Olajfák Hegyén
1.a rész
Úgy fog eljönni, ahogy felment
A hit tulajdonképpen arra tekint, amit nem láthatsz, amit nem is érinthetsz, sőt, amit nem is bizonyíthatsz, mégis bátran mész, és teljes sebességgel belegázolsz a sötétbe. Ha tudnánk előre a választ az élet értelmére, ha egészen értenénk Isten természetét és ismernénk üdvösségünk pontos menetrendjét, akkor a hitünk nem lenne izgalmas hitbeli ugrás, és nem lenne bátor emberi cselekedet, hanem csak… egy utasbiztosítás. Engem azonban már nem érdekel a biztosítási üzlet. Belefáradtam a szkepticizmusba, kiráz a hideg a spirituális óvatosságtól és unom a sivár okoskodásokat, szó szerint levegő után kapkodva hallgatom. Változást szeretnék. Nem érdekelnek a bizonyosságok, a biztosítékok, és nem köt a biztonság. Csak Istent akarom. Őt, személyesen. Azt akarom, hogy Isten úgy lobogjon véremben, ahogy a napfény játszik a víztükrön. Elizabeth Gilbert
A Hegy gerincének legmagasabb pontja, vagy egyike azoknak, őrzi Jézus állítólagos lábnyomát, apró jelenség, épphogy egy kis fantázia belefér, ami egyben ki is tölti az értelmezési hiányosságokat, de ezekre nem igazán van igény, a szív a titkokért rajong nem a magyarázatokért. Az a vallási gyakorlat, ami körülveszi, nem tárja fel sem az eredeti jelenetet, sem tiszteletének receptjét, hogy a megtapasztalás megvalósulásra épült-e, bár ez tényleg mellékes, amolyan szisztolé az áhítatban. Itt inkább a szentség adná a fő motívumot, aminek legfontosabb funkciója mégiscsak a tanúságtétel, ahogy nincs ösvény, amit senki sem használ. Ez tehát segít észrevenni azt, Aki jelen van, mint a könnyek, amik ha nem lennének, nem is tudnád, hogy sírsz, pedig tormás a szív légköre.
De nem azért szent ez a hely, mert egykor itt esdekelt a Shekina, innen történt a mennybemenetel, vörös tehén hamva, stb., hanem mert eleve, az általánosabb „kedusá” értelemben, vagyis akárhol vagy, a szentély bejárata előtt állsz, a jelenlét átélhető. Alapvetően ez a státusza minden helynek, a szentség mindenütt ott horgonyoz, meg is érintheted, de csak úgy, ahogy pl. az őszt, mert sosem egzakt, konkrét, sőt tökéletességet sem jelent, csak otthonosabbá teszi a világot, az „Isten hozott” koordinátái követnek és aktualizálásuk folyamatosan történik. Isten kegyelme nem eseti beavatkozások egybefűzött darabjait, hanem örök jelenvalóságának folyamatosságát jelenti, amibe néha az álom sztetoszkópja nyújt betekintést. Fontos, hogy tiszta, mondjuk úgy: szent történeteket, gondolatokat, személyeket nem helyezünk kontextusba. Legalábbis ez állandó törekvés kellene legyen, és nem az önreflexió tilalma miatt.
Annyit engedhetünk az elmélet szigorából, hogy amikor mindent elveszünk ettől és egy hasonló karakterű helytől, mindent, ami a szentség általános jelentéséhez tartozik, akkor is marad egy kis többletük, amivel segítenek összerakni a teremtett világot, ösztönzik az embereket, hogy testvérként létezzenek, egy kissé belengetik a lelki iránytűket, tehát valamilyen értelemben mégiscsak különlegesek. Alapesetben tehát minden helynek megvan a maga oka és módja a szentségre, a különlegességet a pokoltól való távolsága adja, mondjuk így, bár ez gyakran nem érv, csak egy elszégyelt érzés kiskapuja.
Talán csak megszólítani szeretné azt, aki amúgy is erre jár, és ilyen értelemben legközelebbi természeti képe a szél, mi nem célalapú mint a magyarázatok vagy akár az érzelmek, puha teste a végtelen egyfajta ölelését is megtestesíti, ha nincs körülötted a hitetlenségnek vagy irigységnek egy különösen erős aurája, más esetben kapsz egy ölelést a múltból, ismétlem, ha kész vagy rá. Lehet a remény, a várakozás érintése is, sőt, a feloldozásé, a megváltásé, de ehhez már tényleg le kell mondj nemcsak a kérdőjelről, hanem az összes írásjelről, mármint ahhoz, hogy valakit közelebb érezz magadhoz, mint saját szívedet. Segíthetnek a hajnalok, amik ebbe a városba óvatosan érkeznek, áthajolnak a mély völgyeken, aztán a hegy mögött hosszasan készülődnek, engedik felkészülni a várost a heves napsütésre, így jelzi érkezését a megélt szentségi élmények által, aki elkészít a „Krisztus Jézus napjára”.
Maga a nyom egyfajta úrfelmutató, az úrfelmutatás példátlan de nem üres formája, és nyilvánvaló, hogy metaforikus nem pedig anatómiai érintésről van szó, tehát „egykori és örök jelenlétének nyoma”, illetve az is, hogy a „fantázia” idegen fogalom a hit dolgaival kapcsolatban, de a képződményre mégis ez illik. Nem éppen bibliai méretű jelenség, avagy nem rolexes, ha ez a kép közelebb áll, és mint általában az ilyen emlékhelyek, önmagában különösebb spirituális jelentéssel nem bírna, olyan, mint egy marokra fogott, ajakhoz emelt kéz, mi megpróbál némi instant esővizet gyűjteni egy lélekvesztőben, ahol nincs más csak tengervíz és ég, a szomjúság vásznán, és dicséretes hogy részesít, hálásak vagyunk hogy megosztható, ennek minden jelentésében. Jelenléte és hiánya között mégsem pusztán geometriai különbség mutatkozna, tudniillik évszázadok óta részese a keresztyén emlékezetnek és értelmezésnek, azonban hogy ez a mozdulatlan jel Istennek öröm vagy szenvedés, nem tudhatjuk, de egyeseknek úgy tűnik, hogy enyhe formája lét nélkül mentett létező, de így is el tud mondani egy egész történetet, mert a hit nem annyira: „olyan mint…”, inkább: „igen, de…”. Fönt a Hegyen, hol a szél és az érintettség nehezen szétválasztható, van egy találkozási lehetőség, ez a lényeg.
