2. rész
A település
Óvatosan a nemzetkarakterológiával, de egy ország életében lehet néhány olyan szokás, szabály, netán törvény, ami némiképp, de akár jelentősen is eltérhet a környékbeli, vagy hasonló kultúrával rendelkező országok megoldásaitól. Ilyen lehet Franciaországban a „laïcité”, aminek történelmi okait ismerjük, de aktuálisan akkor lesz érdekes, ha pl. Olaszország gyakorlatával vetjük össze, és nem is a törvényi szabályozásban, inkább a szokásjogban találunk igen markáns különbségeket. Kevesebben ismerik, hogy a „fraternité” szerepel a francia alkotmányban, természetesen „szolidaritás” jelentéssel, (ami még így is nehezen „jogosítható”). A másik az „égalité”, amivel kapcsolatban úgy tartja a mondás, hogy Franciaországból a kevélyek, az elbizakodottak, a kihívó életvitelűek a történelem során már kipontozódtak. Durva fogalmazás, meg kell hagyni, de az nyilvánvaló, hogy Franciaországban érzékeny téma a hivalkodás. Másutt is, de találunk a környéken olyan országot, amihez képest a francia hagyomány e tekintetben némiképp kiemelkedik a mezőnyből. Általános vélemény szerint pedig ezt zsigerből ismeri és éli is minden született francia, mármint az „anyagi és hatalmi szerénységet”. Bár nyilván nem érvényesül maradéktalanul, a szöveg nem is ezt állítja, és a „banlieues” lakóinak lenne hozzáfűznivalójuk. Ezzel a rövid bevezetővel jutunk el végre oda, hogy levonjuk a következteést: Saintes-Maires illeszkedik a francia hagyományba, és okkal olyan amilyen, vagyis építészetileg egy színtelen kis ékszer, még a tetőcserép is olyan piros, amilyen szürke csak lehet. A falak egységesen fehérek, legfeljebb mészkősárgák, ritkán látni még világoszöld illetve drapp színezést. Egyébként az utóbbi években komoly fejlesztések történtek, az utcák tiszták, rendezettek. 2024 óta vidéki városnak minősül (bourg rural) a francia közigazgatási jog besorolása szerint.
Ami Franciaországot illeti, ha már szót ejtettünk róla, van néhány gazdasági érdekesség is, amiket szintén érdemes röviden felsorolni. Egyike ezeknek, hogy az állami kiadások a GDP 50-60 százalék között vannak (nálunk 35-60 k. utóbbi 2023), amivel az Unión belül sokáig vezető pozícióban volt, ha ez egyáltalán dicsőség. Vannak évek, amikor bőven 60 százalék felett volt/van a mutató. Az eurózóna átlaga egyébként 45-50 százalék. Ez azonban azt mutatja, hogy ahhoz, hogy ezt a szisztémát fenntartsa, vagy kölcsönt vesz fel, vagy az adókat kell kellően magas szinten tartsa. Előbbit is gyakorolta igen komolyan az elmúlt évtizedben, utóbbival pedig már a skandináv országokat is előzi. Ilyen gazdasági rendszerben a privát vagyonosodásnak igencsak komoly korlátai vannak. Jó esetben azonban ezt egy jól kiépült, biztonságos szociális rendszer kompenzálja. Mint a skandinávoknál. Norvégiát persze újabban külön kellene kezelni, lévén, hogy annál is gazdagabb, mint amilyennek mutatkozik, az ismert tartalékolási rendszere miatt. Visszatérve Franciaországra, azt lehet mondani, hogy a beruházásoknak valamivel több mint egyharmada jut a magánszektornak, ami egy konszolidált (kapitalista) piacgazdaságban nem annyira dicséretes, és az aktív lakosság közel 20 százaléka az állami szektorban dolgozik. Ezen kívül ismeretes a francia munkaválalók igen komoly érdekérvényesítő képessége, ami lehet közérzet-javító, de a gazdasági hatékonyságot egyáltalán nem javítja. A fiatalkori munkanélküliség pedig 20-25 százalék körüli.
