Csendes Éj Zarándoklat Arnsdorf – Oberndorf

Csendes Éj Zarándoklat

Arnsdorf–Oberndorf

Ahol a Salzach folyó 180 fokos fordulatot vesz… Nem elírás, meg lehet nézni a térképen, bár arról hiányozni fog a sodrás, a csobogás, de sem a térkép, sem a folyó már nem emlékszik a történelemre. Ezért könnyebb a sorsuk.

Persze minden folyó eljut a 180 fokos fordulatig, elemeiben, ha másként nem, de itt rövid távon belül történik: a kanyar külső íve sem hosszabb 300 méternél, és bár az egész nem jön ki pontosan félkörre, igencsak látványos.

A fordulatokkal mindig gondban vagyunk, például hogy a 180 bizonyos esetekben több, mint a 360… Ámde a világ és az élet nem rajzolva van, azaz nem kétdimenziós, ezért kéretik óvatosnak lenni minden számmal, adattal. Világunk és életünk összetett, könnyű kijelentések nem illenek hozzá, hogy például „életem 180 fokos fordulatot vett”. Értjük persze, de a lényeg mégiscsak az, hogy a rögzültnek, leszögezettnek és lezártnak tűnő dolgok is megváltozhatnak, a világ megnyílhat, aminthogy a folyók is visszafordulhatnak, bár a gravitáció örök akarat, és az események is csupán egy irányba mennek, a „vissza” is csak elmélet, mégsem felesleges. A minősítés, az előjelek kitétele már a mi szívünk dolga. Nemes feladata.

Visszatérve folyónkhoz, adódik a csöppet sem fogós kérdés, hogy ugyan mit is lehet egy ilyen fordulat virtuális tengelyére építeni? Erre a határ túloldalára került Laufen városkája a 14. században egy gótikus templom építésével adott választ. Vagyis még akkor, amikor osztrák adminisztráció alá tartozott.

A folyókanyar innenső oldalán, nem messze az árvízvédelmi mólótól egy kis kápolna áll: „Csendes Éj Kápolna”, így nevezik. Annak a templomnak a helyén áll, amelyben először énekelte el két férfi a „Csendes éj” című karácsonyi éneket.

Az előadók maguk a szerzők voltak: Joseph Mohr a szöveget írta, Franz Xaver Gruber pedig a zenét szerezte. A szöveg két évvel korábban íródott, a zene állítólag aznap. A templomot az áradások megrongálták, a 20. század elejére le kellett bontani, az új templom kissé odébb épült fel, 1910-re.

A hívek mindent elkövettek, hogy megmentsék szeretett templomukat, vagy hogy legalább a régi helyére építsék az újat, de egyik kívánságuk sem teljesülhetett. Életveszély és árvízvédelmi okok miatt. De ez még nem a pokol, mert itt még érzések vannak, és ezek az érzések még kapcsolatban állnak a történelemmel, még ha nem is olyan konstellációban, ahogyan szerették volna. Amikor a veszteség és a valóság közötti kapcsolat teljesen megszűnik, és marad a puszta szenvedés, értelmezhetetlenül, az lehet majd a pokol kapuja. De az most messze van innen.

1818. december 24-én délelőtt a néhány éve határtelepüléssé vált osztrák falu, Oberndorf káplánja átgyalogolt a mintegy 4 km-re fekvő Arnsdorfba a barátjához, aki ott volt tanító és kántor: lenne egy karácsonyi verse, nem írna-e dallamot hozzá, és az esti szentmise után elénekelhetnék.

Nem tudni, hogyan reagált a családos Gruber erre a kérésre, hiszen barátja gyülekezetében is ő volt a kántor, tehát hetente legalább egyszer találkoztak, igazán szólhatott volna korábban is.

Lényeg, hogy pár óra alatt elkészült a dallam, aznap este az oberndorfi templomban ketten elő is adták: Mohr gitáron kísért és tenort énekelt, Gruber baritont.

A többi történelem.

