Római világnézet (potestas és auctoritas)

1. rész

A római világnézet

Amikor Róma megjelent Athén falai előtt, fogalmazzunk így, már volt egy komoly történelme, de arról szinte semmit nem tudott a Földközi-tenger többi középhatalma. Igazából nem figyeltek fel rá mindaddig, amíg hódításaival át nem lépte Itália földrajzi határait. Korábban egyiküket sem érdekelte ez a közép-itáliai államocska, aminek múltja sem volt, szemben például a főniciaiakkal, egyiptomiakkal, görögökkel, ráadásul népes sem volt, mint a perzsák, gallok, germánok, szóval egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek. Érdektelen volt a ptolemaioszok (ptolemaidák), a punok számára, a görögökről ne is beszéljünk. Holott a Római Birodalom már készen volt, társadalmi rendjét, világnézetét, jogrendszerét, katonai képességeit tekintve egyaránt. Ha ennek az óvatosan építkező birodalomnak a titkát, motivációit meg akarjuk érteni, akkor nem elég kifejlett szakaszát elemezni, vissza kell menni az alapítási korba, ahol természetesen javarészt mítoszok vannak, de van néhány olyan mintázat, ami feltárja ennek a szomszádai számára is alig észrevehető, viszonylag csendben kifejlődött nagyhatalomnak a szellemiségét, megismerjük azt, amivel egy 20. sz. eleji regény zárul: mi van a (birodalmi) tudat alatt. Nem modern törekvés ez, volt olyan kortárs személy, aki már az események során rájött, hogy történelmet lát, és volt olyan, aki megpróbált következetesen utánajárni a Róma-jelenségnek, és kideríteni, hogy tulajdonképpen mi történik valójában.

Utóbbi nem más mint Polybius (200 k. – 118 k.), a mentalitás-kutatás úttörőjének számító görög hadvezér, történész. Túszént került Rómába, ahol barátságot kötött a kor jeles hadvezéreivel és tanítóival, elkísérte őket hadjárataikra, tárgyalásaikra, útjaira, figyelt, jegyzetelt, ahogy ma mondanánk, majd megírta a Birodalom felemelkedésének történetét. A rómaiak mindvégig kiemelt tisztelettel voltak a görögök iránt, az egyetlen nép, akit en bloc nagyra tartottak, panteonját befogadták, művészetét értékelték, drámáit játszották a római arénákban. Filozófia ugyan nem létezett Rómában, de a rómaiaknak mégsem volt kisebbrendűségi érzésük, hiszen ott volt egy relatív fejlett jogrendszerük, amire hihetetlenül büszkék voltak. Polybius pedig élve ezzel a bizalommal, eltökélte, hogy utánajár mindannak, ami szeme előtt bontakozik ki, hogy miként történhetett, hogy egy jelentéktelennek tartott, szerény létszámú nép meghódította a Földközi-tengeri térség jelentős részét, és úgy tűnik, hogy katonailag továbbra is megállíthatatlan. Nem mohó, nem brutális, de céltudatos, és mindig győztes. Mi ennek a titka, tette fel a kérdést a kíváncsi természettel megáldott görög történetíró.

Polybius elkísérte a római hadsereget több hadjáraton, látta Karthágó pusztulását, elemezte Róma katonai rendszerét, a hadsereg felépítését, a függelmi viszonyt, a hadjáratok szervezését, megfigyelte a katonák gyakorlatozásait, táborát, fegyverzetét. De érdeklődése nem állt meg a kivitelezés pontos megfigyelésénél, hanem utánanézett a nevelési elveknek, tanulmányozta a nép vallásos életét, idősek, fiatalok viszonyát, a társadalom felépítését, megfigyelte a törvények és a bűntetések rendszerének elfogadottságát, és mindezt egy tágabb elméleti rendszerbe helyezte, amiről később szólunk. Polybius mindezek alapján levonta a maga következtetéseit. Sokmindent megtudott tőle az utókor a római nyughatatlanságról, magabiztosságról és sikerekről, a római jogrendszer forrásairól, elveiről, és azt is, hogy Kr. e. 2. században mire alapozza egy legyőzött nép egykori hadvezére azt a véléményét, hogy Róma jelenti a jövőt, és hogy ezt, előbb vagy utóbb, a térség minden állama be foga látni.

A „negatív idő” mindig titokzatosnak tűnt szakemberek és laikusok számára egyaránt, és ebből az anomáliából születtek és születnek a hajmeresztő elméletek, amik éppen ebből a feltáratlan, ismeretlen részből táplálkoznak. Az szokott történni, hogy egy kifejlett állam, birodalom megoldásait nyújtják meg, és simítják rá, mint egy tésztát, annak kezdeti szakaszára, amikor még ki sem látszik a környezetéből, nem készülnek feljegyzések, nem jegyzik a környező népek krónikái.

A negatív időt a rómaiak úgy nevezik, hogy „ősök útja” (mos maiorum), amit igazából csak ők ismernek, legalábbis annak eredeti, mélyebb jelentését, és ami tulajdonképpen megkülönbözeti őket mindenki mástól. Erő és dinamika van benne, de az csak belülről élhető és értelmezhető, és így történt ez korábban is, hogy a kívülálló középhatalmak, környezetükben élő népek, akik csak a létszámukat, földrajzi elhelyezkedésüket figyelték, könnyelműen legyintettek az egészre, vagy valamilyen nagyon felületes, adott esetben erkölcsi választ adtak a kialakuló helyzetre, mondhatni mindezt a saját vesztükre. Rómaiak világhódító magabiztossága és időnként felmerülő könyörtelensége (Karthágó, pl.) mögött, bármilyen furcsa is ezt mondani, egy mély alázat is volt, de ezt a dinamikát kívülről nem lehetett látni, hangsúlyozzuk ismét, ezt csak megélni lehetett. Benne volt ebben egy ősi törzsszövetségi szerződés körülményei előtti főhajtás, ami az írott történelem előtti időben nem szokatlan módon, tudattalan formában volt lementve, mindazonáltal annak tartalma különféle gesztusokban és ceremóniákban mégiscsak megerősítést nyert, továbbá az iránta való pozitív attitűd automatizmusa, az egymásnak tett fogadalom törvényekben őrzött emlékezete (pl. hadsereg nem állomásozhat a megszentelt földön), az istenek (elsősorban Iuppiter – Jupiter) akaratának tisztelete, méghozzá egészen sajátos formában, valami módon mindig az eredet felől közelítve, illetve az egész népre gondolva, akik együtt érték el a sikereket. Tudattalan emlékezet volt, minthogy a szóbeli kultúra nem pontos leírásokat, hanem mítoszokat, képeket, metaforákat tudott közvetíteni, de mindezek nem lettek volna elegendők, ha nincs egy áthagyományozott mentalitás, ami benne volt minden mozdulatban, ahogy a tegnaphoz, a hősökhöz, az ősökhöz, a termőföldhöz, a valláshoz viszonyultak, de ott volt olyan törvényekben, íratlan szabályokban, amiknek látszólag semmi értelme nem volt, legalábbis egy kívülálló számára érthetetlennek, adott esetben nevetségesnek is tűnhettek. A római mentalitás tehát összetéveszthetetlen vonásokkal rendelkezett, de ez nemigen tűnt fel a környező népeknek, azazhogy nem érezték annak erejét, hajlamosak voltak a rómaiak viselkedését helyzetinek, hatalminak titulálni, ami alapvető attribúciós hiba volt.

 Ennek ismerete, tiszteletben tartása, a tudattalan mélysötétjéből felbukkanó közösségi emlékezet, illetve azok ceremoniális emlékeztetői adták azt a római mentalitást, amit kívülről is meg lehetett ugyan ismerni, de csak felületesen, és a kívülállók, illetve azt bentről megélők számára egyaránt érezhető volt az egymástól való jelentős távolság. Megkaphatta valaki a római polgárjogot, szert tehetett komolyabb vagyonra, sőt, akár király is lehetett egy vazallus ország élén, de attól még nem lett római. Az „itáliai légió” egyszerű katonája sem kezelte egyenrangúként egyiküket sem, és nem azért mert lenézte, hanem mert tudta, hogy az nem ismerheti azt a mentalitást, amit adott esetben királyként szolgált. Uralkodóként is kívülálló, példának okáért van ugyan hatalma (potestas), de tekintélye (auctoritas) nincs, ismeri ugyan a római kultúrát, de csak kívülről, míg ő, a római, – nincs jobb kifejezés: az anyatejjel szívta magába. Két modern példát is említünk illusztrációként, de ez ezúttal csak nagyon felületes lehet, mármint az említés. Egyik szerint zsidóvá, formailag, bárki lehet, most tekintsünk el bizonyos nehézségektől, de obszerváns ortodox zsidónak csak születni lehet, és értsük ezt helyén. Nem genetikára utalnánk. Másik a nagyhatalmi szemlélet. Aki nem élt benne, nem gyönyörködött élvezettel a számokban, statisztikákban, a múlt dicső eseményeiben, akit nem érintett és gyötört meg az elvesztés lehetősége, az nem tudhatja, hogy mit is jelent.

