi távolságra elkezdtünk építeni magunknak egy házat. Azoknak a szóbeszédeknek a hatására, amelyek már egy ideje keringtek, hogy a törökök hamarosan megszállják földünket, és különösen kolostorunk az ő tulajdonukba kerül, mi pedig kénytelenek leszünk menekülni, ahová csak tudunk.
Ami pedig azt a vádat illeti, hogy gyakran adunk menedéket sivatagi [hegyvidéki] lakosoknak, azzal kell igazolnunk magunkat, hogy nem sivatagi lakosokat fogadunk, hanem egyszerű munkásembereket, akik talán vallásosabbak, mint mások.
Nem igaz, hogy Vaszilij Lokhin remetének, aki a kolostortemető mögött lakott, azt mondtam volna: Hilarion nem eretnek, hanem szent öregember, igazságtalanul bántják, ahogy az Úr megmondta, hogy az Ő nevéért üldözni fogják a tanítványokat.
A világtól távol, erdők és hegyek között élő kolostorunk lakóit, akik muszlim vidéken élünk, egy mélyenszántó gondolkodású öreg szerzetes hogyne tudott volna érdekelni, legalábbis aszkézise és jámborsága, állandó istenkeresése, és amit ez az öregember az apácáknak mondott, azt ők szívük egyszerűségéből, hitből elfogadták.
Hilarion, örökfogadalmas szerzetes, nagyböjt idején a hegyeken keresztül érkezett a vezetésem alatt levő kolostorba. Nagyon gyenge és beteg volt, húsvétra még betegebb lett, ezért nem volt szívem arra kérni, hogy hagyja el a kolostort, különösen mivel már idős ember volt, és alig tudott járni, amire tekintettel azt javasoltam, hogy ezentúl, legalábbis amíg egy kicsit meggyógyul, a kolostortól távol egy erdei kunyhóban lakjon, ahol egy öregember, a rám bízott kolostor egyik novíciusának apja és egy másik hajléktalan öregember lakott. Egy időben volt egy nagyon beteg mohamedánunk is, akinek keresztény kötelességünknek megfelelően szállást és gyógyszereket adtunk, amíg meg nem gyógyult, tehát nem tagadhattuk meg a szállást ettől az öreg szerzetestől sem. Állapota lassan javul, és ha teljesen meggyógyul, eltávozik.
Nem sokkal halála előtt, remeték és egykori tanítványai kérésére, az idős Hilarion a Preobrazsinszkoj kolostor közelébe költözött, ahol körülbelül egy évig tartózkodott, majd a Fekete-tengeri tartomány Adler melletti pusztájára vándorlott, ahol egykori novíciusával, S. Kiriljukkal élt. Onnan hozták magukkal a már beteg, idős Hilariont. Kezdetben ismét Gubinéknál szállt meg, de továbbra is beteg volt, ezért a gondozás megkönnyítése érdekében átköltözött hozzánk, ahol vízkórban meghalt.
Érezte, hogy közeledik a halála, mindannyiunkat megkért, hogy a házunk melletti erdőben temessük el a testét minden tisztelet nélkül, és ne adjunk neki semmilyen dicsőséget [egyházi szertartás?] a halálakor. 1916. március 1-jén halt meg, a temetést húsvétkor végezte el sírja fölött Paisius pap. Sírhelye megvan jelölve, de félreeső helyen fekszik, az erdőben.
Antonij Bulatovics
Világi neve Alekszandr Xaverievics Bulatovics, (1870. szeptember 26. [október 8.], Orjol – 1919. december 5., Lutsykovka, ma Harkov megye, Ukrajna), szerzetesi neve Antonij.
Antonij Bulatovics, tehát nevezzük így, katonacsaládba születik, édesapja magas rangú tiszt, de fiatalon meghal. Antonij is a katonai pályát választja. Oroszország ekkor a népek meelting pot-ja, Antonij felmenői között is sokféle nemzetiség található, rassz talán kettő, a másik a mongoloid.
Három etiópiai katonai misszióban vesz részt, két utóbbit már ő vezeti. Negyedik látogatása során már szerzetes, kolostoralapítás szándékával érkezik, de nem jár sikerrel, jóllehet sok tisztelője van, bejáratos a királyi palotába. Legutolsó látogatásakor II. Menlik már nagyon beteg, de fogadja, sőt, engedi, hogy kezelésével próbálkozzon.
