„Mindig lesz vihar. Bármikor lecsaphat. Egyesek könnyedén túl vannak rajta, mások éppcsak átvészelik. És van, aki belőle születik. Amikor a vihar közepén áll, az embernek két választása van: imádkozhat azért, hogy túlélje, vagy pedig azért, hogy megtudja, miért került oda.” Shannon L. Alder
„Ha minden lépésnél világosan látod magad előtt az utat, akkor tudnod kell, hogy az nem a te utad. Saját utadat te nyitod meg, lépésenként. Ezért az a te utad.” Joseph Campbell
A Celsus-könyvtár előtt, nyitvatartási időben, mindig nagy a tömeg, a színházig még sokan jönnek, a kikötő utcája viszont már nyugalmasabb, de a felső kaputól legtávolabb eső bejárható hely, a Szűz Máriáról nevezett templom keresztelőkápolnája már szinte háborítatlan. Ez az ő előnye, ha már a főbejárattól ilyen messzire sodorta az örök akarat. Kevés a cipő tehát, viszont szívünk hangosan ver, és úgy érezzük magunkat, mint amikor a nagy vizek dobálják fel egy hajótörést szenvedett vitorlás lemerült ácsolatát. Ekként úsznak fel értelmünk szintjére a kérdések, a felhajtóerőt ezúttal a helyszíni romok megrendítő láványa, az emlékezés nyomása és fantáziánk ereje közösen szolgáltatják.
„Érted te ezt?”- mintha folyton ezzel a kérdéssel gyötörne a látvány. Csak sokára jön rá az ember, hogy értelem és szív vitáját hallja, ami amúgy ilyen helyen nem érhet váratlanul, és az sem, hogy társul egy különös érzéssel, miszerint a szív jelentős befolyást szerzett értelmünk fölött, a megszokottnál jóval erőteljesebbet, és megvan az esély, hogy immár bármit elhiszünk neki. Például: érzed a kövek dobogását, és bennük letűnt korok vágyait, látod az oszlopok kitérő muzdulataiban a csatát jártak reflexeit, hallod a faragványok morzsolódádában a zsinati viták zord szavait? Olyan helyen járunk, amihez elsősorban a szívnek van jussa, hiszen az értelem ott, ahol a történelem már tucatszor, és valamennyi esetben közel abszolút hatékonysággal végigment, nemigen van mit keressen. Kérdés, hogy megtalálható-e annak nyoma, Aki előtt a szentség sokezerszer tisztára söpört? Ne felejtsük, hogy a szentség a nyomokat is eltűnteti, az árulkodó, a keserű, a felháborító nyomokat, a gyarlóságok hátrahagyott jeleit, amik az elveszettség érzésének felségterületét jelölik az emberi életben. Ezért szeretjük. És igen, a szentség felfüggeszti logikánk. (Fogalmazási készségeink viszont reméljük nem :)).
Történelmi hely, méghozzá sokszínű, mert a történelem, ha egy arasznyinál többet mérünk belőle, már ilyen, nemcsak a kellemről szól, nem is csak a veszteségről, ezen felül az aggodalom is megjelenik nyomában, miszerint ki tudja mi van még a listáján. Aztán amelyik épület egyszer már szenvedett, az képes érzések igen széles spektrumával letámadni, csak legyen, aki kivédekezi, ámbár a bátrabbak be is fogadhatják egyrészét, de ők is csak kiporciózva, mert az egész „az érzelmi jakokat” is megterhelné. Ugyanakkor az ilyen helyszínek hajlamosak a polarizálásra, magyarán nemhogy érintetlenül nem hagy, hanem semlegesek sem maradhatunk, ami nem túl jó hír, hacsak pusztán nézni jöttünk. Meg akarja szabni tehát azt is, hogyan érezzünk, és ehhez nagyon ért, ezt anyanyelvi szinten beszéli, márpedig kimutatták, hogy anyanyelven bántóbbak vagyunk, élesebbek, emocionálisabbak, harsányabbak. A mi szerény emberi érzelemvilágunkban, arasznyi életünkben is úgy történik, hogy a tartalmakat romok, azaz sebek kötik össze, merthogy csak ez az egyetlen módja létezik a jelentések hatékony összekapcsolásának, máskülönben minden esemény atomizálódna, megfejthetetlen maradna, mint temető, amelyikhez nem gyász a kulcs.
Próbálunk tehát ráhangolódni, és igyekszünk kiolvasni valamit a düledék jelenlétéből, megfejteni azt a kódot, amit a történelem ezen a helyen hátrahagyott, ami nyitja mindannak értelmét ami egykor volt, és ami abból maradt. Részt venni egykori zsolozsmákon, elkapni valamelyik áldást a sok közül, talán éppen azt, amelyik a leghitelesebb volt ezen a helyen, hallgatni a szerzetesek csoszogásait a félhomályban, bizonytalan lépteit a gyertya imbolygó fényében, beleszagolni a faggyúgőzös levegőbe, részt venni valamelyik korabeli vitában, ha lehet bele is szólnánk, történelmi perspektívával feljavított képzetlenségünkkel, aztán nézni, hogy miként változik az érintettek arca a sorsfordító döntések nyomán, és hallani amint végleg becsukódik az ajtó. Ezért szoktuk mondani, hogy a halál szörnyű esemény, de mégiscsak a leghumánusabb minden veszteségi forma közül.
