Olajfák Hegyén, 2.a rész
Úgy fog eljönni, ahogy felment
Légvonalban mintegy 30 km-re keletre a Jordán völgye, közbül ott a puszta, ami nappalait tulajdonképpen rejtekezésben tölti, szívét kövek alá, völgyek, barlangok mélyére, a természet katakombáiba menekíti, testét szürke forrósággal fedezi, és tegyük hozzá: elég eredményesen, így tudja túlélni azt, hogy a hőség soha nem ürül ki az égből. A folyó meg nekifeszül a sivatagnak, de csak néhány partmenti fáig jut, ebből viszont zsoltár lesz, illetve életreszóló tanulság. Keresztelő ott vélte megpillantani a felemelt fejsze ezüstös fényeit, és nem az a hely, ahol ilyen állításért bekéretik józan eszedet. Sokan kizarándokoltak hozzá, egyesek életváltoztató szándékkal, odavissza 12 óra gyalog, nem volt kis feladat, de nem is volt lehetetlen, és még maradt egy kis idő gyónásra, keresztségre, vagy legyintésre és egy sornyi iróniára, Janus Pannonius epigrammát költ, van aki szép és üres beszédet mond, Paul Gerhardt jelenlét-éneket ír. János tette a dolgát, mint a próféták, kiknek minden szavára Isten neve rátapadt, mást ízlelni nem kívántak. Nem mindenkinek tetszett ez, és ahogy a növények szoktak, gyakran úgy hadakoznak egymással a vallásos nézetek, lent a földszín alatt, láthatatlanul, a gyökerekkel. Homályos tünetekkel rendelkező emberek pedig szeretik hallgatni a világos prófétai üzenetet, legalább néhány bajuk nevet kap. Hogy igazságosak legyünk, egy másik habitust is meg kell említsünk, ami szerint nehéz elhinni (tkp. jó lenne azt hinni), hogy a megoldás közel van, elérhető, ezért a körmönfont tanítást részesíti előnyben, amiben túlteng az elmélet olyannyira, hogy a megoldás igénye és útja elködlik, gyakorlatilag és fogalmilag messzire kerül, elérhetetlen, értelemezhetetlen lesz. Nem motivál, nem érint, nem bánt. Nem kell tenni semmit. Akkor… kérhetnék egy vázát, és már itt sem vagyok.
A végidők képei nem szoktak cukik lenni, más a karakterük, és ő nem tehetett mást, ha a szél úgymond küszöbére hozta, maga sem értette, igyekezett lefordítani a szavak nyelvére és továbbítani a külvilágnak a belső késztetést, de a legmélyebb érzéseket nem lehet elmondani, mert meghaladják a szavak teherbírását, vagy a fogalmak nem tudják olvasni kottáját. Olyan a próféta is mint egy aktív vulkán, távolról gyönyörű, de a próféta néha vállalhatatlan valóságán és mondandóján kívüli tiszta világot képes megalkotni a szívekben. Prófétát ugyanis az nem érdekli, hogy mit gondolnak róla mások, hogy mennyire polkorrekt amit mond, hanem hogy felébreszti-e hallgatóiban a vágyat, hogy beleöleljenek a végtelenbe. Neki a legkönnyebb válaszolni arra a kérdésre: mit tennél a világ életének utolsó napján? – Ugyanezt.
Azt azonban már a tanítványi jelenetben érzékeljük, hogy valami félrecsúszik, a keresztyén szellemiség, a krisztusi lelkület ugyanis nem normatív, előíró, fegyelmező, kioktató, korlátozó. Tehát azok az egyházi szerepek, amiket társadalmunkból ismerünk, hogy rendőr, bíró, tanár – teljesen idegenek, annak ellenére, hogy ezt játszották, talán játszák is a felekezetek, és tudjuk a történelemből, hogy volt olyan is, de aki még mindig emlegeti a máglyagyújtogató szerepét, annak jóhiszeműségét nyugodtan meg lehet kérdőjelezni, és „hamar egy tűzoltó gondolatot!” felsóhajtással kiléphetsz a légkörből. Máglyát egyébként sosem gyújtott, csak otthagyta a szerencsétleneket a rőzsehalmon, és szólt, hogy részéről szabad a pálya. De visszatérve, ami viszont közel áll igazi küldetéséhez, az az orvos, a pásztor és a lelkigondozó, legalábbis Jézus Krisztus szolgálatában ezeket a vonásokat láthatjuk. És akármilyen furcsa is, az egyház szerepe mégcsak nem is a gyógyításban van, hanem a tanúságtételben, receptív értelmében. Hogy észrevettem, tudok szenvedésedről, és bízom benned. Itt vagyok utadon.