Inkább katonai tanácsadóként, földrajzi felfedezőként van jelen, illetve a Vöröskereszt képviseletében, bár ide sem balettoktatásra érkezik csapata. Negyedik utazásának személyes motivációja, hogy néhány kedves munkatársának, akivel az elmúlt missziók során összebarátkozott, az igaz ortodox hitről beszéljen. Örömmel jegyzi meg, hogy korábbi segítőjének, Vaskának sikerül az alapigazságokat elmondani, ugyanis az etióp ortodoxok miafiziták. Maradjunk most ennyiben.
Leír egy elefántvadászatot, hozzáteszi, hogy négy helyi veszítette életét, kettőt az elefántok tapostak halálra, kettőt „a mi puskagolyóink öltek meg”. Csak véget kellett érnie annak a korszaknak, ez egészen világos!
1900-ban viszont Észak-Kelet Kínába, Belső-Mongóliába vezényelték, a boxerlázadás leverésére. Itt már komoly csatái voltak. Csapatával kiszabadít egy fogságba esett francia misszionáriust, a személyesen vezetett akcióban tanúsított bátorságáért kapja a meg a Becsületrendet. Pályafutása során megkapja országa több katonai kitüntetését, illetve Etiópia legmagasabb katonai elismerését is.
„A harc pillanatai a legnemesebbek, legszentebbek az ember életében. Nincs ennél magasztosabb érzés. Mert van-e ilyenkor az emberekben rosszindulat, számítás, csalás, kapzsiság és egyéb huncutság? Semmi ilyesmi. A honvédő háborúk szentek. Ezek Isten művei. Bennük a bátorság csodáit élhetjük meg. A támadó háború az más, abban nincs szentség…”
Bulatovics volt az első európai, aki átutazott a Kaffa királyságon (ma Etiópia egyik belső tartománya). Később összeállította Kaffa első tudományos leírását. Ő volt a második európai, aki leírta az Omo folyó völgyét és torkolatát.
Az 1901. júniusában visszatért az ezredhez. Egy hónappal később kinevezték az ezred egyik századának parancsnokává. 1902. áprilisában előléptették századossá. Elvégezte a jutasi, akarom mondani a Sztpétervári Pavlovszki katonai iskola gyorsított tanfolyamát.
1902. december 18-án felmentették a század parancsnoki tisztsége alól. 1903. január 27-én ’családi okok’ miatt elbocsátották a hadseregtől (lehetne inkább „személyes ok”, de lehet, hogy nem volt olyan rubrika, csak gondolom). A hadsereggel való szakítás, a szerzetesi életforma melletti döntés mögött egy grófnő iránti viszonzatlan szerelem állhatott. Már életében legenda volt, több életrajz, regény is íródott életútjáról.
1903-ban, egy Kronstadti Jánossal folytatott beszélgetések nyomán szerzetes lesz. 1906-ban Athoszra megy, 1910-ben pappá szentelik, 1911-ben ismét Etiópiába látogat. Közben ezekben az években lesz népszerű az országban és az athoszi orosz közösségben Hilarion (Domracsev) könyve, „A Kaukázus hegyein”.
A Szent Hegyen nagyon elvonultan élt, de ez korábban sem volt idegen tőle. Etiópiai utazásai során naplót vezet, amiben egy magányos éjszakát is megörökít. – „A holdtalan fekete trópusi éjszaka most titokzatos szépségének teljes erejében volt. Hátborzongató érzés volt teljesen egyedül lenni, elveszve egy ismeretlen, ellenséges vidék közepén. A csapat közelségének semmi jele, nem hallatszott árulkodó jel, hiába próbáltam az éjszakai hangok közül kiszűrni a teherhordó szamarak kiáltását. Semmi. Csak egy elefánt tört át az erdőn, a folyó felől egy víziló üvöltése hallatszott, közelebbről pedig egy éjszakai madár rikoltozása. Miután lerogytam a földre, egy magas, termeszek által épített dombnak támaszkodtam, a kantárt szorosan a kezemhez kötöttem és elbóbiskoltam.”
Amikor megjelenik Hilarion említett könyve, és egyre nagyobb körülötte a felhajtás, az apát őt kéri meg, hogy válaszoljon a könyvben felmerülő kérdésekre, pontosabban cáfolja meg azokat a sajátos lelkiségi állításokat, amik a könyvben szerepelnek, amik felzaklatták a békés szerzetesi közösségek életét. Az apát nem olvasta el, sem akkor, sem később, saját bevallása szerint, de végig hevesen ágált ellene.
