4. rész – Poszttraumás növekedés.
A finn példa, a sisu.
sisu (sziszu)
A közelmúltban Emilia Elisabet Lahti, az Aalto Egyetem oktatója, a Sisu Lab alapítója, a sisu-skála egyik kidolgozója, jelentős érdeklődést kiváltó tanulmányokban vizsgálta a hazájában „sisu” néven ismert társadalmi-kulturális jelenséget. Publikációi valóságos sisu-reneszánszt indítottak el, mondhatni világszerte megnőtt az érdeklődés iránta, köszönhetően a világhálónak és az élelmes motivációs trénereknek, akik folyton ihlető történeteket keresnek. Mindez a fogalom fokozatos burjánzásához és köznyelvi túlterheltségéhez vezetett, ahogy az történni szokott, könnyen belebotlunk, ha a „poszttraumatikus növekedés”, vagy hasonló tartalmú pszichológiai téma iránt érdeklődünk. Lahti a sisunak univerzális dimenziót kívánt adni, úgy mutatta be, mint a „boldogság tudományának” egyik receptjét, megszabadítva attól a sztereotípiától, ami jelentését egy történelmi helyzetre, illetve ebből fakadó nemzeti reakcióra próbálta redukálni, mondván, hogy a sisu több mint egy háborús kataklizmát átélt nép gondolkodásmódja és viselkedési stílusa.
Lahti szerint a „sisu” kifejezést évszázadok óta ismerik Finnországban, használata nem elcsépelt, de nem is rendkívüli, és alapvetően annak a rejtélyes belső erőnek a megnevezése, amely képessé teszi az embert arra, hogy tegye azt ami a feladata, vigye végig amit elkezdett, vagy nézzen szembe azzal ami történt, akkor is, ha a helyzet elviselése szó szerint emberfeletti pszichés vagy fizikai erőfeszítést kíván, a körülmények pedig rendkívül barátságtalanok. A finn értelmező szótár szerint: kitartó, hajthatatlan akaraterő, kitartás, csüggedésmentesség, merészség és bátorság, ugyanakkor jelenthet heves természetet vagy jellemet is, de megjegyzi, hogy ezek inkább régebbi értelmezések.
A kifejezésnek nincs pontos fordítása, rendszerint körülírással szokták más nyelvekre átültetni, de a „világ legboldogabb országa” (WHR) megtisztelő címet egymás után többször elhódító ország lakói számára is fejtörést okoz kifejteni annak tartalmát, ami számukra mégiscsak hétköznapi valóság, de mindenképpen közelebb van, mint a bármelyik más országában élőkhöz.
Véleményeket összegezve, olyan képességnek írják le, ami átsegíti az embert a nehézségeken, azáltal, hogy előhívja fel nem fedezett tartalékait, méghozzá azt követően, hogy túllépte képességeinek előre definiált határait. A győzelem egész egyszerűen a küzdelem felvételében van, azaz felszedelőzködni és nekivágni annak, ami következik, a segítség ezt követően érkezik, a képtelenség fázisában, csak túl kell élni a megelőző emberpróbáló szakaszt.
A téli háború megpróbáltatásai idején tanúsított hősies ellenállás ráerősített a „sisu” pozíciójára, és értelmezését részben háborús jelentésre szűkítette, másrészt nemzeti jellemvonássá szélesítette, és így lett része a finn kollektív emlékezetnek. Ez a karaktere immár rögzült, és akkor is érvényesül, ha valaki a múltra egyéni emlékezetben hivatkozik. 2017-ben kiírt országos pályázaton Finnország szavának választották, mint ami a leghitelesebben jellemzi a százéves független országot. A szavazás utolsó körében, nem meglepő módon, olyan kifejezésekkel versenyzett, mint a szauna, az erdő, a perkele és a kék-fehér.
Természetesen ennek a jelenségnek is vannak kritikusai, nem mindenkit tölt el felhőtlen örömmel, hogy a finn nemzeti tudat megerősödik, mások pedig azt nem szeretnék, hogy az önértelmezésnek ez az új hulláma csupán anekdotikus tartalmakból álljon. „A sisu árván maradt, idegen szellemiség fogadta örökbe,” – fogalmaz Saska Saarikoski újságíró, utalva a nacionalista Suomen Sisu-ra; de olyan is elhangzott, hogy a nép ópiuma lenne.
A témával foglalkozó irodalomban olyan metaforikus kifejezések is előfordulnak, mint például a „belső tűz” vagy az „emberfeletti lelkierő”, de ezeket nehéz eseménnyé tenni, azaz összefűzni konkrét cselekvéssel és orientációval, így viszont nem jelenhet meg az emberi habitusban, és a „gyakorlatra le nem fordítható” szavak fenyegetőek, burjánzásuk pedig nem bőség, hanem káosz. A japánoknak is megvan a maguk változata, a ganbaru (szó szerint „szilárdan állni” vagy „kitartani”), ami azt jelenti, hogy a nehéz időkben is kitartóan tenni a dolgunk („ganbatte”: tedd meg a legjobbat), vagy ott van az angol „stiff upper lip” (szó szerint: merev felső ajak) fogalma, rezzenéstelen arccal állni a kihívást. Ezek azért mindennapi használatban vannak, de szinte ugyanúgy elviselik a körülírást, mint a sisu.