Itt járt az, aki néha erős lesz helyettünk, van egy kevésbé egyedi nyoma, mit lassú mész tart, miből ismételten kimosódnak a hamis tanítványi álmok, de kis égbolt reszelve belé, és azt érintheti immár, ki szeretné megtapasztalni azt is, hogy milyen a szentségi élmény, és nemcsak amiatt panaszkodni, ami hiányzik a teljességből. Ez segítség és nem adat, lábnyomnyi résbe gyűlt kis végtelen, barátságul őrzi a természet, és anélkül hogy ezúttal elmerülnék a kőzettan rejtelmeiben, gondban lenne a keresztyénség, ha ilyen nehézkedése lenne a feltámadott testnek, de nyilván nem erről van szó, és az sem világos, hogy a szentségre vonatkozóan milyen a világ teherbírása. Az elrugaszkodás lendületében a behatás erejétől egy megrepedt nádszálnak sem kell eltörnie, az ég ugyan felhabzik, a menny könnyű fátyolba göngyöli, és a bérc durva tömbjein is eszerint nyoma van, aminek színét igazságtalanság lenne meghatározni megkülönböztetve a fehér többi árnyalatától, ami amúgy reménytelennek is tűnik.
Ebben a pillanatban hálás lehetsz a lelki látásért, és hogy még nem fogyott el minden csoda születések, természet, dalok, táncok, születések mentén, és nem üresedett ki a lelked a csodák alacsony felezési ideje alatt. Hálás, hogy bejössz a valóságnak, hogy ismerhetsz viharokat, és már nem csak annyit látsz, hogy hajnalodik, hanem azt is hogy hogyan, és az a folyamat, ami ellen már a sötét sem tud védekezni. Felismerhető tehát, hogy nem „elment”, hanem „felvitetett”, a megnyílt egek esetén ez történik, Isten abszolút jelenléte személyes közösségébe emel, lerövidítve a logika történetét. Mint egy új ruhát, magára ölti a mindenséget, míg minden hely vele megtelik, hajnaltól keletre és nyugatra is, és nem elbocsátani, elbúcsúzni kell, hanem helyet találni neki mostmár az új viszonyban, hiszen azért jött, hogy élettel ajándékozzon meg, nem kevesebbel, átfutó érzéssel vagy haszontalan igazságokkal. Nem érinthetjük immár az élő személyt, annál inkább egy nagyobb valóságot, aminek minden emlék, mi róla feltalálható, csupán része, de nem az Ő maga. Búcsú és boldogság között sajnos továbbra sincs kompromisszum, de karjának mennyei öble várja a káoszból megtérőket, és végre nem azért tudsz szeretni valakit, amit megtehetne vagy megadhatna.
Elmenni fájdalmasabb mint meghalni, a búcsúzás a halál nehezebb része, kozmikus, mert az időnek nincs kihez mennie, ugyanakkor a legbensőségesebb ami létezhet, hogy láthat a világ visszavonhatatlan erőtlenségben, végzetes tökéletlenségben. Mások halála absztrakció, a médiában közzétett hírek nem a személyekhez, hanem a számokhoz hívnak tanúnak, a gyász egyfajta profán mutációja szerint. Az ember, ha olyan szemszögből nézi a dolgokat, amint azok személyesen érintik, mindjárt másként értékel, és tekintsünk saját eltávozásunk anticipált forgatókönyvére, ami gazdagabb érzelmi összetevőkkel rendelkezik, mint amiről tudunk, vagy mint amennyit tudni szeretnénk, természetesen óriási a szórás, de van olyan is, aki azt feszegeti, hogy miként történhetne, hogy mindezek ellenére, amik kívül-belül megestek, Isten végül mégis begyűjtse. Miközben a maradókat érzelmileg felettébb nem terhelné, mert a szeretetben ez is benne van, viszont a „mint önmagad” bekezdés szerint jogos az az igény is, hogy emlékezzenek ránk miután elindultunk a csend folyosóján. Hogy végre kimondják az életünket, mert a kimondatlan történetek olyanok, mintha a világ folyton kavicsokat reggelizne, és csodálkoznánk mennyire csenevész. Egyetlen szót le nem ejtve, mindet belehelyezve az életbe, de nem abba, ami megtörtént, hanem a bevallott, a vállalt formába, magyarán az ideálisba, ami javarészt párhuzamosan futott a valós folyamat mentén, hol bátorítva, hol keserítve azt. Néha vékony volt a határ közöttük, mint víz és jég között, máskor csak párhuzamosan haladtak, ami emberi világunkban a legszomorúbb lehetőségek egyike, mindazonáltal általában nem tragikus. Tragikus akkor, ha tudják az életek, csak választani nem tudják, de az, hogy „változz meg” igen gyakran emberi elvárás, legtöbb esetben a forrását nem biztos hogy ennél följebb kell keresni. A vonalak a négyzetrácsos lapon valóban és ténylegesen metszik egymást, a térben és a valóságban összetettebb a helyzet, közelítési pontok vannak, és ezzel most érjük be.
Ahogy a Hold köré a csillagok testvérekül települnek, úgy gyűltek ők is egybe, szokás szerint bezárva a teret, mert egyfajta liturgia ez is, és ennek sincs más feladata, mint átjárót képezni az emberek világa és Isten valósága között, helyén kezelve mindezt. Ezt a liturgiát még Jézus végzi, ő van középen, kérését és ígéretét, nem igazságtalanul de mégiscsak tévesen testamentumnak nevezik, feltámadott testének árnyéka szivárog a tűző napon. Ez az állapot nem szokik be olyan fogalmak alá, mint biztonság, közösség, nem fér bele a történelem sem, csak a lét, ami felszabadít valamennyiüket a létezés teljességére, de azt nem állítjuk, hogy az elvárások hiánya megszüntetné a létezés törékenységét. Egy szép liturgia továbbra is áldás, be tud törni a szívbe, és akkor bármi történhet, akár az is meghallható, hogy: „ne félj, lementettelek!” Isten csodákat tett közöttük, és arra hívja őket, hogy ugyanezt tegyék, kicsiben, egészen kicsiben ha csak úgy lehet, csakhogy az ő dicsősége növekedjen a gonoszság fehér zaja ellenére. Megmenteni senkit nem tudnak, de szóval tarthatják, amíg Isten meg nem teszi, addig csak gyógyszerezik a könnyeket. De ha az orgonacsend beáll, kattannak a kézitáskák zárjai, bezárva mélyükre az áhítat, neve annak, akiről szóltak a dalok, a ráncok is visszaszoknak, a falak védelme megszűnik, szóval kit viszel magaddal?