Kegyetlen gyermekkorból érkeztek, és akik jelen voltak azok ugyan megúszták a Romulus és Remus sorsát, de az a történet olyan volt, mint valami össznépi, vagy történelmi ujjlenyomat, sohasem lehetett már megváltoztatni, és akárhány réteg is került rá, a hátteret annak a történetnek a kegyetlensége adta, ráadásul úgy, hogy jóvá is hagyták, elfogadták, hogy ez így rendjén van, mintha az lett volna az alapeset. Magának a történetnek volt egy másik üzenete is, amit kevesen vesznek tekintetbe, amiről alább részletesen szólunk, történetesen az ikrek vetélkedésében is megmutatkozó jelenség, az auctoritás kérdése. Rómát kezdetektől, vagyis azóta, hogy megjelent a történelem színpadán, a jogi szemlélet jellemezte, a mindennapi életet, az istenekkel való kapcsolattartást, az országos ügyeket törvények szabályozták, de a törvények jelentését mégsem a betű határozta meg, hanem a tekintély (auctoritas). Ezért volt dilemma az alapítási mítoszban is, hogy Romulus vagy Remus, mert a kettő együtt nem működik, auctoritas csak egy lehet, és ez a szemlélet aztán végigkísérte a birodalom történelmét. Fékekről és egyensúlyokról sokat hallunk, és volt ebből a római korban is, de – csak egy példát mondjunk – olyan, hogy letett és életben hagyott császár nem létezett. Ha uralmának mennie kellet, akkor neki is.

A dominanciakultúra flashbackje, a paterfamilias biztonságnélküli és érzelemmentes világa, akik olyan szépen mutatnak majd a fényképen, akarjuk mondani a síremléken, de annak nem sok köze volt a valósághoz, ahogy a mondás tartja: viszonyuk igéken és nem főneveken alapult. Talán helyesebb lenne a hiány emlékeinek nevezni, mint amit az tényleges érzelmi élet negatívjából öntöttek. Egy-egy szobor megtekintésekor lehet olyan érzésünk, hogy a művész kifaragta a formátlan tömbbe zárt fényt, szabadjára engedte a ragyogást. Abban a családi légkörben, amiről szólunk, viszont mindig ki kellett harcolni az ártatlanság látszatát, máskülönben nehéz volt túlélni. Síremlékeiken mintha az szerepelne: „Íme, ezek voltak azok a testek, akik sikerrel távol tartották magukat az érzelmek birodalmától”, és ne felejtsük, hogy a félelem is érzelem.

Sebzettek voltak, és ha azt akár csak egy pillanatra fel merték volna vállalni, kulturálisan kondicionált világuknak annyi. De volt ebben a kemény világban gyengédség is, nevezzük ezt emlékezeti vagy szakrális párnának, amelyik puha volt és csábító, és ha egy pillanatra lehajthatták arra fejüket, békességet és értelmet találtak. Mint említettük, ezt úgy nevezték, hogy „ősök útja”, a kemény élet puhasági része, és valahányszor megpihentek rajta, megerősödhettek abban, amiért élni akartak. Ilyenkor mintha eljutottak volna az alapkőzetig, amire a keresztény teológia a „istenképűség” fogalmát dolgozta ki. Ebből a jelenetből, mint az álmokból is, valamiféle igazság szivárgott ki, és ennek alapján mondható, hogy ilyenkor azok voltak, akik nem tudtak nem lenni.

Hiányzott minden nőiség abból a világból, bár a gyermekkitevés gyakorlata azért nem számított mindennapinak, de Romulus és Remus alakja és sorsa ott volt mindenki előtt, megoldásul, mentségül. Férfiak el tudják képzelni mit jelentett az akkori technikai színvonalon naponta borotválkozni, ami egyik eleme volt a barbár népektől való különbözés kimutatásának, aminek a végén ott volt az a racionalizálás, az a mentális trükk, amivel minden cselekedetüket, megoldásukat megmagyarázták. Azok a népek, akik magukat felsőbbrendűnek képzelték, akik átható pozitív illúziókkal rendelkeztek önmagukról, képességeikről és jövőbeli kilátásaikról, mentálisan egészségesebbek voltak, hatékonyabbak a hódításban és a kormányzásban, mint olyanok, akiknek nincsenek illúzióik. Ugyanakkor ezek a tulajdonságok a környezetükben ellenszenvet váltottak ki, az érdemtelenség és a túljogosítottság érzését, ami kezdetben csendre inti a népeket, de a robbanás veszélye egyre növekszik, a vonatkozó tulajdonságok pszichés nyomásának mértékével, illetve a ténylegesség érzetének csökkenésével párhuzamosan.

A rómaiak számára hitvallás volt, hogy ők isteni rendelésből lettek a világ (oikomené   ̴ a civilizált világ) urai, de az „istenek rendelése” pontosabb lenne, és még van ezen kívül a valóság is, ahogy szoktuk mondani. A latinok óvatos terjeszkedéssel elérték a görög utódállamok határait, majd egymás után meghódították azokat, adoptálták a csodált görög kultúrát, amit tulajdonképpen a római életstílus szolgálójává (ancilla) tettek, szobraikat és drámaikat lemásolták, szabadon, saját ízlésüknek megfelelően átdolgozták, mondhatni az utókor nagy szerencséjére, másként sok nagyszerű ókori alkotásnak nyoma sem maradt volna. A filozófia viszont onnan nézve haszontalan szócséplésnek tűnt, és abban a formában nem is folytatták, nem is foglalkoztak vele, és sokak szerint ez volt a római mentalitás sikerének egyik titka, nem azért mert az ignoranciából bármit is merített volna, hanem az a lelkület, amelyik nagyvonalúan mellőzni tudta az általuk is nagyra tartott kultúra szellemi csúcstermékeit, és nem vágyott görögebbnek lenni a görögöknél, hanem folytatta azt, ami saját értelmezése szerint sikerében eddig is segítette. Hogy nevezzük ezt?  Mindenképpen a túlságosan meditatív irányultság a pragmatikus döntéshozatal akadálya, de természetesen nem ez volt a fő ok, hanem az, hogy az nem illett Latium népének szokásaihoz, kultúrájához, és nem is birodalomépítő vonás. A rómaiak gyakran úgy tekintettek magukra, mint egy erőteljes és hangsúlyos katonai hagyomány örököseire, és úgy vélték, hogy a kormányzás és a hadviselés pragmatikus megközelítése felülmúlja a görögök vélt idealizmusát. Ez a felsőbbrendűség érzését táplálta a legtöbb római szemléletébe, emellett pedig a görög városállamok felületes szövetségét politikailag széttöredezettnek és együttműködésre képtelennek tartották, akiket „csodáltak, de nem szerettek.” Vagy valami hasonló.

A római mentalitás sokáig egy paternalista (nincs jobb kifejezés) kasztrendszer volt, a plebejusok élete fölött sokáig a kliensrendszer őrködött, éppen ezért mondhatni, hogy a rabszolgaság szerves része ennek a mentalitásnak, nem történelmi esetlegesség. A fegyelem, az állhatatosság, a hűség és a lojalitás, a méltóság, az erény, a jámborság párosult a paterfamilias családi struktúrájával és a kemény becsületkódexszel, amelyben az embernek tiszteletben kellett tartani a társadalom meglevő rendjét, és ismernie kellett a saját helyét benne. Ugyanakkor, mint általában a meritokratikus rendszerek, a felemelkedés lehetőségét nyitva tartotta, és a jelek szerint még akkor is elevennek érezték ezt, ha a látványos előmenetel igazából keveseknek adatott meg, és erre szinte csak a katonai karrier kínált esélyt.

Folytatták viszont az analitikus történetmesélést, és virágzott a költészet is, ami azért nem a líra romantikus időszaka (Juvenalist inkább bölcsességeiről ismerjük, Ovidius nyilván más. És Horatius meg Catullus? Hagyjátok már abba! Igaz, valóban nagyszerű alkotások születtek, de mindenik még mindig messze van Rumitól, hogy Nicole Kraussról ne is beszéljünk:)). Nagy hangsúlyt fektettek a jogra és a kormányzásra, ma úgy mondanánk, hogy ebben tartották méltóságukat, de nyilván ennél sokkal többről van szó. Kifinomult jogrendszert hoztak létre, amely mellesleg, a birodalomépítés során, megkönnyítette a hatalmuk alá került különböző népek és kultúrák közötti átjárást, elősegítve a stabilitást és a lojalitást. Sok más mediterrán társadalom kevésbé formalizált jogrendszerrel rendelkezett, kormányzásuk gyakran a helyi szokásokra és hagyományokra támaszkodott, ami ellentmondásokhoz és gyakori konfliktusokhoz vezethetett.

