Nidaros, Trondhjem, Trondheim
Közvetve a Nidelva (Nid-folyó) nevéből származik a dóm neve, vagyis a Nidarosdomen, ennek első tagja a székváros neve, ez aktuálisan Trondheim, amit a lakosság jelentős része dafke Trondhjem-nek mond. [Magyar ejtés ~ Nídárosz, Tron(dh)ejm, Tron(d)jem]. Ezúttal csak egyetlen névre figyelve, a dokumentált történelemben csak 1930-31-ben viselte a város hivatalosan a Nidaros nevet, és a „hivatalos” nem töltelékszó, nem is pontatlan, lévén hogy szűkebb pátriánkban zajlott a „vadgalambpör”, úgyhogy nagyon ügyelünk a fogalmazásra :). Ezt kizárólag a dóm, illetve az evangélikus egyházmegye neve őrzi, a legtöbb helyi lakost viszont kínos vitákra és egy megszégyenítő megoldásra emlékezteti, úgyhogy máig képes felborzolni a kedélyeket, és olyankor ezek a békés emberek azokra haragszanak, akik miatt nekik saját jogon haragudni kell. Ennek a sérelmes légkörnek a történetéről szeretnénk alább röviden beszámolni.
Ugyan nincsenek erre vonatkozó konkrét adataink, de a városlakók korabeli hangulatát, véleményét, illetve a máig elhúzódó vitát ismerve, nem sokan emlegették a várost Nidaros néven abban a rövid periódusban sem, amíg szó szerint hivatalos volt, amivel a politikum a közgondolkozást meghatározott irányba kívánta terelni. „Megyek Nidaros…” A gyorsbeszédűek jutottak volna el a harmadik szóig :). Túlzás persze, de alább éppen a „skandináv nacionalizmusnak” nevezett jelenség egyik epizódjával ismerkedünk. Pontosabban, hogy a nacionalizmus mennyire másként jelentkezett arrafele, viszont mindenütt igaz az, hogy amit nagyon akarunk, az képes meg is sebezni. Volt természetesen más megoldás is, de mindenképpen tanulságos ami és ahogy 110 éve történt, hogy a királyi szándékot, illetve a saját katonaságuk intervencióját a svéd munkásság akadályozta meg, mondván, hogy nincs nekünk semmi bajunk a derék norvég néppel, hadd éljen szabadon, háborítatlanul a saját országában.
95 éve lett Trondheim a város hivatalos neve. Ennek ellenére sokan ma is Trondhjem-et mondanak, dacolnak a történelemmel, és makacsul mintegy korábbi időszakból veszik a levegőt. Minden bizonnyal a város neve nem lesz többé Nidaros, Trondhjem viszont még lehet. Egy évszázad még nem az örökkévalóság, és ki tudja mikor jön el az idő, mikor a jelképes dolgok iránti igény ismét lábra kap, ezzel egyidőben megnő a múlt értéke, vagy egyszerűen olyan finomra hangolódik a társadalom, hogy jut figyelem és energia a múlt legapróbb göröngyeit is eldolgozni. Ami az eltelt időt illeti, tengeri népekként ismerhetik a jelenséget, hogy a horizont bármelyik pillanatban feltárhat valami újat. Fenyegető is lehet az, de többnyire örömteli, biztató. Természetesen van hajó, vagy esemény, ami végig megmarad a horizonton, de ezúttal az nem a mi esetünk, annál inkább, amint a dagály és apály erői mozdítják a nagy vizeket, és friss rajokat, új embereket hozzanak, az elhajózottak nyomát pedig eldolgozzák szorgos szolgáik, a hullámok.
Azt mondjuk, hogy csak egy név, illetve hozzá kapcsolódó avitt vita, de ez csak részben igaz. Egyrészt a régi időből maradt egy sérelem, másrészt van egy használaton kívül helyezett elnevezés, amitől kissé homályosabb lesz a történelemnek az a része, ami kapcsolatba került vele, illetve megzavarja a nemzedéki emlékezést. „Őseim Trondh…i lakosok voltak.” Érthetően megzavarja a beszámolót az a bizonytalanság, kétértelműség, ami a város nevével kapcsolatos, mondhatni immár mindenik elnevezéséhez, kisebb-nagyobb mértékben, de sérelem, rossz emlék kötődik. Stb. Szóval mint egy alattomos küszöbben, minduntalan megbotlanak benne a beszámolók. Az új pedig a történelem egy részét nem is fedi le, bizonyos ponton eltűnik, és többé fel sem bukkan ebben a minőségben. Ismert az igyekezet, hogy ne gondoljunk egy fehér elefántra, azaz egy elvett névre, és éppen ezáltal rögzül mélyen az emlékezetben. Ennek a kísérletnek eredetije, említsük meg tiszteletünk jeléül, talán még Dosztojevszkijtől van 1863-ból, a „Téli jegyzetek nyári benyomásokról” című esszéjében: „Próbálj meg nem gondolni egy fehér jegesmedvére. Rajta!”
Teltek az évek, évtizedek, az ország gazdasága kiválóan alakult, egyre több olaj- és gázmezőt tártak fel, megbízható lengyel vendégmunkások is odataláltak, voltak gazdag tőkehalas időszakok, és ezek között úgy tűnt, hogy egy ilyen szimbolikus dolog már senkit nem fog érdekelni, és egyre kevésbé látják a nevet a várostól. Ami szépen fejlődött, növekedett. Nem így történt, ugyanis egy szégyenletes vereségből nem olyan egyszerű kijönni, különösképpen ha az közösségi jellegű, nem olyan mint felépülni egy betegségből, ez bedolgozza magát az idegrendszerbe, ahogy szoktuk mondani, vagyis képes úgymond a semmiből, vagyis minden látható ok nélkül, öngerjesztő módon ismételten élesedni. Talán nem is lehet meggyógyulni, csak az egészet újraértelmezni, miután minden más megoldási kísérlet kudarcot vallott. Másik nehézség, hogy tulajdonképpen csak a fejlécről került le, és élőtől, eleven valóságtól elbúcsúzni, ami folyton jelzi, hogy lehetne kezdeni vele még valamit, sokkal nehezebb, mint tudomásul venni, hogy valami már nincs, és többé nem is lehet.
