Nomina nuda? – A rózsa neve

Nomina nuda – név, nevek csupán?

Ubi sunt?

„Nunc ubi Regulus aut ubi Romulus aut ubi Remus?
Stat Roma pristina nomine, nomina nuda tenemus.”
Hol van mára Regulus, és hol van Romulus vagy Remus?
Róma neve megvan még, de már csak üres név.
(Bernard de Morlaix, bencés szerzetes, 12. sz közepe, Cluny)

„Stat rosa pristina nomine, nomina nuda tenemus.”
Emlékekben az a rózsa áll, amit az illat már elhasznált. :))
(Umberto Eco, A rózsa neve c. regényének utolsó mondata.)

Felmerül-e az „igazság” kérdése a virág pusztulásában, hiszen körülötte életvalóság volt, képes volt egyszerű jelenlétet meghittségi szintre emelni, illata ölelést inspirált, a napokat csodája frissítette. Közel vitt a gyengédséghez, színére jókedv tömörült, és szirmai angyalpírt fedeztek, legalább két, csokorban rejtezőnek. Kinézte magának a bűn meg a feloldozás is, fegyverhordozói az intenzív életnek, mert a rózsa sem steril létezés. Csak egy futó életű növény száradt el tehát, vagy valamilyen útból maradt el egy szakasz, illetve hogy a hervadás csak úgy megtörtént, vagy valami észrevétlen reakciót indukált, amibe beleremegtek a lét ablakszemei?

Hol van emlékének, illatának a helye a hervadás folyamatában, pontosabban hol végzik majd, ha a romlás egyszerre megszalad, a hála lecsúszik az arcokról, vagy ha összesöprik a szirmok repeszeit? Egy illat, amely felidéz egy megélt valóságot, milyen szintű kapcsolatot ápol azzal, ami elmúlt, aminek ösvényei is már befüvesedtek, a felejtés avítt menetrendje szerint? Illat-e az, amit nincs aki felismerjen, egyáltalán nevezhető-e még a régi néven, hiszen a folyók is új nevet vesznek fel, miután levetik a jég keresztjét, holott ízét magukkal viszik?

Ami már emlékezetben érik, az még mindig ugyanaz a rózsa, amit egykor megtalált és prezentált a szív, majd komposztálásra átadott a sárguló időnek? Azután is, hogy a fény leszállt róla, a száradásban sorsát elgyászolta, és árva emlékek hamvas keze ontotta rá a göröngyöket? Hervadása ártatlanabbá tette, de vajon tökéletesebbé is, hogy a virágzás esetleges hibáit utólag korrigálja? Miként oldozzák fel ezek a törékeny teremtések a kudarcot a hervadás light apokalipszisében? Hogyan nyernek feloldozást, ha álmaik szövetét kikönyökli a konokság, ha kukában végzik, vagy akaratuk ellenére növelik a zűrzavart? Rátapadnak a katedrálisok üvegablakaira, integrálják a szobrok csendjét, ég és föld kötött harmóniáját?

Értelmes ez a kifejezés hogy „létező”, ha lepréselve, esetleg el is felejtve, mint a fény száraz memoárja, nyomorog nyomdatechnikai körülmények között? Alakjának eltűnésével a lét is bealkonyul, vagy pedig az élet- és halálharcban csupán az egyetlen és ugyanaz az akarat nüansznyit változik? Vagyis virágzásnál és elmúlásnál is mélyebben vannak gyökerei, a létezés kiterjedt sivatagján túl, a lét nyugodt vizei táplálják? És mi az hogy hervadás, meg tudjuk érteni egyáltalán, ha csak a növekedésben ismerjük fel az időt, ami a történelem vászna értelmünk mozijában? A rózsából csak az (platóni) ősfogalom marad, földi tapasztalatainkból csak nevek, képek, emlékek, végül hosszas harc után elfelejtjük, hogy nem emlékeznek, vagy nem emlékszünk, hogy elfelejtettük, és ezt nevezzük békességnek?

Virágnak nevezhető, ha már senkinek semmit nem jelent, mint patak, mi egy időre föld alá menekül, és a térkép elveszíti nyomát és nevét, holott teljes tartalma éppen így menekül? És akkor, ha értékelik ugyan, de látható életjeleket nem ad, viszont nyoma és hatása megmaradt, emlékeznek rá, fel tudják idézni formáját, illatát? Ebből a csodából kérünk még, vagy abból, ami sosem érkezik, amit elmosnak nyomasztó vágyak, tompa sírások, miknek cseppjeit a szomorúság egyenként felszedi?

