Első rész
Bevezetés
A Mississipi-menti Natchez temetőjében van egy messze földön híres angyal-szobor, Turning Angel (Forduló angyal), így ismerik. Egy 1908 márciusi tragédiára emlékeztet. Magas talapzaton áll, egészalakos, illendően szomorú, diszkréten lefele néz, és állítólag tekintetével követi azokat, akik elsétálnak előtte. Leglátványosabban sötétedés után a temető utcáján elhaladó autókat. A helyhez méltó járás és a környezeti ingerekre kevésbé fogékony látás valamennyi figyelt utat amúgy is simává tette. Figyelme térképet terít a szürkület színére, az ösvény megrajzolása már nem az ő dolga. A hazafele tartók ismételten azzal a tapasztalattal indulnak, hogy amire emlékeznek, azt nem tudták szavakba önteni, és hogy a szeretet valamiképp az emlékezés valamint a tárgya közötti senkiföldjén a legtisztább.
Van egy személyiségi dimenzió, ami gyermekkortól követ, önbecsülés, így nevezzük. Tárgyalható formája ahhoz hasonló, ami napfény és éjszaka, eső és szél közös műve abban a színben és ízben, ami marad, miután a teafiltert kiemeltük a forró vízből. Ezzel azt is állítjuk, hogy szükség van a képzelőerőre, a fogalmi képesség nem lesz elég. Több meghatározás is lesz a későbbiekben, előzetesen egy tömör, átfogó jellegű: a személyiségi struktúra legmélyebb rétege, elsődleges, és a tudattalant keresztezi, váza serdülőkorra elkészül, későbbiekben nehéz közvetlenül manipulálni, ugyanakkor sokat tehetünk azért, hogy abban a változatban, amint van, hatékonyan támogassa az életet, minthogy befolyása mégsem puszta tollbamondás. Éppen ezért a feladatunk a fennmaradt lehetőségek számbavétele.
A szakirodalom megkülönbözett implicit és explicit önbecsülést, amik között jelentős eltérések lehetnek. Előbbi az, amire általában itt hivatkozunk, automatikus, spontán érvényesül, és javarészt tudattalan. Később ezekről még lesz szó.
Mire életkorilag eljutunk a reflexióig, hogy személyiségünk legbelső magját megsejtjük, mert tervekkel szeretnénk már megterhelni, addigra elveszíti képlékenységét, dinamikája ugyan lángol, de szerkezete megfagyott, és egész mivoltát immár egyfajta örökségként kell kezeljük. Kialakuló architektúráján egyensúlyoznak első „igazságaink”, amik már ebben a formában is úgymond fényt hajlítanak, előadásokat állítanak színpadra, és egyéb változásokat kezdeményeznek (lásd serdülőkor!). Mint köztudott az elme vehemensen védelmezi már ennek a kezdetleges „én”-nek integritását, minden változási indítványt egyfajta világvége-kísérletként értékel, és e védettségben a kezdeti vázlat egyre kidolgozottabb, gazdagabb lesz, végül jellegzetes módon konszolidálódik. Továbbá ha egy rendszerben véletlenszerű elemek is előfordulnak, az entrópia kronológiát visz az eseményekbe, és ezzel iránya egyértelmű lesz, azaz visszafordíthatatlan.
Mindaz, ami tesztelhető, látható az önbecsülésből, már közvetett, magát a legbelső folyamatot nehéz tetten érni, tartalmára a spontán reakciók, egyéb viselkedési, preferenciális nyomok alapján lehet következtetni. Úgy van a látható jelenségekben, mint villám a fényben, tér a szélben, arányok védelme a szimmetriában, rejtve, mégis bizonyos jelek nyomán igazolódik. Ez a személyiségi réteg van a legközelebb a gondolkodás neurális folyamataihoz, ez van pszichés értelemben a legmélyebben, tulajdonképpen beleér a tudattalanba, vagy teljesen abban zajlik, ami az „elme evolúciós demokráciája” ellenére is egyedi tartalmú. Természetesen van köze, mégis nagyon messze áll az „identitás” tartalmától. Minthogy észlelésünk nem annyira „fotózás”, inkább „festészet”, tehát nem rávetíti, hanem létrehozza az elmében a valóság reprezentációját, ami így egyre inkább egyedi karakterű lesz, mégha kissé túlzó is a hasonlat. Minimálisan bár, de mindannyiunk esetében némiképp specifikus elme, egyedi genetikai örökség, kivételes korai tapasztalatok, későbbi markáns hatások, és annyi minden más nemlineáris befolyás készíti el a vázlatot. Egyik ismert elem a kötődés, ami diádikus jellegével exponenciálisan bővítheti a felfedezés tartományát, tehát csekély kezdeti eltérés jelentős végeredménybeli különbséget indukál. Másik véglet a védekezés, a folyamatos önértelmezés, ami teljesen más fejlődési irányba viheti az érintett gyermeket.
Emellett a személyiség „optikai elemei”, a felszínen kavargó-lézengő elemek (önkép, ismeretek, társas szituációk) sosem várják be a nyugodt elemzést, olyan nagy sebességgel és random módon frissülnek, hogy a „külső ént” sosem modellnek, hanem kaotikus frontnak érzékeljük, ezért is van, hogy a legbelső, kész és megállapodott „énmag” kiemelkedő szerepet kap a személyiség esszenciáját illetően. Mondhatni bátran, hogy versenytárs és jogorvoslat nélkül befolyásol.
Még két előzetes megjegyzés: az elme alatt a szervezet teljes idegrendszerét értjük, az aggyal a főszerepben, ezzel a különbségüket is megneveztük, és amelyek együtt egy interaktív komplexumot alkotnak. Kiegészítés: nem fogjuk következetesen használni (ugyanis az „agyra” kevés a szinonima, ezért sok lenne a szóismétlés :)). Továbbá a tág-szűk, bőséges-szerény, széles-hiányos, stb. ellentétpárok jobban segítik az önbecsülés megértését, mint a bevett magas-alacsony, amint azt később részletesebben tárgyalni fogjuk.
Tanulmányokban, előadásokban gyakran olvasunk, hallunk róla, nem ritkán egy másik személyiségi dimenziót tárgyalnak neve alatt, rendszerint az önértékelést, de mindez természetes is, márminthogy a fogalmak részben összemosódnak, hiszen ezek (önbecsülés, önértékelés, önkép, stb.) mindannyian az egyetlen személyiségi kontinuumnak a részei, a fogalmi elkülönítés elsősorban a könnyebb tárgyalhatóság kedvéért történik. És a szabadság érzetét az adja, hogyha szükségesnek ítéljük, változtathatunk a csoportosításon 🙂 Természetesen az érvelés megfordítható, vagyis azért szerepelnek különböző fogalmak alatt a tartalmak, mert eltérő funkciókat jelölnek, és ez is igaz. Másrészt az önértékelés tesztelhető, kimutatható, nyilvánvaló és bolygatható, ami nem mondható el maradéktalanul az önbecsülésről, amiről sajnálatos módon (arról, amire ez a fogalom konkrétan vonatkozik) keveset beszélünk, aminek fő oka, hogy a téma úgymond kevésbé látványos, ennélfogva nem kifizetődő. Továbbá kényelmi szempontok sem elhanyagolhatók, úgy vagyunk vele is, mint egy személy leírásával, a hajszíne könnyebben hozzáférhető, mint mondjuk a vércsoportja.
Évszázados tudomány van mögötte, hatalmas összehordott és jórészt fel is dolgozott ismeret, akadémiai dolgozatok ezrei, de ezekben is ott van mindig az illető szerző előélete, és ez gyakran érezhetően árnyalja a szakmai szempontokat, merthogy tanulásunk maradandóan kritikai, ámde reflexív is, és emberi dolog, hogy hol húzunk határt, hol vágjuk meg a történetet, hogyan csomagoljuk, milyen kontextusba helyezzük, stb. Ezért van az, hogy eltérő vélemények, hangsúlyok vannak, és mindez a lélektan területén nem meglepő és nem is rendkívüli, hiszen nem pusztán kísérleti adatok, hanem azok kiértékelése történik, viselkedési és gondolkozási minták értelmezése. Maga a téma megközelítése sem egyértelműen szabályozott, és ezzel kapcsolatlban felsorolunk néhány emlékezetesebb példát, pusztán illusztrációként. Régi közhely, hogy a pisztolytól félünk, holott az úszómedence kilencvenszer nagyobb valószínűséggel öl meg egy gyereket, és ha egy részeg ember csupán önmaga épségét nézi, autóval biztonságosabb hazamennie a kocsmából, mint gyalog vagy kerékpárral. Vagy mondjuk ha egyoldalúan közelítjük meg az Egyesült Államok katonaságát, akár életmentő háború indítását is javasolhatnánk, mert békeidőben nagyobb volt az állomány vesztesége, mint korunk egyébként véresnek aposztrofált háborúi idején (igazság szerint ez csak bizonyos időszakokra nézve igaz). Ez a nézőpont természetesen (ami viszont nem természetes) az ellenség temetőinek változásaira nincs tekintettel, azaz a megállapítás nem szimmetrikus. Dehát mi szimmetrikus?! Mondj ezer ápoló, gyógyító mondatot, és csúsztass be közéjük egyetlenegy szennyeset, ölelgess évtizedig, aztán hagyj ki egy eseményt… Egyszer kell átlépni egy határt, és el van felejtve minden korábbi.