Egy viszonylagos csendbe lépünk, körbenézünk, villanások, tétova mozdulatok, mintha a hely dugdosna előlünk valamit. Pedig nem elvenni jöttünk, nem akarunk bántani semmit és senkit, de hiába, a régi reflexek sokára halnak ki, ha kihalnak egyáltalán. Végül egyetlen kérdésünk marad, és igyekszünk is megválaszolni, mert állítólag egyetlen kérdés sem élte túl a huszonnégyórát vagy a romváros határát, amit innen elcipeltek 🙂 Mi lenne az? Egyelőre érjük be az ismert anekdotával, miszerint egykor egy észak-dakotai eljutott a Grand Canyonhoz, és amikor meglátta, megdöbbenve felkiáltott: itt történt valami! „Az örök ifjúság [örökélet] földje a ház mögött van, egy gyönyörű föld, egyszintű jelenlétünkkel.” (kelta mondás)
Építészetileg viszont rendkívüli zaj mutatkozik. Kezdődik azzal, hogy egy náoszon keresztül lépünk be a romos épületbe, ahogy keleten mondják a szentélynek (görög e.), ez pedig nem szokványos módja a templomi bejáratnak, és már ez olyan nyugtalanító, mintha ezzel máris szembesülnénk a múltbeli egyházi harcokkal, lelkiségi anomáliákkal. Vagy mintha egykori ötletgazdáit kihúzták volna egy időre a konnektorból, mármint abból. A szentélyen keresztül a később épült püspöki palotából készült átjárás, könnyebb volt Istennek nemet mondani, mint a kényelmi igényeknek. A palota egészen megsemmisült, a hübrisz által megnyitott út viszont él… „Abban a félelmes időben, amelyben élünk és alkotunk, figyelmünk nem irányulhat közvetlenül és egyedül az örökkévalóságra,” írja Yosef Hayim Yerushalmi, méghozzá teljes jószándékkal, úgyhogy jobb nem ítélkezni szent helyek és emberek nem tökéletes reakciói fölött. Mondhatjuk, hogy minden korszak távol van Istentől…, az övék is, a mienk is, és távol lenni attól, aki mindig közel van, olyan fájdalmas, fogalmazott hasonlóképpen Augustinus. Ők nem értették tökéletesen az isteni szót, mi ezen felül talán őket sem. Nem csoda, de mégiscsak fájdalmas tapasztalni, hogy a kegyelmi idő is feltelik szellemi, spirituális „alluviális hordalékkal”, mint Efézus kikötője.
A megnyitott náoszból kiindulva az szűrhető le, miszerint a vallás rendje azt jelenti, hogy minden áron a nevető oldalon maradni, merthogy a keresztény hit a győzelmi érvelés forradalmaként érkezett? Hogy Isten sosem mondhatja azt, hogy „nem”, és ha a vizek kisimultak, kegyelmének karját félretolva, egyszerűen hazahajózunk magunktól? Ha mégsem jön össze egy terv, ha a hideg mélyen a szemünkbe néz, akkor a világot, a Sátánt, a gonosz embereket okolhatjuk? Ha így gondoljuk, az esetben csak addig jutunk, mint Péter (a tanítvány, és István) egykor: ti tettétek! Amit persze akkor ki kellett mondani.
„Amit nem láttam, amit elszalasztottam, azt ajándékba hagyom.” (David Whyte)
Nem uralni jöttük a világot, hanem hogy fellobbanjon bennünk is a kettős lángnyelv, egyik a világért, másik általa, de egyik sem tárgyakért és csupán mulandóságokért. Rácsodálkozni arra, hogy a romok is lehetnek szépek, ahogy a későőszi falevelek, amik nem azért hullnak le, mert szépek, hanem mert már nem lehetnek szebbek. És a romok nem azért kedvesek, mert történelem, mert nagy események tanúi, stb., hanem mert szeretve vannak, már attól a naptól kezdve, hogy a romlás keresztezte jövőjüket, és egyértelmű volt, hogy ez már nem csak próba.
Ahol már romok sincsenek, de egykor élettel teli épületek álltak, ott már más formában kell keresnünk a múltat, a fény az, ami a téglák helyén áll, a fény, a sebek teste. Mutatja mindez azonban azt is, hogy mi történik velünk, ha igazsággal kötözik sebeink, ha eltörlik az együttérzést, és „a békétlenség a lelkünkig hatol.” (Taylor)
A viszonylagos csendet felkavaró rettenetes építészeti zajról szóltunk. Zajról, mint káoszról, bizonytalanságról, lelki kiforratlanságról, a jövő ignorálásáról, mert az érződik, hogy korábbi gazdáik képtelenek voltak az örökkévalóságnak építeni, nem úgy mint a késői románkor vagy a korai gótika. Nem kell szakértőnek lenni, hogy belépve azonnal észrevegyük: mintegy másfél évezred minden irányzata otthagyta nyomát, azon a kontinuumon, ami Artemisszel kezdődött, és Krisztus jelenlétén át a muszlimok megérkezéséig tartott, minthogy ez az épület egy korábbi, úgynevezett pogány kápolna átalakításából született, és nagyjából az Árpád-ház kihalásáig volt használatban, de a vége fele már állapota elkerülte az „odutta vola neki paradisumut hazoa” tematikáját. Tulajdonképpen attól kezdve nevezhető romnak, hogy a Belső-Ázsiából érkező, török eredetű népcsoport rátalált. Ekkor lépett kapcsolatba az együttérzéssel is. Addig inkább hóbort és nagyzolás, ekkleziológiai divatok stílus- és kőbányája. Templomok és ízlések, „templa et mores”. Mores-ek deklinálták a templom formáját, néha tartalmát is, míg elkoptak az adott közösség lehetőségei, és a történelem húzott egy vízszintes vonalat, ami valami olyasmit jelent, mint amikor lefogják a falióra ingáját, mert kikerült a jövőből egy szívverés, ahogy az szokás máid sokfele. Az idő pedig ettől kezdve a pangó most alá rétegződik, mert a kijelölt jövőnek mindenképpen meg kell érkeznie, ugyanis egyes eseményeket ki lehet zárni, de magát a történelmet nem. Az épületek, emlékek, érzések „másfeledik törvénye” kimondja, hogy amit nem tartanak karban, amit nem frissítenek, az nem stagnálni fog, hanem az elgondolkozik, hogy érdemes-e még maradnia. A kegyelmi lehetőségek elvétele meg ahhoz hasonló, mintha eltűnne a cellulóz a tekercsből, ami a fotó minősége szempontjából inkább hátrányos, de a fényérzékeny réteget mégiscsak az hordozza – ez közelebbről is ismerős lehet ez azoknak, akik még fotóztak filmtekercsre. Hasonlóképpen a történelemnek is sok-sok rétege van, nevezhetjük ezt hatásoknak és szándékoknak is, egyik rétege a kegyelmi lehetőségek, amik tiszta és tisztátalan vágyak és szándékok megszilárdult rétegére tapadnak szilajul, de ezt a réteget mások egyszerűen időnek nevezik.
