Anam Ċara 2

John O’Donohue: Anam Ċara, A Book of Celtic Wisdom

2. rész. Ízelítő a könyvből.

„Nagy kiváltság, hogy itt lehetünk, bennünk feneketlen mélységek, körülöttünk egy elfátyolozott Univerzum. Mégis, mindent elkövetünk, hogy elfelejtkezzünk arról a lehetőségről, amit az ittlét által kaptunk. Rilke azt mondta: „A jelenlétben annyi minden benne van”, és hátborzongató, hogy a társadalmi valóság mennyire el tud tompítani és zsibbasztani minket, hogy életünk misztikus csodája teljesen észrevétlen marad számunkra. Pedig itt vagyunk. Vadak és vészesen szabadok.” John O’Donohue

A dualizmus meghaladása

Jóllehet a kelta elme nem volt sem diszkurzív sem szisztematikus, legalábbis a fennmaradt írott források szerint, mégis, lírai elmélkedéseikben és örökített imádságaikban, illetve az élet és a halál, a látható és a láthatatlan, az ittlét és a minden láthatón túli téma említésekor egyfajta magasztos egység jelenléte érezhető, állítja a szerző. Ugyanúgy, ahogy félelmetes vihar és végtelen nyugalom, napfény és örök sötétség pl. az óceán fogalmában egyesül. Próbáljuk megközelíteni és megérteni a dualizmus feloldódásának kelta hagyományát, amiben a spirituális tartalmak nem egymásnak feszülnek és így kioltódnak, hanem ellentétükbe integrálódnak, ezzel hatásuk és jelentésük megnő, mindeközben nem veszítik el sajátosságaikat. Eszerint a realitás és az álom hamis kettősség, a távoli és a közeli ugyanaz a hely, az Univerzum mellkasa elérhetetlen messzeségben hullámzik, de lélegzete eléri ajkunk. Ott lehetünk általa, ahol a teremtés tésztáját gyúrják, ahol a megvárható csodák készülnek, olyan légkörben, ami közömbösíti a hamis elvárásokat, ahol az ember azt érzi, amit szeret, és azzal van, amit érez, ahol angyalok kotyvasztják a könnyeket, nem az állagukat, hanem a jelentésüket.

Azonban óvatosan, hiszen nem akármilyen kételvűségről van szó. Nem természettudományos, szociológiai vagy akár erkölcsi dualizmus a téma, bár utóbbi néha beleér, ezért megtévesztő. Ismerhetjük máshonnan, hogy az erkölcsileg reálisan tisztább élet nem feltétlenül előkelőbb a bekormozott élettel szemben, amennyiben előbbi az egyébként jól palástolható önhittséggel „szennyezett”. Ráadásul még utóbbi is elfogadhatóbb, mondhatni úgy is, hogy gusztusosabb, mint a taktikai empátia, ami inkább performansz mint jellemvonás, inkább mimika, mint érzés, és éppen megtévesztő mivolta miatt kelthet mély zavart az emberi kapcsolatokban. Természetesen minden terület tartalmaz hamis kettősségeket, és ezek felfejtése is érdekes felismerésekhez vezethet. Pl. a szegénység ellentéte nem a vagyon, hanem a társadalmi igazságosság (a „dolgozó szegénységé” mindenképpen), a „mindig” jelentése sem „örökké”, hanem a folyamat teljes ideje, ellentéte pedig nem a „soha”, hanem a „befogadott hatás”, ami tudniillik megváltoztatja a dolgok menetét, így azok nem tarthatnak „mindig”, legalábbis nem abban a formában. Csoda ellentéte az apátia, a hité az önelégültség, a szereteté a tétlenség, a semmi.

Esetünkben azonban alapvetően arról a dualizmusról, illetve annak leleplezéséről van szó, amibe folyton beleütközünk egy ilyen elmélkedés során, test-lélek, külső-belső, földi-égi, szent-profán, mulandó-örök, stb. Nem pusztán elmélkedés-technikai feloldással van dolgunk, a hatás a világkép vonatkozó részét is befolyásolja, de hogy ez milyen sorozatot indít el az emberben, az már nagyon egyénfüggő. Amint pl. realitásvesztés egyaránt származhat rajongásból és rettegésből, ráadásul, és érdekes módon, egy ilyen esemény megélése valaki számára lehet akár tapasztalat-bővítő is, tehát nem feltétlenül vált ki szorongást vagy veszteség-érzést. „Körbejárjuk a szent értékeket, majd post hoc érveket osztunk meg egymással arról, hogy miért van nekünk annyira igazunk, és miért tévednek ők annyira. Azt hisszük, hogy a másik oldal vak az igazság, az ész, a tudomány és a józan ész iránt, de valójában mindenki elvakul, amikor a szent tárgyairól beszél.” (Jonathan Haidt)

A kelta gondolkodásban ismeretlen és idegen volt a dualizmus, emlékeztet többször is a szerző, a test és a lélek puszta szembeállítása érthetetlennek tűnt volna számukra, nem beszélve minősítésükről. Szemükben ezek ikertestvérek voltak, nem pusztán konstruálta egyikük a másikat, természetes módon létezek egymás számára, és kapcsolódtak egymáshoz. A lélek a testhez, a test a lélekhez. „Még nem létezett a keresztény erkölcsiség dualista, felosztó és megosztó befolyása, amely később oly sok kárt okozott e két kedves és egyébként természetes módon összefonódott jelenlétnek.” A kelta tudat élvezte ezt az egységes és lírai szellemiséget, amelyik értelemszerűen tele volt érzékiséggel. Kövessünk a szerző egyik gondolatmenetét. „A fény az élet anyja. A Nap adja az élethez a fényt és a színeket. Segíti a füvek, a növények, a falevelek és a virágok növekedését. Mindezekhez hozzárendeli a görbült föld erotikus formáit, felébresztve a vad érzékiséget.”

A sötétség lefogja fénylátásunk, a tükör túlsó oldalára rejti a valóságot, azaz rávesz az újabb, illetve külső események böjtjére, és így befele nézelődhetünk, tehát nem gyászra süllyeszt el testében, hanem segít egy másik forrásból szomjat oltani. Egyben naponta rádöbbent arra, hogy ez a világ képes egyszerre és együttesen ilyen látványosan és hirtelen megváltozni. Amint a homály kimászik barlangok mélyéről, előbújuk pincékből és kövek alól, csendet borít a világra, tekintetünket utaztatja befele, illetve valamiféle égi csónakban, tereken és időn túlra. Majd a megélt érzés által bekebelez egy boldogabb állapotba.

A félelem például túl sötét szó, hogy az éjszakához rendeljük, mert a természeti sötét nem más, mint a nappal kerete, úgy értve hogy nemcsak az idő eltüntetésében egyeznek, hanem ugyanaz a természetük is, egyik tartozik a másikhoz, egymás nélkül értelmezhetetlenek. Ugyanaz a tükör, csak más oldalról nézve. Ami különbözik, az az aláírásuk, és ez az, ami nagyon sokakat megtéveszt. „Kettős hatású tükör” tulajdonképpen minden tükör meghatározása, a megnevezés mégis arra az imaginárius visszaigazolásra utal, ami maga is kész megkérdezni: és én hogy nézek ki?

Idézi a középkori legendák hősének, Amairgen, a miléziaiak  (írek ősei) költőjének versét, aki amikor partra lép az Ír szigeten, hogy népe nevében birtokba vegye a földet, így nyilatkozik: „’Én vagyok a szél, a tenger lélegzete, én vonulok végig az óceánon, én vagyok a hullámzás hangja, a hét csata bikája, a keselyű a sziklán, villanás a naptól, a legpompásabb növény a földkerekségen, én vagyok a szilaj vaddisznó, a folyóban élő lazac, a széles tó a síkságon, és minden titkok tudója, a harci lándzsa hegye, isten, aki a szenvedély lángját meggyújtja. Ki szórja szét a fényt a dombok ormain, ki találja ki a Hold korát? Ki tudja megmondani a helyet, ahol a nap nyugszik?’ – A hagyomány szerint ez az első vers, amelyet Írországban írtak. Ebben nincs dualizmus. Minden egyetlen rendszer része, az erők összefűződnek, a tagok össztartoznak, a tervek egybetartanak. Ez az ősi költemény visszájára fordítja Descartes elhíresült megállapítását, vagyis ’cogito, ergo sum’, ami kiszolgáltatottságot és magányt idéz.”

„A meditációban mindig is zavart a dualizmus, ami szerint mindennek különálló léte, elkülönült természete és önálló tudatossága van, de a világ így annyira szétesik. Érdekesnek találtam, hogy a kelták gondolkozásában nem volt elválasztva az érzékelő az érzékelttől. A kelta elmét nem kísértette a dualizmus nyomorúsága. Nem választotta szét azt, ami eredendően összetartozik. A kelta képzelet azt a lényegi barátságot fogalmazza meg, amely a természetet, az istenséget, az alvilágot és az emberi világot egyként öleli át.” Gondoljunk arra, hogy ugyan van tavasz és van ősz, de az ősz érvényesen megtartotta a tavasz erejét, és törékeny, hófehér ujjaival amaz nyúl az érett gyümölcsért, és alapvetően nem is a gyümölcs a fő csoda, hanem az örök kívánság származása. Továbbá arról a harmóniáról van szó, ami eredendően létezik a részek és az egész között, ezért ebből a nézőpontból a csupán önigazolásra vágyó, elzárt, autonóm gondolkodás és érzelmi élet a pokol maga.

„A földből formált lelkek vagyunk. Összhangban kell maradnunk ezzel az anyaggal és mindazokkal a vágyakkal, amik ehhez a testhez tartoznak.” Nem mondható egyetlen érzésről vagy gondolatról sem, hogy idegen vagy netán káros. Még így is, hogy életünkön ott van egy fájdalmas repedés, ami miatt időnként falcs hangzást adunk, és amit sokféleképpen emlegetnek különböző filozófiák, vallások és irányzatok. Minden gesztusunk árulkodik erről a törésről, bár nagy igyekezettel próbáljuk eltüntetni, takargatjuk rongyainkkal, leplezzük elméletekkel és képmutató fecsegéssel. Eredendően arra hivattunk, hogy egy hallatlan zene hangjegyei legyünk, hogy életünk egyedi hangzását hozzáadjuk a velünk együtt élőkéhez, és együtt megformáljuk világunk szimfóniáját, aminek része minden természeti megnyilvánulás, illetve valamennyi élő lény hangja. Ugyan összhangról beszélünk, a kettősség, a diszharmónia, az ellentmondások feloldásáról, de mindez többnyire elv marad, egy vágy, elképzelés, rosszabb esetben hivalkodunk is vele, holott igazából nem létezik. Ugyanis a létünkön végighúzódó fájdalmas repedés miatt minduntalan disszonanciába torkollnak próbálkozásaink, ahogy olykor a reménységbe is keveredik álmodozás vagy rossz lelkiismeret. Néha hasadékká szélesül ez a finom repedés, ilyenkor az elmúlás melankóliája hangzik belőle, a barátságok elvesztésének keserűsége, Istentől és az örök értékektől való távolságunk fájdalma. És annyi minden más is, miközben a befele ömlő könnyek a gyomot táplálják, ami a résben kinő, ami egyre gyarapszik, és a hang egyre zavaróbb.