Extrovertált erényeket támogató kultúra, ahol a dicsőség volt a személyi és a társadalmi hierarchia „összfegyvernemi” csúcsán. Rendben volt önképük is, gyakorlatiasnak, szigorúnak, fegyelmezettnek, aszketikusnak és egyenesnek tartották magukat. Ezzel szemben például a görögöket puhánynak, nagyképűnek, okoskodónak, durvának, hiúnak és lustaságra hajlamosnak tartották, dekadensnek, és azt sem értékelték, ha valamelyik nép körében a gazdagsággal való kérkedést tapasztalták. Ezért sokan dekadenciát, és a Birodalom hanyatlásának egyik jelét látják abban, amikor ők is elkezdenek lazább erkölcsi, illetve fizikailag kényelmesebb, diszítettebb életet élni.

Továbbá úgy gondolták, mint ki is fejtjük kissé részletesebben, hogy jólétük és uralmuk fenntartása az istenek tiszteletén múlik. Ennek egyik folyománya volt, hogy úgy érezték, hogy azt a kegyet, amit ők kaptak és megéltek, amit mindenképpen igaznak, helyesnek és felsőbbrendűnek éreztek a környékbeli népek berendezkedéseivel szemben, megfelelő csatornákon és méltósággal továbbadják, mindenekelőtt a leigázott népeknek, és ezért volt fontos számukra, hogy cáfoljanak minden zsarnokoskodással kapcsolatos vádat, és ragaszkodjanak ahhoz, hogy birodalmuk önvédelemre, az értékek terjesztésére épül. Róma békét hoz, Róma védelmi szövetség. Az expanziójuk kezdeti szakaszában világosan látszott az igyekezet: mi csak segíteni akarunk, demokráciát és jólétet hozunk, – és mindezekben korunk történelmének egyes fejezeteit látjuk visszaköszönni, bár egyáltalán nem célunk olyan irányba elvinni a diskurzust, mert az akár kísértetiesen hasonlító külső jegyek mögött lényegi belső különbségek lehetnek.

A római vallás erősen pragmatikus és szerződéses jellegű volt, a do ut des („adok, hogy te is adj/adhass”) elvén alapult. A rómaiak szelleme nem gyönyörködött az elvont fogalmakban, és ez érvényesült a vallás területén is. Vergilius pl. úgy beszél az istenekről, mint akikből minden emberi érzés hiányzik, és mentalitásuk meglepően jogi természetű. De nem is lehet másként birodalmat építeni, csak egy olyan pietas-ra, amit „távolságtartó kegyességnek” nevezhetnénk, amiben a „harcos ethosz”-nak is helye van, és amit az alapítási mítosz kegyetlen légköre, a mindennapi életgyakorlat, a paterfamilias keménysége munkált, ismételjük: a vallási jámborság mellett. A vallás nem elvont fogalmakon alapult, nem volt kidolgozott mitológiájuk, hitrendszerük, de a vallásos gyakorlatok a mindennapi élet részei voltak, például az ima, templomokban vagy az ősök oltára előtt, és nagy figyelmet fordítottak a rituálék és az áldozatok helyes gyakorlására. A személyes hit vagy dogmák gyakorlatilag semmilyen szerepet nem játszottak az istenekkel való kapcsolattartásban (pietas), azt inkább olyan társadalmi kötelességnek tekintettek, amit senki nem is kérdőjelezhetett meg, ehhez pedig, mint történelmi minta, ott volt őseik gyakorlata, illetve a mítikus papkirálynak, Numa Pompiliusnak, Róma második uralkodójának példája, aki soha nem háborúzott, és aki (éppen emiatt, vagy ebből következően, lévén hogy) közvetlenül tárgyalt az istenekkel. A római identitás központi eleme pedig a mos maiorum, „az ősök útja”, ami aligha érthető, még kevésbé kívánatos egy mai ember számára. A „társadalmi kötelesség” bennünk negatív érzéseket ébreszt, ezért talán nem egészen pontos megfogalmazás, de a lényeg mégiscsak az, hogy törvényi szabályozás volt rá, és nyelvünkre „ateizmusként” fordított, az ősök hagyományaival szembemenő makacsságot, hanyagságot, azaz a görög eredetű fogalommal, az „atheotész”-szel jelölt magatartást, szigorúan büntették.

Nem létezett olyan, hogy az „egyház és az állam szétválasztásának” elve, fontos állami döntésekkor megkérdezték az augurokat, illetve a szövetség, majd a Birodalom főpapja mindvégig az ország valamely rangos (katonai) vezetője, később maga a császár volt, ami nem teológiai képzettséget igényelt, csak jelezte, hogy a szakrális kapcsolat is az ő ellenőrzése alatt van. Az egyszerű rómaiak számára a vallás a mindennapi élet részét képezte, és az ősök tiszteletével kezdődött. A római naptár is a vallási ünnepek köré épült, nem ismert olyan ciklikusságot és szabályozottságot mint a zsidó vagy a keresztény naptár, de az év napjainak több mint egyharmada ünnepnapnak számított.

Alapvetően a római mentalitás egy végtelenített hübrisz volt, amit realista érdekek mérsékeltek. Belátták ugyanis, hogy felettébb nem érdemes felbosszantani a leigázott népeket, mert a lázadás egyik félnek sem érdeke, és ebben volt egy messzire visszavezető gondolat: mi békét hoztunk. Ha csak egy kort veszünk, mondjuk a késői köztársaságot, érezhető Róma demonstratív szándéka, hogy ismerjék el, fogadják el a népek, hogy a rómaiak uralmával csak nyerhetnek. Birodalmukat óvatos és viszonylag lassú építkezéssel szerezték meg, kezdetben sokfele vazalluskirályok révén gyakorolták a hatalmukat, a vége fele is próbálkoztak hasonló módszerrel (amici, foedus) a határok biztosítására, de ha a vazallusok kívül voltak, a szélen, akkor csak idő kérdése volt a szerződés felmondása, mert ők más mentalitással éltek, mint a rómaiak.

A leigázók és a leigázottak között mindig is érdekes interakciók alakulnak ki, és ez érvényes a modern érában, sőt, az egyéni, a személyesebb rendszerben is. Az uralkodók és az alattvaló, a győztesek és a vesztesek között nem egyoldalú volt a viszony, mint ahogy sokan naivan gondolják, hanem egy igenis dinamikusnak mondható kapcsolat alakult ki, amiben érdekes módon, sokszor a vesztesek akarata dominált. Amikor azt a frusztrációt, ami a leigázottsággal járt, már ez sem tudta kompenzálni, akkor fejlődött ki egy lázadás. És a rómaiak tisztában voltak ezzel a dinamikával, sokáig helyesen is alkalmazták, és a leigázottakkal, a szövetségeseikkel, akikkel a kapcsolat azért mégiscsak aszimmetrikus volt, állandó kapcsolatban, tárgyalási folyamatban maradtak, jóllehet ennek célja mindenki számára egyértelmű volt: a fennálló viszonyok állandósítása, a kapcsolatok stabilizálása és a felsőbbrendűség érvényesítése volt.

Auctoritas

Az alapító eszmék fontosságát nem lehet eleget hangsúlyozni, főként akkor, ha a társadalom vagy az alkotmányos rend az „ősi hagyomány” tiszteletére épül, és ez esetben a „alkotmányos rend” nyilvánvalóan a történelmi szituációba ágyazva értendő. Az alapító eszmék, a keletkezési mítoszok, narratívák, olyan alapvető rétegeket képeznek, amelyek nagyon makacsul fennmaradnak a különböző társadalmi és történelmi mozgások során is, és amelyekből mindig lehetséges a változó körülmények között az igazodó megújulás. „Egy történelmi jelenség fontosságának megítélése lehet érték- vagy hitbéli ítélet, főként abban az esetben, ha olyasmire vonatkozik, ami hosszú távon értékesnek tűnik számára”, vagy, tegyük hozzá, gazdag múltja van. (Max Weber)

A római mentalitást, gondolkodásának ősi rétegeit, meghatározó elveit keresve jutunk el a hatalom sajátos értelmezéséhez, az auctoritas fogalmához, a tekintélynek a központi jelentőségéhez. Jellemző erre a kifejezésre, ennek különleges státuszára, hogy a görögök meg sem próbálták, vagy nem akarták lefordítani, ami valami olyasmit jelent, hogy nem tudták beilleszteni a görög szellemiségbe, pedig az sem volt éppen szegényes, vagy hogy a saját fogalmukat használjuk ez esetben is: nem volt barbár. Valójában egy nagyon specifikus római kifejezés, amelynek gyökerei egészen a kezdetekig nyúlnak vissza. Ennek ellenére a legtöbb nyelv átvette, és beillesztette szótárába, mint olyan igét, amely olyan hatalmat jelöl, amely nem eseti és vitatott, nem önkényes mérlegelésen alapul, hanem olyasvalamin, amiben már eleve van egy konszenzus, mert egy hagyományosan az ész által elfogadott és jóváhagyott rend objektív értékét képviseli és erősíti meg. A rómaiak auctoritas-fogalma sikeres birodalmszervezési tapasztalatukból származott, és alapvetően nem a szubjektív akaratban és nem is valamilyen katonai erőben gyökerezett, hanem egy ősi rend képviseletében, amelyet a történelmi emlékezet, az eredet és a formálódás mítoszai, elbeszélései alapvetőnek és jónak tekintettek, követendőnek mutattak.