Kezdetben maga is kritikusan áll a kérdéshez, első olvasatra idegennek találja, de amit tovább tanulmányozza, ill. elmélkedik a témán, egyre inkább elköteleződik mellette. A továbbiakban ő lesz a „névdicsőítők” szellemi, lelki vezetője, egyfajta pártfogója, de sajnos csak rövid ideig.
1913. február 12-én elhagyta Athoszt, és Szalonikin keresztül visszatért Oroszországba, abban a reményben, hogy a Szent Szinódus objektíven kivizsgálja az athoszi eseményeket. Kéri a cári család néhány tagjának is a támogatását.
Athoszra már többé nem tért vissza.
Könyvet ír, apológiát, levelet küld a Zsinatnak, a cárnak. Nevét felsőbb körökben is ismerik és tisztelik.
Nyikolaj Berdjajev 1913-ban azt írja Bulatovics szentpétervári megjelenéséről: „Amikor Athoszról Szentpétervárra érkezett, hogy az Orosz Ortodox Egyháznál keresse Isten igazságát, házkutatást tartottak lakásán, majd a Szent Szinódus javaslatára kiutasították a városból. Szomorúságára rendőri fellépés volt a válasz.”
Kronstadti János neve tekintély volt Szentpéterváron mindenekelőtt, de szerte az országban ismerték, de már néhány éve elhunyt. Bulatovics őt idézi: „Az igazi, élő keresztény hit, akárcsak a lélek és a test, a buzgó imádságban egyesül az Úrrral, miközben átéli Isten Neve imádságos segítségül hívásának erejét. Isten isteni Nevébe vetett hit nélkül, annak megvallása nélkül, hogy maga Isten van jelen az Ő szent nevében, illetve hogy maga Jézus van jelen az Ő szent nevében… reménytelen minden kérésünk, lehetetlen elérni azt a gyermeki lelkületet, amiben megnyílhatunk bizalommal előtte, és felismerhetjük azt, aki valóban az Ő Nevében él.”
Küzdelmem a „névdicsőítőkért” a Szent Hegyen című könyvében leírja, hogy művének polémikus hangneme ma már hátrány, egyébként is sietve íródott, és lehetőséget ad a félremagyarázásra, de a könyvben foglalt gondolatok érvényesek: 1) Isten és Jézus Krisztus neve valóságos (reális) szentély, nem pedig metafora; 2) Isten neve isteni kinyilatkoztatás, és ebben az értelemben az Ő isteni mivolta, amely a kijelentés szerint isteni méltósággal rendelkezik, és mint ilyen Istennek nevezhető; 3) az imádkozónak úgy kell kezelnie az Úr nevét, mint magát Istent; 4) az Úr neve nem egy inaktív szimbólum, hanem isteni erő, amely a csodákban és a szentségek által együtt munkálkodik a Szentlélek erejével az Atya dicsőségére.
Hazatér családi birtokára, de otthonát az 1905-1906-os lázadások során felprédálták. 1913 őszén egy kis kétszintes házat épített, ahol volt athonita szerzetesekkel húzta meg magát.
Megérkezése előtt kérte, hogy minden nőt távolítsanak el a birtokról. Néha riporterek is felkeresték. Miután már nem üldözték őket, alkalmanként a helyi templomban szolgált. A 70-80-as években a helytörténészek által megkérdezett idős emberek elmondták, hogy Bulatovics prédikációi sikert arattak, főként a nők körében.
Többször kérte, hogy visszatérhessen a hadseregbe, de csak 1914. augusztus 28-án kapott engedélyt. Papként szolgált a fronton. Volt, hogy a keresztet felemelve maga vezette támadásra a katonákat, fegyvertelenül. Tűzvonalban sebesülteket vigasztal, haldoklókat kísér el. Megkapja utolsó katonai kitüntetését, a Szent György-szalagot mellkereszttel. 1916-ban a Monarchia fogságába került, de sikerült megszöknie, majd végleg nyugdíjba vonult. Látása nagyon leromlott. Betegség miatt 1916 novemberében visszatért családi birtokára, Lutsykovkába.
A családi ingatlanon él, néha volt szerzetestársai meglátogatták.
1914 és 1916 között II. Miklós cárnak három levelet küldött. Nem volt szívbajos, azt mondhatnánk. Az 1914-es levelében azt írta, hogy az orosz katonai visszaesések a „névdicsőítők” üldözésének tulajdoníthatók: „És hogy ez a hozzáállás milyen további katasztrófákhoz fogja Oroszországot vezetni, azt csak Isten tudja”.