Trondheim 1997-ben ünnepelte fennállásának 1000. évfordulóját. Eszerint a várost 997-ben alapították, az pedig éppen a Szent Vlagyimir kijevi udvarát is megjárt I. Olaf (Tryggvasson) idejére esik. Rendben van, a város tehát ezer éves, de hogy melyik neve egyidős vele, azzal kapcsolatban nem sikerült konszenzusra jutni. Egyesek szerint ugyanis a város eredeti neve Nidaros volt, mások szerint viszont Trondheim. Nem csak az utca népe vitázott, hanem a kor ismert kutatói, történészek, nyelvészek. Gondoljunk csak Dugovics Tituszra, vagy a Görgey-problémára, amik a szóbanforgó témához képest egészen friss esetek, nem beszélve arról, hogy az írásbeliség elterjedése exponenciálisan növelte az adatok, tehát az írott tanúk mennyiségét. Nem a vita kimenetele, hanem annak módszere marad meg az emlékezetben, lehet, hogy egyik része a tudattalanba merül, ettől lesz félelmetesebb. A vitából Trondheimeben is maradt máig, amint az egy békés múltú ország esetén nem szokatlan, ahol évszázadok óta ez volt a legemlékezetesebb esemény. Amikor az ontarioi St. Thomasban jártunk, ottani ismerős egy 1885-ös szomorú történetet osztott meg, egy balesetet, amiben Jumbo, a kor híres cirkuszi elefántja, életét vesztette. Következő nagyobb esemény ott egy évszázaddal később történt, az elefánt életnagyságú szobrának felállítása (illetve a vonatközlekedés megszüntetése). Békés országokban ez így történik.
A Dániával való „egyesülés” ideje alatt Trondhjem nevet viselte, és egyes történészek szerint a dán kiejtés őrizte meg az eredetit, azaz alóla mozdult ki a modernizálódó norvég nyelv. Trondhjem aztán 1930. jan. 1-től Nidarosra változott, 1931 márciusában viszont ismét váltás történt, ezúttal a máig hivatalos Trondheimet szavazták meg a Storting képviselői. Nem ment ez ilyen egyszerűen, és ha szenzációhajhász újságírók lennénk, azt írnánk, hogy a sebek máig nem gyógyultak be :). Tény, hogy sokan még ma is Trondhjemként emlegetik, holott azelőtt másik két elnevezés is áll, és ez 95 éve volt hivatalos utoljára, és az egész ügy már Pale Grå Dot, hogy stílszerűek legyünk, dehát a sérelem permafroszt. Erre szokták mondani, hogy a lövészárkokat beszántották, a háborúnak rég vége, de a fiúk friss és titokzatos lőtt sebekkel járnak kötözésre.
Nidaros egyszerűen azt jelentheti, hogy a Nid folyó torkolatánál (óss, osen – tkp. száj) fekvő város. A 20. sz. húszas éveiben lezajlott névvita maradványa az a máig széles körben elterjedt nézet, miszerint ezt a pápai adminisztráció adta a városnak, azaz egy korabeli (12. sz. második felében) tizedösszeíráskor csak a területi elvet érvényesítették, a város neve tehát a következő (pápai) fogalmazás rövidítése: „Nid folyó torkolatánál levő város (és teljesen mellékes, hogy a várost a helyiek hogyan nevezik)”. Trondheim első tagjának jelentése „erős, termékeny”, a „heim” pedig „lakóhely”, de ezt közelebbről is ismerhetjük, lévén hogy a germán is az angolszász nyelvcsalád része. Nem világos tehát, hogy Trondheim korábban az egész környéknek, vagy csak a városnak volt a neve, netán az egész régiónak, kb. annak, amit ma Trøndelagként ismerünk. A terület egyébként a lakosairól, a trønder-ekről kapta a nevét, ami olyan névadási szokásra emlékezet, mint mondjuk nálunk a jászság. Tehát Trondheim „a trønderek otthona” Trøndelag pedig eredetileg „a trønderek jogterületét” jelentette. A trønder állítólag „nőni” vagy „gyarapodni” jelentésű. De nem lennénk meglepve, ha nyelvészek kiderítenék, hogy a szó gyökere mégiscsak „ember” jelentésű.
Érdekesség, hogy pl. Jens Stoltenberg egykori miniszterelnök és volt NATO-főtitkár a nyilvánosság előtt mindig Trondhjemet mond, a repülőtereken norvég nyelven Trondhjem néven jelentik be, angolul viszont Trondheimet mondanak. Nidaros-t a net is Trondheimként azonosítja, 2006 őszén az Adresseavisen (Norvégia legrégebbi folyóirata) több vezércikkben is indítványozta, hogy legalább a városközpontot nevezzék át Nidarosra. Egyik kereskedő, akinek jelentős beruházásai vannak a területen, már márkanévként bejegyezte saját szlogenjét: Nidaros – Trondheim szíve. Minden jel szerint annak, aki szeretné a helyiek szívébe belopni magát, érdemes a város korábbi elnevezését használni, tehát a Trondhjem-et, a Nidarost pedig csupán két összefüggésben, illetve körben emlegetni: a dóm és az evangélikus egyház hivatalos környezete.
V. Harald király is Trondhjem-et mond, bár ennek nincs olyan nagy jelentősége és hatása arrafele, a királyok rendszerint igyekeznek beolvadni az istenadta többségbe, nyilván ez a véleményre vonatkozik, és teszik mindezt nem személyes meggyőződésből hanem jól megfontolt érdekből. Azt nem állítjuk, hogy vékony alattuk a jég, de azért rálátni a vízi növényzetre. Ne felejtsük, hogy a királyi család dán eredetű, Harald az első király, aki norvég földön született. A svédekkel való perszonálunió megszünte után tartott népszavazás az államformát monarchában határozta meg, és így került Carl dán herceg a trónra (VII. Haakon néven). Meglehetős magas támogatottsággal, ami északiaknál sokáig kitart. Mindenképpen így már érthető, hogy a királyi családban miért favorizált a dán eredetű Trondhjem ejtés.
„Legyen ismét Trondhjem”, kéri a lakosság egy része, mert sokan azon a véleményen vannak, hogy tulajdonképpen az volt a város eredeti neve, és azt vissza is kell kapnia, mit számít az a néhány évtized, a győzelem csak kóstoló volt, az igazság létezik, a hatalmi szó nem elég. „Szülővárosomat Trondhjemnek tekintem, nem Trondheimnek – írja blogjában az egyik helyi politikus. Kilencvenöt évvel ezelőtt a városom megváltoztatta a nevét Trondheimre. Előtte majdnem 500 évig Trondhjemnek hívták, és ugyan már senki nem él azok közül, akik egykor használták a régi nevet, sokan továbbra is Trondhjemet mondanak. Vagy Trånnjæm-nek, ha úgy tetszik. Ezért kérem Trondheim város önkormányzatát, hogy kezdeményezzen egy népszavazást a kérdésben. Maradjon-e a város neve továbbra is Trondheim, vagy térjünk vissza a Trondhjemhez?”