Teszünk egy kis kitérőt, méghozzá az egyik legérdekesebb és a mentalitás-kutatás úttörőjének számító Polybiusszal, akire fentebb, anélkül hogy megneveztük volna, már tettünk utalást. Túszént került Rómába, és ott barátságot kötött a kor jeles hadvezéreivel és tanítóival, majd megírta a Birodalom felemelkedésének történetét, legalábbis ahogyan ő látta. Röviden és kissé történelmietlenül, mégsem pontatlanul azt mondhatjuk, hogy élethivatásának választotta, hogy utánajár annak, miként jutottak el a rómaiak oda, hogy meghódítsák a Földközi-tengeri térség jelentős részét, és úgy tűnik, hogy megállíthatatlanok a további expanzióban. Legyőzték geopolitikai riválisaikat, Karthágót, Macedóniát és a Szeleukida Birodalmat, és mindez így együtt már nem tudható be alkalmi sikernek, szerencsének, sőt, minden jel szerint nem is egyetlen és technikai tényezőn, mondjuk a katonaság szerepén múlott. Több tényező együttes hatása lehet mindez. Polybius megpróbál minden kérdésnek utánanézni, olvas és kérdez, utazik, megfigyel, elmélkedik, végül összefoglalja tapasztalatait. Töredékesen fennmaradt, folyamatosan írt műve, a Históriák egy egyetemes történelem (természetesen római szemszögből nézve a világot), amely a Római Köztársaság világhatalommá válását írja le és magyarázza meg az ókori mediterrán világban. A mű részletesen dokumentálja a Kr. e. 264 és Kr. e. 146 közötti politikai és katonai ügyeket az egész hellenisztikus Földközi-tenger térségében, szemtanúk beszámolói alapján megismeri Karthágó és Korinthosz Kr. e. 146-ban történt legyőzésének és lerombolásának történetét, valamint a szárazföldi Görögország római annexióját az akhaiai háborúkat követően. Polybius felvázolja híres elméletét az „alkotmányok ciklusáról” (az anaküklózisról), és leírja azokat a politikai, katonai és erkölcsi intézményeket, amelyek lehetővé tették, hogy a rómaiak legyőzzék riválisaikat a Földközi-tenger térségében.

Polybius egy érdekes törvényszerűséget figyelt meg a világtörténelemben, legalábbis abban a szakaszában, amire rálátása volt. Eszerint a történelem során bizonyos alkotmányos, kormányzati stílusok váltják egymást, méghozzá meghatározott sorrendben és számuk igencsak korlátozott. Hat vagy hétféle kormányzati stílust vél felfedezni, amelyek ciklikusan, és meghatározott rendben váltják egymást. Van egy felszálló, és van egy hanyatló sorozat. A hanyatlás erkölcsi jellegű, olvasata szerint, és olyan tényezők szerepelnek benne, mint mohóság, gőg, igazságtalanság és hatalomvágy. A korábban felhalmozott erkölcsi tőkét fogyasztja el tulajdonképpen az utolsó két-három kormányzati rendszer. Ezután szükségszerű összeomlás következik, és egy új kezdet. Így a zsarnokság elkerülhetetlenül felváltja a monarchiát, hogy aztán megdöntsék. Az immár kialakuló arisztokrácia is arra a sorsra jut, hogy az uralkodók visszaélnek hatalmukkal, és a rendszer így oligarchiává alakul át, amely már nem a közjót, hanem a sajátját tartja szem előtt. Ezt viszont felváltja a demokrácia, a nép uralma, amely végső lépésként elkerülhetetlenül ochlokráciává, a csőcselék uralmává alakul. A kör itt zárul le, amikor egy erős egyén felemelkedik, és ismét monarchiát hoz létre.

A görögök, miután országuk provinciává vált, Róma győzelmeit nem a köztársaság érdemének, nem közösségi vagy személyes erényeknek, nem a szervezettségi, logisztikai fejlettségüknek, hanem pusztán a (rablott) felhalmozott vagyonnak tulajdonították, és ezzel máris egy erkölcsi fogalmat sikerül a diskurzusba vinni, amivel az egész történet jelentőségét és értékét degradálni lehetett. Legfeljebb olyan magyarázatot adtak, hogy a szeszélyes sorsistennő, Tyché (Fortuna), aki vakon osztogatja kegyeit, most úgy döntött, hogy lemond védenceiről, és a hatalmat a Tiberis partján élő népnek adja. Ez már egy semlegesebb verziója volt a fenti magyarázatnak. Polybus azonban megfosztotta honfitársait ettől a hiábavaló és csalóka vigasztalástól azzal, hogy feltárta előttük Róma nagyságának igazi tényezőit. Az erkölcsi érvelés mindig ott kísért az értelmezések során, nagyon alacsony a belépési küszöbe, nem kell erőfeszítést tenni, nem kell utánajárni, elviselni, belátni szinte semmit, csak egy felületes erkölcsi ítélettel lenullázni az esemény, a folyamat értékét.

Polybius szerint a rómaiak azért győzték le riválisaikat, azért lehettek meghatározó tényező a térségben, mert a polgárok egymáshoz és az államhoz való hűségét a nevelés és a vallás erős szálaival erősítették meg, és olyan szokásokat és intézményeket alakítottak ki, amelyek kiegyensúlyozzák és megfékezik népük negatív késztetéseit, és elősegítik a nemes cselekedetek iránti mély vágyat, az erény szeretetét, a szülők és az idősebbek iránti jámborságot, valamint az istenfélelmet (deisidaimonia – azonban ezzel a görög kifejezéssel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy nem minden összefüggésben jelentett pozitív érzületet, használták bigottság, illetve túlzott vallási aggályoskodás kifejezésére is).

A becsület éppúgy, mint az erény, a köztársaság alapelvévé vált, a polgárok azon fáradoztak, hogy kiérdemeljék a többség elismerését, egyfajta tisztességet és dicsőséget. A római ifjúság pedig lelkesen követi ősei erényeit. A patríciusok és plebejusok mérsékelt küzdelmei végül megteremtették az alkotmány szilárd és egyenlő egyensúlyát, amely egyesítette a népgyűlések szabadságát a szenátus tekintélyével és bölcsességével, illetve a királyi magisztrátus végrehajtó hatalmával. Amikor a konzul kitűzte a köztársaság zászlaját, minden férfi esküvel kötelezte magát, hogy kardot ránt a haza ügyéért, amíg tízéves katonai szolgálattal nem teljesíti szent kötelességét. Ez a bölcs intézmény folyamatosan a szabadok és katonák felnövekvő nemzedékeit öntötte a hadszíntérre, létszámukat pedig Itália harcias népei gyarapították, amelyek bátor ellenállás után engedtek a rómaiak bátorságának, és elfogadták azok szövetségét.

Polybius elkíséri a római hadsereget több hadjáratban, látta Karthágó pusztulását, megfigyelte Róma katonai rendszerét, hadseregüket, fegyverzetüket, gyakorlatukat, alárendeltségüket, hadjárataikat, táboraikat. Polybius mindezekből következtetett a félelemre és a nyugalomra képtelen nép szellemére és sikereire.

A római jog alapvetően köztársasági eredetű, onnan származik, oda tartozik. Az a forrása, az a természetes közege. A magánjogot a nép által választott bírák védik, és a nép által hozott törvények fogalmazzák meg és érvényesítik. A római hagyományban a magánjog és a közjog közötti kapcsolat alapvető fontosságú, mindig is egyfajta természetes összetartozás és egyidejű feszültség volt köztük. Tartalmazza azt a saját történelmükből levont tanulságot, hogy csak a köztársaság képes megvédeni az egyén szabadságát, mivel csak a köztársaságban van az, illetve csak ott lehet biztosítani azt, hogy a hatalomban lévőket azok választják és ellenőrzik, akik saját bőrükön érzik az ő tevékenységüket, akiknek szabadsága és vagyonbiztonsága a hatalmon levőktől függ. Sokan ezt ókori demokráciának nevezik, de azért jegyezzük meg, hogyha ilyet vezetnének be egy mai demokratikus országban, másnap a felnőtt lakosság 98%-a az utcán demonstrálna ellene. De az elvet értjük.