Levél a cárhoz, 1916-ban
„Nem állítom magamról, hogy látnok vagyok, de néha még Saul is a próféták közé keveredett. Ezúttal azonban szavaim prófétikusnak bizonyultak, mert az Úr Nevének meggyalázott becsülete nem állt helyre, és az igaz tanítástól való elhajlás az országra és a népre Isten nagy haragját és súlyos büntetését hozta, amelyekre oly fájdalmas szívvel figyelmeztettem az uralkodót, érezve azok elkerülhetetlenségét, mert hogyan maradhatna büntetlenül az, ha Krisztus hivatalos pásztorai az Ő Nevét megszentségtelenítik! …Akárcsak Jeruzsálemben, ahol Jézust keresztre feszítették, most Oroszországban, ahol az Ő Nevét feszítették keresztre, kő kövön nem marad. Mert az Ő keze még mindig ki van nyújtva. – Nem lesz kímélet, hacsak a hierarchák nem lesznek hajlandóak kellő alázattal bánni az isteni tiszteletre méltó Névvel… És akkor az Úr ismét megkegyelmezhet az Őt szeretőknek, helyreállíthatja az ortodoxia lerombolt erősségét, Konstantinápolyt, és keresztet állít a Szent Szofia tetejére!” [Ez a konstantinápolyi Hagia Sofia]
Második levél 1916-ban
„Az Úr mondja: ‘Keressek és találtok, zörgessetek és megnyílik nektek’ – ezért ismét emlékeztetni merem Felségedet az Úr nevére, amelyet hivatalosan még mindig káromolnak, és az Athosz szorongatott szerzeteseire, akiket még mindig üldöznek, akiket egyházmegyéikben megfosztanak a szentáldozástól… Felség, az ilyen égbekiáltó igazságtalanság sérti Istent, nem tetszik neki, és különösen bűnös az Úr Nevének meggyalázása…
Emlékezz, Felség, milyen nagylelkűen jutalmazott meg az Úr, amikor megtörte a Zsinat makacsságát, amikor nem volt hajlandó szentté avatni Tobolszki Szent Jánost [János a cári családdal jó kapcsolatot ápolt egykor, II. Miklósnak szívügye volt a szentté avatása, de ez nem találkozott minden egyházi máltóság akaratával, imameghallgatásokat ellenőriztek, testének romlatlanságát, míg végül kanonizálták]. Az Úr egészen váratlanul, kis veszteséggel a kezedbe adta a bevehetetlen Erzerumot [szomorú eseményekre emlékezetet az I. vh. idejéből, az örmény népírtás egyik helyszíne, az oroszok könnyűszerrel bevonulnak 1916-ban, de már alig találnak örményt], és tavasszal, amikor a Szent Zsinat kihirdette [Tobolszki János] szentté avatását, váratlanul rendkívüli sikereink kezdődtek Volhíniában és délen. Emlékezzünk az ellentétes egybeesésekre: A Hadsereg veresége egybeesett azzal a pillanattal, amikor volt szerencséd Antal harkovi érseket különösen kegyes levéllel megtisztelni, és aztán, csodálatos dolog, az ellenség megállt, amikor bevették a Pocsajev Lavrát, azt a Lavrát, amelyből Antal harkovi érsek első káromlásai hangzottak el az Úr neve ellen, [összetett egyházi ügyek, Antal a Zsinat tagjaként elítélte a ‘névdicsőítők’ mozgalmát], mert ott nyomtatták ki először az ‘Orosz Énok’ című folyóiratban az Úr Nevéről szóló gyalázatos szavakat…! Emlékezzünk a Donyec [ezen utazott Nikon érsek, kíséretével Athoszra leverni a ‘névdicsőítők’ mozgalmát] hajó halálára is: az volt az első hajó, amelyik az odesszai útszakaszon elpusztult, elsüllyesztette egy török romboló, mielőtt egyetlen lövést is leadhatott volna!… A mai emberek nem hisznek ezekben az előjelekben, de felségedék élete annyira tele van ezekkel a csodálatos előjelekkel, hogy felséged, mint uralkodó, nem tud nem hinni bennük. Az a halálos seb, amelyet az ördög fia akart neked okozni Japánban [egy zavarodott japán rendőr 1891. május 11-én szablyával merényletet kísérelt meg a cár ellen], nem a japán háborút és a szörnyű 1905-ös évet [a japánoktól elszenvedett, a hadseregre nézve eléggé dehonesztáló vereség] vetítette előre? De Isten kegyelme csodálatos módon megőrzött téged, és Oroszországot is [a teljes összeomlástól]. A koronázásod napján tartott véres ünnepségek nem előrevetítették-e uralkodásod véres voltát? [utalás koronázáskor az ingyen ennivalóra rárontó emberek által halálra taposott mintegy 1400 áldozatra. Mindenképpen Bulatovics igen vakmerő, a cár egy pöccintéssel elküldhetné Szibériába, vagy azon is túlra] Nem vetítették-e előre ezt a szörnyű háborút is, amelynek meg kellene erősítenie trónra kerülésedet az egész ortodox Kelet felett? Nemde az igazságos [bibliai] Jób napján való születésed előrevetítette-e a türelem keresztjét, amelyet a sors készített neked, és a dicsőséges véget, amellyel türelmedért jutalmat kapsz? Most a… gondviselés azt kéri tőled…, hogy ÁLLÍTSD VISSZA AZ ÚR NEVÉNEK MEGRONTOTT TISZTELETÉT!” (Nagybetűk az eredetiben!)