A köznyelvben többek között az elszántság („egyenesen állni a szélben”) és a kitartás szinonimájaként használják, akárhogyis, egyiknek sem siránkozás a jelentéskörzete. Eredetileg az emberi kitartás testi, ösztönös, szomatikus dimenziójához kapcsolódik, ahhoz a különös tapasztalathoz, hogy egy komoly fizikai erőpróba során kiderül, hogy létezik egy olyan erőforrás-tartalék, amelyről az érintett addig nem tudott. Vagy ennek pusztán mentális változata, hogy minden körülmények között kitart elvei, vagy intellektuálisan a megértés iránti szándéka mellett. De alapvetően nem kiemelkedő akaraterőt vagy mentális szilárdságot jelent, és tartalmilag nem áll szoros kapcsolatban a célirányos cselekvéssel, vagy a teljesítménnyel, sokkal inkább az adott pillanatban mozgósítható, megoldásorientált energiával kapcsolatos, és kizárólag a rendkívüli helyzetek váltják ki. De nem hamis reményben kínálja a megoldást, ami olyan mint a kétízű forrás, ugyan édesvizet ad, de a hosszan tartó utóíze kesernyés. Éjszakai klorofill mondhatni, reagálva Lahti egyik hasonlatára. Lahti tanulmányában ugyanis így fogalmaz: „Hasonlíthstó a fotoszintézishez, amely egy komplex folyamat, és aminek során a fény energiája kémiai energiává alakul. Úgy tűnik, hogy hasonló rejtélyes folyamat végbemehet az emberben is, amelynek során feltárul valamilyen rejtett erőforrása, és annak energiája mozgássá, lendületté és cselekvéssé alakul. Történik mindez olyan élethelyzetben, amelynek kimenetele ijesztőnek, a megoldás elsőre kilátástalannak tűnik.”
Nem a teljesítmény maximalizálása, vagy a fáradság kitolása tehát, hanem egy felismerés a nehézség sűrűjében, hogy jóllehet az ember teljesen elkészült az erejével, valahogy mégis képes megtenni a következő lépést, végül be is fejezi a feladatot. Mert amikor úgy érzi, hogy teljesen kimerült, mégis továbbmegy, rájön arra, hogy függetlenül előjeltől és fizikai besorolástól, megdöbbentő módon, mégis képes a folytatásra. A testi fáradság tehát olyasmit ír elő, amit nem tud betartani sem betartatni, a sisu azonban csak a kudarc fenyegetettsége alatt élhető át. Nem megfontolásból következik, de nem is tehetetlen sodródás, egyszerűen csak bírni kell idegekkel, mert a nehézség, túl az „emberi határon”, angyalt ébreszt. A sisu az elszántság és az abból fakadó energia, a szokásosnál nagyobb kihívások idején, amikor a „sorsnak foga van”.
Annak bizonyossága, hogy az ember néha akkor is képes talpon maradni, amikor minden arra kényszeríti, hogy térdre rogyjon. Éppen ez az ellentmondás teszi izgalmassá a sisu-t: saját erejének határait nem a nehézség ellenére, hanem általa fedezi fel, sőt, a túlélőt barátjává is teszi az utolsó közös fázisban. A sisut emlegetik úgy is, mint „második levegővétel” (William James), ami akkor adatik, ha az első elfogyott, ráadásul az érintettnek nincs kézzelfogható bizonyossága a következőről, mindaddig, amíg az első ki nem merült. Ebben a gondolatban osztozik a pszichológia több más irányzatával. Tedeschi és Calhoun poszttraumás növekedéssel kapcsolatos kutatásai és megállapításai rámutatnak arra, hogy a súlyos megpróbáltatások – bár önmagukban természetesen nem kívánatosak – bizonyos esetekben katalizátorai lehetnek mélyreható, pozitív és életet átalakító változásoknak.
Előzmények
William James, az amerikai pszichológia úttörője (atyja), egyik beszédében érdekes megállapítást tesz. Szerinte amikor valamilyen rendkívüli esemény arra kényszerít bennünket, hogy egy kimerítő feladatot végezzünk, a befejezés azonban reménytelennek látszik, de ha mégiscsak megyünk, és tesszük a dolgunkat tovább, különös dolog történhet: a fáradtság egy bizonyos kritikus pontig fokozódik, majd egyszer csak eltűnik, és frissebbnek érezzük magunkat, mint korábban. Mintha egy addig rejtőző új energiaszint tárulna fel bennünk. James felvetése szerint az emberi erőfeszítésnek is vannak rétegei: ha kimerültség miatt „elfogy a levegő”, előkerülhet egy második, sőt akár egy harmadik vagy negyedik réteg „levegő” [erőforrás] is. James megjegyzését nyilván megfelelő módon kell kezelni, és a felismerésnek vannak önéletrajzi előzményei, ugyanis a harmincas éveiben mély depressziót élt át és öngyilkossági gondolatok foglalkoztatták, de úgy döntött, hogy még egyszer „tudatosan megpróbálkozik” az élettel. A szerző felismerései, bár jelentősen hozzájárult az amerikai pszichológia fejlődéséhez, főként bölcseleti forrásokból táplálkoznak (filozófiai hatása az öreg kontinensen is érvényesült, pl. Wittgenstein és Husserl), és nem kísérleti következtetések. Az alábbi beszéd az Amerikai Filozófiai Társaság ülésén hangzott el.