Minden évben egy zarándoklattal emlékeznek erre az eseményre. Gyülekezés az arnsdorfi „Csendes Éj Múzeum” előtt, majd fáklyás menetelés a mintegy 4 km-re lévő Oberndorfba. Húsz-negyven méterenként fáklyák leszúrva, időjárástól függően egy-két úgynevezett „melegedő” állomással.

Mint rájöhettünk, ez a forralt bor osztrák elnevezése. Egyszer Németországban, megázva, átfázva szinte meg is kóstoltam.

Nekünk annyival volt megnehezítve a terep, hogy először el kellett gyalogoljunk Oberndorfból Arnsdorfba, hogy aztán egy új minőségben, zarándokokként tehessük meg az utat visszafelé.

Kellemes idő és táj, nyugat, délnyugat irányában a Tennen vonulata igazán látványos. Mintha valaki távolról figyelné a világot, azon töprengve, hogy miként tudna segítségére lenni. Ezért irigyelhetném is kedves Mohr szolgatársat, de itt és most ez idegen gondolat. Olyan érzése van az embernek, hogy az életet, legyen az bármilyen zord is, hatalmas erő fedezi.

Mintha a Hegyi Beszéd is érthetőbb lenne itt, legalábbis ami a formai részt illeti. Odébb a hegyeken hó, itt aratás, így élhetik meg a gazdák; ez mégiscsak hálára indíthatja az embert, és a hála nélküli idő rosszabb, mintha egyáltalán nem történt volna meg az az idő.

Aztán az a jelenség, amikor a Nap vörös korongja lebukik a hegyek gerince mögé, a hegy árnyéka pedig gyorsan végigszalad a tájon: még a kőszívekből is könnyet facsar.

Próbálunk ráhangolódni a 200 évvel korábbi útra, életre, illetve a jelen karácsonyára, amennyire lehet — minden felidézett emlék harangoz az eredeti esemény terében. Úgy értve: „játéka” van. Szívünkből ajkunkra szivárog egy-egy karácsonyi ének. Ennek első ízét maga Isten adta az embernek, úgy került aztán ajkakra, írótollakra, kottákra, de még mindig érezni az eredeti zamatot. Kicsit el is szórakozunk, több „duplanyomú” (vagyis akik oda-vissza mennek) zarándok is megelőz, de időben vagyunk.

Mire a településre érünk, a szomszéd város tűzoltói már felsorakozva, hiszen ahol ennyi tűz van, oda tűzoltó is kell bőséggel. Néhány rendőr is készenlétben: ők vigyázzák majd útközben a többszáz fáklyás menetelő biztonságát. Énekek, gyerekműsor, megemlékezés, köszöntés, forralt bor. Néha szemerkél az eső, emlékeztet, hogy a bőrünkig jussa van.

Polgári szervezés, nem vallási esemény. Az áldást a „világosság angyala” adja, aki ugyanabban az iskolában tanul, ahol egykor Gruber tanított. Maga az épület is ugyanaz, előtte zajlik a megemlékezés, a Csendes Éj téren.

Földszinten ma is iskola, mint egykor; az emeleten, ahol Gruber lakott, maga a Csendes Éj Múzeum. Korabeli tárgyak vannak bőséggel, szépen összerakott kiállítás, mondhatni egészen friss. Gruber személyes tárgyai közül többet az utolsó állomáshelyén, Halleinben létesült, hasonló nevű múzeum őriz.

Itt a korabeli iskola betlehemes kellékei láthatók, de az osztályteremben az iskolapadok is ugyanazok, amelyekben azok a gyerekek ültek, akiket maga Gruber oktatott — ma persze digitális táblával és minden más modern kellékkel a falakon.

A múzeum fenntartója a lamprechtshauseni önkormányzat, ahová maga a polgári község, Arnsdorf is tartozik. A megemlékezést az ének nevét viselő egyesület szervezi.

Egyik előadó összefoglalja a történelmi helyzetet, amelyben ez az ének megszületett. Nem volt rózsás, hogy tömören fogalmazzak — de hát melyik kor az? Mindeniknek megvan a maga terhe; vágyak miatt is szenvedhet az ember, nem kell ahhoz természeti kataklizma. De a csillagok szerelmesek az emberbe, képesek a feneketlen sötétben is teret nyitni számára.