Valami módon vissza kell jussunk a lényeghez, vissza kell vegyük azt, amit Isten adni akart, és a sebezhetőség még mindig a legegyetemesebb, a tanúságtételre pedig a legtökéletesebb, felkészít az elutasításra és az elfogadásra is, lehull a képmás, mire az ideális kép volt nyomtatva, széttörik a porcelán álarc, ami alatt ott a kevésbé ékes, de valós, és fontos tudni, hogy az arc ráncai nem a szív és vágy elhasználtságát mutatják, alapesetben legalábbis, hanem egy élettörtént vázlatát adják, hogy igenis voltak érzések, mélyek és következetesek, és nem az történt, hogy „csak a bőrömre vigyáztam”, vagy hogy a „homlokzat a minden”. Amúgy a rendkívüli szépséggel gyakran együtt jár a szomorú, néha tragikus elszigetelődés.
A sebezhetőség kitakar, ami kezdetben tragikusnak tűnik, de éppen ez lehet a legnagyobb kincsed a továbbiakban, mert a sebezhetőség nem gyengeség, nem is genetika vagy sors, egyszerűen csak létezik, megvalósul, mint az Univerzumban a gravitáció, ez is egy adottság, A sebezhetőség az igazi, a végtelen szabadság, függetlenség a tekintetek erkölcsi jellegétől, és lecsúszik róla minden ítélet. Ugyanakkor lehetőség kapcsolódni az általános törékenység révén azokhoz, akik már sebződtek, ezért ez a kegyelem pillantása, Isten szerető ölelése, hogy a mindenséggel együtt felnyalábolta az én tébláboló életemet is, egybeölelt valamennyiünket.
Az egyház egyik nagy problémája az lehet, hogy azokat látja szívesen, akik megúszták, és mindezt saját kiválóságukként könyvelik el, életvitelük előregyártott eszkatológia, tanításuk túlrealizált tízparancsolat, amolyan lelki szorzótábla, igaz, precíz, de mégcsak egy hangyuci sem él benne. Spirituális törvényeik elegáns megoldást kínálnak minden problémára, egyszerűt, mint a gravitáció: ha elengeded leesik, ha törékeny, el is törik. Ebben a lelkiségben félelmetes az a gondolat, hogy Isten a tulajdonos, de a Sátán az üzembentartó. Eszerint sorsodban a belső élettörténeted, ha rosszul vagy, annak lelki (értsd: Isten-kapcsolati) okai vannak, nem a szabályok szerint élsz, stb. A társadalom tragédiája hogy akiknek kellene tudni róla, azok csak statiztikai szinten ismerik a szegénységet, a kiszolgáltatottságot, az egyház tragédiája pedig talán az, hogy a boldog, vagy annak látszatát kedvelő keresztények nem nem ismerik a szomorúságot, a sebezhetőséget, éppenségge viszolyognak tőle, a bűn lepedékének tartják, és ennek megfelelő undorral kezelik. Figyeld meg, az életadó napsütés délről jön, de arra sosem fogsz se napfelkeltét se naplementét látni, és értjük ezt most metaforikusan, ezek nélkül nincs szín az éleben, pedig ezek gyönyörűek hétrét felhőkön át is, mert mindig egy hívást fogalmaznak meg: gyertek utánam, hadd mutassak még csodát. Nem hatalomban és erőben, talán éjszakában és szerény csillagokban, szerény baráti gesztusban vagy sőtét gyászban. Miért ne próbálnád meg, hogy teljes életed egén ott legyen a napkelte és naplemente, gyönyörűen, a kiszolgáltatottság tudatával.