„Furcsa jelenlét ez, ami számunkra adatott. Az ittlét titokzatossága, meglásd, sosem hagy téged nyugodni. Folyton azt érzed, hogy lényed mélyén, szavaid rejtekén, gondolataid mögött, valamiféle ősi csendben, egy másik világ rejtőzik. Arra biztatunk, hogy engedd szóhoz jutni azt is, ezt rajtad kívül más nem teheti meg. Beszédünk, jó esetben, a lélke mélyéből szüremlik fel, de a lényegre sajnos alig figyel valaki, mert környezetünkben állandó hangzavar van. Folyton szövegel, vagy éppen hangoskodik valaki, gépek duruzsolnak, kint az utcán, bent a szobában, árad a zaj mindenünnen, televízióból, rádióból, valamint az újságokból és a könyvekből is. Tulajdonképpen ez az állandósult zsivaj alkotja azt, amit úgy hívunk, hogy modern világ. Hallhatunk áldást, fenyegetést és káromlást, utóbbiak is hatással vannak ránk. Mindezek ellenére emberi küldetésünk változatlan, hogy magunk tehetsége szerint adjunk a világnak valami eredetit. Valamennyien arra hivattunk, hogy művészek legyünk. Szavakban feltárhatnánk valamit lelkünk mély csendjéből, és láthatóvá tehetnénk azt, ami természete szerint személyes, láthatatlan, és mindenekfelett egyedi.” John O’Donohue
Az idő egyszerűen az egykori dolgok illetve jelentésük egymástól való távolságának mértéke, semmi más, nincs önálló léte, azt mi adjuk hozzá, de ez közhely. Amint egymástól távolodnak, és egyre jobban elvesztik egymással a kapcsolatot, egymás hangját és fényét, míg sűrű éjszakává nem lesz számukra az Univerzum. Így távolodhatunk egymástól, egyre nagyobb lesz a tér, a csend és a sötétség, egyre ritkábbak lesznek az ütközések, amiket korábban találkozások néven ismertünk.
Az egykori katedrális (nemlétező) kapui ma spontán megnyílnak minden látogató előtt, bárhonnan is jött, és bármelyik krisztológiát is vallja, a bejárat úgymond levegővel van bedeszkázva, az aktuális időjárás tokjában. Úgy amint az megérkezik a tenger felől, mert a szél tartja az irányt, egy természeti spiritualitás hírnöke, amelyik továbbra is szolgálatban van, és rajta nem mutatkoznak az emberi ingatagság jegyei. A történelem itt lesz, bármikor jössz, és erre emlékeztet az uralkodó szélirány, ami azóta is változatlan. Belül napfény kering, oszlopai boldogan járják táncukat árnyékukkal, egymás árnyékával, szemenként pereg a vakolat, igyekszik szemünk előtt pusztulni, hogy messze földre hírét vigyük sorsának. Megőrzött faragványok oktatják egymást, hitről, hűségről, de azok, amelyek az örök árnyékba kényszerültek, csak hallgatnak zölden és mélyen. Mikor olyan idő van, az eső végigzongoráz az utolsó dallamok frekvenciáin, szél karjai rázzák mellé a tamburint – és így megy tele immár ez a környék szentségi hangokkal, és a templom is megtelik természettel, főként mióta leszakadt a tető, és a délutánok is odabújhatnak falai belső aljához. Napfény kucorodik egy oszlop tövében, mint kolduló eb, aztán meleg vackát átadja az érkező sötétségnek, amelyik hűvös, szürke köpenyt terít maga alá, mielőtt leheveredik.
Van mégis egy ajtó, pontosabban egy küszöb, nem az épületen, hanem bennünk, mélyre ásva, mégis néha megbotlunk benne. Most ez gátként szolgál, hogy ellenállásunk, érzéseink árja kívül maradjon. Ha hasra esünk, eszünkbe juthat, hogy igen, egyszer ez végérvényes lesz, vagyis hogy el fogunk innen menni…, máskor pedig emlékeztet, hogy a történelem a mi emlékezetünk küszöbén belül olyan mint egy szerény pásztortűz, aminél megmelegítjük hideg kezecskéinket, feltankolunk reménységből, egyeztetünk múltat és eljövendőt, aztán visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk.