Léte milyen összefügésbe hozható a vízmolekulákkal, amik virágzásának termékeny évszakát jelentik? Mi az, ami cserbenhagyja, mikor kapcsolatát veszti a „lét”-tel, és van-e pontos jele és ideje annak, amikor megszűnik hitelezése? Tud-e valaki tanúskodni arról, hogy látta ezt a pillanatot, amikor szemléletünk horizontján, holdtalan tájban elmerül? Ha megkérnénk, hogy meséljen a pillanatról, beszámolója feldúlná életünk kényelmi protokolját? Milyen összefüggést találna a helytelen és a lehetetlen között, a szenvedés és a jogosultság szintje között?

Vajon ráérzett annak ízére ami körülötte történt, és ha igen, mi lett jussa mindabból, épült valami marandó benne, mikor felcsavarták a bánatot, és úgy szerettek igazán, hogy nem szerettek ideálisan? Éhezett vagy hálálkodott, mikor szeme előtt hosszú árnyékok fonódtak, jegelt gesztusok engedtek, öröm áradt a dac korábbi frontjain, mindez túl szimbolikus hatókörén, de mégiscsak ő volt a váll, amin elsuttogtak egy rég várt misztériumot. Egyszer fáradt kezéből mindezeket kiejti az élet, mikor az elmúlás már kulcsait próbálja, ámde mégsem volt semmi felesleges, mert egy virág nemcsak használja, nem is csupán kitölti a lét keretét, hanem valamilyen értelemben túláraszta azt. Mintha a semmiből fakadna ez a többlet, de folyók vagyunk, nem értjük a tengert, ezért is végtelenül tiszteljük.

Elmúlása tulajdonképpen azt mutatja, hogy jól élt, kievezett a szárazra, hervadása és hamva tulajdonképpen megérkezés? De nem tesz minket ez bűnrészessé mégis, üvegbúra és egyebek, otthont teremteni neki szívünkben, ha ez menthette volna, legalább egy időre? Miért van, hogy csak a szenvedés menthet meg a rosszul hangolt szeretet karmai közül? Akárhogyis, ennek a lelkismertfurdalásnak a színe kerül a horizontra, a nappalok tüzes búcsújának óráján, és az ismétlődő jelenet ébren is tartja? Mint alvó mentőben a sietség, szunnyad a kérdés, cseppkövek épülnek a lélek sötét, nedves barlangjaiban.

Szerette a felhőket, és amikor az utolsó cseppjüket is leszűrcsölte leveleiről, szépsége egyfajta végítéletbe kezdett, csöndjével űzte az unalmat, áradt az alázat, szerénysége lángra gyújtotta a környezetét, nem volt rovar, mi meg ne illetődött volna, könyvjelzőt tett a helyre, hol azt követően is megtorpant, hogy a virág elvirított. Szomjuk a felejtés csődje, belső fakadású nektár táplálja. Ez marad a hely, ahol a csodával találkoztak, ami emlékezteti milyen volt nevetni, minden további virág csak az első áhítat nyárutolja, langyos víz a szomjúságnak.

Hallotta valaki a sóhaját, hogy a szépség nem az enyém, ha valakit szeretni akartok, a napfényt szeressétek, a hajnali szelet, az árnyékot, a méhzümmögést, szirmokon lebomló szellőket, a takargató kezeket? A növekedés csendjét szeretgessétek, a fáradt nyugatot, és a hajnal gyötrelmét, mikor a sötét a völgyekbe menekül, de a fény azt érzi, hogy küldetése megszakad, de talán csak egy pillanatra, mint szó eltörik ijedt lélegzetvételben. „Szedd össze magad, nem lehet, hogy feladod!” Kedves barátom, válaszolja kiszemeltünk, én a hegyhez tartozom, ahhoz, amit mozgatnak a nagy hitek, ha érted mire gondolok. Virágzásom csak kölcsön, nem maga a végtelen, ezt is a felhők tolmácsolták, pusztulásom egy átmenet, mostantól szelek és telek számára leszek szabad, és szeretem életem feltételeit.