Emellett gyakran követünk idegen hívásokat is, és még azt sem tudjuk igazából, hogy mit veszítünk azáltal, hogy ismeretlen hangok után loholunk, ráadásul bosszantó állhatatlansággal. Meghallgatjuk egyik előadást a másik után, találkozunk kiváló emberekkel, bejárunk mélységeket és magasságokat, szétnézünk a világban, látunk csodákat és felháborító dolgokat, de rögvest szaladunk egy másikhoz, mindenbe belekapunk, de sehol sem kívánunk megállapodni, nem engedjük, hogy valami teljességgel áthasson, formáljon, egyik élményt sem éjük át, egyetlen hatást sem fogadunk be teljesen, így saját tálentumainkat sem tudjuk kibontakoztatni. Mintha egy szigetelőréteg lenne a lényeg és saját megtapasztalásunk között, vagyis ahogy a valóság számunkra felkínálja magát, ahogy Isten örömünkre és javunkra adta, illetve ahogy azt mi megéljük. Mintha folyton apró üvegszilánkokon járnánk, amik ropogva törnek darabokra talpunk alatt, és megszegik lélegzetünk, elijesztik a találkozást.

„Testünk az egyetlen otthonunk ebben az univerzumban, a lelkünk földi otthona, a láthatatlan kegyelem látható kerete, bizonyos értelemben közvetlen jele. Bár az emberi test egy pillanat alatt teljes egészében megszületik, az emberi szív születése folyamatos, egy lassú kibontakozáshoz hasonlít. Szüleink a sötétség és a fény…” Hazánk nem egy terület, nem is valami ismerős hely, hanem „a fény országa”. Minden lélek számára kedves és vágyott vidék, és ha az ember átadja magát hatalmának, ha megengedi, hogy kreatív szenvedélyével formálja, maga is átlényegülhet hasonlatosságára. Arra, aminek jegyeit egyébként az ember folyamatosan magában hordozza, és ha csendesedik benne a hiábavalóság zaja, meghallhatja annak finom nevetését.  

„A vallás a testet gyakran a gonoszság, a kétértelműség okaként, a kéjvágy és a csábítás forrásaként mutatja be. Ez a kép teljesen téves ráadásul felettébb tiszteletlen. A test szent. A vele kapcsolatos negatív vélemény a görög filozófia hamis értelmezéséből származik. A görögök felismerték a gondolkodás szentségét, és isteni jelleggel ruházták fel. Úgy érezték, hogy minél tisztább, elvontabb a gondolat, annál jobban áthatja az isteni jelenlét. Arra törekedtek, hogy a nyelvben helyet találjanak ennek, részben barátságuk jeléül, hogy tiszteletük abban, mint egy formális jelképben, érzékelhetővé váljon. Tapasztalták azonban a test gravitációjának tendenciáit, a romlásnak a kockázatát, és attól tartottak, hogy az magával rántja az isteni lényeget. Ezért elválasztották a kettőt egymástól, hogy a lényeg be ne szennyeződjön a járulékos valóság bukdácsolásai során. Nem tudtak a megtestesülésről, sejtelmük sem volt a feltámadásról.”

 „Amikor a keresztény hagyomány magába olvasztotta a görög filozófiát, ezt a dualizmust behozta saját szemléletvilágába. A lelket szépnek, fényesnek és jónak tartották, akinek természetéhez tartozik az a vágy, hogy folyamatosan Isten közelében éljen.” Ha nem lennének tisztátalan testi vágyak és törekvések, állították, az ember a mennyei szférákba emelkedhetne, és folyamatosan Isten fényességében élne, nagy tisztaságban és szentségben. Ezért állandóan viaskodtak a test hatalmával, és állandó gyanakvással vették körül a létezésnek ezt a konkrétumát, pedig abba Isten saját szépségének egyes vonásait rejtette el. Ezért sem tudott az érzéki szeretet teológiája kivirágozni a keresztény hagyományban. „Kivételt képez az Énekek éneke című gyönyörű erotikus gyűjtemény, amelyik őszinte szenvedéllyel és gyengédséggel ünnepli az érzékiséget és a vágyat. Ez a szöveg kivétel, és meglepő, hogy a Szentírás kánonjába is bekerülhetett.”

„A tested lényegében különböző tagok és érzések egysége, amik együttmüködésre hivatottak, egymással harmóniában működnek, hogy lehetővé tegyék a világhoz való tartozásodat. Kerülnünk kell a hamis dualizmust, amely elválasztja a lelket a testtől. A lélek nem egyszerűen a testben van, mintegy annak mélyedéseiben elrejtve. A test az a tükör, amelyben a lélek titkos világa megmutatkozik, egyfajta szent képmás. Érzékinek lenni pedig annyit jelent, mint a saját lelked jelenlétében lenni.” Nem a vágyak szennyezik be az életet, hiszen azokról senki nem tehet, meglétük életről, elevenségről szól, és ha úgy nem vagyunk szerethetők, amilyenek vagyunk, akkor fiktív lényekké válunk. Nem a vágyak a szennyesek, hanem a magasztos elvek, a díszes homlokzat, a lassan, de fokozatosan merülő hitélet, ami az önérdek által nyitott léken át beszivárog, amit már csak egyetlen vágy tart a felszínen: külső erő támogatásával megúszni, ami annyit jelent, mint vegetálni. Tisztelni kell a vágyakat, azok jelenlétét és hatalmát, nem pedig a hátsó udvarra zavarni őket, vagy pincébe zárni, és születési anyakönyvüket eltüntetni.

Csend

Meg kell említenünk azok véleményét, akik szerint a felületes élet önmagában eléggé izgalmas, semmi nem ösztönzi arra, hogy akárcsak egy lépéssel is tovább menjenek, őket ugyanis elvarázsolja a felszín csillogása, vágyaik nyelvük alá szorult kő, miatta olyan zavaros, tisztátalan, szaggatott a beszédük. Érdekes móson a sérelem és a harag elfogadott, de például a szomorúság egyáltalán nemkívánatos, mondhatni nemzedékük luxusa, és sehogysem találkozik megértésükkel. Döntéseik már megszülettek, mielőtt foglalkoznának velük, és ahogy a szakemberek mondják: limbikus rendszerük folyton megerősítésre vágyik, vagyis hogy igazolják tényektől független, önző nézőpontját. Logikai rendszerünk valóban nem a feldolgozást, hanem a megnyugtatást tekinti elsődleges feladatának. Azonban amit objektívnek neveznek, az egy szűrt valóság. Mondhatnánk azt is, hogy filterezett. Szétfolyunk a felszínen, mint olajfolt, a lényegre fokuszáló kíváncsiság kiveszett, a dolgot értemét kutató emberi alfaj pedig kihalt. Valahonnan mélységet kellene szereznünk, hogy ne csak poszthumusz legyen boldog és értékes az életünk. Természetesen a mi megfogalmazásunk sem teljesen egyezik a tényekkel, a helyzet minden valószínűség szerint összetettebb.

Egykor az embert a természet erői kísérték, folyók sodorták, szelek hajtották, esők áztatták, napsütés és láng karolta fel, viharok edzették. Ismeretlen erők vették körül, a tér a végtelenbe nyúlt, az ég elérhetetlen volt. Hatalmas és ismeretlen univerzum ölelte körül az életet, és úgy érezték, hogy mindent amit tesznek, gondolnak vagy éreznek, a végtelenhez tartozik. Részei egy mindenütt jelenlevő, mindent felölelő nagy egésznek. Ezt a sajátos végtelent azonban sokak világképében a semmi töltöti ki. Ezt a kozmikus magányt élték egykor, és élik sokan ma is. Éppen ezért újra kellene barátkozzunk a mindenséggel, és fel kellene fedeznünk, hogy az nem üres, éppenséggel tele van isteni jelenléttel. Megismerkedhetnénk erőivel és ellentmondásaival, amint azt megpróbálták a kelták is, és felfedeznénk mi is, hogy a tér végtelensége, amely mindenkit feszélyez, de amelyet senki sem tud felszámolni, valami módon összecseng az ember saját belső végtelenségével, tehát nem idegen tőlünk, főként nem ellenséges velünk. Inkább barát, akit bátran megölelhetsz, mert ő lelked javát akarja. Nemcsak gyermekei, és nemcsak részesei, hanem mintái vagyunk az Univerzumnak.

Önmagában a csend barátságtalan, üres, és életidegen, hiszen az élet alapdefiníciója szerint is küzdelem, mondhatni az álljól neki, és az a természetes részéről, ha ezt felfogja és fel is vállalja. Merthogy hiába bújik álságos jámborkodások és álszelídségek mögé, a lényegétől ezzel nem tud megválni. A csend egyik formája például a konok hallgatás, ami látszólag ártalmatlan, bizonyos körülmények között dicséretes is lehetne, ámde előbb-utóbb világosan kirajzolódik vonása, hogy nem más, mint a passzív agresszió módszere, folyton gyalázkodásként is értelmezhető, másrészt a semmi szinonimája, bár fegyvertelenségnek látszik, de ennek ellentéte a valóság, hiszen a hallgatás több energiát és eltökéltséget igényel, mint maga a beszéd. Ezért a legfinomabb megtévesztés, egyben a legteljesebb átverés. A monofaktoros intelligencia pedig a legveszélyesebb, és bármi, ami tökéletességnek akar mutatkozni, kiderül, hogy ijesztően semmitmondó. Ráadásul a következményei nehezebben kezelhetők, mint a nyílt gorombaságnak. Az embereket nem az készíti ki, ami történik, hanem ami értelmezetlen, ami tájékoztató nélkül történik, aminek értelmét és jelentését archeológiai módszerekkel kell rekonstruálni. Legtöbb önbecsülés nélküli személy megtanult empatikusnak látszani, mert másként nehezen tudna megjelenni, de nincs ami belülről szóljon neki hibáiról, ezért soha semmit nem is fog felvállani. Minden mások hibája, mindent a maga javára igyekszi fordítani. Olyan önismerettel, ami sosem ért el a reflexív szintig. Egyszóval tartalmasabb csendre van a világnak szüksége, a fogalom (a csend) önmagában még nem mond szinte semmit.

