Olajfák Hegye 3.a rész
3.a rész
De a következőt kell megértened Liz, ha kiüríted az összes helyet az elmédben, amit most arra használsz, hogy megszállottan foglalkozz veszteségeddel, akkor ott vákuum keletkezik, a hely felszabadul. És találd ki, mit tesz az univerzum egy üres térrel? Betölti, igen, Isten valósággal beviharzik az életedbe, és több szeretettel tölt meg, mint amiről valaha is álmodtál. Elisabeth Gilbert
Itt fent a tetőn ült a Shekina (Isteni Jelenlét, Isten dicsősége) három és fél éven át, és kérlelte a népet annak szorongatott helyzetében, de még fogságravitele előtt: Térjetek meg! Legalábbis egyes írásmagyarázók szerint, Ezékiel látomásait kommentálva, de az a gyanúnk, hogy a főszereplő szövege ennél cizelláltabb volt (egy másik bejegyzésben részletezzük), de bizonyára nem ugyanaz mint a Jézusé: „legyen készen szívetek Isten Országának megélésére!”
Művészet ebből kihozni minden zavarónak ítélt lelkiség kárhoztatását, és amolyan mosolygó ravatalként a moralizálást – de sikerül újra és újra, immár két évezrede, üdítő és reménykeltő kivételekkel.
Jól értett Isten-kapcsolat egy állandó bontási és építési folyamat, és magába foglalja hogy az ember tiszteli felebarátját és önmagát is annyira, hogy – csak egy példával éljünk – kerüli a formalizált, de üres bűnbánati szövegezést, mert a „rettenetes bűnösök vagyunk” igencsak tapintatlan a többi szereplővel szemben, bár ezt így nem gondoljuk végig, de a kijelentésre, logikailag legalábbis, csak az jogosult, aki mégiscsak érintetlen („a krétaiak mind hazugok”, mondja egy krétai – esete), és a Biblia nem az erkölcsi önigazolás eszköztára, hanem egy csendes intés: lehet hogy te vagy/te is lehetsz az az ember. Meg nem is készül minden bűnből ugyanolyan másolat 🙂 Másrészt az ilyen állítások egyes szám első személyben is teljesen haszontalanok, ha nincs bennük legalább annyi konkrétum, ami a tapintás számára is még érzékelhető, vagyis ami már/még átfűzhető a tűhegyen, ellenkező esetben a növekedésnek nincs esélye, némi képzavarral élve, de nem akarjuk erőltetni tovább a metaforát, lényeg, hogy a hitből vallás lesz, állóvíz, tócsa. De írhatunk várat is, elárasztott vizesárokkal. Lehetünk nagyobb megértéssel is persze, mert közös erkölcs összekovácsol csoportokat, szolidaritást ad és hősi halottakat. Utóbbiakat leszámítva, valamennyiükre nagy szüksége van a világnak.
Hangja kívül esett a fizikai hallástartományon, de nem a spirituálisén, legalábbis a prófétai látomás kommentárjai szerint, mondhatni az ütő nélkül lengő harang modorában szólt, de minden lehetőséget kihasznált, elvegyült és egyesült azoknak életével és dolgaival, akik tudtak vagy tudniuk kellet volna róla, beépült tárgyakba és vérbe, szentbe és közönségesbe, felkelésekbe és lefekvésekbe. Innen leereszkedve a hajnalok sorára naponta már virradat előtt végigördült a völgy fölött, felkúszott a templomtérre, és benne volt a szolgálatos papok ruhájának susogásában, a léviták hajnali énekében, a szentély émelyítő illatában, a felvöröslő naplementékben, a nyeréshez választott vitákban. Idegrendszerileg tehát csendben volt, „Silentio, ergo Esse vivere”, mert a jelenlét hatékonyabb mint a szó, és a szavak amúgy sem védenek meg a fájdalomtól és a csalódástól, bármennyire is emelkedettek legyenek, bár annyit azért szoktunk mondani, hogy „kapaszkodj szavaimba, majd én nem engedem, hogy lezuhanj”, amit közönségesen ígéretnek nevezünk, bizonyos körülmények teljesülése esetén pedig eskünek (egyesek ezt a terep kéjes és elbizakodott nehezítéseként értelmezik, mások végtelen forrású segítség megszólításának), de mindkét eset tulajdonképpen arról szól, hogy a szívvel tett ígéreteket ésszel és izommal kellene beváltani. – Akik meg tudtak róla, hogy ott ül a fényben sötéten, azok lábujjhegyen osontak el mellette, nehogy vérükbe kiáltson, felzaklassa kialkudott világnézetüket az, ki egyszer már felhívta figyelmüket teremtett értékükre, lelkük szépségére. Visszamentek a mindennapokba, és tették, amit rendszerint teszünk, mikor felgördül a függöny, és szedték tovább a tegnapokról maradt elixírt. Pl. az álpróféták tovább hirdették, hogy még negyven nap és elpusztul…, de ragaszkodnak ahhoz, hogy nekik legyen otthon legalább öt éves tartalékuk. Mindezt azonban bölcsen is tudjuk kezelni, ugyanis sajnálatunkat sem akarjuk koldusbotra juttatni, tehát időnként táplálnunk is kell még azt is, most egyebekről nem beszélve.