Amikor a kegyelem átölel, nincs fogható ahhoz, és akkor megfogadod, hogy ez az esemény mindig a szemed előtt lesz, de az élet binárisok játéktere, mégha nem is azok realizálódása, és végül úgy összegzed: úgy történt, meg nem is. A káosz lassan elenyészik, a horizont lesüllyed, hallod, hogy többet is tehettél volna, de nyugi, bent találtalak, túl a küszöbön. – Ne gyötörd magad, látod Monet-nak sem kellett felépítenie a Rouen-i katedrálist, mégis ő tette ismertté, nem hivalkodott köveivel, de nem is engedte, hogy rálépjenek a szárnyára. Minden gödörből magad kell kimássz, mégis, egyetlen percig sem leszel elhagyatva, megharcoltál a teljes úttal, mégis segítséggel jártad végig, közben hős is lehettél. Óvakodj az alamuszi ragadozóktól, és ha valaki azt mondja: nem akarom, hogy közöd legyen hozzá, akkor menj fel levegőért és soha többé ne merülj vele, rajzold azt a jelenetet a hullámvölgy örök csendjébe, ujjlenyomatának porát a városon kívül rázd le, és egyetlen percet se tölts azzal, hogy sebeket halmozz szívedre, mikor valaki csupán érzelmeidből gyárt érzéseket. Mert tele van csodával a világ, apró hullámok kacarászva gyűjtögetik víz színéről a fényeket, futnak egymást kergetve a végtelen horizontra, villámok merevítik játékuk, apró cseppek mentik fényüket a mélységekbe. Lesz szélcsend is és lesznek viharok is, lesz védelem és kiszolgáltatottság, de ez soha nem ok, hogy örökre a parton maradj, lesz olyan, amikor égboltot is keresned kell, de akármennyi büszkeséggel is táplálod magad, nem nőnek abból angyalszárnyak. Ezek tollai azonban utadra sodródnak, mert a különleges történetet nem lehet a földön tartani, röghöz kötni gondolatainkban, szavainkban, és a Lélek szele járja át a szisztolét. Ha fázol, keress nagyobb napot, végy fel bátran minden érzést amit találsz, mint egy gyerek, ne félj tőlük, majd szelektálsz, a belső szobád erre való. Fogadd el a fájdalmat, az kényszerít a változásra, és minél több érzést összeszedtél, annál gazdagabb leszel, és találd meg azt, akivel a sebeken együtt szórakoztok, és minden nevetés, mintha egy csepp vért adnál a másiknak. Egyáltalán, a keresztyénség meghívásra épül, és egy készségre az állandó változáshoz, nem pedig száraz vallomásokra, mások életének örökös vizslatására, nagy erkölcsi megmondásokra, bűnnel és emberi együttérzéssel szembeni immunizáltságra, üres és céltalan faggatózásra, és nem is arra, hogy: „testvér, nem mozdult-e el a maszkom?”
Ami ebből még kiszűrhető, hogy van a hit hétköznapja és vannak a krízisek. Miután a nagy tűz kialudt, de az örökláng még ég, az érzés jobban hasonlít a szürkületre, peregnek az isteni jelenlét első szeretetének szírmai, közben zajlik az élet, szívverések hajtják a világot és az emberek eljátsszák a napi újsághíreket. Kis belső ürességet észlelsz, ilyenkor a realitás drogjára, tehát konkrétumra, kézzelfogható bizonyosságra vágysz, jóllehet ez a belső üresség nem a „semmi”-ből származik, csak a jelentések kavargásából, újszerűségéből, amiből. Valami történt, valami elmozdult, a régi logika nem működik, hallgatod szívedet, hátha valamit kikotyog. A „lélek sötét éjszakája”. Az. De ez most nem témánk. Vegyünk egy képet, legyen mondjuk egy éjjelilámpa erdei tisztáson. Olyan nehezen összerakható, elbizonytalanodsz, összezavarodsz, az észlelések könyvtárában felborul a rend. Látvány szerint akár valami szép dolog is történhetett, de a bizonytalanság levegője mégiscsak zavarja a szemtanút. De nem ez a lényeg, hanem hogy az elme szeretne eljutni a válaszhoz, nyüstöl, lázít, mindent elkövet. Helyükre akarja tenni a tényeket a valóságban. De hogy mennyire nem az a lényeg, mondunk más példát, legyen pl. egy gyémánt briliáns. Van története, ára, keménysége, összetétele, csiszolási stílusa, és még annyi minden, de amik igazán gazdaggá teszik, a hozzá vezető és kötődő érzések, azok jobban megérdemlik a figyelmet, ahogy nem az igazgyöngy, hanem az a törvény, mely gyöngyben gyógyítja a szenvedést. Magyarán nem konkrétum, mondjuk túlvilági ingatlan a megoldás, nem az üdvösség rideg protokollja, hanem Isten élő valósága, Ő kell itt és most. Nem magyarázatra vágysz, nem is arra gyúrsz, hogy értelmet adj mindennek ami történt, csak arra, hogy legyen szabad az útja hozzád, és a „mint önmagad”- csatornán emlékeztessen, hogy bűnös vagy, de mindkettőtök kedves bűnöse.
A hitben nem létezik külső nézőpont, a te öltönyöd is lángol a bűn tüzében, olyankor pedig nem disztingválhatsz, újralobbansz miközben oltod a másikat. És nem menekülés a realitások elől, nem a fájdalmak és csalódások elkerülésének bravúrja, nem arról van szó, miben kellene leszegényítsd életed, hogy minél kisebb felületen legyél támadható és számonkérhető, a hit hozadéka nem a „semmi”, hanem az a kreativitás, hogy tudod mennyire mehetsz közel az eseményekhez, mennyire merülhetsz el bennük, anélkül, hogy maradandó kárt szenvednél, miközben mérhetetlen érzelmi és lelki gazdagodásban van részed. A spirituális majré, a finnyáskodás és a fundamentalizmus a tenger körbekerítése, és hiába a végtelen hívogatása, megérinteni sem tudod. A hit az, ami „fölfele” segít, de ha polkát húz az élet, ne próbálj keringőzni, egyfajta szürke vidámsággal, és a válasz el van rejtve abban az imában, amit még nem mondtál el. Belsőszoba-libabőr. Igyekezz és szerezz csodát, mert perifériáidat már ostromolja az ellenség.
Ha csak nem figyelünk érzelmeink elevenségére, egyszerűsödnek és csenevészesednek, egyre pusztítóbbakká válnak, a „semmi” nyomán daccá és haraggá alakulnak. A harag pedig az „igazság” oldalán áll, kiváló pszichés eszköz az empátia (és a l.) kiiktatásának, és a közhiedelemmel ellentétben nem a fülünkben fejezi be a távolságot. De nincs értelme állandóan Istennek panaszkodni a világ miatt, erőtelenségeid miatt, inkább mond a világnak milyen izgalmas a te Istened, magadban, folyamatosan, ha lehetőséged van hangosan is. Egyszerű szavakkal, amiket nem kell feljavítani semmilyen kiegészítéssel. „Isten mindig otthon van. Mi vagyunk messzi idegenben.” (Eckhart Mester)
Nem sokat mond róluk az Írás, nehéz szívvel nyilatkozunk tehát, mint általában a szomorú, gyászoló emberekről, ha csak nem elkerülhetetlen, vagy akkor, ha előtte a legnagyobb történet részesei voltak, estek, keltek ugyan, de látszólag a nehézségek túloldalán vannak, ami még nem jelenti, hogy közösségük tiszta csillagászat. A gyász olyan, hogy templomban vagy múzeumban jársz, régi épületekben, és látod a csigák kőmaradványait, mintha mindegyiket egykor személyesen ismerted volna. Könnyű azonban állított helyzetből okosakat mondani, amikor már a tapasztalat is rendelkezésre áll, de benne lenni az eseményekben olyan volt, mint két mondat között lebegni, teljes bizonytalanságban affelől, hogyan folytatódik, annak ellenére, hogy első perctől bíztak Jézusban. Dehát emberek ők is, és az esetükben is előfordulhat, hogy olyan érzékeny időket él a szív, hogy összerezzen arra is, ha a szomszéd utcában elejtenek egy poharat, és ébersége adja a világosság mértékegységét. Tehát miért kellene kivegyük az általános emberi normák alól? Sebezhetőek, néha kicsinyhitűek, és van bennük némi nagyravágyás, meg egyéb is, ahogy kell. Leülnénk közéjük egy kerti partin, mikor a poharak ismételten levegővel töltekeznek, vagy egy korai tóparti depire, eredménytelen éjszaka után, a „kétezer év” hajnalán.