Hogy Bulatovics leveleinek hatására, vagy egészen más okból, II. Miklós, mit az Orosz Ortodox Egyház feje, úgy döntött, hogy közbelép, és véget vet a viszálykodásnak. Húsvét napjain ezt írta a zsinat főprokurátorának: „…lelkem gyászolja az athonita szerzeteseket, akiktől elvették a szent misztériumokkal való közösség örömét és a vigasztalást, amit a templomban való tartózkodásuk jelentett számukra. Felejtsük el a viszályt…, a pert meg kell szüntetni, és minden szerzetesnek lehetőséget kell adni, hogy kolostorba vonuljon, vissza kell adni nekik a szerzetesi méltóságot, és lehetővé kell tenni, hogy a papok papként szolgálhassanak.”
Szent Zsinat határozata szó szerint: 1) értesíti az eminenciás urakat, hogy az athonita szerzetesek, akiket még nem vettek vissza az Egyház közösségbe, a hitük megfelelő vizsgálata, azaz az Ortodox Egyház iránti odaadásuk, annak dogmáihoz és tanításához való pontos ragaszkodásukl, a „névdicsőítés” hamis tanításáról való lemondásuk, és az Isten által felállított hierarchiának való engedelmességük nyílvánvaló tanúságtétele után, a Szent Kereszt és az Evangélium megcsókolásának feltételével, de anélkül, hogy bármilyen írásos nyilatkozatot követelnének tőlük, ezennel és ezentúl felvehetők a közösségbe, és mint az Egyházzal közösségbe felvetteket, az ortodox Egyház szabályai szerint a szentáldozásra és egyházi temetésre bocsássák őket, amelyeket, e határozat teljesítése végett, az „Egyházi Közlönyben” nyomtatásban közölni kell, és 2) a zsinati főprokurátorra bízza, hogy a Zsinat e határozatát Ő császári felségének, Ő császári felsége jóváhagyására, benyújtsa.
A feltételek azonban jelzik, hogy ez egy „oktrojált” engedmény, a lelkületben, hozzáállásban tulajdonképpen nem történt változás.
Az egyházi hatóságok engedelmeskedtek az uralkodó és a zsinat határozatának. Bulatovicsot például a moszkvai Pokrovszkij kolostorba rendelik, vagyis megkapja a lehetőséget rá, hogy szerzetesként oda bevonuljon.1919 januárjában azonban váratlanul és ismeretlen okból megszakította a közösséget Tikhon pátriárkával, és érezhetően sértődötten visszatért lutsykovkai családi birtokára. Ugyanezen év december 6-án, a Vörös Hadsereg offenzívája során rablók megölték, fejlövéssel. Nemsokkal azelőtt azt mondta egyik látogatójának, hogy közeli végét érzi. A 70-es években helyiek úgy tudták, hogy a gyilkosság oka rablási kísérlet volt, vannak, akik mást állítanak. Ahol elvonult a Vörös Hadsereg hasonló múlttal rendelkező emberek nagy szerencsével maradhattak életben. Sok évvel később azt mondták, hogy a rablókat megtalálták, megölték, és a holttesteket a folyó jege alá dobták. Polgárháború volt, elképesztő brutalitással minden oldalon, ami harctereken, reguláris csapatok esetén, tulajdonképpen nem fordulhatna elő, legalábbis nem ilyen méretekben.
