Templom
Az ember mindig látványossá akarta tenni annak a pillanatnak a környezetét, amikor magabiztos tartásból térdre hull, és engedi, hogy immár egy nagyobb erő kalauzolja. Illetve hogy legyen egy díszes tárgyi tanúja ennek az „örökös térdreroskadásnak”, és nem mellesleg egy méltó leszállóhelye a szentségnek. Egy épület, ami emlékeztet arra, hogy mire hivatott az ember, illetve milyen méltóságot hordoz, és ez a kontraszt még jelentősebb volt abban az időben, amikor épültek ezek az emlékezetes szakrális épületek. Akkor még az emberek jelentős része nyomott, fénytelen kunyhóban tengette életét. Vágyott egy olyan építményre, amit felismernek a hajnal első sugarai, majd ugyanott, ahol korábban a fény bejött, benéz a sötétség is, és ez az élet rendje, de közben mégiscsak történt egy kis elmozdulás. Amikor végül az ember belebámul a közelgő sötétségbe, történjék az, hogy annak fénylő kontúrját is megpillanthassa, aki erre az élményre meghívta. A templom is olyan mint a tengervíz, ami hozzánk bújik egy szelíd, homokos parton. A templom is kiporciózza a végtelent, az ember befogadóképessége szerint. Emellett egy ilyen épületben egyszerre lehet közösségben illetve egyedül is, egyakaratban másokkal, ugyanakkor személyesen megszólított. Természetesen nem mindegy, hogy a paradicsomból nézünk a templomra, vagy templomból a paradicsomra. Vagyis mi az ami elsődlegesen lenyűgözött, egy emberi kéz alkotásának a fényei, vagy a mennyei világoság.
Bele lehet kötni már a címbe is, hogy szigorú értelemben (már) nem is katedrális, és ha már megkapta ezt a jelzőt, akkor miért ne lehetne ide sorolni a Reykjavik-i, ami valamennyivel északabbra is van, illetve a Tromsö-i templomot…, nade komolyan!
Hihetetlen gondossággal restaurált épület, ismerjük ezt utóbbi bő másfél évszázadának történetéből, de egyértelműen látszik a helyszínen is. Természetesen értő szemek észreveszik azt is, hogy ezt már nem a középkori idegrendszer alkotta. Amikor ugyanis 4 oszlopfő vagy 2-3 szobor jutott az egész életre, a faragások meg az illesztések igencsak akkurátusak voltak, hiszen mégiscsak isteni figyelemre tartott igényt, de mégsem annyira tökéletesek, hogy mellőzhető lenne a munkáját elmélyülten végző kőfaragó képe, hogy ne lehessen hallani a véső hangját, ne láthatnánk a ritmikus faragást, a verejtéket, a nehézkes mozdulatokat. Itt látható megoldásokban már egyértelműen tetten érhető a 20. századi technológia, sőt, a berendezésben már a jólét is, hiszen a templon tekintélyes része egészen modernkori újjáalkotása annak, ami a leírások, elképzelések szerint egykor ezen a helyen állhatott. De mégsem a Sagrada Familia (igencsak ellentmondásos) kubista próbálkozásai. Összetett épület, nem „egylelkű”, és nincs is igazán párja a világon. Bár a dublini Christ Church-el érdekes szerkezeti hasonlóságokat mutat, és igaz lehet mindez az eredeti vonalakra, de a két templom a későbbi évszázadokban egészen más utat járt be, úgyhogy mára teljesen más a hangulatuk is, nemcsak az építészeti formájuk. Alapszerkezetét igazoltan az említett székesegyháztól kölcsönözte, amit az 1030-as évektől építettek az Ír-tenger környékén letelepedett vikingek leszármazottai, akik szoros kapcsolatban maradtak Norvégiával, még a 14. század közepi pestist követően is. Bárki, aki ellátogat a dublini Christ Church-be, felismerheti, hogy a két épületnek valóban van köze egymáshoz, testvérek, akik különböző életutat jártak be. Mintha a dublini épület egy különleges fafaj, a trondheimi pedig egy egész arborétum lenne, romantikus, gazdag történettel.
A nyugati frontját, illetve a főhajónak nyugati részét teljesen újjá kellett alkotni a 19. sz. közepe óta tartó restaurálások során. Alig maradt belőlük a középkorból valami. A homlokzaton eredeti 30-40 szobor is állhatott, a 19. sz. közepére ebből mindössze öt maradt meg. Gerhard Schøning történész, aki sokáig az un. érseki (ill. szuperintendens) iskolának igazgatója volt, a 18. sz. második felében könyvet írt a katedrálisról, aminek már a címe is sokatmondó: Az egykor pompás és híres throndhjemi katedrális templomának leírása, amelyet valójában Krisztus-királynak hívnak. Ez, valamint egy alább említett könyv is közrejátszott abban, hogy döntés született a helyreállításról, végül 1930. július 28-án felszentelték a főhajó nyugati részét, amit előtte évszázadokig egyszerűen csak „romnak” neveztek. A helyzet annyira rossz volt, hogy a falrészek, boltívek, építészeti elemek megmaradt részét is le kellett bontani. A „rom” alatt mintegy 700 csontvázat találtak. „…s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul.”
Norvégia 1814-ben visszanyerte viszonylagos önrendelkezését, és az országban egyfajta nemzeti romantikus korszak kezdődött, ami azzal is járt, hogy elkezdtek érdeklődni az ország történelmi múltját meghatározó épületek iránt is. Ezek egyike, sőt, a legfontosabbika volt éppen ez a székesegyház. De talán ez nem lett volna elég, ha nem jár erre a német Alexander von Minutoli (1806-1887) művészettörténész, művész, műgyűjtő és fotográfus (dagerrotípia). 1853-ban jelent meg „Der Dom zu Drontheim” című könyve. Ez újabb lökést adott annak, hogy a norvég parlament pénzt különített el a templom helyreállítására. Ekkor határozták el, hogy helyreállítják a nidarosi ősi székesegyházat. A munkálatok várhatóan a 2020-as évek végén fejeződnek be. Ha egyáltalán gótikus épületek esetén lehet befejezésről beszélni.