Saintes-Maries-de-la-Mer (e.: Szánt Mári dö lá mer) a Földközi-tenger partján, a Rhône folyó deltájában fekszik, az ország egyik legnagyobb területű települése, bár a beépített terület 1% alatt van, egy kiterjedt természetvédelmi terület központja, sokak szerint Európa legjelentősebb nemzeti parkjai közé tartozik, állatvilága rendkívül változatos (majdnem annyira, mint a főváros kivezető szakaszán, csúcsforgalomban :)). A település ezen kívül kulturális központ, legendás történetek, vallásos zarándoklatok helyszíne, spirituális és természeti szentély.
Számos filmet forgattak itt, többek között a Crin Blanc: Le cheval sauvage-ot (Fehér Sörény: A vadló) 1952-ben (mozikban 1953-tól), és ez mondhatni világhírnevet hozott a Camarague-i lónak és a településnek, illetőleg a deltának (ami nem a „rutinos bútorszállító fickó” szinonimája:)). Camargue-i deltában, laza dűnék és lápok partjain él egy csodálatos szürke mén, akit a helyi macsó férfiaknak sehogy nem sikerült megszelídíteni. Hiába is vesződik ezzel egy ideje néhány gardián, ha elfogják, megszökik, közben társait is a szabadságra vezeti. Csak egy szelíd, tizenkevés éves srác, Folco, egy halászatból élő család kisfia tud vele összebarátkozni. A gyerek és a gyönyörű vadló között meglepő barátság alakul ki. Együtt indulnak el, hogy felfedezzék a világot, mármint a környezetet, amit azok, akik korábban kudarcot vallottak a ló befogásával, nem néznek jó szemmel. A két introvertált lény története aztán tragédiába torkollik, ami a Camarague-i ló érkezésének legendájával van összefűzve. Ahol vannak szegények, kiszolgáltatottak, ott mindig van egy árok, köztük és a zsarnokoskodók között. A jók-rosszak szembenállás is egy szempillantás alatt feloldódik a végére, de sajnos már túl későn.
Rengeteg elismerést kapott ez a filmes költemény, volt kritikus, aki a valaha készült legjobb gyermekfilmnek tartja, van, aki a hamis idill kockázataira is felhívta a figyelmet. A korabeli világítástechnika eleve kölcsönöz egy földöntúli érzetet, ha más nem is működne, de a való életben zenekari mű is ritkán szólt lovas üldözések alatt. Bájos történet, és ne felejtsük Folco keresztnevet viselte Baroncelli is, akiben volt egy adag, ööö… romantika. Provanszál nyelvet tanulta meg, és azt híresztelte, hogy ősei mindig is azon beszéltek, előkelő családból származott, ő mégis a gazdálkodást választotta, többet törődött mások ügyeivel, mint a saját dolgaival. Testvére neves némafilmes rendező lett, tehát ilyen értelemben maga is kapcsolódott a filmes szakmához. A Crin Blanc rendezője pedig még számos lírai filmes alkotás után, éppen egy természetfilm forgatása közben helikopterbalesetet szenvedett a forradalom előtti Iránban. Érdekes emlékmű készült a baleset helyszínén, az is még az emlékezetes változások előtt, viszont azt követően sem bántották. Pedig kevés nyugati emlék úszta meg a radikális változásokat.