Nevét nem lehetett a szovjet korszakban szóba hozni. Cári lovastiszt, szerzetes, pap, „névdicsőítő” – hosszú a „bűnlajstroma”. Aztán 1970-ben változott a helyzet, úgy tűnt, hogy Etiópia is a szocializmus útjára lép, és felfedezték Bulatovicsot, mint az etióp néppel való „örök” barátság egyik korai kezdeményezőjét. Próbálják megtalálni sírját, de ezzel akkor nem sokat bajlódtak, állítottak egy emléket a temetőben, viszont Kanadában még élt húga, aki ugyan ekkor már 100 esztendős, de még tiszta a gondolkodása, értékes információkkal szolgált.
1971-ben megjelent abesszíniai beszámolóinak tudományos kiadása.
2003-ban újra megpróbálják sírhelyét azonosítani, mostmár hatósági engedéllyel, lelkes, elkötelezett emberek, a helyi lakosok teljes közönye mellett. A helyszínre kivonult kutatók elkezdik az ásást a feltételezett helyen, de az iskola volt igazgatója igyekszik meggyőzni őket, hogy nem ott kell keresni a sírt. Végül mégiscsak ott találják, ahol sejtették (Bulatovics szolgájának leírása alapján), az igazgatóról meg kiderült, hogy ő volt a fő kezdeményezője a lutsykivkai templom lerombolásának, miután mindkét fia belefulladt a folyóba. Úgy sejtették, hogy a nyugdíjas igazgató tudta, hogy hol van az igazi sír, de szándékosan meg akarta téveszteni a kutatókat.
Benjamin metropolita vallomása 1954-ben, 40 évvel a „névdicsőítők” elítélése után.
(a szöveg az eredeti alapján készült fordítás)
Világi nevén Ivan Afanaszjevics Fedcsenkov, 1880. szeptember 2. – 1961. október 4.
Életútját nem részletezem. A fehérek tábori papja, velük együtt emigrál. Él az Egyesült Államokban, Jugoszláviában, majd hazaköltözik. Hamarosan vegzálni kezdi a kommunista rezsim, volt tanítványai nagy szeretettel emlékeznek rá. Tehát az ő elmélkedése, számvetése következik.
Felidézem saját gondolataimat és érzéseimet, amiket átéltem akkor, mikor a „névdicsőítők” vitája zajlott, és végül tanításukat hivatalosan elítélték. Ez 1913 nyarán történt, az „Egyházi Közlönyben” olvastam az ügyről, legalábbis a hivatalos álláspontot, a tanítás cáfolatát. Mivel teológiailag még nem voltam járatos a kérdésben, értetlenül követtem az esetet, de a kérdés azóta is nyugtalanít. 40 év óta hordozom ezt a bizonytalanságot [1954-ben vagyunk], és 4 évvel ezelőtt, amikor annyira közel kerültem a halálhoz, hogy már végrendelkeztem is, elhatároztam, hogy tisztázom (legalábbis magam elől) az esetleges vádakat, és számot akarok vetni azzal is, hogy esetleg érintett vagyok az elítélésben, annyiban legalábbis, hogy csendben maradtam.
Felidézek néhány emléket. Emlékszem a recenzens egyik megfontolására, aki azt állította, hogy csak az Egyház tévedhetetlen, mindenki más tévedhet. Ismert személy volt Antonij (Hrapovickij) érsek, ő volt a „névdicsőítők” legbuzgóbb ellenfele, de egy beszélgetésben bevallotta, hogy nem olvasta a Hilarion könyvét. Kedvesebb történet egy kolostorból, ahol az apátnő bejelentette az apácáknak a Szent Szinódus határozatát, miszerint a könyvet meg kell semmisíteni. Egy laikus ismerőse ezt számonkérte, mire az apátnő derűsen válaszolt: Nyugodjon meg, a könyvet az apácák gondosan elrejtették.
A gondolat, illetve a formula, hogy Isten neve Isten, Kronstadti Jánostól származik. Pár gondolat írásaiból.
– Az Igét szigorúan kell tisztelni, mert egyetlen szóban is az egy és oszthatatlan Úr van, aki mindenütt jelen van és mindent betölt. Ezért mondják: Ne használd az Úr nevét hiábavaló módon, felelőtlenül (II. Móz. 20:7), mert a nevében maga az Úr van, az egyetlen, az imádandó Egy.
– Amikor a mi Urunk Jézus Krisztus nevében megtiltasz valamit az ördögnek, éppen ez a név, amely számunkra a legédesebb, a démonok számára pedig félelmetes és keserű. Hasonlóképpen, ha bármit kérsz a mennyei Atyától, vagy bármit teszel a mi Urunk Jézus Krisztus nevében, a mennyei Atya az Ő szeretett Fiának nevében mindent megad neked a Szentlélekben, ha teljesíted parancsait, méltatlanságod ellenére. Ahol Isten nevét hitben használjuk, ott erő épül: maga Isten neve ez az erő.