„Kétféle ima létezik. Az egyik a szunyókáló cicás, amely Isten jelenlétének meleg tüzénél dorombol. A másik a csaholó kutyás, amelyik a mennyország küszöbét kapargatja, és Isten segítségéért könyörög.” (John Philip Newell)
Legyen inkább forgóajtó, mármint a bejárat láthatatlan tényezője, amibe egy akarat, egy erő vagy vágy belehelyez, a többi meg csak megtörténik. Egy résznyi teret bentről kipenderít, ugyanazzal a mozdulattal, és helyet készít nekünk, a belépőknek, mint szívünk pitvara az új adagnak, ha úgy kívánja a gazda megriadt vére. De innen semmi nem mozdul már, mert a múlt nem hal meg, csak beköltözik a hátrahagyott romokba, és onnan egy tapodtat sem tágít, jöhet ágyúszó vagy történhet mennydörgés. De nem „ide” tartozik, nem általában a helyhez, hanem csak a düledékhez, és az hűségesebben fog rá vigyázni, mint az emlékezetünk, mert ez legendásan és botrányosan könnyűvérű. Figyeljük csak meg saját sorsunkban, hogy a jövőt még megismerhetjük, már amennyi belőle megadatik, de a múlttal kapcsolatban nincsen ilyen szerencsénk. A múltat voltaképpen „berendezzük”, nem pedig megőrizzük, és felépítjük, nem pedig elfogadjuk, és megírjuk, nem felolvassuk. Az emlékezet veszi kezébe azokat az ügyeket, amikkel sem a vágy, sem a remény már nem tud mit kezdeni. Személyes múltunkban folyamatosan tologatjuk a meglevő „bútorokat”, hangsúlyokat, értelmezéseket, folyton átrendezzük a tárgyakat és a személyeket, újraszínezzük az eseményeket, elhelyezünk gesztusokat a szavak mellől, vagy ötletszerűen gesztusokat teszünk szavak mellé. Ahelyett hogy odabújnánk és hallgatnánk Isten szívverését bennük, mint tette János az Utolsó Vacsorán.
És amikor erre a helyre a történelem belép, ami eddig minket kísért, régivágású karóráját ösztönösen a füléhez szorítja. „Tényleg ennyi lenne, vagy nem húztam fel?!” Hallja ugyan, amint benne az idő ritmikusan szöszmötöl, viszont az érzékelt és a mutatott kronológiája valahogy nem egyezik, mintha a valóság érzékelése lecsúszott volna a számlapról. Talán azért is, mert csupán önkényesen kreált, határozottan könyvszagú történetek maradtak már erről a helyről, és ezek nyomán nem lehet már semmit sem visszacsábítani a múltból a jelenbe, a mi valóságunkba. Itt vagyunk, de távol tőle, ismerős, de továbbra idegen, szeretjük, de fenntartásaink vannak múltját illetően. Hogy úgy kellett-e tenni, ahogy tette, vagy egyáltalán, jól használta-e a kegyelmi időt. Ráadásul a történelembő is már kitépve több lap, hogy tovább ragozzuk a témát, és növeljük kétségbeesésünket, aztán ami maradt, azokban is kihúzások, más részen pálimpszeszt… Végső soron semmi rendkívüli, ennek tulajdonképpen ez a rendje. A történelem pedig nem teheti azt, amit mi teszünk, amikor valamiért megterhelő a látvány, éppcsak megmártjuk tekintetünk, és szólunk: ez nem az én dolgom! A történelem el kell mondja az egészet, ha ismeri a részleteket, ha nem, ki kell egészítsen, le kell kerekítsen minden eseményt, végig kell mondja az utolsó vésetig, olyan lelkesedéssel és optimizmussal, mintha az utolsó simításnál várná a megfejtés.
Kapaszkodunk tehát azokba az elszórt jelentésekbe, benyomásokba, amiket a hely és fantáziánk közös erővel feldobnak a mélyből. Ezek pedig folyton azzal a kérdéssel gyötörnek, hogy „ugyan mit akarsz látni? Szép elméletek, nagy fesztávú optimizmusok széttört roncsait, vagy határait ismerő és elfogadó embert?” Mintha csak ennyi lenne a választék, és mind ezzel a kérdéssel szembesülnénk! Rendben, vegyük fel a történelem ideje és erői között megjelenő törékeny emberi lét fonalát. Ilyen történelmi múlttal rendelkező helyen valóban olyan kevésnek és sérülékenynek tűnik az ember, bár ha egy törékeny vázát ráejtesz a kövezetre, a tárgy valóban végleg elveszik, de az elejtés eseménye mégiscsak örökre megmarad, ami befészkeli magát az emlékezetbe és a nyelvbe egyaránt. A maradandó a lehullást is magába foglalja, és a szétesés sem marad ki a véglegesből. Meggyászoljuk, ha jól értjük a képet, mindazt, ami eltörik, lehull, elvész, és egy rom ilyen eseményre emlékezetet. Közben próbálunk értelmet és jelentést adni az eseményeknek, a ‘lehullás’ évszázadainak, viszont attól a borzasztó és tapintatlan ötleteléstől, hogy ennek is bizonyára „valami értelme volt”, a falra mászunk. Egyetlen mód az, ami elfogadható a tragédiák értelmezésében, mondjuk sokadszorra, az egyes szám első személy. Abban a stílusban lehet értekezni, zsonglőrködni a személyes történetekkel. Talán esetükben is jobb, ha mindez a belső szobában zajlik. Valóban megváltozhatnak a dolgok, a folyók elkanyarodnak, a tenger partja előzékenyen a hullámok elé járul, egyre közelebb a mélységekhez. Ami lezártnak tűnik újra megnyílhat, letapadt érzések felszakadhatnak, és mindaddig él a remény a változásra, míg az ágak között átfér a szél, és akarata előtt a vitorlák meghajolnak. Igen, minden megváltozhat, de a fejlődés iránya nem a szenvedésből a boldogságba, szegénységből a gazdagságba, magányból a sikerbe mutat, hanem zűrzavarból a rendezettség fele, szennyből a nagyobb tisztaságba. Hitéleti kifejezést használva: nem az emberi tökéletesedés munkálása fog eredményre vezetni, hanem a megváltás erőinek elfogadása.