Amelyik csendnek jelentése van, annak dinamikája is, és valamilyen értelemben hozzá kell érnie a végtelenhez („ég csöpög szélein”), tulajdonképpen úgy kap tartalmat. Éreznünk kell, hogy lélegzik, mellkasa ütemesen mozog, hallanunk kell a vérerek csörgedezését, a bánatok szedelőzködését, a belső bútorzat tologatását, emellett egészen természetes, hogy körülötte látunk villámokat és hallhatunk égzengést is, mert a tartalmas csend egyáltalán nem a sterilitásról szól, a fizikai zaj hiányáról, ami csak az ürességet, a sekélyességet akarja fedezni. „A barátság teremtő és felforgató erő, az intimitás pedig az élet és a világegyetem titkos törvénye. Az emberi közeledés az átlényegülés folyamatos története. Ha barátsággal közeledünk egymáshoz, az ismeretlenség, a névtelenség, a negatívitás és a fenyegetés fokozatosan megadja magát és átadja uralmát nekünk. Az ember tulajdonképpen művész, és folyamtosan és aktívan munkálja ezt az átalakulást.” „Utazhatsz össze-vissza a felszínen, az óceán titka a mélységeiben van.”

Íme a csend helyes kémiája, úgy néz ki az, hogy kimutatja és érvényesíti a rejtett mélységet, olyan, ami a maga módján képes egy álombeli paradicsomot megjeleníteni, méghozzá annyira valóságosan, hogy folyóinak lágy permetét arcunkra szórják az alkonyati szellők. „A csend az isteni testvére. Az igazi barátság egyik feladata, hogy együttérzően és kreatívan figyeljen a rejtett csendekre.” A csend egy barátság készülésének jele, a titkok legtöbb esetben nem a szavakban tárulnak fel, hanem a szavak közötti csendben, mert elrejtőztek két ember közötti kimondhatatlan mélységben.

René Char francia költő: „Szeretek mindent, ami elkápráztat, aztán kihangsúlyozza a bennem lévő sötétséget”. A tartalmas csend az egyik legfontosabb felhívás az életben. A mélyhavas táj súlyos csendje, ami azonnal alázatra int, az ismeretlen szépség nyugtalanító csendje, ami kíváncsiságot ébreszt, a megrázó álmokat követő másnapok csendje, amikor leülepszik a szenvedély, és az életnek valami szinte tökéletesen tiszta állaga látható, amikor a világ annyira szép, hogy úgy tűnik, sosem volt másként. Eckhart mester azt mondta, hogy a világon semmi sem hasonlít annyira Istenre, mint a csend. „A csend a lélek nagy barátja, feltárja a magány gazdagságát. Nagyon nehéz elérni a belső csendnek ezt a minőségét. Teret kell adnod neki, hogy dolgozhasson érted. Bizonyos értelemben nincs szükséged a terápiák, pszichológiák vagy spirituális programok teljes fegyvertárára és szókincsére, elég ha megbízol saját magányod csendjében, és amit tudnod kell, feltárul előtted.”

Hajnalhasadás előtt a sötétség folyamatosan mélyül. Nem szó szerinti értelemben, de pszichésen mindenképpen, mondják és talán tapasztaltuk is már, hogy az utolsó órák a legnehezebbek. Az akarat izmai már kimerültek, a test egyre zsimbesebb, nyakig jött fel a szorongás, a szív is zsibbadni kezd, elhárítja az érzéseket. Az ember ekkor már csak egyetlen nézőpontból látja a világot: sosem jön el a reggel, győzött a sötétség, elnyelte nem csupán leárnyékolta a világosságot, és egyre csak nő a fenyegetettség, és az aggodalom, hogy az éjszaka túlsó peremén nem a hajnal kezdődik.

Aztán történik, ha történik, amit felületesen fordulópontnak nevezünk. Nem tudunk másként fogalmazni, holott minden, csak nem pont, inkább „periódus”, olyan, ami kényelmesebben gazdálkodhat az idővel mint a pillanat. Ennek ellenállásunkon, fásultságunkon és félelmünkön feltorlódó hullámai további mélységeket és magasságokat szabadítanak a fáradt érzésekre, amibe a test is már beleremeg. Miként lehetne elviselhetővé tenni a hasonló megéléseket, a mélységnek, az elveszettségnek ezeket a fokozatait, amiket a remény sem tud már kezelni? Hogy lehetne áthelyezni a nézőpontot, oda túlra, ahol már napfény van, átutazni téren és időn, és a legsötétebb órán arcunkat virtuálisan a napba emelni, úgy, hogy melege valóságosan is letörölje róla a hideget, és a sötétséget? A reménytelenség mögé, a virradat elé állni. Talán ha perspektívát válthatnánk, és nem bentről kifele tekintenénk, ahol már félelmek vannak, és nem mindig győzni akarnánk, nem a hullám dübörgő erejét kívánnánk, ami nekiront a meredek partnak, hanem azt a szelídebbet, amivel visszavonul a sziklákról, vagy a homokos partról? Lehet, hogy nem éreznénk sokszor annyira fárasztónak, kényszerűnek és nyomasztónak a világot, benne gyakran saját életünket is.

Hasonlóképpen, amikor a szeretet felébred az életedben, a szíved éjszakája felvirrad, a legmélyebb szakasznak vége, a sötétség arctalan, minden elrejtő korszaka véget ért. Nehéz a jelekből pontosan következtetni, de a fordulat, értelemszerűen a legmélyebb szakaszon következik, az éjszaka mélypontján, fogalmazzunk így, pontatlanul, de mégiscsak ott ér el az új időszak „titokzatossága és színe”. Ennek következménye, hogy minden megváltozik. „Ahol korábban névtelenség volt, ott most meghittség van, ahol korábban félelem volt, ott most bátorság van, ahol korábban a bűn monotonitása és sutasága volt, ott most a kegyelem ritmusa van, ahol korábban szétesett voltál, ott most elegáns vagy és harmóniában önmagaddal. Amikor a szeretet felébred az életedben, az olyan, mint egy újjászületés, egy új kezdet.”

„A táj a teremtés elsőszülöttje, a világ legősibb jelenléte. Több százmillió évvel azelőtt már itt volt, jóval azelőtt, hogy a virágok, az állatok vagy az emberek megjelent volna.” A táj önmagát készíti fel az elővilág érkezésére, a létezés anyaggá sűrűsödik, és várja az élet érkezését. Szüksége van a mezőkre és a legelő állatokra, de szüksége van a tekintetekre is, amik végigsimítják dűlőit és völgyeit. Szüksége van arra, hogy valaki hálás legyen a termésért, a gümölcsét, amit testéből nevelt a világnak. Elgondolhatjuk a pillanatot, amikor először látott emberi arcot, még a tenger is elcsendesedett, hullámaival körbejárta, szeleivel fölfedezte, habjaival letapogatta, és csak ámult, bámészkodott, néhány hullámot ki is felejtett. Pedig hozzá képest mennyire parányi és esendő az ember. Minden folyókanyarban egykor egy ember állt, a víz, ami addig egyenesen folyt, tett egy fordulót a meglepetéstől, mintegy áhítattal körbejárta, amíg a tenger szomja megengedte, mert így viselkedik a természet, figyelnek egymásra tagjai. Sajnos történik más is az ember és a természet viszonyában, amikor az elemek megérezik az emberen a jogosultság-érzést, amint kilebegteti hangját és akaratát az erdők, a táj és a nagy vizek fölött. Ilyenkor azok együttesen és rosszallóan felmorajlanak.

Az emberi arc tele van szépséggel, gyöngybetűkkel írt titkokat rá Isten a teremtés hajnalán, amit idő és sok gyűrődés sem tud eltüntetni, csak a düh, ami villámcsapásként enerválja az arc finom izmait, és ártajzolja mennyei finomságú vonalait. Állandósult gyűrődések nyomán mély árkok keletkeznek benne, amiket a vér színez, olykor a harag bordó árnyalatával, máskor a szemérem finom pírjával. Itt hull le az álom leple, és ebben csorognak le a gyász csónakjai, nehéz terhükkel, a sós vizekben. Csipkézi aggodalom, tördeli felejtés, és várja mindig a hajnalt, bármilyen kemény is a nap. És milyen csoda az is, hogy az ember ezernyi kéznéllevő élet-variációból majd’ mindig a sajátját választja, bár léteznek könnyebb alternatívák.

„Amikor először megjelent az emberi arc a földön, az volt a teremtés legcsodálatosabb pillanata. Az emberi arcban a világegyetem névtelensége meghitté válik. A szelek és az óceánok álma, a csillagok és a hegyek csendje az arcban elérte az anyai jelenlét szintjét. A teremtés rejtett, titkos melegsége itt jut kifejezésre. Az arc a teremtés ikonja… Az emberi arc az egyedi élet rejtélyének expozíciós pontja. Ez az a hely, ahol az ember privát, belső világa kilóg a névtelen világba. Míg a test többi része be van takarva, az arc meztelen. Ez a kiszolgáltatottság megdöbbentő módon hív a sebzésre, ugyanakkor a megértésre és az együttérzésre is. Az emberi arc két ismeretlen találkozási pontja: a külső világ végtelensége és a szintén ismeretlen belső világ közös metszete, amihez azonban csak az illető személynek van hozzáférése.”

Két világ interfésze, személyi szinten minden ott játszódik le, ott fogadja az idegen ingereket, ott érkeznek az új tapasztalatok, és ott távozik majd minden, ami adományozásra elkészült, amit szívekbe tervezett, néha megőrzésre, máskor ápolásra, gyakran pedig egyértelműen kiegészítésre, és további átuházásra. Ott elavul tudomány és szépség feszültésége, és oda tapad a világ akarata, keménysége és érzéketlensége, nehogy a fájdalom időnként a felszínre törjön. „Ha elveszíted a ritmust, az életed egyfajta automata, jellegzetesség nélküli lesz… A ritmusérzék ősi. Minden élet az óceánból jött, mi pedig mindannyian az anyaméh vizéből, ami személyes részesedésünk az ősi óceánból, annak hullámzása, áramlása, apálya és dagálya a mi ki- és belégzésünkben él tovább.”