Csoportok, egyesületek használják Trondhjemet nevet, olyanok is, amelyeket jóval a névváltoztatás után alapítottak. A Trondhjemsnatt (Trondhjem-i éjszaka) című dalban Åge Aleksandersen (Norvég énekes, gitáros. egyik legismertebb norvég zenész. Talán a norvég Zorán, vagy Chris Rea.) azt énekli, hogy „æ sjer stjerna som skinn over Trondhjem i natt”. (Látom, hogy a csillagok ma este Trondhjem felett ragyognak.). Lehet, hogy a városnév kiválasztása tudatos volt. Az a tény, hogy a régi írás- és ejtési mód ennyi év után is él és virul, arról árulkodik, hogy történhetett valami, ami miatt ez az esemény mélyen beleívódott a trøndelagiak történelmi emlékezetébe. Kell legyen legalább egy megalázó momentuma az egész történetnek, ugyanis az ilyen karakterű események szoktak olyan mélyen megragadni, hogy a népek szinte soha nem tudják kiheverni, és ha módjukban áll, a problémát feloldani.
1929. augusztus 15-én, csütörtökön a Bergenből induló tengerparti járat kiköt a részben mesterséges szigetre épült kikötőben, a Brattøran. A fedélzeten tartózkodott, több más utassal együtt, Knut Markhus parlamenti képviselő és családja is. A szárazföldön 150 dühös trøndelagi ember várakozik, akik tudtak érkezéséről, és nem örültek neki. Illetve részben igen, hogy egy kicsit a…hassanak. Minthogy a harag reaktív természetű, azonnali kísértése, egyben első kísérlete, a hibázó megleckéztetése. Ez a sokat emlegetett „tiszta gonoszság mítosza”, az elképzelés, hogy a vitapartner, a más nézeten levő szubhumán lény, holott ugyanolyan ember, mint mi magunk. A tiltakozók márpedig azon a véleményen vannak, hogy Markhus egy aljas gazember, ugyanis ő állt a javaslat mögött áll, hogy Trondhjem nevét Nidarosra változtassák. Most pedig azért jön a városba, hogy átvegye az iskolaigazgatói posztot, részben munkájának jutalmaként, hiszen ezt a nevet nem a lakosság, hanem a központi kormány támogatta, neki pedig szereplőkre, vagy úgy is mondhatnánk, hogy arcokra volt szüksége. Rendőri védelem alatt tudott csak beköltözni a strindai (Trondheim peremvárosa) szolgálati lakásba. Ott aztán még egy hétig éjjel-nappal heccelik, sértegetik, lármáznak, lakását kövekkel dobálják. Norvégiában még egyetlen választott képviselőt sem zaklattak olyan mértékben, mint Knut Markhust, pedig aki magas rangra vágyik, annak számolnia kell az irracionális gyűlölet valamilyen változatával és mértékével. Ő csak egy városnév megváltoztatását javasolta, amitől – úgy gondolhatta -, az ország, a föld visszakapja régi jussát. A döntést nem egymaga hozta, és jogi értelemben nem is nevéhez fűződik a döntés. Bár való igaz, a város nevének megváltoztatására vonatkozó tervet, a Liberális Párt vezetőjeként, ő nyújtja be a Stortingban, méghozzá magánjavaslatként. „Ez egy nemzeti ügy, nem pedig városi” – mondta, miután a trondhjemi lakosok döntő többsége népszavazáson elutasította a változtatást, holott a városuk nevének akkori formája dán eredetűnek, tehát idegennek számított, legalábbis részben. Így nézett ki tehát skandináv nacionalizmus, hogy egy végeredményben megszálló hatalom által örökített városnevet védelmezett a lakosság elsöprő többsége. Ez azért teljesen más képet mutat, mint amit Kelet-Európában, a Balkánon, vagy Kelet-Közép-Európában láthattunk, illetve láthatunk.
1925-1930 közötti időszakban több norvég város nevét is megváltoztatták. Pl. 1925: Kristiania – Oslo, 1927: Fredrikshald – Halden, 1930: Fredriksvern – Stavern. Ezek a városok visszakapták régi nevüket, vagy valamelyiket a régi nevek közül, következett volna a tőkehalfeldolgozó iparáról ismert Kristiansund, de az végül nem valósult meg. A városok át/visszanevezésének lendülete ugyanis Trondhjem/Nidaros-nál megtört. Annyit azért mindenképpen meg kell említenünk, hogy a szóbanforgó változtatás előtt a parlament szakértői véleményt kért a kor neves tudósaitól, akik témábavágó területen alkottak. Valahol itt kezdődik a demokrácia. Trondhjem/Nidaros esetén a nyelvészek, történészek által összeállított anyag mintegy 350 oldalnyi. Van benne elfogultság is, mondják a mai történészek, ezzel nemcsak arra utalnak, hogy a tanúk nélküli eseményeket, a történelmi hézagokat mindenki, még a tudós ember is, saját ízlése szerint rekonstruálja, hanem arra, hogy az előítélet még a meglevő feljegyzések értelmezésében is torzító hatással rendelkezik. Ez a vita egyébként remek példája a történettudomány jellegének, de ilyen minősítések ellen a történészek kézzel-lábbal tiltakoznak, és jogosan teszik. Lényeg azonban, hogy Norvégiában már egy évszázada a demokratikus érzék, a szakmai vélemény tisztelete fontos volt, és nem indulatból akarták „a múltat végképp eltörölni”, nyom nélkül és fejetlenül. Pedig még csak 1929-et írtak, ugyanannyit, mint errefelé akkortájt, és volt ott is sérelem bőséggel, olaj- és gázkitermelés viszont még nem. Igaz, már bányászták a vasat a csillékhez, amik majd a fúrótoronyhoz szükséges ércet felszínre hozták :). De ezt akkor még nem tudhatták. Azért jegyezzük meg, hogy ez a történet bizonyos értelemben a többség és a tudósok véleményének mellőzéséről is szól, a politikai szempontok, az elvont, szimbolikus célok elsőbbségéről.