Szomjúsága abból a fajtából való, ami kérgessé teszi szavainkat, hogy eltűnik belőle minden élet és zöld, ezüsthidak alatt hajózunk korhadó csónakban? Vagy olyan, mint egy csiklandozós, kényszeredett száraz kacagás, mi ijesztően beleharangoz a belső csendbe, sokáig kong a becsődült hiátus? Netán ahhoz hasonló, mint amilyen a nagy szerelmet követi, aminek semmi jele sincs, nyomot sem hagy maga után, csak egy artikulálatlan hang marad, mint tengeri kagylóban a képzeletbeli tengerzúgás?

Mit is kellene megpillantsunk a természet jelenségeiben, a rózsa illatában, a jégeső ütemes zajában, a fekete lyukakban, a tengerek áramlataiban, a csillagokban, mik lehozzák az éjszakát, vagy a néma sikoltásban, amint a fák elkéklő ágakkal nyúlnak lángoló levelük után? Megragadható így a létezésen túli tartalom, amint pl. egy toronyház építve van, tégláról téglára megtervezett, kiszámított, így minden csoda kizárva. Egy törékeny virág viszont teremtve van, ragyogása élet és halál közös tánca, és „bújik”, „dacol”, „hervad”, azaz nemcsak létezik, törékenysége követként szolgálja a létet?

Az éjszaka nem ügyel a virágok színére, sötét lépteivel mindent, de mindent összejár. Semmire nincs tekintettel, és ez ami a pokolra emlékezteti, meg ahogy a szépséget kezeli, azaz lepusztítja az a közölhetetlenség szintjére. Ha megrázó esemény, tragédia történik, az is képes eltörölni a korábbi jelentést, mindazt, ami egyszer volt? Elmúlás és szépség közös valóságot köt le, de vajon nyom nélkül múlnak el a jelölt dolgok is, ha az érzés, mint egy virág, elszárad? Vagy csak elmerülnek idegeink mélyére, szepegve ücsörögnek a sötétben, és gondolatbuborékokat eregetnek céltalan?

A szavak, amelyek közénk életet hoztak, mára viszont csak egykori érzések emlékét hordozzák, régi mosolyok nyomát és illatát – ezek maradnak meg szeretett világunkból? Mostantól ez a jelenlét, a múlt pedig elfogadta hatékonyságának és nyilvánosságának felfüggesztését, többé nem frissíti jelenlétét? Nemde mégiscsak az a fájdalmasabb, hogy jelen van, de mégsem látszik, és hallgatják, de mégsem hallják? Szeretik, de nem azt, ami benne múlandó. Üres kenyérrel a holdfény alatt, csak tiszta ezüstjét kívánják.

Mindenesetre a rózsa több, mint a név, amiben rejtőzik, és valami megmarad belőle, azután is, hogy kiszáradtak szeméből a csillagok. Ezért szomorú, hogy amikor kézben tartjuk, ezer minden mással el vagyunk foglalva, a legkevésbé vele. Sosem látjuk őt igazán. De gyönyörű vagy” – igen, mert hervadok, szépségem maga a gyászom, alakom elbűvölő seb, a természet tenyerén, virágzás a haldoklásom, mosolygásod a hamvaim, de te láttál-e valaha engem igazán, arra felelj? És tudod-e a helyes választ arra, hogy „rózsát hoztam neked”? Erre talán igen: „Hadd vegyem ki tüskéidet!”

Vajon a folyó, amiből kiléptél, mennyi ideig emlékszik még lábad alakjára, meddig őrzi lépéseid geometriáját, a reszketést, és mikor csomagolja újra mindezek hátrahagyott, üres terét? Vagy meddig tartja meg a szív, meddig vezekel a második jelentésben: corpora nuda tenemus? Van fény mitől, és van sötét, miben nem látunk, vannak szárnyak, mik úton tartanak, és nehézkedés, mi felemel? Titokzatos a teremtmények útja, amit gondolnak, az a valóság, ahová mennek az a cél, ahol megtalálják, ott rejtőzködnek.

Látását jószándékkal könnyen az ember szíve ellen fordítja, körbeveszi a paradicsom víziójával, közben egy másik frontot nyit, hogy túl sokat ne lásson, mert eltörik élete. Minden virág egy permetszem, mi az édenből kiszökött, és emlékezés, ami erre nem tekint, csak üres, olcsó nosztalgiázás. Pedig nem kínál ismeretet, nem hozott tiszta édeni szót sem, nem lehet vele hivalkodni, de árnyéka és mozgása megjelenik a szív camera obscurájának érdes tábláin. Ha azt kérded, hogy sok ez vagy kevés, azt válaszoljuk, hogy fogadd őszinte részvétünk.