Tudattalan – elcsépelt és gyakran pontatlanul használt kifejezés, de nélkülözhetetlen, és bizonyára az is marad, hiszen az elme, illetőleg az „én” legbelső, úgynevezett szerkezeti elemei felnőttkorban egyfajta automatizmussal működnek, ugyanazon a pályán mint egy hatékony reklám (hogy közismert befolyásra hivatkozzunk), ami a tárgy v. az élmény beszerzésével enyhíthető tudattalan szorongást kelt. Az információfeldolgozás szinte teljes művelete „tudati radarszint alatt” marad, aminek nyilvánvaló a funkcionális oka, vagyis van olyan gondolat, késztetés, igazság, ami alatt már „neurális kémia és finom elektromosság” található, de mindezek nyilván nemcsak adminisztrálnak. Jellemző ezekre a folyamatokra, hogy tudatunk a valós eseményekhez képest mintegy negyed (más szerzők szerint egyötöd) másodperccel le van maradva, de elménk jóslatokkal operálva, végül beelőzi azokat. Ez néha életmentő, máskor előítélet lesz belőle, dehát nem választható szabadon valamely opció, azt kapjuk, ami jön a tudattalan titokzatos algoritmusai alapján, ami nem mellesleg, jobban ismer minket, mint mi magunkat, legalábbis M. Scott Peck szerint. „Amíg nem teszed tudatossá a tudattalanodat, addig irányítani fogja az életedet, és te ezt sorsnak nevezed,” írta már Jung is.
Ami a lényeg, hogy nyilvánvalóan egyetlen tudatunk, egyetlen elménk van, és nincs benne valamiféle trezor, tiltott zóna, vagy zárt doboz, aminek tartalmához nem férhetünk hozzá, és egyfajta esőtánccal kell körüljárjuk, ha valamit szeretnénk megkapni, vagy éppen az irányítást visszavenni tőle. Materiális jeleit, tehát bizonyos agyi aktivitásokat az érzékeny műszerek kimutatnak, és néha olyan zaj észlelhető, hogy veszélybe kerül a környék fészkelő madarainak költése 🙂
Az önbecsülés a legmélyebb személyiségi dimenzió, időrendben a legősibb, a környezet primér reprezentációit rögzítette mindenekelőtt a koragyermekkor nagy és kényszerű plaszticitási időszakából, így tehát az idegrendszer spontán reakcióinak kikristályosodott vázlata. Abból az időből, amikor a világ rávirradt az elmére, és annak tudomásul kellett vennie környezetének működését, anélkül, hogy bármiféle korrekcióra lehetősége lett volna, sőt, fogalmilag sem tudott védekezni, azaz a hatást enyhíteni. Az életkor haladtával erre a vázra építi fel a világot, és kezdetben örökölt hajlamok és készségek, illetve az elmét érő külső hatások teszik egyedivé, személyiséggé az egyre gyarapodó ismereteivel hatékonyan és célirányosan megtámogatva. Egyre érettebb lesz ideje és mérete, vagyis egyre gazdagabb és tekintélyesebb a megismerés előre definiált szerkezete, és ahogy a szakmai közhely tartja, az elme mindent elkövet, hogy eliminálja azoknak a dolgoknak érvényességét, amik nem illeszkednek működési automatizmusába, amire egy másik tudatossági szinten így hivatkoznánk: világképébe.
Ismerjük a véleményt az agy maradandó plasztikusságáról, és nyilván ez helyt is áll a később érlelődő élmények korrekciójára, de a korai erőteljes befolyásokat (traumák), illetve azidőben még viszonylag enyhébb formában érvényesülő genetikai örökség hatásait a pszichiátriának máig nem sikerült eliminálnia (pl. pszichopátia, nárcizmus, stb.), tehát az agy befolyásolható marad mindvégig, ez igaz, de nem minden rögzült mintázat korrigálható maradéktalanul, egy extrém introvertált sosem lesz extro, még ambi sem, bár bizonyos körülmények között a helyzete valamennyire „középre” tarthat, vagy éppen szélsőséges értékek fele mozdulhat.
A tudattalan, a rögzült folyamatokról értékítélet nélkül szólunk, ugyanis egyrészt nagyon sajnálatos, másrészt viszont belezavarodnánk a világ átfogó és permanens meghatározásának kényszerébe, ha nem lennének tudattalan vezérlő folyamatok, rutinszerű megoldások, mintázat-becslések, automatizmusok. Rövid idő alatt szó szerint megőrülnénk, ha a megismerést állandóan a nulláról kellene kezdeni, ha nem lennének sztereotípiák, előítéletek, védett, tehát mintegy zárt idegrendszeri folyamatok. A hosszútávú élettervek az „Ajtók” [ha a tervek nem terv szerint alakulnak] nevezetű platformra íródtak 🙂
Jól mutatja az önbecsülés tudattalan státuszát, hogy a kinézet, a gender, a társadalmi helyzet, vagy mondjuk egy eseti, de megrázó esemény, pl. a munkanélküliség, csak gyenge korrelációt mutat a széles vagy szűk önbecsüléssel, hiszen az mindezeknél eredendőbb, azaz időben korábbi, ennélfogva konzisztensebb, impulzusváltozásoktól mentes. A legtöbb tanulmány szerint azonban erős összefüggés van az önbecsülés és a genetikai örökség, valamint a koragyermekkori szülői gondoskodás között.
Érdekes módon a „kevés” nem jelent minden tekintetben hátrányt, a tág önbecsülési mutatókkal rendelkezők például nagyobb hajlandóságot mutatnak az etnikai előítéletekre, a könyörtelen meritokratikus gondolkodásra, elutasítják a társadalmi dinamikát, és fizikailag kockázatosabb viselkedést tanúsíthatnak. Látni fogjuk, hogy nem az lesz a perdöntő, hogy bővebb vagy szűkebb önbecsülési repertoárral rendelkezik valaki, hiszen ezek megszelídülnek, amennyiben reflektált tartalmakként kezelik, viszont elég pusztítóak tudnak lenni, ha ignorálják befolyásukat. Adott tartalmuk másodlagos, bár a reflexió mégsem olyan egyszerű, amint arról majd szólunk. Lényeg, hogy valahogy itt is úgy van, mint az utazások során, a megtett utak pénztárcánkat, a meg nem tett utak a közérzetünket skalpolják, tehát mindenképpen szívás van, ha onnan nézzük, illetve ajándék, ha a lamentálást felváltja az ajándékok türelmes kibontása. Tömören szólva: a sok is és a kevés is gond lehet, illetve bizonyos tudatossággal a különbségük kiegyenlíthető.
Majd szó lesz még róla, hogy a széles és a szűk önbecsülés érdekes önismereti következményekkel is jár, és hogy az előbbi az emberi rosszindulat magas prediktív tényezője lehet, ugyanis ha a bőséges önbecsülés erkölcsi idealizmussal párosul, elég kellemetlen dolgok következhetnek. Részletesebben ezzel ezúttal nem foglalkozunk, de megemlítjük, hogy a háttérben a „tudom, biztosan” tényüzemi habitus, illetve a „tisztaság” szerepéról és módjáról alkotott elképzelések állnak (szélsőséges történelmi változatban ld. inkvizíció, nácizmus, stb.). Nem felejthetjük azt sem, hogy a bőséges önbecsülés pozitívan korrelál azzal a képességgel, hogy saját elképzeléseit, a versengő alternatívákkal szemben előbbrevalóbbaknak, kiválóbbaknak könyvelje el valaki, ami nem éppen dicséretes döntési mechanizmus. Máskülönben rég köztudott, hogy az IQ is pozitívan korrelál azzal a számmal, amennyi érvet fel tud hozni valaki egy döntés során, hogy miért az ő meglátása a legkiválóbb. Túl sok – ugyanabban a témakörben – okos egy helyen, igazoltan rontja az illető csoport teljesítményét.