1814-ben a kieli békében Dánia, a napóleoni háborúk veszteseként, lemondott Norvégiáról, pontosabban átengedte a svédeknek, de a béke igazából csak hatalmi átrendeződés szimbóluma volt, a dánok uralma ténylegesen megszűnt, de a dokumentumnak a jövőre vonatkozó ereje gyakorlatilag nem volt, ugyanis egy ilyen egyezménynek egyetle feltétele a kikényszeríthetőség, ténylegesen, vagy fenyegetettséggel. Tény, hogy a norvégok hirtelen egy hatalmi vákuumban találták magukat és kikiáltották függetlenségüket, még nem látják, de a nemzetgyűlés tagjai közül többen érzékelik a felemelkedő és fenyegető kardokat. Ami minket ezúttal érint, hogy a városok elnevezései megmaradtak, hiszen olyan gyorsan jött utána a kényszerű perszonálunió a svédekkel, hogy a norvégoknak eszmélni sem volt idejük. A nagyhatalmi státusukat régóta őrző svédek fegyverrel is készek voltak jobb belátásra bírni a norvégokat, vagyis hogy ne tervezzenek önállóságot, az nem úgy megy az ő szomszédságukban, a hátukban, hogy stílszerűbbek legyünk. Geopolitika meg egyebek. Ráadásul elég jól megértik egymás nyelvét, ami természetesen még nem garancia egymás megértésére :). Ez a helyzet 1905. június 7-éig állt fenn, és azt követően a norvégok nekiláttak megerősíteni saját nemzeti identitásukat.
Összefoglalva, a dán korszak 1380-tól 1814-ig tartott, ezen belül is voltak különböző periódusok, olyan is, hogy a norvégok viszonylagos függetlenséget élvezhettek, például a Norvég Nemzeti Tanács működhetett, sőt, bizonyos autonómiája is volt a tisztségviselők kinevezésében. 1660-tól 1814-ig viszont szigorúbb volt a dán hatalom, kivéve a periódus végét, de a komolyabb közéleti pozíciókat folyamatosan dán tisztviselők töltötték be. Ugyanakkor a társadalmi stabilitás és a modernizáció időszaka is volt ez, a vége fele kezdődött a norvég nemzeti ébredés. Természetesen vannak hasonlóságok, érdekes lenne egészen közelről összevetni azzal, ami nálunk is nagyjából ezidőben lezajlott, de hogy ez segítene a megértésben, vagy csak összezavarna, nehéz azt megmondani. Norvégoknál 1770 után feloldott cenzúrát követően megindult a nemzeti ébredés irodalmi szakasza, nyelvújítás és a történelem iránti érdeklődés megerősödése. Alakult tehát a norvég nemzeti identitás, kulturális mozgalmak indulnak, nekilátnak a mondák, a népmesék gyűjtésének, és nemsokára megszületik a himnusz is, a neves író, Bjørnstjerne Bjørnson tollából.
Norvégiában nem alakult ki nagyobb egységes ellenállás a dán uralommal szemben, tudták, hogy egymagukban gyengék, biztonságosan csak egy nagyobb katonai potenciállal rendelkező ország védelmében létezhetnek. Közkeletű tévedés, hogy a barátság a túlélésről szól. Nem, a szövetség szól a túlélésről, a barátság viszont értéket ad az elnyert időnek. Bizonyos körök számára azonban nem volt teljesen idegen a Dániától való elszakadás és a Svédországgal való szorosabb együttműködés gondolata. Amikor a dánoktól hirtelen felszabadultak, két markáns irányzat létezett az elit körében: a svédekkel, vagy önállóan. Mindkettőnek voltak érveik, de végül a svéd katonaság döntésre vitte a dolgot. A svédekkel való unió a norvégok számára már egy sokkal lazább szövetség volt. Lehetne magyar párhuzamot említeni, de az nem biztos, hogy segítené a megértést.
Az 1814 februárjában kezdték szervezni az eidsvoll-i gyűlést, és az itt megszövegezett alkotmány Norvégia nemzeti identitásának komoly eleme lett. Április 10-én, Oslótól (Kristiania) északra, Eidsvollban összeült a Nemzeti Tanács. 1814. május 17-én elfogadták az alkotmányt, és Christian Frederiket Norvégia királyává is választották. De a Napóleon elleni hadjárat végeztével a svédek jelezték, hogy ez nem így működik, viszont megnyugtatásképp hozzátették, hogy Frederik feje nyakán maradhat, de azon korona nem lehet. A norvégok fontolóra vették az üzenetet, de azért még csörgették egy kicsit a kardot, ezért a svéd katonaság misszióra indult, országuk akaratát és befolyását terjeszteni, az ultima ratio nem éppen örömhírének módszereivel. Ugyanis a svédek, mint manapság az oroszok, évszázadokig az európai nagyhatalmak közé tartoztak, akik ott kívántak ülni, és ott is ülhettek a kontinens sorsát eldöntő tárgyalóasztaloknál. Erről a státuszról nagyon nehéz lemondani. Az 1814-es svéd hadjárat egyértelműen bizonyította a svéd katonai fölényt, ezt a norvégok is hamar belátták, ezért kormányuk kisvártatva tárgyalásokat kezdett a fegyverszünetről, és augusztus 14-én Mossban alá is írták a perszonálunióra vonatkozó egyezményt. A szükséges változtatásokkal, de megőrizhették alkotmányukat. Október 20-án elvben jóváhagyták Norvégia és Svédország közötti uniót, és november 4-én, miután a Storting elfogadta a módosított alkotmányt, XIII. Károlyt (Norvégiában II. Károly) királlyá választották. Az unió feltételeit törvényben foglalták össze, amelyet a Riksdag és a Storting 1815-ben fogadott el. Ez a helyzet tartott aztán 1905. június 7-éig.
1928-ban helyi népszavazást tartottak Trondhjem város nevéről is, 17 ezren szavaztak a változatás ellen, és csak tizedannyian támogatták. A városi tanács, aki szerette volna a Trondhjem nevet megtartani, ezek után úgy érezte, hogy a lakosság véleménye egyértelmű, és a névváltoztatási terv lekerül a napirendről. De a dacos szív haragos szájat csinál. Az egyértelmű eredmények ellenére a településen és a környékén folytatódott a névvita-harc. A megbontott rendszerek hajlamosak polarizálódni, ez a szomorú igazság, amit a történelemből megtanulhattunk. Rendszeresek voltak a tüntetések, napirenden a viták, de rendbontás, sőt verekedés is előfordult. A demokrácia bevezetése természetesen egyben a viták legitimálása is, a testi-érzelmi biztonság garantálásával.