Akkor kell szólnia, ha jobbnak tűnünk magunk szemében, mint amilyenek igazából vagyunk, és jól is érezzük magunkat ebben az illúzióban, mert olyan bájos az a kétfilléres történet, adott esetben egy teljes életen át lehet bólogatni fölötte, hizlalni az önérzetünket, hogy lám mi is ebbe a körbe tartozunk… Amint azt Lev Sesztov írja, „az erkölcsös emberek az emberi nem legbosszúállóbb tagjai, erkölcsiségüket a bosszúállás finom fegyvereként alkalmazzák. Nem elégszenek meg azzal, hogy egyszerűen megvetik és elítélik felebarátjukat, hanem azt akarják, hogy az elítélés egyetemes és legmagasabb szintű legyen.” Nem tudjuk, hogy teljes mértékben igaza van-e, vannak azért kétségeink, de az biztos, hogy a magát igaznak gondoló nem tudja elhinni, hogy valaha rosszat tudna tenni valakinek, és „fogalma sincs arról, hogy van árnyéka és hogy az milyen.” Ez pedig elég magas prediktív értékű jelző az előítéletességhez, és az erkölcsileg konstituált közösségekben van bőséggel más is. Ha valaki szeretni akart, mert erről szólt minden körülötte, de nem tudott, viszont ez volt az elvárás, és mindig úgy tett, mintha…, el kellett árulnia önmagát, és ez rossz lelkiismerettel jár. Ráadásul alacsony önbecsüléssel magas önképet mutatni, – prófétai véna nélkül is megjósolható az örök sebzettség, főként ha az önismeret is alacsony nívón áll. A seb pedig igen hatékony fegyver, karakteréből fakadóan okát ugyanis rendszerint kívül keressük, és alattomos megoldásokra késztet, mert már azt is megtanultuk, hogy nyíltszíni küzdelemben alul maradunk. A szeretet mímelésének egyik formája szokott lenni a törődés, úgy értve, hogy akár az is lehet. Ami félelemből fakad, és jelen van a vád is benne: ha rosszul reagálok valamire, az is miattad történik. – Jobb eltávolodni ettől, minél előbb.
Emlékeinket, gondolatainkat, történeteinket addig és úgy formáljuk, hogy azok tökéletesen illeszkedjenek ahhoz a narratívához, ami a legkomfortosabb erkölcsi környezetet adja, ami a legközelebb van ahhoz az érzelmi nívóhoz, amiben otthon vagyunk. Amint a gravitáció formálja a teret, illetékes tudósok szerint, úgy kezeli legtöbb embertársunk is a tényeket, aminek hihetőségéhez, tegyük hozzá, az is kell, hogy a valós jelenség és értelmezett beállítás közötti eltérés feszültsége ne haladja meg egy család, csoport belső kohéziójának erejét. Valahányszor felidézünk egy emléket, annyi variációban éljük meg, ráadásul az akart és sorozatos előhívásuk értelmes összefüggésbe is rendezi őket. Végső soron, ha jól belegondolunk, mindez nem is olyan szörnyű. Inkább olyan átlagos, mondhatni egyetemes.
Gyakran hallhatjuk ebből a légkörből ítéletként: „Aki nem hisz, elkárhozik…” – pedig az eredeti nem kegyetlen ítélet, hanem borzasztó szívfájdalom, ilyen nyers mondatokat a falvédők mondanak. Aki nem hisz, az egy másik pályán mozog, bizonyos megtapasztalások hiányával él, tulajdonképpen emberileg elérhetetlen számunkra, pedig szeretnénk megmenteni, mert egy dekával nem rosszabb mint mi. Aztán az ember azoknak a fő gondolatoknak és érzéseknek az átlagává válik, amikkel idejét és lelkét tölti, és az önátverésben sincs több szépség, hiába mondjuk, hogy a rózsák a mi gyönyörködtetésünkre nyílnak, nem értékesebb, mintha belátnánk, hogy igazából egymás számára szépítkeznek, már bimbókorukban ezzel heccelik egymást: szebb leszek mint te, engem jobban fognak szeretni a rovarok. És ha színházban vagy, ne a súgót figyeld, hanem a művészt.
