1. rész
Minden év május végén romák tömege indul Saintes-Maries-de-la-Mer nevű egykori provanszál faluba (újabban francia városka), hogy leróják tiszteletüket Fekete Sára előtt, ezt követően megkereszteltessék az elmúlt év során született gyermekeiket, illetve hogy találkozzanak barátaikkal, és megerősítsenek egy létező szövetséget, hogyha majd eljön az óra, az az óra, ne a kórházi ágyhuzat fogja a kezüket. Ez a zarándoklat bizonyosság is afelől, hogy sem a sors, sem a nyelv vagy a bőrszín nem életfogytiglani ítélet, merthogy egy felemeltetett történetnek részesei, és hogy adatott egy lángoló csipkebokor, ami előtt meg kell állni, levetett lábbelivel, a többit majd tudja az, aki annak el nem hamvadó tüzét gyújtotta. Természetesen egy ismétlődő felhívás is a nézőpontváltásra, nem mellesleg egy gyógyító folyamat, hogy a repedéseken keresztül, amik a megelőző háromszázhatvanöt bizonytalan holnap során az életen nyíltak, valami gyengédség és bizonyosság kerüljön bentebb, és a dalok, ölelések, imák darabos állagának feloldása, illetve beszivárgása a tudat mélységeibe, mintha továbbra is csak könnyekben lenne lehetséges. Mindemellett ott van az igény, hogy ezek, a puszta jelenlét és ezernyi apró kapcsolódás nyomán, történjenek olyan titokzatosan és észrevétlenül, ahogy a gravitáció átlényegül a vízesés hangjába. Ne legyen bennük semmi elgondolt, mesterkélt, hanem csak az jöjjön, ami maga is szabad, és történjen minden spontán. Erről csak beszélni könnyű, de figyeljük csak meg, mindenen, amit elengedünk, ott van a kötőfék horzsolásának, szorításának, esetleg körmeinknek a nyoma. Legyen az ölelés, hódolat, vagy éppenséggel marcangoló bűn. De a május végi ünneplést elnézve, olyan érzésünk van, hogy nem létezik nagyvonalúbb szent, és hozzá kötődő feloldozás a világon, aki erre az egész buzgólkodásra olyan nagylelkűen ki tudja mondani: „Jól van! Jól van. Ne higgy el minden rosszat, amit magadnak mondasz! Szeretet? Az, hogy hagyod magad megközelíteni. Viszont ha valaki ragaszkodik hozzád, messziről is az övé vagy.”
Szövődnek egymásba a szerelmi vallomások is, botladozó szavakból öltögetve, tisztatekintetű fiatalok fogadják meg egymásnak, hogy ettől a mégiscsak szabadon választott életformától semmi el nem tántoríthatja, mert ha ők feladják, akkor nem lesz ki továbbvigye, és egy egész korábbi nemzedék sorsa lehanyatlik, akkor ez az ősi életforma széllé válik, és szegényebb lesz a világ, amelyik előtt már nincs a közvetlenségnek becsülete. Nem mindannyian, de egyrészük ugyanis az úgynevezett hivatásos „vándorok” közé tartozik, a közelmúltig papírjuk is volt róla (a francia földön élőknek), és akik számára minden ötezer főnél népesebb település kötelezően helyet kell biztosítson, kiépített parkolási lehetőséggel, minimális higiéniai szolgáltatásokkal. Tudnánk azért ide okosságokat csatolni, egész kötetnyit, bár a tények és tanácsok logikai összefűzhetősége nem garancia az igazságra, persze ettől még „okosságnak” nevezhető, olyannak, ami saját meghatározása szerint fényt hajlít, de az is lehet hogy csak glóriát tör. Agyunk néha olyasmiről is bátran nyilatkozik, amit sosem látott, amit még távolról sem élt meg, mégis mindenáron „szólót akar róla énekelni”. Egyébként a „vándorok” egyrészének saját lakása van, de egyetlen éjszakára sem költözne ki a lakókocsijából. „Nem tudok házban élni. A mobil lakhatás kultúrája az életünket jelenti. Így születtünk, így akarunk meghalni,” mondja egy belgiumi nő. Néha maga a puszta létezés hordozza az irracionalitást, nem kell ide semmi izgalmas elmélet, gyökereiről lemetszett, észbontó anekdota, lúggal és hamuval súrolt elvont bölcsesség. Honvágy egy életérzés iránt, de ennek megfejtésébe jobb bele sem bocsátkozni, mert az élet megélésenek egyik szélsőséges módja, és mint ilyen, csak belülről értelmezhető.
És pörög a flamenco, ami eleve a spontaneitásról és közösségről szól, egyetlen akadémikus, tanult akkord sincs benne, az ének is javarészt improvizált. A tánc pedig érzések szabad örvénylése, minden mozdulat meglepetés: honnan került ez ide?! Tűzbe mártott fürge ujjak pengetik ki maximumot a húrokból, és ami egy dalból kikerül, annyi hullámot a tenger egy nap alatt produkál. Mondják, hogy a fergeteges dalok mikrocsendjei, mint sűrű esőcseppek közötti szárazulatok, átvezetnek az örök csendbe. Miért ne sikerülhetne. Ez is egyfajta keskes ösvény. A legvidámabb, a legritmikusabb, a legpörgősebb zene, ami létezhet, de alján maradandóan ott van valami fájdalom. Tulajdonképpen az a fundamentum. A flamenco egy vállalás, egy felkiáltás, egy dac, hogy akkor is boldog lesz az ember, ha a valóság nem úgy viselkedik, ahogy ő azt várja. Mert minden vihar után van egy dal, és minden kényszerben egy szabad mozdulat, és természetes dolog az, hogy a nyarak és a nappalok nem adják ki a teljes időt, merthogy van abban magányos éjszaka és kietlen tél is, tiszteletlenség lenne azt kérni, hogy az Atya távolítsa el a sötét- és hidegfázist, mert semmi nem felesleges, minthogy a hullámot is bentről a mélyből egy hullámvölgy vezeti ki a partra. És hogy az élet karakterét végső soron olyasmi adja, aminek nincs materiális valósága, úgymint az együttérzés, a közösség, a bűnbánat, és a paradox módon szabad és méltóságteljes élet.
