„A mindennapi élet nem elegendő az ember számára, szükségünk van transzcendálásra, visszavonulásra, megszólítottságra, megértésre és magyarázatra, arra, hogy átfogó és meghatározó mintákat lássunk az életünkben. Szükségünk van a reményre, a jövő előérzetére, szabadságra (vagy legalábbis a szabadság illúziójára), hogy kiterjesszük képességeinket, akár távcsövekkel és mikroszkópokkal, akár a folyamatosan fejlődő technológiákkal, vagy olyan lelkülettel, ami lehetővé teszik számunkra, hogy túllépjünk közvetlen meghatározottságunkon. Az effajta elszakadásra éppúgy szükségünk van az életben, mint elköteleződésre.” Oliver Sacks
Fent
Talán megérti az összefüggést, miután többórás erőfeszítés után, felületi horzsolásokkal, friss koccolásokkal, szedertüskék vonalas karmolásaival, de végre fent van a csúcson, kissé lerontva annak „állandó és szilárd” jelzőit :). Minthogy a végtelen nem ismer alkalmi esetet, minden érkezőt egyaránt „Isten hozott”-érzés fogad. A látogatónak, szerencsés esetben, része van mindabban, amit általában egy hegy kínál: zavarmentes horizont, érdes szelek, jéghideg napsütés, örök árnyékok mélyén hallgatag hófoltok, amik beleszerettek a télbe, és búvóhelyüknek némi hideg fényt kölcsönöznek, míg napfényes oldalakról érkező szellők végleg ki nem oltják. Mindez gyónásszerű érzésekhez segíti az embert, és emlékezteti, hogy mi várja a nyarat az ősz partjainál, és bár felettébb csábító, de elejét véve esetleges ünneprontó érzéseknek, az analógiát nem folytatjuk. A helyszínen, amint az univerzum kéklő lángja elözönli a szemhatárt, senki nem kérdezi: „ott vagyunk-e már?” – annyira egyértelmű a helyzet. A bevonódás mértékét viszont mindenki egyénileg kell meghatározza, tudva, hogy a búcsúzást követő szívfájdalomért nem a puszta hiány okolható, hanem az ismertség mértékével arányos, tárgyavesztett, kínzó emlékezés. Fontos felidézni az ismert lélektani tendenciát, miszerint ha az emberek fáradtak, mindent intenzívebben érzékelnek illetve élnek át, beleértve vágyaikat is. Továbbá a kimerült ember konzervatívabb álláspontot képvisel társadalmi kérdésekben, úgyhogy ha ellentétes kimenetet szeretnénk, egy témával összefüggő döntést ne erre a szakaszra időzítsünk :).
Idefent komor szirtek fejezik be a magasságot, szelek tartják a végtelent fölötte, az éles sziklákon látásunk felszisszen, és jóllehet az éj takarásában a hajnal megérkezik, előtte azonban a sötétség a helyszínt gyengédség ellen biztosítja. A félelem ilyen módon, vagyis kívülről érkezik az életbe, a szeretet viszont eredeti tartozék, akárcsak eredendő vágyaink kidolgozásának szenvedélye, ennek minden szépségével és ellentmondásával. Alant megszeppent köd, szürke sejtelem, a föntiről pedig olyan érzése van az embernek, hogy az takarékos és tiszta, illetve egyetlen része sem véletlen, és ami ezúttal nemcsak generálja, hanem feltételezi is az érzéseket. Egyesek szerint hullámai és áramlatai karöltve hazakísérnek, az ima és a reménység vitorlázata jó szolgálatot tesz, a végtelen szeretet maga az irány. Eszerint az élet képlete: hibázni immár alapeset, a gyógyulás kegyelem, az integrált szeretet nyomán hála várható. Mások azt állítják, hogy csábító, de testtelen szín, nem több, tulajdonképpen látásunk és a mindenség közös képessége, így bizonyos értelemben a Világegyetem figyelmességének jele, alapbeállítása a távolság, és úgyszintén felszámolja az árnyékokat. Kissé más a képlet: egyszerűen megtörténik, és nincs háttérjelentés, minden saját felelősség, az is, hogy szeretni tudjon.