A 19. század végétől, de különösen az első világháború után művészek és írók rendszeresen látogatták a falut, megfordult itt Ernest Hemingway és Picasso is, előttük, 1888. június elején pedig erre járt Vincent van Gogh, aki Arles-ből utazott le a tengerpartra, és öt napot töltött Les Saintes-ben. Mint írják, az itt készült művei kísérletezőbb és expresszívebb stílust követtek, mint a korábbi alkotásai. Lehetne ezt másként is fogalmazni, de itt a plain air festészet sosem volt egyszerű, és okokat nem is kell sorolni. Színkezelésében viszont érdekes változásokat hozott ez az időszak, természetesen nem feltétlenül az itt töltött néhány nap. Látogatása során Van Gogh két festményt készített a tengerről, egy festményt és kilenc rajzot a faluról. Ekkor itt még csak egy kis halászfalu volt, mintegy 800 lakossal. A festő a testvérének, Theónak írt levelében leírta a várost. „Nem hiszem, hogy 100 ház van ebben a faluban vagy városban.” Van Gogh valószínűleg a Coulomb panzióban szállt meg, egy rövid sétára a tengerparttól. Utazását arra kívánta felhasználni, hogy felépüljön egészségügyi problémáiból, és néhány tengerparti festményt és rajzot készítsen. Utóbbiak nem tartoznak legismertebb alkotásai közé, de sajnos mégiscsak jobban sikerültek, mint másik célja.
Ó, majd feledénk Mirelle Mathieu-t, akinek énekei a francia nyelv dallamosságának is páratlan demonstrációi, de ugye ez nem a zsűri ítélete. Természetesen: Non, rien de rien/ Non, je ne regrette rien/ Ni le bien qu’on m’a fait, ni le mal. Félig Provence-i maga is, és elkötelezett katolikus, így lelkesen tudott énekelni a városka szentjeiről: Protégez ceux que j’aime/ Santa Maria/ Donnez-leur la lumière/ D’un sourire au cœur.
Bikák, hajtók
A lovas szarvasmarha- vagy bikapásztort „gardian”-nak nevezik a Camargue-deltában, Provence-ban, Dél-Franciaországban. A gardian egy okcitán szó, talán a „hajdú”, vagy a „csikós” megfelelője, belekalkulálva az átültetési torzulást. A gardian a manadier (a birtok gazdája) tulajdonában lévő, félszabadságban nevelt bika- vagy lócsorda őrzője. Munkajogi értelemben mezőgazdasági munkás.
A 19. századig a gardian a Camargue-i pásztor volt, Baroncelli kezdeményezésére kapott különböző társadalmi és vallási szerepet. Egy birtokhoz, a mas-hoz kötődtek, és egy intéző vagy baile-gardian felügyelete alá tartoztak. Nem volt tulajdonában sem a ló, sem a kunyhója, fő feladata a bikák őrzése, gyalog vagy lóháton, egy rövid, általában kőrisfából készült bottal (calos), aminek a végén egy háromágú fém szigony található. Ez a lovaspásztor fő munkaeszköze, egyfajta ösztöke, ezzel tereli és fékezi a bikákat.
Baroncelli márki volt az, aki egy nagyon sajátos öltözetet írt elő a gardianoknak, és ez a szabályozási igyekezet a mai napig tart, legutóbb 2008-ban pontosították a lovasok öltözködési szabályzatát, öltözetük egységes, mindazonáltal nem egyenruha, de a rendelet kimondja, hogy „a Camargue-típusú lovakat kell előnyben részesíteniük.” Még mindig csak férfiakat vesznek fel a Nacioun Gardiano, a camargue-i gardiánok, azaz pásztorok hagyományos rendjébe, amelyet még De Baroncelli hozott létre 1904-ben.
A pásztorkunyhó egy nyeregtetős épület, 45%-os nyeregtetővel, figyelembe véve a Mistral nyomását, a kunyhók előtt egy létrafokokkal ellátott faoszlop áll, amelyre a pásztornak időnkét fel kellett másznia, hogy szemmel tartsa a rábízott jószágokat, vagyis ez volt a „látófájuk”.