Jóllehet már emlékeztettünk, de ezúttal sem fogjuk vissza magunkat :), hogy ez esetben sem a szigorú értelemben vett, hamisítatlan, natúr önbecsülésről van szó, és ezentúl, valahányszor normatív megállapítást teszünk vele kapcsolatban, vagy bármiféle mértéket, jelenséget vagy hatást emlegetünk, akkor értékelhető, tesztelhető részéről szólunk, ami nem az önbecsülés „tiszta” formája, az már a teknősbéka, amin az elefánt áll 🙂 Azonban ilyen írásokban rendszerint csupán lélektani körülírásokra vállalkozunk, tehát személyes adatokkal, azok pontos kiértékelésével ezeknél nagyságrendekkel pontosabb leírás készíthető.
Lélektani segítség egyébként sem azt jelenti, hogy az élethűen leír egy jelenséget, vagy éppenséggel megmutatja, hogy miként kellene élni. Ez teljesen elhibázott hozzáállás lenne. A segítség első lépése a feltárás, ami először elbizonytalanít, és talán azt eredményezi, hogy kínosan érezzük magunkat, és tudatlannak. Jó esetben azonban ezzel a támogatás nem ér véget, viszont a gyors eredmény, a könnyű megoldások a sajátos üzleti modellel dolgozó motivátorok területe. Amit mi szeretnénk, hogy felvessük és szükséges mértékben végitárgyaljuk a témát, elgondolkoztassunk, körülírjuk a lehetséges problémákat, és így segítsük az élet, a kapcsolatok finomhangolását, a munkahelyi stressz csökkentését, egymás jobb megértését és elfogadását.
Az önbecsülés tehát nem a zene, amire táncolunk, vagy puzzle, amit kirakunk, nem is világos elvek, gondolatok, amiket öntudatosan vállalunk, hanem amit készen kapunk, mint cseppkövet, vagy más képpel élve, úgy hat, mintha eleve oda lenne szorosan öltve az elmére, és emellett enyhén, csöpögve változik is, de a legtalálóbb az, hogy „zajlik”, miközben mindent megteszünk, hogy a dolgok jó irányba menjenek. Hatásait érzékeljük, bár a feltételes mód itt is helyénvaló, hiszen pl. egy szűk önbecsülésben érintett alig érzékeli a saját „ellátottságát”, legfeljebb mintha lazán, de viszonylag egyenletesen feltöltött kátyúkon járna, hiszen a psziché nem tud elviselni alapvető, az elme szerkezetével közvetlenül érintkező egyenetlenségeket. Az alapszerkezetében jelentkező hiányosságokat már gyermekkorban elkezdi kompenzálni, így például a pocsék önbecsülési arzenált leggyakrabban alkalmazkodó, simulékony magatartási mintákkal, érdeklődés színlelésével, segítőkészséggel, szerénység látszatával, tehát az önkép javításával. Erről később még szó lesz. A környezete sem feltétlenül ismeri fel a helyzetet, amúgyis a dekódolt érzelmi igazságok gyorsabban öregszenek, mint a matadorok, bezzeg az előítéletek matuzsálemi kort érnek meg, jó egészségben. És a jogosultság-nyilvántartásunk még szívósabb, az a lajstrom, hogy kinek mennyi jár (tkp. sérelem, sebzettség nyomán). Éppen ezért bátran állítható, hogy például maga a szűk önbecsülési környezet inkább az emberi természet és elme csodája, semmint tragédiája.
Mindazonáltal azért nagyon fontos mindezt tisztázni, mivel erre épül az egész személyiség, pontosabban ez adja szerkezetét és stabilitását, szükség esetén tudni kell a megfelelő helyen beavatkozni, de legtöbb esetben csupán figyelni, meghallgatni kell, esetleg óvatosan tanácsolni, az érintetnek pedig tudomásul venni és annak megfelelő életstratégiát kialakítani. Motivációs írások, tréningek egyébként nem erre a dimenzióra fokuszálnak, eszközkészletük és a sürgető eredményesség mád karakterű és látványosabb fellépést követel, gyakran ömlesztik a buzdításokat, hogy a kurzus végére némi közérzeti javulást elérjenek, a „csak hinned kell benne és megtörténik” parázson járásai, az ígéretek imaginárius bombatölcsérei mind a Végső, Szeplőtlen Boldogságba vezetik a népet 🙂 Más kérdés, hogy ehhez kell boldogtalan és boldogtalanság is, ugyanis a boldogság javarészt viszony-érzés, valakihez vagy valamihez (pl. korábbihoz) képest 🙂
Az önbecsülés témaköre elsősorban az „elemzés”, semmint a látványos megoldások, tanácsok, hangzatos javaslatok területe, viszont mindez a tartós megoldásra fokuszál. Ez esetben nem a világ, vagy önmagunk megváltoztatása a cél, hanem a változtathatatlan, vagy alig változtatható realitás elfogadása. Felemelő pillanat, amikor valaki leteszi a pajzsot, vértet, és szabadon engedi a szívét. Az a véleményünk, hogy az építkezést csak innen érdemes elkezdeni. A netes tanácsadások értelemszerűen felületesek, elnagyoltak, hiszen rendszerint úgy folytatódnak: szeretettel várunk a rendelőnkbe! Ami mögött nyilvánvalóan elsősorban az a felelősség áll, hogy minden ember egyedi megoldást igényel. Amikor viszont önbecsülés címszó alatt azt olvassuk, hogy: azonosítsd erősségeidet és pozitív tulajdonságaid; szembesítsd belső kritikusodat reális ellenérvekkel; tűzz ki ésszerű célokat…, és így tovább, akkor nyilvánvaló, hogy egy másik személyiségi dimenzióra utalnak, akkor is, ha ugyanezt a nevet használják.
Az önbecsülés ugyanis a kifinomult és széles felismerések korszakára már javarészt kialakult, tehát a könnyed simítások nem hatékonyak, és ennek természetesen nemcsak hátránya, hanem előnye is van bőséggel. Lényeg, hogy önbecsüléssel kapcsolatban a szembesülés és az elfogadás témaköreiről kell értekezni, hogy miként lehet az élet célkitűzéseit összhangba hozni a majdhogynem kész helyzettel. Az önbecsülésnek ahhoz van köze, hogy hogyan gondolkodsz és érzel magadról, mint személyről, és nem annyira arról, hogy mit tudsz, és elsődelegesen nem arra fokuszál, hogy válhatnál eredményesebbé valamely területen, minthogy ez nem cél, hanem következmény. Arról szól, hogy tulajdonképpen már kicsoda vagy, mint javarészt kikristályosodott, egyedi személyiség, és nem arról, hogy hol vékony még a zománc, vagy javítandó a horpadás, ami. Nem a múlt határoz meg, de a jelennek legfontosabb komponense a korábbival való kapcsolata 🙂 Önbecsüléssel kapcsolatban egy kész, felépített várost kell elképzelni, széles sugárútjaival, keskeny és sötét sikátoraival, nyüzsgésével és zajával. Várost, annak bővebb definíciójában, amelyik sírni és ölelni is tud. Amit belakni és nem megváltoztatni szeretnénk. Megismerni, elfogadni és megszeretni, és amennyire lehet otthonossá tenni. Szóval a készen kapott, esetünkben tudattalan rész és az érzékelhető határán rendkívül bonyolult és izgalmas interakciók zajlanak, érdeklődésünket, megfigyeléseinket ide koncentráljuk, mert itt egyszerre van jelen a mélység, a titokzatosság, de egyúttal ez a beavatkozás első frontja is.
„Az evolúciót a faj fizikai túlélése vezérli, ezért az agy működésének nagy része az automatikus harcolj vagy menekülj mechanizmusokra összpontosul, szemben a tudatos és együttérző döntéshozatallal. Emiatt a félelem és a szorongás tudatos és tudattalan kezelése személyiségünk, kötődési kapcsolataink és identitásunk központi eleme. A születés utáni agyfejlődés jelentős mértéke és a kora gyermekkori élmények kritikus fejlődési periódusai az agy megformálásában tovább növelik sebezhetőségünket a minket felnevelők feldolgozatlan traumáival szemben”. Louis Cozolino
Mivel, ismételjük, az önbecsülés kritikus szerkezetének kialakulása az egyediség felimerésének idejére mondhatni javarészt befejeződött (genetika, korai gyerekkor), ezért ez esetben felfújt, úgynevezett motivációs szólamok nem vezetnek eredményre, hanem a körülmények minél pontosabb felmérése, reflexeink mögötti mechanizmusok, illetve integrált események felismerése, és természetesen magába foglal szükséges korrekciókat is, mint például a továbbra is érvényesíthető gyarapodási lehetőségek, a tudatos logikai átfogalmazás (CBT, REBT), az érzelmi áthelyezés műveleteit. Mindez nagyon felelősségteljes feladat, könnyű, tonnaszámra ömlesztett szlogenek ebben semmiféle szerepet nem játszanak, ez nem az „előtted a csillagos ég”, hanem: „mögötted (benned) a realitás” esete, ami egyáltalán nem függeszti fel a többi dimenzió tárgyalásának szükségességét. Egyszerűen arról van szó, hogy ez a szakasz is kihagyhatatlan, máskülönben gond lesz a kölcsönhatások során, vagy építészeti metaforával élve, olyan emeletes ház épült, ami folyton megszakad a felelőtlen alapozás miatt. Ez a kép kifejező, közismert mintát ad, de hozzá kell tennünk, hogy eléggé pontatlan, ugyanis a szerény önbecsülés következményeit a közvetlenül érintett csak „hordozza”, viszont „elszenvedni” valaki más fogja, vagy akár többen is.