Alexander von Minutoli 1835-ben látogatta meg a várost, vele volt festő barátja is. Számos rajzott készítettek meglevő épületekről, romokról, hiszen a cél az volt, hogy átfogó ismertetést adjanak a skandináv építészetről. Elsősorban nem művészek voltak, hanem a Porosz Királyság magasan képzett tisztviselői, régészek és a középkor szakértői. Már a családjukban is magas szinten foglalkoztak a régészettel. Szóval kiválóan fel voltak készülve, és Alexander rövid idő alatt igen alapos felméréseket és méréseket végzett a skandináv múlt megmaradt épületeiről, illetve maradványairól. A porosz király támogatásával ebből később egy könyv született. Alexander 1852-ben így nyilatkozott a székesegyház romjairól: „Ez a normannok történetének legmagasztosabb emléke, amely nemcsak arra érdemes, hogy megőrizzék, hanem arra is, hogy újjáépítsék.”
A székesegyház nagyszabású restaurálása, hosszas előkészületek után 1869-ben kezdődött. A restaurálási munkálatokon csúcsidőben 90 ember dolgozott, köztük 50 kőműves, ami a középkorban a gótikus templomok építésekor átlagosnak, vagy inkább szerény létszámnak számított. Hogy a középkorban miként oldották meg a motiváció problémáját, úgymint az egyéni értékteremtés, összetettség, valamint az erőfeszítés és a jutalom közötti kapcsolatot, az jó kérdés. Mai logikánkkal nehéz megérteni, hogy milyen alázattal éltek és dolgoztak.
1930-ban elkészült a hajó, 1965-ben a nyugati homlokzat szerkezete, a két toronnyal, és 1983-ban felállították az utolsó szobrot is a homlokzaton kialakított fülkékben. A restaurálási munkálatokat hivatalosan 2001-ben ugyan befejezték, de mint említettük, a munkálatok azóta is folytatódnak. A székesegyházban mintegy 30 mesterember dolgozik folyamatosan a különböző restaurálási munkálatokon. Van egy jóslat, amely szerint azon a napon, amikor a Nidaros-székesegyház elkészül, a föld a Nidaros-székesegyházzal a fjordba csúszik. Egy ilyen katedrális helyreállítása soha véget nem érő vállalkozás, de a biztonság kedvéért Odd Hilt szobrászművész készített egy olyan szobrot, amit egy kőfaragót ábrázol, aki éppen követ farag. Szóval egyhamar nem fogja befejezni, ergo a katedrális soha nem lesz teljesen kész, és így a jóslat sem teljesülhet be. Napok és éjszakák százai jönnek, fények és emberek látogatják az épületet, becsúsznak ablakon, ajtókon, jönnek mennyből, tisztán és ékesen, vagy földön, fáradtan, keresve, hogy egy kicsit fehérebb ágyban aludjanak utána. Kinyújtják kezüket, elfogadják a vérző aranykorongot, és a gyötrelem máris enged, a szomorúság általános része oldódik.
Emlegetik a párhuzamot a Lichfield-i katedrálissal, de ki hogy van vele. Nincs semmi konkrét adat, hogy a restaurátorok onnan merítettek volna ötletet, bár megtekintették az öreg kontinens mintáit, másként egész biztosan nem az jön ki, ami végül kialakult. Dolgozott a nyugati portál szobrain pl. Gustav Vigeland is, a híres oslói Vigeland-komplexum alkotója, és a századfordulón be is utazta Angliát és Franciaországot a gótikus katedrálisokat és művészetet tanulmányozni, de végül utána mégsem lett a dóm építőbrigádjának a tagja, bár még találkozni fogunk az ő nevével. Azaz eseti, de nem meghatározó alkotó volt, a végső forma kialakításához kevés köze volt.
A lichfieldi székesegyház egyébként egy gyönyörű példája annak, amikor a francia kéttornyos front és az angol paravánhomlokzat összeolvad. Kisebb-nagyobb rongálások ugyan történtek, de mégsem járt arra egy egész légierő ártó szándékkal, tehát javarészt eredeti állapotban megmaradt. Szerencséje is volt, ugyanis nem messze tőle, kissé délre, 1940. november 14-én éjszaka a német Luftwaffe végrehajtotta az azóta is hírhedt támadását, ami után új német szó született, a coventrieren. A lichtfeldi a gótikának azt a periódusát kapta el, amikor kezd már „erkorcsosulni”, hogy egy neves szakértőt idézzünk, de ezen az épületen mintha még egyszer nagyot homorított volna, szép, kiegyensúlyozott a stílus és a diszítettség is. Azonban mintha arra kérne, hogy ennél tovább nem érdemes menni, a többől lehet, hogy végül valamilyen értelemben kevesbb lesz. A következő fázisa a gótikának, a lángoló (flamboyant), nem igazán fogadta meg tanácsát, ezért is tűnik egyesek számára túl soknak, fárasztónak, ami teljesen el akarja árasztani az embert. Vannak más okok is, és ezúttal egyetlenegyet említünk, kicsit szégyenkezve, de mégiscsak okkal: a karbantartási igény. A kezdeti, vagy primitív gótikát követő, változatos irányzatok, kinek ahogy tetszenek, összetettek, bonyolultak, gazdagok, és az is lehet, hogy szépek is, de nem büdzsé-barát megoldások. A trondheimi templomnak a belső kialakítása kicsit idegen a francia katedrálisokhoz szokott szemnek, de az sem érződik, hogy olyan mértékben birtokba vette volna a hagyomány, mint az angliai épületek esetén látható, mégis hihetetlen melegség árad belőle.
A trondheimi Nidaros-székesegyház, hivatalosan Nidaros Domkirke, Nidarosdomen, Norvégia legismertebb és legfontosabb temploma, mivel, a hagyomány szerint, Szent Olaf temetkezési helyén épült. Jelenleg lutheránus plébániatemplom, és nem mellesleg Norvégia nemzeti kegyhelye. Nidarneset az a domb, amire a dóm felépült, egy stabil, kemény agyagos talaj, ami Krisztus születése körüli évszázadokban emelkedett ki lassan a fjordból, a jégkorszakot követő partvonali talajemelkedés következtében.
