Szarajevó és a délszláv események 1. r.

(L. eff.– harmadik rész)

„A háború egyik legbizarabb jelenete, amikor a boszniai szerbek vezetője, Radovan Karadžić, meghívta Pale-ba [Boszniai Szerb Köztársaság ideiglenes központja] az orosz író és politikust, Eduard Limonovot. A retinámra égett az esemény egyik felvonása. Elvitte vendégét a körbezárt Szarajevóhoz [közúton kb. 10 km], és egy biztonságos magaslatról megmutatta az ostromgyűrűbe zárt várost. Ha behunyom a szemem, ma is látom minden épületét, forgalmas utcáit, folyóját, hídjait és sétányait… A mesterlövészek számára ideális helyen álltak, Karadžić fekete kabátban, fehér téli sállal a nyakában… És úgy ahogy méltó egy császárhoz, az élet és halál urához, lovagiasan felajánlott vendégének egy ’egyedülálló lehetőséget’. Hogy Limonov, az orosz író és politikus, kipróbálhatja az egyik városra irányított géppuskát. Csak úgy, szórakozásból. ’Próbáld ki!’ – biztatta. Mint a filmekben, a király átadja vendégének a puskáját, hogy kegyelemlövést adjon egy vadállatnak. Csakhogy a városban nem állatok élnek, hanem emberek, ráadásul nem is kevesen. Limonov elfogadja a kihívást, letérdel a fegyverhez, és tüzel. Mindenki örül, Limonov is mosolyog. Immár ő is közéjük tartozik! Annak ellenére hogy művész, nem gyáva.” Slavenka Drakulić

Kissé durva nyitás, elismerjük, ugyanakkor a jelenet besorolása tág tartományban lehetséges, igaz, csak a „negatív” kategórián belül. Ráadásul közelmúltban merült fel a gyanú, hogy a város ostroma idején egyes külföldiek a Trebevićről illetve más magaslatról, pénzért „vadásztak a városlakókra”. A hírek szerint nemcsak Szerbiából, hanem Olaszországból is érkeztek „embervadászok”. Egyelőre nyomozás folyik, de ismerve, hogy alkalmanként egyesek mire képesek, sajnos hihetően hangzik, úgy értve, hogy előfordulhatott. Másrészt nagyon reméljük, hogy mégsem, vagy nem úgy, ahogy a hírekben szerepel. Nevet viszont máris kapott, „mesterlövész-turizmusnak” nevezik (tapintatból a „szafari” minden kombinációját kerülnénk, jóllehet a hiradásokban gyakran azt olvasni), bár nehéz definiálni ezt a katonai fegyvernemet, ugyanaz a szereplő lehet mesterlövész, de lehet orvlövész is. Az attól függ, éppen melyik oldalon áll a nyilatkozó vagy a tudósító. E tekintetben egyszerűbb volt Szarajevóban, ahol az angol eredetű „snajper” (Pazi, snajper!) mindkettőt lefedte. Nyilvánvalóan, ez csak fogalmi könnyebbséget jelentett. A szarajevói „mesterlövész-turistákról”: (https://www.youtube.com/watch?v=Ao7aK_PL-rU)

Limonov egyébként lelkes támogatója volt a szerb, illetve az orosz expanziós törekvéseknek. Ifjúkorát Nyugaton töltötte, a kilencvenes évek elején tért haza, és két szélsőséges párt alapításában vezető szerepet vállalt (egyik logója egy kézigránát!). Több forrás is megerősíti, hogy néhány alkalommal valóban felbukkant a szerb hadsereg egységeinél, és lövőldözött is, ő maga számolt be róla, bár a fenti esetet konkrétan nem említette. Az egyedi hírek igazságtartalmát általában egy nagyobb életösszefüggésben lehet és érdemes vizsgálni, úgyhogy az egyébként elfogulatlan, horvát származású, Svédországban élő írónő közvetett beszámolója akár egy valós forgatókönyv leírása lehet. Ami viszont a környéken élőket közvetlenebbül foglalkoztatja, hogy vajon az Ohio-beli Daytonban, majd azt követően Párizsban, egy meghatározatlan határidejű tűzszünetet, vagy valóban békét kötöttek? Vagy a béke két konfliktus közötti, hosszabb-rövidebb korszak megnevezése, aminek felezési ideje a múltbeli sérelmek emlegetésének gyakorisága?

Volt azonban egyéb is, és inkább azokra az esetekre szeretnénk figyelni, olyasmikre, amikről például Barbara Demick alább részletesebben ismertetett könyvében ír (Logavina Street. Life and Death in a Sarajevo Neighborhood): „Visszatekintve, a Logavina utca nem csupán a háborús szenvedés szimbóluma, hanem annak is példája, hogy a közösségek hogyan tudnak ellenállni a pusztító erőknek, miként képesek úrrá lenni a rendkívüli nehézségeken. A környék eseményei örök mementói annak, hogy az emberi szellem hihetetlen képességekkel rendelkezik, és hogy a másokkal való együttműködés nemcsak megoldás a nehézségek idején, hanem segít abban is, hogy begyógyuljanak a traumák által okozott sebek. A Logavina utca tanulságai megerősítik az egymás iránti bizalom és a remény ápolásának fontosságát, és hogy minden konfliktusban vagy válságban ezek teremtenek esélyt a túlélésre, továbbá a város egyik mikroközösségének példás szolidaritása hatalmas örökséget hagyott a jövő generációira.”

Néhány bevezető gondolat

Természetesen lehetetlen áttekinteni valamennyi fontosabb eseményt, kitárgyalni az okokat és a következményeket. Ahogyan állítólag Winston Churchill mondta: “A Balkán több történelmet termel, mint amennyit képes elfogyasztani.” És hol van még az, ami majdnem úgy történt, és ami soha nem lesz, pedig lehetett volna :). Egy kívülálló számára azonban nemcsak kaotikus, hanem érthetetlen az egész délszláv-válság, ezért egy rövid áttekintéssel szeretnénk segíteni az eligazodásban. Valóban nem egyszerű, és a helyzetet bonyolítja, hogy a hivatalos, tehát a különböző országok akadémiai verziói sem igazítanak el, ha lehet, még jobban összezavarnak. Ráadásul itt van a töredékesség, mármint a közlésekben, illetve a mi ismeretünkben és empátiánkban. Aztán tekintsünk a megismert különbözőségekre, mármint hogy miért nem tudtak megférni egymás mellett. Vegyük illusztrációként a szeretetet, mint átfogó, tiszta érzést, az sem jön ki a részletekből (azért szeretem, mert…), úgy ezt a konfliktust sem adják ki az ismert és nyilvánvaló különbözőségek. Az élet ugyan átmeneti állapot, de visszafordíthatatlan döntésekkel. Volt nemzetiségi, történelmi, vallási ellentét, fenyegető gazdasági összeomlás, de mégha ezeket egybe is gyúrjuk, akkor sem adnak ki egyetlen puskalövést sem. Némi lőport, legfeljebb… Az irigység…, vagyis az a belső késztetés, hogy valaki „helyből” jobban érezze magát, ugyanis ez a „parazita-logika” részben kiköti az illetőt saját életéből, aki így kompenzálni tudja törékeny önbecsülését, miközben a másikat olyan kontextusba helyezi, amiből sehogy nem tud jól kijönni.

Nem tudtak egymáshoz kapcsolódni, nem volt mélyre mentett közös történelmi emlékezetük (alább tárgyalt történelmi okokból), akármilyen kínos és kényes ilyesmiről írni, de úgy tűnik, hogy amikor eljött az idő, kiderült, hogy idegenek maradtak egymás számára, hiába ugyanannál a cégnél dolgoztak, együtt szurkoltak valamelyik csapatnak, otthonuk egymás mellett állt, ugyanabba az iskolába jártak… Hová lettek a régi szép napok, miként álltak egykor elő, és miként lehettek benne egykor önfeledten, egymást múltbeli sebeit is szépnek látva, vagy legalább valamennyi együttérzéssel kezelve? Ahogy a térség egyik ismerője mondta: ideig-óráig össze lehetett préselni a népeket egyetlen országba, az identitások azonban nem voltak áteresztőek egymás számára, és amikor a külső erő megszűnt, kiderült, hogy belső kohézió egyáltalán nem létezik.

Azt mindenki tudta, aki valamennyire ismerte a szövetségi köztársaságot, hogy vannak belső etnikai feszültségek, de ezek mélyége és makacssága még a sokat látott elemzőket is meglepte. Eszerint soha nem tűnt el az etnikai bizalmatlanság, hiába erőltette a hatalom a „jugoszláv” nemzetek felletti identitást, mert annak nem volt karaktere, az emberek ösztönösen érzik, hogy mi érvényes, és mi nem az. Nem volt jugoszláv nyelv, és nem volt jugoszláv történelem sem, olyan mint egy kocsma, jegyezte meg valaki, amiben csak limonádét lehet rendelni. A jugoszlávok hova álljanak? Márpedig a történelem is egy olyan, mint egy nagy, ismeretlen ország, mondják, és a nemzeti hovatartozás a nyelv, ami segít eligazodni, ami otthonossá teszi annak hatalmas és kietlen világát, barátságossá legalább egy részletét, és azt ígéri, hogy egy általa megnyitott titokzatos ösvényen, ősi mítoszokhoz kalauzol. Beköti az illetőt az egyetemesség világába, azt azonban már furcsának találhatjuk, amikor arról olvasunk, hogy a nemzetiségi hovatartozás elfogadásával „nevet kap az egyén a határtalantól”, ami olyasmit jelent, mint valami a feloldozó, beolvasztó kommunikáció.

Tudomásul kell venni, hogy a legtöbb ember számára az egyéni élete, legközvetlenebb közössége (család, munkahelyi, baráti, vallási, szurkolói, stb.), illetve a határtalan közé kell még egy identitás-elem, egy platform, akármennyire is korszerűtlennek találjuk ezt a választ, és ez nem más, mint a nemzet. Az utolsó a konkrét szolidaritási körök közül. Erről itt olvasható egy elemzés: (https://www.azarandok.hu/intuicio-es-erkolcs/) Említettük, egyetértőleg, történelemtanárunk figyelmeztetését: a történelem nem szurkolás. Ezt kiegészítjük újabb tanulságokkal: a történelem-tanulás valóban nem szurkolás (kellene legyen), a múlt, az emlékezet viszont az. Az eseményeket ismételten kézbe lehet venni, a csaták újrajátszhatók, a nagy döntések újraértelmezhetők, kitárgyalhatók, és jóllehet a végkimenet, az objektív történelmi tények nem változtathatók meg, számtalan értelmezést lehet újabban hozzájuk fűzni, és azok jelentésbővüléssel járnak. Ez nem egyoldalú, személytelen „lövöldözős játék”, bár van virtuális komponense, de sokak számára ez az identitás egyik konkrétan átélhető tartománya, részben elvont és szimbolikus, a múlthoz a hátteret adja, a jövő számára valójában virtuális fundamentum, de egyesek számára így is nélkülözhetetlen, és válogathatunk a szép- és a szakirodalomban bőséggel rendelkezésre álló képek és metaforák között. Ebben a kontextusban a történelem nem arról szól, hogy mi történt, hanem mi maradt belőle, miután átment egy javarészt virtuális közösség ítéletén, és színt és jelleget kapott az abban megtelepedett vágyaktól és frusztrációktól. A történelem, ebben a régióban, egészítjük ki az előbbieket, a túltengő emlékezet a hiányos, vagy nem is létező dokumentációk mellett, illetve még valami, a csoport identitásának elsőbbsége minden ténnyel és adattal szemben. A történelem gyér szövésű háló errefele, a tények áthullanak rajta.