1815 után a salzburgi régió lakossága megfogyatkozott, mintha maga a táj lenne a klíma, a rajta lakók pedig az időjárás, ami napsütésben, esőben és éjszakában szalad át a tájon.

A napóleoni háborúk éhínséget és nélkülözést hoztak, meg minden mást, amiről karácsonykor nem szeretnénk hallani, holott a legtöbb ember ekkor hall ilyesmiről, de csak egy rövid ideig foglalkozik vele, egy szempillantásig, mikor abbamarad az ajándék becsomagolása vagy kibontása során a selyempapír zizegése.

Az ismert történelem legnagyobb vulkánkitörésének (Tambora, 1815) következményeként az 1816-os év úgy ismeretes, mint nyár nélküli esztendő.

Az Oberndorf melletti Salzach folyó egy békemegállapodás következtében bajor–osztrák államhatárrá válik, de volt itt minden, ami egy impériumváltással jár. Családok szakadnak szét. Hajósok veszítik el a kiváltságot és a lehetőséget, hogy sót szállítsanak az osztrák Sóvidékről, Salzkammergutból szerte Európába. Sokan elszegényednek, és a szegénység nagy erő. Az áldás nélküli élet fájdalma is megkísértheti az embert, mert Isten tenyerének melege sok szívből kihűl.

Árvízkatasztrófák és terméskiesések súlyosbítják a megpróbáltatásokat. Sokan olyan szegények, mint a templom egere. Ezt a közhelyet azért említjük, mert az oberndorfi Szent Miklós-templom orgonájának fújtatóját is fellakmározták, tehát azon a karácsonyon az orgona néma maradt. Az ünnep közeledik, és néma a templom. Semmi sem működik, „minden egész eltörött”, de bármi történjék, az nem a szeretet ellentéte.

Ebben a hangulatban trappol a 26 éves segédpap, Joseph Franz Mohr szenteste reggelén (érdekes kifejezés) a barátjához. „Olyan rideg az élet mostanság errefelé, tennünk kellene valamit.” Van egy verse, amelyet első szolgálati helyén, a hegyi faluban, Mariapfarrban írt két éve — apja szülőfaluja is ez. A vers kezdősora: „Csendes éj, szentséges éj…”

Már az is csoda, hogy Joseph Mohr itt lehet. Szegény és törvénytelen gyermek — így nevezték akkoriban a megszületettet, ha az apa nem volt elérhető. Persze nincs ilyen, hogy törvénytelen gyermek, minthogy minden élet törvényes, de most erről ne nyissunk vitát. 1792. december 11-én született, teljes neve Josephus Franciscus Mohr.

Édesanyja, Anna Schoiberin kötőnő; édesapja, Franz Mohr (Moor) muskétás a salzburgi érsek szolgálatában. Még a kiképzés alatt ismerkedik meg a szegény sorú lánnyal, akit azonmód cserben is hagy, sőt a szolgálatból is dezertál, amikor kiderül, hogy a lány teherbe esett.

A keresztapaságot az utolsó hivatásos salzburgi hóhér vállalja, de magán a keresztelésen ő sem vett részt, egyik rokona képviselte. Anyjának összesen négy gyermeke volt, mindenik hasonló jogi — és erkölcsi, ami abban a korban sokat jelentett — státuszban, mint Joseph.

Utóbbinak kiváló zenei tehetsége van, szeret énekelni, megtanul gitáron játszani. Tehetségére felfigyelt az egyik zeneszerető salzburgi plébános, az ő támogatásával járhatott iskolába. 1808 és 1810 között filozófiát tanult a kremsmünsteri (Felső-Ausztria) bencés kolostor líceumában. 1810 és 1811 között ismét Salzburgban volt, a líceumban. 1811-ben belépett a szemináriumba, és 1815. augusztus 21-én szentelték pappá. „Törvénytelen gyerekként” a pappászenteléséhez úgynevezett dispensatiót, pápai felmentést kellett kapnia. Ami szinte az utolsó percben érkezett meg.