Az ámulat alapesetben össze van csomagolva a hegy karakterével, ahogy egyébként a nyílt, háborítatlan természettel, illetve mindennel, ami legalább egy időre lecsavarja a múlt és a jövő hangerejét, avagy leárnyékolja a belső káosz és a félelelem hatását. A mi oldalunkról nézve mindez meglehetősen passzív folyamat, azaz inkább megtörténik, mint akarjuk és tesszük. Amint egy félhomályos, nyirkos napon „csak úgy” megnyílik az ég, és a mennyei létezés tisztasága rávetül a hegyi tájra, kiderül, hogy a nappal valahol elmentve, teljes virágzásban létezik, készen arra, hogy megjelenésével ismételten lebilincseljen. A mindenség sarka megcsikordul, az ajtó résnyire megpattan, a hegyoldalt fény özönli el, feltölti a szíveket, a sziklákat pedig ellátja árnyékkal, ami olvasatunkban dimenzió és mozgástér. Csak a pillanat van, abban viszont a lelket legmélyebb szükségleteivel kínálja, lehúzza rossz emlékek és zavaró állítmányok tekintélyét. Akit ott talál, nem tudja kivonni magát a hatás alól, illetődötten beleegyezését adja Istennek a beavatkozásra. Áhítattal átszőtt borzongás öleli, átéli hogy törékeny az élet, többek között tele van hangulati buktatókkal, időnként a mozdulatok, máskor az érzések nehezülnek el, és olyan rapszodikus, mint a hegyi környezet, amelyik néha ködbe menekül, máskor mély, hallgatag árnyékokat nevel, nem ritkán a nyugtalan időjárás tartja el a hétköznapi szenvedélytől, de amint a szél elfekszik a napsütötte oldal gyepén, és hullámokban végigsimít a sérülékeny lágy vegetáción, a felhők árnyéka végigtörli az érdes területet, az egész légkör megtelik kegyelemmel, és szeretet ébred a látogatóban. Támogatja az érzést, hogy mégis rendben van a világ, méghozzá az adott állapotban és formában, ami az emberi egzisztenciára vonatkoztatva olyasmit jelent, hogy maga az élet nem kényszerű folyamatok sorozata, spirituális szempontból sem, emlékeink nem fosszíliák, félrecsúszott vágyaink, terveink nem zsákutcák, tudniillik egy felsejlő mennyei akarat éppen azt az utat fogadja el helyesnek, amit az adott élet konkrétan megtesz, és azt a célpontot igaznak, ahová éppen megérkezik. Bármi is alkalomadtán az érintett, vagy környezetének véleménye.
Meglehet, hogy szép számmal vannak olyanok, akik hasonló élményből származtatják reménységüket, aminek során olyan szeretet gyúlt bennük, amiről eddig nem is tudták, hogy létezik. Ezért mondjuk, hogy a remény gyakran egy tapasztalatnyira, egy gondolatnyira van, de legtöbb esetben, fogalmazzunk így, egy személynyire, akinek foszló mozdulata megsejtet egy igazabb érzést, mint ami eluralta az illető elméjét. Amikor egy empatikus gesztus nyomán a valóság elveszíti alapeseti kezdeményezőképességét, és kénytelen helyet adni annak, ami lehetőségszerű, ami az adott élet elgondolható legszebb változata, jóllehet csak reménységben, vágyakban létezik, mégis képes befolyásolni, alkalomadtán átformálni a gondolkozást. Amúgy kihívások idején hajlamosak vagyunk mindent szimbolikusan értelmezni, és nem légből kapott a vélemény, hogy az archetípusok eredete is ilyen élethelyzetekkel kapcsolatos. Aztán az sem véletlen, hogy a reneszánsz, az életöröm szülőhazája a hegy, ami azóta is hűségesen, a korai napfényt a nap legelesettebb szakaszán, vagyis pirkadatkor, mint a tegnap utánfénylését, az elárvult világ fölé emeli.
Hirtelen lepi meg a látogatót a megnyíló táj hatalma, holott ezért jött, készült is rá, a valós helyzetben mégis rádöbben arra, hogy a legszebb élmények nem feltétlenül erőfeszítéseink gyümölcsei, gyakran egyszerűen adatnak, miközben tesszük dolgunkat, ez esetben kutyagoltunk fölfele, monoton lépészajban, a ruházat ütemes sifitelése közben. Ugyan ennek eredményeképp történik, mégis ettől függetlenül, hogy figyelmének súlypontja egyszerre elmozdulhat, képi világa megtelik tiszta éggel, annak látványos kék erejével, miközben több belső forrás megfakad, az erőfeszítés értelmet nyer, a múlt hatalma elárvul. A látvány, a sikerélmény ugyanis nagy elánnal tart ellen a tegnapok nyomásának, ahogy az ezüst csillogása ígéri a szegénység felszámolását. Az öröm távolságán csupán pár csenevész emlék vergődik át, amikkel akár meg is lehet bírkózni, minthogy nem a tökéletes sterilitás, hanem a kezelhető káosz a létezésünk édene.