A középkorban sem volt itt ekkora csend, amikor Efézus már csak egy kis halászfalu volt, ez a templom pedig temetőkápolna, időszakos mély hallgatásokkal, járványok idején pedig állandó szolgálatban. Efézus jelenkori nyüzsgése a hátunk mögé kerül, és ott a romos templom küszöbén, a két világ határán, megértjük, hogy az emlékezés értelmet akar adni minden darabnak, ami a múltból megmaradt, amibe belebotlik, amin látása, fantáziája, szíve megbicsaklik. „Mi történhetett itt? Kik voltak, akik…?”. Aztán csodálkozik, hogy ebben a nagy igyekezetben vészesen kimerül, mert az akaraterőnk és érzéseink izomzata is fáradékony. Éppen ezért mi nem ezen a vonalon mennénk tovább, inkább a csend és történelem találkozására figyelnénk, és ezek imaginárius násza ilyen helyen különös alakban jelenik meg, méghozzá a titokban, aminek hátterét ehelyt lánccsörgés, harci zaj, vajúdás, csóknesz és magnificat teszi. Mit is hagytunk ki? Szóval őket figyeljük egy darabig, láthatólag ezen a helyen is jól megférnek egymással, örök a barátságuk, nem tart attól egyikük sem, hogy a másik elárulja, de miért is tenné, kihez mehetne? Olyant viszont megfigyelhet a bizalmuk erővonalaiban álló, hogy egyszer a csend óvatlanul a történelmi idő mögé lopózik, és teljesen átöleli. Na persze, a csend… A lét heves. Erről szólt Artemisz kultuszának egyik rétege. Hogy „én megpróbáltam kedves Artemisz, de nem sikerült. Ezért tisztellek annyira. Engem legyőzött a szerelem, és én már megadtam magam neki.” Majd pár év múlva: „Igazad volt, de így sem rossz. Most viszont hozom sebeimet. Egykori álmaink romjain élünk.” Efézusnak már Artemisszel is volt némi érzelmi élete.
Ilyen helyen óvatosan osonunk, mint a későn érkezők egy előadásra, úgy járunk, mint filigrán üvegdarabokon, amik roppanva törnek talpunk alatt még apróbb darabokra. Úgyis haszontalanok már, elveszítették minden reményüket arra, hogy egyszer összeálljanak mondjuk éneklő üvegablaknak, de akkor is fájdalmas ezt hallani. Pedig csak eljárunk a felejtés kegyelmének szolgálatában, segítünk az időnek megőrölni a múlt darabjait, amik tervezetten, vagy tervezetlenül, minduntalan lépésünk alá fekszenek.
A falak, a romok meg csak állnak elképedve, viseltes kövekből formált ábrázatukkal, hogy mi lehet az oka ennek a kínos környezeti mozdulatlanságnak, ez lenne annak az akaratnak a tette, amiről a dicsőséges egyházi időben sokat hallhattak, vagy a bűn sorsa ez? Hogy a valóságot végül senki sem úszhatja meg, és aztán az, hogy egykor egyes romokat kyrie eleison, vagy más szólamok búcsúztattak, számít-e ilyenkor még valamit? Persze az is igaz, ha rossz időkeretbe helyezzük az eseményeket teljesen eltűnik a különbség a szent és a gazember között, ha az idővel és a hamis emlékezéssel eltüntetjük a tényeket, akkor bizonyos idői távolságból már nincs különbség X és Y személy, x vagy y szándék között. Akárhogyis történt, azóta hogy eloltották benne az utolsó gyertyalángot, a romokon a gyász szignója van, és az elmúlás kútfőjévé lett az első megvilágítatlan éjszaka. Gyertyatartóját kimozdították, és áthelyezték. Jelenések.
Dehát most olyan jámbor itt minden, olyan szelíd a napsütés, a szél, a turisták közül is csak azok jönnek, akik tudják mit keresnek, bár legtöbbük számára ezek a romok csak a múlt „kézhezállásának” illúzióját adják, hogy egy évszázada született klasszikus mű egyik szakkifejezését idézzünk. Azaz amit már lekönyveltek, amit már tudnak, annak igazolását keresik, nem talányokat és további kérdéseket. Semmi tülekedés, szelfikar, a romok sem a legrégebbiek, nem is a leglátványosabbak. Csenkesz és varjúháj a kövek között, árnyékosabb helyen kövirózsa, nem virágbolti minőségben… Térképmoha simul a kidőlt oszlopokra, gyökérzetével az anyakőzet egészen apró szemcséihez tapad, és közös sorsukra mondjuk, hogy „pereg az idő”. És amikor az idő nagy homokórájában ernyed a vakolat és elkezd szállingózni a homok, az azt jelenti, hogy a történelem nekilátott az épületet a nevére venni. A város utolsó viselt neve maradt az utókorra: Efézus. Ami immár örök, pedig már rég nem is létezik. De hiányozhat az embernek olyasmi, amit sosem birtokolt? Ami igazából sosem volt, vagy ha volt is, de nem teljesen, nem ideális állapotban, talán inkább bosszantás volt, mint elfogadottság? Naná, éppenséggel az hiányzik igazán! Aminek ott kellene lennie. Mert megszokta a várakozást, mert megérdemli, mert nagyon kérte, vagy csak vágyott rá, vagy remélte.
Másik sejtésünk, hogy az „első szeretet”, aminek eredeti megfogalmazása és jelentése mégiscsak ennek a városnak a nevéhez kötődik, huzamosabb ideig talán nem is lakott itt, bár időnként látogatások, fogalmi egybeesések minden bizonnyal előfordultak, ami mindenképpen csendességre és alázatra int. Alázatra, ami nem azt jelenti, hogy tévedhetek, hanem tudom, hogy amiről szentül meg vagyok győződve, azt lehet, hogy nem jól tudom. És ezt tudom. Sőt, még abban is biztos vagyok, hogy ebben is tévedhetek, pedig szerintem igazam van, csak nem minden esetben, bár nem tudom mikor igen.