Siratják bűneiket is, „megúsztatják a látómezőt”, vigasztalják, ölelgetik egymást, és papjuk nem győzi a feloldozást. Azért látszik a legtöbbjükön, hogy derekasan ropogtatja az élet, de ők csak tovább zenélnek, énekelnek és táncolnak, bár néha bizonyára hátrálnak is egy keveset, hogy aztán újult erővel vessék bele magukat a nagy viadalba. Igazából a nagy bizonytalanságba, mert a kiszámíthatatlan számít biztosnak, sokuk identitása abban van, hogy minden megjósolhatatlan. És ez a relatív megtervezetlenség rengeteg misztériumot vonz az életbe. Keynes ír ennek ellentétéről, az általa is idézőjelbe tett „céltudatos emberről”, hogy az „megpróbál hamis és csalóka halhatatlanságot biztosítani tettei számára azáltal, hogy érdeklődését előre tolja az időben. Nem a macskáját szereti, hanem azok cicáit, és valójában nem is a cicákat, hanem csak a cicák cicáit, és így tovább, a macska-világ végéig.” Idézzünk egy franciát is: „A jövő elképzelése, amely a lehetőségek végtelenségével terhes, így termékenyebb, mint maga a jövő, írta Bergson, és ezért találunk több varázslatot a reményben, mint a birtoklásban, illetve az álmokban, szemben a valósággal.”
Ritka sűrűsége ez az életre ébren figyelő embereknek, ahol minden gesztust, ami körülöttük történik, egy az egyben leveszik, és egy elkészült világnézet kirakott nagy mozaikján megkeresik a helyét, és virtuélisan azonosítják. „Megvan, megvagy.” Mert ne gondold, hogy te kimaradsz ebből az aktusból, minthogy igazából semmi közöd, csak úgy kedvtelésből tébláboltál a közelükben. Ha a zenéjük elért, megmozgatott, benne vagy az értelmezési körben, és jobb ha elfogadod, hogy valami módon immár az alá tartozol, csönd tölti fel létezésed, és nem lesz ott olyan vélemény, amit bőszen kijelents. Mások gesztusait lefordítják egy saját, személyes, primér élményre (önreferencia), mert az értelmezés az lehet csalóka, de amit az ember közvetlenül megélt, az „meg van élve”, és a hatékony emlékezet közvetlen élményekből táplálkozik, márpedig többek között a szeretetnek is az egyik építőeleme. Ne felejtsük, hogy sokuk hivatásos zenész, alklami munkás, piacozó, olyan profin olvasnak az emberek arcáról, kifejezéseikből, ahogy orvosprofesszor értlelmez egy kórlapot. Hogy is mondta a neves szociálpszichológus: nem a felesleges ismeret, hanem az ítélőképesség számít, az választja el a győzteseket a vesztesektől. „De milyen rossz kézírása a léleknek az arc!” – jegyzi meg Németh László, és ezzel a kiegészítéssel befejezzük a fenti gondolatmenetet, de meghagyjuk a maga lezáratlanságában, mert az a véleményünk, hogy igazából ez áll jól neki.
Más a legtöbb ember elképzelése a zarándoklatról, általában az van, hogy „elkészültem arra a csendre, amiben az üzenet megérkezik. Tele van bársonnyal és bájjal a szívem, nesztelen érkezést várok, lepjél meg misztérium.” De néha nemcsak a külső-belső zajt, hanem a szépség iránti vágyat is mérsékli, és ezzel a megérkezés egyik módját is lecsavarja. Esetükben viszont valami olyasmi történik, amilyent talán csak a szerelemben láthatunk, ami megbontja az érzések kötéseit, aztán fel is kavarja azokat rendesen, néhányukat szélbe tagolja, másokat az időtlenbe, lesz hangosabb szívhang, megbolygatódik a környezet is, és elnyeli a láthatárt. E felfordulás után, mikor a vizek ismét kisimulnak, kiderül, hogy mégiscsak az volt az egyetlen olyan érzés, ami a nagy felfordulásban megsúgta a lényeget. Ez nem egy eleve megszerkesztett, hanem egy folyamatosan létrejövő világ, mert, szól a meghatározás, amit meg tud az ember tervezni, az túl kevés ahhoz, hogy értelmet adjon neki.
Keresik a szentség jegyeit nagy elánnal, éhesen és vágyakozva, mert aki nem pillantja meg a modelljét a földön, az nem is keresheti az odafentit sem. Empirikus és racionális szempontok szerint értékelni a világot? – olyat csak a szekuláris közösségek tudnak, az még nem az ő világuk. És van még egy előnyük, ami senki másnak nem adatott, olyan szentjük van, aki mellet nem kell féljen önmagától az ember, mert ő lehajol azokéret is, akik úgy érzik, hogy bűneik miatt már többé nem léphetnek a szentélybe. Borotvaéles fájdalom ez, bár igazából csak ilyenek mehetnének oda, de sok emberbe egy rossz verziót tápláltak. Az önteltség is csak rossz ütemű önértékelés, eláraszt, mielőtt a mélyreszállás megtörténne, a „majdnemhogy” érzése megérkezne. Nagy elánnal, sebtében, időnapelőtt feloldják az élet titkait. Sára azok patrónusa, akik tudják, hogy segítségre, közbenjárásra van szükségük, a kérdező életeké. Reméljük mindig idejében megérkezik segítsége oda, ahol éppen erre van szükség. Ha valami módon tömören ki szeretnénk fejezni szerepét, azt mondhatnánk: pont elég, éppen jókor.
Tengerből jött, vagy ő maga mentett abból – attól függően melyik legendát hallgatjuk, mert ezekből van bőséggel, mindenik egy vágy és egy seb közös alkotása lehet. Mondják, hogy ilyenkor felpattan a nagy vizek szeme, és a tenger is feljön egy kis levegőért, friss szelekért, mert szép ez a nagy hatalom amivel rendelkezik, nem is kíván lemondani róla, „de azért tudjátok, meséli a folyóknak, amik hozzá jönnek tanácsért, a tenger élete ott a mélyben, inkább vágyakozás, mit létezés, minden este a horizont elveszi fényeim, miket fehér habok törékeny testébe csomagoltam, hullámok tarajával átkötöttem, elviszi messzi országba, ahová csak a csillagok kulcslyukán át nézhetek. Ösvényeim közömbösen és némán áthúznak rajtam, sebződöm a partok élein: nekem ti vagytok a könnyeim, míg gyönyörködöm az emberek röpke életének boldog jeleneteiben.”