Ahol megszűnik a népi ellenőrzés, a „mores”, a szokások fenntartó ereje, ahol nincs többé védelem a zsarnokság közvetlen veszélye és ezáltal a szabadság megszűntetése ellen, ott a zsarnok uralma következik, aki mindenki más szabadsága és vagyona szuverén urának gondolja magát. Ez a meggyőződés nagyon mélyen élt a rómaiak emlékezetében, és kanonizált történelmük több epizódjából táplálkozott, ezek közül a legismertebb az, amelyik a király elűzéséhez vezetett, mert a jó és törvénytisztelő uralkodók után olyasmi következett, amiből nem kértek többet. Ettől kezdve a királyságot a zsarnoksággal azonosították, és a monarchia visszaállítására tett kísérleteket a lehető legsúlyosabb bűnként ítélték el, lásd Caesar esetét. Ez azt jelenti hogy a köztársaság eszményét, a szó szoros értelmében soha nem adták fel, még akkor sem, amikor a császárok hatalmának árnyéka borult rá.

Augustus például legitimitását abból a rendkívüli hatalomból nyerte, legalábbis ez volt a szándék, amelyet az Augustus név közvetített, a név, amelyet formálisan a szenátus adott neki, de amelyet ő maga választott ki gondosan, és a döntés hátterében a római jogtörténet mélyreható ismerete állt, írja Okko Behrends, göttingeni professzor. Ez egy augurális fogalom volt, amely a római társadalom legősibb vallási eleméhez, az augurok (augurus), a madárjósok szervezetéhez és gyakorlatához kötődik. Ez adta egykor a legitimitást és a szellemi biztonságot Róma alapításához. Nem parancsoló, hanem értelmező hatalom volt, amolyan tógás, és lényegét tekintve a már ismert központi fogalmon, a tekintélyen, azaz az auctoritason alapult. Az Augustus név és az auctoritas minősége tulajdonképpen ugyanannak az éremnek a két oldala. Augustus a vallásosabb részét mutatja, auctoritas az elméleti részét, azt ami ellenáll minden logikai próbálkozásnak, ami a vonatkozó hatalom eredetének mítikus-konszenzuális mivoltát fejezi ki. Az augurok szerepet kaptak a későbbi időben is, és a racionális, az erőben és a hatalomban bíró katonai és közigazgatási elit nem kérdőjelezte meg hatalmukat, és nem is tette fel a kérdést: honnan tudjátok, ti sem vagytok képzettebbek mint mi.

Az auctoritas kifejezést maga Augustus is értelmezte, méghozzá igen emlékezetesen. A köztársaság alkotmányát helyreállította, és egyfajta szakmai szabadságot biztosított a jogászok számára, hogy a köztársaság jogi életét szabadon szervezzék, de mindezt az ő autoritása nevében tegyék. Nem császár volt, hanem princeps, a köztársaság helyreállítója, és hogy ezen belül ő is ugyanolyan polgár, mint a többiek, és ezért azokban a tisztségekben, amikre megválasztják, egyanannyi hatalma van mint társainak, viszont ami az auctoritást illeti…, de hagyjuk szóhoz jutni őt magát: „Post id tempus auctoritate omnibus praestiti, potestatis autem nihilo amplius habui quam ceteri qui mihi quoque in magistratu conlegae fuerunt.” „Ezután az auctoritásban minden személyt felülmúltam, azonban nem volt nagyobb hatalmam (potestas), mint a többieknek, akik társaim voltak az egyes magisztrátusokban.” Ez az auctoritas, annak kifejezése, amit az augusztusi cím jogi értelemben jelentett, és a legitimitásnak egy nagyon kifinomult formájában tárja a nép elé azt a tényt, hogy minden további hatalom csak tőle származhat.

Az Augustus név tartalma az auctoritas kifejezéshez képest még erőteljesebb. A római vallás legidősebb, legtartósabb és legsikeresebb rétegében gyökerezett, és még a városok előtti települések koráig, az első szövetségi rendszerig nyúlt vissza. Éppen ezért egy ősi állapotot és rendet, illetve a köztársaság eszméjét hangsúlyozta, hiszen a köztársaság, a szabad település, a szabad polgár gondolatát és érzetét idézte fel, vagyis szabad polgár szabad településen, maga a köztársaság. És ez a visszautalás akkor is hatékony volt, hogyha a múltban sem volt soha tökéletesen rendben minden, de azzal az álmodozókon kívül mindenki tökéletesen tisztában volt. Az Augustus név úgy jellemezte az azt viselő személyt, mint akit Jupiter, az augurális vallás legfőbb istene kiválasztott és megáldott, és ezért az illető képes volt az áldást közvetíteni a köztársaság polgárainak is, mondja az idézett Okko Behrends.

Augustus, mielőtt elfogadta volna ezt a nevet, elutasította a Romulus nevet, amit a szenátus ajánlott fel számára. Azért a történelmi helyzet ismerete sokat segít ennek megértésében. Amikor Caesart megölik, és még nagyon nem dőlt el semmi, a fiatal Augustus, a fogadott fiú, látványosan felveszi nevelőapja nevét, és kiáll annak öröksége mellett. Ekkor nem sok dedikált cég kötött volna életbiztosítást vele. A szenátus nyilván már korábbi pályafutásából is meri a becsvágyó Octavianust, ezért ajánlja fel neki a Romulus II nevet, de az az első királyra emlékeztett volna, annak minden előnyével és kockázatával, ezért inkább az elvontabb Augustus nevet részesítette előnyben, mint említettük, igen tudatosan, a (kissé modern kifejezést használva) latiumi múlt és néplélek, a római jog forrásainak ismeretével felvértezve. Ezzel ügyesen elkerülte hogy egy teljhatalmú monarchára emlékeztessen, és úgy idézze fel az alapítás és újjáalapítás összekapcsolásának gondolatát, hogy egy olyan nevet és szerepet választott, amiben alig van postestas, de annál több auctoritás.

Egykor a római törzsek (gentes), az egyesülés előtti időben, független falvak voltak Latiumi síkságán, a mai Lazio (déli) területén, a Mons Albanus körül, amelyeket a közös nyelv és a közös kultúra kötött össze. Közülük mintegy harmincötön (kezdetben három, aztán húsz) egyesültek, amivel létrejött a legkorábbi római szövetség. A rend fenntartása, a vitás kérdések rendezése napirendé vált. És itt vált el a római mentalitás minden mástól, hogy valahányszor a telepesek között vita, viszály támadt, annak rendezése kizárólag a papkirályi hatalom eszközeivel történt. Soha nem használták a hadsereget a viszály megoldására, hanem csak a szakrális csatornákat. A papkirály hatalma nem a törvényen, hanem a rátestált és vitán felül álló auctoritáson nyugodott. Szava nem a törvény szava volt, hanem tanácsolt, útbaigazított, nyelve pedig az, amit ma „római jog”-nak ismerünk: elvek, fogalmak, meghatározások, képek, metaforák. 

Az a meggyőződésük, hogy az istenség egyformán és hatékonyan jelen van minden település vagy állam felett, vagyis a települések nemcsak a területet birtokolják, hanem az isteni áldásához is jussuk van, – a tökéletes egyenlőség elvét jelentette. Mint földműves-kultúrából kinőtt szövetség számára, az égbolt és az istenek segítsége mindenütt ugyanúgy mutatkozott, minden vallásos érzület számára segítséget nyújtott, nemcsak lokálisan. A fentről letekintő istenség mindenütt ugyanazt követelte, hogy tiszteljék őt azzal, hogy szépségére és tisztaságára a békével válaszolnak a Földön. Az eredmény az lett, hogy Latium népének szövetségébe ez a személet került: az istenség mindenütt és mindenki számára jelen van, jelenlétét pedig békességgel kell meghálálni és biztosítani. A szokásjog nem parancsra, hanem tekintélyre, auctoritásra volt alapozva, és így került be az emlékezetbe, az alapítási mítoszba. Az isteni jogviszony megelőzte a döntést, és nem a döntés hozza létre, így a bíró feladata sem az, hogy jogot alkosson, hanem hogy azt igazságosan és következetesen alkalmazza. Nem a betű, hanem a „törvény szelleme” a fontos, amit gyakorlatilag az auctoritas fogalmazott meg.