„Nyilvánvaló, hogy szervezetünk olyan energiatartalékokkal rendelkezik, amelyekre általában fel sem figyelünk, és amelyekre szükség lehet, azok mélyebb rétegekben találhatók. Ott állnak készenlétben, hogy szükség esetén használhassuk. Legtöbben a felszínen élünk, vagyis nem használjuk ki ezeket a rejtett tartalékokat… Mindenki tudja, milyen érzés, amikor valamilyen – akár szellemi, akár fizikai – feladatba kezd, és egy idő után kimerültnek érzi magát…, azonban ha valami szokatlan szükségszerűség arra kényszerít, hogy tovább haladjunk, meglepő dolog történik. A fáradtság egy bizonyos kritikus pontig növekszik, aztán fokozatosan vagy hirtelen elmúlik, és frissebbek leszünk, mint a korábbi szakaszban. Nyilvánvalóan egy új energiaszintet tártunk fel, amelyet addig a fáradtságunk elrejtett, mert eddig engedelmeskedtünk nek… Kivételes esetekben a fáradtság legszélsőségesebb fázisán túl olyan mértékű könnyedséget és erőt érzünk, amiről álmodni sem mertünk. Azok az energiaforrások, amelyeket általában nem használunk ki, leginkább a ‘második lélegzet’ jelenségében ismerősek számunkra… Lehet, hogy ennek az energiaforrásnak további rétegei követik egymást, és felbukkanhat egy harmadik, sőt, egy negyedik ‘lélegzet’ is.” (Laurie Goodyear, a Harvard professzora szerint, amikor az anaerob glikogén-anyagcserénk nem képes kielégíteni az energiaigényt, a testünk alternatív forrásokhoz, például zsírsavakhoz fordul, hogy energiahordozó ATP molekulákat állítson elő. Ehhez a művelethez a zsírsavaknak körülbelül 10 perc kell, míg az izomglikogén mindössze 30 másodperc. A „második levegő” annak a következménye, hogy ennyi idő kell amíg a szervezet megtalálja az oxigén megfelelő egyensúlyát az izmokban felhalmozódó tejsav hatásának ellensúlyozására. Mások szerint mindez az endorfintermeléssel áll összefüggédben. Lényeg, hogy ebben a fázisban valóban nem a test állítja le a folyamatokat, hanem az elme, félve attól, hogy az életfenntartó szervek ellátás nélkül maradnak.)
Eredetileg belsőt, bélrendszert jelentett, és tulajdonképpen a mentális erősség testi megtestesülésének számított. Ami az elmétől indul, az a testben realizálódik. A sisu tehát több, mint egyszerűen egy pszichológiai beállítottság vagy eltökélt vállalás, komoly hozzáállás, hiszen szorosan összefügg fizikai jólétünkkel is. „Ha futás előtti este pizzát eszem, az hatással lesz a teljesítményemre,” írja Lahti (aki ultramaraton-futó, manapság az Elisabet keresztnevet használja, és nem véletlenül ragadta meg a téma: „Soha többé nem fogom magamra venni azt a szégyent, ami soha nem az enyém volt.”). A bél termeli a szervezetünk teljes szerotoninszintjének legalább 80 százalékát, és ez a neurotranszmitter az agyműködéssel, a hangulattal és a mentális jóléttel áll összefüggésben. Az alacsony szerotoninszint a depresszióval hozható összefüggésbe. A szerotonin emellett segít szabályozni az alvást, a memóriát, a tanulást és a libidót is. „Számomra ennek a tulajdonságnak a legmeghatározóbb jellemzője éppen a test és elme közötti harmonikus kapcsolat. Nem számíthatjuk úgy a kitartást, mint a szellem győzelmét az anyag felett, inkább úgy kellene felfogjuk, mint a szellem és az anyag csodálatos együttműködését” – fogalmaz.
A Bibliához fűzött kommentárokban, himnuszokban és prédikációkban általában az egyén gonosz, belső természetét jelentette, és az istentelen, tisztátalan emberi indulat forrásának tartották, aminek látható formái a rosszindulat, az ártó szándék, a heveskedés. A kép persze ennél árnyaltabb, hiszen már a 16. században is rendelkezett absztrakt és akár pozitív jelentéssel. Mikael Agricola írásaiban szerepel ugyan e világ (negatív) sisuja, de lángoló sisu, sőt a szeretet sisuja is. Ezekben a szövegekben semmi mást nem jelent a sisu, mint az emberi benső, titokzatos világot, az érzések és indulatok származásának helyét (szív). Újszövetség-fordításában megtalálható többek között az emberi gonoszság sisuja, imakönyvében pedig a kapzsiság sisuja. Az emberi természet, mivel bensejében megromlott, hajlamos a gonoszságra, sőt, a sisu az, ami ráveszi az embert az ártalmas cselekedetekre. A szabadulás ettől a gonosz érzéstől, a megtisztulás, Isten Szentlelkének segítségével történhet. Ekkor jóra ösztönző belső késztetéssé válhat (új ember).
17. századi rendeletek szövegei a sisut szinte egyöntetűen negatív összefüggésben emlegetik, a rossz hajlammal társítják, amely büntetendő magatartáshoz és cselekedetekhez vezethet. Ennek szellemi, spirituális oka rendkívül izgalmas, de külön téma (pl. a puritanizmus hatása, a protestáns ortodoxia megerősödése, stb.). A Svéd Királyság 1759-es törvénykönyve többek között gyilkosságról és más kegyetlen cselekményekről ír, amiket a sisuval hoz összefüggésbe, írja Jari Käkelä, a Helsinki Egyetem oktatója.
Daniel Juslenius püspök, teológiai tanár, 1745-ben megjelent szótárában a sisu (latinosan: sisucunda) szó latin értelmezését adja: „interiora in quibus affectus enascuntur” (a benső, ahol az érzések születnek). Ő egyébként a finneket Noé leszármazottainak tartja, és nála jelenik meg a mostoha körülményekkel megküzdő finn nép toposza. „Ez a nemzedékek során kitartó nép… elviseli a megpróbáltatásokat, beéri a kevéssel, akár a kopár földeket szántja, akár a csatatéren küzd.” A szövegben említett tulajdonságokat azóta a sisuval hozták összefüggésbe: a kitartó finnek jeményen dolgoznak, elviselik a megpróbáltatásokat és a zord körülményeket, kevéssel is beérik, és harci szellemük kimagasló, írja Tanja Helminen, sisututkija (sisu-kutató). Juslenius, akit a római erények megbabonáztak, azt írja, hogy a háborúban a finnek nem menekülnek el a csatából, akkor sem, ha vezetőjük elesett. „Parancs nélkül is a helyükön maradtak, amíg az utolsó emberig elestek.” Feltételezik, hogy a római erények közül a perseverancia, a kitartás volt szeme előtt, amikor a fentieket leírta, és ennek finn fordítása nem más, mint a sisu. Kifejtette a finnek veleszületett tulajdonságait: kiváló fizikai erő, vidámságra való hajlam, ugyan temperamentumuk heves, de hamar meg is nyugszanak, ami nemes lelkületre utal.