A tárgyalt szövetségi országhoz tartozó nemzetiségek másként soroltak be a legutóbbi háború idején (II. vh.), és az eltelt évtizedek alatti korrekt, álszent, illetve tisztes törekvései ellenére mindezek emlékezete megmaradt, és ötvenévvel a történtek után a sérelmek fölkeltek tetszállapotukból, és éppen olyan elevennek mutatkoztak, mint gyermekkorukban, amint azt ismerjük: „a bosszúvágy nem reakció, hanem egy bonthatatlan kötelék.” Egy konzerv, aminek nem jár le a szavatossági ideje. Annyit bátran meg lehet állapítani, hogy a szövetség a régi törésvonalak mentén tört darabjaira. Ez elgondolkoztató, bár nem meglepő. Egykor vallási, kulturális törésvonalak is jelentősek voltak, más vidéken pedig a törzsi hovatartozás máig meghatározó. Kérdés mindig érdekes és megválaszolhatatlan: ezek létező, valóban olyannyira áthidalhatatlan különbségek, ahogy hirdetik és tulajdonképpen megélik illetve mutatják, vagy alapvetően az emberi természet az, ami okot keres az átláthatatlan, átélhetetlen kiterjedésű valóság feldarabolásásra. Talán a korabeli „besorolásnak” is volt egy még korábbi időből származó magyarázata, és annak is, hogy miért lehetett magyarázata, és így a végtelenségig. Hol kezdődött? Ahol egy gyűrű, ahol a nappalok, ahol egy hullámverés? Ahol az első lélegzetvétel, vagy az első jelzővel indult, mit odatettek az „emberi mivolt” elé, az első szórakozásból letört ággal, az első szándékosan eltaposott ártalmatlan bogárral, vagy egy imádság nélküli nappal? Ott kezdődött, hogy az árnyékuk ellenük fordult, vagy amikor úgy érezték, hogy a hatalmuk nagyobb, mint jövő fenyegetése, netán amikor mások könnyeit sterilnek és üresnek érezték, mint a desztillált vizet?

Azért írunk folyamatosan etnikai feszültségről, mert a vallási komponens a késői Jugoszláviában szinte egyik fél esetén sem játszott számottevő szerepet, bár ez a kijelentés némi értelmezésre szorul, hiszen a korabeli vezetők, tudósítások nemzetiségi és vallási ellentétekről beszéltek. Szlovénok, horvátok esetén nagyon vékony komponens volt a vallási hovatartozás, természetesen statisztikai átlagra vetítve. Bosnyákok és albánok, egybehangzó tapasztalat és vélemény szerint, a világ egyik legszekularizáltabb muszlim közösségét alkották, erre vonatkozóan lenne kedvünk összevetni egy mai muszlimtöbbségű ország vallási helyzetével, de ezzel csak szaporítanánk és megterhelnénk a tematikát. Kissé más volt a szerbek helyzete, akik számára a vallási identitás a nemzeti genezissel állt összefüggésben. Esetükben történelmileg kapcsolódik össze a vallás és a nemzetiség, identitásképző elem, mondják a helyzet ismerői. Például azt állítani valakiről, hogy ateista, egyben azt is jelentené, hogy az illető nem vállalja szerb identitását, azonban a rendkívüli vallásossággal is kiiratkozhat valaki a rendszerből. Ez így marad, míg szerb nemzet létezni fog. A jelenségről részletesebben itt írtunk: (https://www.azarandok.hu/ortodoxia-es-szekularizacio/)

Ismert a mondás, hogy „a ‘rövid XX. század’ Szarajevóból indult és ott is ért véget.” Hogy kezdődött tehát a század vége? Mikor dördült el az első puskalövés? Mikor és mi döntötte el, hogy nincs más megoldás? Mi a tünet és mi az ok? Karizmatikus, de zavaros identitású vezetők, felelőtlenül, vagy gondatlanul a tudat alá söpört múlt, egy mindig fenyegető gazdasági visszaesés, valamiféle ideológiai vákuum, avagy mi minden kell, hogy egy ehhez hasonló konfliktus kirobbanjon? Körülmények csupán, vagy az emberi természet maradandó romlási készsége? „Mi tanít meg minket a tapintatra, a haraggal való finom takarékosságra, ki mondja el, hogyan kellene emlékezni és felejteni? Lakott itt egyáltalán igazi közösség, hallották, akarták egymást valaha, és miért energetizálnak hatékonyabban 600 évvel ezelőtti események, mint azok, amik a tegnap történtek? Végül pedig a minden hasonló helyzetre érvényes kérdés: ha elveszítjük a reményt, az el fog pusztítani, vagy csak új startvonalra helyez minket?”

Egyelőre egy rövid történelmi visszapillantás, csakhogy érthetőek legyenek a leírt események, de a témára részletesebben kitérünk. Az ostromról, a városba rekedt emberek hétköznapjairól, a bennük dúló érzésekről, változásokról, – a második részben kívánunk szólni.

Az ősbűn, legalábbis ahogy szokták emlegetni, 1987. április 24-én történt, amikor S. Milosević, a Szerb Köztársaság Kommunista Szövetségének (SK) vezetője Koszovóba látogatott, azzal a feladattal, hogy az autonóm tartományban csillapítsa a szerbek és az albánok egyre aggasztóbb viszályát. Amint egyik életrajzírója megjegyzi, a találkozás számára elhozta a „megvilágosodás pillanatát”. Ugyanis mintegy szövetkezve velük a tartomány rendőrsége ellen (amelyik összetételében a nemzetiségi arányokat tűkrözte), azt mondta a panaszkodó szerbeknek, hogy „senki sem bánthat titeket”. Ez a hozzáállás megsértette a „jugoszláv tabut”, a kommunista párt íratlan szabályát, ami elvárta tisztviselőitől, hogy semmiféle nacionalista impulzusnak ne adjanak helyet, és főként azokét csillapítsák, akik közé maguk is tartoznak. A kommunikáció tartalmát, mint tudjuk, a befogadó határozza meg, ez esetben nem is volt küszöb, a szerbek között futótűzként terjedt a hír, hogy Milošević támogatja ügyüket, nemcsak mellettük van, hanem szokatlan elfogultsággal a pártjukon áll. Korábban magas rangú kommunista tisztségviselő nemzetiségi utalást a világért sem tett volna, és a köznép szemében ez adta a legitimitását, legalábbis annak meghatározó eleme volt a „nemzetiségi színvakság”. A kommunista ideológiának országonként megvolt a maga variánsa, volt ahol az ateizmus, esetleg a múlt elhárításának igyekezete, vagy egy szomszéd országtól való elzárkózás, másutt a nagyhatalmi hóbort volt a legjellemzőbb vonása, Jugoszláviában a nemzeti semlegesség, a múlt diszkrét kezelése.

Az igazság az, hogy megérkezésekor már feszültség volt, M. nem gyújtotta, hanem tovább szította a meglevő tüzet, azaz a nemzetiségi ellentéteket, abban a tartományban, ami a szerbek számára a nemzeti genezis fontos helyszíne, aktuálisan viszont albán többségű. Az albánok a népesség arányára hivatkoztak, és annak megfelelő képviseletet szerettek volna minden szinten és helyen, magyarán még szélesebb önállóságot, a szerbek viszont a tartomány fontosságát hangsúlyozzák, a nemzeti identitásukban játszott szerepét, és azt érzékelik, hogy erre az új többség egyáltalán nincs tekintettel. Ami viszont már hiányzik a társadalomból az auctoritás, a tekintély, amivel a Tito-t kővető országos vezetői nemzedék kénytelen szembesülni. Az első kommunista garnitúra kihalása ill. kiöregedése után érezhető hitelességi deficittel működött a rendszer, emellett, a globalizálódó világban, nagyon határozottan jelentkeznek a tervgazdaság alacsonyabb versenyképességi problémái. Az 1980-as évek közepére a jugoszláv gazdaság súlyos válságba került, az infláció egyre nagyobb méreteket öltött, a külföldi (haza)utalások csökkenni kezdtek, a Tito idején felhalmozott hatalmas adósságok kezdték erodálni a gazdaság teljesítményét.

Szélsőséges gazdasági-társadalmi helyzetben, kudarcos, frusztráló helyzetben két irányzat szokott lábra kapni, egyik belső, másik külső ellenséggel operál, ha nagyon egyszerűen akarunk fogalmazni, bár bizonyára nem járunk el helytelenül, emlékezve arra, hogy a modernkori történelemben, a nagyobb társadalmi kihívások idején az emberiség az említett két szélsőség valamelyikének irányába csúszott el. Az előbbi ideológiai tartalma errefele éppen kimerülőben volt. Minden igény, zavar, tulajdon, megnyilvánulás etnikai jelzőt kapott. Innen nehéz visszatérni egy másik értékeléshez.

A kommunista retorika semlegességi protokolljának megfelelően elhallgatott „múltbeli igazságok” kezdenek brutális erővel a felszínre törni. A politikusok és a bürokraták egyre többször vették elő a nemzetiségi kártyát. Ennek megfelelően az ország alkotó köztársaságai etnikai alapon versengtek a szűkös erőforrásokért. Az egyre nyilvánvalóbbá váló tény, hogy a nemzetiségi problémák felszínre jöttek, nem sok jót ígért. A palackba a szellemet… Oka volt annak is, hogy a Jugoszláv Néphadseregben miért voltak felülreprezentálva a szerbek. A szövetségi kormány regionális képviselői küzdöttek azért, hogy ami jár, amit még lehet, azt kivegyék a közösből. Az erőforrások szűkültek, az igények növekedtek, és már úgy kezelték az ügyeket, hogy nem a szlovén térség követelőzik, hanem a szlovének, nem a Horvát Köztársaság, hanem a horvátok, stb. Egyre nagyobb fokú bizalmatlanság uralkodott, és kiderült, hogy a kommunista internacionálé, valamint a szlogen, hogy „osztályok, nem nemzetiségek ellen harcolunk”, csak máz, alatta nyers, közvetlen ellentétek élnek, de mondhatni azt is, hogy történelmiek. Ahogy fogalmazott valaki: hiába, nincs kiút a genetikából. Erre a helyzetre egyértelműen igaz, hogy a béke ellentéte nem a békétlenség, hanem a múlt, a jövőé pedig az emlékezés. A szelektív, sérelmi emlékezés.

Amikor Tito marsall, Jugoszlávia örökös elnöke és diktátora, 1980-ban meghalt, olyan hatalmi vákuumot hagyott maga után, amelyet a következő generációból kiemelkedő vezetők nem tudtak kitölteni. A növekvő instabilitás termékeny táptalajt jelentett a régi ellentétek felszításához, és új demagógiák megjelenéséhez. A nemzeti sovinizmus egyik legkorábbi eseményének tekintik a Szerb Művészeti és Tudományos Akadémia (SANU) 1986-os memorandumát. Ebben, a kommunista bikkfanyelvtől eltérő élességgel, megfogalmazták a szerbek áldozati szerepét (elsősorban a II. világháború idején, amiben volt is igazság, de a történet volt tovább is), és a „szerb nép teljes nemzeti és kulturális integritását” szorgalmazták. Ez egyértelmű utalás volt Jugoszlávia alkotmányos rendjének átalakítására. E retorikától már csak egy kis lépés volt a „Nagy-Szerbia” elképzelésének támogatása, nem beszélve arról, hogy hiányzott belőle minden tapintat, önvizsgálat és politikai bölcsesség. Sebek tekintetében rendben volt, sőt mondhatnánk azt is hogy magas „igazságtartalommal” rendelkezett, de már a múlthoz tartozott, a jelenben viszont felszámolhat egy barátságot, ez esetben egy szövetségi rendszert. Hamarosan sor kerül a Vajdaság autonómiájának megnyirbálására, de ez a nyilatkozat elsősorban a koszovói helyzetre tekintett. Azonban a látszatot fent kellett tartani, a párt felső vezetői közül sokan nem nézték jószemmel ezt a nemzetiségi hazárdjátékot, ahogy egy szerb politikus mondta: „még nem tesz jót nekünk, ha most jót teszel velünk”.