Mindazonáltal az önbecsülés letisztázása sokkal nagyobb szellemi erudíciót is kíván, mint könnyelmű és olcsó handabandázás arról, hogy a siker könnyű préda, és a csillagos ég kiindulópontja saját koordinátáid. Esetünben sem más a cél, mint a kiegyensúlyozott, boldog élet, akkor is, ha bizonyos feltételeken már nem tudunk változtatni, ugyanakkor lehet a hozzáálláson, az érzések, gondolatok minőségén, tehát teendő maradt bőséggel, de semmiképpen sem a realitások tagadásával, az idegrendszeri múlt mellőzésével. Ez azonban kevésbé látványos, ámde sokkal komolyabb feladat, mint ontani a kész, könnyű, látszólag biztató szövegeket egy beszélgetésben, vagy a szociális média felületeire. Ezekkel kapcsolatban rég igazolódott, hogy elképesztően szűk hatékonysági ablakkal rendelkeznek, de mégsem bírják abbahagyni, hiszen a szövegekkel, történetekkel igen sok esetben nem segíteni akarnak, hanem pusztán önmaguk érzelmi/lelki gazdagságát próbálják közhírré tenni. Ezért szoktuk mondani, hogy a jólmutató szlogenek igazából bikiniképek, sikeres mellplasztikáztatás után, és az illető nagyon szeretné kikerülni a kérdést, hogy mondjuk tud-e verset írni.
Ez is egy olyan önkép, amit fenn kell tartani, és ahogy mondta valaki, kudarcainkat suvickoljuk, értékeinket fényezzük, és ha nincs saját érzés vagy gondolat, akkor meg kell toldani egy idézettel, egy adoptált történettel, amik néha logikailag, emberileg, történelmileg nagyon csikorognak, de ez is piaci alapon működik, azaz van vevő, fogadó fél. Aztán „elő kell állítani” a társadalmat, a környezetet, az Ördögöt, vagy bizonyos személyeket, vonásokat, világnézeteket, megvádolni őket a romlás miatt, rájuk testálni, mint bűnbakra minden hiátusnak az okát, hogy újra egésznek, tisztának, bátornak érezhessék magukat.
Mutatunk, mintegy előzetesen, egy tanulságos grafikont (Susan Harter és Nancy R. Whitesel) az önbecsülés illetve a reális önértékelés összefüggéseiről, és ezt a témát a későbbiekben még elővesszük:
Az önbecsülési erőforrások helytelen felmérése elsősorban az érintett környezetét károsítja. Elindul benne egy érdekes, de bátran minősíthetjük is, hogy veszélyes folyamat, és hogy egyetlen példát mondjunk erre, addig a szintig, amíg az önképét szinten tarthatja, nem veszi észre hazugságait. Az a nívó, ami saját ösztönös elképzelése szerint jár neki, ahhoz, hogy az lehessen, aki igazából ő maga, tehát ezek az akciók egyáltalán nem tűnnek számára erkölcstelennek. Egyetlen gyarló példát mondunk. Piacosok, tehát szó szerinti piaci szereplők 🙂 esetén megfigyelték, hogy aki saját üzleti adottságait valós képességeinél magasabbra tartja, az, saját beszámolói szerint, áruját mindig számára kedvezőbb áron adja el, mint társai, illetve többet is, mint valójában.
A szakemberek már rég elvetették azt az elképzelést, hogy azért csapjuk be magunkat, hogy másokat zökkenőmentesebben átejthessünk. Annak ellenére, hogy akik saját hazugságaikat képesek elhinni, eredményes hazudozónak bizonyulnak. Önbecsülési deficitben élő viszont saját vélt értékének szintjéig szemrebbenés és lelkiismeretfurdalás nélkül képes hazudni, mint azt már említettük, tehát addig a mértékig, ameddig, saját irreális meghatározása szerint, erényei, képességei érnek, és a világnak (vagy valakinek) ezt mindenképpen tudomásul kell vennie, a környezetének el kell fogadnia, és eddig a mértékig tisztelnie kell őt. Nem egészen tudatos mindez, hiszen őt képességei, délibábos elképzelése szerint, bizonyos szintre jogosítják, ámde figyelmen kívül hagyott reális lehetőségei ezt nem teszik lehetővé. Ezzel kapcsolatban némi bizonytalanság azért felmerül, a hazugság e tekintetben ugyanis gyakran a gyorsasággal, tehát a gondolkodási út lerövidítésével, ennélfogva a magabiztossággal van összefüggésben, a végső ok azonban ugyanaz.
Az rendben van, hogy az irreális önkép, tehát a reális önbecsülés hiánya, bizonyos motiváló hatással bír, de ha nem „kezelik”, képes folyamatosan ontani a kellemetlen következményeket. Mint a fenti ábrán is látható, ha valaki nem tudja reálisan felmérni adottságait, olyan területeket is erőltet, ahol nem érhet el sikereket, hiszen nincs tehetsége, képessége hozzá, és ez önmagában nem tragédia, hiszen erről szól az életünk, hogy a világ dolgainak nagyrészéhez nem értünk. Viszont van, aki ennek ellenére abszurd, de következetes törekvéseivel rombolja saját és környezetének nyugalmát. Ugyanis mint látni fogjuk, kudarcai nemcsak őt, illetve elsősorban nem őt fogják megviselni, ahogy a régi mondás szól: „a férj ette meg az egrest, de a felség foga vásott bele”, vagy fordítva. Természetesen a variációk száma igen magas, de nem végtelen, és a „másikat” lehet így is azonosítani: akiben az ember az emlékeit tartja. Ne felejtsük, hogy az „emlékek” egy szűk önbecsülésű számára nagyon keveset jelentenek, hiszen az események érzelmi integráltsága nála igen szerény szinten történt. Számára az önkép megőrzése az elsődleges. Ha vele akarsz „szakításban” versenyezni, rég vesztes vagy.
Lényeg, hogy jellemző módon az önkép szintjén történik a kompenzálás, ami azt eredményezi, hogy a szűk önbecsülés mellé kiváló önkép társul. A kiváló önkép pedig nem engedi a hibák fel- és beismerését, illetve jótékonyan, néha nevetségesen, máskor tragikusan elfedi a valós képességeket. Rendszerint a környezet, vagy valaki a legközelebbiek közül fogja a sikertelenségének ódiumát viselni. Az ésszerűtlen viselkedés mindig több feszültséget kelt, hiszen a reakciói kiszámíthatatlanok.
Eredetétől függő mértékben és elrendezésben, de a szűk önbecsülésű személynek elsősorban az érzelmi készlete korlátozott, pontosabban az események érzelmi beépítettsége, kötöttsége, saját lelkiállapotát sem képes világosan kifejezni, ezért rendszerint alternatív megoldásokat használ (megvetés, verbális agresszió, tartós duzzogás, tehát passzív agresszió; a realitásra vagy félreérelmezésre alapozott negatív visszajelzés viszont nem agresszió!), amiket természetesen jogosultsággal éleszt fel és támogat, és az igazi, maradandó problémák ebben a fázisban jelentkeznek: „nem mondom, (igazából nem is tudom pontosan mi van), de jogom van hozzá (a haraghoz).” Miután elméje elfogadta a jogosultságot, nincs többé visszaút, aminek hormonális okát alább vázoljuk, nagyon elnagyoltan. Így sikerül megmaradni az áldozatszerepben, ezzel a „kihelyező-áthárító” gesztussal. „Te vagy az oka”, és addig nem is lesz másként, amíg „meg nem változol,” írtuk már másutt. Másokat hibáztatni a boldogtalanságért tulajdonképpen drog, hiszen termelődni kezd néhány boldogságkémiai anyag. Igaz harcosként látja magát, mikor az un. igazságáért harcol, és elkezd termelődni a szerotonin. Kisvártatva társaságot is talál valakiben, aki meg is erősít ebben az álláspontban, egyetértenek, együttéreznek, és elkezdi munkáját az oxitocin (lásd érzelmileg éretlen szülő machinációi). Méltatlanul kizártak a boldogságból, dac ébred benne, és belső monológok, érvelések során feltöltődik dopaminnal. Az endorfin a vonatkozó kívánságok megtagadásával érkezik. Keresni fogja az okot, hogy fenntartsa ezt az állapotot, mert kellenek a drogok. Úgy, hogy büszkén hirdeti szermentességét. Isten hozott a pokolban!