   Amikor a csillagok úgy szálltak le, hogy nem tábornokok vállán landoltak, hanem a levelek és szirmok színén sütkérező harmat göröngyein, és nyomukban egyetlen pixele a szépségnek megjelent, ezt látva felpörögtek a szelek, legyeskedtek körülötte: de hiányoztál. Egymás közt pajzánabbak voltak, elmerengve mondogatták: de megölelném, minthogy ők nem félnek a tüskéktől. Maguk sem tudták, hogy ez mennyire komoly. Végül egyik sem merte megtenni, a szépség előtt földbe gyökereztek, de talán jobb is volt úgy, állhatatosságuk is kívánnivalókat hagy. Ő pedig némi megelégedéssel, rezignáltan azt sugározta: csak úgy szeressetek, ahogy a tavasz teszi, de fájt, ha egy csillag lecsúszott szirmain.

Amint az ősz kergette leveleit, amik azért születtek, hogy színt adjanak az elmúlásnak, az a száraz zizegő hang arra emlékeztette, ahogy a szenes hasábokat forgatják egymáson, piszkavassal, unatkozó emberek. Egykor az üresség hangja volt, ezúttal ezek a kis testek a szél érdes billentyűiként, az örökkévalóságnak játszottak múló dallamot, csillagok könyököltek áhítattal a horizonton, és ahogy elmerengtek, egyre halványult aurájuk, a dallamra szállt, mi most a világba települt.

Virágzása szépségének eljövendő hiátusa, gyönyörködésünk pusztulásának elővételezett lobogása, és amikor az összes színe megalvad, meg sem döccen sorsa, mint elfuserált életnél szokott, virág mivolta immár örökre megmarad, ahogy a víz sem vész el, csak időnként elbúcsúzik egyik korszakától. Egész élete a hervadás hiánya, virágzása nosztalgia a gyengédség után, ami mindig csak eljövendő. Vajon ismeri a búcsúzás törvényét, hogy minden szép elfelejtésének alsó határa a kétannyi idő, aminek első tagja nemcsak a ténylegest kezeli, hozzáteszi azt is, ami képzeletbeli?

Szirmaiban ölelés görbül, szára a szerelem kalligráfiája, a napsütés sugarak pamacsa, mi lesöpri róla az éjszakát, és nem irigyli az ibolyákat, akkor sem, mikor már csupán a fakó föld a tükre teljes szépségének. Verseket rejtett szirmai tövén, és mikor könnyű este száll reá, az éj száműzöttei körégyűlnek, mezítláb, könnyedén, hallgatják szerelmi költeményeit, kevés fény is árad, a Hold ablakán. Álomkeletkezés ideje ez, kisvártatva megrebbennek levelei, utat talál, leszáll gyökereibe, és szétszórja örömeit.

Hold ezüsttálcát terít alá, és bár a tudomány még nem tart ott hogy ezt megfigyelje, virágunk megnézi magát benne. Azt pedig soha nem fogja kideríteni, és nem a felbontás, vagy hasonló szamárságok miatt, hanem a felfogásunk nem képes adaptálni, amikor megengedi, hogy megcsókolja. „We’ve had a problem here…” De ez lesz az, aminek híre rózsáról rózsára száll, óvatosan, ahogy bokrok aljára települ a délután, adják tovább az örömhírt, olyan természetesen, egyben olyan titokzatosan, ahogy az év napjai ismétlődnek.

Néha lehúzták szárnyai, a hajszolt szépségben végül kimerül a létező, de az fel sem ötlött benne, hogy önző módon elhomályosítsa ragyogását. Nem parancsolhat neki senki, ahogy a tengernek sem mondhatjuk, hogy na itt, és most ölelj meg szépen. Tengernek hullámok a szárnyai, ha ez kérdés lett volna, rózsát hervadása emeli magasba. Pontosabban az elmúlás rögzíti ott, ahol az értékeket számontartjuk, és ezek között majd mindenik abban a rubrikában szerepel, aminek fejezetcímében benne van a múlandó. Majd mindenik, de a többség talán, mert a sötétben mindig gyerekek vagyunk, fogékonyak, sűrűn jegyzetelünk.