 Szerb identitás, mártírium, tények

1989 májusában a koszovói (rigómezei) csata 600. évfordulója alkalmából országszerte nagyszabású ünnepségeket tartottak. Az apropó nemcsak a csata kerek évfordulója, hanem a csatában elesett fejedelem maradványainak visszavitele „eredeti helyükre”. Ez ugyan már a végjáték, de a Szövetség politikai irányultsága hivatalosan még kommunista, ebből a nézőpontból kell az egész felhajtásra, ünneplésre tekintetni, és ettől lesz különleges az esemény minden részlete. Lázár fejedelem holttestének látványos országjárásán papok és szerzetesek tucatjai vettek részt, és egyik célja volt, a „nép áhítatos részvétele” az eseményeken (Vidovdan, Vrdnik, Ozren, Tronoša…, Gazimestan [Rigómező], Gračanica…, Manasija). „Egyik legdrámaibb és legapróbb részletekig koreografált esemény a modern szerb történelemben, amely ellentétben állt az elmúlt két évben Milosevic és helyettesei által szervezett, populista, rendezetlen gyűlésekkel,” írja Lenard J. Cohen: Kígyó a kebelben. Slobodan Milošević felemelkedése és bukása, c. könyvében. Nemcsak azzal, hanem az állam hivatalos világnézetével (materialista, kommunista) és nemzetiségi semlegességével. Csak a szerb történelemre, igényekre és sérelmekre volt tekintettel, függetlenül attól, hogy például az utóbbinak mennyi volt a valóságalapja. A nemzetiségek pillantása még találkozott, de már nem látták egymást.

Lázár fejedelem testét végül óriási felhajtással, 1989. szeptember 19-én a koszovói Ravanica kolostorában temették el újra. Catherine Verdery antropológus szerint az út során „Lázár maradványai kijelölték a szerb haza új határait, különös tekintettel a boszniai és a koszovói területekre.” Ami, tegyük hozzá, nyugtalanítóan hatott az érintett területeken élő más nemzetiségű lakókra. Talán nincs mesterségesen dramatizálva a helyzet, ha azt állítjuk, hogy a „dance macabre” elkezdődött. Ugyanis az nyilvánvaló volt, hogy a többi nemzetiség nem fogja karbatett kézzel nézni, hogy einstandolják alóla az országát.

Az egész olyan bizarr volt, mint a Szövetség utolsó évei. Más köztársaságok vezetői, valamint a szövetségi párt- és kormányzati szervek képviselői a pódiumon ültek, Milosevic tartotta a beszédet, a becslések szerint egymillió fős tömeg előtt (Rigómezőn). Beszédében Milosevic több olyan témát is felvetett, amelyek később a szerb nacionalista retorika visszatérő paneljeivé váltak, és az egész szellemiség, ahogy nevezték, a szerb nemzeti szupremácia „kapudrogjává” vált. Kiemelte, hogy a szerbek mártírok és hősök voltak a koszovói csatában (1389), és azt állította, hogy „ez a föld szent Szerbiának” [mármint Koszovó, a beszéd helyszíne, hiszen egyelőre az volt veszélyben]. Közvetve utalt egy fenyegető katonai konfliktus lehetőségére. Bár a szerbek jelenlegi küzdelmei „nem fegyveres harcok…, de ilyen események sem zárhatók ki.” De bármilyen is legyen a küzdelem jellege, a csatákat nem lehet megnyerni határozottság, bátorság és áldozatkészség nélkül. Sürgette a toleranciát és más nemzetiségek jogainak tiszteletben tartását, ami a szerb nacionalizmus szókincsének alapvető elemévé vált, és ahonnan az említett szerző könyvének címét is veszi. „Lágyan szólj, furkósbottal járj,” állítólag ez volt a szavajárása egyik amerikai elnöknek.

Ki lehet emelni egy beszédből részleteket, és ezzel meghamisítani az eredeti üzenetet, úgyhogy óvatosan az idézetekkel. Milošević egy korábbi belgrádi gyűlésen úgy fogalmazott, hogy: „Minden nemzetnek van egy szerelme, amely megmelegíti a szívét. Szerbiának ez Koszovó.” Ez még másként hangzik. A rigómezei beszéd azonban egyesek szerint közvetve a Koszovónak és Vajdaságnak autonómiát adó, 1974-es jugoszláv alkotmányt bírálta, amelyet a szerb nemzeti törekvések az egységes Szerbia megbontásának aktusaként fogtak fel. Elhangzik tehát néhány toposz, amit a következő években sokszor hallanak majd a nemzetiségek: „A szerbek egész történelmük során soha nem hódítottak meg és nem zsákmányoltak ki más népeket… Különösen a szocializmus, mint haladó és igazságos demokratikus társadalom, nem engedheti meg a jugoszláv nemzetek és vallásaik közötti megosztottságot.” Ez utóbbi mondat már töltelék, és egyesek szerint a szónok közvetlen környezetéből származik, nem pedig saját kútfőből. A szerbek Európa védelméért küzdenek az iszlám fundamentalizmus ellen, ez is rég hangoztatott formula, és való igaz, hogy a szerbek nagy véráldozattal védték Európát az oszmán támadások ellen, de elég nagy szellemi ugrás kell ahhoz, hogy ebből aktuálpolitika legyen. Azzal, hogy egy szövetségi rendszerből ilyen mértékben kiemelt egy nemzetiséget, közvetve a titói örökség szimbolikus elutasításaként értelmezhető. Szlovénia és Horvátország képviselői, a beszámolók szerint, kényelmetlenül érezték magukat.

Rajko Kasagić jogász, a Boszniai Szerb Köztársaság későbbi miniszterelnöke szerint a királyi Jugoszláviát 1918-ban a szerbek nagylelkűségéből hozták létre, szívességből a többi délszláv népnek. Jugoszlávia négy háború eredményeként jött létre, két balkáni háború illetve két világháború nyomán, amiket javarészt a szerbek vívtak, azok terhét többnyire ők viselték, nagy véráldozattal. A szövetség nem a szerbek akaratából jött létre, hanem más népek kérésére, „akik könnyes szemmel fordultak a szerbekhez, hogy segítsenek nekik megszabadulni az osztrák-magyar igától. A szerbek együttérzőek voltak, és segíteni akartak szláv testvéreiknek.” És mi lett a köszönet? Ez már nem az ő kérdése, hanem egyes szerb kortársaié, és ebben a kérdésben benne volt a válaszuk is. A harag kaliberét és irányát azonban jól kell beállítani, ahhoz, hogy valami pozitív is kisülhessen belőle, fogalmazzunk stílszerűen. Magyarán a szerbek boldogtalanságáért, azaz gazdasági nehézségeiért nem a horvátok lennének a hibások, és viszont, számtalan más okot is lehetett volna találni.

Milórad Ekmečić, a Szarajevói Egyetem modern történelem professzora és az az SDS (Srpska Demokratska Stranka – Szerb Demokrata Párt) alapítója, és Politikai Tanácsának tagja, a nyolcvanas évek végén már megfogalmazta, hogy a szerbek „aránytalan veszteségei a két világháborúban demográfiai hátrányba hozta őket Bosznia-Hercegovinában, illetve Koszovóban. Az első világháborúnak 1,9 millió szerb áldozata volt, állítja, az összes, későbbi „jugoszláv nép” veszteségének 65%-a szerb volt. A második világháborúban arányosan még nagyobb veszteségeket szenvedtek el, az országos 3,2 millió áldozatnak nagyrésze szintén szerb volt. „A világ történelmében a szabadságért csak a zsidók fizettek többet, mint a szerbek.” Ennek a véleménynek abban az időben rendkívüli súlya volt, egyrészt szokatlan volt a szóhasználat, a téma ilyen éles és tendenciózus felvetése négy évtizeddel az események után, nem beszélve arról, hogy a szerző vezető történésznek számított, és olyan időben nyilvánul meg, amikor még könyvek, vélemények inflációja nem kezdődött el.

Ekmečić korábbi mérsékelt nézeteit feladva, „vezető szerb nacionalista történésszé vált” (David Bruce MacDonald) a kilencvenes évek elején. 1992-ben azt állította, hogy a bosznia-hercegovinai háború egy „új szerb küzdelem”, és „annak a folytatása, amelyet a szerbek 1804-ben kezdtek el a törökök Szerbiából való kiűzésével.” Később azt állította, hogy a bosnyák nép fogalma egy mesterséges konstrukció, amelyet az amerikaiak hoztak létre, és „a szerbeknek a jelenleginél nagyobb mértékben kell egyesülniük.” Ezek egy stabil országban, nyugalmas időszakban egyáltalán nem tűnnek fenyegetőnek. De előkészítheti a terepet a hétköznapi emberek számára, hogy megbosszulják az elvesztett mitológiai csatákat, és (újra)teremtsék mitikus nemzetüket, ami sosem létezett másutt, csak a legendákban.

Más kérdés, hogy a fenti adatok, a legtöbb kutató szint meredek túlzás, bár nyilván még ezeknek töredéke is elképesztően sok. Tagadhatatlan a szerbek és a bosnyákok nagy arányú vesztesége. Sajnos azt nem mondhatjuk, hogy példátlan, mert arra a jelzőre több más esemény is „igényt tart.” Azonban egyik történész (Christian Axboe Nielsen) szerint Ekmečić „bűnrészes volt a történelem, különösen a második világháború tömeges atrocitásainak fegyverként való felhasználásában”. Jóllehet ez az áldozatmítosz részben valós. Nem a mítosz, hanem a nagyszámú áldozat. Hihetetlen vérveszteségeik voltak a szerbeknek a törökökkel vívott szabadságharcot követő valamennyi nagy nemzetek közötti, vagy nemzetközi háborúban. Mértékadó történészek szerint a szerb veszteségek aránya körülbelül 48%-a volt az összes „jugoszláv” áldozatnak. Ez a második világháborúban (Bogoljub Kočović statisztikus adatai szerint 6,9%) kissé volt magasabb, mint a „jugoszláv muszlimoké” (6,8%). Bizonyos nézőpontból eléggé nevetséges és kínos ez a „vérciki matematika”, más nézőpontból pedig sokak számára véresen komoly. A szerb értelmiségiek kongresszusa, miszerint a szerbek a zsidók után a második világháború második legnagyobb áldozatai voltak, egy lázító túlzás volt, de szívesen hallgatták a szétesőben levő, gazdaságilag összeomló köztársaságokban élő szerbek. Mert úgy érezték, hogy van igazság benne, méghozzá vigasztaló, felszabadító igazság, amivel nemcsak igazolódni, hanem igazolni is lehet. Talán érthető, mire gondolunk.

Radomir Bulatović szarajevói filozófus a második világháború alatti szerb áldozatokkal kapcsolatosan kijelentette: „A népirtás oka nem csupán a szerb területek egyesítésének megakadályozása volt, hanem maguknak a szerbeknek a megsemmisítése.” Azt állította, hogy a jelenlegi helyzet hasonló a második világháborúhoz, mivel ma, „50 évvel később, ugyanúgy tanúja lehetünk Jugoszlávia megsemmisülésének, csak kissé megváltozott nemzetközi körülmények között, és még nagyobb károkat okozva a szerbeknek.” Ezeket az aggodalmakat lehet paranoiának, sovinizmusnak és gyűlöletkeltésnek nevezni, némi empátiával azonban a véleményünk mérsékelhető. Ugyan ismert, hogy a „nemzet egysége és tisztasága a politikum fejőstehene”, ugyanakkor valóban sokat szenvedett a szerb nép, és ezt, véleményük szerint, senki nem akarja elismerni. Ami nemcsak frusztrációt eredményez, hanem megfosztja őket egyes jogosultságoktól.