Szebb hely lenne a világ, ha ilyenek lennének az emberek mint ők. Vagy talán éppen ilyenek. Úgy értve, hogy már az is nagy dolog, ha valaki nem akarja a maga kis forgószelét hozzáadni a világban amúgy is dúló viharokhoz. Kevés adat nyomán alakjuk és vonásaik metaforikussá váltak, ami azt is jelenti, hogy rajtuk keresztül magunkat, korunkat, hitünket is vizsgálhatjuk, nem kevesebbet, és éppenséggel nincs nehéz dolgunk, ha szétnézünk kívül, belül.
Bármelyik keresztyén közösségbe megyünk 2-3 tanítvány mindig felismerhető, tulajdonképpen ők a tanítványi archetípusok, és ez már így is marad. Nélkülük nem léteznének közösségek, de nem ők a Krisztus-követő mintaképek, ugyanis akikre utalunk ők nem akarnak megjavítani, élettapasztalatuk lekerekíti a tanításokban előforduló sarkosságokat, és érezhetően illeszkedik a való világhoz, amiként az előttünk is feltárta magát. Olyan sokféleképpen lehet a csodát kezelni, és pl. azt az érzést, hogy nem tudlak annyira szeretni, ahogy az szerinted kellene. Szemükben még ott van az a mennyei sugár, amit Krisztus hozott a mennyből, mondjuk így, és sok szeretet kell ahhoz, hogy ennek alapváltozatát élni tudja az ember. A kereszt beszivárgott az életükbe, de nem „keresztet nyeltek” mint sok hivatalos, úgy van jelen Krisztus, mint víz a szervezetükben, aminek kémiájáról keveset tudnak, de sosincs dehitratáció. Ők azok, akik hordozzák saját testükben az eredetit és az újat, amiről az argonauták hajója juthat eszünkbe, mindig régi, állandóan új, mindig friss, de megvan az eredeti is. Boldogan öleled őket, és ezt látva az ördögök is közelebb húzódnak egymáshoz, és napokig Istenről beszélnek. Más a kérdésük mint az első tanítványoknak ott a hegyen, és minden helyen mondhatod, hogy hazajöttél.
Alig szólalnak meg a tanítványok a búcsúzáskor, és a kevés szóval kapcsolatban régi felismerés, hogy a csöndhézagok nem üresek, valamilyen lelkület feltölti, a hallgatás érzelmi hiátusra is vallhat. Szűkítő jelző Istennel való kapcsolatra a „csend” fogalma, kivéve ha kronológikus vagy periférikus csendre hivatkozunk, ugyanis alapból ott tud lenni egy békés havas tájban, de erőteljes jelenléte mégiscsak az alkonyati hóviharban tapasztalható, mikor a szelíd pelyhek kiáltásként csapódnak arcunkba, a haladás pedig kétségbeesett vergődés. A csend vonzó, jól rejti a szégyent, a semmit és a bölcsességet is, egyaránt elhárítható és leplezhető vele a vágyakozás, de kísérheti az ima nedves útját, ami a könnyek pályáján csúszik át a végtelenbe. A „csend” oldószer is lehet a hitéletben, és lefedi a desztillált víz és a keresztvíz közötti teljes palettát, tartalmazhatja a „semmit” és az elérhető legtöbbet. Esetleg: „Patience and Silence had one beautiful daughter. And her name was Vengeance.” – Amie Kaufman. Hát így is történhet. Csendben lehet tétlenül ülni és arra várni, hogy valaki hibázzon, hogy így meglegyen az érzelmi betevő, mert a harag kiváló drog, akárcsak a szomorúság. A csend persze lehet lelkület és egy érzelmi környezet, amint például azt is nézi az ember, hogy mint simogatja az árnyék az erdőaljat, figyeli a virágokat, mik csendben szépítkeznek. Mindazonáltal a zaj mélyén is egyfajta csend lehet, mert néha a zaj elrejti a gondozatlan gondolatok nyikorgását, máskor egy visszhang csupán, vagy a jéghegy látható része, esetleg: egyszerűen így kerek a világ. Egy szó mint száz, a „csend”-et, mint a fizikai nyugvással élő lelkiségi metaforát lecserélném a „puszta” fogalmával, hangsúlyozva, hogy csupán spirituális összefüggésben és nem a vasárnap hajnali fűnyírás jogáért, vagy hogy „de szép a turbina hangja, ill. a tucc-tucc éjfél után egy mélynyomóból.”
Nem most állítod helyre az országot? Kétértelmű kérdés, mint amikor ibolyaillatra hivatkozunk (de nincs pontosítva, hogy alulról vagy felülről :)). Ebből nem derül ki, de korábbi megnyilatkozásaikból sejthető, hogy saját társadalmi rangjuk is foglalkoztatta. A kérdés azért jó hír, mert valahogy így kellene Isten elé állni, őszintén, akkor is ha kérdésünkkel mögé hivatkozunk, teremtményi átlagát rontjuk, vagy a sokat hivatkozott „istenképűséget”, ami tapasztalataim szerint az egyik legkényszeredettebb hivatkozás (bár ne így lenne!), és amikor valaki ehhez az érvhez nyúl, sejthető, hogy más jellegű érzései vannak, és hogy a konkrét motivációi elfogytak. A „nem most állítod helyre…” (szó szerint: nem ebben a kronoszban?) olyan kérdés, ami valóban betöm egy hézagot, csakhogy azon keresztül némi világosság szivárgott az égből, de ezt azzal a várakozással teszi, mint gyerek, aki megkapta élete első saját lámpását, és ég a vágytól hogy a sötétben kipróbálhassa. Húsvét után egyébként mit is lehetne kérdezni, ami még megválaszolásra vár? Jézus mindazonáltal válaszolt, ugyan aktuálisan még nem ért válaszának végére, de figyelmünk nem lankad. (Amúgy nem lehet mindent elmagyarázni, utólag sem. Ha házigazdaként egy társaságtól megkérdezed, hogy ki nem vegetáriánus, öledben egy macskával, kezedben egy konyhakéssel – nem lesz éhes senki. Ilyen kérdés hasonló szituációban az elfogyasztott ételek Mózese: meleg sör szabadulni kíván a gazdatest rabságából :))
Ez esetben a tájleírás elmarad, az már túl sok lenne az amúgy is kontrasztos történetben, ujjaik most nem állnak rá a fűszálak szálazgatására, hogy érzéseik elevenségét gesztusok rideg valóságára cseréljék, most nem számít a virág, minek dunyhája a mező, mit minden éjjel betakargatnak a csillagok, és kézenfogva átvezetnek a sötétség álmain, miközben ugyanaz a sötétség lámpásokat gyújtogat az emberi szemben. Mert így történik, látással az éjszakák ajándékoznak meg, a nappalok csak elveszik vagy tompítják, és ez igen sokatmondó, ha belegondolunk. Néha azonban a „nagy fű volt ott” jellegű apró megjegyzések átszáguldanak a lelkünkön, friss érzéseket hozva, feloldást, mintegy mellékszálon, amikor a nagy csodák kevésbé hatékonyak. Van amikor már csak füveket simogató szél, egy gesztus, egy homályos emlék marad, és arra hárul a feladat, hogy hazavezessen. Nem tűnnek erőteljesnek, olyanok mint egy hangsúly, egy dallam, vagy a dolgoknak olyan finom együttállása, ami arra utal, hogy rendeződik a világ, akként a füvek és a virágok is gyengéden emlékeztetnek egy eseményre, és soha nem sajnáltatják magukat hozott áldozatukért, mikor bezörget a fény hatalmában levő hervadás. Persze nem a fű és nem a virág ami örök, hanem a zöldnek és a virágzásnak a szakadatlan ritmusa, ami nemcsak az idővel érintkezik, hanem a csodálattal is, sőt, békességet is ad.