Tudomásul kell venni, hogy egy reflektálatlan szerény önbecsüléssel rendelkező nem motivált hosszú távú célok követésére, csupán a pillanatnyi helyzetet szeretné uralni, mert igazából csak arra képes, és javarészt mások elvárásaihoz igazodik, azok sugalmazásait követve igyekszik cselekedni, hiszen ha nézeteltérés, bármilyen jellegű feszültség adódna, azt egyáltalán nem, vagy csak nagy nehézséggel tudná kezelni. Az ő begyakorolt megoldásai: adaptálódni, idomulni és elkerülni. Erre úgy szoktunk hivatkozni, mint „jegesmedve, kaméleon és róka” összevont stratégiájára. Emberi környezetben ezek természetesen nem ennyire extrém és nyers formában jelentkeznek, de ezt talán felesleges is leírni.
Az érzelmek saját ítéleteink és döntéseink megfelelő visszacsatolásai is, tehát például már a harag „pozícióinak” felvétele is haragvó érzéseket gerjeszt, természetesen a folyamat rendszerint fordítva zajlik. Viszont ennek révén kap az elme egy fontos visszajelzést: „tudom, hogy haragszom, mert úgy viselkedem, mert a testem ezt jelzi.” És ennek megfelelően kell a helyzetet kezelje. A szerény önbecsülésű érzelmi karakterének következménye, hogy testétől sem kap semmiféle visszajelzést, nem „szennyeződött be a lelke”, minthogy nem tett semmi rosszat, még önmagától sem kell bocsánatot kérjen, tehát nem él meg semmiféle belső nyugtalanságot. Csak a jogosultság van. Intenzív érzelmek híján a test tehát érintetlen marad, hiszen az érzések eredendően testi állapotunk elmebeli lenyomatai, és kapcsolatuk nagyon szoros. Tulajdonképpen az érzések osztályozzák a történteket. Tévedés, mint arra más sok szakember felhívta a figyelmet, egyfajta kísérőjelenségként tekinteni rájuk. Ők a ráció igazából, és szűk önbecsüléssel rendelkezőknél a folyamatok mély és átfogó megértése hiányozni fog, mégha értelmileg képesek lennének is felfogni a történteket.
A könnyű, nem emésztődő tanulás az, ami megkülönbözteti a bővebb önbecsülésűtől. Ez esetben az ismeretek nem internalizálódnak, elmarad az érzelmi regisztrációjuk. Úgy kezeli a bejövő érzelmi jeleket, mint a kondenzcsíkot a természet, egy kis árnyék, egy jel, aztán hamar eltűnik. Holott rendszerint azok az ismeretek maradnak meg, amelyek érzelmileg integráltak. Tulajdonképpen érzelmes emlékezet „az” emlékezet, vagyis aminek jelentése is marad, az új ismeretek pedig ehhez, a világról korábban kialakított ismeret szerkezetéhez kötődnek. A barlangrajzok (tkp. a szikla- és egyéb rajzok, azonban csak a védettebb helyeken, pl. barlangokban maradtak fenn) nézegetése volt egy történet érzelmi integrációjának első ismert formája. Nem arról van szó, hogy az érzelmek is számítanak, hanem ők mondják meg, mit jelent a „számítanak!”
Másrészt át lehet utazni az életen valamennyi dimenzió mellőzésével, pusztán az önképen szörfözve. Semmit nem kell tudni önmagunkról, csak azt, hogy rendben vagyunk, és minden probléma hozott, másokat illet. Ebben a kontextusban a genetikára illetve a társadalomra hivatkozni óriási előrelépésnek számít! A csont nélküli, fogalmazzunk így, kissé bizarrul, jókislány/jófiú az egyik legpusztítóbb kép, amivel például egy kapcsolatba beléphetünk. Jópofáskodások, színlelt érdeklődések, látványos szolgáló invesztálások, mesterkélt jótékonykodások, látszat-törődések mögött gyakran az önkép fenntartása a motiváció. Nagy a gyanú, hogy az illető nem mer kockáztatni, illetve jó okból nem akar az önbecsülésére, mint személyiségének forrására támaszkodni. Állítólag a börtönök is tele vannak „önkép-szörfözőkkel”. Nem azért mert olyan tökéletesek lennének kényszerű lakói, hanem mert annyira kerülik a mélyreszállást, nyilván ez fájdalmas szembesülésekkel járna. Azért legyünk igazságosak. Ahol a kegyelemnek nincs megfelelő kultúrája, ott nem érdemes a személyes bűnnel játszadozni. „Ahol megnő a bűn, ott növekszik a kegyelem is.” Kell legyen valami arány a kettő között, és jó esetben a bűnismeret rovására, máskülönben az illetőt végzetesen elsodorja a lelkiismeret cunamija. Bizonyos lelki körülmények között, illetve bizonyos önbecsülési nívóval az emberek úgy viselkednek, mintha látásuk csupán szakkádokból állna. Látás az is, pontosabban úgy néz, hogy nem lát, és ez emlékezetet a szűk önbecsülés elkerülő magatartására, amire azt mondhatjuk, hogy úgy akar élni, hogy az számára ne jelentsen kihívást, hogy ott van jelen, ahol. Zárójelben említve, Daniel Todd Gilbert megfogalmazása szerint „az agy és a szem között szerződéses kapcsolat állhat fenn, amelyben az agy beleegyezik, hogy elhiszi, amit a szem kínál, cserébe a szem vállalja, hogy megkeresi, amire az agy kíváncsi.” Másrészt igaz az, hogy tulajdonképpen azt látjuk, amit az agyunk elhisz – ez az affektív realizmus.
Az önbecsülés tehát önmagunk átfogó értékelése, de nem annyira az, amit tudatosan, objektív mutatók alapján magunkról tartunk, hanem amit a világtól elvárunk önmagunkkal kapcsolatban, jellemző módon minden tényt zárójelbe téve. Mindez magában foglalja mind az érzelmi, mind a mentális önértékelésünket, hogy milyen hiedelmekkel élünk önmagunkról és személyes értékünkről. Az egészséges önbecsülés alapja önmagunk szeretetteljes, őszinte és reális értékelése. Az „értékelés” inkább „érzés magunkról”, hogy képesek vagyunk értéket teremteni, hozzájárulni a világ működéséhez és előmeneteléhez, illetve tartalmaz egy egalitárius komponenst is, hogy emberi lényekként eltérő adottságokkal, természettel és szükségletekkel rendelkezünk, és hogy jól van ez így, és tiszteletben fogjuk ezt tartani.
A gazdag önbecsülés autonóm és egalitárius, amiből nem feltétlenül következik kivagyiság, de a kezeletlen, reflektálatlan gazdag önbecsülés úgyanúgy problémát jelenthet, mint az önbecsülés szerényebb változata. Eleve azzal a zavaró, sőt, bosszantó képzettel jár, hogy az ilyen személy rosszul kapcsolódik az önismerethez és az empátiához, mi több, ezeket valami módon magabiztosságával fordított arányban birtokolja. Az „egészséges mértékű” önbecsülés azonban egalitárius, sem feljebb, sem lentebb annál, és az ettől való kisebb eltérések legszűkebb környezetének titkai 🙂 Tiszteli a kompetenciát, a teljesítményt, a sikert, de sem önmaga, sem a másik ember lényegét nem ilyen tartalmakban „tartja”. Amikor valaki azt éli meg, hogy „nagy ember” előtt áll, akkor pontosan ez van a jelenség mögött, hogy az illető „mélyből él”. Nem önképéből él, és is nem mások véleménye „tartja el”. Széles karakterű önbecsüléssel rendelkezik, megközelíthetetlen, stabil és gazdag. Feláll szakmai vagy vezetői székéből, és nem lesz kevesebb, igazából alig változik. Melegítőt vesz fel, sportolni megy, vagy templomba esetleg focimeccsre, – mindig pontosan ugyanaz a személy. Ugyanakkor nem érzi magát kompetensnek szinte semmiben, nem henceg, nem nyomul, nem is nyájaskodik, mert nem ezzel tartja karban magát, tehát nem az elismerésekből él, az emberi kvalitás az, amibe invesztál. Egalitárius, éppen ezért nem erőlteti azokat a funkciókat, amikben nem kompetens, mert anélkül is egyenlő. Nem érezhető valamiféle nyomás, hogy „változz meg!”, vagy bármilyen feltétel a kapcsolatfelvételben, és attól sem kell tartnai, hogy másokat hozott hibákkal áraszt el, vagyis saját hibáit másokra vetíti. A környezetében élők jól érzik magukat a bűrükben.