Az említett 1814-es eidsvolli alkotmány kimondta, hogy a királyt „Trondhjem székesegyházában” kell megkoronázni. E célra 1906-ban használták utoljára, amikor VII. Haakont megkoronázták. Ez volt az utolsó norvég és egyben utolsó skandináv királykoronázás is, bár a dánok esetén egy ideig passzívan még jelen volt a korona a szertartáson. Miután a norvég parlament 1908-ban eltörölte a koronázási szertartást, a templomot továbbra is használták, Olaf király (1958), valamint Harald király és Szonja királynő (1991) királyi beiktatásakor. A koronázási ékszereket sokáig a templomban őrizték (északi torony alatti kápolna), mára azonban átkerültek a szomszédos Érseki Palotában kialakított múzeumba. Immár ott koronázzák a csendet, a múltat, ahogy a dolgok sosem voltak, de mindig is lehettek volna.
A Nidarosdóm tulajdonjoga nem tisztázott, de úgy kezelik, mint egy alapítványi vagyont, aminek végülis a norvég állam a gazdája. 1869 óta de facto állami tulajdonnak számít, mivel a restaurálási munkálatokat közvetlenül állami költségvetésből finanszírozzák. Az 1537-es reformációig a templomot „Cor Norvegiae” (Norvégia szíve) becenévvel is illették, mivel Szent Olaf szentélye a főoltár mögött volt elhelyezve. Egy elterjedtebb elnevezés a nidarosi Krisztus-templom volt, bár a templom erősen kötődött Szent Olafhoz, de mégsem neki, hanem a Szentháromságnak volt szentelve. 1929. március 1-jén a norvég parlament úgy döntött, hogy a székesegyház nevét Trondhjem székesegyházról Nidaros székesegyházra változtatja 1929. július 1-jei hatállyal. Mint láttuk, a város neve nem maradt meg, de a székesegyház azóta is ezt a nevet viseli.
A templom és Olaf sírja egész Észak-Európa fontos zarándokhelyévé vált, dokumentáltan a keresztény világ számos más részéből is érkeztek zarándokok. A reformáció után a templom a lutheránus egyházközség plébániatemploma lett. 1660-ban a lutheránus egyházmegyében visszaállították a szuperintendensi (püspök) címet, az egyház feje a dán király lett. Ez a rendszer Dániában egyébként a mai napig fennmaradt. Kétséges, hogy Szent Olafot ezen a helyen temették-e el, vagy a székesegyháztól délre fekvő folyóparton. Az Elgeseter-híd közelében található egy természetes vízforrás, amelyet a XIX. század óta „Szent Olaf-forrásként” ismernek. A fenti és alábbi korai adatok, tehát a 10., 11. és 12. századi események a már többször idézett krónikákból származnak. Ezek 150-200 évvel az események után íródtak, úgyhogy lehet vitázni, hogy mi valós belőlük, mi az, ami esetleg tudatos ferdítés, mi az ami fantázia szüleménye, vagy téves megértés következménye.
A Nidaros-székesegyház európai viszonylatban is ismert szakrális épületnek számít, még ha mérete nem is veheti fel a versenyt a legnagyobb és legpompásabb franciaországi, németországi és angliai székesegyházakkal. Megnevezése székesegyház, illetve dóm, de mindkettőbe bele lehet kötni. Nincs már püspök, és az evangélikus szuperintendens széktemploma hivatalosan nem katedrális, a dóm elnevezés elég sajátos, rendszerint koronázási események színhelye. Tény, hogy a Nidarosdomen az egyetlen olyan egyházi épület Norvégiában, amely teljesen kifejlett gótikus bazilikaformát mutat, központi toronnyal, kórussal, szentéllyel, rózsaablakkal, árkádokkal, nyugati portállal, repülő támpillérekkel. Ez nem jelenti azt, hogy gyönyörű építészeti alkotások ne lennének még az országban, sőt, ha csak Trøndelagra összpontosítunk, azt lehet mondani hogy a választék közelít a dél-franciaországi kínálathoz, nyilván csak szakrális épületekre utalunk.
Eredetileg a szent király nyughelye fölé egy fatemplomot emeltek, néhány év múlva ezt egy kőtemplom váltotta fel, de a legelső templomnak, aminek nyomait megtalálták, bazilika-formája volt. Korábbi épületekből mára alig maradt valami, de a padlószint alatt, a restaurálások során, megtalálták nyomaikat. A templomhajó a központi toronnyal 1220-1240, a kereszthajó, 1140-1180, a nyugati homlokzat 1248-1320 között épült. Természetesen ezek csak a számok, a templom igazából vagy épült, vagy romokban állt, továbbá az épület több tűzvészen és restauráláson esett át. A templomhajó nyugati részét például az 1531-es tűzvész után nem is építették újjá, csaknem négyszáz évig tető nélkül állt, gyakorlatilag rom volt, amint azt említettük.
Az dóm építésének kezdete hivatalosan 1070, de egyesek úgy vélik, hogy a templomot csak azután kezdték el építeni, hogy Nidaros 1152-ben érsekséggé vált. A gótikus kórus például, erősen hasonlít az angliai Lincoln székesegyház építményére, amit gótikus stílusban csak 1185 és 1315 között építettek újjá, miután a korábbi egy földrengésben megsérült. Feltételezik, hogy a nidarosi templom építésekor onnan jöttek mesteremberek a 13. század folyamán. Håkon Håkonsson kapcsolatai is közrejátszhattak abban, hogy képzett kőfaragók, szobrászok és kézművesek érkezzenek Angliából. Ő volt egyébként az első király, akit a székesegyházban koronáztak királlyá, 1247-ben, pápai jóváhagyással, bíborosi közreműködéssel. 1248-ban keletkezett sagájában (ez a már említett Sverresoga) említi, hogy ezen a nyáron Sigurd Eindridesson érsek elkezdte a Krisztus-templom nyugati részének építtetését, tehát a kereszthajótól nyugatra fekvő hajó építését. Ezt már az 1150-es években tervezték, sőt, el is kezdték, de a munkálatokat hamarosan leállították, hogy helyette az oktogont építsék, mert ez fontosabbá vált a zarándokok fogadásának szempontjából.