– Olvasom az evangéliumot: itt nem én beszélek, hanem maga az Úr, Ő maga van ezekben a szavakban, mert Ő a Lélek, a Bölcsesség, vagy a végtelen hiposztatikus gondolat. Ő van az evangélium csodálatos gondolataiban és szavaiban. A szó, amit kiejtünk, az Ő szava, mi ejtjük ki, de nem a mienk, de a szóban rejlő gondolat a lényeg, mondhatjuk, hogy a szóban levő igazság maga az Úr. Ugyanígy látom például a Megváltó képét vagy az Ő keresztjét: itt is Ő maga van, az én mindenütt jelenlévő Uram. Ezen a kereszten, akárcsak az evangélium szavában: az Ő képe az ikonon vagy a kereszten csak a látszat, de a lényeg Ő maga, ahogy mindenütt és mindenben és mindenen által, de különösen azokon a képeken és jeleken keresztül, amelyek világosan és szándékoltan Őrá emlékeztetnek, amikre az Ő tiszteletreméltó neve írva vagy festve van. A mi hétköznapi keresztjelünknek is megvan az Isten ereje, csak hittel kell éljünk vele. Így mindenütt megtalálhatod és megérintheted az Urat.
– Isten szava ugyanaz, mint maga Isten. Ezért higgyetek kétség nélkül Isten minden szavának, Isten szava esemény, történés, erő… Ezért az imádságainkban szavainkat úgy használjuk, úgy mondjuk ki, mint tetteket, mint igazságot.
– Ami gondolataimat és szívemet megnyugtatja, azt szeretném kifejezni, emlékül is, és hogy állandó pihenőhelyül szolgáljon szívemnek az élet gondjai és hiúságai közepette. Mi ez? Egy jólismert keresztyén mondás, tele élő bizalommal és csodálatos megnyugtató erővel: Az Úr mindenem!
– „Ez Isten”, „a szó Isten”, „a név Isten”, a jó gondolat „Isten”, „Istentől származol”, – mindezek a megfogalmazások sok ember számára mintha valami ijesztő, félelmetes dologra utalnának! Kronstadti János számára azonban ezekben nemhogy semmi szörnyűség nem volt, hanem éppen ellenkezőleg, ezeket valami örömteli és mélységes tartalmakként kezelte: az eszközök, a fogalmak ugyan testi valóságok, de „a lényeg Isten”, a szó, a tárgyak emberiek ugyan, de ezek elvezetnek a lényeghez. Ez teljesen igaz!
– A „névdicsőítők”-höz más érzésekkel kellett volna viszonyulnunk, a szent törekvést, az őszinte keresést látva bennük! Közben gonosz eretnekként kezelték őket. Az ügy még a tűzoltóslag használatáig is eljutott… (ld. Athosz 1913.) Természetesen ők sem szentként viselkedtek, nem mutattak alázatot, önzetlenséget, sem békességet. Talán azt gondolták, hogy ezzel Isten iránti buzgóságokról tesznek bizonyságot: „Mert tanúskodom mellettük, hogy Isten iránti buzgóság van bennük, de nem a helyes ismeret szerint.” (Róm. 10:2).
– A kereszténység lényege abban áll, hogy a Szentlélek által Isten Fia megtestesült, hogy „az Ige testté lett”, hogy Isten Krisztusban, az Úrban felvette emberségünket, Istenemberré lett. Erre pedig azért volt szükség, mert Krisztus, a Megváltó, szenvedéseivel, keresztre feszítésével és halálával megváltott bennünket a paradicsomban az Istennek való engedetlenségünk miatti kiközösítéstől (anatéma), vagyis másképpen átoktól, Isten esküjétől. E megváltás következménye volt az emberiség istenítése a Szentlélek által Krisztus Urunk feltámadásában, majd mennybemenetelében és a Szentléleknek a hívőkre való leküldésében pünkösd napján. Istennek az emberiséggel való közössége helyreállt a Szentlélek kegyelme által a szentségekben, a hitben, a szentségben és a szenvedésben. Kronstadti János így fejezi ki ezt a gondolatot: „A hitet a Szentlélek adja az embernek, ezért senki sem nevezheti Úrnak Jézust, csakis a Szentlélek által” (I.Kor. 12:3). „Jézus Krisztus a Szentlélek által jelent meg nekünk, a Szentlélek által fogantatott és született, a Szentlélek által növekedett és erősödött, a Szentlélek által űzte ki a démonokat, a Szentlélek által támadt fel.” A Szentlélekről és általa tettek bizonyságot az apostolok, vértanúk, papok, lelkészek, szentek, és jó néhányan vérrel pecsételték meg a Szentháromság tanát. „Ez a Te isteni nagyságod, Uram Megváltó, hogy minden teremtmény élete benned van”, mint a hiposztatikus életben, hogy „mindenki úgy tisztel Téged, ahogyan az Atyát tiszteli, ez a Te nagyságod, Szent, életadó Lélek, hogy mindenkit megszentelsz, és együtt élsz az Atyával és a Fiúval.” Ez a Te nagyságod, ó Szentlélek, hogy Isten egyszülött Fia, aki egy Veled, általad hatalmakat és csodákat tett, és általad szentel meg, erősít meg és vezet minket az Atyához. (Ef. 2:18).
