(néhány statisztikai adat rövid elemzése)
Mikor a puskák a mellkasára szegeződtek, akkor tűnődött el azon, hogy amit ő eddig a csend gazdagságának vélt, talán csak a meg nem hallgatottság szegénysége volt. Eddig úgy élte meg, hogy az emberi csend határai végtelenek, hogy tulajdonképpen az maga a végtelen. De ahogy a puskákból kiszakadtak a golyók, egyből belévillant a felismerés, és keserűen felnevetett, hiszen hát hogy is felejthette el, amit korábban jól ismert: Isten csendje az, ami semmihez nem fogható.
Néha arra gondolok: öregebb vagyok, mint ez a fa, öregebb, mint ez a pad, öregebb, mint az eső. Illetve nem egészen. Az esőnél például nem vagyok öregebb. Idők óta hullik, és ha én eltűnök, akkor is esni fog.
(Nicole Krauss: A szerelem története, Magvető, 2006.)
Van Olaszországban egy érdekes csoport, a felmérések szerint legalábbis, a lakosság mintegy 8%-át alkotják, akik ateistáknak vallják magukat, de szoktak imádkozni. Mintegy 5 millió emberről van tehát szó, ami azért jelentős szám, egy szicíliányi, mondhatjuk. Azonban mielőtt felettébb elérzékenyülnénk, álljunk meg egy pillanatra ennél az adatnál. Egyesült Államok lakossága éppen ilyen arányban hisz a Loch Ness-i szörnyben, még nagyobb arányban a bigfoot-ban, a jetiben, akiket az első értelmes kérdés egyenként kiszelektálna a valóságból. Ez a kérdés pedig nagyon prózai: mit eszik? Ugyanis a nagy test nagy energiabevitelt igényel, a Himalája lejtőin jégvirágot legelésző bölénycsordára vadászó jetihez erős fantázia kell, már ami jetit illeti…
Legtöbb külföldi úgy tudja, hogy az olaszok nagyon vallásosak. A helyzet azonban ennél jóval árnyaltabb. A fenti adat is azt bizonyítja, hogy a statisztikai mutatókban sok a pontatlanság és ellentmondás, bár teljességgel nem mellőzhetők, amint a szakemberek mondják: könnyű hazudni statisztikákkal, de még könnyebb nélkülük. Aggályosabb az olyan állapot, amelyik az emberek előítéleteire épít, gondoljunk az emlékezetre, amelyik funkciója szerint tükör, de mégis milyen botrányos képeket ad vissza, és néha az az érzésünk, hogy külön éltünk. Stressz hatására az emlékezési folyamat pedig meg is bénul, úgyhogy ennyit róla. De teszünk egy utazást statisztikai adatok és vélemények sűrűjében, igyekezve mindent kellő óvatossággal kezelni.
Tény, hogy mondhatni minden olasz templomban, bármely napon, a nap bármely szakában van legalább egy térdeplő, imádkozó személy, aki nem nyugszik meg „fedő bűnnel”, aki annyira személyesnek és bensőségesnek érzi kérdését, hogy nem bízza a nyilvános liturgiára sem nyomtatott szövegre. Ritkán férfiak, bár a nő-férfi párhuzamos tárgyalás nem kedvenc módszerem, mert vannak ugyan jellegzetes vonások, de akként nem lehet minden kérdést tisztázni, merthogy az emberi tulajdonságok nem binárisak, az hótbiztos. Ezúttal egy megjegyzésig mégis ezt a fogalmazási felületet választom, de csak az egyszerűség kedvéért: a nő Istennel vágyakozik valamire, mások pedig erre a közvetlenségre. Pontosan nem tudhatjuk, hogy mit lát, de miután feláll, és kezével letörli arcát, érzékelhető a meggyőződése, hogy könnyeit már nevére vette, aki előtt térdet hajtott. „Ott voltam” – sugározza, és láthatósági körében egy pillanatra lefagy a vaskos gonoszság is, ha rázoomol. Mert nemcsak az számít, hogy mennyire szeretsz valakit, hanem az is, hogy mivé teszed, amikor vele vagy, illetve mivé tesz ő, amikor veled van. Ezeket az érzéseket általában egy belső készlet szabályozza, ami egyébként sosem semleges. De a díszes üvegablakon beszűrődő napfény csak álmos filter ahhoz a belső fényhez képest, amit valaki ilyen esetben átélhet.
Ima utáni megnyugvásban benne van az is, hogy az érintett elfogadja, miszerint számára is csak egy esély ven az életben, azokhoz a személyekhez, eseményekhez, akik, amik közé keveredik. Úgy talál békességet, hogy hamis gondolatokkal nem áltatja magát, de nem is mérgezik elméjét a saját esetleges mulasztásai. Feloldozást nyert.
Amúgy ritkán vannak családtagok ugyanazon a térdeplőn, nagyon ritkán, és ennek nem formai okai vannak, de ennek tárgyalása ezúttal nem témánk. Az sem, hogy a szigor és a szeretet egyaránt megfoszthat a távlatos gondolkodástól, és felfüggeszti a vágyat a világ finomrahangolása iránt. Előbbi témához fűzve, gondoljuk el, hogyan hangzik: volt egyszer egy anya, egy apa, akik újra és újra rádöbbenek, hogy bűnösök, esetleg hogy rossz emberré kezdenek válni.
A hitet nem lehet belepasszírozni az agyba. Be kell vonzani. Hideg még a lehajló menny is, mint a bőrünk, ha senki sem ér hozzá. Ha másként történik, az földi kéz érintése nélkül, spontán történik, aminek neve kegyelem. Az ima, könnyekkel megszórva, már csak egyfajta vihar utáni szélcsend, amikor egy ideig mégiscsak örvendeni lehet annak, ami megmaradt, és nem azon keseregni, amit a vihar elragadott.