Félreértés azonban kizárólag a múltat okolni a nyomasztó, kísértő emlékek miatt, ugyanis a jövő tervezésekor részben azokból merítünk. Esetükben is a múlt tornyában van felkapcsolva a világosság, és onnan szűrődik a tervezésbe, amikor a jövőt matatjuk, ahogy egy szelídebb őszi szél teszi, borogatva az erdő leveleit. Átlagosan agyunk kapacitásának körülbelül 12%-át fordítjuk a jövő tervezésére, ez a teljesítmény néha egyszerűen a jelentől hiányzik, máskor viszont a boldogságtól. Ezen túl alig tudunk valamit mondani azokról a mikro-intervallumokról, amik nem is regisztrálódnak, tehát mérni is nehézkes őket, a pótcselekvésekről, illetve az elme kimenet nélküli ötleteléseiről, amiket összefoglaló néven aggodalmaskodásnak nevezünk, amiben mintha egyre másra húznánk fel a vitorlákat, de a lebocsátott horgony csak még jobban kapaszkodik a mélység talapzatába, a láncon pedig lázasan forog az élet, állandóan mozgásban van, anélkül, hogy bármilyen irányba haladna.
Odafönt már nem kell figyelje az ösvényt, a hegy DNS-ét, ami korlátozó ugyan, de jó szándékkal ilyen, hiszen védelem, áldás, illetve örökség is az előtte járóktól. Az élet rácsatlakozik, bízik benne, bátran halad, függetlenül attól, hogy az ösvénynek bármikor vége szakadhat, avagy kifuthat a végtelenre. A jövevény, miután elengedheti útjának szigorú követését, elhézhet a messzeségbe, minthogy immár következmények nélkül tehet ilyet. Már nem kell lába elé nézzen, készségeivel foglalkozzon, a kihívások miatt őrlődjön, mert már nem hátrányos a rácsodálkozás; és mindez rendkívül felszabadító érzéssel jár. Hideg hullámok köszöntik (jegesoktatás :)), leheletük arcához ér, azon át lelkébe, majd emlékezetébe száll az érintés, és sok emléket felkapcsol. Érzések kamrái, egymás után nyilnak, tele fénnyel, mint esteledő égen tűnnek elő a csillagok. A történetek legnagyobb ereje nem az elszigetel felimerésekben van, legyenek azok bármilyen eredetiek, mégcsak nem is ezek összefüggő sorozatában, azaz a tanulságokban található, hanem hogy melyik lépésből mi következett, vagyis a következmények eredője a lényeges. Egy tapasztalat, egy benyomás milyen ajtót nyitott, pontosabban hogy melyik ajtónyílás milyen érzésből következett. Ezt a belső tapasztalatot fogja hazavinni, ami sajnos mondén körülmények között hamar elavul. Mégis, paradox módon, hegyi patakok zúgása hallható, fenyőerdők zöldje látható marad azután is, hogy eltávozott környékükről az ember. Ennek mértéke a közelség és a bevonódottság elve szerint alakul, de a lényeg, hogy ezekből az emléknyomokból, egy ideig ismételten megtelhet az érzések kiürült kosara. Így történik emberi kapcsolatainkban is, idővel a tapasztalatokat emlékekké formálja elménk, az élő helyén azonban egyre elvontabb személy lesz, végül azzá válik, aki tulajdonképpen soha nem is létezett.