Két példa. Gyakran barangolt egyedül a hegyekben, erdőkben télen is. Ezt a formát a szakma kerülendőnek tartja, érthető okokból. Nem volt olyan, hogy „tartalék erő”, mert azt egy kis kitérővel, plusz sziklamászással azonnal el is költötte. Délután apró hidegségek futkorásztak a hátán, de a természet szépsége, csendje még uralta a testét és érzéseit. Fák alatt, völgyekben, sziklák repedéseiben már kezdett gyülekezni az éjszaka, hideg szelek frontjai előörsént futottak át a tájon. Érezni lehetett a naplementét, akkor is, ha az eget vastag felhődunyha takarta. Szaladt egyik szépségtől a másikig, elvarázsolva, figyelme és gondolatai lekötve. Egyszercsak valami történt, szinte kivétel nélkül egyik pillanatról a másikra, egy soha máskor nem tapsztalható érzés: estelledik, és itt van egyedül a rengeteg mélyén. Minden erő elkelt a kíváncsiságra, az áhítatra, innentől kezdve már valamiféle „túlról” kell kölcsönözni úgy értve, hogy a visszaútra megvan, azzal együtt legalább nulla a summa, de ha történne valami váratlan… Visszaemlékezve azt állítja, hogy életének ezekben a pillanataiban élte át az emberi mivolt, a létezés valóságának olyan formáját, amit sehol máshol, és bár nem voltak felemelőek a szó altalános jelentésében, mégis életének nagy kincsei közé sorolja, mert Isten pár perc alatt olyasmire tanította, amire sok tusakodás nyomán sem jutott. De nem is ez a lényeg. Talán az, amiről Antonij Bulatovics (1870-1919) katonatiszt, szerzetes, tábori lelkész, a Becsületrend birtokosa, aki sok más kitüntetését konkrét harci cselekményekben való aktív részvételéért kapta, a „névdicsőítő” ortodox kegyességi mozgalom vezéralakja, egyik visszaemlékezésében megfogalmaz: A harc pillanatai a legnemesebbek, legszentebbek az ember életében. Nincs ennél magasztosabb érzés. Mert van-e ilyenkor az emberekben rosszindulat, számítás, csalás, kapzsiság és egyéb huncutság? Semmi ilyesmi. (A honvédő háborúk a szentek…) – Értsük jól, nyilván nem a csatát szeretnénk kiemelni, hanem azokat a paradox érzéseket, amik az életnek egy ilyen határhelyzetében meglepik az éritettet és nyilván a hallgatóit is, és amit nem várnánk, hogy nemcsakhogy nem negatívak, hanem (ismét hangsúlyozva) paradox módon az ember ideális arcát ragyogtatják fel, mintha most lépett volna ki valamelyik kinyitott szent könyv lapjai küzül. Maguk a körülmények pedig felkavaróak, kerülendőek, felelőtlenség érzetét keltik. Mindazonáltal nem a dicsőség pillanatai ezek, nem az „igaz vagy, megtért vagy”, hanem úgy lehetsz tiszta, hogy nem kell érte tegyél már semmit, sőt, minden korábbi erőfeszítés feleslegesnek tűnik. Ebben a pillanatban „magától” leolvad az életről minden keménység, megátalkodottság. Lehet pánikra és félelmre kenni, de sokkal többről van itt szó. Nem a hit tartalmának, hanem szerkezetének legmélyebb vonásait fedezed fel. Kiszolgáltatott vagy, de a világért sem adnád ezt az érzést. Ahogy sokszor mondta egyik ismerős: ellenségeimnek sem kívánom azokat a lelki fájdalmakat, amiken átmentem, de egyetlen pillanatukról sem mondanék le semmi pénzért. Töviskoronámat szorítom szívemre, igaz, nem kérek több tüskét rá.