Azonban még a 19. század elején is tovább élt a sisu negatív jelentése, főként a vallási szövegekben, ahol azért különbséget tettek a testi sisu és az irgalmasság lelkülete, az Ádám-féle sisu, és az új ember természete között. Az emberi természetet alapvetően gonosznak bélyegezték (minden gonoszságra hajlandó), ennek a forrása pedig nem volt más, mint a rossz hajlamra, a gonosz indulatra csábító sisu. Aleksis Kivi Hét testvér című művében (1870) a fiatal férfiak, a „jukolai erdei parasztok”, előhozzák egymás sisuját, amikor dühösen, olykor részegen egymásnak esnek. Ebben az összefüggésben a sisu a bosszú, a gorombaság tárháza. Ezzel párhuzamosan létezik a sisunak egy pozitív vonása is, ami egyik szereplőnek a tanulásban való kitartását támogatja.
Még a svéd időben kezdték a fentebb említett tulajdonságokat a finn néphez társítani. A sisu svéd részről negatív, finn nézőpontból viszont egyértelműen pozitív tulajdonságot kezdett felvenni. A sisu önfejűvé, kitartóvá és bátorrá teszi a finneket, hangoztatták a svédek, éppen ezért kollektív fenyegetést jelent a Svéd Királyságra nézve. A sisu a 19. század második felében kapott új jelentéseket, például a bátorságot és a makacsságot. Ez a népi makacsság és önfejűség csak a 20. század elejére vált egyértelműen pozitív jelentésűvé, írja Jari Käkelä. A pozitív fordulatot az ország függetlensége hozta el, 1917-ben.
Sisu egy unisex keresztnév is, de a 20. században mindössze 20 fiú és egy lány kapta ezt a nevet. A név népszerűsége a 2000-es évek eleje óta növekvő tendenciát mutat. 1942-ben pályázatot írtak ki gyermekek számára, a sisu legeredetibb meghatározására. A Finn Irodalmi Társaság a díjat egy 11 éves gyereknek adta, a következő megfogalmazásért: „A sisu az, amikor megvernek, de nem sírsz.” Versenyben volt még: „Amikor a bicskád eltörött, de tovább verekedsz a kocsmában.” „Az az érzés, ami arra késztet, hogy harmadszor is megpróbálj bejutni abba az éttermbe, ahonnan már kétszer kidobtak.” „Olyan, mint az autó, a legkisebb fokozatban. Az autó nem mozdul, de a motor dolgozik, és a kerekek pörögnek.” Emlékezetes 2014-es TEDx-előadásában a „finnrajongó” André Noël Chake, kanadai születésű ügyvéd, így definiálta a sisut: „Jéghideg elszántság, amely arra késztet, hogy a lehetetlent is megcsináld.”
Tim Lomas, a Harvard Egyetem kutatója az úgynevezett lefordíthatatlan szavak interkulturális lexikográfiájában, a Translating Happiness: A Cross-Cultural Lexicon of Well-Being c. művében, 216 olyan kifejezést gyűjtött össze különböző kultúrákból, amik a jóléthez kapcsolódnak, de közvetlen angol fordítással nem rendelkeznek. A sisu ezek egyike, és Lomas kifejezetten a sisuról szóló kutatásokat nevezi meg saját lexikográfiai munkája fontos ihletőjeként. Megemlíti többek között a görög agápē-t, amit egyszerűen szeretetnek fordítunk, és „feltétel nélküli szeretetként” írunk le, de ennél gazdagabb lehet a szó jelentése, vagy ott van a japán „koi no yokan” fogalom ami „a szerelem előérzete, az a megfoghatatlan, szédítő érzés, amikor az ember éppen beleszeret valakibe, de az érzései még bizonytalansággal és (már) melankóliával vannak átitatva”; továbbá az eudaimonia és a kefi – másik két görög kifejezés a jó közérzetre… Lomas érezhetően élénken érdeklődik a nyelvi relativizmus iránt, miszerint a nyelv alakíthatja a gondolkodást és az élményeket, anélkül, hogy teljesen szabályozná azokat. Minden nyelvben vannak olyan szavak, amelyeknek a jelentése kontextusfüggő, hiszen a nyelv és a kultúra kölcsönösen formálja egymást, ami „homológ mentális valóságokban” (Fatiha Guessabi) kerül egyensúlyba, és amelyekben a nyelv a kulturális identitás vázlatát adja. Pl. a boldogság jelentése gyakran változik a különböző kultúrák és nyelvek között, egyes kultúrákban a „magasértékű szavak” használatára vonatkozó küszöbértékek liberálisabbak (pl. a magyar „szeretni”: lehet szeretni embert, állatot, ételt és tárgyat, de érzést és nemlétező dolgokat is), míg másokban a nemes érzéseket kifejező szavakhoz ünnepélyes szövegkörnyezet illik (pl. a román jertfă – áldozat, ugyan nem latin eredetű, de hétköznapi beszédben ritkán használatos). A nyelv a beszélő világán belül határokat kijelölve alakítja a beszélő tapasztalatait, bár a kultúrák nem elszigetelt monádok (Leibniz – Lomas), mindenikben megvannak azok az egyedi jellemzők, amelyek megkülönböztetik a többitől. A sisu a finnség kulturális narratívájának alakítója, és vice versa.
