4. rész – Poszttraumás növekedés.
A finn példa, a sisu.
sisu (sziszu)
A közelmúltban Emilia Elisabet Lahti (az Aalto Egyetem oktatója, a Sisu Lab alapítója, a sisu-skála egyik kidolgozója), jelentős érdeklődést kiváltó tanulmányokban vizsgálta a hazájában „sisu” néven ismert társadalmi-kulturális jelenséget. Publikációi valóságos sisu-reneszánszt indítottak el; mondhatni világszerte megnőtt az érdeklődés iránta, köszönhetően a világhálónak és az élelmes motivációs trénereknek, akik folyton ihlető történeteket keresnek. Mindez a fogalom fokozatos burjánzásához és köznyelvi túlterheltségéhez vezetett, ahogy az történni szokott – így legalább könnyen belebotlunk, ha a poszttraumás növekedés vagy hasonló tartalmú pszichológiai téma iránt érdeklődünk. Lahti univerzális dimenziót kívánt adni a sisunak: úgy mutatta be, mint a „boldogság tudományának” egyik receptjét, megszabadítva attól a sztereotípiától, amely a jelentését egyetlen történelmi helyzetre, illetve az abból fakadó nemzeti reakcióra próbálta redukálni – mondván, hogy a sisu több, mint egy háborús kataklizmát átélt nép gondolkodásmódja és viselkedési stílusa.
Lahti szerint a kifejezést évszázadok óta ismerik Finnországban; használata nem elcsépelt, de nem is rendkívüli, és alapvetően annak a rejtélyes belső erőnek a megnevezése, amely képessé teszi az embert arra, hogy megtegye, ami a feladata, végigvigye, amit elkezdett, vagy szembenézzen azzal, ami történt – akkor is, ha a helyzet elviselése szó szerint emberfeletti pszichés vagy fizikai erőfeszítést kíván, a körülmények pedig rendkívül barátságtalanok. A finn értelmező szótár szerint: rendíthetetlen akaraterő, kitartás, bátorság; ugyanakkor jelenthet makacsságot és heves természetet is, bár az utóbbihoz hozzáteszi, hogy ez régebbi értelmezése.
A kifejezésnek nincs pontos fordítása, rendszerint körülírással szokták más nyelvekre átültetni. De a „világ legboldogabb országa” (WHR) megtisztelő címet egymás után többször elhódító ország lakóinak is fejtörést okoz kifejteni annak tartalmát, ami számukra mégiscsak hétköznapi valóság – mindenesetre közelebb van hozzájuk, mint bármelyik más országban élőkhöz.
A véleményeket összegezve olyan képességnek írják le, amely átsegíti az embert a nehézségeken azáltal, hogy előhívja fel nem fedezett tartalékait, méghozzá azt követően, hogy túllépte képességeinek előre definiált határait. A győzelem egész egyszerűen a küzdelem felvételében van, azaz felszedelőzködni és nekivágni annak, ami következik; a segítség ezt követően érkezik, a képtelenség fázisában – csak túl kell élni a megelőző, emberpróbáló szakaszt.
A téli háború megpróbáltatásai idején tanúsított hősies ellenállás ráerősített a „sisu” pozíciójára: értelmezését részben háborús jelentésre szűkítette, másrészt nemzeti jellemvonássá szélesítette, és így lett része a finn kollektív emlékezetnek. Ez a karaktere immár rögzült, és akkor is érvényesül, ha valaki a múltra egyéni emlékezetében hivatkozik. Egy 2017-ben kiírt országos pályázaton Finnország szavának választották, mint ami a leghitelesebben jellemzi a százéves független országot. A szavazás utolsó körében, nem meglepő módon, olyan kifejezésekkel versenyzett, mint a szauna, az erdő, a perkele és a kék-fehér.
Természetesen ennek a jelenségnek is vannak kritikusai: nem mindenkit tölt el felhőtlen örömmel, hogy a finn nemzeti tudat megerősödik, mások pedig azt nem szeretnék, hogy az önértelmezésnek ez az új hulláma csupán anekdotikus tartalmakból álljon. „A sisu árván maradt, idegen szellemiség fogadta örökbe” – fogalmaz Saska Saarikoski újságíró, utalva a nacionalista Suomen Sisura; de olyan is elhangzott, hogy a nép ópiuma lenne.
A témával foglalkozó irodalomban olyan metaforikus kifejezések is előfordulnak, mint a „belső tűz” vagy az „emberfeletti lelkierő”, ezeket azonban nehéz eseménnyé tenni, azaz összefűzni konkrét cselekvéssel és orientációval; így viszont nem jelenhet meg az emberi habitusban, a „gyakorlatra le nem fordítható” szavak pedig fenyegetőek, burjánzásuk nem bőség, hanem káosz. A japánoknak is megvan a maguk változata, a ganbaru (szó szerint „szilárdan állni” vagy „kitartani”), ami azt jelenti, hogy a nehéz időkben is kitartóan tesszük a dolgunkat („ganbatte”: tedd meg a legjobbat), vagy ott van az angol „stiff upper lip” (szó szerint: merev felső ajak) fogalma: rezzenéstelen arccal állni a kihívást. Ezek azért mindennapi használatban vannak, de szinte ugyanúgy elviselik a körülírást, mint a sisu.
A köznyelvben többek között az elszántság („egyenesen állni a szélben”) és a kitartás szinonimájaként használják; akárhogy is, egyiknek sem a siránkozás a jelentéskörzete. Eredetileg az emberi kitartás testi, ösztönös, szomatikus dimenziójához kapcsolódik, ahhoz a különös tapasztalathoz, hogy egy komoly fizikai erőpróba során kiderül: létezik egy olyan erőforrás-tartalék, amelyről az érintett addig nem tudott. Vagy ennek pusztán mentális változata, hogy minden körülmények között kitart elvei mellett, illetve intellektuálisan a megértés iránti szándéka mellett. De alapvetően nem kiemelkedő akaraterőt vagy mentális szilárdságot jelent, és tartalmilag nem áll szoros kapcsolatban a célirányos cselekvéssel vagy a teljesítménnyel; sokkal inkább az adott pillanatban mozgósítható, megoldásorientált energiával kapcsolatos, és kizárólag a rendkívüli helyzetek váltják ki. De nem hamis reményben kínálja a megoldást, ami olyan, mint a kétízű forrás: ugyan édesvizet ad, de a hosszan tartó utóíze kesernyés. Éjszakai klorofill, mondhatni – reagálva Lahti egyik hasonlatára. Lahti tanulmányában ugyanis így fogalmaz:
„Hasonlítható a fotoszintézishez, amely egy komplex folyamat, és aminek során a fény energiája kémiai energiává alakul. Úgy tűnik, hasonló rejtélyes folyamat végbemehet az emberben is, amelynek során feltárul valamilyen rejtett erőforrása, és annak energiája mozgássá, lendületté és cselekvéssé alakul. Történik mindez olyan élethelyzetben, amelynek kimenetele ijesztőnek, a megoldás elsőre kilátástalannak tűnik.”