Bikaviadal sajátos változatban: Courses Camarguaise
A Course Camarguaise viadaljain nincsenek matadorok, nincsenek lándzsák, a bikáknak nem esik bántódásuk. Sőt, ők a show sztárjai. A sikeresebbek szobrot kapnak, majd természetes haláluk után síremléket is. Course Camarguaise eseményei inkább helyi rendezvénynek számítanak, kevés turista kíváncsi a bikaviadalokra, ráadásul sokuk nem is tudja, hogy ez nem a spanyol változat. A rendezvényeken nincs olyan nagy izgalom, de az sem állítható, hogy a látogatók csupán jönnek, esznek, hazamennek.
A legközelebbi nagyváros, Montpellier 1968-ban leállította a bikaviadalokat (az aréna helyét beszántották, sóval beszórták :)) Arles-ban viszont a régi római arénában máig megtartják a rendszerint nagy felhajtással járó viadalokat, bár általában nincs telt ház, az arénabeli körülmények a szereplők számára pedig elégé méltatlanok. Ott tartják a gardiánok és razeteur-ök gáláját.
Camarguaise kurzust hirdető plakátokon a bika neve előbb szerepel, mint a vezető razeteur-é. A bika származási farmjának (manade) nevét is feltüntetik, hiszen részben az ő dicsőségük, hogy eljutott addig az állat. (Van bika-sír is, rendesen betonból, még egy kis Camargue-kereszt is a márványtáblán). A rendezvényre egyébként tehetség szerint érkeznek a bikák, az első a legkevésbé energikus, a hatodik viszont már igencsak veszélyes állat.
Ami a razeteur-öket illeti, ők csak kísérőszámok, hírnevük a bika hírnevén alapul, akivel szemben állnak. A Camargue-i bikaviadalon nem folyik vér, bár a bika fejébe nem látunk, de gesztusaiból ítélve az ő célja továbbra is a körülötte mozgó lények kiiktatása, de gonosz szándékot nem lehet emögött sem feltételezni. Néha megtörténik, hogy a bika életet olt ki, akkor nevét minden listáról kitörlik! Saintes-Maries-ban 2020-ben történt tragédia, talán helyben nem volt más hasonló esemény a viadalok kezdete óta. A térségben 1881. óta tizenhét személy vesztette életét az arénában vagy az ott szerezz sérülései következtében.
Az ember és a vadállat összecsapása a ringben mindkét féltől sok ravaszságot igényel. A szervezők hat bikát készítenek elő egy délutánra. A bikák felváltva lépnek be a ringbe néhány percre, ez éppen elég idő kell legyen ahhoz, hogy megküzdjenek az ügyes és energikus razeteur-rökkel. Emezeknek speciális vágószerszámok vannak a kezükben, „marokborotva”, és ezzel kell a bika szarvára tekert kötőt lemetszeniük, amit még a tenyésztők kötnek fel a karámban, a bikák szállítása előtt. A bikák szarvának tövére két fehér, nem túl vastag kötőt tekernek, ezeket kell tehát eltávolítani a razeteur-öknek, a megadott időkereten belül. Ha ez sikerül, akkor ők nyertek, ha nem, akkor a bika. 15 percük van bikánként.
Ha a kötő (ficelle) levágására tett kísérlete kudarcba fullad, márpedig a legtöbb esetben ez történik, akkor jól begyakorlott mozdulattal, rendszerint a palánk belső felére erősített kis padocskán elrugaszkova, a razeteur biztonságba helyezi magát a palánk mögött, nem ritkán a lelátó balusztrádjába kapaszkodva.
A razeteur-ök egymással is versenyeznek, ki az, aki a leggyorsabban eltávolítja a bika szarváról a portékát, de általában ezek közös megoldások, egymásra figyelve végzik el, és előbb az állat kifárasztását végzik. Zsinórok eltávolításáért a razeteur külön pénzjutalmat kap. Az arénában általában csapatban működnek, vannak a „forgatók”, akik a bika figyelmét igyekeznek felhívni magukra, hogy a bikát rohamra késztessék, és az elterelt figyelmű állattal próbálkozik egy közelében levő razeteur. Néha a bikák is átugranak a palánkon, amit a segítők azonnal le is reagálnak.