A kórust az 1328-as tűzvész után ügyesen kijavították. Az 1531-ben bekövetkezett újabb tűzvész után kísérleteket tettek a torony és a kórus helyreállítására, de a nyugati felét nem építették újjá. Minden rendelkezésre álló erőforrást arra használtak fel, hogy a keleti részt tető alá hozzák, a hajót pedig hagyták pusztulni. Végül a középső falakat lebontották vagy leomlottak, a köveket pedig elhordták építkezésekhez. 100 év elteltével csak az oldalfalak maradtak meg, valamint a nyugati homlokzat alsó része.
1708-ban a külső falak kivételével az egész székesegyház leégett, ami természetesen még állt belőle. 1719-ben villámcsapás következtében ismét leégett, és amikor 1869-ben megkezdődtek a helyreállítási munkálatok, a kórus boltozatai beomlottak. Tudnak a feljegyzések még egy 1432-es tűzvészről is, amelyeket csak részben sikerült helyreállítani. A reformáció előtt legjelentősebb változtatás a 16. század második évtizedében az oktogonban történt.
Amint egyértelmű, a kereszthajók a főhajó előtt épültek, illetve maradtak fenn, és a mai napig építészetileg látványosan elkülönülnek a templom többi részétől. Ez a két építmény, oldalkápolnáikkal együtt, a templom igazi ékszerei. Stílusuk, szerkezetük, funkciójuk is egészen elkülönül a főhajóétól. Ahol a gótika megjelent, ott egy román stílusú épületnek meg voltak számlálva az évei, az új stílus olyan elemi erővel rendelkezett. Ez látszik a kereszthajók esetén is, bár megőrizték eredeti szerkezetük jelentős részét.
A templomhajó volt a középkor legnagyobb építési munkája Norvégiában. A Nidaros-székesegyház latin kereszt alakú, a keleti főhajóban van a kórus, az oktogon, és a keleti rész lezárásaként egy nyolcszögű szentélyzáró. Központi tornya 97,8 méter maga, a templom teljes hossza körülbelül száz méter, a kereszthajó pedig körülbelül ötven méter. Nyugaton ikertornyok és egy lenyűgöző nyugati fal található, három sorban szoborfülkékben elhelyezett szobrokkal. A szentély északi oldalán található a káptalan, egy szinte szabadon álló épület, amelynek átjárója az oktogonhoz vezet. Kívül szépen megőrzött román stílusú épület belsejét az érett gótika uralja. Első változata egyidős lehet a kereszthajókkal.
A templomhajó keleti, tehát régebbi része egyszerű keresztboltozattal készült, a nyugati főhajó már legyezőboltozatos, ami mondhatni angol import, mint sok más is az építészeti megoldások közül. A kereszthajó előtti oltáron egy 1998-95-ben készült, 2,6 méter magas ezüst feszület található, az Egyesült Államokban élő trøndelagiak finanszírozásából. A kereszthajókat eredetileg csak kétszintesre tervezték, de az építkezés során a terveket úgy módosították, hogy egy harmadik emelettel bővítették, ezért érdekes a trifórium árkádsora fölötti rész. Mintha egy kicsit „mondvacsinált” lenne. Viszont a trifórium kimunkáltsága, díszítettsége egy pillanatra sem enged unatkozni, amint az például megtörténik a koragótikus katedrálisokban. Embere válogatja, de az a díszítetlen, puritán, elképzelés nélküli rész képes hatalmas erővel megszólítani. Talán egyesek éppen azokért az építészeti csendekért szeretik azt a hangulatot, amit ezek a templombelsők árasztanak. Van bennük valami tisztaság, naivság, egyszerűség, és ha ezek összecsengnek, máris közel vagyunk a szentség hangjaihoz. A második emeleten, nevezzük ezúttal így, folyosó visz végig, és három nem közösségi célt szolgáló kápolna található. Érdekes a kórust elválasztó hajófal története, és jelenlegi formája is. Most csak a jelenlegi állapotra figyelve, egy kicsit kilóg a hajó építészeti elemei közül, de jó bevezetés az oktogonhoz, tulajdonképpen nem középkori, de annak mintájára szerették volna újjáépíteni a megtalált elemek alapján. Sokan a templom legszebb részének tartják, mások szerint ugyan szép, de kicsit elüt a hajó stílusától, van benne valami idegenség.
A déli kereszthajó oldalkápolnáját több néven is ismerik, de a legismertebb nevén nevezzük Szent János-kápolnának. Egy felirat szerint Øystein Erlendsson érsek szentelte fel 1161-ben – ez az egyetlen olyan felirat a templomban, amelynek dátumát fel lehet használni a datáláshoz. A kápolnát Keresztelő János, Zaragozai Vince és Szilveszter pápa tiszteletére szentelték, áll a latin nyelvű feliratban, és ez érdekes névsor. Ezekkel a szentekkel az érsek minden bizonnyal az egyház függetlenségi igényét hangsúlyozta, hogy fentebb ne fogalmazzunk. Keresztelő Jánost a gonosz Heródes Antipász király meggyilkoltatta, Szent Vincét egy másik hivatalnok, a spanyolországi római helytartó, Daciánus kínozta halálra. Szilveszter pedig az un. Donatio Constantini, a constantinusi adománylevélben szerepel, ami hamis ugyan, de a középkorban általánosan elfogadott volt. A hamisítást csak a 15. századi humanista, Lorenzo Valla igazolta, filológiai módszerrel. Lényeg, hogy a középkorban még érvényesnek tartották tartalmát, miszerint a császár átruházta Szilveszter pápára és utódaira az egyházi pátriárkák primátusát, sőt, a világi hatalmat is Róma városa és az itáliai régió felett. Ezzel vált a középkori pápák uralmi igénye megalapozottá. A nidarosi Krisztus-templom első elkészült kápolnájának felszentelésével az érsek jelezte a norvég királyi udvarnak, hogy a világi hatalomnak, amely egykor pusztította a hívő népet, semmiféle jogosultsága nincs az egyház dolgaiba beleszólni, és el kell fogadnia annak teljes függetlenségét. Ezek szerint Jézus nem azért jött, hogy megváltsa, hanem hogy részese legyen a világnak.