Istennel soha senkinek nem gyűlt meg a baja, annál inkább azzal, akit komor arccal előadtak, akit próbálnak rátukmálni az emberiségre különböző denominációk, aki tökéletesen lefedi és igazolja azt az életet, amit az illető képvisel, pontosan azt, ahogy él. Isten vonásai hozzáigazítva az őt képviselő életéhez, amiben az a legfájdalmasabb, hogy Ő ekként előadva egy befejezett, véges történet, és az előadó nem kíván a dolgok valóságával foglalkozni, mert úgy érzi, hogy azok fölötti képesség birtokában van. A gonosz pedig szendén mosolyog, meghúzza cipőfűzőjét és odébbáll. Nem könnyű az önreflexió, csak azt érzed a másik leletében is, amiben az különbözik a tiedtől, és könnyen megpuccsolnak: nem az vagy, akinek hiszed magad. A legtöbb ember, írja Nathan Natnak, úgy gondolja, hogy a neheztelésük teljes mértékben annak a személynek a hibája, akire neheztelnek. Keresztyének körében ez egy népszerű nézőpont. Valószínűleg azért, mert könnyebb így, hiszen megszabadít mindenféle önvizsgálat terhétől. Szörnyű teher alacsony önreflexiójú emberek között élni, akik maguk számára tételezik mindig jóságot és a boldogságot, és a hívőnek vallott élet ezt még csak súlyosbítja. És ilyenkor nehéz csillagporra asszociálni. Hogy elpazarold valakire az életed, aki nem tud értékelni, jobb hagyni a semmit a semmibe roskadni, bár a felszínen fennmarad, mint a könnyű parafa. A hitélet nem komfortossá teszi az életnek ezt a területét, sőt, éppen ez az, amit leginkább felkavar. „Tua res agitur (paries cum proximus ardet).” Ha nagyon sima az pálya előtted, akkor az valószínűleg nem az egyéni és egyedi, vagyis nem a saját keskeny utad.
És ha tőled is valaki cinikusan megkérdezi, hogyan is ment fel Jézus a mennybe, csak várj, míg valaki elszakítja a szívét, amikor légoltalmi betonon át kell szeretnie, vagy ahogy mondani szoktuk: fájdalma lefordítódik a való élet nyelvére, kiáltása akkor kettéhasíthatja az eget, és végre beletekinthet Isten arcába. Attól kezdve pedig ha valamit mondani akar neki, azt közelről akarja, nem kell már közvetítő, nem igény a távolság sem, mert végülis Isten az, akivel minden közül a legszebb és a legkönnyebb együtt lenni.
Legenda szerint ha valaki egészen közelhajol ehhez a jelenséghez, meghallhatja a világ kaotikus zaját, ami megelőzte a „legyen” szóbeli sorozatot, amit egy aztán egy gyengéd érintés zárt le, mikor az ember elé tette ajándékait. De akik erre kísérletet tettek, mármint a hallgatózásra, elmondták, hogy amint közelebb hajoltak hozzá, saját szívverésük hangja kezdett elcsendesedni, ettől pedig valamennyien megrémültek, abbahagyták a közeledést és távoztak, mert féltek, hogy saját létezésük végzetesen elnyelődik abban az eredendő alapzajban. Magyarán végleg feloldódik benne, és úgy vagyunk emberek, hogy ragaszkodunk az EKG QR görbéihez. Merthogy az az eredeti alapzaj tulajdonképpen nem más, mint amiből minden szívhang desztillálódott, az összes együttvéve, ami volt és ami lesz, múlt és jövő, látható és láthatatlan együtt van benne, java éppen bennünk, ugyanott észlelhető, ahol a lélek léptei.
Másik történet szerint két barát jött fel messzi településről, és itt a gerincen, honnan már látszott a templom, egyikük így szólt: „Ne gyere tovább. Te érd be ennyivel, és várd meg, míg én elvégzem a szükséges szertartást a templomban. Aztán menjünk vissza otthonunkba. Ha te is belépsz a szent helyre és megtisztítod magad, szentebb és tisztább leszel mint én, és elszakadsz tőlem.” Relata refero. Az anekdota kimenetelét nem ismerjük, de lehet, hogy nincs is tovább, pedig a szövevényes történet éppúgy civilizációnk nagy ajándéka mint az összetett mondat, utóbbi híján feloldozás sem létezhet. Ennél nagyobb méltóságot azonban a szentély nem kaphatott volna, mert miközben megmutatja saját karakterét, feltárja az érintettekét is, igen nagy erővel, méghozzá és pontosabban az érintettek kötődési színvonalában.