Az szövetségi terület pedig szent volt, főként a köztársaság idején nagyon kellett vigyázzon minden katonai parancsnok erre, vagyis hogy azt a körzetet meg ne sértse, hatalommal be ne szennyezze, mert ha átlépte annak küszöbét, azonnal elvesztette a megbízatását és ezzel a hatalmát. Ezt még a principátus korában is betartották, legalábbis a jog érvényben volt, a híres szállóige, amit Ceasar szájába ad a hagyomány, éppen erről szól: átlépett egy határt a hadsereggel, azaz potestas-szal „őseink békével szentelt földjére” lépett, ami sértés rájuk nézve, és isteneinkre. Más mediterrán kultúrák, mint Egyiptom és Mezopotámia, amelyek szintén a neolitikus forradalomra épültek, más megoldást választottak, és abszolút királyságot állítottak fel, akik ugyanazt a katonai erőt, amelyet az ellenséggel szemben alkalmaztak, az alattvalóikon is érvényesítették. Róma azonban más utat választott, és ennek külső formáit őrizte és tiszteletben is tartotta, legalábbis a 4. sz elejéig. De az már egy másik kor, más szemlélet, „Andere Städtchen, andere Mädchen”.

A jogállamiság megőrzését az ég fenséges hatalma iránti tisztelet egyik formájának tekintették, és az isteni áldás biztosításának legfontosabb eleme a béke megőrzése, ami így vallási feladat volt. Az istenekkel való zavartalan kapcsolathoz nyugalomra volt szükség, ezért viszály esetén sem volt szabad a katonaságot belső célra felhasználni, sőt nem is állomásozhatott a területen egyetlen katona sem. Innen származik a római polgárok öltözete is, a tóga, egy laza, áramló ruhadarab, amely a jobb kar kivételével az egész testet takarta. Szinte lehetetlen agresszívan viselkedni egy ilyen öltözékben.

Míg Rómában az augustusi propaganda ragaszkodott a Pax Romana-hoz, amely Augustust békés tógában mutatja, amint az istenek békéjének biztosítása érdekében jogokat gyakorol, addig Egyiptom fáraóját gyakran látjuk lengő karddal, bunkóval, vagy amint éppen egy megkötözött embert gyilkol. A mezopotámiai térségben is találunk hasonló képeket. A római hagyományban ez a béke és a háború szükségszerű elkülönítésének, a Jupiter és Mars uralma közötti különbségtételnek súlyos megsértését jelentette volna.

Amikor Cicero azt mondta, hogy a katonai hatalomnak át kell adnia helyét a békés jogállamiságnak, akkor egy mélyen gyökerező hagyományra utalt. Mivel ez a jog kezdettől fogva a szabad telepesek életét a jog uralma alá szervezte, a papkirályt és a későbbi magisztrátust e rend igazgatásának szerepére kötelezve, a rómaiaknak jó okuk volt arra a meggyőződésükre, hogy a köztársaság minden vonása már az első királyok alatt kialakult, amelyben a királyság legitimitása a szenátusban jelen lévő alapító atyáktól származott. A felelős pap-király tekintélyt gyakorolt, és hatalma volt az értelmezésre és a tisztázásra, de nem volt joga parancsolni.

Nem feudális rend, hanem kliensi viszony

Az egyes genseken belül a nukleáris család állt, amelyet a paterfamilias, azaz a rangidős felnőtt férfi irányított. Hatalma abszolút volt a család összes többi tagja felett, az életmód, az oktatás és a vagyon dolgában. A nőknek és a gyermekeknek nem voltak jogaik, kizárólag a férfiak irányítása alatt álltak. Egy nő, ha férjhez is ment, vagy apja hatalmában maradt, vagy átkerült a férj hatalmába, a házassági szerződés szerint.

A római családokat az ősök iránti tisztelet jellemezte. A gazdagok otthonaiban egy lararium nevű szentély állt, amelyben az ősökre emlékeztető tárgyak voltak, és amik előtt imákat mondtak, kérve az elhunytakat, hogy vigyázzanak az élőkre, védjék meg őket, támogassák törekvéseikben. Az élők minden módon igyekeztek tiszteletet mutatni az elhunytak iránt, nehogy azok haragja miatt veszedelembe kerüljenek.

A törzsi rendszeren belül a népet családok szerint szervezték. A korai köztársaság törzsi jellegű volt, az eredeti törzsek egyesülése után azok vezetői alkották a patríciusi osztályt, majd a továbbiak csatlakozásával magalakult a latinok népe, mintegy 35 törzs szövetsége nyomán, mint említettük. A római törzseknek ez az összeolvadása érdekes kontrasztot képez más itáliai és a galliai törzsekkel szemben, amelyek ellenálltak az együttműködésnek, és ez a szétforgácsoltság lett a vesztük, amit a rómaiak gyakran emlegettek. Többek között a görög poliszokkal kapcsolatosan is. Sok görög város nem egy kompakt papkirályi hatalom alatt egyesült, hanem laza szövetséget alkotott(megapolisz), amin belül nem volt erős kapocs, és könnyen szét is esett, amint arra Polybius is rámutat.

A köztársasági társadalomban az alacsonyabb osztályba születettek nem rendelkeztek teljes önállósággal, a felsőbb osztályok tagjai – mint patrónusok – védelmet nyújtottak a szabadoknak és a plebejusoknak, akik az ő „klienseik” lettek. A patríciusok és a plebejusok közötti vitákban a kliensek (clientes) a patrónusukhoz tartoztak, de mint osztály továbbra is a plebs tagjai maradtak. Hogy a clientes e viszonya nem a jog és a törvény bélyegét viselte, az abból a tényből is kitűnik, hogy a törvények bevezetésével és megismerésével minden osztályban fokozatosan megszűnt a clientális viszony, mert amint az egyének a törvényben védelmet találtak, annak átmeneti jellege szükségszerűen megszűnt.

A római társadalom hagyományosan rendkívül merev volt, az osztályok szigorúan meg voltak határozva, de azért elég sok volt köztük az interakció. Aztán az első századra a hatalmas Birodalom irányításához szükséges rátermett férfiak iránti igény fokozatosan felszámolta a régi társadalmi korlátokat. Nem tartozik szorosan a témához, ezért most csak futólag említjük meg, hogy ahhoz, hogy a hadakozó állam fenn tudja tartani népességét, minden római nő legalább 6 gyereket kellett szüljön. Szülésenként ez 1,7 százalékos kockázatot jelentett az elhalálozásra.

A plebejusok patríciusoktól való függőségét gyakran úgy ábrázolják, mint tökéletesen törvényes kapcsolatot – sőt, mint szakrális kapcsolatot, hiszen a patríciusok kezében volt a sacra, tehát a vallási cselekmények gyakorlásának joga, és a plebejusok ezek nélkül mintegy istentelenek lettek volna. A plebejusok a patríciusokra hagyták képmutató dolgaikat, azok meg megtévesztették a népet (ad decipiendam plebem), ahogy mondja Cicero.

Kezdetben a meghódított népekkel is próbálkoztak a kliensi viszonyt gyakorolni, és a birodalom határain a római hadvezérek patrónusként álltak az általuk meghódított népek szolgálatára, míg a római tartományok vagy városok gyakran kerestek egy befolyásos szenátort, aki patrónusként felügyelte érdekeiket Rómában.

Nem érzelmi élet, hanem birtoklás

Róma alapítóit, Romulust és Remust, úgy ábrázolták, mint akiket már a csecsemőkorukban kitettek a családból, mint akik a családi szeretettől elszigetelten nőttek fel, és úgy éltek, mint valami törvényenkívüli betyárok.  Hasonlóképpen az első rómaiakról is úgy tartották, hogy nem udvarlással és kölcsönös érzésből házasodtak, hanem erőszakkal szerezték meg a feleségeiket (szabin nők elrablása). A római életnek ez kezdete, a természetes erkölcsiséget, az érzelgősséget, sőt, az érzelmeket kizáró, vad durvaságot és egy jellegzetes elemet hoz magával, méghozzá a családi kapcsolatban az érzéketlenséget, önzést, amit a római erkölcsök és törvények természetesként kezeltek, sőt, a törvények minden érzelmi kötődést negligáltak, tulajdonképpen egy érzelemmentes környezetben tudtak igazán csak érvényesülni.

A görögök életében, bár azt éppúgy jellemezte a patriarchális viszony, mint a rómaiakét, azonban a családszeretet és a családi kötelék már a kezdet kezdetén megjelent, és már Odüsszeusz és Penelopé kapcsolata sem nélkülözi a házastársi hűséget és gyengédséget.

A házasság, szigorú és formális formáját tekintve, egy puszta szerződésnek felelt meg, a feleség a férj tulajdonának része volt (in manum conventio), és a házassági szertartás alapja a (coemptio) volt, olyan formában, mint amilyet bármely más adásvétel alkalmával is elfogadhattak volna. A férj teljes hatalmat szerzett a felesége fölött (kivéve a „sine manu”, amikor az apa „tulajdonában” maradt a lány), illetve a közös vagyon fölött is, így mindent, amit a nő szerzett, a férjének szerezte. A köztársaság korszakában a házasságkötésekhez egy vallásos szertartás (confarreatio) is tartozott, de ezt később már nem gyakorolták.