„A háború célja a szerb nép védelme Horvátország egyoldalú elszakadási törekvései nyomán, továbbá a szerb nép elleni népirtás megakadályozása és a szerb területek védelme,” nyilatkoztaa Aleksa Buha, boszniai szerb filozófus, ezidőben a Boszniai Szerb Köztársaság külügyminisztere. Nikola Uzelac tábornok, a Banjä Luka-i hadtest parancsnoka is úgy nyilatkozott, hogy a hadsereg fő feladata a szerb nép védelme a népirtás ellen. „Ki kell szabadítanunk népünket a bekerítésből.” A boszniai szerb közgyűlés 1992. február 28-án hagyott jóvá egy memorandumot (vagy minek nevezzük), amelyikben meghatározta a szerb területeket. Ez nemcsak a szerbek által lakott falvakat és városokat, illetve azokat összekötő utakat és földrajzi egységeket foglalta magába, hanem mindazokat a területeket is, ahol népirtás történt, függetlenül attól, hogy az adott terület valaha is szerb többségű volt-e, avagy sem. „A köztársaság területe autonóm régiókból, önkormányzatokból és más szerb etnikai egységekből áll, beleértve azokat a területeket is, ahol a második világháborúban népirtás történt a szerbek ellen.” Ez a rendelkezés azonban csak Bosznia-Hercegovina területére vonatkozik, ahol aktív partizántevékenység folyt a második világháború alatt, tehát rengeteg emlékhely van.

„Általánosságban elmondható, hogy a boszniai szerbek vezetői 1990-91-ben még nem voltak hajlandók nyíltan felrúgni a muszlimokkal és horvátokkal való, évszázadok óta fennálló békés együttélést,” írja Mihailo Cmobrnja Jugoszláv dráma (Jugoslovenska drama) c. könyvében, bár állításának igazságtartalmát többen vitatják. A megfogalmazott történelmi üzenetek azonban lassan, de biztosan hatottak, és információból elköteleződés, tájékoztatásból direktíva, érdeklődésből hovatartozás, múltból sérelmi identitás született. A történelemkönyvek szerepéről és hatásáról, a történelemtanítás felelősségéről itt írtunk: (https://www.azarandok.hu/anschluss-az-osztrak-kozepiskolai-tankonyvekben/)

Egyelőre komolyabban nem vizsgálták, hogy miként jelentek meg és érvényesültek a Jugoszláviában igencsak ismert és népszerű partizán-történetek és -legendák a polgárháború idején harcolók egységek és katonák gondolkodásában. Ugyanis az említett időben a reguláris megszálló erők ellen irregulásris módszerekkel küzdöttek, ami nemzetközi jogi értelemben ugyan nehezen védhető, azonban hazafias nézőpontból teljesen rendjénvalónak találták és találják, sőt, a legnagyobb ismertséget és dicsőséget ez a mód eredményezte (ld. partizán-romantika). Évtizedekig úgy tálalták a konkrét eseteket, az egész tevékenység szellemi és katonai légkörét, mint a legnemesebb eljárásokat, hiszen gonosz, gyilkos megszállók ellen bármi megengedett. Szóval az volt a kérdés, hogy ennek milyen hatása lehetett azokra a bosszúhadjráratokra, rajtaütésekre, amiket rendszerint kislétszámú egységek hajtottak végre, és amik során védtelen falvakat prédáltak fel, fegyvertelen embereket mészároltak le a polgárháború idején, valamennyi oldalon.

Az Oszmán Birodalom délkelet-európai terjeszkedése a 14. és 15. században a középkori szerb állam bukásához vezetett. Szarajevó (Vrhbosna) 1428-ban lett az Oszmán Birodalom részévé. Az oszmánok és a szerb, illetve az őket támogató erők közötti számos kisebb összecsapás közül, az 1389. június 28-i koszovói (rigómezei) csata a szerb nemzeti emlékezetben olyan mitológiai jelentőséget kapott, amely messze meghaladta viszonylag jelentéktelen történelmi szerepét. Még az sem világos, hogy melyik sereg győzött, bár abból a szempontból lényegtelen, hogy ez az esemény valóban fordulópontot jelentett a szerb államiság történetében. Nem minden kockázat nélkül, mégis bátran lehet ezt szerb Mohácsnak nevezni, és bár még volt néhány önálló évtizede a szerb önállóságnak, a sorsa mégiscsak fordulatot vett, és hamarosan évszázadokra meg is pecsételődött.

Az esemény tehát mitikussá vált, és állítólag már a helyszínen megszületett, majd szájhagyomány útján terjedt Lázár fejedelem életéhez, halálához kapcsolódó költemény, ami megfogalmazza azt is, hogy vallásos jámborságának, de főként önfeláldozó hűségének jutalma mennyei dicsőség. Egy dicsőítő költemény, amely az egyházi költészet hatását mutatja, de lovagi eposzi elemeket is tartalmaz. Ahogyan Svetozar Koljević irodalomtörténész leírja: A szerb epikus költészetben a koszovói (rigómezei) csata több lett, mint egy egyéni vezető erkölcsi döntése, a szerb nemzet halálának és ígért újjászületésének metaforájává vált.

A versben a fejedelemnek (csak a bizánci császár adományozhatott cári címet, bár cárrá koronáztatta magát, hivatalosan fejedelem/herceg), a döntő csata előestéjén, egyfajta látomásban a mennyei és a földi királyság között kellett választania, és ő az utóbbi mellett döntött, hogy ezzel is nemzete felemelkedését szolgálja. Ez az úgynevezett koszovói márvány felirata, amelyről úgy tartják, hogy Lázár herceg fia és utódja, István (Stefan) szerezte. Ma ez a szöveg egy kis kőoszlopra van vésve, amely a rigómezei emlékmű mellett található. Később ehhez kapcsolódott a szerbek között ismert „koszovói átok”, amelyet a 19. századi folklorista, Vuk Karadžić jegyezett fel, és amely minden szerbet megátkoz, aki nem harcol Koszovóért. A dicsőitő költemény egy utazóhoz szól, és egy ősi formulával indít, hogy aki szerb földön jár, ne felejtse, hogy hősök csontjain lépdel.

„Menjünk, testvérek és fiak,” szólította fel katonáit Lázár herceg a csata előestéjén, ahogy azt egy ismeretlen krónikás feljegyezte, „menjünk előre az előttünk álló hőstettre, Krisztus, a Jutalmazó példáját követve. Halállal teljesítsük kötelességünket, vérünket ontsuk, halállal váltsuk meg életünket, és testünket adjuk oda becsületünkért és hazánkért, és Isten biztosan irgalmazni fog földi maradványainknak, és nem fogja teljesen kiirtani családunkat és hazánkat.”

Lázár herceg keresztény mártírrá és szentté vált, mivel úgy döntött hogy beteljesíti Krisztus szavait: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint hogyha életét adja embertársaiért.” (Ján. ev. 15:13) [Ezt a bibliai mondatot idézte Putyin is egyik beszédében]. Döntését Krisztus szavainak „mennyei beteljesüléseként” írják le, ezek pedig a keresztény értékek és a keresztény nép megőrzésének formájában testesültek meg. Lázár szabad akaratából úgy döntött, hogy a keresztény értékekért harcol, akár saját élete árán is, ahelyett, hogy elfogadná a török ​​rabszolgaságot, azaz ebben a kontextusban a földi királyságot. A mennyei királyság pedig népe jövőjének metaforája. Döntése és áldozata a szentek és mártírok közé emelte. A mennyei királyság választása megtestesíti a szellemi akarat diadalát a valóság, a földi korlátok felett. Minthogy Lázár fejedelem Krisztusért lett mártír, ezért Szerb Ortodox Egyház már néhány évvel halála után szentté avatta.

A fejedelem maradványai osztoztak népe sorsában, ahogy a szerb írásokban olvasni, a hagyomány szerint az elesett szultán helyét átvevő fia, Bajazid engedélyével elhozták a csatatérről, 1392-ben a pristinai Mennybemenetel templomból Ravanicába szállították, de mivel egy idő múlva ott már nem voltak biztonságban, Belgrádon keresztül Magyarországra kerültek, majd több állomást követően a ereklyéit vrdniki (Nova Ravanica) Fruška Gora kolostorba helyezték, aztán a háború alatt kerültek a belgrádi Szent Arkangyalok székesegyház kincstárába. Mint említettük, innen vitték (vissza) aztán 1989. szeptember 19-én a Senja falu közelében levő Ravanica női kolostorba.

A kilencvenes évek elején, pontosabban 89-90-ben egyéb furcsaságok is történtek szövetségi szinten, azaz szövetségi területen, szerb kezdeményezésre. Nagy felhajtással a hercegovinai barlangokból összegyűjtötték azoknak a maradványait, akik az „usztasák áldozataiként estek el a második világháború során”. Csontjaikat egyenként koporsóba tették. A koporsók sora másfél kilométer hosszan nyúlt, a liturgiát a szerb ortodox egyház pátriárkája vezette, a beszédeket bosznia-hercegovinai szerb politikusok, vezető szerb nacionalista értelmiségiek tartották. Makabrikus jelenetek, amik alkalmasak voltak arra, hogy feltépjék a múlt sebeit, és ismét nemzetiségi indulatokat szítsanak. Amire a reakció: „Tetszettek volna kevesebb mártírt csinálni!”

Szlovéniában és Horvátországban az első többpárti választásokra 1990 áprilisában került sor. A szlovén választásokon a DEMOS (Szlovénia Demokratikus Egyesült Ellenzéke), egy hétpárti koalíció nyert. Pártállástól függetlenül a szlovén győztesek az autonómiát és/vagy a Szövetségi Szocialista Köztársaságoktól való függetlenséget támogatták, és a függetlenség felé tett jelentős lépésként a Szlovén Közgyűlés 1990 júliusában elfogadta a Szlovénia szuverenitását kinyilvánító határozatot. Ugyanez a forgatókönyv valósult meg Zágrábban is, bár más összetételű volt a parlament, mindkét újonnan megválasztott kormány nagyobb cselekvési szabadságot követelt a szövetségi kormánytól. Szlovénia és Horvátország újonnan megválasztott vezetői 1990. május 10-én közösen benyújtották szándéknyilatkozatukat, amelyben Jugoszláviát laza konföderációvá kívánják átszervezni.

Amikor a pártok nemzetiségi alapon kezdtek szerveződni, világos volt, hogy előbb-utóbb törésre kerül a sor. Országok, népek, családok, egyéni életek esnek szét. Ennek egyik példája Bosznia-Hercegovina új politikai rendszere. Mindhárom nagyobb bázissal rendelkező párt tulajdonképpen nemzetiségi alapon szerveződött. Bosznia-Hercegovinában három új politikai párt alakult: a Szerb Demokrata Párt (SDS), a Horvát Demokrata Szövetség (HDZ) és a bosnyákok által dominált Demokratikus Akció Párt (SDA). Ezek a felemelkedő pártok mindegyike megőrizte a korábbi időszak autoriter, centralista politikai kultúrájának elemeit. 1992 közepétől iszlamista harcosok (mudzsáhidek) érkeztek az országba, akiket külön zászlóaljba szervezték. Alija Izetbegović vallásjogi döntése értelmében a délszláv háborúban bosnyák oldalon történő részvételt dzsihádnak (ez esetben a muszlimok és hitük megmaradásáért való harc) minősítette. Korábban a boszniai muszlimok mondhatni a világ egyik legszekularizáltabb vallási csoportját alkották, a háború után etekintetben is sokminden megváltozott.
A boszniai szerbek közgyűlése megszavazta, hogy 1991. november 9-én és 10-én népszavazást tartanak annak eldöntésére, hogy Bosznia-Hercegovina szerbjei Jugoszláviában akarnak-e maradni. A szavazókat nemzetiség szerint különítették el: a nem szerbek sárga szavazólapot kaptak, hogy szavazataikat meg lehessen különböztetni a szerbekétől. Kevés muszlim vagy horvát szavazott az SDS által szervezett népszavazáson. Amúgy a szerbek túlnyomó többsége a Bosznia-Hercegovina függetlenségének elutasítása és Jugoszláviában maradás mellett szavazott.