Lassú és óvatos mozdulatok tartoznak az imádsághoz, mint amikor sötétben közlekedünk idegen szobában. A testnek is megvan a maga külön útja, akarata, nem mindig van szinkronban a szívvel. Valamikor a szív már térdel, a test még táncol, és fordítva. Az ima pedig a szeretteinkkel folytatott képzeletbeli beszélgetések analógiája, amik szintén spontán és szakadatlan buzognak.
Kezdjük egy általános adattal, aztán hamarosan finomítjuk. A bevallásos statisztika szerint Olaszországban, tehát országosan az ünnepi istentiszteleten való részvétel eléri a 33%-ot, míg az istentiszteleteken ténylegesen jelenlévők számának ellenőrzése 18,5%-ra hozza ki az arányt (ez a szám lesz felkerekítve 19%-ra az alábbiakban). A bevallott és a ténylegesen gyakorolt közötti különbség nemcsak Olaszországban van meg, hanem mindenütt a világon, és nemcsak a vallásgyakorlás statisztikájában, hanem mindabban ami kívánatos, áhított, elvárt, de megvalósítása valamilyen erőfeszítést igényel, és közvetlenül nem ellenőrizhető, illetve a lebukásnak nincs személyes következménye. Tulajdonképpen ilyen felmérések egy identitást, vágyat, talán egy azonosulást mérnek, de nem a konkrét tényeket, a valós viselkedést. Egyik változata így is ismert: Insta-szindróma.
Felmérések szerint 2019-ben az olaszok 66,7%-a vallásos katolikusnak vallotta magát. 2017-ben az arány még 74,4% volt, 2006-ban pedig 87,8%, akik közül akkor (2019.) 36,8% volt gyakorló, legalábbis a bevallások szerint. A számoknak köze van a bevándorláshoz is, de jóval csekélyebb mértékben, mint arra számítanánk. Kutatók megjegyzik, hogy a számok szinte egy az egyben az olasz lakosokra értendők.
Probléma már itt is, ami szerte a világon, hogy kevés a papi hivatás. Nézzük meg a helyzetet Rómában. A plébániai életre szentelt papok száma évről évre csökken. Egy évszázaddal ezelőtt 58 plébánia gondoskodott 200 000 lakosról, míg ma csak 155 plébánia áll kétmillió lakos rendelkezésére.
Régiónként változó
A katolicizmus a legnagyobb arányban Dél-Olaszországban támogatott (78,5%), a központi régióban (Mezzogiorno) (75,6%) és a szigeteken (71,0%), míg Északkelet-Olaszországban (64,6%) és különösen Északnyugaton (49,2%) kevésbé. A katolicizmushoz való ragaszkodás a 65 év feletti korosztályban a legerősebb (76,9%), míg a 15-34 éves korosztályban a lakosság mintegy felére csökken (54,5%). A katolikus valláshoz való ragaszkodás a nők körében erőteljesebb (73,7%), mint a férfiaknál (59,1%).
Pl. Milánóban a megkeresztelt gyermekek száma az összes születés 75 és 78 százalék között ingadozik, ami elmarad a 90 százalék körüli országos átlagtól. Mindkét szám folyamatosan csökken.
Magának a katolikus egyháznak az adatai szerint 2022-ben Olaszországban mintegy 35 000 pap élt, akik közül 32 000 aktív szolgálatot teljesített, valamint 20 000 férfi és 89 000 nő számos kolostorban, apátságban és zárdában. Köztük Cristina nővér a The Voice tehetségkutató 2014-es olaszországi énekversenyének győztese. És rajta kívül rengeteg ragyogó élet, de itt most csak számokat keresünk.
Az olaszországi vallásgyakorlásra vonatkozó legfrissebb (és legmegbízhatóbb) adatok a 2022-es évre vonatkoznak, és a következő képet mutatják: azok, akik hetente legalább egyszer részt vesznek vallási szertartáson (katolikusok esetében vasárnaponként misén), a lakosság mintegy 19%-át teszik ki, míg azok, akik soha nem jártak istentiszteleten (31%), kivéve a különleges eseményeket, például a vallási szertartásokat (keresztelő, esküvő, temetés).
A „rendszeresen gyakorlók” és az „soha nem gyakorlók” tehát együttesen az olaszok 50%-át teszik ki, ami azt jelenti, hogy a népesség másik fele abba a hatalmas csoportba tartozik, akik nem rendszeresen (havonta vagy évente többször) vagy alkalmanként (évente egyszer), esetleg nagyobb ünnepek alkalmával mennek el templomba.
Az elmúlt 20 évben (2001 és 2022 között) a „rendszeresen járók” száma csaknem a felére csökkent (36%-ról 19%-ra), míg a „soha nem járók” száma valójában megduplázódott (16%-ról 31%-ra). Ezen időszak alatt a csökkenő tendencia évről évre többnyire progresszív volt, kivéve a legutóbbi időszakban regisztrált csökkenő csúcsot, amely egybeesett a Covid-19 berobbanásával.
18 év alatt (2001 és 2019 között) a rendszeres vallásgyakorlók száma valamivel kevesebb mint egyharmaddal csökkent, míg három év alatt (2019-2022) számuk 25%-kal esett vissza.
Mindkét időszakban (2001-2019 és 2019-2022) a vallásgyakorlás csökkenése minden korcsoportot érintett, bár a népesség fiatal komponensében volt a legmarkánsabb, különösen a 18-24 évesek és a serdülők (14-17 évesek) körében.
Ezek azok a korcsoportok, amelyek az elmúlt 20 évben a leginkább eltávolodtak a rendszeres vallásgyakorlástól: a fiatalok és a serdülők körében több mint kétharmados csökkenés volt tapasztalható, míg a felnőttek és az érett korúak körében a rendszeres vallásgyakorlók 50%-os, az idősek körében pedig 30-40%-os csökkenés volt tapasztalható.