Odébb a kereszt helye, hol léket kapott a mentegetőzés, esélyt a mentség, ahol Jézus kezet fogott a fájdalommal. A kereszt, és most az egész folyamatot értve neve alatta, az emberiség történetének legtisztább, legszentebb eseménye, efelől nem lehet kétségünk. Tisztán megmutatta az emberi és az isteni világ gondolkodásának különbségét, Jézus tiszta alakjával, a tanítványi viselkedés széles palettájával. Megmutatta a lehetséges megoldásokat, az egyetlen utat azok számára, kik ebben az értelmezési körben helyezik el magukat. Krisztus szenvedése megváltói szenvedés, azaz minden eleme egyetemes és jellé válik. Jézust meg kellett büntetni – a kor vallásos normái szerint, mert bajba sodorta a kialkudott, képmutató, üres vallásosságot, és a folyamat nem ért véget. És mindig az a nagy kérdés, hogy éppen hol állunk, melyik szereppel azonosulunk. Ha mi vagyunk a mindig tiszta, szent nézőpont, valószínűleg nem értjük a megváltás történetét. Ami nem statikus, hanem dinamikus élettel számol. „A kereszt a biztosíték arra, hogy a hatékony prófétai kritikát nem egy kívülálló teszi, hanem mindig az, akinek magáévá kell tennie a gyászt, bele kell mennie a halálba, és meg kell ismernie a kritizált fájdalmát.” – írja egy neves teológus. Bedda Matri! Ilyet kérünk még! Még! Még mindig nem érem el a felső polcot… Na végre, megvan…, hogy is írja Anne Lamott…
„A megbocsátás azt jelenti, hogy végre értelmetlenné válik, hogy visszavágj. Végeztél. Nem feltétlenül azt jelenti, hogy együtt akarsz ebédelni az illetővel. Ha továbbra is visszaütsz, benne maradsz a rémálomban…” „A világítótornyok nem szaladgálnak keresztül-kasul a szigeten, hogy megmentendő hajókat keressenek, csak állnak egy helyben és világítanak.” „A megbocsátás azt jelenti, hogy feladunk minden reményt arra, hogy jobb múltunk lehetett volna.”
Golgota és a világ többi része – nem értelmezhető különbségtétel immár. A bűn szétterjedt, címe az emberek léptei, de a kereszt is megmozdult. Mindkettőt széthordták az emberi szívek, hallani lehet az „elvégeztetett”-et és a kalapácsok hangját mindenfele, utóbbiból a leghangosabb saját szívedé lehet. Néha hallgasd meg, nemcsak kellemetlen dolgokat mond, és ne feledd, két ütés között, amikor pihen, akkor van a legnagyobb veszélyben, mert ekkor befogad, megtelik érzésekkel. Akkor ér haza az összes szeretet, ami rossz helyre ment.
Épület áll fölötte, odabent örök félhomály, a sötétséget saját kezükkel itatják fel a látogatók, hozott bűn és vágy keverékét pedig rátestálják. A bejárati ajtón keretében rendszerint extrovertált látogatók ácsingóznak, nem gonoszságból, csak ilyen a profiljuk, a „jól érzem magam, minden OK”.
Körbejárja a Nap, a Hold és a csillagok, az égitestek pedig perspektívába helyezik a hegyet, univerzális tekintetben, a fizika törvényszerűségein ezúttal nem módosítanak, jelezve, hogy az kivétel volt. És ha már ennyire kalandoztál, azt is reméled, hogy aki itt megáll, az boldog, ennek valamilyen jelentésében, bár szívében éppen csatazaj lehet, tekintetében derítőfények, de tudnunk kell róla hogy létezik ilyen, azaz egyszerre boldog és szomorú élet, és mégsem fér kétség, hogy van ennek értelme, mert érkezhetnek idők, amikor nagyon jól jöhet, hogy tudsz erről. Sőt, felismered, hogy szeretni nyereséggel tulajdonképpen nem is igazi, olyankor nem lehetsz végtelen, meglehet, hogy éppen rákényszeríted a másikat, hogy ravaszabbul gondolkodjon. Engedd, hogy a szél bújjon hozzád, a mindenség öleljen, annak követeként, akinek áldó karjaiból szaladt hozzád a hírrel. Ha nincs más, csak öleld át a levegőt magad előtt, biológiai léted forrása az, egyben egy teljesség teste is, csak közömbös ne maradj.