Az „elsőt” keressük tehát, tulajdonképpen mindenben és mindenütt, és az a sejtésünk, hogy az minőség, ami egykor rá hivatkozott, ezen a helyen is csak másolatban volt, egy sokszor használt indigó alól. Lehetne szebben is mondani. Az „első” szubsztanciáját, mondjuk, de ennél elvontabbak már nem szeretnénk lenni, ezért is elnézést kérünk 🙂 Az, amit a szerencsésebb tanítványok sem találtak már Jézus sírjában, csak a leplét forgathatták, tapogatták. Ellentéte az a magabiztos tudás, a hatalmi hype, amivel kapcsolatban használta valaki a „misztérium hübrisze” kifejezést, ami ide van beleírva a levegőbe, ott áll ernyedten a falak üres helyén, és mindezt képzeljük arra az esetre, mintha a falak még állnának, a régi dicsőség még térdre kényszerít. Misztériális és minisztériális hübrisz, ami egyébként az Artemisz-kultuszt is kísértette. Komolyságnak, integráltságnak, tömörségnek is nevezik, élei vannak, illetve pontos dimenziói, és teste szilaj, megtörhetetlen, sebezhetetlen. Pontosabban sosem engedett meg magának ilyesmit.
A látható, az csak a felszín, de a lényeget más erők hordozzák, amik maguk is bedőltek a hatalom és a kellem szemfényvesztésének, és semmi okunk bizakodni, hogy ezzel a huncut módon és nem teljesen esetlegesen alkalmazott múltidővel az említett erőket kizártuk a jelenünkből. Szóval van valami eredendő fájdalom és hatás, amire ezek a romok csak emlékeztetnek, egy mély seb, amiben mintha vákuum lenne és ezért mindent magához szippant. Szorosan tartja azt az érzést is, hogy ennek soha nem lesz vége… És nem is ez a legszomorúbb tény. Hanem hogy egyszer az illető túl lesz rajta, hogy földolgozza, elfelejti, hogy már nem érdekli…, ilyesmi. És amikor a seb már nem él többé, amikor a heg is már eltűnt, akkor valami könnyűség lakja be az életet, a vákuum immár átkerül az egész életére, és elkezd minden könnyűséget, minden szemetet maga körül beszippantani. Ha csak a gyógyulás a célod, hogy benőjön a heg, és úgy gondolod, hogy azzal minden rendben lesz, – megkaphatod igen hamar. Benőtt, elsimult, készen vagy. És akkor mi van? Ilyenkor szoktak felkiáltani az érintettek: adjátok vissza a sebeimet, kérem vissza a szívemet! Az első… szerelemet, sírást, szomorúságot, gyászt… Hogy is mondjuk…, óceán, megvan? Könnyek is? Akkor most gondolj az „egy”-re.
Aztán vannak azok, akik nagyon bátrak, khm…, vagy érintetlenek, és egyfajta értékelésbe, pontosabban okoskodásba kezdenek. Hallgassuk csak: „Romból lettünk, rommá leszünk.”; „Semmi sem lehetetlen, hisz ennek jelentése pontosan az, hogy ’lehetséges!’”; „Álmaink mind valóra válnak, ha bátran követjük őket.”; „Ah, soha ne add fel, még az omladék is építési alapanyag!” Hallgathatnák napestig, de felsorolást megállítjuk: „alapanyag”, márminthogy az élet romjai, nehézségei, tragédiái – egyben lehetőségek is, így értetted? Úgy gondolod, hogy a szépség halála az új kezdet első állomása? Ezt honnan szeded? Biztosan jól olvastad, nem lapoztál véletlenül kettőt? Hogy a novemberi nyirkos szeleken utazó vékony ezüstszálakból a tavasz fátyla készül, hogy nincs az a nyelvtani forma, amiben a veszteség és a létige egyeztethető lenne, hogy a rútsághoz sehogysem társítható a valóság, és a gyász csupán a psziché felszántása az új vetéshez? Ezzel a kincstári lelkülettel azt is mondhatnád, hogy szereted az óceánt. Természetesen azt az óceánt, amit magas hajókból láthattál, aminek hátára a napfény nevenincs színt old az ég kékjéből, fényes délután pedig tüzes borral tölti fel a horizontról. Tekinteted viszont nem lát sötét vizébe, ami megkísérti a gömb és a tükör közös geometriáját…, nem ismered félelmetes hullámait, mindent elnyelő titkait, mély árkait és hatalmas erejét… Ilyen alapon mondhatnád azt is, hogy barátok vagytok, vagy cimborák legalább, mert erről legalább biztosan tudnánk, hogy ilyen sületlenséggel nem érdemes vitázni.
„Viszont mégis kioktatlak, de kérlek ne vedd zokon.” Amiről beszélsz kedves, az nem az óceán, az csak egy képernyőről vagy biztonságos fedélzetről végignézhető játszi vízfelület, amin könnyű fények futkároznak, amiket hullámok tördelnek a víz tömérdek testébe. Te csak le szeretnéd fölözni a mélységet egy könnyű tekintettel, de miközben a világról beszélsz, az óceánról, egy esetleges és suta érintést értesz alatta. Bocsáss meg, de nem érted a lényeget, ami az óceán esetén tömören így hangzik: akkor is az övé vagy, ha teljesen elvesztél, vagy ha nem is gondolsz vele. Nem érted, milyen mélyről jön az a mozdulat, ami végül kisimítja a vizeket a homokra, és azt a titkot sem, ami egy lágy pillantásba konvertálja a roppant energiát, és szelídséggé oldja a megtett utat. Nem akart rombolni, sem felemelni vagy elejteni, de mégis tekintélyes erő emléke volt, a végtelen idézete.
Ott van az óceán bennünk is. Sokkal több neuronnal születünk, mint amennyit használni tudunk, és agyunk folyamatosan felszámolja azokat a kapcsolatokat, amelyek nincsenek használatban, és úgy tűnik nem is lesznek, csak feleslegesen fogyasztják a tárhelyet és az energiát. Ezzel párhuzamosan elkezdi erősíteni azokat, amelyek segítenek neki túlélni és boldogulni az adott környezetben. Egy cseppet mer tehát ki a teljességből, de a végtelen továbbra is ott van bennünk. És máris a csodák küszöbén állunk.