Másképpen fogalmazva, a serdülők körében a rendszeres vallásgyakorlók aránya a 2001-es 37%-ról 2019-re 20%-ra, 2022-re pedig 12%-ra csökkent; míg a 18-19 évesek körében a rendszeres vallásgyakorlás, amely 2001-ben az alanyok 23%-át érintette, 2019-re 11%-ra, 2022-re pedig 8%-ra esett vissza.
Ezen a ponton tehát megerősíthető, hogy a fiatalok és a serdülők vallásgyakorlástól való elfordulás egy távolról jövő jelenség, egy közép- és hosszú távú tendencia része, amely azonban éppen a posztkovidos években gyorsult fel.
Az olaszok 19%-a, akik hetente templomba vagy istentiszteletre járnak, kétségtelenül azt a tényt bizonyítja, hogy Olaszországban is egyre inkább kisebbségi jelenség a vallási szertartások rendszeres látogatása, de nem olyan mértékben, ahogy a legtöbb közép- és észak-európai országban, ahol a rendszeres istentiszteleten való részvétel – esettől függően – a lakosság 3% és 7-8%-a között mozog. Ebből a szempontból Olaszország még mindig kiemelkedik az európai panorámából, néhány más nemzettel, mint például Portugáliával és Lengyelországgal.
Mint ismeretes, a déli régiókban mindig is magasabb volt a vallásosság aránya, mint az északi és mindenekelőtt a közép-olaszországi régiókban, és ez a tendencia az elmúlt 20 évben is megmaradt, amikor a vallásgyakorlás jelentős csökkenése volt tapasztalható az egész országban. Ez azt jelenti, hogy – nagyjából – ebben az időszakban a rendszeres vallásgyakorlás a déli régióban mintegy 20%-kal magasabb volt, mint az észak-középső régiókban, úgy, hogy 2001-2022 között mindenütt (észak-középső és déli régióban egyaránt) 45-50%-kal csökkent a rendszeres vallásgyakorlók száma.
Jelenleg, szemben a 19%-os országos átlaggal, a vallási szertartásokon való rendszeres részvétel a déli régiókban a lakosság 23%-át, míg a közép-északi régiókban a lakosság 17%-át érinti.
A felmérés utolsó évében (2022) Olaszországban a rendszeres istentiszteletre járás a férfi lakosság 15%-át, a női lakosság 22%-át érinti. 1995-ben még a heti rendszerességgel ténylegesen templombajárók aránya majdnem 31% volt.
Egy másik (részben furcsa) jelzés arra az évre vonatkozik, hogy a nem gyakorló hívők száma megelőzte a vallásukat rendszeresen gyakorlók számát. 2018-ban a nem hívők aránya egy hajszállal (25% a 24,9%-hoz képest) megelőzte a hívőkét.
Egyik tanulmányban a következő, statisztikai és tapasztalati adatokat használ egy kutató: 10% az úgynevezett „militáns katolikusok” aránya, 20% jár vasárnaponként rendszeresen misére, 50% a katolikus identitással rendelkezők aránya, és még 10%, akik nem járnak sehova, de a nyolc ezreléket a katolikus egyháznak utalják. A fennmaradó kvótát (még mindig 10%) a közömbös alanyok, agnosztikusok, ateisták, antiklerikálisok és általában a nem katolikusok alkotják.
Nápoly talán megtartotta a már megkezdett tendenciát (a polgári házasságok aránya az összes házasságkötés 26,3%-ára nőtt); másrészt Milánóban a változás nagyobb volt, ezen a téren is, és oda vezetett, hogy a polgári házasságkötések az összes házasságkötés 57,6%-át teszik ki.
Országos szinten a párok 60%-a köt egyházi házasságot, a gyermekek 80%-a az egyházi házasságkötés után születik, az iskolások 91%-a jár vallásórára az iskolában. Azok, akik nem teszik be a lábukat a templomba, az olaszok kevesebb mint 20%-a. És mégis, még közülük is jó fele jobban bízik az egyházban, mint az államban, legalábbis mint oktatási és karitatív intézményben. Azon munkavállalók aránya pedig, akik a nyolc ezreléket a katolikus egyháznak utalják: 36%.
Nem mellékes, hogy az olaszországi vallásosságról szóló országos felmérés megállapította, hogy a 18-74 éves olaszok 83%-a állítja, hogy az év során legalább néhányszor imádkozott. A nem hívők is imádkoznak, különösen, ha kereső magatartásban vannak (49%), és azok, akik hisznek egy felsőbb lényben, de nem tartoznak egy meghatározott valláshoz (44%). Még a magukat ateistának vallók között is van egy – bár csekély (8%) – arány, akik imádkoznak. Ezzel körbe is értünk.
Otto per mille/nyolcezrelék
Otto per mille (Ottók száma mérföldenként, avagy nyócezrelék :))
Mindjárt itt van az olasz egyház nagy lehetősége/ botrányköve/ állandó huzavona és gyanúsítgatás oka, a többi felekezettel szembeni megkülönböztetés mutatója, ami nem más, mint a nyolc ezrelék, az otto per mille.
Az adóbevallásra kötelezettek adójuk 0,8%-át felajánlhatják a törvényben meghatározott vallásoknak, keresztyén felekezeteknek, vagy az olasz államnak. Nem kötelező nyilatkozni, de azt úgyis levonják, és a nyilatkozók arányában osztják szét. Általában az adófizetők 40-45-a nyilatkozik, hogy kinek kívánja juttatni adójának nevezett részét.
Mivel az állam nem hirdeti meg, hogy milyen célra fogja felhasználni, ezért az állam javára történő felajánlások aránya folyamatosan csökkent, és 10% alá esett vissza. A befolyt összegre egyébként nonprofit szervezetek pályázhatnak, tehát ezért is nehéz előzetes célt meghatározni.
