David Whyte költeményei

David Whyte (sz. 1955) angol-ír költő. 1981 óta az Egyesül Államokban él. John O’Donohue jóbarátja volt, akinek munkásságáról korábban két írásban is megemlékeztünk. https://www.azarandok.hu/anam-cara/; illetve: https://www.azarandok.hu/anam-cara-2/

Szerzői jogi kérdések a lap alján.

„Az a nagy hibád, hogy úgy játszod életed drámáját, mintha társtalan lennél. Mintha az élet ravasz bűntények sorozata lenne, ahol nem maradt egyetlen nyom sem annak, ami a megoldáshoz elvezetne. Ha elhagyatottnak érzed magad, az azt jelenti, hogy nem érzékeled környezeti világod intim jelzéseit, elvesztetted a nyomot… Tedd le a magányod nyomasztó terhét, és kapcsolódj be a világod diskurzusába. Vedd észre, hogy minden párbeszédet akar folytatni veled, még a vízforraló is énekel, miközben vizet forral a teádhoz…” részlet TED-előadásából.

Költő születik/lesz

Fiatal kutatóként a Galápagos-szigeteken dolgozott, ahol egy vakmerő kalandja során majdnem életét veszítette. Ez még a mobiltelefonok előtti időben történt, de már a Bundesliga megalakulása után, csak hogy némiképp szűkítsük a periódust 🙂 Ezek után hazatért Angliában lakó édesanyjához, és ír szokás szerint whiskyt kortyolgatva beszélgettek az elmúlt időszakról [édesapja angol, Yorkshire-i, ő is ott nőtt fel, édesanyja viszont ír – irish:)]. Beszámolt útjairól, dolgairól, de nem említette balesetét, amelynek során majdnem megfulladt. Édesanyja elmondta, hogy minden nap imádkozik érte, és volt egy szörnyű álma vele kapcsolatban. David megdöbbenve hallgatta a beszámolót, hiszen édesanyja tökéletesen leírta azt az esetet, illetve azokat a körülményeket, amiket ő megélet a világ másik felén. Nem kívánjuk a történetet misztifikálni, de a leírás egyedi, már csak azért is érdemes elolvasni. Hogyan lett természettudósból költővé. Részlet.

„[Édesanya] …Álmomban lehajoltam, és a tarkódnál fogva megragadtalak. Kiemeltelek [az óceánból], és kitettelek egy biztonságos sziklára. Amikor felébredtem, nagyon boldognak éreztem magam, hogy megmenthettelek.

[David] Teljesen elképedve néztem anyámra. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen pontos leírását hallottam egy távoli események, amiről rajtam kívül más nem tudhatott, annak az ijesztő traumának a valós körülményeit, amit megpróbáltam elfelejteni. Miközben beszélt, a hullámok zúgtak, permetük lüktető susogása és közeli madárhang hallatszott… Ezután elmondtam anyámnak magát a személyesen megélt történetet. Egy ideig felváltva bámultuk poharunkba és egymásra.

Aztán nevetni kezdtünk az egész történet abszurditásán. Hátborzongató, nem igaz, kérdeztem. Kalandozom a világban, mint Indiana Jones valamiféle sebezhetetlen változata, aki ura minden erőnek és helyzetnek, de a halál torkából végül mégiscsak az anyám ment meg, mint a lovasság bevetése egy csatát az utolsó pillanatban. Aztán együtt emeltük poharunkat, és hitetlenkedtünk a jelenség fölött. De ahogy a kicsit elcsendesedtünk, kezdetem átélni egy bensőséges érzést, hogy ezen a világon tulajdonképpen minden mindennek testvére. Amit mi személyes érzésnek tekintünk, valahogy már kint van a világban is. A létezés egyedisége csak a történet fele, minden egyedi megélésünk tudatos és tudattalan beszélgetésben van külső valóságokkal. Az összetartozás különös ökológiája, amelynek a Galápagos-szigeteken tanúja voltam, úgy érvényesül, mint egy hullám, amely végigvonul az egész életen. Egy nyirkos Yorkshire-i estén, a kandalló előtt ülve úgy éreztem, mintha a kinyilatkoztatásnak és az összetartozásnak ezek a hullámai eljöttek volna, hogy magukkal ragadjanak, ahogyan a csendes-óceáni hullámok egyszer már megpróbálták.

Bármilyen hatalmunk is van a világban, a munkánkban, az irányításban, a képzeletünkben, ezek egy sokkal tekintélyesebb világ ajándékai, egy hatalmasabbé, mint amit mi magunk teremtettünk. Egész életünkben egy mélyebb, gazdagabb teremtési szándéktól függünk, amely közösségre hív magával, egy olyan erőtől, amely egy finom érintéssel képes átalakítani minket.

Egymást köszöntve emeltük újra a poharat, és megint nevettünk. De aztán ahogy lenyugodtam, és elcsendesedett körülöttem minden, határozott beszélgetést kezdtem önmagammal: David, gondold újra mindazt, amit eddig tartottál önmagadról. Olyan erők munkálnak a világban, amelyekről halvány fogalmad sincs. Itt van például ez a törékeny nő, aki előtted ül, aki szponzorálta a tagságodat ebben a kiváltságos világban, és úgy tűnik, hogy továbbra is fizeti tagdíjad egy jelentős részét.