A sisu első írásos említése a 16. századból származik, bár akkor még más jelentéstartalommal bírt. A fogalom a nép történetének megélt és dokumentált rendkívüli fordulata nyomán rögzült, jelesül az 1939–1940-es téli háború idején, amikor Finnország vakmerően felvette a harcot a számbeli és technikai fölényben lévő Vörös Hadsereggel, és a közösségi jellege végérvényesen megszilárdult. Nemzeti erény lett, méghozzá karakteres eleme a finn nemzeti tudatnak (Sisu Különítmény volt a külföldi, köztük a magyar önkéntesek harci egységének az elnevezése), önképének. Amolyan mitikus jelző, és a „sorscsapásokat rendíthetetlenül álló nép” jelentésben került a fogalmi panteonba. Erre a gondolatra épült a Sisu c. finn-amerikai film, amiben egy fegyvertelen, alapvetően szelíd temperamentumú finn aranyásó a második világháború végső szakaszában egymaga semmisít meg egy vele ujjat húzó német gépesített egységet. Egyébként az eddig megnézett filmek, amik a téli háborúról szóltak, egytől egyig a sisu vizuális deklinációi. Lahti szerint Finnország egyfajta „téliháborús” ország, az innováció akkor kapcsol magasabb fokozatba, amikor nehéz a helyzet, nem pedig akkor, amikor kényelmes és biztonságos az élet.
A New York Times 1940. január 8-i számában a következő volt olvasható: „Hihetetlen vakmerőség jellemzi ezt a népet, akkor is tovább harcol, amikor a legtöbb hadsereg már feladta volna. A finnek ezt sisu-nak, „finn szellemnek” nevezik, és ez a szó mélyebb jelentéssel bír. A múlt héten a finnek jó példát mutattak a világnak a sisuról, azzal, hogy az egyik fronton az orosz területre vitték a harcokat, míg a másikon szívósan ellenálltak a megerősített orosz hadsereg könyörtelen támadásainak. A Laatokka-tó és a Jeges-tenger közötti orosz–finn határ nagy részét kitevő vadonban a finnek egyértelműen fölénybe kerültek.” (Sisu: A szó, amely megmagyarázza Finnországot)
Finn kutatók szerint a sisu mai jelentése Finnország függetlenné válásának idején lett népszerű, amikor szükség volt valamire, amivel meghatározza magát a fiatal ország. Ettől kezdve nem csupán egy belső, és nem is kizárólag egyéni tulajdonságnak számít, hanem közösségi eszménnyé vált. A téli háborút követően pedig a hősiesség jelentését aktualizálja, azzal az erővel, ahogy azok az érzések hatni képesek, amelyek szerint őket mellőzni méltatlanság, jelentésükön kívül állni hiábavalóság. A sisut akkor egy rendkívüli esemény hozta helyzetbe, és bár elmúltak a kiváltó nehéz idők, az egykor felfedett vonások örökké aktuálisak maradnak. Az emlékezés ugyanis nem passzív folyamat, hanem generatív, kreatív jellegű, minden visszatekintés létrehoz valami újat, ez esetben hozzárendeli a korábbi hősök erényeit a kortárs életekhez. Egyébként a nemzeti és egyéni sztereotípiákkal kapcsolatos reakciók (ahogy arra Susan Fiske és Kareem Johnson rámutatott) az agyban a gyorsan aktiválódó struktúrákhoz kapcsolódnak, ennélfogva kéznél vannak, tudatosságot megelőzve szelektálnak, a jelent a múlttal átitatják, előzetes döntést hoznak, jelentést átruháznak, stb. Ha egy sztereotípia részévé válik a gondolkodásnak, azt finoman és észrevétlen, mégis hatékonyan képes befolyásolni. Ezért nem mindegy hogy milyen mantrát hallanak a gyermekek kicsi koruktól, otthon, iskolában, baráti körben.
Leírása
A sisu lényegéhez tartozik a cselekvés akkor is, amikor semmi sem garantálja a sikert – sőt, amikor a kudarc tűnik a valószínűbb kimenetelnek. Olyan meggyőződés és gondolkodásmód ez, amely utat nyit a cselekvés felé olyan helyzetekben is, amelyek első pillantásra nyomasztónak, félelmetesnek vagy egyenesen lehetetlennek látszanak. Ebben az értelemben a sisu akár saját, korábban elképzelt képességeink meghaladásának katalizátoraként is felfogható. „Ragaszkodni ahhoz, ami helyes, függetlenül attól, hogy népszerűvé tesz-e vagy sem. Hinni abban, amit csinálsz, függetlenül attól, hogy a többség mit gondol” – fogalmazott a sisuról az egyik megkérdezett Lahti tanulmányában.
A sisu fogalma elsősorban a jelentős megpróbáltatások idején kerül előtérbe: trauma, betegség, baleset, egy szeretett személy elvesztése vagy más súlyos élethelyzet során, amikor az embernek a kedvezőtlen körülmények ellenére valahogyan talpon kell maradnia. „Továbbmenni akkor is, amikor úgy érezzük, nincs bennünk több erő. Túllépni a saját határainkon. Elszántnak maradni akkor is, amikor leküzdhetetlennek látszó akadályok tornyosulnak előttünk. És megtartani a szavunkat, minden körülmények között.”