A katolikus egyház százalékos aránya 80% körül van, némileg csökkenő tendenciát mutat. Mivel azonban azok az adófizetők, akik nem élnek a választási lehetőséggel, nagyobb számban vannak jelen, mint azok, akik élnek vele, a nem nyilatkozók java részét is ő kapja. Ráadásul van itt egy torzító tényező is, ugyanis azokat is beszámolják a százalékarányba, akik valamilyen okból nem kötelesek adónyilatkozatot tenni, úgyhogy a katolikus egyház számára átutalt összeg jóval magasabb, mint amit ténylegesen neki ajánlanak fel, illetve ami a magukat katolikusnak valló olaszok arányából következne. Ugyanis az olasz munkavállalók mintegy 38%-a nyilatkozik úgy, hogy ezt az összeget a katolikus egyháznak kívánja juttatni.
A törvény szerint a katolikus egyháznak átutalt összeget „a lakosság istentiszteleti szükségleteire, a papság eltartására, a nemzeti közösség vagy a harmadik világ országai javára történő karitatív tevékenységekre” kell fordítani. Az Olasz Püspöki Konferencia minden évben közzéteszi a kiadásokról szóló összefoglaló kimutatást, de csak a fő tételek közötti megoszlást mutatja, anélkül, hogy részletesen felsorolná a finanszírozott projekteket és a konkrét célokat.
Mindezek fölé, jön még az a gyakorlat, hogy az állam minden évben előre átutal a katolikus egyháznak egy olyan összeget, mint amekkora várható a korábbi években teljesített felajánlások alapján.
Vegyük másrészt például a nagymúltú valdens (valdi) egyházat. 1993-ban úgy döntött, hogy él a törvényi lehetőséggel a nyolc ezrelék fogadására. A döntés meghozatalakor azonban az egyház zsinata azt az elvet fogadta el, hogy a befolyó összeget kizárólag karitatív célra költi. Azt is meghatározta, hogy a teljes összeg 30%-ából a fejlődő országokban megvalósuló projekteket kell finanszírozni.
Az adóbevallásokban egyre növekszik azok száma, akik a valdens egyház számára ajánlják fel adójuk nyolc ezrelékét, amit az egyház, ígéretéhez híven, kifejezetten jótékonysági célra költ el. 2005-ben erre egy tv-hirdetésben is emlékeztetni akarta az olaszokat, vagyis hogy ő lenne az egyetlen felekezet, aki nem magára költi, de az állami televízió megtagadta a hirdetés közzétételét, amiben egy kicsit odaszúrt volna a katolikus egyháznak, aki a papjai fizetését oldja meg a befolyó összegből. A valdens egyház a 8 ezrelékből befolyó összegeket tehát nem felekezeti vagy lelkipásztori célokra, hanem kizárólag szolidaritási és segélyezési projektekre fordítják.
Ez a kritérium valójában sérti a vallási felekezetek méltányos támogatásának elvét, de ez akkor önként vállalt kötelezettsége volt a valdens egyháznak, senki nem kényszerítette rá. Lehet, hogy azóta meggondolta magát, de maga is tudja, hogy az egész folyamatot újratárgyalni óriási presztízsveszteséggel járna, úgyhogy magára nézve továbbra is követendőnek tartja a ’93-as zsinati döntést, és a belőle kinőtt gyakorlatot. És valóban az Olasz Valdens Egyháznak (Chiesa Evangelica Valdese) komoly szociális projektjei vannak, idősek otthona, menekültek szociális támogatása, menekültek gyerekeinek oktatása, zarándokszállások Torre Pellice-ben, Firenzében, Velencében, Vallecrosia-ban, Elba szigetén, Rómában. Központja a piemonti Torre Pellice, de minden út Rómába vezet – elv esetükben is érvényesült, úgyhogy Firenzén át 1922-től Rómába került a teológiai képzésük.
Egyesek szerint az olasz állam története túlságosan összefonódni látszik a római egyházzal. A szövetség első formulája még a fasizmus korából, 1929. február 11-ről származik, amit a második világháború után született olasz alkotmányba is átültettek, majd a Bettino Craxi vezette kormány égisze alatt az 1984. február 18-i megállapodással megerősítették.
Az 1929-es, un. lateráni paktumok kodifikálták az olasz állam és a katolikus egyház közötti kapcsolatot, és az állam vállalta, hogy a katolikus papság fizetéséhez való hozzájárulást. Ez azon a véleményen alapult, hogy a katolikusok gazdasági hátrányt szenvedtek el az egyházi vagyon többszöri elkobzása miatt a 19. században (1850-es Siccardi-törvények, az 1854-es és 1855-ös Rattazzi-törvények, az 1866-1867-es törvények, valamint a Pápai Állam 1870-es megszüntetése miatt).
Az 1985. évi 222. törvény a továbbiakban döntő támogatást nyújtott a katolikus egyháznak a személyi jövedelemadó nyolcezreséből származó összegek elosztása révén, és nagyon sokáig annak legfőbb haszonélvezője volt.
Az új konkordátum aláírásával (1984. február 18.) az akkori olasz miniszterelnök, Bettino Craxi és a Vatikán államtitkára, Agostino Casaroli között rögzítették az egyháznak nyújtott állami támogatás mikéntjét, és ez az egyezmény fogadta el a fenti adózási lehetőséget is.
Olasz Kommunista Párt és a katolicizmus
Olaszországban tulajdonképpen csak a katolikus egyházat érintette a kommunizmus ideológiájának megjelenése, illetve a kommunista párt térnyerése, ugyanis más felekezet gyakorlatilag nem volt, legalábbis hatalmi pozícióban, illetve tömegbázissal rendelkező, ezért a korabeli nyilatkozatokban egyedül a katolikus egyház szerepel. Úgy értve, hogy vele hadakozik, tárgyal, bírkózik a szélsőbaloldali irányzat, ami sokáig igencsak fenyegette a hagyományosan kétosztatú nyugati típusú demokratikus berendezkedést.