– Isten nevének tisztelete tehát az Isten Fia megtestesülésének tanításához kapcsolódik, csakhogy ott Ő maga testesült meg az Istenanya méhében, ez esetben azonban Isten a Szentlélek kegyelméből titokzatos módon van jelen a keresztben, az Ő nevében, az áldásban, ezért mondhatjuk, hogy ezek által Istennek az ereje érvényesül.
– Itt van egy felbecsülhetetlen kincs! Itt van egy ékszer, amellyel az ember minden állapotban nyugodt lehet, amellyel a szegénységben gazdag lehet, a gazdagság birtokában nagylelkű, az emberekhez kedves, amellyel még a vétkekben sem veszítheti el a bizalmát. Az Úr az én mindenem! Ő az én hitem, szeretetem, erőm, békém, örömöm, gazdagságom, életem, egyszóval – mindenem! Ezért te is légy mindene az Úrnak! (Emlékezteti magamagát Kronstadti János)
– A fentiekben számos mondást láttunk arról, hogy Isten jelen van és cselekszik a nevében az Ő „Létezése” által. Még azt is láttuk, hogy K. János többször is mondta: „Az Isten neve az Isten!”. Meg kell érteni, hogy pontosan mit akart K. János ezzel a formulával mondani? Mi volt a tapasztalata – és innen nézve a gondolata -, amikor ezeket a szavakat írta? Már mondtuk, hogy nem lehetett benne fenntartás, nem lehetett véletlen, még kevésbé valótlanság. Isten jelen van a névben, és hogy még maga az Isten neve is Isten. Mit értett pontosan ez alatt?
Mit akart kifejezni? Lelki életének milyen tényét? A válasz egyszerű: az Úristen, nem pedig az ember az, aki mindebben cselekszik! Ez a lényeg! Az „Életem Krisztusban” című naplója lényegében ezzel a gondolattal van tele – ami mindenki számára nyilvánvaló, aki olvassa és ismeri Kronstadti János életét.
És ebből származik mindezen anyagi közvetítések „édessége”, segítsége, csodái, a szenteltvíz és a tisztelet. Batiushka mindezt életének számtalan tapasztalatából tudta. Ezért mondja naplójában többször és mégis olyan határozottan: „Az Isten neve maga az Isten!”.
(Forrás: Kronstadti János / Venjamin Fedcsenkov metropolita. Zarándok, 2000. – 749, 2 p./ Nameslaviye. 695-712 с.)
Hilarion (Alfejev) püspök 1999-ben ezt írta: „Bár a század elején a Szent Zsinat utasítására a „névdicsőítők” mozgalmát elfojtották, a moszkvai zsinatot (1917-18) megelőző években újra lendületet kapott a vita a kérdésről, és a zsinatnak döntést kellett volna hoznia erről, de nem úgy alakult. Így a „névdicsőítés” végleges egyházi megítélése mind a mai napig nyitott kérdés maradt.
1917 után az Orosz Ortodox Egyházra a mártíromság és a hitvallás új korszaka virradt. Évtizedekkel később vált világossá, hogy az egyházi hierarchia forradalom előtti időszakban mutatott tétlensége, kezdeményezőkészségének és a hiteles tekintélynek a hiánya, az egyház képtelensége a lelki élet égető problémáinak megoldására – mindez nagyban hozzájárult a forradalom kitöréséhez és az azt követő brutális egyházüldözéshez.” – foglalta össze Hilarion (Alfejev) püspök.