„Egy önbecsülő asztalos nem készítene ilyen asztalt,” – megjegyzés ellentmondásos. Nem azért, mintha egy gazdag önbecsülés nem járna minőségi munkával, de a sorrend fontos: jól érzi magát a bőrében, biztos önmagában, ebből következhet minőségi munka, és rendszerint következik is, ebben a sorrendben. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy soha nem készül olyan tökéletesre, amilyet egy bizonyítani akaró, önértékelésében bizonytalan készítene,azonban az ilyen jellegű motiváció hamar kifullad. A kompetenciák és korlátok ismeretével és tudomásulvételével él, és azokat tiszteletben tartja. Valahogy minden töredékben értelmet lát, mégsem ragad le azoknál, az egészet látja, ami az időskálára is vonatkozik, ezért biztos abban, hogy az idő mindent kiforog, és nem kell minden tévédését elsimítania, kimagyaráznia.
Egy gazdag önbecsülésű felül tud emelkedni a versengő összehasonlításokon, mer kritizálni, nem vadássza mások egyetértését és szimpátiáját. Autonóm, bátor, fel meri vállalni gondolatait és érzéseit. Kritikára nem bizonytalanodik el teljesen, cselekedetei hátterében nem a bizonyítási vágy, hanem belső motiváció áll. A megfelelő önbecsülésű személy helyesen mérlegeli egyéni szükségleteinek és képességeinek egyensúlyát, képes kritikusan szemlélni önmagát, értelmes célokat tűz ki maga elé, amelyeket a jövőben el tud érni, anélkül, hogy idegen forrásból kellene motivációt gyűjtenie (harag, irigység, családi versengés, csalás), vagy súlyos kompromisszumokra kényszerülne az azonos értékrendek közötti konfliktusok során, vagy különböző kiteljesedési lehetőségek esetén.
Egy széles önbecsülési mutatókkal rendelkező nem másokat okol az eredménytelenségért, hacsak nem az az objektív tényállás. Ez az egyik fontos különbség. A tekintélyes önbecsülés nem arról szól, hogy esetleg tudunk valamit, hogy elismernek, vagy hogy fenn tudjuk-e tartani a jókislány/jófiú képet magunkról, hanem az én-stabilitásról. Természetesen a kompetencia is hozzájárul a jó közérzethez, de nem tartósan, illetve sem pozitív, sem negatív értelemben nincs nagy befolyással az önbecsülésre, viszont hatással van/lehet más személyiségi dimenzióra. Mindenképpen igaz, hogyha valamiben nagyon expertté akar/képes válni valaki, az lehet a szűk önbecsülés jele is.
Például ha valaki nem azzal a vággyal áll a futókörre (mert széles az önbecsülése), hogy edzési múlt nélkül bajnokságot nyerjen, hanem örvend, hogy végig tud kocogni két kört – akkor rendben, bármiféle teljesítményt nyújt, az nem fog pszichés zavart okozni nála. Ha viszont nem a megfelelő célt, illetve nem a megfelelő fejlődési ütemet várja, ahogy az rendszerint előfordul a szűk önbecsülésűnél, akkor annak frusztráció a következménye, mint a fenti ábra nyomán is sejthető. Egy szűk önbecsülésű alapvetően nem képes elismerni a hibáit, minthogy nem is érzi sajátnak azokat, és igazából nem fejlődni akar, hanem a performanszain javítani. Vagy ahogy fentebb emlegettük: az önképét fenntartani, igazolni. Nem akar eljutni mélyebb ismeretre, nagyobb érzelmi elköteleződésre, csak fenntartani egy képet. Hogy minden rendben, és ő is rendben van, mi több: jó. Ha olyan szituációba kerül, hogy valaki akár puszta jelenlétével emlékezteti a hiányosságaira, ott vele gyűlik meg a baja, és nem a saját gyengeségeivel. Hogy konkrétabb példát mondjunk: önbecsülési hiányossággal küzdővel ne menj el futni, kirándulni, múzeumba, csak abban az esetben, ha soha nem előzöd, nem bírod jobban, nem vagy tájékozottabb, vagy mindezeket hatékonyan elrejted. Természetesen abban az esetben, ha fenn akarod tartani a kapcsolatot az illetővel 🙂 Kapcsolati téren egyébként egy szűk önbecsűlésű személy képes rajongani azért, aki hozzá képest valamilyen többlettel rendelkezik, hamarosan azonban éppen ez a helyzet kezd frusztrálóvá válni számára.
Egy gazdagabb önbecsülésű több kockázatot vállal, mivel a benne levő készségekből ez kitelik, arra törekszik, hogy megfeleljen azoknak a normáknak, amelyek implicit módon benne rejlenek, nem annyira mások véleménye dirigálja. A széles önbecsülés arra ösztönöz, hogy egy bizonyos fajta emberré váljunk, és nem feltétlenül egyetlen szakterületen keresi az érvényesülést, a kiteljesedést, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetnének ilyen ambíciói. A különbség a hangsúlyon van, de a széles palettájú személy alapvetően nem egy készség kimunkálásában, vagy egy szakterületen való kiteljesedésben „tartja” méltóságát, és bárhogy is alakul szakmai előmenetele, alig veszít önbecsüléséből, és nemcsak azért, mert sokkal szélesebb mentális keretekkel rendelkezik, hanem mert az önbecsülése mindezeknél eredendőbb. Az „eredendőséget” a három „I” mentén értve, tehát idői, idegi és intellektuális szempontból egyaránt. Szakmai sikerek jól jönnek, de nem nélkülözhetetlenek, nem a felértékelődés megtapasztalására vagy a leértékelődés elkerülésére irányuló vágyak fűtik. Ezek az élmények inkább annak a mellékhatásai, hogy megfelel vagy nem felel meg azoknak a normáknak, amelyek bennefoglaltak személyiségében, nem pusztán érdeklik őt.
Természetesen még a legkreatívabbaknál is vannak mélypontok, csak érdekességként említjük a „J-alakú görbe” jelenségét, amit a fejlődéstudomány írt le. Megfigyelték, hogy amint a gyerekek tanulni kezdenek, a készségekben kezdetben gyakran csökkenés tapasztalható. Egyre többet hibáznak, bizonytalankodnak és adott esetben el is bizonytalanodnak. Aztán eljön a J legalsó pontja, és onnan a teljesítmény immár magabiztosan emelkedni kezd. És hogy ez a jelenség minden esetben megismétlődhet, amikor valami egészen újat tanulunk.
Az elégtelenség mértékének is különböző szintjei vannak. Az átlagosnál valamivel szűkösebb vagy bőségesebb önbecsülés meglehetősen gyakori jelenség, szinte nem is vesszük észre, nem zavarja az életet, minthogy alig észrevehető a más egyénekkel való interakció során, illetve a szociális készségek igénye esetén. Az eltérés ebben az esetben csak speciális pszichológiai tesztekkel határozható meg.
Az önbecsüléssel gyakran összekevert fogalmak között az önértékelés szerepel az első helyen, az egyén integrált képe önmagáról, esetleg ennek egy sajátos területe, az önérzet, vagy a teljesen más területről érkező (filozófia, jog) „emberi méltóság” koncepciója. Másik fogalom, amivel gyakran összemossák, az önbizalom, ami inkább egy konkrét területhez kapcsolódik, egy szakmai vagy emberi kompetenciához, továbbá egy attitűd és egy rutinszerű viselkedésmód is. Egy magas önbizalommal rendelkező személynek lehet hiányos önértékelése, míg egy visszahúzódó személynek lehet magas önértékelése illetve önbecsülése, hiszen a személyiség nem kétdimenziós, illetve nem egyetlen diagramhoz kötött. Az önértékelés az én szubjektív, affektív-tapasztalati aspektusaként definiálható, amely az én érzelmileg terhelt részét képezi. Az önbecsülés passzívan kapott fundamentum, határozzuk meg immár sokadszorra, és legelterjedtebb konceptualizációja a globális önbecsülés, amelyet az egyénnek az önmagával mint teljességgel kapcsolatos bőséges vagy szegényes attitűdjeként határoznak meg.