Nem a teljesítmény maximalizálása vagy a fáradság kitolása tehát, hanem felismerés a nehézség sűrűjében: jóllehet az ember teljesen elkészült az erejével, valahogy mégis képes megtenni a következő lépést, végül be is fejezi a feladatot. Mert amikor úgy érzi, hogy teljesen kimerült, mégis továbbmegy, és rájön arra, hogy – függetlenül előjeltől és fizikai besorolástól – megdöbbentő módon mégis képes a folytatásra. A testi fáradság tehát olyasmit ír elő, amit nem tud betartani, sem betartatni; a sisu azonban csak a kudarc fenyegetettsége alatt élhető át. Nem megfontolásból következik, de nem is tehetetlen sodródás, egyszerűen csak bírni kell idegekkel, mert a nehézség, túl az „emberi határon”, angyalt ébreszt. A sisu az elszántság és az abból fakadó energia a szokásosnál nagyobb kihívások idején, amikor a „sorsnak foga van”.
Annak bizonyossága, hogy az ember néha akkor is képes talpon maradni, amikor minden arra kényszeríti, hogy térdre rogyjon. Éppen ez az ellentmondás teszi izgalmassá a sisut: saját erejének határait nem a nehézség ellenére, hanem általa fedezi fel, sőt, az utolsó közös fázisban a nehézség a túlélőt barátjává is teszi. A sisut emlegetik úgy is, mint „második levegővételt” (William James), amely akkor adatik, ha az első elfogyott, ráadásul az érintettnek nincs kézzelfogható bizonyossága a következőről mindaddig, amíg az első ki nem merült. Ebben a gondolatban a pszichológia több más irányzatával is osztozik. Tedeschi és Calhoun poszttraumás növekedéssel kapcsolatos kutatásai és megállapításai rámutatnak arra, hogy a súlyos megpróbáltatások – bár önmagukban természetesen nem kívánatosak – bizonyos esetekben katalizátorai lehetnek mélyreható, pozitív és életet átalakító változásoknak.
Előzmények
William James, az amerikai pszichológia úttörője (atyja) egyik beszédében érdekes megállapítást tesz. Szerinte amikor valamilyen rendkívüli esemény arra kényszerít bennünket, hogy egy kimerítő feladatot végezzünk, a befejezés azonban reménytelennek látszik, de ha mégiscsak megyünk, és tesszük a dolgunkat tovább, különös dolog történhet: a fáradtság egy bizonyos kritikus pontig fokozódik, majd egyszer csak eltűnik, és frissebbnek érezzük magunkat, mint korábban. Mintha egy addig rejtőző, új energiaszint tárulna fel bennünk. James felvetése szerint az emberi erőfeszítésnek is vannak rétegei: ha a kimerültség miatt „elfogy a levegő”, előkerülhet egy második, sőt akár egy harmadik vagy negyedik réteg „levegő” [erőforrás] is. James megjegyzését nyilván megfelelő módon kell kezelni, és a felismerésnek vannak önéletrajzi előzményei is: a harmincas éveiben mély depressziót élt át, és öngyilkossági gondolatok foglalkoztatták, de úgy döntött, hogy még egyszer „tudatosan megpróbálkozik” az élettel. A szerző felismerései, bár jelentősen hozzájárult az amerikai pszichológia fejlődéséhez, főként bölcseleti forrásokból táplálkoznak (filozófiai hatása az öreg kontinensen is érvényesült, pl. Wittgensteinre és Husserlre), és nem kísérleti következtetések. Az alábbi beszéd az Amerikai Filozófiai Társaság ülésén hangzott el.
„Nyilvánvaló, hogy szervezetünk olyan energiatartalékokkal rendelkezik, amelyekre általában fel sem figyelünk, és amelyekre szükség lehet, azok mélyebb rétegekben találhatók. Ott állnak készenlétben, hogy szükség esetén használhassuk. Legtöbben a felszínen élünk, vagyis nem használjuk ki ezeket a rejtett tartalékokat… Mindenki tudja, milyen érzés, amikor valamilyen – akár szellemi, akár fizikai – feladatba kezd, és egy idő után kimerültnek érzi magát…, azonban ha valami szokatlan szükségszerűség arra kényszerít, hogy tovább haladjunk, meglepő dolog történik. A fáradtság egy bizonyos kritikus pontig növekszik, aztán fokozatosan vagy hirtelen elmúlik, és frissebbek leszünk, mint a korábbi szakaszban. Nyilvánvalóan egy új energiaszintet tártunk fel, amelyet addig a fáradtságunk elrejtett, mert eddig engedelmeskedtünk neki… Kivételes esetekben a fáradtság legszélsőségesebb fázisán túl olyan mértékű könnyedséget és erőt érzünk, amiről álmodni sem mertünk. Azok az energiaforrások, amelyeket általában nem használunk ki, leginkább a »második lélegzet« jelenségében ismerősek számunkra… Lehet, hogy ennek az energiaforrásnak további rétegei követik egymást, és felbukkanhat egy harmadik, sőt egy negyedik »lélegzet« is.”
Van erre a jelenségre más magyarázat is, közvetlen, biológiai. Amikor mozogni kezdünk, az izmok energiaigénye hirtelen megnő. Az ATP utánpótlását több, egyszerre működő folyamat biztosítja: a foszfokreatin rövid ideig segít fedezni a kezdeti igényt, miközben a szervezet szénhidrátokat és zsírokat is felhasznál, a keringés és az oxigénfelhasználás pedig fokozatosan alkalmazkodik a terheléshez. Az energiaforrások aránya többek között a mozgás intenzitásától függ: erőteljesebb terhelésnél általában nagyobb a szénhidrátok szerepe, mérsékeltebb terhelésnél a zsíroké is jelentős.
Laurie Goodyear, a Harvard Orvostudományi Karának professzora, az izommunka anyagcseréjének kutatója szerint amikor az izmokban raktározott glikogén gyors, oxigén nélküli (anaerob) lebontása már nem fedezi az energiaigényt, a szervezet egyre inkább az oxigént igénylő folyamatokra, köztük a zsírsavak lebontására támaszkodik, hogy előállítsa a sejtek energiahordozóját, az ATP-t. Ez az átállás azonban időbe telik: míg az izomglikogén szinte azonnal, fél percen belül mozgósítható, a zsírsavak felhasználása nagyjából tíz perc alatt fut fel. Egyes kutatók szerint a „második levegő” ennek az átmenetnek a jele: ennyi idő kell ahhoz, hogy a légzés és a keringés felzárkózzon az izmok oxigénigényéhez, és a tejsav (laktát) termelődése és lebontása egyensúlyba kerüljön. Mások az endorfinok felszabadulásával magyarázzák a jelenséget, ezt a feltevést azonban kevés kutatás támasztja alá. Egy harmadik, szintén vitatott elmélet, Tim Noakes dél-afrikai sporttudós „központi szabályozó” modellje szerint a holtponton érzett kimerültséget nem elsősorban az izmok tényleges kifáradása okozza. Az agy óvatosságból már jóval a valódi határ előtt fékez, hogy megóvja a létfontosságú szerveket a túlterheléstől, de ez vitatott álláspont.