1991 végén Belgrádban terveket készítettek arra, hogy a JNA (Jugoszláv Néphadsereg) egységei Bosznia-Hercegovinában maradjanak, még akkor is, ha az ország függetlenné válik. Azaz bárki megnézheti, ellenőrizheti, hogy nincsenek idegen alakulatok, illetve szerb katonák Boszniában. Milošević elrendelte, hogy a más jugoszláv köztársaságokban szolgáló boszniai születésű újoncokat helyezzék át Bosznia-Hercegovinába, míg az ott szolgáló, de más köztársaságokból származó katonákat helyezzék el szülőföldjükhöz közelebb. Így később bátran állíthatták azt, hogy Bosznia-Hercegovinában a szerb hazafiak saját országukat védték az agresszió, illetve népüket a népírtás ellen.

1992 márciusában (okokról később) Bosznia-Hercegovinában általános népszavazást tartott a függetlenségről, amelyet a boszniai szerbek nagyrészt bojkottáltak, azonban a tagköztársaság lakosságának 63,4 százaléka így is szavazott, közülük 99,4 százalék a függetlenség mellett.  A tartomány/ország 1992. március 3-án kikiáltotta függetlenségét. Az ország egy lőporos hordó volt, a feszültség napról-napra nőtt, a Szlovéniából és Horvátországból kivont, ország nélkül maradt Jugoszláv Néphadsereg egységeit itt vonták össze, és lett belőle a boszniai szerbek hadserege, a fent említett kritériumok szerint, de a katonai felszerelés tekintélyes részét megkapták a boszniai szerb alakulatok.

1992. március 28-án Alija Izetbegović visszavonta aláírását a Carrington-Cutileiro béketervről, amely Bosznia-Hercegovinát kantonok rendszerére osztotta volna fel, és kijelentette, hogy ellenzi az ország bármilyen felosztását. Ez a döntés mindössze 10 nappal azután született, hogy 1992. március 18-án aláírta a megállapodást. Az aláírást mindkét fél taktikai okokból vállalta, egyáltalán nem volt cél, hogy komolyan vegyék. A háborúk ugyanis nem úgy érnek véget, hogy a felek felmérik egymás képességeit, és annak megfelelően osztják fel az országot. Illetve nincs olyan politikus, aki puskalövés nélkül akár egy négyzetmétert is hajlandó lenne országából átadni pusztán egy másik fél fegyvercsörgetésére.

1992 márciusának elején a szerbek barikádokat emeltek Szarajevó egész területén. A szerb SDS átvette az irányítást a város túlnyomórészt szerbek lakta északi és nyugati kerületei felett. A szerb nézetek szerint a háború egy fiatal szerb férfi meggyilkolásával kezdődött, akit 1992. március 1-jén öltek meg, állítólag azért, mert feltűnő szerb zászlót lobogtatott egy esküvői menetben, és szóváltásba keveredett bosnyák fiatalokkal. Bármi is történt, az eset tematizálása a szerbek részéről egyértelmű volt: veszélyben vagyunk. Alija Izetbegović még aznap megpróbálta csillapítani a feszültségeket, és egyértelművé tette, hogy nem lesz háború: „Lehet, hogy voltak elszigetelt incidensek, de fegyveres konfliktus itt nem fog kitörni.”

1991 márciusában megkezdődött a horvátországi függetlenségi háború. 1991 októberében Hercegovinában (tehát Bosznia-Hercegovinán belül), a horvát nemzetiségű Ravno falut, a Dubrovnik felé tartó Jugoszláv Néphadsereg (JNA) erői megtámadták és elpusztították. Itt voltak az első horvát áldozatok Bosznia-Hercegovinában. Alija Izetbegović boszniai elnök nem reagált a Ravno elleni támadásra, és televízióban semlegességet hirdetett kijelentve, hogy „ez nem a mi háborúnk”. Bosznia-Hercegovina vezetése kezdetben hajlandóságot mutatott arra, hogy része maradjon a Jugoszláv szövetségnek, később azonban kiállt az egységes és különálló Bosznia-Hercegovina mellett, amit tehát már márciusban népszavazás meg is erősített.

Amikor szerb egységek elfoglalták a rendőrakadémia épületét, a szarajevói polgárok, muszlimok, szerbek, horvátok, zsidók, és magukat jugoszlávnak vallók, Tito-képeket és jugoszláv zászlókat hordozva, 1992. április 5-én összegyűltek a Parlament előtt. „Azért voltunk ott, mondta egy szemtanú később, mert hittük, hogy még nem késő megváltoztatni az emberek gondolkodásmódját, és meg tudjuk menteni Szarajevót és egész Boszniát, ahol muszlimok, szerbek és horvátok továbbra is együtt élhetnek, ahogy tették ezt az elmúlt 500 évben. Már majdnem dél volt, amikor több ezren a tüntetők közül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk az egyik barikádhoz, amely a Vrbanja híd túloldalán, a Parlament tornya mögött állt. Azt gondoltuk, átmegyünk a hídon Grbavicába [itt volt az elfoglalt rendőrakadémia], és megmutatjuk, hogy a város még mindig az embereké, minden emberé. A hegynek tartó tömegbe belelőttek a rendőrakadémiát védő szerbek. Körülbelül ötven méterre lehettem a hídtól, amikor néhány – talán öt vagy hat – lövés dördült. Mindenki futni kezdett. Ahogy fedezékbe értünk egy épület mögött, hihetetlen düh fogott el. Sosem gondoltam volna, hogy valaki képes lenne tüzet nyitni fegyvertelen tüntetőkre. Először elszigetelt, erőszakos cselekménynek tűnt, rettenetes egyéni tragédiának. Csak lassan rajzolódott ki agyunkban a kép, hogy egy sokkal rettenetesebb dráma első incidenséről van szó, az utóbbi 50 év legszörnyűbb háborújának kezdetéről Európában.”

A 24 éves Suada Dilberović, egy dubrovniki orvostanhallgató lány, a kórházban halt bele a lövési sérülésekbe, Olga Sučić tisztviselő a helyszínen életét vesztette. Ők voltak az első áldozatok. A híd, ahol elestek, ma a nevüket viseli (Suada és Olga híd – Most Suade i Olge).

Ostrom kezdete

1992. április 5-én tehát békemegmozdulást tartottak, ezt követően a muszlim többségű város a maga módján megnevezte a háború első áldozatát, Suada Dilberović egy muszlim családból származó diáklány, Dubrovnikból. A háború előtt Szarajevóban uralkodó antinacionalista érzelmek, amik még voltak, szempillantás alatt átalakultak.

Március folyamán a szerbek és a bosnyákok is barikádokat emeltek Szarajevóban és környékén. 1992. április 4-én Izetbegović elrendelte az összes tartalékos és rendőr mozgósítását Szarajevóban, és az SDS, illetve a város szerbjeinek evakuálását követelte, az elmúlt napokban kialakult eseményekre reagálva (elrablásuk a repülőtérről, lövöldözések, a posta és energetikai központok bombázása). Ezzel bekövetkezett a „boszniai kormány és a szerbek közötti végleges szakítás”.

Ehelyütt csak röviden emlékezünk meg arról, hogy a tüntetések szervezésében az úgynevezett Valter-mozgalom vállalt fő szerepet, később természetesen katonák vették át a terepet. A Valter egy legendává vált partizán, bizonyos Vlagyimir Perić fedőneve volt, és ezen a néven forgattak egy szokásos hősi filmet róla, 1972-ben: „Valter Brani Sarajevo” (Valter megvédi Szarajevót). „Bruce Willis megmenti a világot” c. alkotás szorozva öttel. Bár a magunk részéről nem szeretünk élcelődni egy nép történelmén, főként annak tragikus időszakán. Április 5-én mintegy százezer ember vett részt a tüntetésen, ami egyfajta vészkiáltás volt, vagy utolsó esély, ha úgy tetszik, az erőszak eszkalálódásának megakadályozására.

Április 5-én a boszniai szerbek megtámadtak és kifosztottak néhány szarajevói rendőrőrsöt, nyilvánvaló szándékkal, hogy maguk fegyverekhez jussanak, ellenfeleik elől pedig elvegyék a lehetőséget. Ne felejtsük le, hogy az ország fegyverembargó alatt van, és ha egyebet nem is, de ezt az ENSZ igyekszik következetesen érvényesíteni. Bosznia-Hercegovina elnöksége szükségállapotot hirdetett Szarajevóban. Ugyanezen a napon az Európai Unió elismerte Bosznia-Hercegovina függetlenségét.

Hivatalosan az ostrom a város elleni tűzérségi támadással kezdődött, április 6-án. Szarajevó ostroma gyakorlatilag 1992. április 5-től 1996. február 29-ig tartott (1425 nap). Ennek során a körbezárt városban 5434 civil meghalt, mintegy 56000 megsebesült. 6137 kombattáns vesztette életét, 3587 megsebesült. A folyamatos rettegésnek nincsnek számszerűsíthető adatai, a könnyeket, a jajjkiáltásokat, a keserűséget egyetlen statisztika sem tartja számon. A városban élő 65 000–80 000 gyermek közül legalább 40% tapasztalta meg, hogy mesterlövészek közvetlenül rájuk lőttek. Az ostrom alatt 1601 szarajevói gyermek halt meg háborús tevékenység következtében. 1996. január 9-én egy Grbavicából (amely akkor még a VRS [Vojska Republike Srpske – Szerb Köztársaság Hadserege] ellenőrzése alatt állt), kilőtt rakéta eltalált egy villamost, megölve egy nőt és megsebesítve 19 embert. Ők voltak az ostrom utolsó áldozatai.

Becslések szerint az ostrom első két évében 64 490 gránátot és lövedéket lőttek ki Szarajevóra, vagyis naponta körülbelül 329-et. A legtöbbet 1993. július 22-én, amikor 3777 lövedék csapódott be a városba (ENSZ-katonák adatai szerint). 22 másodpercenként egy „sziszegő” hang, amely garantáltan valahol földet, házat, testet talál, valakiknek a sérülését vagy halálát okozza. Becslések szerint az ostrom alatt több mint 50 000 tonna tüzérségi lövedéket lőttek ki a városra. Összességében becslések szerint közel 500 000 lövedéket lőttek ki a városra, csak 1992 karácsonyán 689 gránátot. A szerb parancsnok rendelkezése szerint: „a várost tüzérségi tűz alatt kell tartani, hogy a polgárok ne aludhassanak, amíg meg nem zavarodnak.”

Augusztus 24-én a Biztonsági Tanács elfogadta a 859. számú határozatot, amelyben „aggodalmát fejezi ki” a város ostroma miatt, és elítéli „a terület erőszakos megszerzését”. A nyugati országok boszniai és hercegovinai háborúba való be nem avatkozását a szarajevóiak egyre inkább a Nyugat álszentségeként könyvelték el.

Naponta ötven sírt ástak, 1993-ban, a háború legintenzívebb szakaszában pedig akár 60-at is. Az ásott sírok gyakran szolgáltak menedékként a gránátok és a mesterlövészek golyói elől. A temetési szertartások a folyamatos veszélyek miatt akár öt óráig is eltarthattak (Vinko Šamarlić sikeres dzsúdós, rendőr temetését 22 alkalommal szakította meg lövöldözés), és a halottakat gyakran udvarokban, bútordobozokban vagy kartondobozokban temették el, néha egyszerűen lepedőbe vagy függönybe csavarva. A város 89 régi temetőt aktivált újra.