Így ment ez már a korábbi években is. Volt például olyan szervezett csoport, vagyis liga, ahogy nevezték, ami azért küzdött, hogy a város nevét változtassák meg/vissza Nidarosra. Folyamatosan petíciókkal ostromolta ezügyben a Stortingot, a norvég parlamentet. A legutóbbi népszavazás és az azt követő heves vita után az ügyet végül a parlament is napirendre tűzte. A téma már úgymond benne volt a levegőben, ugyanis közeledett Stiklestad-i csata 900. évfordulója, ami Norvégia történetében emlékezetes esemény, de egyesek ennél is feljebb mennek, és sorsfordítónak nevezik, a dán befolyás megjelenése, térnyerése szempontjából. Szent Olaf is elesett a csatában, ráadásul az eseménysor Trøndelag megyéhez és a városhoz kötődik. Ebben a ciklusban a változtatást támogató Liberális Párt (nemzeti kérdésekben ekkor a Konzervatív párttól jobbra állt) jelentős parlamenti erőt képviselt (30 fő a 150 fős parlamentben), bár hosszas dominanciája éppen ebben a választási ciklusban megszakadt, és ellenzékbe szorult. Knut Markhus, a képviselőcsoport vezetője a névváltoztatási tervet magánjavaslatként nyújtotta be, azzal a megjegyzéssel, hogy ez norvég nemzeti ügy, a parlamentnek kell döntést hoznia, nem pedig a városi önkormányzatnak. A Nidaros elnevezés támogatásával pedig azt kellett eldönteni, hogy a norvég nemzeti identitás ezen a vonalon épüljön-e tovább. Mint kiderült, a párt kötelező szavazást rendelt el képviselői számára az ügyben. A parlament 1929. június 14-én végül megszavazta, hogy Trondhjem neve 1930. január 1-jétől, Nidarosra változik.
A Liberális Pártot (Venstre) nem szabad összetéveszteni a Liberálisokkal (Liberalistene), ami egy egészen fiatal formáció. Előbbi máig, egy szakadást is bevállalva, euroszkeptikus, zöldbarát, hogy csak a nemtipikus vonásokat említsük, de hosszan lehetne még sorolni specialitásait. Ma törpepártként a zöldpárti, jobbközép kormányok támogatója. Hasonló elveket vall egyébként mint a dán Liberális Párt, aminek közismertebb neve ugyanúgy a Venstre, és jelentése dettó „bal”. Mindkettőt a 19. sz. második felében alapították, és a „liberális” nevet, saját országában, mindenikük egyaránt magának vindikálja, azaz szerintük a többi vagy egyszerűen libertariánus, vagy valamilyen „jelzős szerkezetű liberális”. Norvégoknál szavazóinak többsége oslói rezidens.
A javaslatnak/ellenvetésnek voltak pártpolitikai vetületei, de nem olyan markánsak, illetve nem egészen olyanok, mint várnánk. Egyértelmű lenne, hogy a baloldali pártok ezeket a szimbolikus gesztusokat nem sokra értékelték, felesleges pénzkidobásnak, elterelő műveleteknek, üres hacacárénak tartották, és részben ez is volt a felállás. Azonban a baloldal egyes képviselői támogatták a Nidarosra való módosítást, a konzervatívok viszont Trondhjem mellett tették le a voksukat. A Norges Kommunistiske Parti (Norvég Kommunista Párt) a város munkásosztályának követelése szerint eljárva, Trondhjemre szavazott, és az ő részükről volt egy kis fasisztázás is, azért őket emlegették, mert azok már feltűntek a politikai szintéren, sőt, egyre hangosabbak, nácik viszont még nincsenek hatalmon. Nem ellenfeleiket, hanem városi és parlamenti elvtársaikat illették ezzel a jelzővel, akik, véleményük szerint, a munkások érdekei ellen szavaztak, tehát a Nidarosra. Ez ugyanis csupán felesleges kiadásokkal jár, érveltek, de más haszna nincs, a nélkülözők elől veszi el a forrásokat, és költi a pénzt szimbolikus dolgokra. A városban Nidaros mellett foglalt állást a Ny Tid (Új Korszak) című újság, aminek a neve már elárulja irányultságát, vagyis kommunista. A parlamentben egyedül a Liberális Párt kötelezte a frakciótagokat, hogy a Nidaros mellett szavazzanak, a többiek szabadon dönthettek a támogatás mellett vagy ellen.
A városban a döntést követően hatalmas volt a felháborodás és az ellenállás. A békés skandináviai város légkörét ez az ügy felkavarta. Hónapokig tüntetés tüntetést követett, és tettlegességre is sor került. 1929. június 4-én például az 55 ezer lakosból 20 ezren tüntettek a város átnevezése ellen. Olyan egy tüntetés is, mint egy közös képnézegetés, csak ezúttal nem fotókat, hanem gondolatokat, érzéseket, vagy talán csak egy témát adnak körbe-körbe. Nem is azért, hogy ne felejtsék el azt, amire emlékezni kellene, hanem hogy elevenen tartsák annak emlékezetét, amit nem akarnak elfelejteni. Odamenni és az idegrendszerben is rögzíteni, hogy megtörtént, és hogy számára fontos volt, hiszen lemondással járt.
1930. január 1-től a város hivatalos neve Nidaros lett, (a dóm nevének megváltoztatása külön történt, 1929. márc. 1-én döntött a parlament, 1929. júl. 1-től él az átnevezés), de az önkormányzatban továbbra is a Trondhjemet használták, arra számítva, hogy a Storting 1930 februárjában visszavonja a döntést. Gondolkodása belelógott egy virtuális jövőbe, ami aztán nem jött el, mert a név maradt. Miután nem történt változás, a polgármester „a város, amelynek nevét mindannyian ismerjük” és hasonló eufemizmusokkal üdvözölte a vendégeket, hogy ne kelljen kimondania az új nevet, de ne is ütközzön törvénybe a megoldása. A postának viszont nem volt pardon, a törvényt betű szerint kellett kövesse, és Nidarost bélyegzett. A vasútállomáson azonban egyelőre nem készült új névtábla, úgyhogy a régit használták.