A Shekina bizonyára nem volt szeretet nélkül, akkor sem, amikor távozott, és tudhatjuk hogy fennálló szeretet esetén erre akkor kerül sor, ha a visszatérés a régi funkcióba gyötrelmesebb lenne, vagyis tovább szeretni jobban fájna, mint elbúcsúzni, illetve ha oly mértékű a kín hogy már nem lehet önmaga, mikor az öröm inkább a múlt szemfedője, vagy csupán akart de tényre nem váltható. Csodálkozunk, hogy három és fél év után feladta, ennyi idő az örökkévalóság számára észre sem vehető, úgy gondolnánk, ha elejti, utána sem hajol. Mi történt? Szíve van, érez és fárad? Nem maradhatott volna még? Néha a jó megoldás hibás döntésen alapul, ez a paradoxon, mert a nyomorúság kényelmes is tud lenni. Nyugtázzuk mindenképpen, hogy ezek szerint a „soha ne add fel”, „a lehetetlent is elérik a merész álmok”, „soha ne lépj hátra” és hasonlók nem tőle valók. Egyeseket ezek közül a szlogenek közül a hegyi mentőknek még időben sikerül begyűjteniük. Mennyivel másként hangzik: „Isten adjon nekem bátorságot, hogy ne adjam fel azt, amit helyesnek tartok, még akkor sem, ha úgy gondolom, hogy reménytelen.” (“God grant me the courage not to give up what I think is right, even though I think it is hopeless.” Chester Nimitz) [Legyünk megértőbbek a szlogenekkel. A „lehetetlent is elérik a merész álmok” gazdája nem erőltette azt, hogy agysebész, űrhajós vagy költő legyen, mondjuk megnyerte (tegyük fel) a G. G.-ot, ami bizony nem kis teljesítmény, vagy éppen csillagász lett, esetleg egyik legnehezebb: elkerülte a kicsapongó, szenvedélyekkel lekötött, üres életet. Szóval a szlogent akár igaznak is fogadhatjuk el, azzal a kiegészítéssel, hogy valaki helyesen álmodik hozzá.]
Nem ide tartozik, csak megemlítem, hogy a nagyon elszánt életet élők nehezebben kapcsolódnak társaikhoz, kevésbé hajléknyak, és a szlogenekre igenis nagy szükségük van. Meg tisztelni, félni lehet egy tökéletes figurát, de szeretni nem. Csak még egy megjegyzés, ha már ide kalandoztunk. Albert Bandura, a stanfordi pszichológus, aki az önhatékonysággal kapcsolatos kutatások nagy részét végezte, jól összefoglalja: Az embereknek saját képességeikről alkotott meggyőződései visszahatnak ezekre a képességekre. A képesség tehát nem egy fix tulajdonság.
Ha egy szomorú embernek azt mondod, hogy: „Ne légy már szomorú!”, milyen reakcióra számítasz? Hogy: „Igazad van, látod ez eszembe sem jutott. Milyen igaz, ettől a pillanattól nem is leszek ám többé szomorú!” Közben bólogat, és enyhén elmosolyodik, amin érződik, hogy az nagyon mélyről jön, nem erőltetett, csak a forrását illetően értelmezel tévesen. Nem néz a szemedbe, de mély sajnálatot érez irántad, amit összetévesztesz a megengedéssel, az érzelmi ellágyulással, és jóleső érzéssel tölt el, hogy szavaid célba jutottak. Aztán hazamegy, és felír arra a listára, ami fölött az áll: Mélység és empátia nélküli lelkek. Fogadd el őket, légy hozzájuk türelmes, de ne menj velük többet egy tapodtat sem belső utazásra.
Emlékezetünkbe kötötte a Shekina, hogy minden értékünket a múlandósághoz érintette, és bizonyára már észrevetted, hogyha bárkit, bármit megszeretsz, mindig ott figyel harmadikként az elmúlás, a búcsú is, méghozzá a maga módján ő is szerelmesen. Talán még nálad is jobban szeret, sőt, legtöbbször éppen ez a helyzet.
Üres maradt a helye, íme a törtfehér kő jelzi a hiányt, tulajdonképpen abból az időből, amikor a három kötődő vallás még valamilyen értelemben egyben volt, amivel kapcsolatban a geológiai folyamatok jutnak eszünkbe: nem lehetett volna, hogy ez a Hegy néhány tucat kilométerrel odébb gyűrődjön? Ámde így történt, „talán”-nal nem szorzunk és nem osztunk történelmi eseményeket, geológiai folyamatokat. Azonban belénknyillal ma is a hiánya mikor erre járunk, mint minden negatív sorsú esemény során, ami kis híján sikerült, mégis másként történt, pedig bizonyára úgy több rosszat eliminál. De nem ismerjük terveit, és az történhet, mint elfogult műkedvelő történésszel, aki az esetlegest, a be nem következettet az égig magasztalja, az abszolútum zsámolyává emeli, a valós folyamtokból pedig négyzetgyököt von. Aztán aggódik, amiért nem kellene, és azért gyalázza a világot, amiért az nem tehet, mint az atipikus keresztyén, rossz frontot nyit, testtel és vérrel harcol. Így történt, és mostmár csak arra kérhetjük, hogy húzza el kissé a függönyt, hogy időnként beleshessünk az ablakon, és tegye számunkra mindezt lehetővé mindenütt, amerre járunk. „Járni” nem feltétlenül messzi koordináták metszését jelenti, mert a belső világ elég izgalmas önmagában, mezői és viharai, zuhatagok és forgatagok, csendek és csődületek.