Az Olasz Kommunista Párt 1921 és 1991 között működött, messze a legnépesebb és a legbefolyásosabb párt volt ezen a néven Nyugaton. Hetvenes évek közepén az olasz szenátus és a képvislőház harmadát adta, bár képviselői kormányzati tisztséget csak a háborút követő átmeneti kormányokban viseltek, mondhatni jellemzően minimális legitimitással, és ezért is elég nagy politikai árat fizettek.
Két név a legismertebb, Antonio Gramsci és Palmiro Togliatti. Bár a párt legnagyobb sikerét Enrico Berlinguer főtitkársága idején érte le, az előbbiek mondhatók a fő teoretikusoknak, és ezt a pozíciójukat haláluk után is megőrizték.
Gramsci fő hozzájárulása a 20. századi kommunista gondolkodáshoz a „kulturális hegemónia” elmélete volt. Azt vallotta, hogy nem elég a kapitalista gazdasági és politikai struktúrákat lebontani, hanem meg kell támadni azt a kulturális jelentésrendszert is, amelyen a „polgári értékek” alapulnak. Gramsci számára ez mindenekelőtt azt jelentette, hogy a kereszténységet a spiritualitás egy marxista ihletésű formájával kell felváltani – szerinte a reneszánsz humanizmusban fellelhető felvilágosult valláskritikát ötvözve a protestáns reformáció néhány kifejezetten katolikusellenes gondolatával.
Gramsci egyébként különutas a nagy baloldali teoretikusok között, a fenti gondolata sem egy ötlet csupán, hanem elméletének szerves része. Ugyanis szerinte a termelőeszközök birtoklási szerkezetének és a termelési viszonyok megváltoztatásával nem alakul át automatikusan az emberi gondolkodás, mint azt dogmatikusabb elődei és kortársai jelezték (ez a közönségesen is ismert: a létezés vagy a tudat az elsődleges – téma). Nemcsak a nagy baloldali áramlatok érték el, hanem élete végéig tisztelte és szerette kortársának, Benedetto Croce-nek írásait, gondolatait. Croce pedig mindennel vádolható, csak elfogult baloldalisággal nem, tekintve, hogy mestere (és lakóházának korábbi tulajdonosa) Giambattista Vico volt, aki, olvasatomban, a historizmus különös műfaját művelte. (Adva van egy érdekes későbbi téma tehát: Vito – Croce – Gramsci.)
Gramsci úgy gondolta, a kommunista gondolkodók közül egyedül, hogy nem lehet addig bevezetni a kommunizmust (gazdaságban, társadalomban, plotikumban), amíg arra a nép nincs kész. Először oktatni kell az embereket, meg kell értetni, hogy miért lenne az jobb, és a nép maga fogja végrehajtani a forradalmat, ami már nem is lenne olyan brutális. Mindenki gondolkodjon, érezzen és cselekedjen úgy, mint egy kommunista állam tagjai, miközben még mindig kapitalista külső keretek között él. Így, amikor eljön a kommunizmus, minden esetleges ellenállást már előre semlegesítenének, és mindenki a lehető legtermészetesebben fogadná el az új rendszert. „Gramsci stratégiája a feje tetejére állította a lenini formulát, amelyben egy jól szervezett és felfegyverzett előőrs erőszakkal ragadta magához a hatalmat, a proletariátus képviselőjének nevezte magát, és csak ezután próbálta meggyőzni az apatikus proletárokat arról, hogy ők, a legcsekélyebb gyanú nélkül, a forradalom szerzői. A gramsciánus forradalom olyan a lenini forradalomhoz, mint a csábítás a nemi erőszakhoz. E fordulathoz Gramsci különbséget tett a „hatalom” (ahogy ő nevezi: „ellenőrzés”) és a „hegemónia” között. A hatalom azé, aki uralja az államapparátust, a közigazgatást, a hadsereget és a rendőrséget. A hegemónia viszont a tömegek feletti pszichológiai uralom. A lenini forradalom azért ragadta meg a hatalmat, hogy megteremtse a hegemóniát. A gramszizmus azért hódítja meg a hegemóniát, hogy finoman, észrevétlenül kerüljön hatalomra. Magától értetődik, hogy a korábbi hegemóniára alapozott hatalom abszolút és megkérdőjelezhetetlen hatalom: egyszerre uralkodik nyers erővel és a nép beleegyezésével – a beleegyezésnek azzal a mély és visszavonhatatlan formájával, amely a szokás erején alapul, főként a szerzett mentális automatizmusokon, amelyeket a hosszú ismétlés öntudatlanná tesz, és a vita és a kritika hatókörén kívülre helyez.” (Olavo de Carvalho) Tehát a gramsciánus metódus szelídebb, elhúzódó, és szinte észrevétlenül zajlik, míg a bolsevik forradalmi kormányzat erőszakkal nyomja el az ellentétes eszméket.
Sokáig Palmiro Togliatti vitte a pártot, ő volt a párt vezetője és fő teoretikusa 1927-től 1964-ben bekövetkezett haláláig. A párt vezetését Gramsci bebörtönzése után vette át, ami a fasizmus idején javarészt illegalitásban és külföldön működött. Sokan a Szovjetunióba menekültek, és ott vesztették életüket a tisztogatások során. Togliatti vezetése alatt a PCI (Partito Comunista Italiano) lett Európa legerősebb és legnépesebb kommunista pártja, amely ténylegesen sosem volt hatalmon, mégis messze a legbefolyásosabb kommunista mozgalom lett a nyugati térfélen.
Togliatti volt a szocializmus „olasz útjának” úttörője, amely a fegyveres forradalmat elvetette a demokratikus folyamatok javára, és bár a PCI soha nem szerzett abszolút többséget országos választásokon, rendszeresen 30 százalék körüli eredményt ért el, és jelentős befolyással rendelkezett helyi és regionális szinten.