A tiltakozások hatására a parlament végül 1931. március 6-án mégiscsak visszavonta korábbi döntését, és egy újabb törvénnyel, Nidaros nevét visszaváltoztatták… azaz nem vissza-, hanem ismét megváltoztatták, ezúttal Trondheimre. A törvény aznap hatályba is lépett. A városban a konzervatívok és a munkáspártiak egyaránt ezt a kompromisszumos nevet támogatták. A Konzervatív Párt parlamenti képviselőcsoportja is erre szavazott. Az elit, az egyház, a földművesek, és azok, akiket „új norvégok”-nak neveztek, szintén a Trondheim mellett voltak, hiszen az norvégosabb volt mint a Trondhjem, és ők is belátták, hogy a Nidarosnak nincs esélye. A parlamentben Ivar Lykke (Boldog Iván :).) konzervatív párti képviselő, Trøndelag küldötte volt az, aki határozottan a Trondheim nevet javasolta, ezért rendszerint a város nevének ezt a formáját máig hozzá kötik. Lykke helyi vállalkozó volt, majd 1926-28-as miniszterelnök és 1915-35 között parlamenti képviselő. A parlament döntött, és elfogadta a javaslatot, tulajdonképpen azt, amelyet a városlakók nem szavaztak meg. Ez elég norvégosnak hangzott ahhoz, hogy a Liberális Párt is elégedett legyen. Csak a trondheimiekben maradt egy tüske, ami úgy tűnik, ennyi idő után is bántja őket. Városuk nevét ékszerként szeretnék viselni, azt a nevet, ami tartalmazza a teljes történelmét, nemcsak annak egy töredékét. Bántja őket, hogy akaratuk ellenére, és a fejük felett döntöttek, és úgy maradt meg emlékezetükben, hogy az volt a város történelmének leggonoszabb eseménye.
Éppen ezért is történik, hogy 95 év után is eleven a téma, sokan még mindig Trondhjemnek mondják a város nevét, ami azért, lássuk be, nem olyan szembeötlő, mintha ma Magyarországon valaki következetesen Bratislavát mondana, vagy valamely szlovák politikus Pozsonyt. Egy újabb névváltoztatás sok pénzbe kerülne az önkormányzatnak, érvelnek azok, akik már semmi értelmét nem látják újabb változtatásnak. Mások szerint az átállásnak valóban lenne költsége, de ha a lakosság többsége Trondhjemet akarja, akkor a városi költségvetésnek ki kell azt gazdálkodnia. Ráadásul ez egy olyan változás, amelyet fokozatosan be lehet vezetni, nem kell az első héten az összes önkormányzati autót átfesteni. De ha valami elszabadul, hol fog megállni, érvelnek mások, az általánosabb kérdések szintjére emelve a problémát. Olyan ez az egész, mint a koratavaszi idő, mikor a hó már elolvadt, szürkesége feloldódott a felhős, ködös égben. Csak a hajnalok és az árnyékos helyek őrzik az elmúló évszakot, és ha a tél pártján lennénk, azokon keresztül kapcsolatba léphetnénk vele, hogy visszahívjuk. Ha viszont úgy gondoljuk, hogy végülis az a természet rendje, hogy az évszakok leváltják egymást, akkor azt fogjuk megkeresni, ami a kevéske napsütésekben már ébredezik.
Végülis Nidaros, vagy Trondhjem, esetleg Trondheim a város legrégebbi neve? A város korai időszakából nem maradtak oklevelek, a későbbiek hézagosak, többértelműek, a másodlagos források bizonytalanok, és erre jön még a kutatók elfogultsága, a nyomás, aminek ki van téve még egy teljesen szabad, független tudós is, aki a témához nyúl. Vannak még családi emlékek, bekötöttségek és sérelmek is! Szóval mindenképpen érdekes. Első említések csak a 12. század végétől vannak, a késő középkortól (1500 körül) a nevet a „kaupangen i Trondheimen”, „Trondheim városa”-ként emlegették. Széleskörben elterjedt nézet szerint Nidaros oktrojált név, a pápa adta volt anno. Van két oklevél, három is, de elég érdekes és sajátos az értelmezésük, a másodlagos forrásoknak az értéke – másodlagos. Ahogy az nem először fordul elő a tudományban, a kutató előítélete határozza meg az értelmezést, tulajdonképpen a végeredményt.
A névadási ügy tudományos vonatkozásait illetően is mély nézetkülönbség áll fenn mind a mai napig. Könyvek, röpiratok, valamint számos folyóirat- és újságcikk született. Egyes értelmezések szerint Nidaros nem a város eredeti neve, hanem egy olyan név, amelyet a pápa és Øystein érsek 1172-ben adott a városnak, egyik tizedösszeírás során. E mellett az egyházi név mellett élt az eredeti városnév, amely már a 13. században Trondhjem lett, ejtéskövető dán írásmóddal. A dán nem új hangzást adott, állítják egyes történészek, hanem átvette és megőrizte az eredetit, ilyen értelemben az lenne a város nevének korrekt ejtése, hogyha az eredetit szeretné valaki. A középkor későbbi szakaszában a dán befolyás csak a város nevének írásképét, de hangzását nem változtatta meg, ezért nem is lett volna szükség semmilyen norvégosításra. A Trondheim név korabeli ejtése Trondhjem, és a legtöbb forrás ezzel a névvel nem a régióra, hanem a városra utal, állítják.
A norvég források többnyire 1172 után keletkeztek, ezért nincs norvég említés Nidarosszal kapcsolatban azt megelőző időszakról. Közvetett források vannak, pl. a Morkinskinna, amelyik a norvég királyokkal foglalkozik 1035-től, de azt 1220 körül írták Izlandon. Vagy az Ågrip, ami szintén 1200 k. íródott, talán épp Nidarosban. Sverresoga-t még közvetve megemlítjük. Ezek a források Nidaros városnevet említenek, de későiek és közvetettek, egyesek nem fogadják el eredetinek, azzal érvelve, hogy a pápai elnevezést követően, tehát 1172 után kerültek be a szövegbe, annak adatait vették át, elsősorban a megnevezést.
A norvég városok pápai listáján, amely 1120-ból származik, szerepel egy Nithirosa városnév is, és egyes történészek szerint ez a mai Trondheim, utóbbi pedig eredetileg nem is városnév volt, hanem (Trondheim-)fjord körüli megye neve. Egy 1154-es pápai dokumentumban viszont trundum név szerepel a püspök neve mellett, amit egyesek annak tulajdonítanak, hogy a norvég püspökök szokása volt, hogy nem a terület vagy a város, hanem a nép nevét – ez esetben a latinossított trønderart – vették fel a címükbe.