Tanítványok „akiket itthagyott a mesterük” lesznek köznép ajkán, és őket nem érdekli az a kérdés sem, hogy Istennek vagy embernek kell jobban szeretni, hogy milyen távolságból tud betakargatni az, aki szeret, de az a csoda sem, hogy részben elvéve, de teljesen visszakapva, mert a jelenlét korlátozó, a távolság viszont mindent betölt. Ismernie kellene viszont, hogy az ég visszavonhatatlanul árad, vetés és aratás, hideg és meleg, nappal és éjszaka nem szűnik. Anticipációs gyász, mondja a szakirodalom, a hiány rendszerint és alapesetben is testesebb, mint aminek kitöltötte a helyét, az előbbi ugyanis térben egy teljes kör, időben folyamatos. Vagyis amikor és ami egyben van, azt életnek nevezzük, rangok, ragok és jelzők nélkül, amikor és amik elbúcsúznak azok az életek és világok, nappalokkal és éjszakákkal, hegyekkel és tengerekkel, falvakkal és világvárosokkal, és így tovább. Talán érthető.
Teológusok a szövegre figyelnek, a jelenlevők mindenre, a megértés a környezet különböző szintjeinek finom befogadását jelenti, kezdve attól a szinttől, amikor a neuronok szinapszisain forranak a vonalak, és egy lepke szárnymozdulata valóban megdönti az érzelmi stabilitást. Nem a fülével, hanem teljes egzisztenciájával van jelen az ember az eseményekben, egy nüanszon elcsúszhat a legnemesebb szándék is, és nem a testbeszéd handabandáiról van itt szó. Természeti emberek esetén a szavak és csodák olyan keveset jelentenek ahhoz a valósághoz képest, ami meghatározza mindennapjaikat, nehéz lenyűgözni őket mindazzal, mi ellenkezik tapasztalataikkal, mert közel van orcájukhoz a verejték, és a kenyérharcot sem lehet életükről lefejteni. Nehezen fogadják el, hogy korábbi és jelen tapasztalataik között bármi különbség legyen, és idegenek az olyan körmönfont elméleti finomságok, amiket egyébként komoly agykutatók vallanak, miszerint bármennyire is egyértelműnek, szilárnak tűnik az érzékelő és értékelő „én” jelenléte, ami minden megismerés és ítélet legbiztosabb faktora lenne, az igazság az, hogy az „én” is már egy másodlagos, közvetett tapasztaló, észlelésekből, vágyakból, ideákból van összeillesztve, kissé illuzórikus tényező, minek egysége és állandósága csupán tételezett, de nem valós.
Ők azt tudják, hogy a kenyér ritka és nehéz megszerezni, a föld mindig szomjas és ellenáll az emberi szándékoknak, az ember igényel mert igénybe van véve, a föld pedig ajándékoz mert ajándékozásra van kényszerítve, sok a kockázat aratásig, mégsincs más út. Jóllehet az ég és a szél több tucat kombinációját ismerték, néha mégis bentragadtak egy-egy viharban, főként ami északról tört be váratlanul az Antilibanon déli gerincéről, esővel, harmattal keresztelve a vidéket. Onnan, hol méretes és gyönyörű ciprusok nőnek, haldoklásuk viszont olyan hosszú, hogy csodáljuk, de nem irigyeljük őket, pedig annyi életidővel látható már a világ vége is, úgy értve minden korban. Bár nem tudjuk, hogy ők hogyan gondolják, embertásaink körében sincs egyetértés alapvető dolgokban sem, hogy egy példát említsünk, bizonyos kultúrákban a „futni” úri szabadidős tevékenység, a vitalitás egyik jele, másutt pedig pusztán a potenciális ennivaló utáni igyekezetet jelenti vagy a prédává létel kellemetlenségeinek elkerülését célozza, semmi fitnesz. Ha egymást ennyire nem értjük, hogyan akarjuk megérteni, hogy mit akarnak nekünk adni, vagy miért köhintenek hajnalonta a fák, de azt tudjuk, hogyha esik az eső, a fák szemében az emberek jelentéktelenek, és hogy a rövid tél a természet ajándéka, a hosszú a sziklák bosszúja, de talán ez már inkább rólunk szól. Azt pedig végképp mi kell tudjuk, hogy Isten ötlete nagyszerű volt, hogy árnyékukból érdemes csomagolni a következő nemzedéknek is, hogy susogásuk zöldben válik igazivá, és hogy ők is élénken leveleznek az elmúlással, mert így oldják a mulandóság fájdalmát.
Az látszik viszont a szóbanforgó napok történeteinek alapos megfigyelésével, hogy a hívő ember lelkében az ima és a közösség mellett egy karakteres hatalom alakú űr is van. Néha „is” nélkül, de ez nem speciális eset, amint az emberek többségéhez, hozzájuk „is”. Ahogy leszámolnak bukott tanítványtársuk emlékével, ahogy sorsát kezelik, azét, akit szintén Jézus hívott el, az nem sok jót ígér, az inkvizíció légköre meg lett teremtve, és megy a harc, hogy Jézus ajkára helyezzék ellenérzésüket, ha lehet még pünkösd előtt, utána és hatása alatt már nehezebb lesz. Tehát nem a történet „igazságértéke” szerint, hanem a szerkezete utal arra, ami sokszor felbukkant az egyház kétezer éves történetében, de mondhatni azt is, hogy folyamatosan jelent volt, nem egy időben fő motívumként. Ha Jézusnak 12 tanítvány kellett, azt mi is meg tudjuk csinálni, mintha azért szeretnénk gyereket vállalni, mert még van egy ételadagnak hely a hűtőben. Miután már gyakorolta az aláírását, „szükség”, mondja Péter az alakuló ülésen, amiből hamarosan szép elméletet lett, miszerint az olyan törekvés, ami a bűn és a Sátán elleni viaskodás költségeit jelentős mértékben csökkenti, hatékonyságát meg végtelenre növeli. Érdekes mindazonáltal, ugyanis Jézus nézett a halál arcába, olyan erővel, hogy annak megbicsaklott a tekintete, de követői máris sajátjuknak vindikálják ezt az erőt.