Amikor a szem összefüggő, akadálytalan teret lát, ráadásul hosszas korlátozás után szempillantás alatt vált a kép, az hihetetlen felszabadító érzéssel jár, a boldogság elárasztja az elmét, egyszerre és teljesen, ahogy az arcot a belülről fakadó mosoly. A szépségnek ez a megnyilvánulása leveszi a terhet a látásunkról, hogy javítson, kiegészítsen, amikor nem találja megfelelőnek a környezetét. Ezúttal annyit érzékel, hogy ehhez nincs mit hozzátenni, innen nincs mit elvenni, ezt nem kell javítani, olyan hely tehát, ami édeni vonásokkal rendelkezik, ahol a korábban megkezdett történeteinket meg tudjuk ismételni, és immár képesek leszünk korrekciójukra is, minthogy, legalábbis ez a meggyőződés, egy magasabb tudatosági szinten vagyunk. Megismételni, immár másként, és gyógyulni. Ami viszont általánosan és eléggé igazolhatóan átélhető, hogy itt nem kell értelmezni, ámítani, nem kell furcsa, adott esetben visszataszító formákat igenelni, éppenséggel mintha régi, elfeledett tartalmak elevenednének meg, amik igazabbak, személyesebbek, mélyebbek, mint minden, amiért eddig valaki küzdött.
A hegy nem magasság, ahogy a tenger sem pusztán szélesség, aki meg szeretné ismerni őket, annak merülnie kell, titkokba, mélységekbe, alázatba. Lényegük a végtelen érintési felület fölött, illetve a felszínen táncoló aranykorong alatt található. De nincs megnyugtatóbb az elme számára, mint a nyílt, átlátható tér, a panoráma iránti vágy régi örökségünk, a biztonsághoz ugyanis dimenziók kellenek, perspektíva, hogy semmi nem támadhat lesből ránk (genetizálódott félelem). Hasonló érzés a megbocsátás utolsó fázisa, amikor a fenyegetés igazoltan megszűnt, és a sérelmet megelőző biztonság elérhetővé vált, és immár lehet szabadon lélegezni, és az is nyilvánvaló, hogy az élet folytatódhat, méghozzá emelkedettebb állapotban („köszönöm a traumát!”), vagyis megfelelő tanulságokkal, edzettséggel.
Amint a mélység és magasság közös színe föltűnik és egyszerre uralkodóvá válik a kiterjesztett panorámában, az érkezők hozott önbizalma drasztikus ütemben lehanyatlik. A hivatkozott kékség valósággal írtózik a közelségtől, per definitionem physicae :), és olyan hangulatot hoz, amiben a messzeség különös hangsúlyt kap. A boltozat alsó peremén lágy pasztellben környékezi világunkat, köztük alszik a horizont, amit rendszerint vonalnak látunk, de éles határnak nevezni nem befejezett vélemény, erről tanúskodik a parúszia. A föld láthatóan némiképp be is vonzza az eget, és ezzel a képpel már közelítünk a témánkhoz, a végtelent távolsággá szelídíti, az elvontat személyessé teszi. Az ég és a föld találkozása, mondhati egy folyton megújuló viszony, nem egy statikus kapcsolat, és egyáltalán nem arra hivatott, hogy bárki kedvét elvegye attól, hogy többre vágyjon. A föld rosszul tudja, mert az ég ugyan érthetetlen nyelven, de barátságosan köszönti, – és ezzel a megjegyzéssel ” a valóság párbeszédes mivoltára” (David Whyte) szeretnénk felhívni a figyelmet. https://www.azarandok.hu/david-whyte-versei/
A látóhatár úgy is értelmezhető mint ideális és reális találkozása, és a szenvedés minden jel szerint a valóság bosszantó viselkedése miatt van, hogy az nem akar megfelelni az elmében makacsul őrzött ideálnak („kellek zsarnoksága” A. T. Beck). Mások viselkedésének a vágyott irányba történő megváltozására vonatkozó próbálkozások pedig szükségszerűen csalódáshoz és frusztrációhoz vezetnek. Ha ez történik, a szeretet egykori állításait visszatekerik, a jogosultságok nyomasztó igénnyé zömülnek, az élet durva gesztusok mentén berozsdásodik. Nem szabályozhatjuk senki készségeit, sem azt hogyan kíván szeretni, legfeljebb affelől dönthetünk, hogy részt kívánunk-e venni abban, vagy sem. Ld. https://www.azarandok.hu/valtozz-meg-es-hasonlo-igenyek/
Emlékeztet az a határ érintésre, illetve arra is, hogy a személyiség feladásának elvárása, illetve a másik formálása iránti teljes közömbösség között, valahol az ég és a föld, a szentség és a gonoszság, az éden és a bűn mezsgyéjén vannak virágok, van kacaj és élet, hideg pirkadat és lázas naplemente, vagyis az életnek olyan gazdasága, ami értelmetlenné, egyenesen nevetségessé teszi a szélsőséges elvárásokat, a binárils elveket, a szeretetlen gondolatokat. Ebben a dinamikus viszonyban kölcsönösen formálják egymást. Viszont amikor azt hallja valaki, hogy „ilyen vagyok és kész”, nyilvánvaló lehet számára, hogy közös dolgaikban érzelmi támogatásra nem számíthat, megszűnt a „mi” ökonómiája.