Amikor nagy kihívások előtt vagy között állunk, gyakran csak megfigyelők lehetünk; a gondolkodás már csődöt mondott, és ilyenkor ez a legtöbb, amit tehetünk. Valamit rossznak nevezünk, valamit jónak, de igazából alig tudunk valamit.

Történnek a dolgok, és megpuhítanak. Rájöhetünk, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk, és hogy az élet bármilyen irányba elindulhat. Megdöbbenünk a lehetőségek lüktető valóságától. „Krisztus megszabadít” — írta Mohr. Ennyi van.

Első szolgálati helye tehát Mariapfarr. Itt született meg a Csendes éj szövege, hat versszakkal. Az első versszak 4. sora az eredetiben valahogy így hangzik: göndör hajú kisded… A mariapfarri gótikus oltárképen valóban egy szőke, göndör hajú gyermek ül Mária ölében, fogadva a napkeletiek hódolatát. Nyilvánvalónak vehető az inspiráció.

A gótikus szárnyasoltár táblaképeit 1494-re datálják, és egy stájer mesternek vagy a „mondsee-i mesternek” tulajdonítják. Bármelyikük volt is, egyikük neve sem maradt fenn, de beépültek a történetbe. Egyfajta spirituális geográfia ez, ahol az ösvények akkor is megmaradnak, ha senki nem járja őket: befüvesednek és lekerülnek a térképekről, de a geológia, a hegyek, dombhátak, mezők őrizni fogják mindörökre, mert eredendőbb, mint a járásunk — és szerethetők még emlékükben is, akár a lombjukvesztett fák télen.

Amúgy is csak a szeretet marad utánunk (némi nehézfém és egy X-hashtag :)), aminek még a visszavonulása is nyomot hagy, mint apálykor a tengervíz a part homokjában.

A gyenge tüdejű Joseph viszont nem bírja a hideg, nyirkos hegy-völgyi levegőt, ezért visszaküldik Salzburgba, ahonnan Oberndorfba rendelik segédpapnak. Itt barátkozik össze a nála pár évvel idősebb arnsdorfi kántortanítóval, Gruberrel, aki nőül vette elődje özvegyét, így van oka maradni is — de igazából nagyobb közösségbe vágyik, ami nem csoda, mégpedig két okból: bővül a családja. A települést ekkor még Armsdorfnak hívják, ami magyarul annyit tesz: Szegényfalu, bár az Arnsdorf névalak régebbi és minden valószínűség szerint személynévi eredetű.

Valóban nem nagy település, környékén több gazdasággal, amit mi tanyaként, bokorként ismerünk. Legtöbbjük ma is megvan. Amúgy zarándokhely is, úgy értve, hogy már korábban is az volt, mielőtt a Csendes éj megszületett volna. Gruber idejében három bencés pap, mondhatni rotációban, folyamatosan misézett a zarándokoknak, így hát Gruber, aki sekrestyés is volt, nem lehetett könnyű helyzetben.

Egy 1820-as feljegyzés szerint a templom felszentelésének nyolcnapos ünnepe alatt akkora volt a tömeg, hogy a harangozó fiúk a templomon keresztül nem tudtak feljutni a toronyba, hanem létrán másztak a toronyablakig.

Ma is minden megválasztott salzburgi érsek első zarándokútja Arnsdorfba vezet. Csinos későgótikus templom, szokásos későbbi bútorzattal; 2020-ban általános felújításon esett át. Benne Gruber eredeti orgonája, immár egérbiztosan.