Lesz más legenda is, de ez az egyik legismertebb a francia és a spanyol romák között, hogy a Mária Salomét és Máriát, a Jakab anyját, miután hitükért halálra ítélték, egy csónakban kitették Palesztina partjainál a tengerre, élelem és víz nélkül. Szél és áramlatok sodorták a folyó Rhône [e.:~ron(nö)] deltájához, ahol Sára, a romák fekete szentje mentette ki őket. Röviden összefoglalva. Legendák, történetek is úgy vannak, mint egy óra által mutatott idő, hogy az más órák idejének összefüggésében nyer értelmet. Szóval ha tudunk pontosabbat, pardon: értékesebbet, akkor mondhatjuk, ha nem, akkor a legutóbbi megtekintett „óra” szerint tájékozódunk. A vizek a tenger fele tartanak, és ott néha alig észrevehetően elkeverednek, bár egyáltalán nem vesznek el, és hogy a mi történeteink is valamilyen tenger fele tartanak, arra stzámítanak, hogy egyszer megérkeznek, és a nagy tenger öleli magához minden cseppjüket. Ott, ahol a régi zúgók és örvények a hullámokban emlékeznek, ott már senki nem kérdezi, hogy honnan jöttél, ott már minden a nagytotál tökéletes harmóniájába illeszkedik, ahol nagyvonalúan úgy gondolod, hogy a termésre történetesen a gyümölcsfának vagy nagyobb szüksége.
Ha valaki fennakad földrajzi, biológiai, történelmi kérdéseken, természetesen szíve joga, de ha azt állítja, hogy azok a legnagyobb igazságok ezen a világon, akkor tiltakozunk. Sára bibliai szereplőket mentett, és ez nem mindennapi esemény, éppen ezért botlik meg benne a logikánk, miközben az égigérő arcunk, az önmentő meséink, a képmutató ítélkezésink már fel sem tűnnek. Mekkora mellényeket láttunk magunk körül eddig is! És milyen kisded szíveket alattuk, a nagy mellények ugyanis gyakran botrányos igénytelenséget rejtettek! „Sára a mienk, mi pedig egyek vele, és együtt mentettük a szenteket, akik a kereszt alól jöttek, és Jézus illatát hozták.” Kinek van szíve holmi gyatra történelmi és ócska földrajzi igazságokért egy elismerésre vágyakozó népet méltóságától megfosztani? Természetesen minden nép esetén így van. Logika itt annyit ér, mint az a szemét, amit a vihar kidobál a partra, és amit még ekkor sem vesz észre senki. Az igazi gondolatok soha nem kövülnek belénk, hanem csak a zord, léleknélküli törvények, a maguk flitteres megnyilvánulásaikkal. Az igaz gondolat, mint egy erdőben a szél nyomán ébredő érzések, mikor az átsuhan a fák között, összekoccannak a koronák, megreccsennek a gyökerek, és finoman, áhítattal jelzik egymásnak: „Ő volt az! Hát itt járt!” Az igaz utat is minden lépéssel újra kell nyitni, az igaz érzéseket minden pillanatban újra létre kell hozni. Ez a titkuk.
A romák (romok, manusok, jenisek, szintók, stb.) Európa minden részéből, mindenekelőtt Franciaországból és Spanyolországból, de még más kontinensekről is érkeznek, hogy szentjük előtt tisztelegjenek. Nyolc-tíz napig tartózkodnak a területen, ilyenkor nagy itt az élet, közvetlenségben megosztott örömök messzire jutnak. Táboroznak az utcákon, a tereken, a tengerparton, késő estig csoportokban zenélnek, énekelnek. Vannak köztük hivatásos zenészek, zenei albumaik is megvásárolhatók. A zarándoklat természetesen alkalom a baráti és családi összejövetelekre is, tapasztalatot cserélnek, és megkeresztelik az elmúlt év során született gyermekeket, barátkoznak, udvarolnak, elköteleződnek. Szent Sára, más néven Fekete Sára, Sara Kali – bár hivatalosan nincs kanonizálva, de ez egyáltalán nem zavarja a romákat, a saját választott szentjük, és az is marad, míg az Atya végleg fel nem számolja azt az életet, ami még igényli a csodákat.
Május 24-én nagy felhajtással viszik a tengerhez Sára szobrát. Előtte az úgynevezett „magaskápolnából” leengedik a két Mária állítólagos maradványait tartalmazó ládát, a menet közben díszítik a köteleket, a leérkező ereklyéket énekekkel és tekintetükkel követik. Mindenki felemeli a kezében levő égő gyertyát, és akik feljutottak a kórusra, azok igyekeznek a láda alján kioltani lángjukat. Ezeket aztán különleges alkalmakkor gyújtják meg majd otthon (a lakókocsiban) az év során. Mintha Isten maga érkezne közéjük, aki tanúja az apró, rejtett vétkeknek is, izgatottak valamennyien, nincs köztük közömbös egy sem, mintha egy évben egyszer lenne napsütés, és egy évrevalónyit felnyalábolnak éltető sugaraiból. A templomban az oxigén már az alsó határon, de ez is része annak az élménykötegnek, amiben a néhány nap alatt részük lesz. Papok ilyen tumultusban valószínű rég nem miséztek, és nem úgy tűnik, mintha bármi kifogásuk lenne ez ellen. Ekkor derül ki, hogy a szentség érintése nem veszít erejéből attól, hogy emberről-emberre száll. Jézus – Máriák – Sára – romák, de sem a közvetlenség, sem az ereje nem veszett el, nem úgy, mint egy folyó hozama, mi a deltában eloszlik az ágakon.
A Máriák ünnepe már egy kicsit hivatalosabb, visszafogottabb, a 24-ei viszont még olyan, amilyennek sokan egy istentiszteletet szeretnének látni. Ének, taps, öröm, tánc, felkiáltások. Végül a kriptából kihozzák Sára szobrát, és végigviszik a templomhajón, ott, ahol korábban egy gombostű sem hullott volna a földre, illetve ha leesik, nem tudják felvenni. Lovasok, majd egy csapat zenész vezeti a menetet, de ott táncol előttük, körülöttük aki akar. Nem lehet mást mondani, csak az ismert közhelyet: itt buli van. Viszik elől a romák zarándokkeresztjét és a hímzett borítójú nagy Bibliát, amiket ott tartanak a szobor mellet a kriptában. Senki ne gondoljon valamiféle fegyelmezett, szervezett ünnepi menetre, ez szabad, nyers, spontán és őszinte ünneplés. Rengeteg ember van, 2024-ben húszezer fölött saccolták. Mindenképpen nagy dicsőség ott lenni a szobor környezetében, amely az élelmesebbek helye, távolabb állnak a turisták, akik csak a lepattanó élményre tartanak igényt. Láttam valakit, aki látott olyat, aki látta Őt. Vagy pusztán csak „megosztanak”.
