A középkori misztika legfelső lelki megtapasztalása valahogy így szólt:
’Kerestem Istent, de sehol sem találtam. Ekkor a szívembe néztem…’
Az új lelkiség (Hilarion, Kronstadti János, névdicsőítők) más lelki élményeket közvetített:
’Kerestem Istent a szívemben, de még a helye és emlékezete is üres volt, kétségbeestem, csak szavak maradtak, kényszerűen éltem velük, és akkor megéreztem, hogy saját szívem dobog az Úr nevében.’
’Mikor kettesben maradunk, csak Ő van egyes egyedül, neve mint virág, amely azért virágzik, hogy látásunkat igazolja, illata szívünkben teljesül.’
’Az esthajnalcsillagnak és lámpásomnak fényét nevében találtam, és akit ez egykor bosszantott fénye, most lángjából születek újra és újra.’
’Helyem van világosságában, nevem eltűnik az Ő Nevében, aminek szépsége mellett az összes tapasztalatom megsemmisül, a pokol java megavul.’
’Közeledése ahogy a tenger kiönt a hullámokban, és rövidebbek lesznek a partok, végül minden az övé, elmémnek nincs hová mennie, de angyalok cserélnének velem.’
’Újra és újra vágyom a Nevére, ahogy a napsütés sziklára égeti a hullámverést, megnedvesíti de azonnal le is törli a föld ajkát.’
’Neve betölti a csend végtelen terét, minden kilégzés egyben megszűnésem is, belégzésem saját jussa, midőn összekeverednek kiterjedéseink, és a fej semmit sem segíthet. De ez a név önmagában teljesebb valóság, mint bármi más ezen a világon, nem vásik el, és semmit nem tudunk sem hozzátenni, sem elvenni belőle, és gyökerestől égeti ki szívünkből a bűnöket.’
’Benne Isten egyetlen igaz imádságát érjük el, szavai minket szeretnek.’