Mohrnak itt sincs nyugta: most nem egészségügyi, hanem erkölcsi problémákkal, illetve ilyen jellegű vádakkal kell szembenéznie. Főnöke (ki is volt, tudja még valaki?) már 1818 októberében megvádolta a felettesei előtt, hogy a lelkipásztorkodás és a tanulmányok terén hiányzik belőle „a bölcs megfontoltság és a látható szorgalom, nincs különösebb öröme az iskolában és a beteglátogatásban, és nem él kifogástalan papi életet, sőt az alárendeltség szükséges lelkülete is hiányzik belőle, valamint az ellenkező neműekkel viccelődik, gyakran pedig nem építő énekeket énekel.” Talán „az alárendeltség szükséges lelkülete” a kulcsmondat, nem is kellene továbbmenni. Ügyét egy egyházi testület megvizsgálta, a vád alól felmentette, Mohr Oberndorfban maradhatott — és 1818 karácsonyán…

Mohr aztán 1819 szeptemberében mégis elhagyta Oberndorfot; további kilenc szolgálati hely következett. A legutolsón, Wagrainban tíz évet töltött, ott hunyt el 1848. december 4-én, oda van eltemetve. Részben. Mindjárt következik.

Wagrainban elintézte, hogy új iskola épüljön ott, ahol korábban csak egy tanterem volt több mint 100 gyermek számára; szociális alapot hozott létre, hogy a nincstelen szülők gyermekei iskolába járhassanak; támogatta a tűzoltóságot, egyházi kórust alapított, valamint gondoskodott az idősekről és a szegényekről.

Öregotthon épült a szervezésében azoknak az idős, sokszor beteg, tehetetlen személyeknek, akiket kitettek valamelyik urasági szolgálatból, illetve a vele járó cselédlakásból, és nem volt hová menniük.

Amikor elakadt az építkezés, eladta a tehenét, és így tudták folytatni a munkát. Nincstelenül halt meg, a szegények temetőjébe temették.

Egyetlen értéktárgya maradt az utókorra: a gitárja. Hányatott sorsa volt ennek a hangszernek, még kocsmai verekedésbe is belekeveredett (ütős hangszerként használták, holott pengetős :)), de hiteles a története. Ma a halleini Csendes Éj Múzeum őrzi.

Egyébként három nagyobb „Csendes Éj Múzeum” van a környéken. Mohrról utolsó állomáshelyén is megemlékeznek minden karácsonykor, itt is megvan az egyedi szertartás: a szentmise alatt az ének első két versszakát két férfihang, a 3. és 4. versszakot a templomi kórus, az 5. és 6. versszakot pedig az egész gyülekezet énekli.

És akkor következzék a koponyájának sorsa.

Joseph Mohrról nem készült egyetlen kép sem. Ezért amikor 1912-ben Josef Mühlbacher pap és szobrász felkérést kapott Mohr szobrának elkészítésére, kezdeményezte, hogy exhumálják a koponyáját, hogy a tervezett emlékműhöz hiteles formája legyen. A Gruberről készült szobrot az unokájáról mintázta, Mohrnak azonban nem volt egyenes ági leszármazottja.

Megkapta az engedélyt, kiásták a koponyát, el is készült a szobor — tulajdonképpen csak a fej —, és készült volna az egész alakos szobor is Wagrainba, ahol Mohr az utolsó éveit töltötte, ahová eltemették. De jött az első világháború, járvány, infláció, és az emlékmű ötletét elvetették. Volt fontosabb dolog az országban és a településen. A koponya viszont maradt Mühlbachernél Bécsben.

Háború után lassan rendeződtek a viszonyok, és az árvizek miatt lebontott oberndorfi templom helyére emlékkápolnát terveztek; 1924. augusztus 15-én ünnepélyesen le is tették az alapkövét. A kápolna építése lassan haladt, végül a bajor állami oktatási tisztviselők szövetségének támogatásával épült fel 1937-re.

Mohr koponyáját nem tették vissza a sírba, hanem befalazták az emlékkápolnába. És arra is kérték a szobrászt, hogy alakítsa át a szobrot Mohr–Gruber szoboregyüttessé, hiszen — nagyon helyesen — az ének kettejüké.

A szobrot már 1928-ban felavatták, a helyi plébániatemplom előtt áll, de egy másolatot a kápolna mellett is elhelyeztek. A szobron Gruber gitározik, ami nem felel meg a történelmi tényeknek, de ez már apróság.