Júniusban tarják a „Fête Votive”-ot, ez inkább helyi rendezvény, a farmok felvonulása, természetesen vannak turisták is, de ez inkább a városka és a környékbeliek ünnepe. A fiatalok a „festaïres” méregzöld színeibe öltözve feldobják az utcákat és tereket, jókedv, vidámság, programok, és fogy a szúnyogriasztó. Farmok bemutatkoznak, és természetesen elmaradhatatlan a bikaviadal is. Másik látványosság a bikafuttatások, az abrivado és a bandido. Előbbi eredetileg annak a kifejezése volt, hogy a bikákat szabad futtatásban, a lovasok bekísérték a legelőről, vagy a karámból az arénába. Ma is vannak ilyen látványos bemutatók, és csak a laikusok számára tűnik a dolog olyan egyszerűnek. Rendszerint három-négy bikát vesznek körbe a lovas gardianok, és azokat végigfuttatják az utcákon. A szakkifejezés szerint „beburkolják”, hogy biztonságban legyenek a lakosok, ez esetben a bámészkodók. Az apró, szürke Camarague-lovakról később lesz szó. Tehát maga az egyszerűnek látszó művelet rendkívüli gyakorlottságot és odafigyelést igényel. De ahogy egyikük mondta: a figyelmetlen turistákkal időnként több a gond, mint a bikákkal. Néha egy-egy bikának azért sikerül meglógnia, de rögtön ott vannak a gardianok, és hagyományos botjaikkal azonnal jobb belátásra térítik a jószágot. Azért vigyáznak, és nem a legerősebb bikákat hajtják végig a bámészkodók között, emellett szarvuk le van „dugózva”. Természetesen verseny is van belőle, és néhány hölgy is található a hagyományosan macsó környezetben.
A bandido az ellentétes irányú, nagyobb ritmusú, és talán emiatt is szétesettebb művelet, ennek során a falu utcáin visszakísérik a bemutató helyszínétől a legelőre, vagy a karámba (kamion) az állatokat, ugyanis ez nem spanyol típusú bikaviadal, ezt a bikák túlélik, amiről lesz bővebben szó. La Roussataïo során egy kancacsordát kísérnek végig a falu utcáin, csikóikkal. A ferrade, amikor egyéves korukban a bikaborjakat (anoubles) megbélyegzik a tulajdonosuk (manade) szimbólumával. Tudja mindenki, hogy ez minden tenyészállattal megtörténik, a látvány mégsem javasolt mindenkinek. Július 14-e körül a falu háromnapos Feria du Cheval-t (Lóvásár) szervez, ahol a Camargue-i identitás alappillérei, a ló, a bika és a cigányzene játszák a főszerepet. November 11-én az Abrivado fesztiválon több mint 200 gárdista és 1000 ló gyűlik össze Provence minden részéből a Saintes Maries-i strandokon, amelyek ezen a napon kivételesen nyitva állnak a lovasok és lovaik előtt. Felvonulásokat, futtatásokat és bemutatókat lehet megtekinteni. Minden évben július vége felé rendezik a Festo Vierginenco-t, a 16 éves lányok felnőttéavatásának ünnepét. Ma már természetesen mindez csak nevében „szűzek ünnepe”, illetve felnőttéavatás, és még ebben a formában sem biztos, hogy sokáig marad. Az ünnepély nem helyi eredetű, Arles-ból került ide az I. vh. előtt, Baroncelli patronátusa alatt. A lányok felöltözik az Arles-népviseletet, és ezzel jelképesen nagykorúvá válnak.