A szarajevóiaknak naponta 159 gramm élelmiszer jutott fejenként. A háború első téli hónapjára a városban elfogytak a fák, a következő évre pedig a tuskók is, a Szarajevóban maradt szerzetes, Fra Ljubo Lucić azt írta, hogy „a Hrastovi negyedben egyetlen fa sem maradt, és a madaraknak már nincs hová leszállniuk.” A fák által hagyott üresség a háború brutalitását szimbolizálta. Nem volt kegyelme a védtelen élet iránt. Az Állami Múzeum a frontvonalon volt, kitett helyen. Az épületet több mint 420 gránát találta el.

Az ostrom alatt 3000 évnyi általános iskolai oktatást teljesítettek, 300 egyetemi vizsgát tettek le, és 23 középiskolában folyt a tanítás. Szeptember 6-án újraindult a tanítás a városban, a diákokat garázsokban, pincékben és lépcsőházakban helyezték el, mert a hatóságok nem tudták garantálni biztonságukat az iskolákban.

A háború alatt több mint száz művészeti kiállítás volt Szarajevóban, több mint 40 színházi premierre került sor, médiaprojektek és újságok indultak, megrendezték az első Szarajevói Filmfesztivált, és megválasztották az ostromlott Szarajevó szépségkirálynőjét… „Ne hagyjátok, hogy megöljenek!”

Egy korabeli vicc jól tükrözi a szarajevóiak helyzetének érthetetlenségét és irracionalitását. Egy amerikai pszichológuscsoport érkezett, hogy tanulmányozza a szarajevóiak mentális állapotát. Körbejárták a várost, és néhány embert megkérdeztek, hogy: mennyi 3 x 3? Az első személy azt válaszolta: kedd. A második: 365. A harmadik viszont azonnal rávágta: 9. Hogyan jutott erre a válaszra? – kérdezték meglepődve a pszichológusok. Hát ez egyszerű, válaszolta, kedd mínusz 365 az 9!

Egy másik vicc egy öregemberről szól, aki hintaszékében ülve hintázik a folyó partján, éppen azon a helyen, ami ki van téve a mesterlövészek golyóinak. Egy járókelő rákérdez, hogy, mit művel. A mesterlövészt bosszantom, válaszolta az öregember.

A Szarajevóban állomásozó ENSZ-katonák légihidjukat „Maybe Airlines” névre keresztelték, utalva arra, hogy bármi megtörténhet, és semmi sem biztos.

A szarajevóiak szerint az emberek a háború alatt megváltoztak, és megmutatták „igazi” karakterüket, előjött minden, az udvarias smink alól az önzőség, az érdesebb viselkedés alól talán az együttérzés, vagy az önzetlenség. A háború idején az élet rémálommá vált, vagy ahogy valaki megfogalmazta, extrém helyzetekben „az élet az élet utánzata”. Egyszerre lehetett intenzíven valóságosnak és furcsán szürreálisnak érezni.

Van egy nagyon régi történet erről a vidékről. Egy család kétszáz aranyért árulja a házát, amelyik tulajdonképpen csak száz aranyat ért. Miért kétszáz az ára, érdeklődik a vevő, hiszen egyértelmű, hogy annyit nem érhet. A válasz az, hogy a szomszédok ugyanannyit érnek, mint a ház. Sajnos a háború után sokminden megváltozott Szarajevóban, erről lesz szó alább, pozitív, illetve negatív példákkal.

Snježana Mulić-Softić egyik írásában beszámol a háború előtti Szarajevóról. Például lakott egy szerb férfi is a lépcsőházukban, akit gyerekként „kedves szomszédnak” neveztek, illetve mások is úgy ismerték, hogy udvarias, barátságos. A háború megkezdése előtti napokban a területvédelmisek jöttek érte és letartóztatták. A többi lakó később megtudta, hogy a lakásában automata fegyverek voltak. Volt egy listája a szomszédokról, a muszlimokról, akiket likvidálni kell. Az utolsó, a tizedik emeleten kezdve sorban lefelé. Eddig a beszámoló. Igazából mi csak egyetlen oldalát ismerjük a történetnek, úgyhogy óvatosak vagyunk. Ugyanakkor az eseményeket, illetve az emberi nem általános habitusát ismerve, azt kell mondjuk, hogy Mulić-Softić beszámolója sajnos hihetőnek hangzik.

Írásában van egy elgondolkoztató mondat: „Egy mostari újságíró azt jósolta, hogy amikor vége lesz a háborúnak, és mindenki visszatér a régi életébe, az utcán találkoznak majd a gyilkosok és az áldozatok. Meglátjátok, hogy az áldozatok hajtják meg a fejüket. Azért ők, mert emberségesebbek mint gyilkosaik.”

Mi a helyzet a háború után? Jovan Divjak szerb tábornok, az ostrom első időszakában Szarajevó védelmét irányította. Belgrádban született, a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) tisztje volt. Az 1960-as években hadnagyként érkezett Szarajevóba. Nem tért vissza az egységéhez, hanem Szarajevóban maradt. 1991-ben, nem sokkal a háború előtt egy katonai bíróság elítélte, amiért hivatalosan dezertált és csatlakozott Bosznia-Hercegovina hadseregéhez. A szarajevói katonai akadémia egykori diákjai szépen emlékeztek meg róla, a szarajevóiak pedig állítják, hogy nagyon sokat köszönhetnek neki, a városukat mindenképpen, de talán az életüket is. Ugyanis nemcsak hogy Szarajevóban maradt, hanem részt vett Szarajevó védelmében, az ostrom első időszakában ő irányított a város védelmét.

Ne lőj! (Ne pucaj!) 1992. május 3-án késő délután kiabálta ezt egy ENSZ páncélozott járműről, és próbálta megakadályozni, hogy a város védelmére készülő bosnyákok tűz alá vegyék a városból visszavonuló JNA katonákat, sajnos sikertelenül. Az előző nap Lisszabonból hazatérő Alija Izetbegović elnököt és kíséretét a repülőtéren a szerbek elfogták, és a Lukavica laktanyába vitték (lánya, Sabina Berberović tolmács és Zlatko Lagumdžija miniszterelnök-helyettes társaságában). Elengedésük feltétele volt, hogy a JNA városban állomásozó alakulatának tagjai és a velük levő családtagok szabadon távozhassanak a városból. Erről háromoldalú megállapodás született, a két fél és az UNPROFOR között. Igyekeztek a fegyveresekhez eljuttatni a felszólítást a tűzszünetről, ám ez elég nagy nehézségbe ütközött, mivel a szerbek május 2-án általános támadást indítottak a város ellen, lebombázták a postát, az energiaszolgáltató állomásokat, a fél város áram nélkül volt, a másik fele a bombázásoktól félve, az óvóhelyeken, pincékben tartózkodott.

Évtizeddel a háború után, Jovan Divjak (Uncle Jovo) nem volt elégedett Bosznia helyzetével. Úgy látta, hogy a háború után született fiatalok körében nagyobb a gyűlölet, mint a háborút túlélők között. Véleménye szerint az egyik legnagyobb probléma az ország oktatási rendszere. A tíz kantonban és a két országrészben (Brčko város és Brčkói Körzet) különböző tematika szerint tanítanak, például a térség kényes történelmét a nemzeti nézőpont határozza meg. A boszniai Szerb Köztársaságban a gyerekek nem Bosznia elleni agresszióról tanulnak, hanem polgárháborúról, ami elsősorban a szerb területek és életek megvédéséről szólt. Nem beszélnek népirtásokról, csak a NATO Szerbia és szerbek elleni agressziójáról. A bosnyákok viszont a szerbek agressziójáról és népirtásról beszélnek, helyesen, de elfelejtik, hogy a bosnyák oldalon is követtek el bűncselekményeket.

1999-ben a horvát regényíró, Slavenka Drakulić, Hágában részt vett a Jugoszlávia felbomlása mentén kirobbant harcok során elkövetett háborús bűncselekmények elkövetőinek perén. „Két könyvet írtam a háborúról, mindkettőt az áldozat szemszögéből. Az első a „Balkan ekspres” volt, vagyis a háború kezdetéről szóló történetek – hogyan kezdődött a háború, hogyan éltem meg én. A második pedig a „Kao da me nema” volt, egy regény a boszniai muszlim nők tömeges megerőszakolásáról. Aztán tíz évig nem is írtam mást. Egyszer, egy világos pillanatban megkérdeztem magamtól: ’Hogyan jutottunk el idáig?’ Mert mindig erre vezethető vissza: ’Hogyan volt minden lehetséges?’… Végül mindig eljutunk ehhez a kérdéshez – hogyan történhetett meg mindez, legyen szó a holokausztról, a balkáni háborúról vagy Irakról, az ember előbb-utóbb megkérdezi: ’Hogyan tudta ezt megtenni a másik, a kínzó, a gyilkos, a háborús bűnös?’ Aztán valahogy belemerültem ebbe a kérdésbe, mert úgy gondoltam, hogy nagyon fontos lenne a világos látás.”

Hágában a vádlottak között volt egy G. J. nevű, 30 éves boszniai szerb férfi, aki ránézésre „kedves, megbízható ember” volt. 1992-ben őrként szolgált a lukai börtöntáborban, ahol 18 nap alatt bizonyítottan, több mint száz boszniai muzulmán foglyot ölt meg saját kezűleg. „A bíróság megállapította, hogy ő kóros eset. Különösebben nem gyűlölte az ellenséget, nem törekedett etnikai tisztogatásra, nem igazán érdekelte semmiféle ideológia, hanem egyszerűen élvezte, hogy kiszolgáltatott embereket ölhet a fogolytáborban. Tehát vannak ilyen életek.” Szóval, vannak érdekes esetek, olyanok is, amikor az érintettek nem is értik, miért tartóztatták le őket, miért ítélték el őket, stb. Aztán vannak olyanok, akik szenvednek, akik nem személyesen követtek el bűncselekményt, hanem parancsnoki felelősség miatt ítéltek el. Drakulić 2004-ben megjelent, a perről beszámoló könyvének azt a címet adta: Még a légynek sem tudnának ártani. G. J. esete azonban éppenséggel kilóg az értelmezésből, mert mint írja „…maga a háború változtatott hétköznapi embereket – egy sofőrt, egy pincért, egy kereskedőt valóságos szadistává, a félelem, a megalkuvás és persze valamiféle meggyőződés közreműködésével.” – írja Drakulić. „Nehéz felismerni a szívedben a gyűlölet térnyerését, amikor nap mint nap együtt élsz vele.”

„A normális emberek, a hétköznapi emberek úgy érzik, hogy semmi közük sincs ezekhez a szörnyűségekhez, nyilatkozta egyik interjúban. Állítják, hogy ők nem lennének képesek ilyesmire. Az emberek odajönnek hozzám jönnek, és azt mondják: ’Nos, garantálom, hogy én soha nem tudnék ilyet tenni.’ De vajon, azok az emberek, akik két-három alkalommal olyan vezetőkre szavaznak, akiknek ilyen nacionalista retorikájuk és programjuk van, vagy etnikai tisztogatásra tesznek utalásokat, vagy háborús programmal kampányolnak, gyűlölet-programot hirdetnek, – ennek ellenére rájuk szavaznak, vajon ártatlanoknak tarthatjuk ezeket az embereket? Természetesen létezik egy másik elmélet is, és hajlamos vagyok elfogadni ezt az álláspontot, amit azok a benyomások és tapasztalatok is megerősítenek, amiket a bírósági tárgyalások során szereztem, hogy valójában ők átlagos emberek, akik egy bizonyos helyzetben találják magukat, olyanban, amiben már nincs választásuk, és amikor már nem tudnak nemet mondani. Persze Primo Levi azt állította, hogy még a koncentrációs táborban is lehet nemet mondani, természetesen bizonyos áron, de hogy az emberek többnyire nem képesek erre, mert mindannyian opportunisták vagyunk, legalábbis elsöprő többségünk.”