A megkérdezettek megvallották, hogy ismerik ugyan a kifejezést, de nehezükre esik szavakkal pontosan megragadni a tartalmát. Leírásaik olykor már-már költőiek, mintha valami olyasmit próbálnának megfogalmazni, ami egy kicsit túlcsordul a nyelv határain. „Szeretem úgy elképzelni, mint a Wonder Bread [fehér kenyér] és a finn rozskenyér [itt a sisu szimbóluma] közötti kontrasztot, az egyik a problémamentes élet lenne, a másik pedig sötétebb, darabosabb, de nem kevésbé tápláló. Sokan úgy tekintek rá, mint egyfajta testi-lelki bátorságra. Nagyon intuitív, van benne valami a „tarts ki a megérzéseid mellett” szelleméből, plusz egy kis kecsesség. Elhangzott az is, hogy: „Olyan, mint a japán wabi-sabi. Csak akkor ismered meg, ha átéled.” Ezzel nem a művész tevékenységére, hanem a művelet alá vett törött tárgy sorsára utal. Bár annak eredetileg a múlandóság és az idő múlásának megbecsülése a központi tanítása. Egy további résztvevő megfogalmazásában a sisu „az a meggyőződés, hogy ha kitartasz, és nem térsz le az útról, az eredmény végül igazol.”
Ezek a gondolatok kifejezik az aktualizált sisu cselekvésorientált természetét. Arról szólnak, hogy az élet szó szerinti és átvitt értelemben vett ultramaratonjain az ember átlépi saját korlátait, és a cselekvésorientált tartalom arra vonatkozik, hogy megtesszük az első lépést egy olyan úton, amelyről előre tudjuk: próbára fogja tenni, sőt, a cél túl van saját mentális és fizikai képességeinken, mégis nekivágunk.
Vagy – egy másik megfogalmazás szerint – „bátorságot és kitartást jelent, hogy elhordozzuk mindazt, amit az élet a vállunkra rak: háború, rokkantságot okozó baleset, súlyos betegség, anyagi összeomlás, szeretteink halála, válás. Lehet egy ahhoz hasonló, szinte lehetetlen feladat során tanúsított eltökéltség, hogy egy mocsarat termő területté alakítsunk.” Ez a motívum elevenedik meg Nikolaj Arcel A fattyú című dán–német–svéd történelmi filmjében is, Mads Mikkelsen főszereplésével. Egy obsitos szembekerül a könyörtelen természeti és emberi körülményekkel, de újra meg újra nekifeszül a kilátástalannak tűnő feledatoknak. A film tartalmát nem meséljük el, de emlékeztetünk, hogy európai alkotásról van szó, tehát nem niger et albus. Ide talál az elhíresült mondat amivel Väinö Linna Itt, a Sarkcsillag alatt (1959-1962) című regénytrilógiája kezdődik: Volt egy mocsár, egy kapa – és Jussi.
A sisu számos, a pozitív pszichológiában és a személyiséglélektanban jól dokumentált meghatározással mutat rokonságot, így különösen a kitartás (perseverance), a mentális ellenállóképesség (mental toughness), a szívósság (grit), a remény (hope), a reziliencia (resilience) és az önhatékonyság (self-efficacy) fogalmaival. Mégsem azonos egyikükkel sem, nem sorolható a régi felismerések közé, ezért kapott önálló elnevezést. Az ember nem puzzle, nem kirakós kép, metaforája közelebb áll egy festményhez, ami durvább vagy finomabb, feltűnő vagy láthatatlan ecsetvonások nyomán folyamatosan készül és finomodik, miközben egyik részen éppen alakul, a másik részét finom lepel takarja, amin vonásai homályosan átszűrődnek. Egyik oldala fényben, másik része ködben áll.
Három alapvető összetevője különíthető el:
- Rendkívüli kitartás – a nehézségek elviselésének, a megkezdett feladatok befejezésének, a lehetetlennek tűnő célok végrehajtásának képessége, eljutni a célhoz, akkor is, amikor az akadályok látszólag minden utat elzárnak;
- Reziliens gondolkodásmód – a nehézségekkel szembeni proaktív fellépés, a félelmekkel való bátor szembenézés, valamint a helyzet vélt korlátaitól való függetlenség;
- Rejtett erőforrás – az akaraterő ösztönös és testi, de semmiképpen sem tudatosan szabályozott tartaléka, amelyből az egyén a nehézségek leküzdéséhez szükséges energiát meríti. Szembenézünk a félelmeinkkel, és nem engedjük, hogy a helyzet látszólagos korlátai előre kijelöljék, mire vagyunk képesek.
Összefoglalás
Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy nem kifejezetten egyéni tulajdonság, inkább egy rendszer leírása, nem személyes törekvés és erény, hanem részesülés valami nagyobb egészből, ami nem annyira misztikus és elvont, amint amennyire elsőre hangzik. Egy dinamikus rendszer, aminek a hajtóerői nem hangzatos, mégis szilárd elvek, illetve mély nyomot hagyó történelmi tapasztalatok. Átszövi az életet, a mindennapokat, és egy olyan közösség értékrendjéhez tartozik, amelyik nagyvonalakban hasonló felfogású tagokból áll. Nem elérhető egyéni cél, mint mondjuk a reziliencia, és nem is valamiféle eredményre tekint, nincs is mit elérni. Aki beleszületett, annak egyszerűen benne kell maradnia a kész gondolkodási rendszerben. Évszázada azt az erőt fejezi ki, amely a lehetetlen kihívásokban való helytállásra bátorít, és nem arról van szó, hogy kétségbeesetten és eszeveszetten kell küzdeni, mert ugyan rendkívüli kitartásról szól, de méltósággal és józansággal párosul. Tehát nem egy speciális stratégia, nem gyógyír vagy csodaszer a nehéz időkben, hanem egy „lelki-érzelmi izomzat”, amelyet fitten kell tartani. Nem harsány, bősz magabiztosság, nem igényel közönséget. Nem optimizmus, hanem csendes, hűséges, konok, szenvtelen, mégsem lélektelen kitartás.