A „második levegő” a hétköznapi szóhasználatban azt az élményt jelöli, amikor a mozgás egy nehéz kezdeti szakasz után könnyebbnek érződik. Egészséges embereknél ezt nem lehet egyetlen okra visszavezetni: a szervezet alkalmazkodása, a tempó rendeződése és az erőfeszítés érzékelésének változása egyaránt szerepet játszhat benne. Az endorfinok befolyásolhatják a mozgás közbeni közérzetet, de önmagukban nem bizonyított magyarázatai a „második levegőnek”.
Eredetileg belsőt, bélrendszert jelentett, és tulajdonképpen a mentális erősség testi megtestesülésének számított. Ami az elmétől indul, az a testben realizálódik. A sisu tehát több, mint egyszerűen egy pszichológiai beállítottság vagy eltökélt vállalás, komoly hozzáállás, hiszen szorosan összefügg fizikai jólétünkkel is. „Ha futás előtti este pizzát eszem, az hatással lesz a teljesítményemre” – írja Lahti (aki ultramaraton-futó, manapság az Elisabet keresztnevet használja, és nem véletlenül ragadta meg a téma: „Soha többé nem fogom magamra venni azt a szégyent, ami soha nem volt az enyém.”). A bél termeli a szervezetünk teljes szerotoninszintjének legalább 80 százalékát, és ez a neurotranszmitter az agyműködéssel, a hangulattal és a mentális jóléttel áll összefüggésben. Az alacsony szerotoninszint a depresszióval hozható kapcsolatba. A szerotonin emellett segít szabályozni az alvást, a memóriát, a tanulást és a libidót is. „Számomra ennek a tulajdonságnak a legmeghatározóbb jellemzője éppen a test és elme közötti harmonikus kapcsolat. Nem számíthatjuk úgy a kitartást, mint a szellem győzelmét az anyag felett, inkább úgy kellene felfognunk, mint a szellem és az anyag csodálatos együttműködését” – fogalmaz.
A Bibliához fűzött kommentárokban, himnuszokban és prédikációkban a sisu általában az egyén gonosz, belső természetét jelentette, és az istentelen, tisztátalan emberi indulat forrásának tartották, aminek látható formái a rosszindulat, az ártó szándék, a heveskedés. A kép persze ennél árnyaltabb, hiszen már a 16. században is rendelkezett absztrakt és akár pozitív jelentéssel. Mikael Agricola írásaiban szerepel ugyan e világ (negatív) sisuja, de lángoló sisu, sőt a szeretet sisuja is. Ezekben a szövegekben semmi mást nem jelent a sisu, mint az emberi benső, titokzatos világot, az érzések és indulatok származásának helyét (szív). Újszövetség-fordításában megtalálható többek között az emberi gonoszság sisuja, imakönyvében pedig a kapzsiság sisuja. Az emberi természet, mivel bensejében megromlott, hajlamos a gonoszságra, sőt, a sisu az, ami ráveszi az embert az ártalmas cselekedetekre. A szabadulás ettől a gonosz érzéstől, a megtisztulás, Isten Szentlelkének segítségével történhet. Ekkor jóra ösztönző belső késztetéssé válhat (új ember).
A 17. századi rendeletek szövegei a sisut szinte egyöntetűen negatív összefüggésben emlegetik, a rossz hajlammal társítják, amely büntetendő magatartáshoz és cselekedetekhez vezethet. Ennek szellemi, spirituális oka rendkívül izgalmas, de külön téma (pl. a puritanizmus hatása, a protestáns ortodoxia megerősödése stb.). A Svéd Királyság 1759-es törvénykönyve többek között gyilkosságról és más kegyetlen cselekményekről ír, amiket a sisuval hoz összefüggésbe – írja Jari Käkelä, a Helsinki Egyetem oktatója.
Daniel Juslenius püspök, teológiai tanár 1745-ben megjelent szótárában a sisu (latinosan: sisucunda) szó latin értelmezését adja: „interiora in quibus affectus enascuntur” (a benső, ahol az érzések születnek). Ő egyébként a finneket Noé leszármazottainak tartja, és nála jelenik meg a mostoha körülményekkel megküzdő finn nép toposza. „Ez a nemzedékek során kitartó nép… elviseli a megpróbáltatásokat, beéri a kevéssel, akár a kopár földeket szántja, akár a csatatéren küzd.” A szövegben említett tulajdonságokat azóta a sisuval hozták összefüggésbe: a kitartó finnek keményen dolgoznak, elviselik a megpróbáltatásokat és a zord körülményeket, kevéssel is beérik, és harci szellemük kimagasló – írja Tanja Helminen, sisututkija (sisu-kutató). Juslenius, akit a római erények megbabonáztak, azt írja, hogy a háborúban a finnek nem menekülnek el a csatából, akkor sem, ha vezetőjük elesett. „Parancs nélkül is a helyükön maradtak, amíg az utolsó emberig elestek.” Feltételezik, hogy a római erények közül a perseverantia, a kitartás volt a szeme előtt, amikor a fentieket leírta, és ennek finn fordítása nem más, mint a sisu. Kifejtette a finnek veleszületett tulajdonságait: kiváló fizikai erő, vidámságra való hajlam, és bár temperamentumuk heves, hamar meg is nyugszanak, ami nemes lelkületre utal.
Azonban még a 19. század elején is tovább élt a sisu negatív jelentése, főként a vallási szövegekben, ahol azért különbséget tettek a testi sisu és az irgalmasság lelkülete, az Ádám-féle sisu és az új ember természete között. Az emberi természetet alapvetően gonosznak bélyegezték (minden gonoszságra hajlandó), ennek a forrása pedig nem volt más, mint a rossz hajlamra, a gonosz indulatra csábító sisu. Aleksis Kivi Hét testvér című művében (1870) a fiatal férfiak, a „jukolai erdei parasztok” előhozzák egymás sisuját, amikor dühösen, olykor részegen egymásnak esnek. Ebben az összefüggésben a sisu a bosszú, a gorombaság tárháza. Ezzel párhuzamosan létezik a sisunak egy pozitív vonása is, ami az egyik szereplőnek a tanulásban való kitartását támogatja.
Még a svéd időben kezdték a fentebb említett tulajdonságokat a finn néphez társítani. A sisu svéd részről negatív, finn nézőpontból viszont egyértelműen pozitív tulajdonságot kezdett felvenni. A sisu önfejűvé, kitartóvá és bátorrá teszi a finneket, hangoztatták a svédek, éppen ezért kollektív fenyegetést jelent a Svéd Királyságra nézve. A sisu a 19. század második felében kapott új jelentéseket, például a bátorságot és a makacsságot. Ez a népi makacsság és önfejűség csak a 20. század elejére vált egyértelműen pozitív jelentésűvé – írja Jari Käkelä. A pozitív fordulatot az ország függetlensége hozta el, 1917-ben.