Mindkét kereszthajónak románkori fabordás boltozatú mennyezete van. Az alap az a normann-stílus, amit főként Szicíliában, Pugliában lehet látni. Cefalú, Monreale, Bitonto, vagy éppen Classe, Ravenna mellett. Hasonló mennyezettel készült több templom is a környéken, például a trondheimi repülőtér közelében levő Vaernes temploma. Kb. ugyanabban az időben épült, mint a szóbanforgó keresztkápolnák, és érdekessége hogy a szarufáinak korát évgyűrűs kormeghatározással sikerült megállapítani. Egyelőre ezek a legrégebbi azonosított épületfák Norvégiában. A minták szerint a fákat 1140-1141 telén vágták ki.
A trøndelagi ácsművesség szemet is gyönyörködtető példája, amit láthatunk a két keresztkápolnában. A fentebb említett külföldi példákkal ellentétben a tartógerendákat nem vízszintesen fektették le, hanem boltívesen összekötötték őket, egyrészt nagyobb szélességet tudtak áthidalni, másrészt teherbíróbbá is váltak ezáltal, nem mozdultak el, nem hasasodtak meg. Nagyon bonyolult szerkezetek, és állítólag a földön állították össze, azt követően emelték be a helyükre. Az ilyen tetőszerkezet nem idegen a norvégoktól, elég ha csak a vikinghajóra gondolunk. Ugyanaz a megoldás mint a hajó bordázata, csak a hajó alja ezúttal fölfele néz.
A kereszthajókat később némileg gótikus irányba módosították, így érdekes vegyes formát mutatnak. A déli oldalkápolnának nincs felirata, és azt gyanítják, hogy sokáig a székesegyházi iskola használta. A helyiséget azóta lektoriet-re (lektórium) keresztelték, és a második világháború áldozatainak emlékkápolnájává alakították át. A második világháború után a Norvég Női Nemzeti Tanács a megszállás alatt életüket vesztett nők emlékét szerette volna méltóképpen ápolni. A különböző lehetőségek mérlegelése után a Tanács engedélyt kért, hogy erre a célra a székesegyház egyik kápolnáját használhassák. A választás tehát az északi kereszthajóra esett. A Nemzeti Tanács 1952. december 6-án adománygyűjtési kampányt indított az emlékkápolna finanszírozására. A kápolnát emléktáblával látták el, amelyen ez a felirat olvasható: Ez a kápolna azoknak a nőknek és férfiaknak az emlékére van szentelve, akik 1940-1945 között életüket áldozták a hazájukért. Készült egy könyv is, az úgynevezett Aranykönyv, amibe az adományozók neve került, illetve egy másik is, amelyben 11 ezer elesett neve szerepel. Egy Herman Matzow nevű önkéntes vállalta, hogy valamennyi nevet kézírással beírja a könyvbe. Aranybetűkkel díszített pergamenbe és kék zománcozott keretbe kötötték őket, és az emlékkápolnában helyezték el megőrzésre. A kápolnát 1957. február 26-án szentelték fel. A női emlékkápolna egyébként 1150 körül épülhetett. Az összekötő boltív négy élén un. chevron-motívum kúszik végig, mindenik némiképp más mintázatú, de a motívum ismétlődik.
A kóruslezáró formája talán Øystein (Erlendsson) püspök ötlete volt, aki 1180-1183-as angliai száműzetése alatt a canterburyi székesegyházban láthatott hasonlót, amit akkoriban építettek Becket Tamás emlékére, de az is lehet, mondják mások, hogy a jeruzsálemi Szent Sír-templom, vagy az aacheni székesegyház ihlette. Nagy Károly műve egyébként azért is kerülhet szóba, mert bizonyos Rainald von Dassel kölni érsek 1165-ben szentté avatta az uralkodót, amit aztán az egyház nem kanonizált, talán nem véletlenül. De még a Sziklakupolát is szóba hozzák egyesek, amelyet az első keresztes hadjárat után templomként használtak, és ami akkor még közel sem volt annyira díszes, feliratokkal elpecsételt, mint manapság. A középkorban egyébként Salamon templomát általában nyolcszögletű épületként ábrázolták, éppen ebből a mintából kiindulva. A kérdést részben nehezíti, hogy a Trondheim-Jeruzsálem távolság majdnem kétszerese a Makó-Jeruzsálemének :). A legutóbbi vélemények szerint elég egyértelmű, hogy az alapötlet a jeruzsálemi Szent Sír templom rotundájából származik, tehát abból az épületből, ami körbefogja az Ediculát. Ezen rotundán legutóbb 1149 után történt komolyabb változtatás, ambulatóriumát új válaszfalakkal fokozatosan több részre osztották, és így gyakorlatilag elveszítette eredeti funkcióját.
Az oktogon egyébként a templom legkülönlegesebb szerkezeti eleme, azt is írják, hogy Norvégia leggazdagabb kőfaragványai közé tartozik. Első változata 1180-1210 körül épülhetett, ugyanis az 1230 körüli, már említett Heimskringla említést tesz róla. Egyesek a befejezést pontosabban meg is merik határozni, ami 1210-1215 között történhetett. Sokkal látványosabb volt, mint manapság, mikor már el van rejtve több építészeti elem között, és kissé eltörpül a gótikus kórus és a magas központi torony mellett. Magas kórusnak is nevezik, és itt voltak elhelyezve egykor Szent Olaf ereklyéi. Talán az egész exhumált teste. Vagy valaki másé. A magas mennyezetű termet csúcsíves galériák veszik körül. A nyolcszöget egy korlát öleli körbe. Padlója négy lépcsőfokkal magasabb, mint a templom többi része. A korlát és a tölgyfa-alkotások a kor neves szobrászának, Gustav Vigelandnak a művei, akiről már említést tettünk.