Ma az idegenforgalom – a tengerparti, a kulturális és a spirituális – jelentős szerepet játszik a város gazdaságában, tulajdonképpen 1960 óta fő bevételi forrása, de a rizstermesztés, sólepárlás, nádvágás, a ló- és bikatenyésztés, valamint a halászat továbbra is a település lakóinak tevékenységei közé tartozik. A bikaviadal-aréna az 1930-as évek elején épült. 1892-ben felavatják az Arle-Saintes keskeny nyomtávú vasútvonalat, ami 1953-ig működött. A Pont-de-Gau madárlest egész napra érvényes jeggyel lehet látogatni.
Néhány történet, amik a legendák és a történelmi események közé tehetők. 859-860 telén a vikingek letáboroztak a településen, a század leghidegebb telén, ahogy a krónika írja, aztán tavasszal folytatták a portyázást a Rhône völgyében, egészen Valence-ig. Rá néhány évre, 869-ban foglyul ejtették és fogságukban halt meg Arles püspöke, akit váltásgdíjért kiváltottak volna a lakosok, de csak a holttestét kapták vissza. Az üzletet a településen bonyolították.
Az avignoni időben (1309-1377), a közelbe települt pápai kúria jobban tudott figyelni erre a területre, és az avignoni pápák alatt a Saintes-Maries-de-la-Mer-be irányuló zarándoklatok megszaporodtak. 1343-ban XII. Benedek május 25-re és október 22-re tűzte ki a szentek ünnepét. Jean de Venette, a Három Mária történetéről szóló vers szerzője elmeséli, hogy meglátogatta Pierre de Nantes-t, Saint-Pol-de-Léon püspökét, aki korábban köszvényben szenvedett, és hogy a Három Mária közbenjárásának köszönhette gyógyulását. Hálából a püspök 1357-ben elzarándokolt Saintes-Maries-de-la-Merbe, amit akkor természetesen még nem így hívtak.
Szürke ló
Tengerparton vágtató szűrke ló/lovak – fotókon, reklámokban, valószínű ez lesz az, bár van a Pó völgyében is egy szerény populációjuk. A Camargue-i bikával és a rózsás flamingóval (Phoenicopterus roseus; barbis csőr, és javarészt táplálékfüggő rózsaszínezettségű tollazat, szárnytő alsó tollazata ált. sötétrózsaszín) együtt a régió egyik természeti szimbóluma.
Ez a ló hagyományosan szabadon él a szülőföldjén, a mocsarakban. Eredete máig rejtély, bár a világ egyik legrégebbi fajtájának tartják. Elfogadjuk a szakemberek véleményét, de azokkal a megjegyzésekkel mégis nehezen tudunk mit kezdeni, hogy: „már a Lascaux-i barlangban található barlangrajzok is igazolják a Camargue-i ló jelenlétét a területen, mintegy 15 000 évvel ezelőtt.” Milyen lehetett szürkesége, kérdezzük, ha pej és sárga van a rajzokon… Igaz, erre is van magyarázat, mindjárt látni fogjuk.
Elsősorban haszon- és munkaállatként használták. A Camargue lakói elsősorban gabonát csépeltették velük. A harci lovak iránti kereslet megnövekedése után számos tenyésztési programot indítottak, hogy keresztezéssel növeljék a ló méretét, de ezek a programok kudarcba fulladtak. Ma azt mondanánk, hogy szerencsére. Egykor a Cévennes-i camisardok (hugenotta harcosok) lova volt, minthogy hegyi terepre kiválóan alkalmas.
Mint említettük az ötvenes években itt forgatott, igen népszerű filmnek, a Crin Blanc-nak köszönhetően hihetetlen népszerű lett. A vidékkel együtt. Pár évvel később jegyezte meg egy helyi, érzékelve a vidék iránti turisztikai érdeklődést, hogy „ha néhány évvel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy ez a vidék felkapott turisztikai célpont lesz, orvosért kiáltok.”