A Sisu unisex keresztnév is, de a 20. században mindössze húsz fiú és egy lány kapta ezt a nevet. A név népszerűsége a 2000-es évek eleje óta növekvő tendenciát mutat. 1942-ben pályázatot írtak ki gyermekek számára a sisu legeredetibb meghatározására. A Finn Irodalmi Társaság a díjat egy tizenegy éves gyereknek adta, a következő megfogalmazásért: „A sisu az, amikor megvernek, de nem sírsz.” Versenyben volt még: „Amikor a bicskád eltörött, de tovább verekedsz a kocsmában.” „Az az érzés, ami arra késztet, hogy harmadszor is megpróbálj bejutni abba az étterembe, ahonnan már kétszer kidobtak.” „Olyan, mint az autó a legkisebb fokozatban: az autó nem mozdul, de a motor dolgozik, és a kerekek pörögnek.” Emlékezetes 2014-es TEDx-előadásában a „finnrajongó” André Noël Chaker, kanadai születésű ügyvéd így definiálta a sisut: „Jéghideg elszántság, amely arra késztet, hogy a lehetetlent is megcsináld.”
Tim Lomas, a Harvard Egyetem kutatója az úgynevezett lefordíthatatlan szavak interkulturális lexikográfiájában, a Translating Happiness: A Cross-Cultural Lexicon of Well-Being című művében 216 olyan kifejezést gyűjtött össze különböző kultúrákból, amelyek a jóléthez kapcsolódnak, de közvetlen angol fordítással nem rendelkeznek. A sisu ezek egyike, és Lomas kifejezetten a sisuról szóló kutatásokat nevezi meg saját lexikográfiai munkája fontos ihletőjeként. Megemlíti többek között a görög agapét, amit egyszerűen szeretetnek fordítunk, és „feltétel nélküli szeretetként” írunk le, de ennél gazdagabb lehet a szó jelentése; vagy ott van a japán „koi no yokan” fogalma, „a szerelem előérzete, az a megfoghatatlan, szédítő érzés, amikor az ember éppen beleszeret valakibe, de az érzései még bizonytalansággal és (már) melankóliával vannak átitatva”; továbbá az eudaimonia és a kefi – másik két görög kifejezés a jó közérzetre. Lomas érezhetően élénken érdeklődik a nyelvi relativizmus iránt, miszerint a nyelv alakíthatja a gondolkodást és az élményeket anélkül, hogy teljesen szabályozná azokat. Minden nyelvben vannak olyan szavak, amelyeknek a jelentése kontextusfüggő, hiszen a nyelv és a kultúra kölcsönösen formálja egymást, ami „homológ mentális valóságokban” (Fatiha Guessabi) kerül egyensúlyba, és amelyekben a nyelv a kulturális identitás vázlatát adja. Például a boldogság jelentése gyakran változik a különböző kultúrák és nyelvek között: egyes kultúrákban a „magasértékű szavak” használatára vonatkozó küszöbértékek liberálisabbak (pl. a magyar „szeretni”: lehet szeretni embert, állatot, ételt és tárgyat, de érzést és nem létező dolgokat is), míg másokban a nemes érzéseket kifejező szavakhoz ünnepélyes szövegkörnyezet illik (pl. a román jertfă – áldozat, amely ugyan nem latin eredetű, de hétköznapi beszédben ritkán használatos). A nyelv a beszélő világán belül határokat kijelölve alakítja a beszélő tapasztalatait, és bár a kultúrák nem elszigetelt monászok (Leibniz – Lomas), mindegyikben megvannak azok az egyedi jellemzők, amelyek megkülönböztetik a többitől. A sisu a finnség kulturális narratívájának alakítója, és vice versa.
A sisu első írásos említése a 16. századból származik, bár akkor még más jelentéstartalommal bírt. A fogalom a nép történetének megélt és dokumentált rendkívüli fordulata nyomán rögzült, jelesül az 1939–1940-es téli háború idején, amikor Finnország vakmerően felvette a harcot a számbeli és technikai fölényben lévő Vörös Hadsereggel, és ekkor szilárdult meg végérvényesen a közösségi jellege. Nemzeti erény lett, méghozzá karakteres eleme a finn nemzeti tudatnak és önképnek (Sisu Különítmény volt a külföldi, köztük a magyar önkéntesek harci egységének az elnevezése). Amolyan mitikus jelző, és a „sorscsapásokat rendíthetetlenül álló nép” jelentésben került a fogalmi panteonba. Erre a gondolatra épült a Sisu című finn–amerikai film is, amelyben egy fegyvertelen, alapvetően szelíd temperamentumú finn aranyásó a második világháború végső szakaszában egymaga semmisít meg egy vele ujjat húzó német gépesített egységet. Egyébként az eddig megnézett filmek, amik a téli háborúról szóltak, egytől egyig a sisu vizuális deklinációi. Lahti szerint Finnország egyfajta „téliháborús” ország: az innováció akkor kapcsol magasabb fokozatba, amikor nehéz a helyzet, nem pedig akkor, amikor kényelmes és biztonságos az élet.
A New York Times 1940. január 8-i számában a következő volt olvasható: „Hihetetlen vakmerőség jellemzi ezt a népet, akkor is tovább harcol, amikor a legtöbb hadsereg már feladta volna. A finnek ezt sisunak, »finn szellemnek« nevezik, és ez a szó mélyebb jelentéssel bír. A múlt héten a finnek jó példát mutattak a világnak a sisuról azzal, hogy az egyik fronton az orosz területre vitték a harcokat, míg a másikon szívósan ellenálltak a megerősített orosz hadsereg könyörtelen támadásainak. A Laatokka-tó és a Jeges-tenger közötti orosz–finn határ nagy részét kitevő vadonban a finnek egyértelműen fölénybe kerültek.” (Sisu: A szó, amely megmagyarázza Finnországot)
Finn kutatók szerint a sisu mai jelentése Finnország függetlenné válásának idején lett népszerű, amikor szükség volt valamire, amivel meghatározza magát a fiatal ország. Ettől kezdve nem csupán belső, és nem is kizárólag egyéni tulajdonságnak számít, hanem közösségi eszménnyé vált. A téli háborút követően pedig a hősiesség jelentését aktualizálja, azzal az erővel, ahogy azok az érzések hatni képesek, amelyek szerint őket mellőzni méltatlanság, jelentésükön kívül állni hiábavalóság. A sisut akkor egy rendkívüli esemény hozta helyzetbe, és bár elmúltak a kiváltó nehéz idők, az egykor felfedett vonások örökké aktuálisak maradnak. Az emlékezés ugyanis nem passzív folyamat, hanem generatív, kreatív jellegű: minden visszatekintés létrehoz valami újat, ez esetben hozzárendeli a korábbi hősök erényeit a kortárs életekhez. Egyébként a nemzeti és egyéni sztereotípiákkal kapcsolatos reakciók (ahogy arra Susan Fiske és Kareem Johnson rámutatott) az agyban a gyorsan aktiválódó struktúrákhoz kapcsolódnak, ennélfogva kéznél vannak, tudatosságot megelőzve szelektálnak, a jelent a múlttal átitatják, előzetes döntést hoznak, jelentést átruháznak stb. Ha egy sztereotípia részévé válik a gondolkodásnak, azt finoman és észrevétlenül, mégis hatékonyan képes befolyásolni. Ezért nem mindegy, hogy milyen mantrát hallanak a gyermekek kicsi koruktól otthon, iskolában, baráti körben.