„A táj emberi nyelven alapvetően kimondhatatlan. Minden rétnek más karaktere és neve van, és minden helyen történt valami. A tájnak van egy titkos és csendes emlékezete, jelenléte a történetek elbeszélése, és semmit sem felejt el, de a titkokat könnyelműen nem fecsegi ki.” Van amit nem láthat a külső, fizikai szem, és van amihez csak fantáziánk fér hozzá, van, aminek jelenléte csak lélekben átélhető. „A belső szemednek fel kell nőni a feladathoz, hogy a láthatatlan birodalmak nyomait észrevegye, ahol a gondolatok növekednek, és amibe az érzések gyökereznek.”

A magány és az intimitás elfogadása

Az emberi intimitás lényege az idegenség és a kíváncsiság, az előbbi örök kihívás, és ennek során az élet néha lerángat az ösvényről, hogy meglássuk a galagonya zúzmarás káoszát, amihez az angyalok számunkra láthatatlan létrát támasztottak, hogy bármikor megnézhessék. Idegenség pedig az, amikor azt érzed, hogy nem szeretnek, de igazából úgy gondolod, hogy nem viszonozzák szereteted, amikor érzéseid a vágyak beteljesülésének eszméjébe menekíted. Érdeklődésünk során újabb és újabb próbatételnek vetjük alá saját és a másik szeretetét, mintha egy csiszolt gyémántot forgatnánk a fényben, és arra törekszünk, hogy lényét újabb és újabb megvilágításban lássuk. Néha a kísérletezés miatt törik el egy viszony, de hiába, egyesek számára a puszta tény, hogy itt vannak, léteznek, sodródnak, valójában nem eléggé izgalmas, a hétköznapok kényelme nem tudja lekötni őket. Olyan megközelítésnek tűnne az számukra, mintha egy váza egyetlen értelme épségének megőrzése lenne. Durva csomagolásban őrizni filigrán testét, elrejtve a szekrény mélyén, csakhogy ne essék baja… Mondhatni szerencsére, mondhatni azt is hogy sajnos, de a kíváncsiság véget nem érő folyamat, hiszen az ember nem egy metszet a végtelen frontján, hanem összegzet, és az élet olyan szintű megismerése, amint az valójában meg is történt vagy történik, igazából lehetetlen. Ott marad tehát egy örök titok, mint kihívás, mert az ember szertelen és következetlen, mint naplemente a városi fények mellett, akinek talányos mivolta mellett a csillagos ég is csak falanszter.

Nem mindenkinek ugyanez az útja. Elég tudnod azt, hogy ami történt, annak oka megvolt benned, talán ezzel nincs meg minden magyarázat, de nem is kell mindent válasszal lefedni, úgysem lenne közelebb a lényeghez, hiszen szíved sohasem tökéletesen tiszta, mindig van egy kis zavar benne, ezért megértése sem örökérvényű. Mindenünk a logika, mélyen tiszteljük a racionalitást, de az adott konkrét helyzetben mégis az instabil, de jólismert és felvállalt érzésekre hagyatkozunk. „Az isteni kegyelem program nélkül működik”, Eckhart mester pedig azt állítja: „Istennek nincs miértje, hiszen Ő maga minden esemény és létező miértje.”

„A mi kultúránkban túlságosan is a kapcsolatokra koncentrálunk. Ez állandó téma a televízióban, a filmekben és a médiában.” A technológia és a média azonban nem egyesíti a világot, attól, hogy sokat beszélünk róla, még nem leszünk sem bölcsebbé, sem óvatosabbakká, az viszont megtörténhet, hogy olyan elvárásokat ültet el szívünkbe, amiknek nem lenne ott mit keresniük, mert velük csak nyugtalanabbakká, békétlenebbekké válunk. Ebben a kérdésben a történelmi minták kontra-óhajtottak, hiszen minden nemzedék azzal az elhatározással indul, hogy „megújítja a nevelés elveit és gyakorlatát.” És, láss csodát, ez az egyik legsikeresebb projektje az emberiségnek. Soha nem befejezett, holott elvileg lehetséges a „tetőződés”, amikor már a személyre szabott nevelési elvek nagyfokú hatékonysággal működnek, meglehetősen széles körben, viszont az új kihívások mentén szinte nemzedékenként újra kell definiálni a rutint, a napi gyakorlatokat. A szerző kissé szkeptikusabb: „Úgy teszünk, mintha egy olyan világban élnénk, amelyben össze van kapcsolva minden személy azokkal, akikhez köze van, de valójában csak egy szimulált árnyékvilágot kapunk. Ennek megfelelően még névtelenebbé és magányosabbá teszik emberi világunkat. Egy olyan világban, ahol a számítógép helyettesíti az emberi találkozást, a pszichológia pedig a vallást, nem csoda, hogy a kapcsolat megszállottjai lettünk.”

„A magány ’termékeny hely’, ahol aratás történik, belső aratás.” Ebben az állapotban megszűnik a környezet zsarnoksága, a most törvényszerűsége, a jelen követelőzése, és korábban lementett képek, emlékek emésztése történik. Mint helyi köd, úgy működik, mikor minden forgalom leáll, a tárgyak tűkröződése megszűnik, a színek csábítása alábbhagy, és az élet nem marad ugyan magára, mégis magába szállhat. Az „én” számbaveszi saját mélységeit, és elősegíti a „belső szépség” megfakadását. A magány és az intimitás témája felidézi az Anam Ċara egyik visszatérő gondolatát: a szerelem és a barátság nem a birtoklásról szól, hanem a kölcsönös növekedésről és felszabadulásról, mint a tavaszi napsütés, ami végre leér a gyökerekig. A szabadságnak olyan foka áll elő, amelyben leomlanak a falak, amelyeket magunk köré építünk, bár egy darabig kerülgeti még a meszet, a világ aztán csak betalál javaival. Az alkotmányban ez nincs benne, a méltóság viszont igen, de fehér fogsor akkor sem jár mindenkinek.

O’Donohue arra biztatja olvasóit, hogy fogadják el az élet ritmusát, a magasság és mélység, az öröm és a bánat váltakozásait, ezek ugyanannak az életnek a részei, szorosan összetartoznak, és ha gyökereiket megkutatjuk, nyilvánvalóvá válik, hogy egy tőről is fakadnak. Leggyakrabban előforduló páros a mi legközelebbi közös ismerőseink: a szerelem és gyász. Az élet megpróbáltatásai egy paletta különböző színei, amik együtt adják azt a szépséget, amit egy festményen elénk tárnak, egymással játszadozva, egymást kioltva, felerősítve, egymásnak ellentmondva, a szépség szelíd imperatívuszában.

Egyik egyedüllét a szenvedésben tör reánk, amikor az aggodalmak sarokba szorítanak, a napfény sűrű gézfüggönyök mögé bújik, a reménnyel együtt, ami puha tappancsokon jár, anyakönyvi kivonata szerint a történelmi materializmus kora előtt született. Gyakran történik ilyenkor velünk, hogy ebben a sötétben, ezen a sötéten keresztül nem látjuk a kimenetet, a megoldást, a huzat becsukva tartja az ajtót. Lehet lassú és őrjítő, és lehet intenzív és szédületes ez a folyamat, kezdve a felismeréstől, egészen addig, míg egy végső igenben felszáll a „fehér füst”, de ez az elfogadás igenje, és nem a fizikai megoldás. Nem találod a szavakat fájdalmaid kifejezéséhez, és amik eljutnak hozzád, azok a szavak talán se nem hatékonyak, se nem vigasztalók. „Jól áll nekünk, mikor kifejezzük, hogy mindannyian egy világhoz tartozunk, de sokkal inkább egyedül vagyunk, mint gondolnánk.”

Blaise Pascal szerint a nehéz időkre kell tartogatni valami szépet a szívünkben. És ez az egyedüllét idejére is érvényes. Ha maradt egy kis tavasz a szívedben, könnyebb a tél zordságát túlélni, egy cseppnyi szeretet, mint egy erős fűszer, a keserű időt is „fogyaszthatóvá” teszi, az őszi erdő szomorú zúgása, vad vizek csobogása, eső után a föld apró kortyai – a természet egy-egy képe, amik egy átfutó kedélyt adhatnak. Versek és regények, költői képek, az imádság bensőségessége, a lelki énekek érzelemdús szövegfoszlányai – mind lelkedet támogatják, ha eljött a sötét óra. A szenvedés nem szolgálja a rezilienciát, de ha benne van valaki, nincs más út és irány, csak „át”.

Octavio Paz mexikói költő írta: „hosszú ideje, keserves munkával, járatot vájok a kemény sziklába, és évről-évre millimétereket haladok előre. Az évek során, a nagy küzdelemben, fogaim kihulltak, körmeim letörtek, miközben a túloldalra, a fényre, a szabad levegőre igyekeztem. És most, miközben kezem vérzik és fogaim vacognak, szomjúság gyötör, járatom pedig repedezik, megállok bizonytalanul, és elgondolkodom az egész munkámról. Életem második felét azzal töltöttem, hogy köveket törtem, falakat fúrtam, ajtókat zúztam be, eltávolítottam azokat az akadályokat, amelyeket életem első felében a fény és önmagam közé állítottam.”

Egyik ír halászfaluban van egy mondás, amely így szól: „A váratlan helyen találod meg a homárt”. Elkerült magányod elhanyagolt résein és zugaiban találod meg azt a kincset, amelyet mindig máshol kerestél. Ezra Pound valami hasonlót mondott a szépségről: „A szépség szeret távol maradni a nyilvánosságtól.” Szeret elhagyatott helyen lenni, ahol igazán érvényesülhet, és ahol semmi más nem vonja el a lélek figyelmét attól az ajándéktól, amit jelenlétével adhat.

A szépség nem külső tényező, amint azt nekünk el akarják adni, hanem egy állapot. Belülről fakad, és egyáltalán nem azt az irányt követi, amit a kozmetikai termékek ránk akarnak sózni: ha szép leszel külsőleg, értékesnek fogod találni magad és az életed. Ez a fajta szépség-értelmezés a teljességből egy szűk sávot jelent, a „valódi szépség a lélek megvilágítása.”