Későbbi tanítványok is ezen csúsznak el gyakran, és sok baj volt abból, hogy a világ nem tekint rájuk félelemmel és reszketéssel, azaz csodálattal és imádattal, mint a hit letéteményeseire, vagy mire. „Ha nem tisztelsz, ha nem nézel fel rám, leveszem rólad Isten képmását, nem kezellek emberként”. Az elvárás amúgy patinával bevont változata a világi jelenségnek, ahogy kell. Ott volt már a tanítványok között is, hogy ki a nagyobb, ami azóta is kísérti a belső köröket, hogy ki a szentebb, ill. ennek variációi, ami persze nem olyan nagy baj, csak a mellékzöngéi zavarják a harmóniát, gyakran érezni, hogy Istenről való beszéd csak stilizált neheztelés a világra. Azért mégsem mindegy, hogy valaki gyalázkodással vagy imádság gyakorlásával vagy akár farizeusi színlelésével akar egyfajta hatalomra szert tenni, talán mindkettőnek ugyanaz a célja, valamiféle kontrol önmaga késztetései és a világ bonyolult dolgai fölött, mégis mekkora különbség! Az imént még olyan hangulatra gyanakodtunk, aminek megértéséhez a „hirtelen felindulásból elégetett szerelmeslevelek másnapján” leírással közelíthetnénk, kiderült hogy inkább a „csendélettel kárpitozott hatalomvágy” közelebb áll, és nem lenne olyan egyedi jelenség. Csak cseppents egy kis mellőzöttséget a nagy kegyességbe, mindjárt látni fogod, sokkal durvább, mint paradicsomszósz-abrosz…
Isten hatalmi rendszere nem úgy néz ki, hogy egyik nap ember vagy, másnap meg kárhozott, nem azt mondta, hogy megtalállak és meglakolsz, örök tűzben lesz örök életed, és kiszedlek templomból és föld alól is, nem bújhatsz el haragom elől, hanem azt mondja, hogy kereslek és megtalállak, sárban, sírban, akárhol vagy, jeges vízben, közönyben, megvetésben. Feltöröm a sziklákat érted, egyenként megemelem és benézek a kövek alá, kihozlak hiúságok mélyéről, egyszer már megtettem, újra menni fog. Átvágok sűrű bozóton, vakító fényreklámokon, hogy értelmet adjak annak a valóságnak, amiben éppen élsz, mégha a happy end itt a földön nem is garantált. „Kérj kevesebbet” – tanácsolta valaki barátjának, miután látta annak imavergődését, és nem is mindent kell túlélni, tesszük hozzá. De mit is mondana az, aki értünk halt, vagyis bensőséges, értékes és erős Isten-kapcsolatunk megalapozásáért?
„Mi ez a nagy csend, ez a lebegő valóság, ahová ezek az évek vezettek, itt hagy minket kinek hatalmában lenne megmenteni, és ilyen elszigetelt kis társaság lesz a nagy út szemtanúja, se ováció, se fények, és minek megy, ha már a csatát megnyerte?” Mondjuk oda lehetne írni alcímnek: sodródó jégtábláról írott szonett hangulatában (írva/olvasni). Ami azért lenne találó, mert sokszor a fizikai állapotunk üzen szívünknek, ajkunknak, hogy valami sodródás van, instabilitás, bizonytalanság. Azért szép ez a történet, mert nagyon fontos az is, amit elsőre látunk, a szavak, a gesztusok, viszont ami igazából zajlik, a spiritualitás, a kapcsolati rendszer túlélésének küzdelme, és ez mindig nagy megrázkódtatással jár. Alapjaiban forgat fel mindent. A „mi lesz velünk” kérdésben benne van a kenyérgond is, de a legelkeseredettebb harc másért zajlik. Maslow reload.
Nem volt semmiféle előfeltétel a tanítványok kiválasztásakor, alkalmassági az elhívásukkor, annál inkább egy üzenet: ha titeket hordozni és szeretni tudlak, akkor mindenkit a világon. Ő azonban, bár még a halál ízével az ajkán, bocsánatát végigküldi a pulzusukon, és tekintetében összetörnek ugyan az életek, de szépre törnek. Ez a különbség.
Első pillantásra azt mondjuk a tanítványok viselkedéséről, hogy ilyen szilárd hitért az utókor is a fizika tankönyvet lapozza, de ez abban a tévedésben is gyökerezik, hogy a hitre alapvetően egyetlen szót használunk, és ez nincs rendjén, nem a szinonimák hiányoznak, hanem az árnyalatok, úgy vagyunk mint sarkörök környékén, hol a természeti szépségnek nem lehet más színe csak fehér. Pedig aki a „feszítsd meg”-et immár afféle költői szavakként kezeli, olyannyira, hogy engedi lecsúszni lelkéről, hogy „elvétetett”, kérlek te is hagyd abba, de örvendek, hogy végre osztozom a világ sebzettségében… Ez a gesztusa csak akkor lesz igazán értékessé, ha valaha úgy érzed, hogy nincs aki a rossz gondolataidat semlegesítse. Amúgy, csak mellékesen megjegyezve, a „sziklaszilárd hit” inkább bigottság jelentésű, például mint farizeusé, nem mindegyiküké persze, aki megvan győződve, hogy a hit ennyi és ilyen, talán némi ismeret még elfér, de bensőségességben már nincs hová növekedni, csak pontosságban és fogalmazásban.
Vannak olyan helyzetek, amikor mintha megnyúlna az idő, pontosan mint a buborék felszíne, egyre nő, míg egyszercsak elpattan, és ebben a pillanatban a jelen eseményeinek egész sorozata brutális gyorsasággal válik múlttá, amiben nem az irány, hanem a sebesség természetellenes. Ilyen időket élnek át az érintettek. Egyébként is az emberek nem az idő gyors múlását, hanem a gyorsúló idő múlását fájlalják, ami ugye szubjektív, de sajnos minden más meg halad objektív tempójában. Másrészt nem objektíve sok időt, hanem érezhetően sok időt kérünk. A jobbik értelemben. Talán ők is úgy vannak, hogy már nem Őt látják, hanem azt a pillanatot, amikor először találkoztak, és azt a pillanatot még mindig szeretik. Remélik, hogy az első szeretet újra lángra kaphat az „esős szombat délután”-jellegű érzés ellenére, ami most bennük van, bár erre ritkán kerül sor.