Az óceán, jól érted, valóban az „első” metaforája, és azt is jól sejted, hogy játszadozva válogatjuk majd a tartalmakat, minthogy azok egyben nem férnek el a nyelv alatt. Azt is jól tudod, hogy az óceánt nem ismerni kell, hanem törődni vele, úgy, mintha minden cseppjére szükség lenne, aszerint, amint szívedbe gyűjtöd és ápolod a sebeidet. És nem boldogságot vársz az óceántól, nem sima vizet és kedvező szelet, hanem őt magát. Nem kevesebbet. És ekkor az van, hogy amikor egy szembeviharban tehetetlen vagy, küzdesz haszontalan, amikor arcodba küldi permetét, akkor beleölelsz a végtelenbe, oda, ahonnan árad, hol végtelen forrását sejted, és becsókolod könnyeit.
Az első szeretet úgy fogható fel, mint az ég kékje, ami visszatér, és ott lesz, csak észre kell venni, úgy kapjuk, mint az utat és a hajnalt? Egy szuggeráló okítással miért nem lehet eljutni az „első”-höz? Talán nem is vagyunk olyan nehezen szerethetők, mint gondoltuk? „Vajon a szélsőségesen sok gondolkodás és a szélsőségesen sok szenvedés ugyanazt a horizontot tárják fel előttünk?” (Maurice Blanchot)
„Volt egy barátom, és mindent megosztottunk, aztán meghalt, és azt is megosztottuk.” (Gail Caldwell)
Mert az első szeretet azért első, mert… sorszámnév, de igen sajátos és szigorúan korlátozott értelemben. Azaz addig megyünk, addig nézzük, míg megszeretjük, vagyis összerakni a tükröt, apró darabokból, amiben benne lesz egy arc, egy érzés, talán más is. Az első szeretet a végtelenből indul, az idegenségből, és az „egy” után is folytatódik, egyre sűrűbb és súlyosabb lesz, míg a lélek már nem tudja elhordozni és megtartani, aztán tovább tömörül, és átszakítja a világ burkát (burok a szótő:)).
Ez az első mindent magában foglal, magát a dolgot, az érzést, és ellentétét is, a megbicsaklást és a vágyálmokat, a koronát és a gyökereket, nem befejezett, érzelmi standard, nem is egy felfokozott állapot, hanem az érzések teljes palettája, márpedig harag és megbocsátás, makacsság és feloldódás is oda tartozik, a fény és a sötétség minden árnyalatának elfogadása. Az első szeretet akár a harag is lehet, ha az tele van szeretettel, és ezt remélem jól érted. Az első szeretet nem egy mániákusan hajszolt szóképlet, hanem egy „igen” arra a kérdésre, hogy meg akarod-e élni az élet teljességét?
És azzal kezdődik, hogy nem nyitunk utat a szentélyen keresztül, egyetlen szentélyen keresztül sem, ha imádni szeretnénk, nem gyalogolunk át a szenten, mint egy erdei tisztáson. Az első szeretet nem egy fantáziátlan gondolat, ami mindig tárgyat, eseményt, cselekményt feltételez, valami nyüzsgést, matatást, ami folyton összekeveri a jófejséget a szeretettel, a szeretetet pedig a pótcselekvéssel. Az „első” inkább egyfajta tisztasági fok, amiről csak metaforák szólnak, hogy mondjuk eltűnik a tükör, de a tükörkép mégis tökéletesen megmarad.
De most befejezzük. Egy séta vár ránk a városban, egy vízszintes út, most a tekintetünk a végtelenhez vivő létra, amit a megnyíló csillagok fényének támasztunk, annyi tartásuk már nekik is van, hogy elviseljék közeledésünk. A szentély fele már veszélyes lenne a járás, át a dombon, végig a törmelékes úton… Az az út hamarosan tele lesz sötét bokrokkal, sejtelmes neszekkel, holdfény elől bujkáló árnyékokkal, madarak fészkelődésével, rovarzúgással, éjféli szelekkel, mintha az egész éjszaka, annak minden java a földbe csapódott volna. Persze hogy nem a világ lesz veszélyesebb, hanem a mi szemünk megy tele árnyakkal, riadalommal. De kiben van annyi bátorság, hogy mindezekkel szembenézzen a „Szent Úton”? „Hány Hold kellene, hogy megközölje árnyékunkat?” – kérdezted huncutkásan. „Bájos vagy, de engedd el a témát, ne kívánd, hogy folytonfényben járhass, hagyd hogy a szíved féljen, haragudjon, szeressen. Csak a dolgát végzi. Él.”
A kikötőhöz vezető út a város gerince, legalábbis ez volt a katonai elnevezése: cardo (gerinc). Végigzörgünk a kövezeten, mint simogató kéz a csigolyákon, lentről fölfele, majd föntről lefele, amíg a mozdulat el nem akad valahol. Gyere, sétáljunk végig a kikötő utcáján, bele a lecsüngő Napba, amelyik egyensúlyoz még a horizont fölött, mint a horgász úszója, de már nagy erővel húzza lefele az égbolt pereme alól felnyúló erő. Nézzük, amint lávatüze kiönt a márvány kövezetre, és mi belecsobbanunk ebbe a vöröslő folyóba, amelyik nem éget, mégis tisztít, feljavít rőt fénye, és aztán kissé huncut módon, de mégiscsak szelíden megrendülünk. Végül apránként fölszedi mögülünk árnyékunk, az utolsó szemig, és hideg tollaival betakar. Éjszaka vérkeringése friss, pazarló piros vérrel indult, majd lezárul a sötétség szűkülő költségvetésével.