Emberünk elégedetten körbenéz, aggodalmának szintje az első intevallumban mérséklődik, de nem hivalkodik a vertikális teljesítménnyel, azt kitakarította belőle a fárasztó út és a hegy tekintélye. Ittlétét sorsnak nem nevezné, hiszen nem csatangolt, hanem céltudatosan haladt, de nem is hárítja el teljesen a kegyelmi és gondviselési jelzőket, értelmezése ezért komplementer és kifejezetten árnyalt. Ha a látszat másról tanúskodna, akkor is erre fogadjunk, amúgy az önteltség itt egyértelműen hátrányos helyzetben van, támasz nélkül egyenesen mentésre szorul. Mert minden hang visszatér a csendbe, a fények is hazamennek, és a hajnalok nagyon ritkák a hegyekben. Aki szembeszáll a tendenciákkal és az elemekkel, az elveszett, már azelőtt, illetve anélkül, hogy ténylegesen is pórul járna. A hivalkodás ereje úgyszólván elmorzsolódott, alkalomadtán újra összeszedi magát, és az is rendjén van, mert valami értelmes mondanivalója neki is van az emberi létezésben. Ilyenkor az, aki a szentségi szimbólumokra fogékony, leveti bakancsát, legalábbis virtuálisan, mikor megáll néhány arasznyira a legmagasabb helytől, mert az foglalt, a végtelen oltára, ahol soha nem hűl ki érintése.
A természet az emberi érzékelés minden interfészén be akar férkőzni a szervezetünkbe, igyekszik felszámolni a különbséget. Tulajdonképpen ezért jövünk, pontosabban ezért is, hogy a találkozás kiöblítse mindazt, ami testünkben, elménkben makacsul, talán bűnös módon megtapadt, ezért állítjuk, hogy szentségközeli élmény. Közben barátkozunk tomboló viharokkal, jó esetben felhígult változatukkal, lágyan dolgozó erőkkel, amik nem kívánják teljesen eltörölni, éppcsak megbabrálják a gravitációt, amint teszi azt egy „mi van, ha…” az örömmel. Gyöngybetűkkel írnak a tájra, filigrán ágakkal, gyengéd fűszálakkal, de amint átvonulnak erdők fölött, hegyoldalakon, felületi libabőrrel jelezzük, hogy megértettük. Az óceánok permetét terítik arcunkra, legalábbis ez a benyomásunk, mintha az lenne a szándékuk, hogy legyünk tisztában potenciáljukkal, illetve emlékeztetnek, hogy a természeti erők hajlamosak az együttműködésre, ezért is olyan hatékonyak. Alkalmasint éjszakára felrázzák a táj tollpárnáját, hogy másnap jókedvvel és pihenten ébredjen. Ezek az óvatos szellők a völgyek mélyéről fölkapott csendhez mohák és korhadó növényzet nappali illatát keverik, és mintegy félkézzel, a Nap hűvös fényét ráfacsarják a tájra. A feltűnő ragyogás a távoli tereket megtölti ablakokkal. Gyémántként csillan meg bennük a messzeség, amiből a gyönyörködés könnyedén kiszűri a maradék homályt.
Szemközt hófehér felhők borogatják egy hegy jeges homlokát, arrébb levőn körgallér van, alant a köd vízágya alá szorulva csend birkózik az életzajjal, egymást kölcsönösen lefoglalva és eredményesen kioltva. Két vonulat között a völgyben megcsillan egy vízfelület, varázslata elől ha tehetnénk elugornánk, energiája azonban nyitott kapu a látásunknak. „Mångata” – mondják a svédek amikor a holdfény ezüstje a sötét tájba rajzolja a folyó sziluettjét, vagy amikor egy fjord a hepehupás táj fehérneműje. Feltárulnak a természet változó és stabil elemei, a nappal a legnyugtalanabb, őt már várja odébb egy türelmetlen hajnal, hogy megérkezhessen. Az éjszaka viszont nyugodt, ő nem érkezik, hanem eleve ott van (ld. privatio boni), és ha a világosság föladja próbálkozásait, befejezi, amit abbahagyott. Kijavítja, foglamaz Joseph Brodsky. A térképészet rögzíteni akarja ezt az elevenséget, ami végül megvalósul, az csak egy ajánlás, a mindigbe mártva, ahol az „elkészült” annyit jelent, hogy „halandó léptékre szabott”. Az emberi világban a logika és az igazságosság kalapált törvényeit pedig az együttérzésnek kell minduntalan meglágyítania.