„Ha ezek átlagos emberek, akkor természetesen felmerül a másik kérdés, személyes, nyugtalanító, hogy esetleg kerülhettem volna én is hasonló helyzetbe, és ha ez történik, vajon képes lettem volna ilyen bűncselekményeket elkövetni? Ez az alapvető kérdés, amely körül valójában minden forog, és amiért tulajdonképpen, megírtam ezt a könyvet. Minél többet foglalkoztam a háborús bűnösök egyes eseteivel, annál inkább az a meggyőződésem, hogy egyikük sem szörnyeteg.”

Végül Drakulić ezeket az egyéni gonoszságról szóló történeteket egy tágabb vásznon helyezi el. A szélsőségesség a hétköznapi emberek által elkövetett ezernyi apró cselekedettel kezdődik: a más nemzetiségű vagy etnikai származású polgárok üdvözlésének elutasításával, ami „csak udvariatlanság”, aztán következik a militáns és manipulatív nacionalista vezetőknek, mint például M.nek vagy T.nak nyújtott következetes választási támogatás. Van egy folyamat, és ezt érdemes mindenkinek eszébe vésnie, hogy „a háború nem a semmiből jön.”

És mégis, egy dühös, ironikus utószóban Drakulić megjegyzi, hogy a scheveningeni börtönben fogvatartott háborús bűnösök újraélik a régi Jugoszlávia „testvériségét és egységét”. A muszlimok meggyilkolásával vádolt szerbek boldogan kártyáznak a szerbek kínzásával vádolt muszlimokkal. Ahogy Drakulić mondja: „Nyilvánvalóan olyan kompromisszumra jutottak, amely lehetővé teszi számukra az együttélést, méghozzá olyan fokon, amiről az otthoni emberek csak álmodozhatnak.” De ha a Scheveningenben uralkodó látszólagos harmónia valóban a háború titokzatos, frusztráló utószava, akkor az ember nem tehet mást, mint hogy visszhangozza Drakulić utolsó kiáltását: mi értelme volt az egésznek? Az ember nem tehet mást, mint hogy ujjong és sír az egyszerű válaszán: semmi! Drakulić következtetése, hogy a hétköznapi emberek, bizonyos körülmények között szörnyen normálisak, és bármire képesek.

Logavina Street: Life and Death in a Sarajevo Neighborhood

[Logavina utca nagyjából a Latin híd északi meghosszabításában fekszik, és ismeretes, hogy mi történt az említett híd északi hídfőjénél kezdődő utcában, aminek ma már a Zelenih beretki – Zöld sapkások a neve; a névadókról mi is megemlékezünk]

Számtalan jó könyv jelent meg ebben a témában, ezúttal azt említjük meg röviden, amelyik egy kicsit más szempontból is leírja az eseményeket. Barbara Demick könyve Szarajevóról nem annyira elméleti kérdéseket feszeget, mégis egyik legközvetlenebb beszámoló arról, ami történt. Méltóságteljes, pártatlan, tiszteletteljes és őszinte ábrázolással egy szomorú rémálomról, amelyet a világ többi része sokáig figyelmen kívül hagyott. Próbálja megértetni azt a felfoghatatlan jelenséget, amit Szarajevó emlékezete kínál, az élet győzelmét a nyomorúság, az őrület és a barbárság felett. A modern történelem leghosszabb és legkegyetlenebb ostromát, amelyik 1992 áprilisától 1996 februárjáig tartott. Következtetései nem annyira a gonosz, illetve a gonoszság mibenlétére vonatkoznak, hanem arra fokuszál, hogy miként lehetett életbenmaradni a szörnyű állapotok között, a lakosok hogyan viselték el az évekig tartó nélkülözést, a terrort, valamint szeretteik és barátaik elvesztését. Egy rövid előzetes megállapítás: a folyamatos sebesülések és halálozások hatása alatt eltompultak az emberek, éppenséggel túlélésük érdekében mintegy „lecsavarták az érzékenységet”, amit a „szánalom fáradtságának” nevez. Ugyanakkor hihetetlen méltósággal hordozták sorsukat.

Barbara Demick az 1990-es évek közepén utazott Boszniába, amikor az országot háború sújtotta, és a fővárosba, Szarajevóba költözött, ahol a Logavina utcában – egy 240 családnak otthont adó, mintegy hétszáz lakosú lakóövezetben – élt, és könyvében dokumentumszerű beszámolót készített a konfliktusról. Pontosabban annak hétköznapi oldaláról, méghozzá az áldozatok, a kiszolgáltatott emberek szemszögéből. A szerző két boszniai éve alatt számos beszélgetést folytatott az utca lakóival, de a könyv nem interjúk gyűjteménye.

A könyv középpontjában egy valamikor nyüzsgő utca áll, amelyik könyvében az egykori Jugoszláviát szétszakító nagyobb etnikai konfliktus mikroterületévé válik, egyfajta „kézipéldány méretű sors”. Ahol mindent kicsiben, de egészen közelről meg lehet figyelni, eredeti állapotában, az életvalóságba ágyazva. Minden érzés a helyszínen keletkezik, nincs semmi közvetett és elvont, az emberek is valóságosak, viselkedésük nem protokoláris. Demick két évet töltött a Logavina utcában, ezen a „hat háztömb hosszú történelemórán”. A Logavina utcában élő családok tagjainak megélésein keresztül az olvasók megrendítő közvetlenséggel szembesülnek a háború szörnyű valóságával, az ember megtörhetetlen élniakarásával, ilyen értelemben tanúbizonyság a legnehezebb időkben is virágzó kitartásról és bátorságról. Amint a szomszédok megosztották egymással az kevés élelmüket és erőforrásaikat, közösen próbálták helyrehozni a megrongólódott épületeket, közösségi menedékhelyeket hoztak létre, amelyek a szolidaritás és beszélgetés helyszínéül is szolgáltak. A közös szenvedés megpróbáltatásaiban kovácsolódott egységérzet tartotta életben a Logavina utca szellemét. Lakóinak megrázó élményei ma is megrendítő módon emlékeztetnek arra, hogy a hétköznapi emberek milyen mértékben képesek elviselni a nehézségeket, alkalmazkodni a kihívásokhoz, és megőrizni emberségüket az embertpróbáló időkben.

Ebben a könyvben a szerző személyes benyomási alapján fogalmazza meg tapasztalatait a helyszínen élő emberekeről. A Logavina utca lakói nem voltak hajlandók elfogadni, hogy kizárólag a háború határozza meg életüket és gondolkodásukat, hogy az legyen az egyetlen szempont, ami megszabja döntéseiket. Mikor véget ért a ostrom, új fejezet kezdődött az emberi kapcsolatokban is. A családok immár azért küzdöttek, hogy újra összerakják az életüket, miközben tehetetlenül kotorásztak egykori kiégett lakásukban, emlékek után kutatva. Mindemellett ott volt több nyomasztó emlék is, egyrészt le kellett győzzék haragjukat azok ellen, akik éveken keresztül nap mint nap vadásztak rájuk, másrészt minden családban voltak fájdalmas veszteségek, és szeretteik kísértő emlékével is meg kellett birkózzanak.

„A Logavina utca lakói számára az ostrom alatt eltöltött mindennapokat a monotonitás és a terror szinte felfoghatatlan keveréke jellemezte. Minden reggel azzal a kísérteties bizonytalansággal kezdődött, hogy vajon életet vagy halált hoz-e a mai nap, rutin vagy felkevaró esemény lesz osztályrészük. Az alapvető szükségletek, mint a víz, az élelmiszer és az orvosi ellátás biztosítása napi kihívássá vált. A vizet bármilyen rendelkezésre álló forrásból merítették, amely gyakran szennyezett és szűkös volt. A piacra vagy a vízelosztó pontokra való utazás veszélyes vállalkozássá vált, mivel a mesterlövészek válogatás nélkül lőtték a civileket. Az élelemért folytatott küzdelem ugyanolyan súlyos volt. A segélyben kapott élelmiszeradagok mennyisége korlátozott volt, és néha lejárt készletekből állt. Érdekes módon a szűkösség közepette, a kétségbeesésből fakadó ellenállóképesség nőtt. A Logavina utca lakói elképesztő találékonyságot mutattak a folyamatos fenyegetés ellenére. A hátsó udvarokban és a közösségi terekben kiskertek hoztak létre, ahol zöldségeket termesztettek, amelyek nemcsak táplálékot jelentettek, hanem a háború előtti normális élet látszatát is fenntartották. A hulladékanyagokból épített ideiglenes tűzhelyek és sütők a háztartások energiaellátásának központi elemeivé váltak.”

Hatalmasak voltak az érzelmi és pszichés terhek, az állandó bombázások árnyékában, a mesterlövészek által fenyegetve kimerül az emberi idegrendszer. Ebben a nyomasztó légkörben a szülők azzal a lehetetlen feladattal küzdöttek, hogy megóvják gyermekeiket a borzalmaktól, igyekeztek, amennyire erejük, lehetőségük engedte, elterelni a figyelmüket a bombázások zajáról, vagy mesékkel elvonni a figyelmüket a helyzet súlyosságáról. Számukra a gyermekkor jelentése megváltozott, a játszóterek csatatérré váltak, a nevetés hangját távoli robbanások zaja szakította meg.

Kettős fronton hadakoztak az utca lakói, az egyik kívül volt, fent a hegyeken, és a várost körbezáró ellenség testesítette meg, a másik front viszont belül volt, és az elől nem lehetett elrejtőzni. Ez utóbbi úgy nézett ki, hogy több mérték haragból, keserűség, bosszúvágyból állt, de volt benne sok minden más is, félelem is, hogy „mi lesz ha holnap…”. Ha holnap már az a kis élelmünk sem lesz, ha valamelyikünket eltalálja egy repesz, meglövi egy mesterlövész… Csak pergett a film az elme imbolygó vásznán. Nemcsak fegyverek fenyegették őket, és nemcsak a harag, vagy a félelem, vagy azok közé beszivárgó bosszúvágy, hanem az emlékek is. Emlékeztek a régi időkre, amikor még volt esély, és úgy tűnt, hogy errefele nincs helye, és soha nem is lesz helye a gyűlöletnek. Rágódtak azon, hogy vajon hol romlott el az egész, aztán jött megint a valóság, a robbanások, lövések zaja, a nélkülözés, és halottak mindenfele. Mielőtt lekoppant a szemük, nem tudtak nem arra is gondolni, hogy egy nap véget ér a szenvedés, ez a nyomorúság. A mindennapi élet, amelyik ebben az időben egyáltalán nem volt hétköznapi, lázadássá vált azok ellen, akik meg akarták semmisíteni őket.

Teltek a hónapok, de a pszichológiai feszültség nem csökkent az idő múlásával, hanem inkább fokozódott. Sokan álmatlanságban szenvedtek, egyesek érzéketlenné váltak az erőszakra, míg mások egyre dühösebbek lettek, és nyilvánvaló dűhkitörésekben mutatták ki, hogy eljutottak határaikra. Egyesek a munkát, ha volt is, gyakran kényszeredetten vagy aggodalommal végezték, ez elsősorban olyan közösségi tevékenységekre vonatkozott, mint a kiskert rendezése, víz és élelem beszerzése. A fegyveres fenyegetettség és a pszichológiai háború közepette a mindennapi kedvesség viszont életmentőnek bizonyult, újrakente az emberi kapcsolatok olykor csikorgó gépezetét.

Nem hagyhatták, hogy a gyerekek ne tanuljanak, de az iskolák nem voltak biztonságosak. A gyerekek a pincékben és nappalikban kialakított ideiglenes iskolákba jártak, ahol a tanárok az olykor megerősödő lövöldözés ellenére, végezték az oktatást. A szülők tanulásra ösztönözték gyermekeiket, remélve, hogy ezzel rendszerességre nevelik, legalább addig is elfelejtkeznek a mindennapi gondokról. Hasonlóképpen, a felnőttek is igyekeztek folytatni szakmai tevékenységüket, amennyire az lehetséges volt. Az orvosok rögtönzött klinikákon kezelték a betegeket, a pékek fáradhatatlanul dolgoztak, hogy a súlyos élelmiszerhiányt ellensúlyozzák, a kézművesek folytatták mesterségüket, sokan átáltak mindenfajta aktuális szükségletek fabrikálására, de valamennyien hozzájárultak a normális élet fenntartására irányuló közös erőfeszítésekhez.