A gardiánok félkörbe állnak a tengerben, távolabb néhány kisebb hajóval biztosítanak a vízi polgárőrök. Komolyabb hullámok időnként megtréfálják a hordozókat és a tengerbe bemerészkedő bámészkodókat is. Erre bátran lehet mondani, hogy kialakul egy dinamikus egyensúly a természet erői és a különböző emberi jelenlétek között. Szabad, kötetlen ünneplés, senki sem feszélyezett, aki akarja, kifejezheti érzéseit, a tenger mindig is kezelni tudta a könnyeket. Tumultus, de a szobor csak megérkezik a tengerbe, ezt öt perccel előtte még senki sem gondolta volna, hogy a tömegtől beférnek a hordozók. Pancsolás, szó szerint, Sárát ugyanis nem belemártják a vízbe, hanem meglocsolják. A szobor bevitele a tengerbe a Máriák várását és fogadását jelképezi, és nem a megtisztulását szolgálja, mint sokan tévesen emlegetik. A templomban aztán újraöltöztetik, levetik a régi köpenyeit, amikért versengenek a hívek, aki kapja, marja alapon. Van köpenyből bőséggel, mint említettük, úgyhogy sokaknak jut, ha idén nem, jövő évben, vagy azután. Hát valami ilyesmi.
Az utcákon baráti, illetve rögtönzött társaságok énekelnek, zenélnek, beszélgetnek. Este hangulatos tábortűz mellett pörög a flamenco, tánc, taps, tapas… Na, nem egészen, mondják is, hogy nincs is olyan egységes zenei irányzat, hogy flamenco, csak stílusok vannak, amik gyűjtőneve a flamenco. Ezeket nevezik toque-nak (valakinek vagy egy régiónak a toque-ja, azaz gitárstílusa), illetve a javarészt kötetlen cante (ének), ahol számít az orgánum és a hallás, de a sikeres énekesek a szívüket nyitják meg a hallgatóság fele, azzal hódítanak. Azonban ahogy szokták mondani, ahol ezek megjelennek, oda hamarosan másik kettő is települ: a baile (tánc) és a palmas (taps). És ilyenkor mélyebbre menekül a pokol. Éjfél fele egyre halkabb lesz a vendégsereg, bár a találkozás, az együttlét minden percét ki kell használni, de a test követeli a pihenést, hiszen még holnap is frissnek kell lenni. David Whyte híres sora szerint viszont „a kimerültség ellenszere nem a pihenés, hanem a teljes szívvel való odafigyelés.” Az este aztán apró kortyonként, lenyeli a vidámságot, és minden elcsendeseik, amennyire egy tízezres tábor le tud halkulni, de a háttérben hallani a tengert (a térről is), amint ütemesen ringatja az éjszakát, ez pedig kivasalja a holnapot, miközben alszik a tűz, a homok, alszik valamennyi zaj oka, és motorokban a mehetnék. A reggel először óvatosan benéz, nyitogatja a tábor szemét, csikordulnak a lakókocsik, aztán egyből berobban, és felpörög az élet ismét. A „vándorok” gyakorlottan készülnek a jelenlét megélésre, nem „skatulya-minőség”, de tisztán, mert a lakókocsiban a tisztaság igen előkelő helyen szerepel. Délelőtt folyamatosak a keresztelések. Nem az a kincstári stílusú liturgiák ezek, itt megy a muzsika egész szertattás alatt. Születésnapi buli a templomban, Djelem, djelem…, na dara!
„Nagyon vallásosak, de a hivatalos liturgia nem az ő világuk. Az a kötöttség, visszafogottság és főként közvetettség kínszenvedés számukra. A francia romák és manusok többsége pünkösdi közösségekhez tartoznak.”
Május 25-én a Máriák ünnepe. Ereklyéiket tartalmazó láda kialakításásában is két fő maradványaira utal. Amíg a láda a magaskápolnából le van engedve, mindig van, aki ráborulva imádkozik. Délelőtt nagymise az arénában. Gardiánok, hagyományőrzők, lovagrendek tagjai, és ami díszes uniformis létezik, az mind itt van. Az ünnepi szentmisét követően egy csónakot jelképező hordozón a két Mária szobrot kiviszik a tengerhez. Tehát zarándokok, helyi hagyományőrzők, önkéntesek, díszbe öltözött lovasok kísérik, a hordozók pedig bemennek a szobrokkal a vízbe, ugyanúgy, mint a tegnap Sárával, de itt részben más a társaság. Jelképes vízbemerítésük a szentek, és velük a kereszténség megérkezését ábrázolja. Visszafogottabb ünneplés, nem annyira vallásos, inkább hagyományőrző jellegű.
A püspök az egyik hagyományos halászhajó fedélzetéről megáldja a tengert, a régiót, a zarándokokat és a romákat. A körmenet ezután öröm és éljenzés közepette tér vissza a templomba, zenekar és harangszó kíséretében. Délután a templomban virrasztás kezdődik. Ezen a két napon istentiszteletek és virrasztások követik egymást. Délután a templomban imával, énekekkel és akklamációktól kísérve az ereklyetartót visszaemelik a magaskápolnába. Minden véget ér egyszer, de csak így van lehetőség újabb tapasztalatokra. A ketyegés megállt, az idő viszont nem. Az ismert időt, ami mögöttük van, ismért felváltja az ismeretlen, és az a hónapok óta tartó készülődés, szervezés, várakozás egyik napról a másikra véget ért. A beszélgetések, amik elkezdődtek, folytatódnak, de immár egészen más formában. Nem véletlen, hogy búcsúzáskor, ha megvisel az élmény, verset írunk mindannyian, akkor is, ha nem nevezzük annak. Lehet, hogy csak egy szóból áll, egy mondatból, vagy két strófányi csendből.