Leírása
A sisu lényegéhez tartozik a cselekvés akkor is, amikor semmi sem garantálja a sikert – sőt, amikor a kudarc tűnik a valószínűbb kimenetelnek. Olyan meggyőződés és gondolkodásmód ez, amely utat nyit a cselekvés felé olyan helyzetekben is, amelyek első pillantásra nyomasztónak, félelmetesnek vagy egyenesen lehetetlennek látszanak. Ebben az értelemben a sisu akár saját, korábban elképzelt képességeink meghaladásának katalizátoraként is felfogható. „Ragaszkodni ahhoz, ami helyes, függetlenül attól, hogy népszerűvé tesz-e vagy sem. Hinni abban, amit csinálsz, függetlenül attól, hogy a többség mit gondol” – fogalmazott a sisuról az egyik megkérdezett Lahti tanulmányában.
A sisu fogalma elsősorban a jelentős megpróbáltatások idején kerül előtérbe: trauma, betegség, baleset, egy szeretett személy elvesztése vagy más súlyos élethelyzet során, amikor az embernek a kedvezőtlen körülmények ellenére valahogyan talpon kell maradnia. „Továbbmenni akkor is, amikor úgy érezzük, nincs bennünk több erő. Túllépni a saját határainkon. Elszántnak maradni akkor is, amikor leküzdhetetlennek látszó akadályok tornyosulnak előttünk. És megtartani a szavunkat, minden körülmények között.”
A megkérdezettek megvallották, hogy ismerik ugyan a kifejezést, de nehezükre esik szavakkal pontosan megragadni a tartalmát. Leírásaik olykor már-már költőiek, mintha valami olyasmit próbálnának megfogalmazni, ami egy kicsit túlcsordul a nyelv határain. „Szeretem úgy elképzelni, mint a Wonder Bread [fehér kenyér] és a finn rozskenyér [itt a sisu szimbóluma] közötti kontrasztot: az egyik a problémamentes élet lenne, a másik pedig sötétebb, darabosabb, de nem kevésbé tápláló. Úgy tekintek rá, mint egyfajta testi-lelki bátorságra. Nagyon intuitív, van benne valami a »tarts ki a megérzéseid mellett« szelleméből, plusz egy kis kecsesség.” Elhangzott az is, hogy: „Olyan, mint a japán wabi-sabi. Csak akkor ismered meg, ha átéled.” Ezzel nem a művész tevékenységére, hanem a művelet alá vett törött tárgy sorsára utal – bár annak eredetileg a múlandóság és az idő múlásának megbecsülése a központi tanítása. Egy további résztvevő megfogalmazásában a sisu „az a meggyőződés, hogy ha kitartasz, és nem térsz le az útról, az eredmény végül igazol”.
Ezek a gondolatok kifejezik az aktualizált sisu cselekvésorientált természetét. Arról szólnak, hogy az élet szó szerinti és átvitt értelemben vett ultramaratonjain az ember átlépi saját korlátait; a cselekvésorientált tartalom pedig arra vonatkozik, hogy megtesszük az első lépést egy olyan úton, amelyről előre tudjuk: próbára fog tenni, sőt, a cél túl van saját mentális és fizikai képességeinken – mégis nekivágunk.
Vagy – egy másik megfogalmazás szerint – „bátorságot és kitartást jelent, hogy elhordozzuk mindazt, amit az élet a vállunkra rak: háború, rokkantságot okozó baleset, súlyos betegség, anyagi összeomlás, szeretteink halála, válás. Lehet egy ahhoz hasonló, szinte lehetetlen feladat során tanúsított eltökéltség, hogy egy mocsarat termő területté alakítsunk.” Ez a motívum elevenedik meg Nikolaj Arcel A fattyú című dán–német–svéd történelmi filmjében is, Mads Mikkelsen főszereplésével. Egy obsitos szembekerül a könyörtelen természeti és emberi körülményekkel, de újra meg újra nekifeszül a kilátástalannak tűnő feladatoknak. A film tartalmát nem meséljük el, de emlékeztetünk, hogy európai alkotásról van szó, tehát nem niger et albus. Ide talál az elhíresült mondat, amivel Väinö Linna Itt, a Sarkcsillag alatt (1959–1962) című regénytrilógiája kezdődik: Volt egy mocsár, egy kapa – és Jussi.
A sisu számos, a pozitív pszichológiában és a személyiséglélektanban jól dokumentált meghatározással mutat rokonságot, így különösen a kitartás (perseverance), a mentális ellenállóképesség (mental toughness), a szívósság (grit), a remény (hope), a reziliencia (resilience) és az önhatékonyság (self-efficacy) fogalmaival. Mégsem azonos egyikükkel sem, nem sorolható a régi felismerések közé, ezért kapott önálló elnevezést. Az ember nem puzzle, nem kirakós kép; metaforája közelebb áll egy festményhez, ami durvább vagy finomabb, feltűnő vagy láthatatlan ecsetvonások nyomán folyamatosan készül és finomodik, miközben egyik része éppen alakul, a másikat finom lepel takarja, amin a vonásai homályosan átszűrődnek. Egyik oldala fényben, másik része ködben áll.
Összefoglalás
Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy nem kifejezetten egyéni tulajdonság, inkább egy rendszer leírása; nem személyes törekvés és erény, hanem részesülés valami nagyobb egészből, ami nem annyira misztikus és elvont, mint amennyire elsőre hangzik. Egy dinamikus rendszer, aminek a hajtóerői nem hangzatos, mégis szilárd elvek, illetve mély nyomot hagyó történelmi tapasztalatok. Átszövi az életet, a mindennapokat, és egy olyan közösség értékrendjéhez tartozik, amelyik nagy vonalakban hasonló felfogású tagokból áll. Nem elérhető egyéni cél, mint mondjuk a reziliencia, és nem is valamiféle eredményre tekint – nincs is mit elérni. Aki beleszületett, annak egyszerűen benne kell maradnia a kész gondolkodási rendszerben. Évszázada azt az erőt fejezi ki, amely a lehetetlen kihívásokban való helytállásra bátorít, és nem arról van szó, hogy kétségbeesetten és eszeveszetten kell küzdeni, mert ugyan rendkívüli kitartásról szól, de méltósággal és józansággal párosul. Tehát nem egy speciális stratégia, nem gyógyír vagy csodaszer a nehéz időkben, hanem egy „lelki-érzelmi izomzat”, amelyet fitten kell tartani. Nem harsány, bősz magabiztosság, nem igényel közönséget. Nem optimizmus, hanem csendes, hűséges, konok, szenvtelen, mégsem lélektelen kitartás.