A gyermekek helyzetét a rabszolgákéval analógnak tekintették, bizonyítja ezt az a jogi eljárás, amin a felnőtt gyermekeknek is ugyanúgy át kellett esniük (imaginaria servitus, mancipium) nagykorúsításukkor, mint a rabszolgáknak a felszabadításuk esetén. Az örökléssel kapcsolatban úgy tűnik, az erkölcs azt követeli meg, hogy a gyermekek egyenlően osztozzanak. A rómaiaknál ezzel szemben a végrendeleti önkény a legdurvább formában nyilvánul meg, és egyáltalán nem volt tekintettel az egyenlőség elvére. Számunkra ez az erkölcs alapvető viszonyainak elferdítve és demoralizálva. Az a szigorúság, ami az egyén az állam részéről megélt, ugyanazt tapasztalta és alkalmazta a családban is, a paterfamilais egyfelől szolga, másfelől zsarnok.

A római jog, különösen az adósságok tekintetében, kegyetlen is tudott lenni. A korai köztársaságban a hitelezőknek törvényes joguk volt arra, hogy azokat, akik nem törlesztették adósságukat, egész családjukkal rabszolgasorba kényszerítsék.

Nem az erkölcs, hanem a jog

A római törvények sokkal szigorúbbak voltak, mint az ókor legtöbb államában, és szigorúan be is tartatták őket. Ugyanakkor a római identitás mégis szorosan kötődött az állampolgársághoz, amely jogokat és kötelezettségeket biztosított, de ez az élet mégiscsak kiszámíthatóbb volt, mint az önkény, és jobb volt, mint a bizonytalanság. Ezt vitték minden meghódított népnek, a szigorú, de kiszámítható életet, és az állampolgárság kiterjesztése a meghódított népekre, de annak esélye is, segített integrálni őket a római államba, elősegítve a lojalitást és csökkentve a lázadás kockázatát.

Gyakorlatiasnak, szigorúnak, fegyelmezettnek, aszketikusnak és egyenesnek tartották magukat. A görögöket puhánynak, nagyképűnek, túl okosnak, durvának, hiúnak és lustaságra hajlamosnak tartották. A rómaiak ügyesek voltak a kulturális szinkretizmusban, lehetővé tették, hogy a vazallus lakosság nemesi családjai hatalmi szerepeket kapjanak a hadseregben és a római intézményekben, így elnyerték lojalitásukat.

A római vallásnak volt egy szép oldala is, minden nép számára, mégpedig az ünnepek, amelyek a vidéki élethez kapcsolódnak, és amelyek megtartása a legkorábbi időktől kezdve hagyományozódott.

Mivel úgy tartották, hogy senki másra nem számíthatnak, csak saját magukra, és sehová sem menekülhetnek, nem a filozófiát, hanem a jogot és a katonai fölényt tartották üdvözítőnek. Az hogy a rómaiak harcias, gyakorlatias, szorgalmas és kereskedelmileg gondolkodó nép voltak, ebből a „csak magunkra számíthatunk” mentalitásból is táplálkozott. Sokat fektettek az infrastruktúrába, például utakba, vízvezetékekbe és kikötőkbe, amelyek megkönnyítették a kereskedelmet és a kommunikációt a birodalomban, és fokozták a gazdasági integrációt.

Egyéni erények

A „mos maiorus” olyan elvek összessége volt, amelyek szerint a rómaiak már a korai ókortól kezdve éltek, de amint azt már Polybius is megfigyelte, igen érdekes és harmonikus kapcsolat alakult ki a közösségi szemlélet és az egyéni erények értéke között. A rómaiak erősen ragaszkodtak az élet alapelveihez, amelyeket alapvetőnek éreztek, és ezek közé az elvek közé tartoztak a személyes erények, amik közül alább néhányat felsorolunk, minimális kommentárral.

Auctoritas – szellemi tekintély, amint arról fentebb már szó volt. Hétköznapi jelentése szerényebb volt, de fontosa a mindennapi kapcsolatokban. Valami ilyesmit jelentett: az egyén társadalmi rangjának érzete, amely tapasztalat a kegyesség (pietas) és a szorgalom (industria) révén épül fel. Comitas – nyitottság és barátságosság. Clementia – irgalom, szelídség előzékenység, szívesség. Dignitas – méltóság, önértékelés, személyes büszkeség. Egyik legnehezebben fordítható kifejezés, részben azért is, mert a modern pszichológia formanyelve számtalan megoldást kínál. Firmitas – kitartás. A célhoz való ragaszkodás képessége. Frugalitas – takarékosság és egyszerűség. Gravitas – az adott ügy és személy fontosságának érzete, felelősségtudat és komolyság. Honestas – tiszteletreméltóság a társadalom szereplői előtt. Humanitas – emberség. Kifinomultság, civilizáció, műveltség, tájékozottság. Industria — szorgalom, hard working. Pietas – kegyesség, kötelességtudat. Több mint vallásos jámborság, a természetes rend tisztelete társadalmi, politikai és vallási vonatkozásban benne van a hazafiasság is. Prudentia – józanság, megfontoltság. Salubritas – tisztaság. Severitas – szigorúság, komolyság, önuralom. Veritas – igazságosság, őszinteség.

Vallásosság

Tulajdonképpen a szövetséget, később a birodalmat és a benne megjelenő lehetőségeket szolgálták az istenek kötelező tiszteletének írott és íratlan törvényei is. Már a köztársasági időben, később a principátus korában is bárkit el lehetett ítélni, mai fogalommal élve ateizmus vádjával. A részletek majd következnek. 

A szakralitás mindig jelen volt a római mindennapokban, az istenek akaratát minden nagyobb döntés előtt megkérdezték, az augurok rendszere minden bizonnyal azért tudott fennmaradni, amellett, hogy ősi és érinthetetlen volt, mert ők is igyekeztek döntéseiket racionalitáshoz igazítani. Az istenekkel való kapcsolat olyan rituálékban nyilvánult meg, mint az áldozatok, amelyek stabilizálták vagy helyreállították az istenek és az emberek közötti kapcsolatot. Mivel a római életet áthatották a jogi fogalmak, a vallás dolgaiban sem volt ez másként. Az istenekkel való törődés a római polgárok kötelessége volt, nem lehetet azt alhanyagolni, ha pedig ez történt, könnyen a bíróság előtt találta magát az illető. Róma büszkeségét és érzékenységét istenei hordozták. Őket megsérteni olyannak tűnt, mint manapság valaki ártatlan felmenőit, vagy vallását, vagy olyasmit gyalázni, ami identitásának komoly tényezője. Az isteneket szolgáló papok nem tartoztak külön csoporthoz, hanem minden papi funkciót a társadalom aktív tagjai vállaltak a mindenkori kontextusnak megfelelően. A politikai funkcionáriusok az állami ügyekért voltak felelősek, míg a paterfamilias a családon belüli papi feladatokért. Az isteneket polgártársakként (ahogy egy francia kutató megjegyzi, és érdemes ezt eredetiben idézni: dieux citoyens) értelmezik. Mint minden ilyen sommás megállapítást, természetesen ezt is lehet árnyalni, vagy akár, adott esetre vonatkoztatva, az egészet le is söpörni. Mondják egyes kutatók is, hogy rómaiak számára az istenek eszközök voltak csupán, szemben mondjuk a görögök fogalom-isteneivel, vagy hogy mindössze a szokás (mores) részei, amitől nem lehet eltérni, anélkül, hogy a római katonai lendület meg ne törne vele együtt. Ésatöbbi.

Az tény, hogy a szent cselekmények helyszínei központi szerepet töltöttek be, amiben az áldozatok, az istenek kiengesztelésének gesztusa komoly tényező volt, illetve fontos szerepet játszott a felszentelt terület, a templum, amely szakrális jelleget kölcsönzött egy helynek. Rossz történelmi tapasztalatok, az összeesküvés, mint gyakorlat igen magas népszerűsége, a sokféle nép jelenléte miatt a principátus korától a vallások működése is szigorú ellenőrzés alatt volt, a hivatalos templum-on kívüli egyesületek működését pedig igen korán betiltották. Mindaz, ami kívül esett az elismert vallási státuszon, babonának (superstitio) volt nyilvánítva, de ennek igen sajátos jelentése volt. Mivel az egyes elemek egyensúlya önmagában garantálta a stabil vallást, a „túl sok” – mindegy, miben – gyanús volt számukra, és veszélyes, mert kárt okozhatott. A superstitio fogalma (super stare – fent állni, fogalomból) pontosabban úgy fordítható le, hogy „túlbuzgóság”, „elmerültség”. Szóval a vallásban való túlságos elmerültség, egyes vallási gyakorlatok titokzatos, megfejhetetlen jegyei, illetve a titkos cselekmények – babonaságnak, veszélyes gyakorlatnak, ennélfogva kártékonynak tűntek, és az adott kultuszt figyelmeztették, adott esetben ki is tiltották. Ebben az összefüggésben a religio licita kifejezés is könnyebben érthető, bár ebben a formában a római jogrend nem ismerte, legkorábban Tertullianusnál fordul elő, a 2. és 3. század fordulóján (Tertullianus: Apologeticum).