Nidaros-székesegyház középkori részeiből egyik sem maradt ilyen jó állapotban fenn, de paradox módon egyik épületrész sem volt olyan gyakran átépítve a középkor folyamán. Az, hogy a sírkápolnát minden időkben jó állapotban tartották, a Szent Olaf sírja köré összpontosuló érdeklődés kifejezésének tekinthető. 1031-ben szentté avatott királyt mártírnak tekintették, aki életét adta a hitért, és mártíromsága és krisztusi személyisége lett kultuszának központi eleme. Ez nem feltétlenül történelmi tényeken alapul, ahogy azt sem gondolja senki, hogy Assisi Szent Ferenc lelkigondozói beszélgetést folytatott volna a farkassal, az viszont már más kérdés, hogy szót értett vele, vagyis megértette őt, ami azóta sem kis teljesítmény, és a „farkas” kissé szélesebb jelentésére gondolunk, nem csak a négylábú dúvadra. Amikor a XII. század vége felé a nidarosi érsek új székesegyháza a befejezéséhez közeledett, úgy döntöttek, hogy a templomot a szó szoros értelmében egy rendkívül szokatlan, de a szent sírja köré épített épülettel koronázzák meg: egy nyolcszögletű, késő klasszicista mártíriumra emlékeztető épülettel.
A nyolcszög külső fala Norvégia leggazdagabb középkori kőfaragványai közé tartozik, mint említettük, vagy talán egyenesen a leggazdagabb. A külső oldalon az ablakok alatti sávban szobrok vannak, a párkány alatt pedig férfi és női mellszoborok, faragott konzolokként. Az oszlopoknak nincs teherhordó funkciójuk, csupán díszítésre szolgálnak. Az oszlopok fehér trøndelagi márványból készültek. A központi részt körbevevő ambulatórium falain díszes faragványok vannak, babérlevél, akantusz, palmetta, és más, a késő klasszikus temetkezési építészetből kölcsönzött elemek találhatók.
A templom legszentebb helyére csak a papság tagjai léphettek be, ezért is van egy mini kerengő a belső tér körül. A középső teremben a 14. századból származó pazar márványpadló található, amelyet a templom egyik legszebbjének tartanak. Anyaga minden jel szerint a ma is működő Fauske-i bányából került ide. Keresztelőmedence állítólag a középkorból származik, és Gustav Vigeland 1904-ben restaurálta, vagyis rekonstruálta. A keresztelőmedencén lévő domborművek Ádámot és Évát, Noé bárkáját, Jézus megkeresztelkedését és feltámadását ábrázolják.
A déli kapu előtti előcsarnokot belülről gazdagon díszítik szobrok, köztük a boltozat tetején egy áldó és ítéletet tartó Krisztust, a sarkokban pedig az evangélistákat, az egyik falon pedig egy királyt és egy királynőt ábrázoló szoborral. A külső boltozaton Ádám és Éva történetét láthatjuk. Ez valószínűleg egy úgynevezett „ítélőportál”, ahol az egyházi bíróságot állították fel, hogy a keresztény joggal kapcsolatos ügyekben ítéletet hozzon. Isten szigorú tekintete alatt, Ádám és Éva sorsát a fejük felett lebegtetve, aligha volt kétséges, hogy ez mit szimbolizál.
A szentély boltíve választja el a kórust és a nyolcszögletű részt. Ez a vékony és áttört falat sokan a székesegyház legszebb, középkorból fennmaradt részének tekintik, mint említettük. A reformáció után a kórust, az északi kereszthajót és a torony alatti helyiséget átalakították a gyülekezet használatára, míg a többit romokban hagyták. 1689-ben a torony le is omlott. Két további tűzvész után, 1708-ban és 1719-ben a templom nagyon rossz állapotba került, és alig javították ki. A 19. század vége felé az állapota olyan rossz lett, hogy teljes javításra volt szükség. A főtorony felső részét aztán az 1890-es években építették újjá, a gyönyörű dongaboltozatot pedig a talált kövek felhasználásával rekonstruálták.
Az épülethez rengeteg helyről szállítottak építő- és díszítőkövet. Ez a számtalan javításnak is köszönhető, amiken átesett a katedrális. Van kutató, aki szerint több mint 60 bányából, kőfejtőből származik az átvizsgált állomány. Legkorábbi szakaszban a Trondheimtől délnyugatra fekvő bányából érkezett zöld pala volt az uralkodó. Később ugyanabban a geológiai képződményben található szappankő vált az uralkodó építőanyaggá, ezért is nevezik „szappankő-katedrálisnak”. Egyik típus, az un. trondheimskleber házon belül volt, nem messze a várostól, sőt, ma már annak határain belül van az egykori kőbánya. A legutóbbi felújításkor Tynset településen található kőbányából szállították a követ. Ezen a területen szappankő és gabbró is előfordul. Előbbi kiválóan faragható, mégis viszonylag jó kor- és időjárásálló.
Mivel a Nidaros-székesegyház nagyrészt meglehetősen sötét szappankőből épült, az angol minta szerinti kontrasztot fehér oszlopokkal kívánták elérni. Angliában ez épp fordítva volt, ott a mészkőhöz sötét színű oszlopokra volt szükség (purbecki márvány). A székesegyházban mintegy 10 000 fehér márványoszlop és számos más márvány-kiegészítés található. A fehér oszlopoknak nincs statikus funkciójuk, pusztán díszítőelemek. Mint említettük javarészt Trøndelag különböző bányáiból származó fehér márványból készültek. Gyakorlatilag a fjord belső partjain több lelőhely is volt, a padlózathoz, úgynevezett lapmárványt Steinkjerből, Sparbuból szállítottak, viszont ez kevésbé volt alkalmas oszlopokhoz. Azokhoz minden bizonnyal Roan településhez tartozó Almenningen szigetéről hozták a nyersanyagot.
A középkorban Trøndelagban gyakorlatilag a szappankő, a zöld pala, valamint néhány márványfajta volt könnyen elérhető. Nincs régészeti bizonyíték arra, hogy Norvégiában a 11. század előtt meszet használtak volna az építkezésekhez.