Nem ebben az időben állítod helyre az országot? Ekkor arra kérte őket, hogy nézzenek körbe a hegyről, és mondják el mit látnak, és most valóban fantáziánkat használjuk, távoli, közvetett elemek beiktatásával. Szóval sorolták a látottakat, keverve azt véleményükkel és fantáziájukkal, és az elmúlt hónapok tapasztalatai nyomán néhol a harag, a keserűség kemény szirtjei is kibuktak, azok a kopár, kemény elemek, amiknek sok szerepük lesz még legalább kétezer esztendeig, amiket az írásmagyarázat okkal negligál. Vannak, akik számára a világ ítélete egyben a hítélet lényege, jogorvoslat nélkül, talán nem értik, hogy a halászok nem horgásznak, az apostolok profi módon munkálkodnak. Érzelmi életünk belekeveredik nemcsak a magyarázatba, hanem még a látottakat is igénye szerint rendezi el. Ez mondhatni természetes, csak tudnunk kell róla. Jézusnak igazi ellenfelei azok voltak, aki azt a szerepet játszották a vallási életben, ami akkor az élet tekintélyes részét átfogta, hogy ismerik Isten igaz természetét, tisztában vannak szándékaival. Véleményük erőteljes volt: Isten ilyen. Amilyennek mi tanítjuk, mutatjuk. A teljességet pórázra kötjük, aztán elnevezzük vallásnak.
Tanítványok próbálkozása után Jézus csak annyit mondott: „Látta az egész nép a Teremtő hangját.” Ezzel a Sinai-jelenetre, a tóraadásra és a pünkösdre egyaránt utalt. Ritkán merünk olyasmire rákérdezni, amire mi sem tudjuk a választ, vagy esetleg a válasz elbizonytalanítana. Elfogadható kérdés, hogy: látjátok a Szentek Szentjét? Egy épület, méret és titok, és el lehet cseverészni ezen egy egész életen, sőt, tovább is, akár nemzedékeket is azon, hogy milyen, és hogyan, és miért… Pedig onnan valami hiányzik, amit a zsidók úgy mondanak, hogy a Shekina eltávozott, ez rendben, Isten döntése és titka, nem firtatjuk, elfogadjuk, de a következő kérdés, hogy ez ismeret, vagy fájdalom számodra? Mert ez itt az igazi kérdés. A titok, a varázslat vagy a szívfájdalom roppant meg, melyiknél csuklik meg hangod? Nehéz bevallani, hogy ez már túl van rajtad? Mered-e vállalni, hogy átszűröd ezt a világot, finom, a lehető legfinomabb szűrővel, melyen még a legszárazabb ima, a legszerényebb áhítat is fennakad, hogy megtaláld benne a jelenlétet? A Teremtő hangja hátára veszi a világot, majd odébb óvatosan leteszi. Ezt a finom elmozdulást aki észlelte, az hálás lehet egész életében.
Szóval maradjatok a városban, egyelőre ne menjetek, ne szóljatok, és ne nyúljatok a világhoz, mert még nem láttok igazán.
Jézust a világ már nem birtokolhatja többé, ahogy eljövetelét sem lehet majd feltartóztatni, akárcsak a hullámokat a karunk vagy akaratunk erejével a tengeren, de egyenként megszeretgethetjük őket, mint Jézus nyomát a Hegyen és szerte mindenütt. Siettetni sem tudjuk, és nincs megállapított ideje, mint az esthajnalcsillag feljövetelének, akkor sem, ha az eljövetel főbb elemeinek is hasonlatos a vizuális keretük, de időre és módra vonatkozó tudatlanságunkból nem érdemes menetrendet készíteni. Eltávozott, ahogy teszi minden délután fő égitestünk a naplementébe, ahová azok a színek csábítják, amik rajongó lelkeket is elvarázsolnak napi néhány percre Napunk legszomorúbb és mégis legkedvesebb nyomát nézve, amint elvonul azon az úton, ahonnan az árnyék jön, és aminek lángjai a hegyek magaslatain hósapkákkal és gleccserekkel hűsülnek.
Megosztja velünk, hogy tulajdonképpen mit jelent embernek lenni. Ez az ellentmondásos létezés, a maga feloldhatatlan dilemmáival, pl. mint mostanság a beszélgetésekben is gyakran szereplő nagy sebességgel távolra küldött lövedékek korszakában, mondjuk, hogy fogtok még sírni a kioltott életekért, de a történet kétoldalú, és ha összetesszük mindkettőt, az jön ki az egyenlegben, hogyha nem ölnek ártatlanokat, akkor azok fognak ölni ártatlanokat. Nincs lehetőség az értelmezésekkel megbontani a jelenséget, és az erkölcsi igazságokat becsúsztatni a résekbe. A gonoszság befészkelte magát a rendszerbe, tulajdonképpen mindig is onnan táplálkozott, ezért volt olyan eredményes, és mindig abban a hitben élt az emberiség, hogy talán most van a remények váltása, igen, egy új változat jelentkezik ígéretes jövővel, mert végre eljött a csodamentes cselekvés ideje, mikor a történelem a legnemesebb gondolatokból és tapasztalatokból készül összeállni, és kötelességünk neki segíteni. Aztán végül minden csodavárás ott végzi, ahol elődje, kisodródik az óceánra, emelgeti a hullámokat, látjuk néha amint haragosan csapkodja a sziklás parthoz, zúgolódik és összefog hasonszőrűekkel hogy képzeletbeli várfalak fölé tornyosuljanak, de az óceán addig forgatja vizében, míg egy csendes parton, megszelídülve, ártatlan tekintettel kiszaladhat egy pillanatra végleg elbúcsúzni, és homokba kottázza búcsúdalát.
Mindenképpen a hit íve itt kissé megtörik, mert nemcsak az anyagban van egy kis űr, hanem a lelkekben is, amolyan átfutó vákuum, mert történt ahogy történt, de a távozás során a „miért hagytuk, hogy megtörténjen”, ill. a „nem ezt érdemeltük” gondolata is felmerül, hiszen gyarlók vagyunk, pont ezért történt minden, és a gyász egyik vonása éppen ez, hogy miközben újabb és újabb történeteket zsúfolunk a már kivágott közös időbe, mégiscsak azt éljük meg, hogy önzők voltunk. Lehetett olyan köztük, akiben soha nem oldódott a kérdés: de miért? Nem akart rá választ, nem is érdekelte volna, mert a kérdés volt spirituális élete. Nem változtatni akart a világon, nem is gyönyörködni benne, mégcsak nem is megérteni, hanem át akart menni rajta, legalábbis eljutni addig, amíg kitart olaja.