Franciaországban a „gitans” elnevezést gyakran általános az összes roma származásúra vonatkoztatják, holott az csak egyetlen etnikai csoportot illet. A név, akárcsak az angolban, az „égiptan” – „egyiptomi” szóból származik. Romáknak egyébként több nemzetségük, törzsük van (össz. 19), akik mind ragaszkodnak önálló identitásukhoz, bár vannak, akik könnyebben keverednek. Mintegy 15%-uk él vándorló életet. Róluk még lesz szó. Legtöbb érkező Franciaországból van, de jönnek sokan Spanyolországból is, akik magukat lakóhelytől függően „katalánoknak”, vagy „andalúzoknak” nevezik. A „gitans” fogalom Spanyolországban egybeforrt a flamencoval. Híres táncosok, terreádorok és gitárosok, köztük Manitas de Plata (Ezüstkacsók), akinek Montpellier-ben szobra van.
Jenisek a szomorú svájci történetek miatt lettek ismertebbek, főként az 1926 és 1972 között elkövetett kényszerintézkedések miatt. Mára mintegy ötezer vándor jenis maradt Svájcban, természetesen letelepedettek ennél jóval többen vannak. Kevesebben laknak Franciaországban, de Németországban és Ausztriában is élnek. Csak 1996-ban kezdték el állami kezdeményezésből feltárni a múlt igencsak sötét titkait, de ezek megismertetéséért mégiscsak Mariella Mehr jenis írónő tett a legtöbbet. A manusok és a szintik (szintók), amennyiben a vándorló életmódot választják, általában alkalmi munkából élnek, vásári árusok vagy fémgyűjtők. A manusok sokáig Németországban maradtak, és germán neveket viselnek, pl. Django Rheinardt, a szintik nyelvükben megőrizték a piemonti átvonulásuk emlékét, vagyis az olasz szavakat.
Egyik legenda szerint, az első században, a keresztényüldözés során, Palesztinából elűzött Mária, a Jakab anyja, Mária Salomé, illetve szolgájuk Sára, itt kötött ki, de számtalan más változat is létezik. Kettőt leírunk.
Egyik szerint (Voragine, Arany Legenda, 13. sz.) tizenhét évvel Krisztus keresztrefeszítése után néhány üldözött beült Palesztina partjainál egy vitorla és evező nélküli csónakba, és kisodródtak a tengerre. Mária, a Jakab anyja, Mária Salomé, Mária Magdolna, Lázár, Márta, illetve férje Maximus és a vak Sidónius. Csatlakozott hozzájuk egy szolgálólány, a roma (egyiptomi) Sára is. A csónakjukat csak a szél hajtotta, hosszas hányódás után érkeztek meg Camargue partjaihoz. Az elgyötört utazók partra szálltak, és dicsőítették Istent a megmenekülésükért. Közülük néhányan továbbmentek, Mária Magdolna visszavonult Sainte Baume barlangjába, Lázár Marseille-be ment, Maximus és Sidonius pedig Aix-en-Provence-ba, Márta viszont Tarrasconba. Az idősebb Máriák azonban úgy döntöttek, hogy itt maradnak. Szolgálólányuk, Sára nem akarta őket elhagyni, ragaszkodott hozzájuk. A két nő hamarosan meghalt, és sírjuk helyén forrás fakadt, ami fölé kápolnát építettek, és a település felvette nevüket. A templom a XII. században nyerte el mai formáját, de később is volt még bőven módosítgatás rajta, ugyanis erődtemplomnak épült a tengeri portyázók ellen, és a veszély jellegéhez is igazítani kellett a védelmet. A 15. század végén megtalálták Sára maradványait is, a hagyomány szerint ekkor kezdődtek a zarándoklatok Sára és a két Mária ereklyéihez. Minden év májusában több ezer roma zarándok érkezik ide a világ minden tájáról. Úgy emlegetik, hogy ez az ő Mekkájuk.
Egy másik legenda szerint egy romacsalád táborozott a tengerparton, a helyi lakosoknak jósoltak, varázslással foglalkoztak. Magukat előkelő egyiptomiak leszármazottainak, az egyiptomi papok tudását öröklő törzsnek tartották. Akik beszélgetnek a szellemekkel, ismerik a jövendőt és az állatok nyelvét. A tábor legnagyobb hatalmú varázslónője Sara Kali volt. Egy május végi napon, Sárának látomása volt, hogy segítenie kell két bajba jutott szenten, akik a tengeren viharba kerültek és veszélyben van az életük. Ígyhát azon az esős és szeles éjszakán kiment a tengerhez. A tenger valóban viharos volt, de kezdetben senkit sem látott. Miután alaposan körülnézett, észrevett egy csónakot a habok között, amiben két idősebb nő ült. A hullámok ide-oda dobálták a kis lélekvesztőt, és nem tudtak kikötni. Ekkor a boszorkány levette a ruháját, a vízre dobta, és azon úszott a csónakjukhoz, és partra segítette őket. A megmentett nők egyike Mária Salomé, a másik pedig Mária, a Jakab anyja volt. Hálából megtérítették Sárát a keresztény hitre, aki a maga módján evangelizálta társait, és így terjedt el a kereszténység ezen a vidéken. Azóta Sára a romák és hajósok védőszentje, bár az egyház hivatalosan nem ismeri el. Úgy tartják, hogy hozzá fordulhatnak mindazok, akik bűneik miatt félnek templomba menni. Történelmileg igazolt roma (jenisek, romok, manusok, szintók…) zarándoklatok 1840 körül kezdődtek.
Sára
Bár a Máriák hagyománya meglehetősen régi, hiszen már a 13. században megjelenik, Sárát csak két évszázaddal később említik először, akkor is a Máriákkal kapcsolatosan. Kultusza 1800 előtti időből nem ismert, a romák is csak később kapcsolódnak be, mint említettük. Személye nem köthető egyetlen ismert történelmi szereplőhöz sem. Egyik legenda szerint Felső-Egyiptomból származik, Heródes király elzavart felesége volt. Máriákkal együtt érkezett a provence-i partvidékre. Mások vélemények szerint viszont az egyiptomi isten nevéből indult mindez, Râ-ból lett Ratis, azaz csónak, a település első ismert neve. Szóval Rá – ratis = csónakkal érkezők. Mások szerint Sara-la-Kali (Fekete Sára) az indiai Kâlî istennőre emlékeztet, akinek Sárához hasonló megmerítési ceremóniája ismert. Kali szanszkrit nyelven „feketét” jelent. Van még további párhuzam is, de az teljesen más hangulatot áraszt, nem folytatjuk.