Trondheimben érdekes megoldást alkalmaztak. A falakat regionális szappankőből rakták, a fugákat pedig mészhabarccsal töltötték ki. Sok fugát azonban fekete pala vékony darabjaival, úgynevezett szegőkővel láttak el. A szakemberek sem tudják pontosan, hogy miért használtak vékony palakövet a fugákban, de ez összefügghetett a kiegyenlítési célokkal, illetve a mészhabarcsfogyasztás csökkentésének szándékával, valamint a falazat általános stabilitásával. A templomnak öt portálja van, három a nyugati homlokzaton, egy az északi és egy a déli oldalon. Az északi kereszthajó portálja normann stílusban készült, a román építészetnek a 11. században Normandiában és Angliában kialakult változata szerint. Stílusát magas gótikaként jellemzik, de jellemzően angol mintákkal. Például a boltíveken lévő angyalos domborművek a lincolni katedrális „angyalok kórusára” és az 1245-ben elkezdett Westminster apátságra utalnak.
1903-ban kezdődött például az úgynevezett „rózsaablak-háború”, a vita, hogy volt-e vagy sem a templomnak rózsaablaka a középkorban, meg hogyan nézett ki a nyugati, angol hagyományt követő paravánfront. Nem sok ilyen eset van, hogy a parlament hagyott jóvá egy homlokzati tervet, tárgyalt rózsaablakról. De ezzel sem oldódott meg a kérdés, hiszen csak 1928-ban hagyták jóvá az árkádok feletti három szoborsorra vonatkozó építészi tervet. A nyugati oldalt végül úgy oldották meg, hogy a két tornyot az oldalhajók oldalára helyezték, és elrejtették a homlokzat mögé, ezzel ez extra szélesnek tűnik, és impozáns megjelenést kölcsönöz neki. A tornyok közé épített egybefüggő fal, amolyan kanonizációs dokumentum is, azaz a bibliai és egyháztörténeti szereplőkön kívül, ki az, aki felkerülhet rá, kinek a műve számít a mai (korabeli) Norvégiában.
A templomot 1941 januárjában átvették a quislingerek, fekete zászlót a napkereszttel, illetve piros-sárga NS-zászlót helyeztek el a kórusban. Máig szörnyűlködve beszélnek erről. Hogy azt a stílustalan kávézót miért kellett a nyugati homlokzat közvetlen közelébe építeni, a fene se érti. Egy szami oltár is felszentelésre került 2017-ban az első Tråante (szami nemzeti találkozó) 100. évfordulóján, hogy végül mégiscsak valami pozitív eseménnyel zárjuk ezt a fejezetet, bár szigorú értelemben ennek sem ott lenne a helye, de nem kell midig „szigorú értelemben” venni a világot.
Város
Ma a városnak mintegy 190 000 lakosa van, ipari, tudományos és egy jelentős mezőgazdasági tevékenységet folytató megye gazdasági központja. Trondheim messze Trøndelag legnagyobb városa, de 2018. január 1. óta már nem ez a megye közigazgatási központja, hanem a fjord „végállomása”, Steinkjer, amelyik a megye földrajzi központjában fekszik. Trondheimben azonban továbbra is számos állami és egyéb közintézmény maradt.
Két király különösen fontos, amikor Trondheim történelméről beszélünk. A város alapítója, Olaf Tryggvason (I. Olaf, kb. 960 – 999), szobra egy magas oszlopon áll ma a városközpontban. A másik király, II. Olaf Haraldsson (Szent Olaf, 995 – 1030), akinek állítólagos sírja fölé a Nidaros-székesegyházat építették. 1152-ben Trondheim érsekséggé vált, és több kolostor épült, köztük egy a város kikötőjétől mintegy másfél kilométerre levő multifunkcionális szigeten, Munkholmenben (ami erődítmény is volt). Érdemes még megemlíteni (Jó) Haakon (kb. 918 – 961) királyt, aki 934 és 961 között uralkodott, a kereszténység norvégiai bevezetésére tett kísérleteiről maradt nevezetes.
A város ma is őrzi egykori jelentőségét, mint vallási központ, de ipari és kereskedelmi tevékenysége is jelentős. A városközpont megőrizte zavartalan báját, több mint 230 műemléképületével, történelmi utcáival, régi építészetével és ősi kulturális hagyományaival. 1537-ig, a reformációig elsősorban a Nidaros-székesegyházban található Szent Olaf-kegyhely jelentette a fő attrakciót. A legészakibb zarándokhely, így emlegették. Szent Olaf sírja volt a végcél, nem a katedrális, hiszen az sosem volt teljesen kész. Az egész középkor folyamán többnyire két állapotban létezett: épülőfélben, illetve rom formájában.
A Heimskringla szerint Trondheimet Olaf Tryggvason (I. Olaf) alapította (feltehetően 997-ben), aki nagyjából a mi Szent Istvánunkkal egyidőben élt, és hasonló szolgálatot végezett. Eegy emberöltővel korábban, nagyjából. A Heimskringla pedig a mi krónikáinkhoz sok tekintetben hasonló mű, ónorvég nyelven íródott, aminek pontos dátuma és szerzősége nem tisztázott, de feltételezések szerint a 13. sz. első felében írták, tehát a tárgyalt eseményeket követően mintegy 200 évvel. A Heimskringla elnevezés egyébként a kézirat első két szavából származik.
Trondheim környékén jelentős mezőgazdasági tevékenység zajlik, közel 60 ezer hektárnyi mezőgazdasági művelés alatt álló területtel, ami tekintélyesnek számít Norvégiában, az ország méretéhez képest is. Okokat talán felesleges említeni. Az erdő kiterjedése mintegy 225 ezer hektárnyi, ez kb. fele a magyarországi akác-állomány területének. A mezőgazdasági területek nagy részét gabonatermesztésre használják, de jelentős és változatos állattenyésztés is folyik, beleértve a szarvasmarha-, sertés- és szárnyastartást, valamint némi kertészetet.