Az egyedüllét az emberi lélek egyik legértékesebb ideje. Más, mint a magány, az elhagyatottság. Amikor egyedül vagy, akkor élesen tudatában vagy saját valóságodnak, határaidnak és egyediségednek. Az egyedüllét hazatérés lehet a saját legmélyebb hovatartozásunkhoz. Az egyik legszebb dolog bennünk, egyénekben az összehasonlíthatatlan bennünk. Minden egyes emberben van egy pont, ahol érintetlenek vagyunk, senki és semmi nem hatolhat oda be. Ez egyszerre lenyűgöző és ijesztő. Azt jelenti, hogy a leghatékonyabb, lenintimebb gondolatokat és érzéseket felesleges másutt, másoknál keresni, azok mintegy belül, saját fogyasztásra készülnek. Az áldások, amelyekre éhezünk, nem találhatók meg más helyeken vagy emberekben, és ha már negyven napon és negyven éjszakán át várakoztunk, tusakodtunk értük, belátjuk, hogy valóban úgy nem működik. Ezeket az ajándékokat csakis önmagunk csapolhatjuk az örök forrásból, ami hozzánk is tartalmaz leágazást. A témák, a válaszok otthon vannak, lelked tűzhelyénél, szentnek lenni pedig azt jelenti, hogy te is velük vagy.”

Van egy kedves történet a farkaspókról is, amely soha nem építi hálóját két stabil tárgy kő közé, mert ha ezt tenné, a hálót szétszakítaná az első komolyabb szél. Ösztönösen például két fűszál közé építi a hálóját. Amikor jön a szél, a pókháló a fűvel együtt meghajlik, a szél ereje szerint, aztán újra felemelkedik, és visszaáll korábbi egyensúlyába. Ezek gyönyörű képek egy önmagával összhangban lévő elme számára. Rettenetes nyomást helyezünk az elménkre. Amikor stressz alá kerül, vagy amikor szorongatva van, konokságunk idején, elveszítjük mindazt a rugalmasságot, amiben menedék és védelem van, ami munkálni tudja az összetartozást. Zenei szempontból a hegedű működése is tanulságos, írja a szerző. Ha a húrokat túlfeszítik, képesek elpattanni, ha viszont a hangolás kiegyensúlyozott, a hegedű tiszta és kiegyensúlyozott hangzást ad, ami képes elbűvölni a hallgatót.

Eckhart mester azt mondja, hogy a lélekben van egy hely, amelyet sem tér, sem idő, sem test nem érinthet. Ez a bennünk lévő örökkévalóság helye. Ez azt is jelenti, hogy nem töltheti be semmi más, csak valami örökkévaló, nem is szennyezhetik be bűnök és ezernyi tisztátalanság, ami gondolatainkat környékezi. „Szép ajándék lenne magunknak, ha gyakran járnánk oda – hogy táplálkozzunk, megerősödjünk és megújuljunk.” Azok a dolgok, érzések, amikre a leginkább szükséged van, igazából nagyon közel vannak szívedhez.

Tűzhely

„Mert egyedül a szeretet képes felszítani azt, ami bennetek isteni. A szeretetben növekedést tapasztalsz, és hazatérsz önmagadhoz. Amikor megtanulsz szeretni és hagyod, hogy szeressenek, hazatérsz saját lelked tűzhelyéhez. Melegben és védett helyen vagy. Egyszerre vagy vágyakozásod és hovatartozásod otthonában.”

Éppen ezért a szerelem nem egy ingatag érzelmi megindultság, szentimentális izgalom, hanem a teljes élet befogadásának vágya, adott esetben élménye. Ezért mondhatni azt, hogy a szerelem nem elernyedtség, tehetetlenség, passzivitás, mert az, hogy „történnek velünk a dologok” csak a felszín, a valóság azonban az „állok rendelkezésre” legvalóságosabb és legkreatívabb eseménye. Olyan mint egy szél, ami megrázza a fákat a hajszálgyökerekig, csak ez a hajszálerekig teszi, vérben és idegrendszerben. Egy történet, amit csak a jövőben élhetsz, a múltban érzékelsz, és amiként ezeket összekötöd, hogy értelmes legyen és élni tudjad.

„Felébredtél-e már egy érintés erejére, felismerted-e érzéki, gyengéd és gyógyító erőidet? Az érintés visszanyerése új mélységet hozhat az életedbe, és gyógyíthat, erősíthet, és közelebb segíthet önmagadhoz. Az érintés olyan közvetlen érzék. Ki tud emelni a hamis álláspontból, a száműzetés és a képzetek csenevész világából. Az érintés érzékének újrafelfedezése visszavezet saját lelked tűzhelyéhez, lehetővé téve, hogy újra megtapasztald a melegséget, a gyengédséget és az összetartozást. A legintenzívebb élmények során a szavak elvesztik erejüket. Ilyenkor az érintés nyelvén lehet bármit is közölni. Amikor elveszel a sötétség árnyékának fekete völgyében, a szavak törékennyé válnak, adott esetben ki is üresednek. Az ölelés tűzhelye az egyetlen menedék és vigasz. Amikor viszont rendben van az életed, vagy éppenséggel boldog vagy, az ölelésed lángot ad tovább.” 

Egykor talán még érzékletesebb és közvetlenebb volt a tapasztalat, de még ma is tisztán átélhető bizonyos helyzetekben: a kandalló tüzének lobogó melege. „Télen, amikor meglátogatsz valakit, átmész egy sivár és szélfútta tájon, míg végül leültetnek a kandalló elé, ahol a direkt tűz varázsa vár. A fatüzelés ősi jelenlétet ébreszt. A fa a földből nő, és magában hordozza a mezők és a régmúlt idők emlékét. Behozza az otthonba a régmúltat és a tájat, és milyen különös, hogy ez az otthon melegét járatja… Mindenki belső csendjében ott van egy világító, meleg tűzhely. A tudattalan mibenlétére vonatkozó tanítás, bár mély és csodálatos, de néha elriasztja az embereket attól, hogy megkeressék ezt a belső tűzhelyüket. Tévesen úgy gondolnak a tudattalanra, mint elhagyott, gondozatlan pincére, ahol sötétben ülnek az elfojtott érzések és traumák. Ebből következően romboló erőket képzelünk oda. Yeats mondja: ’Az embernek vakmerő elhatározásra van szüksége ahhoz, hogy leereszkedjen önmaga mélységébe.’ Valójában nem démonok lakják be az egész tudattalant.” Tűz lobog ott, régi nagyságok és hajdani tanítások tüze, véget ért, de el nem múlt ölelések, barátságok érett termése.

A barátság fölszabadít, az igaz barátság enged betekintést oda, ahová önmagában az ember nemcsakhogy nem szívesen megy, hanem még az ott zajló folyamatok megfigyelést is kerüli, vagy teljesen mellőzi. Kínos és nehéz belenézni abba, amiről úgy gondoljuk, hogy sötét erőkkel van tele. Barátságban és szentségi légkörben bejárásunk lesz önnön legbelső világunkba, és kiderül, hogy ott nemcsak ijesztő emlékek, nehéz, lefojtott érzések, barátságtalan gondolatok vannak, hanem tűz is lobog. Egyelőre annál a tűznél más nem melegedhet, csak miután megbarátkozott vele az gazdája, utána lehet annak fénye és melegsége mások számára is gyógyító erő. „Minden szeretetteljes gondolatod nekikoccan a valóság kemény kovafelületének, melyből szikra pattanhat, bevilágítani a belső sötétségedet.”

Amikor azon töprengünk és amiatt szenvedünk, amit mások tettek velünk, vagy beleerőltetjük magunkat egy szenvedési mátrixba, vagy ahogy a lélektan mondja: sérelmi identitásba, saját tűzhelyünktől fordulunk el, megtagadjuk azt az erőt, ami bennünk működik, és tulajdonképpen eláruljuk az egyéniségünket. Vissza kell térnünk a belső csendünkbe, hogy újra álmodhassuk az igaz álmot, visszavegyük a helyes érzéseket, hogy megtisztuljunk lelkünk tűzhelyénél.

Van egy szép ima a tűzhely őrzőiért, amely elsősorban Szent Brigitta alakját idézi fel, aki egyszerre volt pogány kelta istennő és keresztény szent. A kezdeti kelta kereszténységben Brigitta személye egyesítette az említett két világot, könnyedén és természetesen. A pogányság és a kereszténység az ír pszichében nem egymás mellett haladt, inkább azt mondhatni hogy barátkoztak egymással, és hatottak egymásra. Brigitta kolostorában egy öröktűz égett, a lángot egy árok vette körül, amit senki sem léphetett át anélkül, hogy a szentség súlya és ereje meg nem törte volna. Brigitta halála után is még több mint ezer évig égett, amíg a reformáció idején ki nem oltották. Nem lehet meg nem történtté tenni a múltat, de van vezeklés, feloldozás és kegyelem. Talán elég lesz.

 „Brigitta köpenye betakar minket,/ Lángok asszonya védelmez minket,/ Tűzek őrzője, tüzesítsd szívünket,/ Köpenyed alá gyűjts össze bennünket,/ Ősanyák követe,/ Emlékezz mireánk./ Tedd kezed kezünkre,/ Hogy a láng ne süssön,/ Hogy fényünkben tűz legyen,/ Hogy vihessük melegét./ Kezed a kezünkben,/ Mienk a tiedben,/ Hogy nappalunk lángoljon, éjszakánk égjen./ Brigitta köpenye körbeér,/ Brigittát tiszteljük,/ Fényével elveszejt,/ Sötétet, félelmet,/ Társ éjen és nappalon,/ Hajnaltól sötétig,/ Sötéttől hajnalig.