A Vatikán 1949-ben kiátkozta azokat, akik csatlakoztak a Kommunista Párthoz, támogatták azt a választásokon, de azokat is, akik elolvasták a kiadványait.
Ennek ellenére Togliatti nem tett hasonló gesztust, és itt a evangélium – kommunizmus párharcából utóbbi kerül a „szelídebb” kategóriába, sőt, folyamatosan az együttműködést kereste, ha nem is feltétlenül az Egyházzal, de a hívő katolikusokkal. Lenyűgöző szónok és gondolkodó volt. 1930-ban szovjet állampolgár lett, és kapcsolatokat ápolt Sztálinnal, Hruscsovval és Leonyid Brezsnyevvel, de sosem fogadta el a szovjet irányzat mélyen antiklerikalista és ateista irányzatát.
Togliatti Piemontban nőtt fel, vallásos családban. „A kereszténység a személyes hitem, a marxizmus eszközt ad a kezembe a történelem és a mai valóság elemzéséhez. Nem hiszem, hogy választanom kellene e két tanítás között.” „Olaszországban a kommunistákat megkeresztelik, templomban házasodnak, és hívják a papot, ha készülnek meghalni.”
Amúgy sok tekintélyes antifasiszta – köztük maga Togliatti is – jóslatai szerint a katolikus egyházat a fasiszta rendszerrel való múltbeli kapcsolatai miatt egy erős antiklerikalista hullám fogja sújtani a fasizmus veresége után, de ez teljesen tévesnek és alaptalannak bizonyult: az egyház megerősödve került ki a fasizmus húsz évéből. Éppen ezért a túlságosan egyértelmű és radikális egyházellenes, ateista álláspont veszélyesen elszigetelte volna a pártot a tömegektől.
Érdekes olasz jelenség, hogy 1937 és 1945 között, egymást követő, különböző nevek alatt (Keresztény Kommunista Párt, Katolikus Ifjúsági Baloldal, Kommunista Katolikus Mozgalom, végül Keresztény Baloldali Párt) egymás után alakultak a katolikus baloldali mozgalmak, akiknek egyes tagjai később csatlakoztak a PCI-hez. A kommunizmus eszméit teljesen összeegyeztethetőnek tartották a katolikus hittel.
1944-es salernói fordulattal, amely felvette és újraindította a „progresszív demokrácia” gondolatát, amely eredetileg 1935-ben, a Kommunista Internacionálé 7. kongresszusán fogalmazódott meg, és 1947-től konkretizálódott az „olasz út a szocializmushoz” politikájának elfogadásával.
A párt V. kongresszusán (1946. január) elfogadott alapszabály 2. cikke pl. kimondta: „Az Olasz Kommunista Párt tagja lehet az a tizennyolcadik életévét betöltött állampolgár, aki – faji, vallási és filozófiai meggyőződésre való tekintet nélkül – elfogadja a párt politikai programját, és vállalja, hogy annak megvalósításáért dolgozik.” „Mivel az egyház szervezetének központja továbbra is hazánkban lesz, és mivel a vele való konfliktus sok polgár lelkiismeretét megzavarná, gondosan szabályoznunk kell a katolikus egyházzal és a vallási problémával kapcsolatos álláspontunkat. Álláspontunk e tekintetben is ennek megfelelően demokratikus. (…) Azt akarjuk, hogy az olasz alkotmány rögzítse a lelkiismereti szabadságot, a hit, a vallásgyakorlás, a vallási propaganda és a vallási szervezkedés szabadságát.”
De a politikai kontextus gyorsan és drámaian megváltozott a „hidegháború” kialakulásával és a PCI-re szavazó vagy sajtójukat olvasó katolikusok 1949-es kiátkozásával.
Togliatti politikai kidolgozása önmagában a „vallási tény” marxi felfogásának felülvizsgálatához vezetett, ahogyan azt a Tizedik Kongresszus (1962 decemberében) által elfogadott tézisek szentesítették, amelyek kimondták: „Meg kell érteni, hogy a szocialista társadalomra való törekvés nemcsak a vallásos hitű emberekben tud utat törni, hanem hogy ez a törekvés a szenvedő vallásos lelkiismeretben találhat ösztönzést a mai világ drámai problémái elé állítva.” Ismét jó, ha figyelmet fordítunk a történelmi kontextusra: a II. vatikáni zsinat éppen javában zajlott, a szovjet rakéták Kubába telepítése okozta válságot épphogy leküzdötték, és az enyhülés újjáéledése volt tapasztalható, és XXIII. János pápa, Kennedy és Hruscsov működése, akik az emberiség békéhez és haladáshoz fűzött reményeit testesítették meg. De ezek voltak a vietnami háború évei is, a Szovjetunió és Kína közötti szakítás évei, amelyet Togliatti növekvő aggodalommal élt meg.
Togliatti katolikus és vallási kérdésről való elmélkedésének csúcspontja kétségtelenül az 1963. március 20-án Bergamóban mondott beszéde, amellyel tulajdonképpen az 1949-es kiközösítést sikerült meghaladni, és megnyílt az út a hívők és nem hívők közötti együttműködés előtt a béke védelmének és az emberi személyiség felemelésének közös céljai érdekében. Togliatti beszéde, amely Az ember sorsa címmel vonult be a történelembe. Politikai szinten a beszéd legjelentősebb újdonsága abban rejlett, hogy a kommunisták és a katolikusok közötti párbeszédet a világpolitika témájává tette, amely már nem kizárólag vagy kiemelkedően olasz. A vallási béke nevében Togliatti ismét a progresszív erők felelősségérzetére apellált, és különösen arra, hogy ne okozzanak szakadékot a munkásosztályon belül, amely megosztott, katolikusok és szociálkommunisták egyaránt vannak köztük.