Egyik legismertebb, a névvita idején aktív kutató volt az, aki úgy gondolta/kitalálta, hogy Nidaros 1120-as, legelős említése egy későbbi időben keletkezett betoldás, azaz a vonatkozó szövegben a korábban beírt név kijavítása, miután a pápai adminisztráció 1172-ben a városnak a „közönséges” Nidaros nevet adta, aminek jelentése, mint szó volt róla, a Nid folyó torkolatánál fekvő város. Ez a vélemény lett egy évszázada meghatározó, és ezt emlegetik ma is nagyon sokan, hiába van már korszerűbb, újabb megközelítés. A témában érintett kutatók nevét nem említjük, de kivételt teszünk a a téma legeredetibb és legalaposabb kutatójával, egyetemi oktatóval.
1120-as dokumentum az un. Firenze-lista, azon egyházmegyék nevét tartalmazza, ahonnan a pápa tizedet követelt. És hogy ebben szerepel Nidaros is, de hogy ez pálimpszeszt. Csakhogy létezik erről a dokumentumról egy szinte korabeli másolat is, ami Leidenben található, és az is korai, pontosabban 1160-ból származik. Tehát két olyan dokumentum is van, amely bizonyítja, hogy a Nidaros nevet 1172 előtt használták. A kutató viszont, aki annak idején, tehát egy évszázada elterjesztette a pápai machináció elméletét, azt állítja, hogy bár a dokumentumok valóban eredetiek, de azokban a Nidaros nevet átjavították, miután az eredeti már nem volt értelmehető az adminisztráció számára. Logikus. Viszont vajon mit mond erről az a kutató, aki személyesen járt utána, és megvizsgált valamennyi eredeti iratot, akinek becsületes neve Roger Lockertsen, a Stavangeri Egyetem Kulturális és Nyelvtudományi Tanszékének docense. „Trondheim város neve” címmel pedig a témáról doktori disszertációt is írt a Bergeni Egyetemen. Szerinte semmi maszatolás nem látszik azokon, a bejegyzések eredetiek, és elfogadja a szakmai közvélemény konszenzusát, hogy eredetiek.
A pápai dokumentumban a „Nithirosa” név szerepel, amely a Nidaros latin változata, és igazolhatóan erről a településről van szó. Ezzel megerősítést nyer, hogy ez volt a város eredeti neve, amelyet valószínűleg már 1120 körül használtak – mondja Lockertsen, vagyis az első említés azt támasztja alá, hogy a Nidaros volt az első neve a városnak. Van azonban egy másik bökkenő. Van ugyanis egy pápai levél, amelyet ebből az időből származtatnak, másolata ma Kasselben található, amin a címzett az egyébként ismeretlen „vidrosiensis” egyházmegye, amiből a Nidaros elsőbbségének tagadói elméletük megerősítését látják, miszerint a Nidaros valóban a pápai kúria alkotása. Ugyanis, állítják, a vidrosiensis igazából Nidrosiensis akarna lenni, csak elírták, vagy rosszul másolták. Lockertsen azonban ezt a kéziratot is alaposan megvizsgálta, és semmi jelét nem látta sem javításnak, sem bizonytalanságnak, hogy az n-et és a v-t valaki eltévesztette, netán később átírta volna.
Lockertsen tehát, néhány más tudóssal együtt, azt állítja, hogy Nidaros a régebbi városnév, míg Trondheim egy területi név. Utóbbi eredetileg Trøndelag nyolc megyéjének összefoglaló neve volt, azaz egy régió elnevezése. Amikor ezt a nevet a 11. és 12. században latin formában városnévként használták, az elsősorban ismerethiány és félreértelmezések miatt történt. Tehát a „kaupangr í Þróndheimi”, azaz „a trondheimi város” nem a város nevét, hanem a tartomány városát volt hivatott megnevezni. A legrégebbi források Trondheimet nem városnévként, hanem területnévként használják, a kaupang pedig nem különleges név, hanem egy köznév, vagyis „vásárhely” jelentésű, mint említettük. A dán érsekek, a 14. sz. végétől, dán nyelven írt feljegyzésekben Trondhjemet használják városnévként, a norvég nyelven írt feljegyzésekben Nidarost. Latinul továbbra is Nidaros a város neve. A városnak így a történelem során három neve volt: Trondheim, Trondhjem és Nidaros. A több évszázados dán uralom idején a Trondhjem volt használatban, a Nidaros, ma így mondanánk, nacionalistának számított, és egyházi körben maradt meg, egészen a reformációig ez volt a katolikus érsekség elnevezése, amit a dánok sem bántottak. A reformációt követően pedig ez a helyzet megváltozott. A Nidaros név több okból is eltűnt, de elsősorban azért, mert az érsekség megszűnt. Általánosan elterjedt nézet, hogy a Nidaros a 16. század után kiesett a városnév használatából, holott egészen a 17. és 18. századig használatos volt, ami hosszabb idő, mint korábban gondolták. Üzleti kontextusban például a kereskedelemmel foglalkozó dán lelkészek, papok használták.
Zarándokútak
Szent Olafot (vagy ahogy emlegették Rex perpetuus Norvegiae Norvégia örökös királya), Norvégia védőszentjét, a hagyomány szerint azon a helyen temették el, ahová később a székesegyház épült. Sírja zarándokhely volt a középkorban. Ünnepe, július 29-én, „az északi tengerek minden nemzete, norvégok, svédek, gótok, dánok és szlávok” találkozásának napja volt a nidarosi székesegyházban, ahol a szent ereklyetartóját elhelyezték. A reformációt követően Olaf földi maradványai megsemmisültek. Egyes források szerint jeltelen sírba temették a templom melletti temetőbe. Az ereklyetartó Dániába került, az oltárát lerombolták, a fölé épített, sokszor átépített díszes szentély, amit formája után oktogonnak neveznek, azonban megmaradt, az utóbbi restaurálás során újabb elemmel is bővült, és Norvégia legjelentősebb, legdíszesebb, de bátran mondhatjuk azt is, hogy legismertebb kőből faragott műemlékének számít.