Az emlékművön, Gruber szobrának alján a MANCUS (gyenge, csonka, befejezetlen) felirat olvasható, ami arra utal, hogy a szobrász jobb keze egy agyvérzés után lebénult, és a Gruber-portré munkálatait a képzetlen bal kezével fejezte be.

A Josef Mühlbacher által öntött Mohr-fej is érdekes utat járt be a Bécs – Kufstein – Rio de Janeiro – Kufstein vonalon. Ma a kufsteini erőd Csendes éj emlékszobájában áll. Kufsteinre később még visszatérünk.

Néhány személy, közösség és család, akik segítették az ének elterjedését.

A dal először az akkoriban szokásos paraliturgikus karácsonyi alkalmon hangzott el, tehát nem a szentmisén, hiszen nem volt része annak.

Elterjesztésében elsőként talán a Karl Mauracher nevű orgonaépítő vett részt, aki többször járt az említett két településen, ismerte a szerzőket, és valahol meghallotta az éneket, amit el is kért tőlük. Vitte magával más közösségekbe is, amerre megfordult. Először a saját falujába, a zillertali Fügenbe.

A 19. század elején számos zillertali család egészítette ki jövedelmét vándorkereskedőként, főként telente. Mivel Zillertalban hagyományosan ápolták a népzenét, a kereskedők egy része zenével és énekkel csalogatta a vevőket a standjához.

Emlékezetes formációt alkottak ebben az időben a fügeni Rainer testvérek, akik igen népszerűek voltak a vásárokon, és akik 1822 októberében I. Ferenc osztrák császár és I. Sándor orosz cár előtt is felléptek. Ezzel komoly hírnévre tettek szert, és még inkább megnőtt az érdeklődés irántuk.

Nem igazolható, hogy már itt, az uralkodók előtt elénekelték a Csendes éjt, de van ilyen vélemény is. 1824 és 1843 között bejárták Németországot, Nagy-Britanniát és Oroszországot, és énekeltek parkokban, vendéglőkben, szalonokban, koncerttermekben és színházakban.

Egyszerű parasztoknak, a „természet gyermekeinek” tekintették az öt testvért, és azt tartották róluk, hogy hiteles osztrák népdalokat énekelnek. Ezek közé sorolta az első évek nemzetközi hallgatósága a Csendes éjt is. Az ének — még ha hamis besorolással is — terjedni kezdett.

Mára az UNESCO Ausztria nemzeti örökségeként, mondjuk ausztriákumként tartja számon.

Egy másik tiroli család is hasonló indíttatásból járta a környéket.

A Strasserek például ismert vándorkereskedő család voltak: az özvegy édesapa, Lorenz Strasser négy gyermekével közeli és távoli piacokra utazott, ahol ágyneműt, fehérneműt, kesztyűket és „rugalmas derékszíjakat” árult. Hogy felhívják a figyelmet az árujukra, a gyerekek énekegyüttesként „hamisítatlan tiroli dalokat” énekeltek, ami nagy népszerűséget hozott nekik.

Többek között a Csendes éj is szerepelt a repertoárjukban, ami azt jelentette, hogy a vándorénekesek között már kezdett elterjedni, és igen népszerű volt a karácsonyi ének.

A lipcsei katolikus plébánia orgonistája és kántora a városban meghallotta a dalt, és felkérte a testvéreket, hogy énekeljék el a karácsonyi misén Lipcse ikonikus épületének, a Pleissenburgnak a kápolnájában. Ezzel a tiroli énekesek a város beszédtémájává váltak. Távozásuk előtt egy koncert szüneteiben léptek fel.

A helyi újság is beszámolt erről az eseményről: „A szünetben a Ziller-völgyből származó Strasser család három kedves lányát és egy fiát (kereskedők, nem hivatásos énekesek) kérték fel, hogy adjanak elő néhány tiroli nemzeti dalt, akik olyan szépen énekeltek, hogy a hallgatóság hatalmas tapssal fejezte ki elismerését.”