Az egész világon a romák „védőszentjeként” ismerik, és a Camargue-i hagyomány szerint ő volt a két Mária szolgája és kísérője, a másik verzió szerint, és ez szerepel pl. a város címerében, illetve a legtöbb ábrázoláson, hogy ő volt az, aki kimentette a szent asszonyokat a tengerből. Pontosan senki nem tudja miként kezdődött a legenda, de talán nem is annyira fontos, mint az élő hagyomány, ami itt zajlik a szemünk előtt, amiben élet van, és ami élni akar. Maguk a romák sem gyötrődnek ezzel a kérdéssel, hanem beállnak a körmenetbe, és részt vesznek rajta, áhítattal, lelkesen. És várják a következő év májusát, és megtesznek többszáz kilométert lakókocsijukkal, csakhogy itt lehessenek. Lovas gárdiánok, püspök és segítője, romák keresztje, helyi hagyományőrzők, és a szobrot vivők elszántsága, minden kell ahhoz, hogy az ünnep megtörténjen, de az egészet keretbe mégiscsak a hit, a megszólítottság foglalja. „Éljen Szent Sára!” – hallatszik időnként a tömegből. Ez a tömeg a maga módján imádkozik. A szobor előtt és mögött menő, a tengerhez igyekvő tömeg – Isten felé tart.
„Népünk első tagja, aki megkapta a kinyilatkoztatást, Sara, a kali (fekete) volt. Nemesi származású volt, és ő vezette törzsét végig a Rhône partján a tengerhez. Ismerte a titkokat, amelyeket átadtak neki… Abban az időben a romák többistenhívők voltak, és évente egyszer vállukon bevitték Ishtar (Astarte) főistenük szobrát a tengerbe, hogy jóindulatát elnyerjék. Egy nap Sárának látomása volt, amelyben kijelentét kapott arról, hogy a Jézus halálának és feltámadásának szemtanúi, a szent asszonyok, a tengeren a part felé tartanak, és segítenie kell nekik. Éjszaka volt, de kiment a tengerpartra, és meg is látta őket, amint reménytelenül küszködnek a hullámokkal, mert a tenger viharos volt, és nagy volt a kockézat, hogy a csónak felborul. Sára rádobta köpenyét a hullámokra, azt mintegy tutajként használva a szentekhez úszott, és imával segített nekik, hogy szárazföldre jussanak.”
Szobra a templom kriptájában található, annak hátsó részén, jobb oldalon, sokszínű ruhákban és ékszerekben. A középső oltáron egy ereklyetartó áll, a falnak támasztva pedig a roma zarándokkereszt. A nagyobb zarándoklatok idején a hozzáférés igen nehéz, máskor viszont elérhető lent a kriptában, bár aki nem tudja kit keressen, nem is találja meg könnyen. Nem a mérete miatt, hanem mert annyira be van bugyolálva, hogy alig látszik ki egy tenyérnyi az arcából. Néha 50 rend köpeny is van rajta, ékszerek, díszek. Sára viszont nincs rácsok mögé zárva, bárki számára megérinthető. Romák papja (van ilyen) is így beszélt saját népéről: szeretik a közvetlenséget.
Mellette Giménez Malla Boldog Ceferino (1861 – 1936) fényképe, akiről még szó lesz, és más képek tucatjai. Alacsony mennyezetű kripta, tele gyertyával, ami fülledté teszi a levegőt. Sokak számára ez már túl zsúfolt. Mégis megható ide belépni, főként annak, aki már régóta vágyott a romák szentjét megérinteni. A romák egész Európából folyamatosan látogatják, de a nagy, tömeges éves zarándoklatuk, május végén van.
A Camargue-ban a rituális tengerbe merítés alapvetően évszázados hagyomány, a Camargue-iak időnként levonultak a tengerpartra és térdre borultak a sekély vízben, hálát adni. A Sára tengerben való megmerítése viszont új keletű szokás. 1935-ben Baroncelli márki és néhány Camargue-i gárdista kért és kapott az Aix-en-Provence-i püspöktől engedélyt ehhez. Szintén ők voltak, akik külön ünnepet kértek e romáknak, akik már ekkor is jelen voltak a zarándoklaton, de ekkor még csak néhány százan, elveszve zarándokok nagyobb tömegében. Így lett május 24. Sára ünnepe, és május 25. pedig maradt a két Mária érkezéséről való megemlékezés ünnepe.
E két nap alatt a templomban egymást követik az istentiszteletek és a virrasztások. Egyik látogató jelentette ki spontán: „Aki nem látott roma virrasztást, az nem tudhatja, milyen az igazi vallásos buzgalom.”
Az Aix en Provence-i Egyházmegye breviáriuma szerint:
„A palesztinai üldöztetés elől, Krisztus tanítványai közül sokan száműzetésbe kényszerültek, és a keresztény hitet így hozták el nagyon korán a mi vidékünkre.
Mária-Magdolnával, Lázárral, Maximinnal és másokkal együtt Máriát, a Jakab anyját, és Mária Salomét is letartóztatták, majd egy csónakban kitették a tengeren, és sorsukra hagyták őket. Sem vitorlájuk, sem evezőjük nem volt. A Gondviselés vezetésével mégis elérték a provence-i partot.
Míg a többi tanítvány messzire ment evangelizálni, addig Mária, a Jakab anyja és Mária Salomé, apostoli anyák, és idősebbek voltak, ezen a parton maradtak, ezen a településen, amely ezentúl az ő nevüket viselte. Ők térítették meg a helyi lakosságot, és a területet még sokáig megszállva tartó rómaiakat.
Tehát, látogató barátaim, ti, akik barátságosnak találjátok a romákat, amikor hosszú körmenetet tartanak, vagy Saintes-Maries-de-la-Merben megrészegülnek a zenétől és a tánctól, milyen fényben fogjátok látni őket azon a napon, amikor megérkeznek a ti városotokba vagy falutokba? Mosolyogva és örömmel kinyitjátok majd előttük az ajtót? Kedveskedtek-e nekik, a cigányasszonynak, aki el akarja adni nektek a kosarait, a háztartási textíliáit vagy a varróeszközeit? Segítetek-e nekik, hogy ne a város szeméttelepén kényszerüljenek leparkolni? Ha így tesztek, higgyétek le, jó társaságban lesztek.
Hagyjátok tehát, hogy működjön bennetek a Saintes-Maries-de-la-Mer irgalmassága, ahol a szegényeket megbecsülik, az elutasítottakat befogadják, a megvetetteket vigasztalják. Felejtsétek el a rövid zarándoklatot, a futó látogatást, és szeretnénk, ha azok közé tartoznátok, akik számára a karavánok érkezése az öröm ígérete. Ezt fejezi ki a maga naivitásában a romák gyönyörű imája:
Szent Sára, állíts minket a helyes útra, adj nekünk szerencsét és jó egészséget. És ha valaki rosszat gondol rólunk, változtasd meg a szívét.”