Éppígy igaz az is, hogy hiába teológiai jelentésében ugyanolyan fajsúlyos, mégsem lesz belőle karácsony 2.0, és nemcsak azért, mert az érzelmi repertoár másik pólusán található: közénk jött vs. eltávozott. E kettőt kevés emocionális tartalom köti össze, de pl. az emlékezés ilyen. A karácsony, minden spirituális erőfeszítésünk ellenére, mégiscsak egy kapcsolati bizonyítvány, hogy kikkel és miként tölti el azt az ünnepet az ember, a mennybemenetelt viszont nem lehet elárasztani érzelmekkel, ajándékokkal és szeretet-fogalmakkal, mert amire emlékeztetne, az érzelmileg negatív konnotációjú: „eltávozott, itthagyott”. A karácsony egyébként is olyan, mint fordítva befűzött indigó, a lap mindkét oldalán megvan a szöveg, lefordítva: minden életösszetevő megjelenik benne, a lakmározástól a spiritualitásig, egyéni, családi és egyetemes, de éppen komplexitása miatt nem készíthető belőle másolat, és ezért nem hozható létre az év tetszőleges időszakában. Nem a karácsony az egyetlen jelenség világunkban aminek indítéka és eredeti összetevője szent, tiszta, mégis néha az történik, hogy a legnemesebb igyekezet ellenére sem sikerül, mert a nagy igyekezet az elvakultságnak a szinonimája, vagy mint a sötét szobában világító gyertya által gerjesztett káprázat, ami annál erőteljesebb, minél szélesebb a gyertya lángja, ami a látást segíti, az egyben zavarja is.
Dimenziótlan lábnyomban minden hívő egyetért, és minden iránymetaforában, mi hatékonyan szemléltetni képes Jézus „fölfele” tartó alakját és tanítását, minden hatásban, ami könnyebbé, szabadabbá teszi az életet, és mindezt spirituális értelemben mindenekelőtt, de nem kizárólagosan. Ezzel szemben áll az erkölcs, ami tulajdonképpen egy olyan üzemmód, amit a nem szimpatikus emberekkel való kapcsolat során futtatunk, és a váltás akár menet közben is történhet. Az erkölcsi ítélet kiszorítja a szeretetet, fölényesen, észrevétlen, és helyébe az „igazságot” költözteti, amit kísérnek rokonai, a viszály és a fájdalom. A képmutatás persze ott van, hogy erre hivatkozva függesztjük fel szeretetünk, vagy tagadjuk meg a szeretet parancsát, holott a felfüggesztés az ítéletet megelőzően már megtörtént, csak annak elismerése igen kellemetlen lenne, mármint hogy nem tudunk szeretni.
Azonban tudjuk, hogy „egészen föl” sem létra sem hajcihő nem vezet, sem a „felhőkarcoló- teológia és -erkölcs”, emberi erőfeszítés legfeljebb kiakasztja termosztátot, és a „jó ember vagyok”, „megváltott vagyok”, „immunis vagyok”, – mint a kagyló hangja, nagyon igaz, csak nem olyan értelemben, nagyon hasonlít, de valóságában üres. Bejelentett lakóhelyük a hiányos önismeret. Az ilyen kijelentések csupán az első szivárgási pontig hatékonyak, ez pedig lehet hiúság, borzalmas önkép, vagy éppen irigység. Konkrét példa. „Nagyapám, mondta egy férfi, hívő ember volt, és valóban tiszta, igaz életet élt. – Láttad-e a Krisztus arcát vonásain? – Nem, mert lusta (igénytelen, műveletlen) volt.” (A történet forrása talán Papp Miklós).
Angyalok fehéren, sterilen. Mindez elgondolkodtató, a történet életreválthatósága bizonytalan. Tanítványok nézik az eget, ott a víz, a végtelenre higított óceán, de nincs mivel meríteniük, és az angyalok sem oldják meg a helyzetet olyan drasztikusan és látványosan, mint egyesek szeretnék. „Mit néztek?” Mit kerestek? A mellőzöttség egyik legfájdalmasabb érzés emberi életünkben, de csak a gyerekek mernek és tudnak róla beszélni, és jobb átélni a hiányt, sőt, amint egy nyomozó megjegyezte: kevésbé traumatikus ha kirabolnak, mint átélni azt, hogy ottfelejtenek. Legfájdalmasabb? „Megtörténhet, hogy törött tükröt tartanak eléd, néha éppen azok, akiktől mást várnál, és látod összetört arcodat, és bizonygatják, hogy ez a valóság, ez vagy te. Ha az igazság felől közelítjük meg a kérdést, akár igazuk is lehet, de ha följebb nem jutunk, nincs megváltás. Olyan ez mint a farkas és a bárány problematikája, ritkán bántja a farkas a bárányt, de a gazdától lenne miért tartania, mégis a farkassal riogatják.” (Tyad Zadew)
A választ nem várják meg. „És mit láttok?”, kérdeznénk, de ezen jobb túllépni minél hamarabb, látás már nem segít rajtuk, ahogy rajtunk sem, már úgy értve, hogy „valami igazolót találni”, ekként már nem művelhetjük hitünket, e téren éppenséggel túlöntözés történik. Amúgy is csak saját vágyaidat és gondolataidat látod igen gyakran. „A jelen sosincs itt. Mindig lekéssük a tudatosságot.” (Antonio Damasio) A látásnál tehát valami közvetlenebb kell, a spiritualitásban a Camille Flammarion-korszak (Camille Flammarion 1842-1925, francia csillagász, akiről a Flammarion metszet a nevét kapta) lassan a végéhez közeledik, mert nem vezetett a szentélybe. Másrészt pedig ha két ember látja ugyanazt, az sosem ugyanaz, mert igazságaink pásztora nem a logika, nem is az oftalmológia, hanem a pszichológia. Nem szemfehéren landol az igazság, át is szűrheted könnyeidet, és nem találod meg, pszichéd azonban őrzi, ahogy tűt a szénakazal. A látásban az a jó, hogy észreveszi a dolgokat, majd elengedi őket, a megőrzött tartalom pedig a psziché bevásárlókocsiját tölti meg.
„A hit azt jelenti, hogy hisszük azt, amit nem látunk, ennek jutalma pedig az, hogy láthatjuk azt, amit hiszünk.” (Augustinus) A hit, mint egy ragadozómadár, ha kivágják alóla a fát, karmaival megragadja a fészkét és odébb viszi és ismét biztonságba helyezi. És nem arra adatott, hogy keménnyé tegye szívünket, mint a kova, vagy hogy mentesítsen semmi olyan hatás alól, amiben bárki másnak része lehet, a közös sors elve szerint.
„Korábban nem kedveltem a jazz zenét, mert úgy voltam vele, hogy nem nyújt és nem old meg semmit. Egy este a Bagdad Színház előtt várakoztam Portlandben, amikor megláttam egy férfit, aki szaxofonon játszott. Negyedórán át álltam ott, és ő ezidőalatt csak játszott szenvedélyesen, anélkül, hogy egyszer is kinyitotta volna a szemét. Hát így történt, hogy megkedveltem a jazz-t.
Néha látnod kell, hogy valaki rajong valamiért, és így nyílik meg a szíved, hogy te magad is megszeresd. Régebben nem volt semmi kapcsolatom Istennel, mert úgy gondoltam hogy Ő nem ad és nem old meg semmit. De ez még azelőtt volt, hogy bármi is történt volna velem.” Donald Miller
Mert „…úgy jön el, ahogy felment.”