Róma nagyon vigyázott a kényes vallási egyensúly megőrzésére, és bár elfogadta más népek isteneit is, de nem engedte, hogy elhomályosítják az eredetieket. Száműzi a kicsapongó ünnepléssel zajló bacchanáliákat, illetve időnként a szintén titokzatos rítusokkal kísért, különösen a nők számára vonzó, és sokukat megbabonázó Ízisz-kultuszt is. Tiberius Kr. u. 19-ben kiűzi a városból a zsidókat, és ezt állítólag azzal indokolja, hogy tömegesen érkeztek Rómába, és „sok ottani őslakost rábeszéltek, hogy térjen át a szokásaikra”. (Cass. Dio) A bacchanáliákkal kapcsolatban rengeteg elmélet van, sokak szerint (Kr. e. a második század közepén vagyunk) ez volt az első alkalom, amikor a római hatóságok differenciált vallással találkoztak és megijedtek, hogy mi lesz ebből, mi lesz a mores-szel, bár a kérdésben a sokféle történészi nézőpont nem jutott közös nevezőre. Az Ízisz-kultuszt pl. sokan etnikai kontextusba helyezik, ami egyik lehetséges ok, de nem biztos, hogy pontos.

Azzal, hogy a rómaiak aktívan tolerálták a másságot, nyilvánvalóan kockázatot is vállaltak. Hagyták, hogy a népek saját szokásaik szerint éljenek, és ez elősegítette a stabil identitást, de magában hordozta a római hatástól, ennélfogva a birodalmi szemlélettől való elszakadás veszélyét is. Ez a különleges helyzet gyakran vezetett félreértésekhez, illetve olyan követeléseket idézett elő, amelyek konfliktuspotenciált generáltak. Alapesetben megkövetelték a kapcsolódó hitrendszerek nyitottságát, kényszermentességét, de tettek néhány kivételt is, ezek egyike volt a zsidó vallás. Még magát a „hit” kategóriáját is megkérdőjelezték, mivel a rítusok megfelelő végrehajtása volt a fontos, tehát a gyakorlatokon kívül más nem érdekelte, feltéve, ha azon nem voltak ellentétesek a Birodalom létével. Az új kultuszok mindig adaptálhatók és átértelmezhetők voltak a megszokott feltételek szerint, de azért óvatosak voltak. Legtöbb isten és szellem számukra elsősorban helyi entitásnak számított, minden más helyen való tiszteletük egyfajta lightos gesztus volt az érintettek részéről, szemben például a római istenekkel, akiknek, a háttérben levő szövetségi szerződés értelmében, egyetemes igényük volt. Szóval szabadság volt, de ezért nem korlátlan, lehetet szentélyt építeni, de ahhoz ősiséget kellett igazolni, ami nemcsak azt jelentette, hogy az illető kultusznak van hagyománya, hanem hogy kipróbált és ártalmatlan istenséggel van dolguk.

Vegyünk egy idegen kultuszt, azon keresztül nézzük meg hogyan viszonyul a Birodalom a különböző népekhez, vallási gyakorlatokhoz. Suetonius szerint pl. Tiberius „eltörölte az idegen kultuszokat, különösen az egyiptomi és a zsidó szertartásokat, és mindenkit, aki ilyen babonák rabja volt, arra kényszerített, hogy égesse el vallási ruháit és minden kellékét”. Cassius Dio, mint említettük, ezt a zsidók sikeres hittérítésének tulajdonítja, de ő azért egy kicsit távolabb van az eseményektől. Egy idegen elem időnként a későbbi császárokat is aggasztotta Ízisszel kapcsolatban, de végül ez az az ügy akkor kompromisszummal zárult, csak a városból kell eltávozzanak (ahogy később a zsidók is), és a szenátus rendelete szerint, azok, akik lemondanak a kultusz(ok)ról, maradhatnak.

Ízisz imádata a Kr. e. második század végén érkezett Rómába, és a többi misztériumkultuszhoz hasonlóan jelentős gyanút keltett. A problémát az összejövetelek titkossága jelentette, amint az a szenátusnak a bacchanáliákról szóló rendeletéből, egy Kr. e. 186-ban kelt feliratból kiderül. Ez a dokumentum megtiltja a bacchikus szertartásokat, kivéve ha a szenátus kifejezetten engedélyezi, és mindezt a szertartásokról szóló szóbeszédek alapján tartották szükségesnek, amelyek szerint azok erkölcstelen viselkedéssel jártak, valamint azon aggodalmak miatt, hogy a titkos összejöveteleket a fennálló hatalom elleni összeesküvésre használhatják fel.

Az Ízisz-templomokat a késő köztársaság idején ötször rombolták le. Julius Caesar meggyilkolása után a második triumvirátus tagjai például Ízisz-templomot alapítottak Rómában, de ezen nem lehet csodálkozni, a történelmi kontextust ismerve. Kr. e. 27-ben azonban Octavianus megtiltotta az Ízisz-tiszteletet Róma városán belül, amin szintén nem csodálkozunk. Tiberius folytatta az Ízisz-tisztelettel szembeni ellenséges magatartást, de Caligula ismét engedélyezte, és a későbbi császárok is hagyták, hogy megmaradjon. Az Ízisz-imádókkal szembeni gyanakvás azonban továbbra is fennállt, amint arról Juvenalis is tanúskodik, de az időnként felmerülő tiltások inkább a nevezett kultuszok depolitizálásáról, semmit azok teljes eltörléséről szólt.

Tiberius intézkedései, aki kiutasította Rómából a zsidókat és az Ízisz-kultusz követőit, jobban dokumentált. A határozat tárgya nyilvánvalóan mind az egyiptomi, mind a júdeai kultuszgyakorlatok voltak. Tacitus 4000 száműzöttről beszél, akiket „megfertőzött ez a [egyiptomi-judeai] superstitio”, és Szardíniába deportáltak, „a többieknek is el kellett hagyniuk Itáliát, hacsak egy bizonyos nap előtt nem mondtak le szentségtelen szertartásaikról”.

Nem létezett tehát religio licita, mint fogalom, és felmerül a kérdés, hogy létezett-e olyan, hogy religio (il)licita. Úgy tűnik, hogy itt egy negatív szabadságról van szó. Amíg egy „szekta” vagy szektaszerű összejövetel nem volt kifejezetten tiltva, addig megengedett volt. Viszont a 311. április 30-i Gelasius-ediktum mintha arról szólna, hogy a kereszténységet a religio illicita státuszból a religio licita státuszába emelte, és Tertullianusnak is igaza lehet, hiszen a fogalom ha nem is volt kodifikálva, a bírósági elvekben mégiscsak szerepelhetett. Nem szükséges feltételezni, hogy e rítusok jellege vagy akár speciel a júdeai istenfelfogás érdekelte volna a rómaiakat. Esetenként adóügyi okokból biztosítani kellett, hogy az imádat címzettje valóban isten legyen (volt ilyen) de az ügyek hátterében a legtöbb esetben pragmatikus, birodalomszervezési, adózási és főként biztonsági kérdések álltak.

Lactantius (250-325) bár kétségtelen egy másik korszakhoz tartozik, érdekes megállapításokat tesz. Megveti a hősi kultuszt, amelyik a hódítást és a brutalitást ünnepli és magasztalja, és a pogány bálványimádás ellen érvel a leghevesebben. Kultuszuk, szerinte, ostobaság, mert azt várja, hogy az égő- és állatáldozatok felajánlásával, vallási szövegek gépies recitálásával az istenek megbékülnek, és a hívő áldást nyer, még akkor is, ha házasságtörő vagy apagyilkos. Brutális is, mivel gyakran követel emberáldozatot és csonkítást. Olvasói érzékenységére való tekintettel Lactantius megkímél az Arnobiusnál (keresztény író, kb. 255-327) található szörnyű részletektől, de azt folyamatosan hangsúlyozza, hogy a pogány vallás képtelen arra, hogy gyakorlati magatartási kódexet adjon.

Nihil ibi desseritur quod proficiat ad mores excolendas uitamque formandam. Nincs ott semmi, ami erkölcshöz vezet, vagy ami azt művelné és formálná.

Lactantius előtt senki sem értette meg jobban a különbséget a két vallás, a keresztény és a pogány között, amelyek közül az egyik elsősorban az akarat reformjából állt, bizonyos tanokhoz való ragaszkodással, és teljes mértékben egy Atyaként és Mesterként felfogott Istentől függött, a másik szinte kizárólag olyan szertartásokon nyugodott, amelyben csak az „ujjak” és lábak játszottak szerepet, és amely nem követelte meg sem a szív tisztaságát, sem az értelem beleegyezését, sem a helyes szándékot.