A hit és a vallás kérdéseit nyíltan és az ateista hagyománytól egyértelműen eltérő módon kezelte: „Mi hisszük, hogy az embernek a természet urává kell válnia, ami bibliai feladat, amelyet maga Isten jelzett az embernek a »Teremtés«-ben (…) Ezért mondhatjuk, hogy a miénk, ha úgy tetszik, az ember teljes vallása. (…) ami (…) a vallási tudatosságot illeti, már nem fogadjuk el azt a naiv és téves elképzelést, hogy a tudás bővülése és a társadalmi struktúrák változása elegendő lenne a radikális változásokhoz. Ez a felfogás (…) nem állta ki a történelem próbáját.”
Togliatti nagyon ellenségesen viszonyult a magyar forradalomhoz, részben félreinfolmáltsága, másrészt ideológiai elfogultsága miatt. 1964-ben, Szovjetunióbeli tartózkodása idején hunyt el váratlanul.
(Halála után a korábban Sztavropol na Volge nevet viselő, a Volga Autógyárnak otthont adó várost róla nevezték el, ahol már folytak a tárgyalások egy Fiat-licensz alapján gyártandó szovjet személygépkocsiról. Két év múlva, 1966-ban született konkrét megállapodás, és 1970-től gyártották az „orosz Mercedest”, ahogy holland ismerőseink nevezték. Belföldre a környékbeli hegység után lett Zsiguli, Samara a régió neve, Volga a folyó, Lada volt az export brand, talán egy könnyű hajóról elnevezve, ez a ладья ̴ lagyja).
1977 és 1978 között fogalmazta meg egyik kommunista ideológus (Riccardi): „Maga a főváros társadalmi élete felerősítette az egyház aggodalmait: a széles körben elterjedt erkölcstelenség, a prostitúció, a szexuális szokások szabadossága a keresztény társadalom szétesésének tünetei voltak, éppen akkor, amikor a baloldal politikai súlya megerősödött.”
Ebben az időben egy hivatalos levélváltásban, Enrico Berlinguer pártelnök bírálta egyes kelet-európai országok ideológiai intoleranciáját, és tagadta, hogy saját olasz pártja a marxista ideológiát materialista és ateista filozófiaként vallja. Berlinguer kiemelte a párt alapszabályának egy cikkelyét, amely szerint mindenki tag lehet, aki elfogadja a párt politikai programját, függetlenül „vallási hitétől és filozófiai meggyőződésétől”.
1977 októberében így nyilatkozott: „Mi kommunisták olyan társadalmat akarunk, amely úgy szerveződik, hogy egyre nyitottabb és befogadóbb legyen a keresztény értékek iránt, azonban nem akarunk »keresztény« társadalmat vagy »keresztény« államot, és nem azért, mert keresztényellenesek vagyunk, hanem csak azért, mert ezek is »ideológiai«, fundamentalista társadalom vagy állam lennének.”
Berlinguer az 1981-es lengyelországi szovjet beavatkozás miatt „visszavonhatatlan szakítást” (strappo) hirdetett a Szovjetunióval. Berlinguer azonban nem volt hajlandó a szociáldemokratizálásról gondolkodni, ragaszkodott a párt különállóságának fenntartásához, „hermetikusan lezárt” szocialista víziót tartott fenn a tagság számára, amely a gyakorlatban meghazudtolta egyes cselekedeteit, de a párt harcosai mozgósítva maradtak és hittek az ügyükben.
1980-as évek végére azonban a párt válságba került, a párttagság több mint egyharmada 60 év feletti volt, és a párttagok kevesebb mint 10 százaléka volt 30 év alatti.
Az 1989. márciusi kongresszus a „harmadik út” mint a kapitalista társadalom problémáinak megoldására szolgáló ideológiai alap végét jelentette. A piacgazdaságot és a tőkefelhalmozást a rendszer alapvető jellemzőiként fogadták el, és a P.C.I. feladata az volt, hogy hogyan „irányítsa” a kapitalizmust, hogy választ adjon az olyan kérdésekre, mint a szegénység és a környezetvédelem. A „szocializmushoz vezető olasz út” gyakorlatilag a feje tetejére állt: míg addig ez a szocialista célok eléréséhez demokratikus eszközökre épült, addig most a cél a demokrácia volt, amelyet a „szocialista eszmék” által inspirált eszközökkel lehetett elérni. Ezt a „via del socialismo” (szocialista út, szemben a szocializmushoz vezető úttal) néven írták le. A párt alapvető hivatkozási pontja az európai baloldal volt, és a pártot „ideológiamentes szervezetnek” nyilvánították, Occhetto még arra is utalt, hogy a párt neve nem szent és sérthetetlen. A Leninre, Gramscira és Togliattira való hivatkozásokat törölték az új pártalapszabályból, és csak egy Marx-mondat maradt meg („mindenki szabad fejlődése a feltétele mindenki szabad fejlődésének”).
A demokratikus centralizmust formálisan lebontották. Az új pártszabályzat lehetővé tette a párttagok számára, hogy nyilvánosan kritizálják a párt irányvonalát, és hogy használják a párt eszközeit „az eszmék szabad kifejezésére és terjesztésére”. A kisebbségek jogait a párt Központi Bizottságában való garantált képviselet révén védték, és a párt vezetését titkos szavazáson kellett választani (ez egy olyan kérdés, amelyben a vezetőség megosztott volt, és alternatív kompromisszumot javasolt, amelyet módosítással megdöntöttek). A demokratikus centralizmus egyetlen megmaradt nyoma, a „szervezett frakciók” betiltása úgy állt a palettán, mint egy letűnt korszak mementója.