Arab, berber, ázsiai és kelta eredetű? Már annyira nem is érdekes. Nagyon jó természetű, szívós állat, hihetetlen munkabírású, nyáron és télen félszabadságban él a mocsarakban és a sós réteken (sansouire), gátak és mólók szegényes füvén. A víz alól is fel kell szednie a füvet, hogy táplálkozzon. Ez az egyetlen olyan ló, amely képes a víz alatt legelni. Jól bírja a táplálkozási szüneteket, és nincs szüksége kiegészítő táplálékra, abrakra tehát, hogy megőrizze erejét és egészségét. Járása nagyon óvatos, de biztos, és amint egy csánkig érő vízben elboldogul, az bámulatos.
A csikót 3 éves korában befogják és betanítják. A legtöbb farmon csak a hímeket képzik ki, a kancákat csak tenyésztésre tartják. A kancák nem engedik a saját ménesükből származó fiatal mének közeledését, így csökkentve a beltenyészet és a vele járó egészégügyi problémák kockázatát. Más, vadon élő lovaknál is megfigyeltek hasonlót.
Számos legenda született eredetéről. Mindenik bikával és tengerrel áll összefüggésben, miszerint a ló a „tenger habjaiból született”. Egyik szerint Saintes-Maries-de-la-Mer partján egy fekete bika üldözött egy férfit, akinek nem volt más választása, mint a tengerbe menekülni (említettük, hogy a fő szélirány szárazföld – tenger, tehát rendszerint nincs visszaút). A szél besodorta mélyen a tengerbe, de egy csődör emelkedett a fehér habokból, hátára vette, és megmentette, közben így szólt hozzá: „Megmentelek, de soha nem leszek a rabszolgád, csak a barátod”. Megmenekülése után három nap alatt össze is barátkoztak, a csődör maradt, és a Camargue-i apróbb termetű szürke lovak ősménje lett.
Egy másik változata a legendának, hogy egyik alkalommal, mikor Neptunusz a nyílt tengeren utazott, 9 fehér ló által húzott szekerén, meglátott egy férfit, amint az kétségbeesetten küzd a hullámokkal. Neptunusz háromágú szigonyával megállította, hogy megtudja, mit keres ott. A férfi elmondta, hogy a neve Lou Camarguen, és hogy egy csodálatos országban él, ahol az ég és a föld a tavakban tükröződik. Neptunusz részletesen kifaggatta, hogy akkor miért jött el egy ilyen gyönyörű országból. A férfi elmondta, hogy rendszeresen üldözi egy hatalmas fekete bika, aminek hegyes szarvai vannak, és hogy nem maradt más választása, mint hogy a tengerben keressen menedéket. Ezek után a tenger istene úgy döntött, hogy segít a szegény emberen, és odaadta neki a vezérlovát: „Ez a legjobb lovam. Ha meg tudsz vele barátkozni pótolhatatlan szövetségesed lesz a fekete bika ellen, de ne felejtsd el, hogy ez az állat a tenger végtelenségéből származik, és hogy egykor egy isten irányította. Bármikor, ha úgy látja jónak, engedd, hogy jöjjön és emlékezhessen tengeri és isteni eredetére.”
Már az Ancien Régime idején védett volt, ma már igen komoly törzskönyvezési rendszer vigyáz a vérvonalára.
Utazók, vándorok
Az „utazók” kifejezést gyakran használják a franciaországi romákra (beleértve a manusok és gitánok csoportjait is), noha gyakorlatilag csak mintegy 15%-uk él vándorló életet.
A francia jog szerint a „vándorok”, az állandó lakóhellyel nem rendelkezők meghatározása, és mozgásukat, jogaikat, korlátaikat külön törvények szabályozzák.