A szeretet mint átalakító erő

Az Anam Ċara talán legerőteljesebb témája a szeretet átalakító ereje, ami így még természetesen nem sokat mond. Azonban O’Donohue gondolkodásában a szeretet nem elvont fogalom, hanem annak a mintája, ahogy tiszteljük a bennünk és másokban rejlő szentséget, és hogy éppen ezért a találkozásokkor legyünk nagyon körültekintőek, tapintatosak, vagy ahogy írja, vegyük le cipőnket, hagyjuk kint igazságainkat. A szeretet azonban nemcsak feltárja a szentséget, hanem egyben tiszteletre is ébreszt iránta, ami fokuszáltabb érzés, lényeg, hogy általa az élet egyre koncentráltabbá válik, míg végül átlépi a jelenvaló világ fajsúlyát és áthull egy új minőségbe. Azt írja: „A szeretet lehetővé teszi, hogy a megértés felvirradjon, márpedig a megértés értékes.” A szeretet megjelenése tisztító hatású, továbbá távlatot, értelmet ad az életnek, és anélkül korrigálja, hogy konkrétan megállítaná, vagy akár csak lefékezné, azaz nem zár ki semmilyen megtapasztalást, érzést, még a félelmet sem. Az emberi élet központi ereje, amely gyógyulásra és gyógyításra, megújulásra és megújításra hatalmaz fel, és nem sajátít ki, nem is akar birtokolni senkit, egyetlen érzéstől sem zár el, szabaddá tesz, és feltételnélkülivé formál egy emberi viszonyt. Nélküle elvész a lényeglátás, ahogy az erdő megsüketül madárhangok nélkül. Igazán örvendeni a szeretet jelenlétében lehet, és ha az nincs benned, olyan vagy „mint a pengő érc, vagy a zengő cimbalom.” Lehetsz együttérző, kitűnő szakember, vagy nagyon határozott személy, elismerhetnek és tisztelhetnek igen széles körben, de valószínűleg nem ilyesmikre vágysz, hanem inkább egy otthonra, mégpedig ott, ahonnan származol, ahova igazán tartozol, ahova mindig is vágytál. Amint az közismert, hogy az otthon nem egy fizikai hely, hanem ahol legteljesebbnek érzed magad, ahol spontán növekedésbe kezd az életed. A testünkben való otthonlét minden más kapcsolatnak tartalmat kölcsönöz, az, hogy „jól érezzük magunkat a bőrünkben”, a kiteljesedés feltétele. Mert „a test az a tükör, amelyben a lélek titkos világa kifejezésre jut.” A test a látás szent könyöklője.

„A szerelmed és a barátaid valaha idegenek voltak, távolból érkeztek hozzád. Érkezésük egykor talán véletlennek és esetlegesnek tűnt. Most az életed elképzelhetetlen nélkülük. Hasonlóképpen identitásod és látásmódod is eszmék és érzések bizonyos konstellációjából áll össze, amelyek a távolból közelítettek, vagy egy másik távolságból: a mélységből bukkantak fel. Ha ezeket most elveszítenéd, azzal önmagadat veszítenéd el… A lelked ismeri a sorsod földrajzát. Egyedül a lelked rendelkezik a jövőd térképével, bízhatsz közvetlen tanácsadódban. Ha így teszel, elvisz oda, ahová menned kell, de ami még fontosabb, megtanít megfelelő ritmusban járni.”

„Platón tanításához hasonlóan a keresztény szeretet is megvan fosztva egy lényegi sajátosságtól, vagyis hogy az egy konkrét másik személyre összpontosít. A szeretet így a dolgok igencsak széles, mondhatni általános osztályához való hozzárendeléssé válik. A caritas és az agapé szépek, de nem kapcsolódnak ahhoz a fajta szeretethez, amelyre az embereknek szükségük van. Bár jó lenne olyan világban élni, amelyben mindenki jóindulatot sugároz mindenki más felé, mégis inkább egy olyan világban élek, amelyben legalább egy olyan ember van, aki konkrétan engem szeret, és akit viszonzásul én is szerethetek.” (Jonathan Haidt)

„A szeretet a lélek legmélyebb nyelve, illetve jelenlétének legerősebb jelzése. Az igazi szeretet olyan, mint szent rokonság, amiben két lélek ikertestvérré válik. Lelki ikertestvérekké, akik teljes érzelmi és akarati egységben élnek. Az identitás külső burka és kontúrja porózussá válik. Átjárhatnak egymásba. A szerelem az a küszöb, amin az isteni jelenlét átömlik és elárasztja az emberi egzisztenciát. Nem kell sehová kimozdulnunk, hogy megtaláljuk a szerelmet, csak csendben kell lennünk, és hagynunk kell, hogy a szerelem felfedezzen minket.”

Miért bolyong az ember ebben a világban, milyen érzések hajtják, milyen célok adnak értelmet utazásának? Valaki szereti, és valakit szeret, talán titokzatosan, azonosítatatlanul, és létezik egy remegő, felfedezésre váró híd valahol, ami összeköti a szereplőket? Talán egyetlen személyre sem illenek érzései, azért sem, mert sem a fájdalom, sem a szeretet nem pontszerű, nincsenek pontos kontúrjai, így nehezebb az azonosítás. De az érzés megvan, ősi és eredeti, mielőtt a világ megmondta volna, hogy miként kell, és folyamatosan úton van, keresésben, jó esetben annak irányába, akihez illik. Talán örökké úton, mert biztos benne, hogy valakire talál, ha nem is tökéletesen, de ahhoz közeli módon. Valahol egy másik személy ugyanúgy keresi szeretetének megtestesülését, akire pontosan illeszkedni fog az a hatalmas jelzőrendszer, az érzéseknek az a kiterjedt csokra, amit egyetlen szóban is ki lehet fejezni. Van valaki, aki szebbnek lát, mint vagy, jobbá tesz, mint lehetnél, vagy úgy gondolod, hogy ő kiszed a ragadozó fogai közül, és hogy ezek a vágyak és képek megtestesülnek egyetlen szívben. Ahogy az ég és föld egyesül a horizonton, olyan lesz a találkozás, olyan szükségszerű, olyan pontos, méghozzá abban a végzetes formában, ami érintetlenség és egyesülés egyszerre, ami inkább közeledés, semmit eltűnés, inkább várakozás és nem lemerülés. Ott, ahol a napfelkelték szemérmesen kandikálnak pitymallatkor, ahol lehunyja szemét az éjszaka, a végtelen távolságok metszéspontján, ami erős fényben és mély sötétben mégiscsak egybeolvad. Mert az igazi szerelem sajátos egyesülés, mégpedig könnyek és mosolyok egyesülése, ezért az első feladat, mit el kell végeznünk, elemezni a könnyek összetételét, megvizsgálni a mosolyok átfedésének arányát. 

„Tartsatok némi távolságot, adjatok helyet az ég szeleinek, hogy táncot járjanak köztetek,” figyelmeztet a maga gyönyörű stílusában Kahlil Gibran. A szerelem nem korlátozódik két ember vagy szerelmespár közötti kapcsolatra. Azzal kezdődik, hogy felismerjük, hogy itt volt már jóval megérkezésünk előtt, mint a tél, a hűtő mesterséges hidege előtt, ezen túl pedig értékeljük és megbecsüljük a szeretet képességét és forrását minden egyes emberben. „Egy ember élete és szenvedélye nyomot hagy az éterben, megjelöli a környezetét, mert a szeretet kiárad a szívből, ugyanis szomjas a világi dolgokra, vágyik testté lenni, hogy ezáltal felfedezhesse a létezés titkait. A szeretet titkos tabernákulumokat épít a térben, más sorsokban és szívekben…” Az emberi szív első vázlata akkor készülhetett, amikor az első vers megszületetett. A végső kiadásig hosszú utat tett, illetve tesz meg, hiszen még messze nem ez a vég.

Aki a magasságot szeretné meghódítani, annak nem lehet kihagyni egyetlen szintet sem ami közte és a csúcs között van. Át kell menni minden fokon és fokozaton, méghozzá szenvedéllyel, kockázatok között és erőfeszítések árán. Senki sem nyithatja meg a másik ember szívét igaz szeretetre, csak akkor, ha teljesít minden állomást, köztük néha hosszú, idegtépő várakozásokkal, felkavaró, de elfojtott érzésekkel és gondolatokkal. Talán ezért is van, hogy a szerelmekbe annyi harag is bele van csomagolva, ezek miatt az apró kudarcok, ignorálás, visszautasítás miatt, de a domináns nagy érzés sokáig feledteti a csalósásokat, ahogy a bő cokrozás elnyomja a kávé fanyar ízét. Aztán amikor ajándékaikat bontogatják a felek közös napjaik során, ezek a nehéz érzések kiszabadulhatnak, és senki nem érti, hogy honnan kerültek oda. Ez azonban nem törvényszerű, viszont „légy óvatos, engedd hogy érzéseidet az idő, a valóság, illetve az előtted járók átnézzék, engedd, hogy az anam cara lektorálja szívedet.”

„A barát olyan szeretett személy, aki felébreszti az életedet, felszabadítja a benned rejlő szelídítetlen lehetőségeket… A barátság mindig a felismerés aktusa. Ezt a metaforát az emberi test ’agyagtermészetére’ való hivatkozással lehet megközelíthetővé tenni. Amikor találkozol azzal a személlyel, akit a szíved felismert, egy ősi együttlét emléke kapcsol össze benneteket. Olyasmi, mintha évmilliókkal azelőtt, hosszú ideig a természet békéjében egymásba átitatva éltetek volna, a te földed és a szerelmedé, egy természet hatalma alatt, egy szinten, ugyanabban a mélységben, hasonló összetételben, hordozva az évszakok váltakozásának titkait…, aztán egyszercsak agyagotok szétvált és elkülönült egymástól. Egy kéz nyúlt le, előbb érte, és új szolgálatot adott neki. Társad elvesztésének fájdalmát úgy nevezted, hogy „mélység”, az üres tér fájdalma ez. Végtelen szomorúság forrásává vált a korábbi boldogság, amire az üres, betöltetlen hely emlékeztetett. Szenvedés forrásává válhat minden, még a paradicsom is, ha eljutsz faláig, és felismered azt, hogy van vége, és hogy nem lehet végtelen a növekedés benne. Szóval elszakadtatok, és az összetartozás emlékét külön kellett meggyászoljátok.” De ne búsulj: „Minden, ami veled történik, magában hordozza a lehetőséget, hogy elmélyítsen téged.” És akkor egy kéz nyúlt le érted…

„Ha megértjük, hogy mi por vagyunk, hogy Isten minden létező alapja, akkor talán kétszer is meggondoljuk, hogyan bánunk a talajjal. Ha a víz a lelki és fizikai élet folyama, akkor törődni fogunk azzal, mit teszünk a vízgyűjtő területekkel. Ha a levegő tart minket életben, és csillagporból vagyunk, akkor az ég és az, ami vele történik, fontos számunkra. Saját gyökereink megismerése az első lépés önmagunk megismeréséhez és közös emberségünk felismeréséhez. Otthonteremtés pedig egy radikális cselekedet, amellyel helyet követelünk a világban. A szomszédság az empátia, az Aranyszabály megvalósításának útja. A közjavak, a világ általunk való formálása annyit jelent, hogy a mennyország vízióját a felhőkből lehozzuk a földre.” Diana Butler Bass

„Testetek ősi, mint a világmindenség agyaga, amelyből készült, és lábatokkal állandó kapcsolatban maradtok a földdel, az ősi anyaggal, amelyből vétettetek… Azért küldtek ide, hogy szeressetek és szeretetet kapjatok… Ez sosem volt kényszer, a teremtő kéz szabadságot adott, mert így kértétek. A szeretetnek újra és újra szabaddá kell tennie téged. Szabaddá válsz elsősorban attól a vad, vízhólyagos tusakodástól, hogy megerősítést, tiszteletet és jelentőséget harcolj ki magadnak, olyan dolgoktól és személyektől, akik nincsenek befolyásod alatt, hiszen nekik is jutott a szabadságból.”