Pár évi útkeresés és vergődés után a párt, szinte napra pontosan, alapításának 70. évfordulóján megszűnt ezen a néven létezni. Tagsága más baloldali pártokhoz, radikális szervezetekhez csatlakoztak, amik java része nem különutasként kíván működni, hanem a demokratikus intézmények keretein belül szeretne maradni és hatni a társadalmi folyamatokra.
Megemlítünk egy érdekes és tragikus olasz jelenséget, ami a második világháború időszakát követte. Egyetlen területre tekintünk, ami az Észak-Olaszország Emilia-Romagna régiójában, főként Modena városában és környékén történt. Ezt a vidéket a zsunalisztika
Triangolo della morte (vagy Triangolo rosso)
a „halál háromszöge”, vagy „vörös háromszög” néven rögzítette a köztudatban. Ezek az akciók főként kommunista csoportokhoz kötődnek, javarészt szervezettek voltak, de nem felejthető, hogy egy háborús időszakot és a fasizmus évtizedeit követték.
Az 1943. szeptember 8-i fegyverszünettől kezdve Közép-Olaszországot és különösen Emíliát több száz politikai indíttatású gyilkosság sújtotta, amelyek elkövetői többnyire a kommunista kötődésű Garibaldi alakulat partizánjai, szimpatizánsai vagy maguk a párt tagjai voltak. Az áldozatok teljes száma bizonytalan, a második világháború végén elszabadult „partizán igazságszolgáltatás” halálos áldozatainak számában nincs végleges álláspont, sokan mintegy 34 500 körülire teszik (pl. Ferruccio Parri). Nem kevés, ha arra gondolunk, hogy ezek egyenkénti lincselések voltak.
Emiliában, az úgynevezett „halál háromszögében”, a bűnözők célkeresztjében nem a fasiszta rezsim képviselői, sőt nem is a szélsőjobboldal szimpatizánsok voltak, ahogyan azt várni lehetett volna, hanem az úgynevezett mérsékelt pártok képviselői vagy szimpatizánsai. Közülük a kereszténydemokraták, a papság tagjai vagy az egyházi szférát körülvevő személyek, valamint az agrárpolgárság képviselői fizették a legnagyobb árat.
A gyilkosságok motivációi politikai jellegűek voltak, az áldozatok „osztályellenségek”, vagy akiket a gyilkosok a közelgő kommunista forradalom potenciális akadályainak gondoltak. A háború után rengeteg fegyver maradt a polgárok kezében, társadalmi feszültség, személyes harag is volt bőséggel, és a közrend olyan volt, amilyen egy háborút követően szokott lenni, amikor nincsenek tömeges megszállók, az új rend pedig még nem konszolidálódott.
Tehát ezek az erőszakos epizódok elsősorban nem csak a fasiszták ellen irányultak, hanem az „osztályellenség” széles politikai-társadalmi kategóriájába tartozó személyek (földbirtokosok, agrárgazdák, kiskereskedők, földművesek, papok, antikommunisták…) ellen, elsősorban 1945-ben, de még utána is, 1946 végéig.
Giovanni Fantozzi, a modenai térség háború utáni összecsapásairól szóló könyvek szerzője azt állítja, hogy a háború utáni időszakban, 1945 áprilisától 1946 végéig több száz politikai gyilkosság történt csak Modena tartományban. A politikai gyilkosságok elkövetői az esetek túlnyomó többségében korábbi partizánok voltak, akik az Olasz Kommunista Párt (PCI) tagjai vagy harcosai, és áldozataiknak csak kis része volt ténylegesen fasiszta (közülök sokat közvetlenül a háború után meggyilkoltak). A gyilkosságok között voltak olyanok is, amelyeket tolvajok és közönséges bűnözők követtek el, akik a zűrzavart kihasználva számos bűncselekményt hajtottak végre, majd a kommunistákra hárították a felelősséget. Más gyilkosságok személyes bosszúhadjáratok voltak.
Olaszországban az első világháborút követő elégedetlenség munkásfelkelésekhez vezetett. Ez a periódus mintegy két évig tartott (1919 – 1920), az olasz nyelvben úgy is nevezik, hogy a „vörös két év”, „biennio rosso”. Ennek a nyomai, emléke, hatásai sokáig ott éltek a társadalomban, várva a lehetőséget a törlesztésre, ami a második világháborút követően jött el sok család, egyén számára. A „…a lelkekben rengeteg harag halmozódott fel. Lehetetlen volt, hogy ez ne robbanjon ki április 25-e után. Az erőszak erőszakot követel. A „biennio rosso”-t a fasiszták torolták meg, és még ha részben sommás igazságszolgáltatás is voltak, nem igazolhatóak.” (Scoppola)
A fasizmus megjelenését megelőző két évben a szóban forgó területet sújtotta leginkább a squadrista erőszak (squadrák – fasiszta osztagok): ezek az események bizonyára nem törlődtek ki a nép emlékezetéből, így nem meglepő, hogy a rezsim bukását követő napon az „agrárfasizmus” által 25 évvel korábban elkövetett visszaéléseket a paraszti erőszakhullámmal bosszulták meg. Végül, az 1946 márciusában tartott közigazgatási választásokon a kommunista párt, a PCI Modenában érte el a csúcsot, a szavazatok több mint 48%-át megszerezve: ez a siker, amely a régió többi részén elért hasonlóan elsöprő sikert keretbe foglalva nyilvánvalóan megerősítette a kommunista vezetés azon szándékát, hogy a fegyveres és véres utat a törvényes és demokratikus út mellé állítsa. Megvolt a veszély tehát.
Végül az olasz nép, a kommunisták bölcsessége, a hagyományos családi kapcsolati rendszer, a katolicizmus erőteljes hatása kellett, hogy Olaszország elkerülte a spanyolhoz, göröghöz hasonló polgárháborút, a pár évtizeddel korábbi francia vad egyházellenességet, illetve a Kelet-Európát megnyomorító kommunista diktatúrák fenyegetését.