A kutatás alapján a sisu a finn nemzeti identitás integráns részének tekinthető, és továbbra közelítő jelentésben áll rendelkezésünkre. Vannak, akik mítosznak tartják, hiszen más népek ugyanúgy rendelkeznek belső erővel, kitartással, mégsem tartanak fenn erre külön fogalmat, illetve annak vonzáskörzetét, lévén, hogy a kifejezést titokzatos eredetének és jelentésének holdudvara veszi körbe. Elsődlegesen a kihívások idején tanúsított mentális ellenállóképességre utal, a korábbi tapasztalatok alapján feltételezett korlátokon túl mozdító erő, másrészt a „kapacitás meghaladásának” élménye, miután valaki bátran, vagy kényszerűen, de „belegázol az előtte álló nehézségbe,” és ott erőt talált. Egyrészt az a mentális erő, amelyik a kihívások közepette nem engedi, hogy az ember a saját határait véglegesnek tekintse, másrészt a mentális megerősödés, ami abból a megtapasztalásból származik, hogy tényleg működik az, amiről korábban csak elméleti ismeretei voltak. A személyes fejlődés során ennek az erőnek a felfedezése egyben az egzisztenciális bátorság növekedését is jelentheti: annak megtapasztalását, hogy nem mindig tudjuk előre, mire vagyunk képesek. Néha csak akkor derül ki, amikor már nincs más választásunk, mint nekivágni.
Látszólag a „sisu” egy férfias tulajdonság, de például egy 1864-es újságcikkben másról is olvasunk. Egy gazda lányáról tudósít, aki apját védte, amikor az összeverekedett szomszédjával. A lány „pohjolai sisu”*-val rendelkezett, és egy karóval megegyengette a szomszéd férfi hátát (*e kifejezés ez esetben nem pozitív jelentésű, Pohjola a finn nemzeti eposzban a Kalevalában északi részt jelent, átvitt értelemben a halottak birodalma. Egyébként van kutató, aki úgy véli, hogy a „sisu-ság” kezdetben egy negatív jelző [barbár, vad] volt, és a Botteni-öböl [Pohjanlahti] mentén élőkre használták. Lényeg, hogy nem túl hízelegő a lányra nézve.). A téli háború idején a finn nők tartották fenn az ország működését, és komoly szerepet vállaltak a védelemben, a logisztikában és a polgári életben. Egy harmadik generációs (amerikai) finn nő mondta el, hogy szülési fájdalmai közben kérte a férje támogatását, aki egy táblát tett elé, amin ez állt: sisu.
Nem használják szlogenként, legfeljebb utólag visszafogottan megemlítik: „ahhoz sisu kellett”. Nem rajonganak azért, hogy motivációs poszterek témájává vált, elszakítva attól a környezettől és azoktól a körülményektől, amelyek értelmet adtak neki. Annál gyakrabban használt a „no niin”, aminek jelentése: menjünk; kész van; na, megint itt vagyunk; igen; nem; siess; nyugodj meg; már mondtam, hogy…; – lényeg, hogy ugyanazt a visszafogott rugalmasságot hordozza magában, mint a sisu. Annak punktuációja, ha úgy tetszik. A perkele, ebben az összefüggésben, a sisu vége, a töréspont.
Számtalan feltételezés, vélemény alakult ki vele kapcsolatban, egykor belső részt jelentett, aztán a keménység, a megátalkodottság, a gonoszság belső forrásának megnevezésére használták, később a makacsságra, a kitartásra utalt, majd egyre inkább pozitív vonásokat kezdett magába olvasztani. Finnország helyzete a 18. században megváltozott, a Svéd Királyság keleti határainak biztosítása a finnek feladata lett, akik fel kellett adják korábbi társadalmi berendezkedésüket. A nemzeti ébredéssel egyetemben került újra elő a fogalom, de az egyházi használatban továbbra is többnyire negatív értelemben szerepelt, de a világi használatban csak idő kérdése volt, hogy pl. a heves vérmérséklet katonai erénnyé váljon. Nem meglepő módon a svédek kezdték a tulajdonság terítését (ismeretes felénk is hasonló): a finn nép konok természetű és harcias. Kezdetben természetesen mindez egyezett a svédek érdekeivel, később a királyság kollektív fenyegetését látták benne.
A 19. század második fele komoly fordulatot hozott a sisu jelentésében. A finnek nemzeti költője, a svédül alkotó Johan Ludvig Runeberg ekkor írta Paavo, a paraszt c. versét a címben szereplő földműves nehéz körülmények között végzett odaadó munkájáról, tusakodásáról, aki szorgalmasan gondozza földjét, és kétszer annyit dolgozik, ha a termés tönkremegy. Igazi „läpi harmaan kiven” (szürke kőből) hangulatot áraszt, és ez is egy láncszem volt abban a folyamatban, hogy a sisut a természettel, az ellenséggel folytatott ádáz küzdelemmel hozzák összefüggésbe. Ugyanez a hangulat jellemzi az első jelentős finn nyelvű regényt, Aleksis Kivi (1834–1872) Hét testvér c művét is. A 19. század második felére készent állt a szellemi környezet a sisu újraértelmezésére. A döntő fordulatot az ország függetlensége jelentette, egy fiatal nemzet pozitív tartalmú eseményeket és jelképeket keresett épülő önképéhez. A 20. sz. elején-közepén a sportban és a közéletben már egyértelműen pozitívan és előszeretettel emlegették a sisut. Úgy tartották, hogy annak segítségével vészelte át az ország a téli háború megpróbáltatásait, amikor a maroknyi finn hadsereg, a kegyetlen hidegben, 105 napon át tartotta a frontot, 1939 novemberétől 1940 márciusáig, az elsöprő számbeli és technikai fölényben levő szovjet hadsereggel szemben.