Baroncelli
Folco de Baroncelli-Javon
Egykor a kemping helyén álló, Lou Simbèu nevű tanyáját (mas) 1944-ben a német csapatok, amikor elhagyták a régiót, felrobbantották. Pedig egykori gazdája senkinek nem ártott, és a rombolásnak semmiféle stratégiai jelentősége sem volt. Még annyi sem. Nem csoda, ha a Petit-Rhône a hely előtt nemsokkal visszafordul. Teljesen, mintha azt mondaná, hogy „na, ezt én nem akarom látni!”. Az is lehet, hogy hirtelen pánik fogta el a nagy víztől, pedig az nagyon szomjazik már rá, ott áll a parton, és minden molekuláját azonnal arcához emeli. Az édesvíz ugyanis a tenger pihe-puha párnája. Semmi nem is hagy elveszni belőle, ezért is a folyók nem belevesznek a tengerbe, hanem otthonra lelnek, bár félelmük is indokolt, hiszen nevük, állaguk mégiscsak odalesz, de a megérkezés így is örök esemény. Másrészt minden vízmolekula, ami beérkezik valamelyik folyón, 100-150 évet tölt a Földközi-tengerben, mielőtt kijut az óceánra. Elvileg, átlagosan.
Baroncelli új otthona, amit a tengerparton felhúzott egy korábbi, Avignon melletti tanya másolata volt, miután a sok szervezés és jótékonykodás nyomán elszegényedett, és 1931-ben el kellett hagynia bérleményét. Nem sok választása volt, akkorra már a családi porta sem volt meg, ahol felnőtt, amit édesanyjuk halála után a gyerekek eladtak… Saintes-Maries lakói azonban megőrizték jó emlékezetükben, összefogtak, és felajánlottak neki egy telket, amelyen felépíthette új otthonát. Ő pedig ott folytatta, ahol néhány évvel korábban abbahagyta, és szervezte tovább a közösségi életet. Nélküle is lett volna Saintes-Maries-ből valami, de egészen biztos nem az, nem olyan, mint amilyent ma látunk.
Először 1895-ben költözött Les Saintes-Maries-de-la-Mer-be, tanyát (manade) bérelt, és nekilátott gazdálkodni, végül megújította a vidéki életet. Minden érdekelte, ami a vidékhez kötődött, az emberek, az állatok, a helyi építkezés, és maga a táj. „Az tetszhet is!” – kiált fel sok benzinbetyár. Csakhogy nem lehetett még lóháton sem úgy járni azt a mocsaras területet, hogy egész nap térdig vizes ne legyen az ember, de jut abból karra, arcra is, és ha csak víz lenne! Puszta fizetésért ezt nem lehetett művelni (és ma sem lehet), csak ha van szenvedély is. Ráadásul ha probléma adódott, a legközelebbi város nagyon messze volt, és a szúnyogok sötét felhőben érkeztek. Malária is előfordult, és csak valamivel a századforduló előtt derült ki, hogy mi az eredete. Aztán jött a DDT, igaz csak 1940 után, de mintegy harminc évig szórták a természetre, amíg be nem tiltották, jó tíz évvel Rachel Carson emlékezetes könyve után. Két Nobel-díj van elrejtve a fenti két mondatban. Mondják, az ember fizikailag sérülékeny lény, a mérsékelt égövre van optimalizálva, és a helyiek ezzel nem is vitáznának, de megkérdeznék, hogy a Misztrál, a sár és a szúnyogok csak a boldogság sötét vonala, amivel kontúrt ad az életnek, és hogy akkor ez a táj a majdnem és a túl sok közti lakható terület?
Baroncelli munkálkodott Camargue ökológiai védelmán, már akkor, amikor ezek a kérdések sokadrangúnak számítottak, szorgalmazta és támogatta a turizmust is. Érdekelte a közösségi élet, a hagyományok, és a hitélet, aminek középpontjában a templom állt, a környék legjelentősebb zarándoklatával. A romák nagy barátja volt, kidolgozta a Sárához kapcsolódó ünnepségek menetrendjét. Úgy mondják, hogy a camargue-i vallási és népszokások több évszázadosak, de a 20. század elején ismerteti meg az érintettekkel Falco de Baroncelli 🙂 Nem véletlen, hogy a Les Saintes-Maries-de-la-Mer-i múzeum részben neki van szentelve.
1905-ben Párizsban, a vadnyugat-romantika megszállottjaként, találkozott Buffalo Billel és csapatával, azok franciaországi turnéja során. Néhány munkatársa részt is vehetett a vadász, a showman későbbi előadásain. 1909-ben egyesületet hozott létre a Camargue-i örökség védelmére és ápolására. Pl. ebből nőtt ki a máig eleven gardian-hagyomány, Sára-zarándoklat, és sok egyéb szokás, amikhez még mindig ragaszkodnak a helyiek.
Az 1930-as években harcolt a Vaccarès megmentésért, a sekély (étang), de jelentős vízfelülettel rendelkező (65km2) tó lecsapolása napirenden volt, annak nyomán értékes termőföldet reméltek. Ezt a mentalitást a mi vidékünkön Balaton-lecsapolási tervként ismerhetjük. Munkálkodott azon, hogy legyen egy természetvédelmi rezervátum, ami aztán csak jóval később valósul meg, de már ő is hangsúlyozta a turizmus jövőbeli fontosságát. Támogatta a spanyol polgárháborúban a spanyol köztársaságiakat, akik egyébként kivégezték az öreg, jámbor civilt, (boldog) Giménez Malla Ceferino-t, aki maga is a Baroncelli által patronált katolikus romák közé tartozott, akinek a helyi kriptában emlékhelye is van. Semmi közvetlen kapcsolat nem volt a történések között, csak elgondolkoztató, hogy produkál ez az élet érdekes dolgokat. Lelkesen támogatta a romák Saintes-Maries-be történő zarándoklatait. Kérésére Aix-en-Provence püspöke beleegyezett, hogy Sárának, a romák védőszentjének szobrát kivihessék a tengerpartra, illetve rituálisan megmerítsék a hullámok között (mintegy várja a Máriákat). Erre először 1935. május 24-én került sor, azonban csak 1953-tól vesznek részt papok is a körmenetben.