A Strasser testvérek 1832/33 telén ismét Lipcsében voltak, és bár nem szerepelt a műsorban, egy újsághirdetésben megjelent kérésre előadták a Csendes éjt is, ami továbbra is tiroli népi dalként szerepelt. Ezt most nyomtatásban is megjelentették: először 1833-ban szórólapokon, majd 1840-ben gyűjteménybe kötve is.

Lipcsei sikerüknek köszönhetően Strasserék ettől kezdve kizárólag az éneklésből éltek, bejárták egész Németországot, énekelték és tanították többek között a Csendes éjt is. Berlinben a székesegyházi kórus a karácsonyi misékre átvette az éneket, így ismerte és szerette meg IV. Frigyes Vilmos porosz király is.

Emberileg neki köszönhető, hogy a szerény Franz Xaver Gruber 1854-ben végre tisztázta a dal szerzőségét, amelyet addig tiroli népdalként ismertek. Udvari szertartásvezetője 1854-ben ugyanis azzal a kéréssel fordult a salzburgi Szent Péter apátsághoz, hogy küldjenek egy példányt a dalból, amelyet tévesen Michael Haydn (1737–1806), Joseph Haydn testvére művének véltek. Így kezdtek el tulajdonképpen nyomozni, hogy ki lehet a dal szerzője, és ekkor jutottak el a már Halleinben élő Franz Xaver Gruber zeneszerzőhöz, aki írásban nyilatkozott a szerzőségről.

Ő aztán 21 évi arnsdorfi szolgálat után Halleinbe költözik — sajnálatos módon megfogyatkozott családjával —, és ott is hal meg 1863-ban, 28 évi szolgálat után.

Sírját az egész temetővel együtt fölszámolták; jelképes sírja a régi tanítói lakás előtti téren létesült később, illetve annak mai, díszes formája egészen friss. Későn kapcsol az utókor. Azonban mi más lehetne a tér neve, mint Gruberplatz.

1914-ben a német és brit katonák együtt énekelték a Csendes éjt az úgynevezett karácsonyi fegyvernyugvás idején. Több helyszínen is. Többen megerősítik, más történészek szkeptikusak az eseményt illetően. Franciaországban emlékhelye is van, megható film, reklám is készült a témában. De hihető: 1914 karácsonyán még lehetséges volt a barátkozás, még a harag, a fájdalom, abosszúvágy nem ette be magát olyan mélyre a katonák lelkébe.

Egyes helyszíneken néhány órán át tartott, egyes területeken egészen karácsony másodnapjáig — vagy ahogy angol nyelvterületen ismert: Boxing Dayig —, sőt elszigetelt zónákban egészen újévig.

Rövid epizód volt ez a hosszas öldöklés éveihez képest, de elhúzta a sötét kárpitot az emberi lélek szentélye elől, engedett belelátni. A madarak sem feltétlenül pihenni szállnak le, gyakran csak azért, hogy közelebbről is megnézzék a tájat, hogy emlékezzenek rá a visszaútjuk során.

Jó hangulatban érkezünk Oberndorfba, aminek magyar fordítása tulajdonképpen Felsőfalu; a Csendes Éj Kápolna környékén gyülekeznek az emberek. Késő estig tart a purpárlé, fúvószenekar közreműködésével.

„Nálunk ez családi hagyomány — mondja egyik résztvevő —, minden évben eljövünk ide, megtesszük ezt az utat. Ezzel kezdődik a családi karácsonyunk.”

„Ez a mi örökségünk — mondja egy 60-as férfi. — Mi ezt ápoljuk, nekünk ez már természetes. Részt veszek az előkészítésben, igazi közösséggé kovácsol minket ez a hagyomány.”

„Segít lelkileg ráhangolódni az ünnepre” — fogalmazza meg tömören egy fiatal nő.

Mivel világi szervezés, senki nem érzi idegennek magát benne, bármilyen felekezetű, vallású, anyanyelvű is legyen. Tisztában kell lenni azzal is, hogy ma már nincs olyan hagyomány — de talán sosem volt —, amely Krisztus követésének minden részletét képviselné és vállalná, amely végigvezetne az életen anélkül, hogy kérdés, kétely lelógna a peremén.