Olyan érzésem volt, hogy egyszerre megállt körülöttem az idő. Nem érdekel az egésznek a pszichológiája, sem az anyám intuitív megérzése, amit már sokszor megtapasztaltam. Igen, felkészültem arra is, hogy elhiggyem, hogy a közbenjárás valódi. Azaz az ő figyelmes, szeretetteljes jelenléte nélkül elsöpört volna a hullám. De függetlenül az egésznek a messzemenő pszichológiai összefüggéseitől, valami fontosabb történt bennem. Abbahagytam azt a törekvést, hogy mindent magam próbáljak megtenni. Nem vagyok több mindazoknál, akik velem együtt vannak ezen a világon. Nem akartam többé uralni és irányítani a sorsomat. Úgysem az enyém.” (The Uncanny Dream That Saved Me from Disaster – Egy nem mindennapi álom, ami megmentett a tragédiától)

Hála a sötét völgyekért

Egy dolgot meg kell tanulnod,
a világ, meghatározás szerint,
felszabadult a teremtésben.

Add fel hűtelen bolyongásaid,
és az egyetlen utat figyeld,
amelyikhez tartozol.

Néha egy halálos árnyék súlya,
az elesettség sötét mélye kell ahhoz,
hogy megtanuld:

bármi vagy bárki,
aki nem elevenít téged,
nem a te kereszted.

A zarándok – Finisterre

Kiderült végül, hogy utad a nap járását követte,
oda, hol a víz bíbor palástban koronáz.
Váratlan tűnt fel a nyugodt hold mögötted,
árnyai szénrajza nyomodat törölte.
A talaj elfogyott, a vissza lezárva, nincs út a jövődbe.
De nézd csak, glóriád merészen indul a habokon,
megy, ahová légiek tartanak, ha szeretnéd, int feléd.
Nincs más út, csak át a túlpartra, messzire, el innen,
arra, hol hullámok homlokát kőhideg part méri.
Ki velük, elavult levelek! Sarkaik lobbannak,
lángjukkal táplálva, világtól búcsúznak,
hamujuk összezár az alkonyat színével;
batyudat átnézed: ezt viszem, az marad;
ígéred, mit ígértél, ki eddig elhozott,
végtelen parton állsz, leveted sarudat,
más útra lépsz, tehát nem feladod,
mert tényekkel dacolva,
egy részed átmehet,
nem leszel terhükre,
szisztolét mímelve,
hullámok kísérnek.

[latin eredetű, finis Terræ = A világ vége – A kontinentális Spanyolország nyugati csücske. A Szent Jakab-út utolsó állomása, ahol egyesek elégetik a cipőjüket, egyéb dolgaikat, azaz jelképesen felszámolják a múltjuk egy részét]

Belső utazás

A hegyek fölött megvillan
a vadludak karcsú teste,
röptük még fény kerít,
mikor fárad elő az este.

Apró rajzuk fent az égen,
az alkony kormos üvegén,
derűt szűr a kék világra,
bár sötétet sarjad a lég:
a fény tartós kötelék.

Ami örök, fel van írva
az egek nyitott tenyerén,
az írások közt megtalálod,
– a menny nem szénatér, –
azt az ismert mondatot,
mit sorsodra is rávezetett,
mikor útra készített.

Szíved szent származás,
de bús testért könyörög,
végül sötétség tárja fel,
távoli csillagát.

Lángja majd megnézi,
fénye majd felírja,
hol a szabadság
számodra elvonul.

Vagy talán tüzekből
megmaradt korommal
írnak fel örömhírt
a könnyű hamuba,
ha a parázs is leszakad.

Lám a fény besárgul,
félő, hogy alkonyul,
de te nem búcsúzol,
egyre csak érkezel.

Látomás

Időnként nem kellene más, csak néma óceán,
hullámok ujjbegyén, vizeknek ezüstjén, csillogás,
színek kaszkádja az est mélyülő szövetén.

Nem okosság, vagy üres monológ,
csak Istentől egy szelíd bók.

Pironkodni, tétovázni gyáva molyként,
mert már szereted, őrülten ismered,
de fájdalmát még nem érzed.

Hogy szabadon szárnyalhass,
fényes felhőkön ugrálhass,
és ne törd össze magadat.

Egy érintésért jönni világra,
égni a peremén, árulást nem látva,
tested nem marad soha magára.

Azt kéred, a fonódó karokat,
mi jár imádhoz, vagy annál is bátrabbat,
az csak egy iránytű, mi otthonát keresve,
kezedben remegve, izgalmad kijelzi.

Ahogy néznek, úgy láthatnád,
ahogy látod, úgy ismernék,
és amit ismersz, úgy legyen,
ha látható vagy, jólesnék,
hogy a mindenség rád figyeljen,
megtekintsen.

„A kimerültség ellenszere nem feltétlenül a pihenés, hanem a teljes szívűség.”

–        –           –           –           –           –           –           –           –           –           –           –           –

Szerzői jogi kérdések.

Magyarul ezideáig egyetlen műve sincs kiadva. Az itt közölt fordítások a honlap tulajdonosához tartoznak. A tervezett gyűjtemény nemcsak verseket, hanem prózát, elmélkedést is tartalmaz.

Verseinek és más írásainak eredeti megjelenési helye az Egyesült Államok. Az ottani szerzői jogi törvények szerint költemények esetén, fordításokra, „jelentős rész” alatt nem kell engedélyt kérni a kiadótól, mint arról egy témára szakosodott iroda tájékoztatott. A „jelentős rész” pontosan nincs meghatározva, de mint ahogy a fogalom is jelzi, inkább arányt jelez, nem mennyiségi kérdés. A méltányos felhasználást, ha a kérdés felmerül, rendszerint eseti alapon határozzák meg, olyan tényezők figyelembevételével, mint a felhasználás célja, a szerzői jogi védelem alatt álló mű jellege, a felhasznált mű mennyisége és az eredeti mű piacára gyakorolt lehetséges hatás.

Kísérleti jellegű fordításaink egyelőre nem indokolják kiadói engedélyek beszerzését. Mindazonáltal mindig csak néhány verse lesz fent a honlapon.