Az ember fantáziájának a csodák statisztikai valószínűsége nem szab határt, és azért gondolhatjuk boldognak a látogatókat, mert az ember nagyon hasonlít ahhoz, amit szeret, és ugyanaz az apró ragyogás látható maradék nélkül minden látogatón, mint a csillagokon, mennybemenetel irányába figyelve, bár az természetesen egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy másokat is ugyanaz boldogít, mint minket. Alap, hogy ilyen helyeken a legtisztább hitek hatnak, és alkalmat, ihletet keres mindenki aki itt megfordul, egy erőt, ami változtatna életén. Nem a rosszat akarja senki amúgy, csak menekül a félig jótól és nem mindig jó irányba.
Nagypéntek pont az mondta ki, hogy elég volt az állandó ítélkezésből, a bűnök listázásából, és hogy félreértettétek, mert Isten kijelentette, hogy nem akar többet perelni az emberrel, ti se tegyétek. Így sebez a nagy Isten-közelség, de be is kötöz, és nem oldja meg minden nyavalyánk. Nagy- és kisbűn egyaránt a tizedesvessző után következik. Az igazság? Azon a kereszten, amit eldobtál. Valamennyien bűnrészesek vagyunk, legalább olyan mértékben, mint lőtér a háborúért, vagy más képpel élve: a bűn szövetében ott van egy vagy több szál a sajátunkból is. Így erős fogalmazás, másrészt meg vallásos közhely, de tegyünk minden eseményt perspektívába, jobban fog látszani a fenti gondolat is, és bárhol megállíthatunk egy történetet, ez a szabadságunk. Leállíthatjuk, és kijelenthetjük az „igazságot”. Nem ismeretlen ez a módszer egyikünknek sem, állítottuk le figyelmünket valaki mondanivalójának közepén, amikor épp előítélünk igazolódni látszott, vagy mentettünk már el arcot, amikor az éppen szomorú volt vagy haragtól torzult. Aztán feloldoztuk magunkat a valóság könnyelmű kezelésének vádja alól, egyfajta bűnbocsánat ez is, de mintha a kegyelem, amelyik meggyógyított, később egyszerűen eltenne láb alól. A lelki aljasság ellentéte az empátia, hogy valaki más fájdalma ugyanolyan jelentőségű mint a sajátod. Szóval két sorozat:
Egy iraki kisfiú barátságosan mosolyogva egy kosár gyümölcsöt adott föl a járőrkocsira amerikai katonáknak. A kosárba rejtett időzített robbanószer rövid időn belül felrobbant, két katona meghalt, többen megsérültek. Néhány héttel korábban a kisfiú édesapját házuk lapos tetején érte halálos lövés egy amerikai járőrkocsiból, oda azért ment fel, hogy a televíziójuk antennáját megigazítsa. A halálos lövést leadó katona bajtársát korábban éppen mellette érte halálos lövés egy tetőn lapuló orvlövész által, dumdum golyóval, aminek másodlagos kinetikus hatására most nem térnénk ki. Az a tetőről tüzelő fiatal férfi viszont húgán állt bosszút, akinek kocsija lefulladt egy forgalmas útkereszteződésben, és egy magas rangú küldöttséget kísérő konvojból tüzet nyitottak rá, gyakorlatilag szitává lőtték, öngyilkos merénylettől tartva…
A moszkvai Mennybemenetel templomának harangjait a bolsevikok páncéltörő ágyúk gyártásra rekvirálták. A harangokat egyébként Napóleon visszavonulása után maradt ágyúkból öntötték, amiket viszont La Rochelle-i harangokból, ezeket pedig a harmincéves háborúban lefoglalt angol páncélöklökből… (Thule népek – meteorit vonal messzire vezetne… :))
(Folyt. köv.)