Figyelt arra is, hogy a bikaviadalok stílusa megváltozzon, így az már nem az állat megalázásával, kínzásával, leölésével jár. Erőfeszítéseket tett a fajtatiszta Camargue-i bikák tenyésztésére. Ő maga is lelkes tenyésztő volt, és a szakmabeliek máig számontartják, hogy Prouvenço (Provence) nevű bikája különösen félelmetes és ismert példány volt. Állítólag drákói szelekció volt a farmján.
1924-ben felkérte Hermann-Paul festőt, illusztrátort, hogy rajzolja meg a Camargue-i keresztet, amelynek modelljét egy helyi kovácsmesterrel elkészíttette. A Camargue-i kereszt, vagy a bikahajcsárok keresztje, a francia Camargue régió jelképe, bár nyilván egyesek nem szívlelik. Alábbi képen is látható a templom oldalsó bejárata fölött. A kereszténység három teológiai gondolatát egyesíti, a keresztet, amelynek szárvégein a gárdisták háromágú szigonya szerepel, a horgonyt, ami a tengert és a reménységet jelképezi, illetve a szívet, amely ezen az ábrázoláson speciel a Máriák szeretetét fejezi ki.
1935 februárjában súlyosan megbetegedett, 1936-ban elveszítette feleségét, és amikor a németek 1942-ben megérkeztek, rekvirálták a tanyáját. 1943-ben hunyt el Avignonban. 1951-ben a hamvait áthelyezték a korábbi birtok helyén létesített sírba, szíve viszont maradt a családi kriptában, ahogy az előkelőbb személyek esetén gyakorlat volt, ha szíve és teste már földi életében két helyen hordozta a porhüvely örömeit és terheit. „…testem legyen Les Saintes temploma felé fordítva…, úgy akarok aludni” – szólt a végakarata. Sírja korábbi tanyájának köveiből épült.
Templom
A Petit-Rhône torkolatánál fekvő település kitett helyen feküdt, de különösebb erődítménnyel nem rendelkezett, aminek tulajdonképpen két oka volt. Az egyik az, hogy innen Arles-ig eljutni bármilyen ellenséges seregnek, nem lett volna egyszerű. Nem is a 30 km távolság (légvonalban), hanem az út maga, a vizes, mocsaras terület. Másodszor pedig maga település nem volt sem méretében, sem jelentőségében olyan, hogy különösebb központi figyelmet kapott volna. Így a lakosoknak kellett gondoskodniuk önmagukról. Vikingek támadásainak emlékezetével éltek, és szaracénok támadására bármikor számíthattak, és volt egy zarándoktemplomuk, azaz egy kápolna, ami a Máriák sírja fölé, az ott fakadt forrás fölé épült, valamikor talán a 9. században. Azért azt nem kell említeni, hogy az egész környék legmagasabb pontja a szédületes 6 m-t közelíti, az átlagmagasság 1,5 m alatt van, szóval ott lesz forrás, hol két ásónyomnyi mélységre lemennek. Lényeg, hogy a kápolna szerkezetét részben megőrizve épült egy román stílusú templom, valamikor a 11. század elején. A templom építéséhez felhasznált kövek a Beaucaire és Carry-le-Rouet kőbányákból származnak, mindkettő területén mai napig működik kőfejtő, és abban az időben igen értékes kincsnek számított minden testesebb kő, úgyhogy komoly összefogásra volt szükség a leszállításukhoz. A település még Notre Dame de la Mer néven volt ismert, ha esetleg az oklevelekben a mai nevén nem találnánk.
A jelenlegi erődített templomot 1165 és 1170 között átépítették, és ezzel az átépítéssel némi építészeti hasonlóságokat mutat a 13. századi avignoni pápai palota egyes elemeivel, amire remélhetőleg egy későbbi időben részletesebben kitérünk. A mostani templom három részből áll: maga a kelet-nyugat tájolású hajó, a keleti részen a kórus, amely a papság számára volt fenntartva, illetve alatta a kripta az ereklyék számára. Megemlíthetjük még, mint sajátos építészeti egységet, a kórus fölött álló magaskápolnát, ahol az ereklyéket tartják, és ami őrszoba szerepet tölthetett be egykor. A templom dél-nyugati sarkánál, illetve északi oldalán egy négyzet alakú torony található. Ezekben van a fel- és a leszállás a templomtetőre, ami a milánói dóm miniaturizált fílingjét adja. A 14. század elején a templomot további erősségekkel látták el, őrszobával, toronykilátással, kúttal, hogy kitarthassanak a menedéket talált lakosok. A kút, egyes történészek szerint inkább a támadók által okozott tüzek oltásra szolgálhatott, de nem ismert ilyen esemény.
A harangtorony is az erődítmény része, de a bástyaszintből kiemelkedő pengefalában 5 harang található. Egész szerkezete, beleértve a tetőt is, éghetetlen anyagból, természetesen javarészt kőből áll, az erődjellegének ez is része. Bejárati ajtajai is lemezborításúak voltak, mára visszaváltottak a békés korszakot jelképező fára.
Az erődítmény jellege elrejti a bájos románkori szerkezetet, de így is átjön az egyszerűsége és a zömöksége. A hajó viszonylag dísztelen, nincsenek oldalkápolnái, eltekintve egy bal oldali fülkétől, amelyen a két Mária megérkezése látható a csónakkal, mellette, a pillérbe építve, a „kőpárnájuk”, mint az a fenti képen látható. Az apszis hordókupolás boltozattal, a főhajó nyomott csúcsívekkel rendelkezik, utóbbit nyilvánvalóan megbontották a gótika kezdetén, de ezt nemigen kerülhette el egyetlen templom sem, olyan nagy volt a gótika kihívása. Márpedig födémjavításra előbb vagy utóbb sor került. Ezek a kezdeti, a régi román mennyezetet felváltó alkotások még olyan mesterek által készült, akik nem voltak járatosak a gótikus építkezésekben. Az érződik, hogy legyen akkor, de ne adjunk sokat neki, mégiscsak a dongaboltozat az, amit jól ismerünk, abból még nem lett baj.
Faragatlan támpillérek, de ez erődtemplomnál teljesen rendben van. A hajó keleti felben, a kórus alatt található a Sára szobrának és ereklyéinek otthont adó kripta. Egészen 1912-ig csak a romák mehettek be a kriptába, Sára ereklyéihez, ma már szabad a belépés mindenki számára.