Önbecsülés és önkép viszonya összevethető a tó és egy háztartási méretű akvárium funkcióival, ha az utóbbi a tó egyes elemeivel van megtöltve, és ahol az önkép természetesen a mesterségesen megvilágított, könnyebben prezentálható akvárium. Önbecsülés az „érzelmi életünk/lelkünk bőre”, és a legcélravezetőbb hozzáállás, hogy felismerjük, tudomásul vesszük. Ha virtuálisan meg tudjuk ölelni, azaz mélyen elfogadjuk, a szűk önbecsülés alig lesz kevesebb, mint a bőséges, viszont ignorálva iszonyú pusztítást képes alattomosan végezni, miközben a kiváló önkép elkápráztatja környezetét, vagy legalábbis levadássza annak szimpátiáját. Ami azzal a másodlagos kockázattal jár, hogy reális visszajelzést sosem kap, vagy talán csak akkor, amikor már késő.
Önbecsülést a keresztény teológiában az „istenképűség” fogalma fejezné ki, azzal a megjegyzéssel, hogy ez tovább nem boncolható. És még egy észrevétel: érdekes különbség van abban, ahogy ezt a fogalmat az Egyesült Államokban, illetve Európában tárgyalják (Európából 5 ország szerepel). Két korlátozó jellegű megjegyzést fűzünk ehhez a megállapításhoz: mint többször emlegettük, a tanulmányokban rendszerint nem a szigorú önbecsülésről, hanem annak tesztelhető részéről esik szó; a másik megjegyzés pedig, hogy többnyire poppszichológiai írásokat vettünk szemügyre, meglehetősen korlátozott számban. Úgyhogy érdeklődőknek továbbra is kutatási téma.
Fontos megjegyezni, hogy az önbecsülés stabilitására és motivációs hatásaira összpontosító megközelítések azt sugallják, hogy az önbecsülés összetett jelenség, amelyet különböző aspektusok alkotnak, amelyek különböző eredményekkel állnak kapcsolatban, és különböző eredetűek, a korábban említettek csupán a legfontosabb, de nem kizárólagos tényezők. Nem véletlen, hogy az önbecsülés iránti érdeklődés egyre inkább növekszik, bár kevésbé látványos elem, mint a többi személyiségi dimenzió. Nem fognak rajta, ezért szükségtelenek, sőt, értelmetlenek a szemcsiklandozó, de kellő árnyaltsággal nem bíró szólamok, ugyanakkor a kevésbé látványos, de helyénvaló szakmai tanácsokkal és törődéssel szép eredményeket lehet elérni, és ezek rendszerint stabilabbak és tartósabbak, mint a néhány percnyi elégedettséget, érzelmi otthonosságot nyújtó motivációs gondolatok. A nyugati országokban egyre inkább felismerik fontosságát, és igényes környezetben az egyik legkívánatosabb szociális szükségletnek számít. Nem a bőséges önbecsülést, félreértés ne essék, hanem az „elfogadottat”, azaz a reálisan kezelt dimenziót.
Nem túl szerencsés az önbecsüléssel kapcsolatban semmiféle felosztás tehát, hiszen az önbecsülés eleve globális, és per definitionem csakis olyan lehet, azonban, érthető okokból, a szakemberek mégis bizonyos felosztásokkal élnek, amik nem is annyira az önbecsüléshez, mint inkább annak közvetlen következményeihez kapcsolódnak. Magunk is dilemmában vagyunk, bár a témakövetést eleve úgy határoztuk meg, hogy nem csupán a szigorú értelemben vett önbecsülésről fogunk szólni, és hogy követjük a szakma megoldásait. Figyelmünket tehát nem kötheti le az önbecsülés szigorú meghatározása, ami javarészt adott, alig módosítható része a személyiség szerkezetének. Elemzés során olyan tartalmakkal is foglalkozunk, amik egyértelműen hozzá kapcsolódna, kissé pontatlanul azt is mondhatnánk, hogy belőle származnak, és már önbevallásos tesztekkel kimutathatóak, sőt, nagyvonalakban összetételük is, hatásuk még határozottabban, ennélfogva a kontrollnak is engedelmeskednek, és ahol adott esetben a tanácsadás, a korrekció elkezdhető.
A globális önbecsülés mellett így emlegetik a függő önbecsülést is, amely bizonyos, az illető számára kardinálisnak tartott területeken elért sikerekhez, avagy kudarcokhoz, illetve tekintélyesnek tartott személyek véleményéhez kötődik. Kompetencia-alapú önbecsülésnek is nevezik, de ez már beleér az önértékelésbe. Széleskörű egyetértés van abban, hogy az önbecsülésnek ez a külső forrásokból, például érzelmi támogatásból, mások jóváhagyásából vagy kompetenciából származó komponense megbízhatatlan és sérülékeny, mert sikerek és kudarcok függvénye. A koragyermekkorban kapott feltételes elfogadás és szeretet miatt az egyén gátoltan fejlődik, személyisége integrálatlan marad, szüksége van állandóan egy függő megerősítésre. Mintha egy idegi interfész, (legalább) egy egész kötegnyi bekötetlen maradna. Ennek következménye, hogy az egyénben nem tudatos, de függő önbecsülés alakul ki, és egy szintén tudattalan vágy egy olyan állapot után, amelyben a szabad viselkedése összhangban lehetne ideális énjével. Viszont minden kudarc, ami érzelmi hiátusára emlékezteti, visszaveti a tehetetlenség eredeti közérzetébe. Itt dől el igazából egy szűk önbecsüléssel rendelkező személy sorsa, amikor mindenáron olyan tartalmakat vindikál, amikkel nem rendelkezik, de nem valamely képesség nyilvánvaló hiánya miatt, inkább azt mondhatni, hogy rejtett okok miatt. Minthogy a „hiátus létező valóság”, mindenképpen számon fogja kérni annak a képességnek elismerését is (lásd a fenti ábra), amivel egyébként nem rendelkezik. A hiány megélése öntudatlan, mélyről vezérelt folyamat, a számonkérés tudatos, de rendszerint nem konkrét, ami csak bonyolítja a helyzetet. Tehát nem érzékeli a valós és az általa képzelt szint közötti deficitet, éppenséggel reális tényként kezeli. Ha nem tudja teljesíteni, nem reális képességeire fog eszmélni, hanem rendszerint arra fog neheztelni, aki nem nyújtott elég érzelmi támogatást hozzá.
Tanulmányok kimutatták, hogy a kontingens önértékelés sebezhetőségének magja az alapvető önértékelés hiányos szintjében rejlik, és szintúgy a koragyermekkori hiányosságok következménye. Leggyakrabban a feltételes szeretet, érzelmi elhanyagoltság szerepel az okok között. Mi az érzelmileg éretlen szülő nevelésének következményeit vizsgáljuk meg kissé részletesebben. Ebben a feltétel valamely szülő érzelmi igényének, a neki való feltétlen alávetettség nyomán jelentkezik, azaz szeretetre és ragaszkodásra utal, de amelyet csak akkor nyújtanak, ha a gyermek bizonyos viselkedési normákat mutat, illetve elvárt érzelmi mintákat önként visel, de visszatartják, ha a gyermek nem megfelelően reagál. Hangsúlyozzuk, hogy nem cselekvési elvárásokról, hanem érzelmi befolyásról van szó. Nem akaratának megtörése a cél, hanem a kontrol átvétele érzelmi élete fölött, ami nem eseti, hanem folyamatos befolyásolást feltételez, amit kívülről támogatásnak is lehet értékelni. Egészen kis kortól gyakorolva elég komoly „eredmény” érhető el, és ha a szülő érzelmileg éretlen, maradéktalanul át fogja ezt ruházni gyermekére. Egyik következménye lesz ennek, hogy a gyerek a későbbiekben is elsősorban az önérvényesítésre törekszik, nem pedig a növekedésre és az önfejlesztésre, krónikusan arra vágyik, hogy tettekkel szerezzen megerősítést, elfogadást, alkalmazkodva ahhoz, hogy felnőtt élete során módosul az a kontextus, amelyben cselekednie kell.