A finn „sisu” fogalma a finn nemzeti identitás része lett, eredményes sportolók is úgy hivatkoznak rá, mint sikerük egyik titkára, a politikusok pedig, főként megszorítások alkalmával, emlékeztetik a népet a finnek legendás jellemvonására. Hangsúlyozzuk azonban, hogy „finn életérzés,” azaz finn, mint Finnország. Ugyanis a kétnyelvű országban élnek svéd is, és a beszélt nyelvtől függetlenül mindenkinek „jár a sisu”.
A sisu a második szufla, ami időben érkezik, feltéve hogy első elfogyott.
A „mire használható mindez?” – kérdés mindkét irányba mutat. Lehet nagy ára is a makacs kitartásnak, ha valaki nem tudja, mikor kell megállnia, vagy mikor kell lezárni egy küzdelmet, mikor lenne a feladás a helyes megoldás. Egy időben meghozott döntés még nem a siker garanciája, de mindenképpen a következő szakasz életminőségének javítására tett erőfeszítés, és a jó eredmény esélyeinek növelése, tehát nem lehet a végtelenségig halogatni. Amikor döntést hozunk, nem mások, és nem is más lehetőségek ellen foglalunk állást, hanem önmagunk összes, a jövőből kizárt verziója ellen fogadunk, tehát inkább saját sorsunkban érint, illetve önértékelésünkben, viszont közvetve a csoporthierarchiában elfoglalt helyünket is befolyásolja, ami nagyon érzékenyen érinti az egot, ezért sem könnyű visszavonulót fújni. Néha azonban olyan döntést kell hozni, ami pillanatnyi kudarc-élménnyel jár, de alkalomadtán az, hogy tartjuk a téves irányt, erőltetjük a kudarcos módszert, vagy gyarapítjuk a sikertelen próbálkozások számát, még nem eredményez megoldást. Lahti szerint azonban a feladás is sisu, sőt, néha még több lelkierő (sisu) szükséges a feladáshoz, mint a folytatáshoz. Érezhetően lehet káros is, ha az emberek túl nehéz kihívásokat vállalnak, túl sokat követelnek maguktól, vagy ha felelőtlenül és makacsul mennek rossz irányba.
De vajon nem az önbecsülésről szól az egész sisu-jelenség? A magas önbecsülésnek akkor is nagy a hozadéka ha időnként jégre visz. Az önbecsülés ítéletalkotási képességünkről alkotott pozitív kép, a meggyőződés, hogy képesek leszünk válaszolni az élet alapvető kihívásaira, illetve hogy érdemesek vagyunk az életre és a boldogságra, és jogosultak vagyunk érvényesíteni szükségleteinket és vágyainkat. Netovábbja olyan állapot, amiben az ember világosan látja a saját hibáit, de azok egyáltalán nem zavarják, viszont mégis élénken érdeklődik a megoldás iránt. „Rendben van az, ha nem vagyok rendben.” Ennek szerkezete az életidő első szakaszában alakul ki, amit a kötődéselmélet atyja, John Bowlby, belső munkamodellnek nevezett. Az a mentális vázlat, amely a képlékeny idegrendszerben formálódik a gondozóival való korai kötődés nyomán, ami aztán internalizálódik és automatikus folyamattá válik. A kötődéselmélet szerint ez a belső működési modell – nagyrészt tudattalanul – meghatározza a későbbi időben a közelségre adott reakciókat, a kapcsolatban tanusított bizalmat.
A sisuba csak beleszületni lehet, legalábbis sokaknak ez a véleménye. Mint a kötődés csatornái, ez is egészen kis korban akakul ki, méghozzá kizárólag autentikus környezetben. „Ez olyan dolog, amely egy adott kulturális környezetben sajátítható el, igazából ott valósul meg, és olyan közösség élteti, amelyiknek minden tagja ebben nőtt fel és aktuálisan is érintett. Ez egy életfelfogás, a mindennapok apró gesztusai révén örökíthető, nem pusztán elméleti vagy érzelmi úton.” Barbara Schneider
Végül hasonlítsuk össze a sisut olyan kijelentésekkel, mint: „…minél jobban hiszel a saját képességeidben, annál valószínűbb, hogy sikerre is viszed.” Vagy: „A boldogság nem pusztán a változás szükségességében valö hit, hanem annak a felismerése, hogy képesek vagyunk rá.”„Soha ne veszítsd el a reményt! A viharok megerősítik az embereket, és soha nem tartanak örökké.” „Legyél elég bátor ahhoz, hogy az álmaid életét a saját elképzeléseid és céljaid szerint éljed, ahelyett, hogy mások elvárásaihoz és véleményéhez igazodnál.” „Csak akkor kezdesz megváltozni, fejlődni és átalakulni, ha kilépsz a kényelmi zónádból.” „Higgy magadban! Bátrabb, tehetségesebb vagy mint gondolnád, és többre vagy képes, mint ami magadról gondolsz.” „A hozzáállás egy döntés. A boldogság is az. Az optimizmus is döntés. A kedvesség, az adakozás, a tisztelet is döntés. Bármelyik döntést is hozod, az alakít téged. Dönts bölcsen!” „Ne hagyd, hogy a félelmeid irányítsanak. Hagyd, hogy a szívedben élő álmaid vezessenek.”
„Amikor Isten valami csodálatosat készül tenni, mindig egy megpróbáltatással kezdi; amikor Isten valami elképesztőre készül, egy lehetetlen feladattal indít.” Anne Lamott