Nézzük, amint a tenger hullámai dobálják majd a nappal tüzének utolsó parazsait, amint gyermekkorodban táncoltatta a bácsi markában a kályhából kivett izzó szenet, míg meggyújtotta cigarettáját, abban a rozoga épületben, hol a tél kevés akadályt talált, hol először gondoltál arra, hogy talán nincs rendben a világ. A hullámok is, apró kis kezükkel, megjátszák a nap fényét, és teszik olyan türelemmel és akkora gyengédséggel, hogy az fel sem szisszen, mikor végleg lefogják tüzét. Elképzeljük, amint egykor a dagályon kiúszott a hajó a kikötőből, valaki rajta állt, valaki a parton, és mindkét élet kettéhasadt, mindkettőben maradt egy rakás érzés, amikhez már nem volt hozzáférésük, csak egy rettenetes vágy, telített emlékezet, üres jelen, sok adagnyi szomorúság. Szétvált a terv és a való, a szándék és a lehetőség, amint a hajó és part távolodott egymástól.
A nap őrfénye tartja még a horizontot, mikor befutnak az utolsó halászhajók, a tenger felől fújó lágy szellővel, aztán a hullámok elbúcsúznak, meghajolva, hátukon vöröslő fényfoltokkal. Halászok pakolják a halakat, amik reggel még a tengerben fürödtek bizalommal. Nemsokára befejezik, aztán a kikötő elcsendesedik, csak a hajókötelek nyikorognak, vagy talán zsörtölődnek, mert méretük vadabb helyzetre jogosítaná, nagyobb erők ellen készültek. Te pedig miért nyugtalankodsz? Valamit még ki szeretnél venni a mai nap karmai közül? Úgy érzed, hogy valami még nála van, amit még megmenthetnél, és hamarosan végleg átviszi a horizonton, és elrejti ott, ahol többé nem találod? Milyen kérdések gyötrik lágy tekinteted? Úgy láttad ma, hogy a szivárvány nem ért le a földig, és hogy ez azt jelenti…, vagy hogy az áldozati füst odafent láthatatlanná hígult, és vajon így is megérezte az, akinek szánták, vagy hogy a szeretet csak visszhangként eleven, önállóan esetlen és kilátástalan, netán nyomaszt a nemzedékek szaggatott csendje, vagy mintha kavics került volna bele, egy gondolat töri szívedet?
A kereskedők ma meglepően sokáig kint vannak, lámpásaik haloványan bevilágítják a törtfehér márványutcát. A kereskedői sor üzletsorából egy-két gyertyatartót, ahogy János írja, elmozdítottak a helyükről, talán valami huncutság történt, másutt viszont égnek. Az volt a szokás, hogy ahol még szerelem van, vagy… Mindegy, a lámpás égett, és a lámpafény és a valós helyzet között gyakran magány, gyász, gyötrelem és felelősség volt. És annyi minden más. Számunkra azonban ezzel a foghíjas világítással még sejtelmesebb is lett az esti utca. Maradjunk még, látod, az árusok már pakolgatják portékáikat, és ha elkészültek, bezárják boltjaikat, mintha egy nagy szekrény apró ajtait csuknák be egymás után. Velük fog elcsendesedni a főutca, amint elcsoszognak otthonukba, és elviszik a város utolsó akart zajait. Járásuk a hűségük kézírása, rávésik törődésüket az utcák kövezetére, fáradtságukat pedig beleírják a következő nemzedék génjeibe.
Belélegezzük a tenger felől érkező hűvös levegőt, amivel az éjszaka kér bocsánatot, hogy megtöri a látás mindenhatóságát, és a tárgyak peremét feloldja a sötétben, sőt, az „én”-t is is igyekszik bevonzani a tágasabb „minden”-be, elveszi tőle a közvetlen közelséget, de megajándékozza a tágassággal, csillagokkal, holddal, álmokkal, megbontja a nappal dinamikáját, de egyik részéből, mint valami kovászból, kirakja az éjszaka fényeit, és majd abból költi a következő napot, a maradékot pedig rádobja a holnap tüzére. Végül, mikor látásunk feladja a hiábavaló küzdelmet, az éjszaka megmutatja a világot ezüstözött formában. Elhúzza az égbolt leplét és csillagvilágból szitál finom port a városra. Járjunk fel és alá, amíg valahol el nem akadunk, és ráfekszünk a bőrünkre, és azt mondjuk, hogy nincs éjszaka, csak éppen titkokban kóborlunk, és talán hatékonyan eltitkolhatjuk az igazságot szívünk elől is. És amikor följön a hajnal, markunkban megőrzött fényét visszaadjuk, hadd kezdjen vele valamit. Árnyékban, egy fa alatt, hol a levelek alszanak a földön, álmukban néha meg-megrezzenve, amint megigazítja láthatatlan takarójukat a szél, ami megjárta már Anatólia sokat próbált vidékét, mi pedig végignézzük a nappal kibomlását.
„A köveknek mérhető a teherbírásuk. De még a legegzaktabb statikai mérések sem egészen megbízhatóak. Talán azért, mert a köveknek is van egyéniségük? Ráhagyással épülnek ezért a házak és a hidak, hogy össze ne omoljanak.
Az emberek teherbírása nem mérhető, és nem előre látható. Vannak emberek, akikről azt hisszük, hogy testben-lélekben gyöngék, mégis elviselnek végtelen időkön át végtelen sok megpróbáltatást.
Aztán eljön a nap, amikor úgymond, már minden rendben van, és valaki megkérdezi tőlük egy ismerős utcán: „Hát te túlélted?” Nincs a kérdésben semmi, de semmi. Talán csak egy kis megdöbbenés, ami végül is jogos – de lehet, hogy ez lesz az a perc, amikor az ember hosszába-keresztbe-haránt megreped.” Ancsel Éva