Korszakok és népek közt csatangolt, szenvedett, akárcsak népe, maga mögött hagyott majdnem mindent, csak saját valóságától nem búcsúzott, mert nem a múlthoz tartozik. Aztán csend lett, az ezernyi változatából ahhoz fogható, ami egy őszi nap délután egy bizánci templomban élhető át, hol senki nincs, tehát a leírás tényszerű, de lírikus keretben, szóval az ablakon beszűrődő napsütés áttör a maradék tömjénfüstön és felragyogtat egy arany-zománcos szentet a falon, kék égboltban, nemcsak a saját szívverésünk, hanem a világét is hallhatjuk, és nem tudjuk, hogy boldogok vagyunk. Csend lett tehát, és hogy mi következik, aligha lehet ismerős, ugyanis számunkra a következő ismert időmód az a most, de mindenképpen érdekes, hogy a találkozás és búcsú nem jön ki soha semlegesbe, olyan fájdalom-nélkülibe, mint mondjuk a matekban a pozitív és negatív számok összege, amivel mindenképpen csökkenthető a mennyiség, azaz beáll az enyhület.
Egyik hírességnek és feleségének karjára egy bibliai mondat van tetováltatva, méghozzá héberül, lévén az idézet Jeremiás könyvéből, mindkettőjükre ugyanaz a szöveg: „Örök szeretettel szerettelek téged!” Aranyos gesztus, látszik, hogy komolyan gondolják, és akként is élnek, a hírek szerint. A gond az, hogy a héber nyelv megkülönbözteti a nő- ill. hímnemet…
Nyelvtanilag a Shekina is nőnemű, amiből spekulációk tucatjai születtek, de a mainstream vonal nem mélyül el a Shekina női jellemzőiben. A cselekvés szó is nőnemű, nincs létezés anélkül, hogy az isteni akarat megelevenítené. Bár ennek nem mindig vagyunk tudatában, és emiatt az élet alacsonynak és nyomorultnak tűnik. Egy hosszú folyamat során szállt le a mi világunkba, és az ember feladata, hogy újra egyesítse felső eredetével. Ezt pedig úgy lehet elérni, ha minél többen Isten akaratát cselekszik. A zsidó bölcsek szerkesztettek is egy mennyei menetrendet a Shekina számára, amit az ősatyák történetei által fogalmaztak meg. Pl. Ádám bűnével a Shekina a mennyország első szintjére távozott, Káin bűnével a másodikra, az özönvíz előtti elfajult nemzedék miatt már a hetedikig ment. Ábrahámmal kezdődött a fordított folyamat, majd Mózesnél látható, hogy visszatért a világba, az övéi szolgálatára, mert Ábrahám engedelmeskedett Isten parancsának, és Kánaánba ment, amint Isten kérte tőle, és az Ígért Földjén elkezdett közeledni a választottakhoz a Shekina.
Mózes arca a Shekinával való találkozástól fénylett, és az ő nagysága játszott közre, hogy háromszor megmutatkozzék: a Sínai-hegyen, a szent sátorban, ill. az Ígéret Földjére való belépéskor. A Második Templomból viszont már hiányzott. Akárcsak a frigyláda és további három dolog. De azóta is, ha tízen együtt vannak és a Tórát tanulmányozzák, a Shekinah közöttük van. Teljes visszatérése akkor lesz, amikor egész Izrael az országban lesz, a templom felépül, és a prófécia visszatér Izraelbe.
Ez a szikla nem azt üzeni, hogy a gyengédség rossz mutató, és sokak számára inkább egy megérkezés helyét mutatja, illetve az érzések és a lelki élet immun- és tranzitrendszerét erősíti.
Tudod, hogy itt fent a hegyen naponta 150 billiomod másodperccel gyorsabban telik az idő, mint a Templomhegyen? Így van beállítva, nem tudunk a végtelenségig itt időzni, a szervezetünk is szól, hogy több életidőt szeretne, le kellene menni… De itt minden idő nem az összeadás, hanem a hatványozás szabályai szerint kerül beszámításra.