Trondheim a régió kereskedelmi központjaként igen erős pozíciót töltött be, és tölt be továbbra is, különösen a nagykereskedelem terén. A város adja a régió külkereskedelmének nagy részét is, különösen ami az importot illeti. A város több bank és pénzintézet székhelye, és a legtöbb nagybank és néhány körzeti bank fiókja is Trondheimben található. Ma már nem nehéz eljutni egyik városból a másikra, de azért ez nem mindig volt így. Gondoljuk el, hogy az ország hossza légvonalban is több, mint 1700 km, ami nagyjából Budapest Edinburgh távolságnak felel meg. Összes partvonalának hossza kétszer is körbeérné az Egyenlítő mentén a Földet.
Trondheim Trøndelag és időnként egész Észak-Norvégia meghatározó ipari és kereskedelmi központjává vált. A régió lakosságának mintegy fele Trondheimban és vonzáskörzetében él, a városban összesen mintegy 120 ezer munkahely van. Emlékeztetünk a lakosság 190 ezer. A városnak számos sikeres cége van az informatika, az elektronika és az elektrotechnika területén. Trondheim a második legnagyobb vízenergia-termeléssel rendelkező település Trøndelagban, és országos szinten is fontos villamosenergia-termelő településnek számít. Norvégia egyébként is elöl jár a vízenergia hasznosításban, közel 1800 kisebb-nagyobb vízerőművel rendelkezik, ami értelmezi és értelmessé is teszi az elektromos autók magas arányát.
Nagy hagyományokkal rendelkező iskolai és oktatási központ. A trondheimi székesegyházi iskolát például 1152-ben alapították, és az ország egyik legrégebbi iskolájának számít. Hasonló karakterű lehetett, mint az 1622-ben alapított Gyulafehérvári Akadémia. A városban számos főiskola és egyetem működik. Többek között a Norvég Tudományos és Technológiai Egyetem, a Trondheimi Képzőművészeti Akadémia és a Trøndelag Zenekonzervatórium. A légierő akadémiája szintén Trondheimben található. Itt jelenik meg Norvégia legrégebbi napilapja, az Adresseavisen, amiről a névvita kapcsán már említést tettünk. A középkorban Nidaros fontos központja volt a rozmár agyar kézművességnek, ami észak elefántcsontja volt. Számtalan helyen találtak ebből a térségből származó alkotást, amiket a világ számos múzeumában lehet látni.
A norvég püspökök eleinte Hamburgtól, majd (1103 után) a dániai Lundtól függtek. 1537, az a dátum, ami a Dán-Norvég területen a reformáció lutheri irányzata bevezetésre került. 1152-ben Grönland a Nidarosi Főegyházmegye része lett. 1261-ben Grönlandot járt norvégok hozták a hírt, hogy az ottaniak a norvég királynak adóznak. Állandó kereskedelmi kapcsolat alakult ki, norvég területről szállították a szükséges árukat, például fát, vasat és gabonát, onnan pedig rozmáragyart importáltak nagyobb mennyiségben, de a norvégok bálnavadászkodtak is a grönlandi vizeken, és volt még fókavadászat, halászat is, amihez kiválóan értettek is, soknemzedéki tapasztalatuk és felszerelésük volt hozzá. Grönlandon már a legkorábbi időktől kezdve léteztek norvég telepek. Az 1814-es kieli szerződés a Feröer-szigeteket, Izlandot és Grönlandot elvette Norvégiától, viszont a norvég kereskedelmi kapcsolat 1833-ig nagyobb volumenben is megmaradt, főként Kelet-Grönlanddal, és azt követően sem szakadt meg teljesen. Úgyhogy az Egyesült Államoknak a norvég nemzeti érzéssel is szembe kell néznie, ha Grönlandra fáj a foga.
Svéd, norvég viccek
Mint már volt szó róla, norvég viccekben gyakran szerepelnek déli szomszédaik, a svédekében pedig a norvégok, és nem meglepő módon a kevésbé éles figura mindig a másik nép tagja.
Van egy tó (van több is) a norvég – svéd határon, legyen mondjuk a Rostojávri/Rastojaure, nyáron igazi horgászparadicsom, de télen is sokan felkeresik, a határ mindkét oldalán. Egy svéd társaság is rendszeresen szerencsét próbál, de évről-évre kénytelenek üres kézzel távozni. Nem messze tőlük norvégok horgásznak, és láthatóan bőséges zsákmánnyal térnek haza. Egyik alkalommal a svédek sorshúzással eldöntik, hogy ki lesz az, aki kikémleli, hogy mitől olyan sikeresek a norvégok. Az el is oson, és hosszas megfigyelés után, rendesen átfagyva visszatér tásaihoz. A többiek már noszogatják is: na mondjad! Erre óvatosan körbenéz, majd saját hangját hangjával árnyékolva megszólalt: úgy kezdik, hogy lyukat fúrnak a jégbe.
Hogyan süllyesztesz el egy svéd hadihajót? Hagyod, hogy vitorlát bontson. (norvég vicc)
A norvégok, amikor lefagy a laptopjuk, és durván reszetelni kell, kihúzni a tápot, levenni az akkuról, azt „svéd újraindításnak” nevezik.
Ole (norvég) és Sven (svéd) horgászni mentek Kanadába, és csak három hallal tértek vissza.
Ole a búcsúzáskor megszólal: Jól nézünk ki, ahogy számolom mindegyik hal 500 dollárunkba került.
Még jó, hogy nem fogtunk többet belőlük, – nyugtázza Sven.
A svéd otthonok ízlésesen berendezettek, tiszták de meglehetősen üresek, azaz általában nincs sok bútor. A külföldi vendégektől gyakran hallani: Milyen szép! Mikor költöznek be?
Sven, a svéd kamionsofőr, nyáron egy hónapot azért dolgozik Angliában, hogy a Nap a másik karját is lebarnítsa!
Ole és Lena összeházasodtak. Németországba mentek nászútra. Autót béreltek, végijárták a Rajna-vidéket, és éppen Bonnból Köln fele tartottak, mikor közel a városhoz, a volánnál ülő Ole óvatosan Lena térdére tette a kezét. Lena kuncogva megszólalt: Ole, ha gondolod, most már egy kicsit tovább is mehetsz. Így Ole Düsseldorfba hajtott.