Az 1990. májusi, un. első Besson-törvény előírja, hogy az 5000 főnél nagyobb lélekszámú városoknak helyet kell biztosítaniuk a nomádok számára. A 2000. júliusi, második Besson-törvény, már pontosabb szabályokat fogalmaz meg. A lényeg nem változott, az 5000 lakosnál nagyobb településeknek kötelezően biztosítaniuk és fenntartaniuk kell egy befogadó- vagy megállóhelyet a „vándorok” számára. Az 5000 főnél kevesebb lakossal rendelkező településeknek ez nem kötelező, de önként felvállalhatják a feladatot. A hivatalosan kijelölt helyeknek minimális felszereltséggel kell rendelkezniük, legalább 48 órás és legfeljebb 15 napos tartózkodásra. Továbbra is minden tanköteles gyermeket be kell íratniuk az iskolába, ez alól egyetlen család sem kaphat felmentést.
Szabad mozgásukat a „libérté” hazájában viszont sokáig korlátozták. Ennek megítélése nem a mi dolgunk. Az 1870-es háború után, miután Elzász a Német Császárság része lett, sok elzászi jenis Franciaországot választotta, és csatlakozott a vándorló életmódot folytató, amúgy is népes vándorok tömeghez. Néhány évtizeddel később, miután a náci Németország lerohanta Franciaországot és elfoglalta területének jelentős részét, a romákat először gyűjtőtáborokba, majd sokukat megsemmisítő táborba vitték. Az is rendkívül fájdalmas, hogy olyan franciaországi koncentrációs táborokból, mint amilyen pl. Montreuil-Bellay-i is volt, csak 1946-ban szabadultak a romák!
A 19. század végén több adminisztratív és jogi lépés nyomán kitaszított státusba kerültek, pl. az 1895-ös összeírás „minden nomád, cigány és csavargó” összefoglaló és általánosító fogalmakkal illette, majd 1912-ben az országon belüli utazásaikhoz igazolvánnyal kellett rendelkezniük. Legutóbb az 1969. évi „a vándorló gazdasági tevékenységek gyakorlásáról, és a Franciaországban állandó lakóhely vagy tartózkodási hely nélkül mozgó személyekre alkalmazandó előírásokról” szóló törvény nyomán bevezetett, úgynevezett „mozgásigazolványokkal” (carnet de circulation) korlátozták a mozgásukat. E törvények értelmében a vándoroknak (gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt) „antropometriai azonosító füzettel” kellett rendelkezniük, amely fényképeket (2 db., mint rabosításkor), ujjlenyomatokat és még oltási nyilvántartást is tartalmazott. Bár francia állampolgárok voltak, a „vándoroknak” mégis rendszeresen jelentkezniük kellett a rendőrségen. Az 1969. január 3-i törvény azokra a személyekre is vonatkozott, akiknek nem volt hat hónapnál hosszabb állandó lakóhelyük az Európai Szén- és Acélközösség, majd az Európai Unió valamely tagállamában. Nyilván nem a mi dolgunk egy ország intézkedéseivel foglalkozni.
Az Alkotmánytanács 2012. október 5-én hozott határozatában a nevezett „carnet de circulation”-t alkotmányellenesnek nyilvánította, azzal az indokkal, hogy ez az úti okmány „aránytalanul korlátozza a szabad utazást”, és „indokolatlanul korlátozza az állampolgári jogok gyakorlását”. Az Alkotmánybíróság azonban helybenhagyta a jogalkotónak azt a követelményét, hogy a vándorló személyeknek „livret de circulation” birtokában kell lenniük, amely kevésbé kényszerítő erejű, mint a „carnet de circulation”. 2016. december 22-én a nemzetgyűlés véglegesen elfogadta az egyenlőségről és az állampolgárságról szóló törvényt, amely hatályon kívül helyezte az 1969. január 3-i törvényt, és ezzel véget vetett a fentebb említett kötelező okmányok használatának. Az ügyet az Alkotmánytanács elé utalták, és végül 2017. január 27-én hirdették ki.
2005 novemberében az Országgyűlés elfogadta a 2006. évi költségvetési törvényt, amely a lakókocsiban élőket vagyonadó-kötelessé teszi. Ezt az adót 2010-ben felülvizsgálták, majd 2019-ben végleg hatályon kívül helyezték.