Salzburgba visszatérve három istentiszteleten vettünk részt. Protestáns közösség több is van a városban, de késő este már egyikben sincs szolgálat; az éjféli mise másik hagyomány. Azok közül válogattunk.

Az első 10 órakor kezdődött. Már nagyon sokan voltak, mire odaértünk, az ülőhelyek mind foglaltak, az oldalhajókban is már sokan álltak — pedig ennek a templomnak a szerkezete onnan nem sok rálátást enged a kórusra, tulajdonképpen semmit. Nem ez a lényeg, de mindenképpen szót kell ejteni a salzburgi ferences templom építészeti sajátosságairól.

A főhajót és a két mellékhajót meghagyták az eredeti román kori stílusában, amikor megjelent az új idő új technológiája, nevezetesen a gótika. Attól kezdve a román kori templomok elavultnak tűntek, sötétnek, nyomottnak. Itt azonban nem bontották meg az egész templomot, csak a nyugatra néző szentélyt építették át.

Aki nappal látogatja meg a templomot, annak azonnal szembetűnik, hogy a hajóban legfeljebb félhomály van, az egész szentély azonban világos, nyílt, hívogató, emelkedett.

Következett a bencés nővérek apátsági temploma a Nonnbergen, 11 órától.

Arányos gótikus templom, viszonylag egységes szerkezettel. Kissé késve érkeztünk, már nem mentünk ülőpárnáért, hogy ne zavarjunk, így csupasz deszkára ültünk a hátsó sorokban, tulajdonképpen a Westwerkben.

Gyönyörű a nővérek latin gregoriánja, szívesen hallgatjuk őket, sajnos kissé el vannak rejtve a kórus bal oldalán. Mintegy tucatnyian lehetnek, de az oszlopok mögött előnytelen a helyzetük: a gótikus templomok architektúráját nem az akusztika sugalmazta.

Mise után a pap villámgyorsan távozott, a nővérek pakolnak a templomban. Kissé háborgunk ezen. Már másutt is láttunk ilyet, mintha a nővérek a liturgia cselédei lennének, holott együtt celebráltak a pappal. Nem a mi dolgunk persze, és bizonyára örömmel teszik; az is lehet, hogy úgynevezett levezető elmélkedésük része.

Éjfélkor a dóm következik. Itt sincs már ülőhely, természetesen.

Két adminisztrátort is megkérdeztünk az istentisztelet után, mindkettő hétezerre saccolta a résztvevők számát. Amikor beléptünk, még nem gondoltam volna, hogy ennyien lehetnek, de utána, látva az instant padsorokat, az oldalhajók, a kereszthajók népét, el tudom fogadni.

Korábban jártunk fent a karzaton, az valóban tekintélyes méretű.

Itt minden első osztályú volt. Érsek úr celebrált, utána több nyelven köszöntötte a résztvevőket. Hihetetlen orgonajáték, énekkar, szólisták, fiatal lányokból és fiúkból álló kórus éneke.

Van az az esztétikai és közösségi élmény, ami felszakítja még a letapadt kételyt is, és felkiált az ember: Christus natus est! Kristálytiszta bizonyosság, homály sem maradt rajta. „Szív szárazon nem maradt” – mondhatjuk Nyírő József után.

A mennyország ködmentes légkörében a látási távolság végtelen, nincs ok önvédelemre, sem félelemre. Minden jöhet, mindent nyitott szívvel fogad.

Joseph Mohr 1813-ból származó imája:

Ó, Jézus, egyetlenem, örök reménységem!
Téged hívnak a jámbor lelkek.
Ó Jézus! Legkedvesebb név, lelkek igaz barátja!
Hangod lágy, neved mint a méz,
mennyei ital a szívnek!
A lélek sötétségét oszlasd el, a világot töltsd be édességeddel!
Maradj velünk, Uram, és add nekünk világosságodat!
Oszlasd el a lélek sötétségét! Maradj velünk, Uram!
Alleluja!

A legismertebb magyar változat fordítója ismeretlen.