A középkorban Trondheim volt a negyedik legfontosabb zarándokhely a keresztény világban. Mára két fontosabb útvonal létezik. Az egyik a Nidaros Pilegrimsleden, 640 kilométeres, aminek egyik lehetséges kezdete Oslo óvárosának (Gamlebyen) romjai (Mariakirkens, Clemenskirkens), és egy indákkal körbevett egyenlő szárú kereszt ikon a jelképe. Ez aztán a Mjøsa-tó mentén (kb. 110 km) vezet észak fel, annak nyugati oldalán, de a kelti oldalon is van egy szakasza. Ismertebb város, Lillehammer következik, tovább folytatódik a Gudbrandsdalen völgyén, majd a Dombåsnál elágazik, és a Svone-mentén, Oppdal-on és Støren-en át vezet Trondheimbe, a székesegyházhoz. Oslóban van egy iroda, amely tanácsokkal látja el a zarándokokat, a trondheimi székesegyházban pedig zarándokközpont működik, amely oklevelet ad az útjukat teljesítő zarándokoknak. Az út tekintélyes része forgalmas utak környékén van, kicsit olyan Bear Gryll-es az egész. Vonattal egyébként sem volt olyan nehéz teljesíteni :(.
A másik útvonal svéd tengerparti Selånger-ből indul, 564 kilométeres, és igazából ezt nevezik Szent Olaf-útnak (St Olafsleden). Korábban minden norvég uralkodó ezt az útvonalat bejárta, természetesen gyalog. Ezen a szakaszon is lehet vadkempingezni, ha valakit érdekel.
Norvégiában mindenkit megillet az a jog, hogy a vidéken lévő, megműveletlen földterületekre belépjen és azokon áthaladjon, ez az allemannsrett (mindenki joga). Norvégiában az utmark és innmark kifejezések utalnak arra, hogy a barangolás jogának ez a kiterjesztett értelmezése érvényes-e, avagy sem. Utmark, külterület, de ezt Norvégiában nehezebb definiálni, az innmark, a belterület, ami azért egyértelműbb. A törvény szerint utmark minden olyan terület, ami nem innmark, azaz általában véve a lakatlan és a műveletlen terület, de a megművelt földeken is szabad a járás október 15. és április 29. között, de csak akkor, ha a talaj fagyott vagy hóval borított. Ha valaki két napnál hosszabb ideig tartózkodik ugyanazon a helyen, a földtulajdonostól engedélyt kell kérnie, viszont ha távol van a településtől, esetleg magasabb területen, akkor ez az engedélykérés nem kötelező. Kerékpárral és lóval való közlekedésre bizonyos korlátozások lehetnek, a motorizált közlekedés viszont ilyen területeken tilos. Az elektromos kerékpárok alapvetően motorizált járműnek minősülnek, még akkor is, ha teljesítményre és a sebességre vonatkozó korlátozásokkal rendelkeznek, azaz csak rásegítéses meghajtásúak.
A közterület-használati jog feljogosít mindenkit arra, hogy a természetben közlekedjen és tartózkodjon, beleértve a vadkempingezést is, amennyiben ez nem okoz kellemetlenséget, kárt másoknak, vagy a környezetnek. Ez azt jelenti, hogy sátrat lehet verni éjszakára bárhol, ahol ez nincs korlátozva, valamilyen okból. Pl. a legközelebbi lakott háztól legalább 150 méterre kell lennie. Külterületen, a közutak mentén lehet rekreációs célból parkolni, amennyiben ez nem okoz kellemetlenséget, és amennyiben ezt nem tiltják közlekedési táblák.
Norvégiában a „barangolási jog” tehát alapvető, külterületen nincs olyan, hogy „birtokháborítás”, mindez, mondani sem kell, abban az esetben, ha valaki a rendelkezéseket betartja. Bármelyik külterületi földön, bárki szabadon átkelhet, ha nem okoz kárt. Emellett természetesen alap, hogy tiszteletben tarja a földtulajdonosok jogait, munkáját, ügyel a természetre, nem okoz kárt, tartózkodik a felesleges zajkeltéstől, nem károsítja a növényzetet, nem zavarja az állatokat, és nem hagy szemetet.
Svédországban is érvényben van a barangolás joga, még az elnevezés is hasonló, az allemansrätten, ráadásul ezt a svéd alkotmány is garantálja. 1994 óta pedig kormányrendelet kimondja, hogy az allemansrättennek megfelelően, a tulajdonosi jogtól függetlenül „mindenki hozzáférhet a természethez”.
Finnországban a finn „jokaisenoikeus” (mindenki joga) a régebbi „jokamiehenoikeus” (minden ember joga) kifejezést váltotta fel a szabad kóborlás és a kapcsolódó jogok megnevezésére. Ez a jog nincs konkrét törvényben rögzítve. Ehelyett a nulla poena sine lege elvéből fakad – ami nem illegális, azt nem lehet büntetni. Ami nincs kifejezetten tiltva, az alapértelmezés szerint megengedett.
Ausztriában a természetjárás szabadságát, különösen az erdőkben és hegyvidéki területeken, Wegefreiheitnak nevezik. Az erdőkben való barangolás jogát 1975 óta szövetségi törvény garantálja. A legtöbb erdőterületen automatikusan engedélyezett a gyaloglás, a futás, a túrázás és a pihenés. A lovaglás, a kerékpározás és a kempingezés azonban nem, az csak a földtulajdonos engedélyével gyakorolható.
Németországban a barangoláshoz való korlátozott jogot, az úgynevezett Betretungsrechtet több szövetségi törvény is garantálja. A szövetségi természetvédelmi törvény a szövetségi erdőtörvény és a szövetségi vízgazdálkodási törvény mindenki számára lehetővé teszi a nyílt tájak, a műveletlen földterületek, az erdők és a víztestek használatát, beleértve a kerékpározást, és a lovas utakon és ösvényeken való lovaglást. A jogot az állami törvények tovább szabályozhatják.
Bajorország alkotmánya mindenkinek garantálja „a természeti szépségek élvezetét és a szabadban való kikapcsolódást, különösen az erdők és hegyi rétek látogatását, a vízfolyások és tavak használatát, valamint a vadon termő gyümölcsök kisajátítását.” A jogot Schwammerlparagraphnak (gombarendelkezés) becézik. A cikkely arra is kötelez mindenki, hogy óvja a természetet.
Ezzel ellentétes személetet tapasztalhatunk pl. Angliában, Franciaországban, és általában a Dél-, ill. a Kelet-Európai országokban. Kapcsolatos tapasztalatainkat ezúttal nem soroljuk.