A pszichológusok további két komponenst különböztetnek meg az önbecsülés szerkezetében: érzelmi és kognitív. Előbbi lenne az ember saját személyiségének eredendő érzelmi kezelése, ámde máris több kérdés merül fel ezzel a véleménnyel kapcsolatban. Az önbecsülésben nem található „tiszta formában” önszeretet és önutálat, amint arra gyakran félrevezető, ezért bosszantó módon hivatkozik még a szakirodalom is. Ezek az intenzív érzelmek egészen más személyiségi dimenziókra vonatkoznak. Az önbecsülésben nincs, mert nem lehet önutálat. Ilyen eredendő, mélységi hiányosságot a psziché nem bírna tartósan (főként gyermekkorban, serdülőkorban) elviselni, mindenképpen kompenzálná, amint azt a legfélelmetesebbnek tartott személyiségi rendellenességek során láthatjuk is, például pszichopátia, szociopátia és nárcizmus. Egyik esetben sem mondhatni azt, hogy az érintett mélységesen és tudatosan átélné, ismerné állapotát, tehát egyfajta önutálat vagy akár önszeretet mutatkozna. Attól még természetesen hat az anomália, de az nem az ő, hanem környezetének problémája lesz, ahogy a szűk önbecsülés esetén is történik. Önutálat ilyen primér szinten, mint az önbecsülés, nem maradhatna fenn! Bár van öröklött hajlam is, rendszerint a nevelés során kerülhet ilyen helyzetbe a képlékeny gyermeki elme, és a gyötrő anomáliát elméje egyfajta átprogramozással mindenképpen megpróbálja integrálni, és ha nagy a disszonancia, akkor a fentebb említett brutális kódolások valamelyikével, a trauma jellegének megfelelően. Kisebb anomáliák eltüntetését mentális kutyázásnak, a nagyobbakat ennek megfelelően neurális dózerolásnak nevezhetjük. Ezért olyan nehéz, titokzatos terület ez, ezért annyira átláthatatlan, illetve azt is mondhatnánk, hogy tele van kockázattal, megkötetlen fundamentummal, lazán beterített önismerettel.
Az önbecsülés kognitív komponense sem annyira a logika világos területein zajlik, inkább utóracionalizálása minden műveletnek, amit például szűk önbecsülés következtében tett, amit elmulasztott, ami számára elérhetetlen, vagy megismerhetetlen volt. Ezek sem maradnak függőben, az ugyanis borzasztó teher lenne a psziché számára, éppen ezért ez esetben is valamilyen magyarázatot, okot keres, hogy a nyitott sebet lezárja. Úgymond kezeletlen önbecsülési problémák esetén nem ritka a hárítás „Ő/(te vagy) a hibás!”, vagy „Igen, de temiattad!”, illetve a sérelmi identitás kialakulása, ami azzal jár, hogy semmilyen felelősséget nem kell vállaljon a felmerülő problémákért, hiszen az önmeghatározása szerint ő kiszolgáltatott, tehát csak elszenvedő lehet. A bő önbecsülés eltúlzott önbizalmával kerülhet bajba, hogy nem hallja szívét, a szűk önbecsülés pedig a korán lezárt világképével, amiben érzelmi és kognitív elemek szűk tárháza található. Amúgy a két összetevő – a kognitív és az emotív – közötti különbségtétel pusztán elméleti, a való életben ezek keverten léteznek, ugyanis személyes tulajdonságainkról alkotott elképzeléseink, tapasztalataink is mindig érzelmileg színezettek. „Az érzelem irányítja az aktiváció (energia) áramlását, és meghatározza a reprezentációk jelentését az egyén számára. Nem egyetlen, elszigetelt folyamatcsoportról van szó; közvetlen hatással van az egész elmére.” (Daniel J. Siegel)
Az önbecsülés tehát nem azt a kérdést veti fel, hogy mik azok az irányelvek, amelyek mentén az életünket élnünk kellene, hanem eleve bizonyos beállítódásokból, adottságokból kiindulva kellene olyan felismerésekre jutni, amik megfelelő stratégiát kínálnak reális céljaink eléréséhez, nem mellesleg a jó közérzethez. Említettük azt is, hogy az öröklött hajlamokban mutatkozó hiányosságok, illetve a koragyermekkori hatások során szerzett önbecsülési disszonanciák az elme számára elviselhetetlenek, ezért igyekszik elsimítani az egyenetlenségeket, elérhetővel pótolni a megszerezhetetlen tartalmakat, kiegészíteni a fájó hiányosságokat, nyilvánvalóan már a korai szakaszban, ahol mindez zajlik. Éppen ezért az önbecsülés szintje, ajándékai, illetve a benne rejlő problémák közvetlenül nem érzékelhetőek. Tehát nem könnyen detektálhatók. Összenőtt személyiségünkkel, pontosabban annak integráns része. Ha a csekély önbecsülést vesszük, egy tartós, koncepciótlan, javarészt tudattalan művelet révén a hiány elfedődik (nem pedig pótlódik), amit nevezhetünk kompenzációnak is. Ez javarészt spontán folyamat, ahogy a víz engedelmesen körbeölel minden követ, és ahogy mindig megtalálja a szabad utat a lefele szakaszon…
Összefoglalva a fentieket, az önbecsülés tehát a legmélyebb személyiségi dimenzió, beleér a tudattalanba. Konkrét téma leírásakor az összes elemzés nyilvánvalóan azt tárgyalja, ami látható, amint a közönséges megfigyelés sem a levegőben levő felvett és megtartott nedvességet, hanem a felhőket regisztrálja. Az önbecsülésnek az a része, ami már nem is ezen a néven lenne nevezhető, amennyiben e név alatt az ember személyiségének legmélyebb forrásait értjük, mintegy az oxigént, nem az azt felvevő életet. Önbecsülés az, amiből kinő minden látható, érzékelhető, kimutatható, tesztelhető, felismerhető személyiségi jellemző, de ő maga alapvetően tudattalan, vagy mondjuk úgy: teljesen a háttérben marad. Nem teljes partitúrát ad a következő szintnek, helyenként a „talán így” variációját, amit szabad, korrektív interfészként értelmezünk.
Szerkezete gyermekkorban alakul ki, és amikor a reflexió eléri, már egy igen konzisztens szerkezetet talál, a meghatározás szerint, hiszen akkor már „felismerési szintű felismerő”, idegrendszeri értelemben viszonylag konszolidált. Már kész hiedelmek vannak az egyénnek önmagáról, képességeiről, készségeiről, gyengeségeiről és erősségeiről. Nem egységes időben, de az „én” akkor szilárdul meg, amikor reflektál a környezetében levő egyéniségekre, elkezdi összehasonlítani magát velük, és tudatosul, hogy részben másként működnek. Óvodáskorban és a fiatalabb iskoláskorban a gyermekek még nem képesek helyesen értékelni tulajdonságaikat és viselkedésüket, de személyiségük szilárd váza elkészült.
Az önértékelés megfelelő irányba történő megváltoztatásának lehetősége sokakat foglalkoztat. Értelemszerűen, ismételjük, ez a kérdés csak akkor merül fel, mikor már kialakult személyként képes érzékelni magát. Felmerül az igény, hogy miként tudná legmélyebb egyéniségét a lehető legstabilabb állapotba helyezni, hogy az belülről és mélyről hatékonyan támogassa céljai elérésében, és pozitívan befolyásolja más személyekkel való kapcsolatát. Rosszul felett kérdés miatt gyakran rossz irányba keresgélünk, és nem a korrekt megoldást választjuk, például azt, ami ebben a fázisban könnyebben elérhető, a mások jóváhagyását és dicséretét, ami az önbecsülést már nem éri el, de ideig-óráig talán mégis javít az életminőségen. A személyiség legbelső magja már sprődebb, kevésbé képlékeny, és vele kapcsolatban a helyes magatartás az elfogadás és nem a változtatás lenne, és az vállalkozzon egy ilyen belső utazásra, aki szembe mer nézni azzal, ami van, és azt elfogadja, szorosan és végleg magához öleli, és vállalja azt, hogy nagyjából ennyi jutott neki az önbecsülésből. Sok, vagy kevés, azaz bőséges vagy szegényes, bármennyi, de az még nem a világ vége. Viszont az életében felelhető hiányosságokért nem másokat fog vádolni. És ez óriási eredmény lenne.
Önbecsülés, önismeret, önbizalom, önkép. Lehet egyebet is idesorolni, de általában ezt a négy személyiségi dimenziót szokták felsorolni poppszichológiai írások. Rendszerint azzal a nemes célkitűzéssel, hogy ezeket fejlesztve lehet valaki igazán önmaga, és ha ez a cél teljesül, akkor megérkezett az önmegvalósítás Kánaánjába, ami lehet kockázatos is, amint megjelenik az ismert figyelmeztetésben: „óvakodj azoktól, akik úgy érzik, hogy a bűnnek még árnyéka is elkerüli.” Eleve ez a négyes felosztás így természetesen hamis. A személyiség egy kontinuum, nem darabolható mégoly igényességet és kiteljesedést sugalló nemes fogalmak szerint sem, legalábbis ezek nem lehetnek önállóan funkcionáló elemek, Természetesen ebben a felosztásban könnyebb tárgyalni, így némi „neurális pixelezettség” ennek érdekében bevállalható.