A kutatás alapján a sisu a finn nemzeti identitás integráns részének tekinthető, és továbbra is közelítő jelentésben áll rendelkezésünkre. Vannak, akik mítosznak tartják, hiszen más népek ugyanúgy rendelkeznek belső erővel, kitartással, mégsem tartanak fenn erre külön fogalmat, illetve annak vonzáskörzetét – lévén, hogy a kifejezést titokzatos eredetének és jelentésének holdudvara veszi körbe. Elsődlegesen a kihívások idején tanúsított mentális ellenállóképességre utal, a korábbi tapasztalatok alapján feltételezett korlátokon túl mozdító erőre, másrészt a „kapacitás meghaladásának” élményére, miután valaki bátran vagy kényszerűen, de „belegázol az előtte álló nehézségbe”, és ott erőt talál. Egyrészt az a mentális erő, amelyik a kihívások közepette nem engedi, hogy az ember a saját határait véglegesnek tekintse, másrészt az a mentális megerősödés, ami abból a megtapasztalásból származik, hogy tényleg működik az, amiről korábban csak elméleti ismeretei voltak. A személyes fejlődés során ennek az erőnek a felfedezése egyben az egzisztenciális bátorság növekedését is jelentheti: annak megtapasztalását, hogy nem mindig tudjuk előre, mire vagyunk képesek. Néha csak akkor derül ki, amikor már nincs más választásunk, mint nekivágni.
Látszólag a „sisu” férfias tulajdonság, de például egy 1864-es újságcikkben másról is olvasunk. Egy gazda lányáról tudósít, aki apját védte, amikor az összeverekedett a szomszédjával. A lány „pohjolai sisu”*-val rendelkezett, és egy karóval megegyengette a szomszéd férfi hátát. (*E kifejezés ez esetben nem pozitív jelentésű: Pohjola a finn nemzeti eposzban, a Kalevalában északi részt jelent, átvitt értelemben a halottak birodalmát. Egyébként van kutató, aki úgy véli, hogy a „sisu-ság” kezdetben negatív jelző [barbár, vad] volt, és a Botteni-öböl [Pohjanlahti] mentén élőkre használták. Lényeg, hogy nem túl hízelgő a lányra nézve.) A téli háború idején a finn nők tartották fenn az ország működését, és komoly szerepet vállaltak a védelemben, a logisztikában és a polgári életben. Egy harmadik generációs (amerikai) finn nő mondta el, hogy szülési fájdalmai közben kérte a férje támogatását, aki egy táblát tett elé, amin ez állt: sisu.
Nem használják szlogenként, legfeljebb utólag, visszafogottan megemlítik: „ahhoz sisu kellett”. Nem rajonganak azért, hogy motivációs poszterek témájává vált, elszakítva attól a környezettől és azoktól a körülményektől, amelyek értelmet adtak neki. Annál gyakoribb a „no niin”, aminek jelentése: menjünk; kész van; na, megint itt vagyunk; igen; nem; siess; nyugodj meg; már mondtam, hogy… – lényeg, hogy ugyanazt a visszafogott rugalmasságot hordozza magában, mint a sisu. Annak punktuációja, ha úgy tetszik. A perkele pedig, ebben az összefüggésben, a sisu vége, a töréspont.
Számtalan feltételezés, vélemény alakult ki vele kapcsolatban: egykor belső részt jelentett, aztán a keménység, a megátalkodottság, a gonoszság belső forrásának megnevezésére használták, később a makacsságra, a kitartásra utalt, majd egyre inkább pozitív vonásokat kezdett magába olvasztani. Finnország helyzete a 18. században megváltozott: a Svéd Királyság keleti határainak biztosítása a finnek feladata lett, akiknek fel kellett adniuk korábbi társadalmi berendezkedésüket. A nemzeti ébredéssel egyetemben került újra elő a fogalom; az egyházi használatban továbbra is többnyire negatív értelemben szerepelt, a világi használatban viszont csak idő kérdése volt, hogy például a heves vérmérséklet katonai erénnyé váljon. Nem meglepő módon a svédek kezdték a tulajdonság terítését (ismeretes felénk is hasonló): a finn nép konok természetű és harcias. Kezdetben természetesen mindez egyezett a svédek érdekeivel, később a királyság kollektív fenyegetését látták benne.
A 19. század második fele komoly fordulatot hozott a sisu jelentésében. A finnek nemzeti költője, a svédül alkotó Johan Ludvig Runeberg ekkor írta Paavo, a paraszt című versét a címben szereplő földműves nehéz körülmények között végzett odaadó munkájáról, tusakodásáról, aki szorgalmasan gondozza földjét, és kétszer annyit dolgozik, ha a termés tönkremegy. Igazi „läpi harmaan kiven” (át a szürke kövön) hangulatot áraszt, és ez is egy láncszem volt abban a folyamatban, hogy a sisut a természettel, az ellenséggel folytatott ádáz küzdelemmel hozzák összefüggésbe. Ugyanez a hangulat jellemzi az első jelentős finn nyelvű regényt, Aleksis Kivi (1834–1872) Hét testvér című művét is. A 19. század második felére készen állt a szellemi környezet a sisu újraértelmezésére. A döntő fordulatot az ország függetlensége jelentette: egy fiatal nemzet pozitív tartalmú eseményeket és jelképeket keresett épülő önképéhez. A 20. század elején-közepén a sportban és a közéletben már egyértelműen pozitívan és előszeretettel emlegették a sisut. Úgy tartották, hogy annak segítségével vészelte át az ország a téli háború megpróbáltatásait, amikor a maroknyi finn hadsereg a kegyetlen hidegben 105 napon át tartotta a frontot – 1939 novemberétől 1940 márciusáig – az elsöprő számbeli és technikai fölényben lévő szovjet hadsereggel szemben.
A finn „sisu” fogalma a finn nemzeti identitás része lett: eredményes sportolók is úgy hivatkoznak rá, mint sikerük egyik titkára, a politikusok pedig, főként megszorítások alkalmával, emlékeztetik a népet a finnek legendás jellemvonására. Hangsúlyozzuk azonban, hogy „finn életérzés”, azaz finn, mint Finnország. Ugyanis a kétnyelvű országban élnek svédek is, és a beszélt nyelvtől függetlenül mindenkinek „jár a sisu”.