„Sokan azon tűnődnek, hogy hol kellene lenniük és mit kellene tenniük, holott valójában inkább jelenlétük mikéntjére kellene figyelniük,” írja Eckhart mester. Egy olyan világban, amely gyakran a produktivitást értékeli a jelenléttel szemben, ez a szemlélet arra ösztönzi az olvasókat, hogy harmóniában éljenek a körülöttük és bennük lévő természetes jelenségekkel, hogy átéljék, hogy a világ tele van jelentésekkel. A természeti és az emberi világ egyaránt. Egy-egy helyen nagyobb felhalmozódással, mint hófúvások a szélárnyékban. „Egy olyan kultúrában, amely a rögzítettséggel és a meghatározottsággal van elfoglalva, és ennek megfelelően türelmetlen a titokzatossággal szemben, nehéz átlépni a talmi, de szemképráztató világosságból a lélek gyertyafényes otthonába.”

Kiemeli az élet és a belső barátság összetartozását, legalábbis ez sugárzik a kelta hagyományokból, „amelyek a természetet, az istenséget, az alvilágot és az emberi világot egyként ölelik át. Az a dualista világkép, amelyikben elválik egymástól a látható a láthatatlantól, az idő az örökkévalóságtól, az emberi az istenitől, teljesen idegen volt számukra”.

Fontos súlya van a könyveben a „ritmusnak”, ami látszólag mellékes, hiszen úgy tűnik, hogy a „zené”-vel már ki is mondtunk, azt a „szív”, az „élet” már eleve tartalmazza, nincs értelme külön beszélni róla. „A ritmus az élet egyensúlyának, hovatartozásának és kötődéseinek titkos kulcsa. Kiesel a ritmusból, amikor lemondasz a benned rejlő lehetőségekről és tehetségről, amikor megelégszel a középszerűséggel, és elmenekülsz a megszólítottság elől. Ám amikor eldöntöd, hogy ajándékodat és tehetségedet életre kelted, a szíved felgyorsul, és az élet sürgető biztatása lángra lobbantja a kreativitásodat, és újra ritmusba kerülsz az életeddel… Ahelyett, hogy megpróbálnánk leleplezni a lelkünk vágyait és igényeit, hagynunk kellene, hogy a lélek megtaláljon minket és gondoskodjon rólunk.”

Ritmus, ami körülöttünk és bennünk van, az életnek és a világnak a lüktetése, igaz és hamis ütemek, vágyak, béklyók és keresések, jótékony bizonytalanság és szükséges misztérium, kétségbeesés és fennhéjázás, illetve amint ki-be járkálunk egymás életébe, könnyedén és könnyelműen, amíg nem látjuk arcunkat megcsillanni egy márvány sírkövön. Igazságok, mik áttetszők és törékenyek. Kérdések és bizonyosságok, próbák és elengedések. Mennyi szeretetet képes a szív megtartani, és mennyi fájdalom fér el benne, mennyire széles és mennyire mély a világ barátsága? Megnézünk népeket és városokat, belesünk sokak életébe, kipróbáljuk szívüket és bajba kerülünk, néha szemünkön távozik szívünkből a sötétség, azaz „rálátjuk a világra félelmeinket”, émáskor pedig tudni szeretnénk hogy mekkora űrt hagy egy élet maga után.

Ez a téma bevezet korunk és emberi mivoltunk titkaiba. Legtöbb életcélban ott szerepel az intimitás, illetve az a vágy, hogy nyomot, örökséget hagyjon maga után. Hogy élt, itt járt, ide tartozott, kapott és adakozott, szeretett és szerették, boldog volt és boldoggá tett, mert az élet valójában egy technikailag lehetetlen megoldásra vágyik: kétirányú fénynek lenni.

Umbra nihili

Azt mondják, hogy a homokóra szűk nyakát a lepergő homokszemek folyamatosan csiszolják, így az egyre tágul, és napról-napra, teljesen észrevehetetlen módon, de egyre gyorsabban fut le benne az egységnyi homok. Egyre gyorsabb az idő, mekkora közhely, holott az időnek és a sebességnek nincs mit keresniük egymás mellett, ami viszont érdekes, azaz észlelés, az adja összetartozásuk hamis érzetét. Egyébként erről is azt hittük, hogy valami nagyon objektív, pontos valóság, ahogy mondanivalónk tartalma is, de kiderült mindkét esetről, hogy közel sem így van. De hát nincs csoda sem anélkül, hogy az arányok el ne tolódnának, aztán meg ha nem lennének kétségek és anomáliák, miről is beszélnénk?

Eckhart mester szerint az egész emberi élet a semmi árnyéka, az „umbra nihili” alatt áll. Sokaknak kedvenc témáját pendíti meg ez a fogalom, és egy lendülettel minősítik a „mai világot”, és jóslatokat fogalmaznak meg affelől, hogy tulajdonképpen merre is tart. Eckhartnál azonban nem úgy általában a világ van ítélet alatt, nála a kontextus elsősorban az emberi lények vágyakozásának kietlensége, és emellett ott van az életnek a sivársága, és olvassuk ezt a jelzőt egy középkori ember tájékozottságával és tapasztalatával. Mindenfele háborúk és járványok, éhezés és minden elnyelő, süppedő sár, szolgaság és robot, néha egy kis ízelítő abból, amit életnek nevezünk. A külső is ráerősített arra, amit az életről maguk is időnként gondoltak.

A boldogság egy modern gondolat, evolúciósan idegen érzés, szemben pl. a sikerrel, és merít a biztonságból, kényelemből, életkilátásokból is, ez tagadhatatlan, fajsúlyát mégis valami egészen más adja. Társadalomtudósok arányokról beszélnének, és máskor meghallgatjuk őket is, de ezúttal más köti le figyelmünket. Sejthető, hogy valami módon az elraktározott élményekről is szól, lényegtelen, hogy távoliak, vagy egészen közeliek, igazából az a fontos, hogy hatékonyak legyenek. Nincs két nap, ami ugyanazt mondaná nekünk a boldogság okairól és forrásairól, és kötődik más érzésekhez, vagyis ha nem tudsz csalódott vagy szomorú lenni, akkor boldog sem. Míg azonban a szerelmes ember az ínség állapotában van, elmozdulásra motivált, a boldogság a korábbihoz képest szélesebb perspektívát kínál, és meggyőz, hogy maradj még. Még valami, és ezzel befejezzük: cirógatás elégedettséget szül, a boldogság viszont a világos kontúrokkal van barátságban, és megfelelően strukturált is, vannak részek, mélységek és felszínességek, amelyekben nincs benne, tehát azt a fiókat kell kihúzni, ahol található. Szóval valami ilyesmit jelenthet: próbálkozol vele, de nem tudod megjavítani, és elfogadod, amint van.

„Egy hatalmas univerzumban, amely gyakran baljóslatúnak tűnik, szükségünk van a szeretet jelenlétére és menedékére, hogy magányunkat átminősítse. Ez a kozmikus magány minden belső magány gyökere… De ezt a fájó ürességet nem tölthetjük ki pusztán tárgyakkal, javakkal, de emberekkel sem. Mélyebbre kell hatolnunk ebbe az ürességbe, hogy megtaláljuk a szeretet lángját, amely arra vár, hogy felmelegítsen minket… A szerelem azonban mélyen meg is tud bántani minket. Nagy körültekintésre van szükség. Az üresség pengéje éles és mélyre hatol…”

„A semmi árnyékához” a félelem ösvénye vezet, ami a paradicsom kertje mögött húzódik, állítólag az isteni ösvény helyét vette át, amin Ő hajnalonta ellátogatott alkotásának centrumába, harmattal a palástján. A „mi lesz velünk” pedig a teremtés „legyen” szavának félrefordítása, de lehet úgy is mondani, hogy az elbizonytalanodott szív dialektusában mondva. Igazából mindig elcsodálkozunk, hogy a remény ilyen fokú megrendülése nem pusztított el minket, bár a szenvedéssel a bűnt egy kicsit árnyékolni lehet. Minden esetre ha megvannak még az eredeti érzések, a paradicsomiak, legalább lehetőségszerűen, megtalálhatjuk a visszautat, mert az is keres minket. Márpedig ez nagyon bíztató, talán valamennyien fel is derültünk, hiszen bizton állítjuk, hogy igenis megvannak, mármint az érzések, mint harmadik szülő, ki visszavisz az elhagyott otthonban. Ráadásul a természet is megküzd értünk, az éjszakák folyton lenyelnek egy keveset az áradó, terjeszkedő sötétségből. Az ösvény pedig ott lesz, és sosem volt olyan ösvény, amit senki sem használ.

Sokan, ahogy Patrick Kavanagh fogalmazott, „inkább készülnek az életre, minthogy élnék azt”. Aki folyton az életet kergette, olyan, mint a mondabeli vándor, aki mindig a fény után járt, látásának másik, önzetlen része egészen elmohásodott. „Körözök Isten, az ősi torony körül, és ezer éve így teszek, és még mindig nem tudom, hogy sólyom vagyok, vagy vihar, netán egy ének.” – Rainer Maria Rilke. Szeretem őt, mondta valaki, csak ne lenne ennyire szertelen, hol itt, hol ott bukkan fel, hol ebben, hol abban, és alakja, színe állandóan változik. Ahogy a szakemberek kimutatták, igencsak kedveljük azokat az előrejelzéseket, amelyek mások döntési irányultságát, reakcióit elárulják nekünk, de nem szeretjük, ha ezek az előrejelzések bármit is kérnek tőlünk, azaz nem akarjuk, hogy önértékelésünkbe legcsekélyebb mértékben is beleszóljanak.