A vallási élet is megnyugvást hozott, és az összetartozás érzését erősítette. A veszélyek ellenére a Logavina utcai lakói megtalálták a módját, hogy istentiszteletre járjanak, kisebb, diszkrétebb közösségekbe, alkalmazkodva a körülményekhez. A hit vigaszt nyújtott és segített megbirkózni a körülöttük zajló példátlan eseményekkel. Sok lakos számára a vallási szertartásokon való részvétel erőt adott, és emlékeztette őket a közös értékekre és örökségre. Java részük korábban alkalmi vallásgyakorló volt, vagy egyáltalán nem gyakorolta a vallását. Többen újra visszataláltak spirituális gyökereikhez. Az élet folytatására irányuló elszántságukkal és közösségi szolidaritásukkal megmutatták, hogy rendíthetetlenül kitartanak, és megrendítő tanúbizonyságot tettek arról, hogy még a legpusztítóbb körülmények között is az emberi élet és közösség képes megszervezni magát, és ellenáll a külső fenyegetésnek.

Amikor véget ért az ostrom, sokan fellélegeztek, és azt gondolták, hogy eljött a határtalan békesség ideje. Mások viszont tisztában voltak azzal, hogy ez az időszak is emberpróbálónak ígérkezik, sőt, talán ez eredményesebben ver éket a közösség tagjai közé. Kezdődött azzal, hogy a környékbeli országok etnikai alapon támogatták a közösségeket, tehát nem az egész utca kapott támogatást, hanem csak néhány család. Kezdetben Szerbia és Horvátország segélyei érkeztek, és akarva-akaratlanul megpróbálták manipulálni a boszniai etnikai csoportokat. Ez a geopolitikai sakkjátszma azt eredményezte, hogy Szarajevó, közelebbről pedig a Logavina utca, ismét a figyelem középpontjába került, földrajzi és stratégiai szempontból jelentős szerepet kapott. Míg korábban a Logavina utca Szarajevó korábbi multikulturális harmóniájának mikrotükre volt, a háború okozta stressz néha felerősítette a lappangó feszültségeket, és ennek egyrésze nem a konfliktus alatt, hanem az újjáépítés idén robbant ki. Gyanú és bizalmatlanság jelent meg, megzavarta a szomszédi kapcsolatokat, zavart hozott oda, ahol a nehézségek idején évekig békésen éltek egymás mellett. Mindez valamennyire érthető, súlyosan traumatizált személyek kapcsolatrendszere természetszerűleg megváltozik a körülmények átalakulásával, a távolabbra irányuló ítélkezést, a hősiességet felváltja a versenyhelyzet, hiszen ezentúl nem külső ellenséggel kell szembeszállni, hanem a környezetükben élőkkel versenyezni javakért, állásokért, privátszféráért.

A külső erők nemcsak a mindennapi túlélés feltételeit diktálták, hanem behatoltak a közösségi élet velejébe is. Ahogy a lakosok ezeken a veszélyes vizeken navigáltak, tapasztalataik rávilágítottak a politikai konfliktusok társadalmi kohézióra gyakorolt szélesebb körű hatásaira, és illusztrálták azt a kényes egyensúlyt, amelyet a közösségeknek meg kell találniuk egy külső nyomás közepette. Eddig egymás támogatása önmagában értéknek számított, minden segítség egyben utat nyitott a másik ember szívéhez, hiszen sorstársak volt, a szenvedésnek ugyanazt a dialektusát beszélték. Az új világban viszont sokkal összetettebb lett az élet, kifinomultabb rendszert igényelt, ez azt is jelentette, hogy sérülékenyebbé váltak egymás gesztusaira az emberek. Mark Twain megjegyzésének csak egyes vonásai illeszthetők be ide, de mindenképpen tanulságos: Vannak Angliában gazdag úriemberek, akik nyáron napi húsz-harminc mérföldet kocsikáznak négylovas hintóban, de fizetésért egyetlen mérföldet sem lennének hajlandók hajtani. Az már munka lenne, nem önként vállalt feladat.

A helyreállítási munkálatok lassan formát öltöttek, melyeket helyi és nemzetközi segélyszervezetek vezettek. Az alapvető szolgáltatások, mint a víz-, áram- és egészségügyi ellátás helyreállítása prioritás volt, és ez közös erőfeszítést igényelt, amiben örömmel vettek részt a lakók. Az egyéni életek elrendezése már egyre inkább privát feladattá vált, már nem szerették volna, ha annyira belelátnak az életükbe, mint az ostrom idején, de ez egyáltalán nem jelentett elzárkózást. A lassú előrehaladás és a korlátozott erőforrások ellenére a Logavina utca lakóinak kollektív elszántsága azonban újra és újra megmutatkozott. A szomszédok segítettek egymásnak a romok eltakarításában, az otthonok újjáépítésében és az infrastruktúra helyreállításában. Ugyanaz a szolidaritás, amely az ostrom alatt is fenntartotta őket, a helyreállítási munkálatok alapjává vált.

A konfliktus pszichológiai terhe továbbra is érezhető volt, ami a lakosok körében poszttraumás stressz szindróma, szorongás és depresszió tüneteiben nyilvánult meg. Sokan küzdöttek szeretteik elvesztésével és azokkal az emlékekkel, amit a folyamatos fenyegetés alatt átéltek. A közösség vigaszt keresett a közös élményekben, beszélgettek, és a közös kollektív emlékezet lehetőséget nyújtott a traumák feldolgozására és identitásuk megerősítésére. Az utca lakóinak magatartása, kitartása nem csupán a háborús szenvedés szimbóluma, hanem annak is példája, hogy a közösségek hogyan tudnak ellenállni a nehézségeknek és felülkerekedni azokon az tendenciákon, amik kivül-belül működnek, és a kapcsolatok megszakadásával fenyegetnek.

Ennek a szarajevói negyednek az eseményei tanúskodnak a megingathatatlan emberi szellemről, ahogy az megmutatkozott az elképzelhetetlen nehézségek között, és azok ellenére. A boszniai háború pusztítást és veszteségeket hozott a lakosokra, de egyúttal feltárta kitartásuk, összetartásuk és rendíthetetlen reményük mélységét és erejét is. A küzdelem nem csupán a túlélésről szólt, hanem az emberi méltóság megőrzéséről a legsötétebb időkben. A lakosok megtalálták a módját, hogy alkalmazkodjanak az élelmiszer-, víz- és áramhiányhoz. A mindennapi rutinok, improvizációk közös közösségi élménnyé váltak. Például a közös étkezések és a megosztott erőforrások a háború által okozott pusztítás elleni lázadás aktusai voltak.

Alapvető szerepet játszott a nehéz időkben a remény, csak úgy lehetett túlélni a hosszú, nehéz időszakot. A káosz és a bizonytalanság idején az optimizmus pillanatai, mint egy-egy tenyérnyi tisztás a sűrű, kilátástalan rengetegben, kevés biztató napfénnyel szolgáltak, és a békés jövőről szóló álmok, illetve a jövő ritka felcsillanásai életben és mozgásban tartották a közösséget. A gyermekek nevetése, az idősek emlékei a régi szép napokról, vagy az kertészkedés, mind a bizalom, a reményteljes jövő megnyilvánulásai voltak.

A daytoni béke adminisztratív értelemben megosztotta az országot. Nehéz egy olyan országot működtetni, ahol a felek bizalmatlanok egymás iránt, blokkolják a kezdeményezéseket. „Ez egy puskaporos hordó, amelyet Európa déli részén hagytak hátra, nyilatkozta egyik lakos, és amelyik csak arra vár, hogy a helyzet alkalmas legyen az eredeti elképzelések megvalósításához.”

„Mondják, hogy a boszniai Szerb Köztársaságban a férfiak nem szeretik, ha fényképezik őket, elrejtik arcukat a kamerák elől. Amikor idegenek jelennek meg, a férfiak egyszerűen eltűnnek. Elég bekapcsolni a televíziót, ha szerb falvakról tudósítanak, a képernyőn csak nők láthatók, férfiak nem mutatkoznak, félnek, hogy valaki felismeri és feljelenti őket. A hóhérok a túlélők között élnek. Vagy a túlélőkben. Mert valóban a hóhér és az áldozat gyakran ugyanabban a testben létezik. Minden nap látják egymást. Vagy az utcán, esetleg a piacon, a munkahelyen, vagy a tükörben. A nők folyton azt kérdezik: miért volt szükség a háborúra? Miért haltak meg a fiaink, férjeink? Ők maguk meg is adják a választ: a száműzetésért, a nélkülözésért, az otthontalanságért. A háború előtt volt otthonunk, baráti társaságunk, szomszédságunk. Minden otthonban tele volt a fagyasztó. Most üres edényeik vannak. Igen, az üres edényekért haltak meg.”

A Logavina utca és lakói öröksége túlmutat a boszniai háború kontextusán. Tapasztalataik univerzális tanulságokat szolgáltatnak az emberi ellenállóképességről, az együttműködés előnyeiről, az egymás iránti bizalomról és a remény ápolásának szükségességéről. Megmutatják, hogy még a szélsőséges nélkülözés és veszély közepette is, képesek és készek az emberek támogatást nyújtani, elfogadják, sőt, bátorítják egymást arra, hogy őrizzék meg egyedi kulturális hagyományaikat, családi szokásaikat, és képesek alkalmazkodni az új valósághoz. Ennek az ellenállóképességnek az alapja a közösségi kötelékek életbentartása és azok megbecsülése, a remény megőrzése és ápolása, illetve az emberi méltóság fenntartása minden módon és eszközzel.

Fontos tanulmányában, „Az elnyomás emléke” címmel, Basma Abdel Aziz egyiptomi pszichiáter így fogalmaz: „A tanulmányok megerősítik, hogy egy szokásos interjú során nem könnyű, sőt lehetetlen megkülönböztetni az agresszív embert, aki adott esetben mindenre képes lesz, attól, aki belepusztulna, ha valakinek ártania kellene. A kutatók megerősítik, hogy a szadistáról, mint ijesztő és érzelemmentes személyről alkotott meggyőződésünk és felfogásunk tudományos értelemben fantazmagória, amelynek nincs valós alapja, és hogy bárki, aki közöttünk normálisnak tűnik, teljesen átlagosnak, részt vehet mások bántásában, kínzásában, vagy akár brutális végrehajtó lehet. Egyesek közülünk valóban hordozhatnak autoriter vonásokat, élhetnek felfújt egóval, adott esetben grandiozitással, különféle mániával. De a leggyakoribb és legmeglepőbb jellemző, ami az áldozatok vallomásaiból leszűrhető, és amit pszichológusok megfigyelései mindig rögzítenek, hogy extrém körülmények között szadistaként viselkedő személy a hétköznapi életben teljesen normális embernek tűnik, nincsenek nyilvánvaló érzelmi kilengései, vagy feltűnő pszichológiai jellemzői, semmi olyasmi, ami felkelthetné a figyelmet. Valójában a patológiás pszichológia alapvető fogalmai teljes mértékben kudarcot vallottak abban, hogy megértsék, megkülönböztessék őket, vagy egyértelműen definiálják a jelenséget.” Ezért írja Heller Ágnes: „A holokauszt nem németekről és nem magyarokról szól, hanem arról, hogy mindannyian képesek vagyunk rá. Mert ha ez megtörtént, annyit jelent, hogy mindannyian képesek vagyunk rá.”