A sisu a második szufla, ami időben érkezik – feltéve, hogy az első elfogyott.
A „mire használható mindez?” kérdés mindkét irányba mutat. Lehet nagy ára is a makacs kitartásnak, ha valaki nem tudja, mikor kell megállnia, vagy mikor kell lezárni egy küzdelmet, mikor lenne a feladás a helyes megoldás. Egy időben meghozott döntés még nem a siker garanciája, de mindenképpen a következő szakasz életminőségének javítására tett erőfeszítés, és a jó eredmény esélyeinek növelése – tehát nem lehet a végtelenségig halogatni. Amikor döntést hozunk, nem mások és nem is más lehetőségek ellen foglalunk állást, hanem önmagunk összes, a jövőből kizárt verziója ellen fogadunk; tehát inkább saját sorsunkban érint, illetve az önértékelésünkben, viszont közvetve a csoporthierarchiában elfoglalt helyünket is befolyásolja, ami nagyon érzékenyen érinti az egót – ezért sem könnyű visszavonulót fújni. Néha azonban olyan döntést kell hozni, ami pillanatnyi kudarcélménnyel jár, mert alkalomadtán az, hogy tartjuk a téves irányt, erőltetjük a kudarcos módszert, vagy gyarapítjuk a sikertelen próbálkozások számát, még nem eredményez megoldást. Lahti szerint azonban a feladás is sisu, sőt, néha még több lelkierő (sisu) szükséges a feladáshoz, mint a folytatáshoz. Érezhetően lehet káros is, ha az emberek túl nehéz kihívásokat vállalnak, túl sokat követelnek maguktól, vagy ha felelőtlenül és makacsul mennek rossz irányba.
De vajon nem az önbecsülésről szól az egész sisu-jelenség? A magas önbecsülésnek akkor is nagy a hozadéka, ha időnként jégre visz. Az önbecsülés az ítéletalkotási képességünkről alkotott pozitív kép, a meggyőződés, hogy képesek leszünk válaszolni az élet alapvető kihívásaira, illetve hogy érdemesek vagyunk az életre és a boldogságra, és jogosultak vagyunk érvényesíteni szükségleteinket és vágyainkat. Netovábbja olyan állapot, amiben az ember világosan látja a saját hibáit, de azok egyáltalán nem zavarják, viszont mégis élénken érdeklődik a megoldás iránt. „Rendben van az, ha nem vagyok rendben.” Ennek szerkezete az életidő első szakaszában alakul ki, amit a kötődéselmélet atyja, John Bowlby belső munkamodellnek nevezett: az a mentális vázlat, amely a képlékeny idegrendszerben formálódik a gondozóival való korai kötődés nyomán, ami aztán internalizálódik, és automatikus folyamattá válik. A kötődéselmélet szerint ez a belső működési modell – nagyrészt tudattalanul – meghatározza a későbbi időben a közelségre adott reakciókat, a kapcsolatban tanúsított bizalmat.
A sisuba csak beleszületni lehet, legalábbis sokaknak ez a véleménye. Mint a kötődés csatornái, ez is egészen kis korban alakul ki, méghozzá kizárólag autentikus környezetben. „Ez olyan dolog, amely egy adott kulturális környezetben sajátítható el, igazából ott valósul meg, és olyan közösség élteti, amelyiknek minden tagja ebben nőtt fel, és aktuálisan is érintett. Ez egy életfelfogás, a mindennapok apró gesztusai révén örökíthető, nem pusztán elméleti vagy érzelmi úton” – Barbara Schneider.
Végül hasonlítsuk össze a sisut olyan kijelentésekkel, mint: „…minél jobban hiszel a saját képességeidben, annál valószínűbb, hogy sikerre is viszed.” Vagy: „A boldogság nem pusztán a változás szükségességében való hit, hanem annak a felismerése, hogy képesek vagyunk rá.” „Soha ne veszítsd el a reményt! A viharok megerősítik az embereket, és soha nem tartanak örökké.” „Legyél elég bátor ahhoz, hogy az álmaid életét a saját elképzeléseid és céljaid szerint éld, ahelyett, hogy mások elvárásaihoz és véleményéhez igazodnál.” „Csak akkor kezdesz megváltozni, fejlődni és átalakulni, ha kilépsz a kényelmi zónádból.” „Higgy magadban! Bátrabb, tehetségesebb vagy, mint gondolnád, és többre vagy képes, mint amit magadról gondolsz.” „A hozzáállás egy döntés. A boldogság is az. Az optimizmus is döntés. A kedvesség, az adakozás, a tisztelet is döntés. Bármelyik döntést is hozod, az alakít téged. Dönts bölcsen!” „Ne hagyd, hogy a félelmeid irányítsanak. Hagyd, hogy a szívedben élő álmaid vezessenek.”
„Amikor Isten valami csodálatosat készül tenni, mindig egy megpróbáltatással kezdi; amikor Isten valami elképesztőre készül, egy lehetetlen feladattal indít.” Anne Lamott
A bejegyzés rövid vázlata
A „sisu” a finn kultúrában gyökerező, nehezen fordítható fogalom, amely az utóbbi évtizedben jelentős nemzetközi figyelmet kapott. Ebben kulcsszerepet játszott Emilia Elisabet Lahti (Aalto Egyetem, Sisu Lab), aki egy sisu-skála kidolgozásával törekedett kifejezhetőbbé tenni, tartalmát pedig bevett értékelési . Lahti munkássága nyomán a fogalom a szűkebb, historikusan meghatározott (a téli háborúhoz kötött) jelentéstartományból kilépve egyetemes pszichológiai fogalomként kezdett terjedni – ezt a folyamatot felerősítette az online tartalomgyártás és a motivációs ipar érdeklődése, ami egyúttal a fogalom jelentésbeli felhígulásához is vezetett. Ez a mintázat egyébként nem egyedi jelenség: hasonló sematizálódás figyelhető meg más, eredetileg klinikai vagy kultúraspecifikus fogalmak (pl. poszttraumás növekedés) populáris recepciójában is.
Fogalmi meghatározás
A finn értelmező szótár a sisut rendíthetetlen akaraterőként, kitartásként és bátorságként határozza meg, régebbi rétegében azonban makacsságot és heves indulatot is jelölt. Lahti empirikus megközelítésében a sisu olyan belső erőforrás-mozgósítási képesség, amely azután aktiválódik, hogy az egyén tapasztalt (vélt) képességhatárait már túllépte – tehát nem a küzdelem előtti, hanem a bevonódottság fázisában jelentkezik. A jelenség lényegi vonása, hogy nem a küzdelem kimenetele, hanem annak felvállalása a döntő mozzanat: az esemény felvállalása a meghatározó lépés.
Fontos hangsúlyozni, hogy Lahti kutatásaiban a sisu nem azonosítható a teljesítménymaximalizálással vagy a fáradtságtűrés kiterjesztésével. Inkább egy szituatív, kizárólag rendkívüli helyzetekben mozgósítható erőforrásról van szó, amely nem célirányos teljesítményre, hanem a pillanatnyi cselekvőképesség helyreállítására irányul.