A munkánknak kellene lennie annak a helynek, ahol a lélek élvezheti, hogy láthatóvá és jelenvalóvá válhat. A természetünk mélyen vágyik arra, hogy kifejezhesse magát abban, amit munkának nevezünk.” Ez is, mint annyi más, megváltozott az utóbbi időben. Ha csak egyetlen szegment nézünk meg, pl. a régi vallási gyakorlatokokat, azt látjuk, hogy azok egy olyan világra voltak szabva, amit a nehéz fizikai munka dominált, amiben a terhelés ritmikusan változott, és volt az embernek némi szabadsága arra, hogy saját idejével és erejével gazdáskodjon, „élvezete a munka kényelmetlenségét.” Ma már másként szerveződik az élet, a sok apró óra, ami körülvesz, ami múló idő térerejét biztosítja, teljesen be is lakja személyes időnket, lefoglalja a maga számára, ezért nem marad nekünk. Villanydrótok szeletelik fel a bárányfelhős eget, hogy egészbe ne lássuk, mert az túl sok lenne egyszerre nekünk. Fel kellene ébredjen bennünk egy ősibb erő, amely összeköt a világgal, annak érintését közvetlenebbül meg tudjuk tapasztalni, ne lenne ennyire töredezett az élet, miben a békesség csak egy akkcentus.

Ha viszont valaki megtalálja azt, amit szeret csinálni, lelke is hozzánő a feladathoz, kifejezheti legmélyebb vágyait és törekvéseit, a feladatok tere egyben a szabadságét is jelentik. „Elképzelem magam, hogy úgy használom erőmet, hogy a messzemenő és pozitív változások előmozdítója legyek.” Hogy a munka ne az elismerésnek, a státusznak szóljon, és nem a haszon gondolata legyen az egyetlen, mi állandóan jelen van. Az élet szeretetoldala a legkönnyebben mellőzött részünk, pedig az az alapkőzet nem pedig a felépítmény, illetve nem mellékesen viharálló is, hiszen azokra számítva készült.

„Sok ember számára a munkahely nem kielégítő, és nem teszi lehetővé sem a növekedést, sem a kreativitást. Leggyakrabban egy névtelen hely, ahol a funkció és mások célkitűzései irányítanak. Mivel a munka sok idegen érzést igényel, sebezhetővé teszi a dolgozót. Már az ősi kelta hagyományban is a negativitás felhasználható volt arra, hogy a természetet a dolgozó ellen fordítsa. Amikor az emberek nem kedvelték egymást, vagy kárt akartak tenni egymásban, ezt gyakran az illető termésének elpusztításával tették. Ez a pisreoga világa.”

Mikor a kiszáradt kút vize újra felbuzog, mintha a víz hazatalált volna, kitölti az üres teret, mint „ampolnát a láng”. Felébred a víz, visszatér az élet. Erről az ébredésről írja James Stephens: „Az egyetlen akadály a mi készségünk”. Gyakran maradunk száműzöttek, kívül maradunk a lélek gazdag világán, egyszerűen azért, mert nem állunk készen. A mi feladatunk az, hogy finomítsuk szívünket és elménket. Annyi áldás és szépség van a közelünkben, ami nekünk van szánva, és mégsem tud belépni az életünkbe, mert nem vagyunk készek befogadni. A kilincs az ajtó belső oldalán van, csak mi tudjuk kinyitni. Készültségünk hiányát gyakran a vakság, a félelem és az önbecsülés hiánya okozza.

Eckhart mester radikálisan felülvizsgálja a spirituális programok teljes repertoárját, és azt állítja, hogy nem létezik olyan, hogy spirituális utazás. Legalábbis széltében, mert ami mégis megtörténhet, az mélységi kaland. Egy út befelé, hol különös jelenlétekkel kerülhet új kapcsolatba. Nem kell magadon kívülre menned ahhoz, hogy valódi beszélgetésbe kerülj a lelkeddel és a spirituális világ misztériumával. Az örökkévaló otthon van benned. Ahogy a tenger sem kiterjedés és vízfelület, hanem háborgó mélység, titokzatosság és hatalom.

Az örökkévaló nem „máshol” van, a hétköznapis életünk homlokzata mögött álló örök akarat alakítja napjainkat és útjainkat. „Nem zárhatjuk el az örökkévalót. Váratlanul és nyugtalanítóan néz ránk jólstrukturált, mindennapi életünk hektikusan megnyíló résein.” Az emberi szellem ébredése hazatérés. Ironikus módon az ismeretségérzésünk gyakran a hazatérésünk ellen hat. Ugyanis amit megismerünk, azzal meg is barátkozunk, azaz már nem jelent kihívást, nem sarkall felfedezésre. Ismereteink könnyen bekebeleznek. Elveszítjük a kíváncsiság energiáját, a megismerés örömét, a felfedezés izgalmát. Hegel mondta: „Az ismert éppen azért ismeretlen, mert ismerős”. Ez egy erőteljes mondat, fogalmaz a szerző. Az ismerős homlokzata mögött furcsa dolgok várnak ránk. Ez igaz az otthonunkra, a helyre, ahol élünk, sőt, azokra is, akikkel együtt élünk. A barátságok és kapcsolatok mérhetetlenül elzsibbadnak az ismerkedés mechanizmusa révén, ha úgy kezeljük, mint megismerhető lényeket, mint akik idővel feltárják minden titkukat. Az ember és a táj vadságát és titokzatosságát a külső, ismerős képre redukáljuk. Pedig az ismerős csupán homlokzat. Az ismertség lehetővé teszi számunkra, hogy megszelídítsük, irányítsuk és végül elfelejtsük a rejtélyt. Megbékélünk a felszínnel mint képpel, és távol tartjuk magunkat az ismeretlen különlegességétől, és attól a zavartól, ami motiválja és termékennyé teszi a kíváncsiságot. Az ismerősség az emberi elidegenedés egyik legfinomabb és legátütőbb formája.

„Az öregkor a mélyebb természetedhez való hazatérés ideje, az emlékezeted templomába való teljes belépés ekkor történhet oda, ahol minden eltűnt napod titokban összegyűlt és várt rád. Az emlékezet eszméje nagyon fontos volt a kelta lelkiségben. Különböző alkalmakra vannak szép imák. Vannak imák a tűzhelyért, a tűz meggyújtásáért, a lángokért és a tűz kioltásáért. Éjszaka a hamut az égő parázsra borították, elzárva a levegőt a láng elől. Ha ügyesen lefojtották, másnap reggel a parázs élt még a hamu alatt.”

A belső aratás szépsége: „Az aratási időben összegyűjtheted az elveszett pillanatokat és tapasztalatokat, sorbarendezed őket, összekötöd és szétválasztod, kedved és a tematika szerint. Gyönyörködhetsz bennük és örömöd megoszthatod másokkal. Ily módon összefűzöd életed eseményeit és velük saját életedet, egyesíted magad, és olyan új erőre, kiegyensúlyozottságra és összetartozásra teszel szert, amely soha nem állt rendelkezésedre, amikor korábbi napjaidban zavartan rohangáltál egyik feladatodtól a másikig… Következésképpen, ahogy a tested öregszik és gyengül, a lelked valójában egyre gazdagabb, mélyebb és rugalmasabb lesz.” Az öregedés fizikai valósága ellenére O’Donohue hangsúlyozza, hogy a szenvedélyes szív soha nem öregszik, az érzések nem ráncosodnak. Öregkorban is a teljes érzelmi repertoár áll az ember rendelkezésére, néha meg is tréfálja, és bár egy kissé lassabban melegszik, de ha felhevült, „olyan fiatalság lesz benne”, mint a régi időben.

„Az öregkor szépsége tulajdonképpen egy meghívás a csendbe és a magányba, hogy meglátogassuk a helyet, ahol az emlékezet lakik. Újralapozhatjuk egész múltunkat… Az öregkor a második ártatlanság ideje. Ismered immár az élet sivárságát, ismered az élet hihetetlen képességét arra, hogy elpusztítson és felemeljen… Az öregkor lehetőséget kínál arra, hogy integráljuk magunkba, és békévé nemesítsük ezeket az ellentétes erőket és érzéseket, amik között jártunk, amiket megismertünk. Ez olyan időszak, amikor végre lecsillapodik a hullámzás, és ezáltal új megismerés adódhat számodra… Az öregkor a tisztulás időszaka is lehet. Ha a dolgok túl közel vannak hozzád, nem láthatod őket. Az öregkor a sok hamis teher elengedésének időszaka is, olyan felesleges terhekét, amiket az évek rögös mezein vonszoltál magaddal…”

„Amikor végre néven mered nevezni a félelmedet, az elkezd enyhülni. Minden félelem a haláltól való félelemben gyökerezik. De soha nem fogjátok megérteni a halált, amíg az meg nem áll saját ajtótok előtt. Mindegyikünknek magának kell ezzel szembenéznie, személyesen és egyedi módon. Nincs rá recept, ami egyetemesen használható lenne.”

Idézi Hans Georg Gadamernek egy a témához illő megjegyzését: „A horizont, ami felé utazunk, velünk együtt utazik”. „Ez egy tanulságos metafora, ami segít megérteni és összefogni a különböző horizontokat, amiket megéltünk saját növekedésünk során. Ha arra törekszel, hogy azonosulj sorsoddal, egybeforrj szíveddel, hogy méltó lény az „alapító akarathoz”, akkor meg kell próbálnod hogy eljuss egy új horizontokhoz. Ahol új fényben, egészen más megvilágításban látszik minden, mint korábban. Amikor napaidat tördelted, életidődet töredékesnek érezted, az univerzum barátsága hiányzott. Értelmezés szerint a halál az utolsó horizontként tekinthető.”

Semmi sincs olyan közel, mint az örökkévaló. Ezt egy szép kelta mondás ragadja meg: „Az örök ifjúság földje (tir na nog) a ház mögött van, gyönyörű, és küszöb nélküli a kijárás hozzá.”

Egy nap belső története

Senki sem tudta a nap nevét,
azt sem, hogy várandós vele egy éjszaka.
Látta valaki a meghitt pillanatot,
amint arcát a hajnalba mártotta?
Ösvényt járt a Nap előtt, s szólt:
fénybe mentve röpke lábnyomod,
találkozásunk szabaddá tett,
mostmár bátran járhatod.
Világ világossága, nem hivalkodó,
Méltóságos csendjében lakik.

John O’Donohue