Őszi naplemente, a nap arca ráncosodik, a világ áll, lélegzet függeszkedik, az ég alját felsebzik a kivonuló rózsák tüskéi, és ez a szín könnyen kidörzsöli a szíveket is. Amit érzel, azt ilyenkor ne gondold is, különben közrefogva kísérnek ki a valóságból. Dér (szakállas harmat) képződik, forrásai a létben vannak, nem a semmi dajkálta. Hervadásában elmondja nekünk, hogy ez számára evidencia.

Súlyos kérdés, nem tisztünk dönteni, hogy az elmúlás kívülről, vagy belülről érkezik, ragadjunk meg egyetlen szálat, amint fárad a körülötte zajló nagy igyekezettől, és egyszer kimondja, hogy már nem érdemlem meg a víz, a szél és a napsütés törődését, vagy hogy egálban vagyunk, erőfeszítése és a megélt sikerek, és képzeletbeli vizekre vágyik, hogy elhajózzon. Végülis az ember életét sem az határozza meg, hogy mit élt meg, vagy miből mennyi jutott neki, hanem az, hogy szerinte mi járt volna. Nem az, ahová végül ment vagy sodródott, hanem mit akart mindenáron elkerülni.

Miért érzi néha azt az ember, hogy a dolgok lényege elérhetetlen, csak a nevükhöz fér hozzá? Mintha havat kívánna átvinni a nyáron, de csak a hóember helyét őrizheti. A rózsa Isten teremtménye, az embertől a nevét kapta. A lényeg isteni eredetű, a név a mienk. Mindenesetre a rózsa több, mint a név, amiben rejtőzik, de mi csak a puszta neveket ismerjük, vagy alig valamive többet. Nem is lehet leírni, mivel minden pillanatban más, nem feléli, ontja magából a létet.

Egy nemes dolgot a nevén keresztül ismerünk, nem pedig a lényege szerint? Ha csak a nevét ismerjük, akkor csak használjuk, bár ez még nem gonoszság, mindössze az ártatlanság hiánya. Neve előtt is létezett, de mi uralni és birtokolni akartuk, de még nincs veszve minden, szabad megismerni és megszeretni, azok után is, hogy már csak a név van, vagy az arc, vagy még annál is kevesebb. Nem is a név érdekes, hanem az, hogy mire emlékszünk, és honnan, kitől tudunk róla. Ki az, aki őrzi illatát és egykori sugárzó szépségét. De ez már más szintre vezet, bár hallhattunk róla, de azért nem lehet közeli ismerős: vesd a víz színére a rózsádat…

Mit mondjunk Rómáról? Maradjunk a 12. században, mikor Cluny Bernát megírta sorait, amikor még létezett egy romok közé és fölé települt város, ami a nevét örökölte az ókorból, csak részben őrizte már épületeit, de használta még utcáit. Róma ez még? Illethető még ezzel a névvel? Erre a városra gondolunk, amikor a „Róma” nevet meghaljuk”, vagy „Róma” csak egy név, semmi több, tartalma már nem párosítható egyetlen formával és kiterjedéssel sem? Róma csak névleg létezik, puszta nevét őrizzük? A fontos dolgokról kérdezünk, életünket mozgató nagy valóságokról, amik látszólag szilárdaknak tűntek, anélkül, hogy részletekbe mennénk: csak neveket őrzünk meg, nincs semmi maradandó, semmi szilárd, komoly? Gyöngyök, tenger nélkül, a súlytalanság fizikája, tömegvonzás híján?

Mintegy negyvenezer évvel ezelőtt az ősemberek állatok sziluettjeit festették Lascaux barlangfalaira. A használt fekete pigment mangán-dioxidból és őrölt kvarcból állt, fele pedig kalcium-foszfát volt. A kalcium-foszfátot úgy állították elő, hogy a csontot tűzben felhevítették, majd porrá törték. A festéket elejtett állatok csontjaiból készítették. Vagy más szemszögből nézve: képünk saját testünkből készült. (Ceci n’est pas une pipe.) Képek, emlékek, szavak. Nomina nuda tenemus? A történetet bonyolítja, hogy ugyanott, ugyanabból a pigmentből festett kéznyomokat is hagytak.

Ugye nyilvánvaló, hogy nem növényekről és fizikai jelenségekről kívánunk szólni? Husserlt idézve: kérek egy kávét, hogy fenomenológiát csinálhassak belőle.