Három alapvető összetevője különíthető el:
Rendkívüli kitartás – a nehézségek elviselésének, a megkezdett feladatok befejezésének, a lehetetlennek tűnő célok végrehajtásának képessége, eljutni a célhoz, akkor is, amikor az akadályok látszólag minden utat elzárnak;
Reziliens gondolkodásmód – a nehézségekkel szembeni proaktív fellépés, a félelmekkel való bátor szembenézés, valamint a helyzet vélt korlátaitól való függetlenség;
Rejtett erőforrás – az akaraterő ösztönös és testi, de semmiképpen sem tudatosan szabályozott tartaléka, amelyből az egyén a nehézségek leküzdéséhez szükséges energiát meríti. Szembenézünk a félelmeinkkel, és nem engedjük, hogy a helyzet látszólagos korlátai előre kijelöljék, mire vagyunk képesek.
Történeti-etimológiai fejlődés
A szó első írásos előfordulásai a 16. századra vezethetők vissza, jelentése azonban a történelem során jelentős átalakuláson ment keresztül. A vallási szövegekben (Mikael Agricola fordításai, később a 17. századi jogszövegek) a sisu túlnyomórészt negatív konnotációval bírt: az ember bűnre hajlamosító, romlott belső természetét, illetve a gonosz indulat forrását jelölte. Daniel Juslenius 1745-ös szótári meghatározása („interiora in quibus affectus enascuntur” – a benső, ahol az érzések születnek) ugyanakkor már semlegesebb, leíró jellegű értelmezést mutat, és nála jelenik meg a mostoha körülményekkel szemben kitartó finn nép toposza is.
A 19. század második felében, a nemzeti ébredés kontextusában (Runeberg: Paavo, a paraszt; Kivi: Hét testvér) indult meg a fogalom fokozatos pozitív irányú átértelmeződése, amely a század végére a makacsságot és önfejűséget bátorsággá és kitartássá transzformálta. A döntő fordulópontot az 1917-es függetlenné válás, majd különösen az 1939–1940-es téli háború jelentette: a számbeli és technikai fölényben lévő Vörös Hadsereggel szembeni ellenállás nyomán a sisu véglegesen nemzeti erénnyé, a finn kollektív identitás központi elemévé vált – ezt támasztja alá, hogy egy 2017-es országos szavazáson Finnország szavának is megválasztották.
Elméleti előzmények: a „második levegő” jelensége
A sisu jelenségének korai, nem finn kontextusú pszichológiai megfogalmazása William James nevéhez köthető, aki egy, az Amerikai Filozófiai Társaság ülésén elhangzott előadásában arról beszélt, hogy a kimerültség egy kritikus pont után váratlanul megszűnhet, és egy addig rejtett energiaszint tárul fel – ezt nevezte „második levegőnek”, utalva arra, hogy ezt akár további rétegek (harmadik, negyedik „levegő”) is követhetik. James megfigyelése fiziológiai szempontból részben magyarázható az anaerob és aerob energiatermelés (glikogén-, majd zsírsavmetabolizmus) átmenetével, illetve az endorfinválasszal, jóllehet maga James is elsősorban filozófiai-introspektív, nem kísérleti alapon jutott e következtetésre. Fontos megjegyezni, hogy James felismelését saját, dokumentált depressziós epizódja is motiválhatta, ami óvatosságra int a megfigyelés általánosíthatóságával kapcsolatban.
Elhelyezés a pszichológiai fogalmi térben
A sisu számos, jól dokumentált pszichológiai fogalommal mutat érintkezési felületet – így a kitartással (perseverance), a mentális ellenállóképességgel (mental toughness), a szívóssággal (grit, Duckworth), a reménnyel (hope), a rezilienciával és az önhatékonysággal (self-efficacy) –, ugyanakkor egyik fogalommal sem azonosítható maradéktalanul. A releváns szakirodalmi különbségtétel a következő pontokban ragadható meg:
- Nem célirányos magatartás (mint a grit vagy a self-efficacy), hanem szituatív, kizárólag a rendkívüli helyzet által kiváltott jelenség.
- Nem egyéni, hanem kollektív-kulturális beágyazottságú: Lahti és mások felfogásában a sisu kevésbé egyéni vonás, mint inkább egy közösségi értékrendszer és narratíva része, amelybe az egyén szocializáció útján kapcsolódik be.
- Nem azonos a poszttraumás növekedéssel (Tedeschi és Calhoun), bár azzal rokon jelenségkörbe tartozik: míg a poszttraumás növekedés a megpróbáltatás utáni pozitív pszichológiai átalakulásra fókuszál, a sisu magára a megpróbáltatás közbeni cselekvőképesség fenntartására vonatkozik.
Kritikai szempontok
A sisu jelenkori recepciója több kritikai megjegyzést is indokol:
- Kommercializáció és dekontextualizáció: a fogalom motivációs ipar általi felhasználása gyakran megfosztja azt eredeti kulturális-történeti beágyazottságától, ami tartalmi felhíguláshoz vezet.
- Nacionalista felhangok: egyes kritikusok (pl. Saska Saarikoski újságíró) szerint a fogalom körüli diskurzust szélsőséges csoportok (Suomen Sisu) is kisajátíthatják, ami megterheli annak semleges használatát.
- Módszertani korlátok: bár Lahti kísérletet tett a fogalom operacionalizálására (sisu-skála), a jelenség empirikus, kvantitatív validálása korlátozott, és a legtöbb forrás továbbra is kvalitatív, interjúalapú vagy történeti-filológiai jellegű.
- Nemi dimenzió: a fogalom historikusan és populáris recepciójában is túlnyomórészt maszkulin konnotációjú, jóllehet dokumentált történeti és kortárs példák (pl. a téli háború idején a hátországot fenntartó finn nők szerepe) ezt árnyalják.
Kulturális-nyelvi keret: lefordíthatatlan fogalmak
Tim Lomas (Harvard Egyetem) Translating Happiness című munkájában 216, a jólléthez kapcsolódó, közvetlen angol megfelelővel nem rendelkező kifejezést gyűjtött össze különböző kultúrákból (pl. görög eudaimonia, agápē, japán koi no yokan), és kifejezetten a sisuval kapcsolatos kutatásokat nevezte meg saját lexikográfiai munkája egyik ihletőjeként. Ez a megközelítés a nyelvi relativizmus (Sapir–Whorf-hipotézis mérsékelt változata) keretébe illeszkedik: a nyelv nem determinálja, de alakítja a tapasztalatok szimbolizációját, és a kultúraspecifikus fogalmak a kollektív identitás konstitutív elemeivé válhatnak. A sisu esetében ez kölcsönös viszony: a fogalom formálja a finn nemzeti narratívát, miközben maga is e narratíva terméke.