Egyelőre csordultig van hálával, ami szinte szöveti szintig áthatja, az áhítat teste tömör, lélegzete apró párafelhőket osztogat a hűvös szélzajban, ami itt állandó és kizárhatatlan, akárcsak a valóság. Egyetlen pillanatig sem szeretne a moston kívül lenni, öröme kitölti az ittlét idejét. Elmerülni valamiben, gyakran az objektivitás ellensége, ezúttal nemes kíváncsiság: úgy sejti, hogy amit még nem tud a kiszemeltről, az a legfontosabb. Ugyan a hála csak egyik rétege fáradtságának, de éppen az a látható, és teljes mértékben lefedi a feljutás küzdelmének emlékét, amit bizony őriznek izmai. A felhám alatt, alkonyati tűzként, tovább parázslik az izgalom. Semmije nem fáj, tagjai békések, minthogy az egésznek az ötlete öröktöl fogva az övé volt. Kiderül az is, hogy nehéz életünk van, kénytelenek vagyunk kétatomos oxigént lélegezni, az máris 16 elektron, aztán az a temérdek nitrogén, teljesen potyára :). És minden lélekzetvételkor több elemi egység fordul meg a tüdőnkben, amennyi homokszem van a világ összes tengerpartján.
Zavarában időt kér, mint gyermek, ha fogócskában vesztét érzi, azaz további türelmet az elmúlástól. Gyermeki énállapot jelei mutatkoznak tehát, de nem kell szégyelni, tulajdonképpen meghittségre, biztonságra utal, és mit számít, ha a hősök az eseményt követően hullnak össze, ha egyáltalán ilyen megtörténik, de semmiképpen sem közben. Ugyanis függetlenül attól, hogy menekülés vagy belső ragyogás volt az eredeti állapot, amivel indult, igyekezete és teljesítménye a szentség irányába vezette, ami minden okot felminősít. Függetlenül attól, hogy motivációjának felhajtóereje nem spirituális. Inkább egy nevesítetlen általános érzés, mint egy naplemente, amikor az ég fölfedi bíbor kebleit, és skarlát tejével táplálja a kisded éjszakát, hogy nyugodjon hajnalig. Minket pedig megbocsátásta és ölelésre indít.
Immár ott van, ahová vágyott, mozgása eleven írásjel a havason, és annak ellenére, hogy törékeny, feljutott egy magasságba, nem véletlen tehát, hogy az önérzet is odacseppen a pillanatra, sőt, talán éppen ezzel lesz kerek a felemelő élmény. Nagyokat szippant az éles levegőből, egyezteti az élményt és az egyre inkább észlelési szint fölé kúszó fáradtságot, pillanatnyi örömét és korábbi vágyait, mindezek mellett – bármennyire ünneprontó -, átfutja a nyereség-veszteség listát. Teszi mindezt kíméletesen, ahogy beteghez érkeznek a látogatók, a helyzet is erre ösztönzi. Nem zuhanhat ki a valóságból, várnak rá a hétköznapok, szembe kell nézzen sivatagokkal és óázisokkal, amiket a szív hektikus terelő manőverei nyomán útjába ejt. Azért kedvel az ember egy helyet, mert abban bízik, hogy a napok fölé emeli, azért tisztel valakit, mert korlátain átsegíti, viszont akkor szereti meg, ha törődhet is vele. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a törődés a szeretet örök jelene.
Azt tapasztaljuk, hogy a végtelen minden konkrétum előtt megtorpan, mintha elbizonytalanodna, és részben lemondana hatalmáról, csak úgy, ahogy a szórakozott ujj végigzongorázik egy drótkeítésen. A tágasságnak ezt az engedékenységét kenózisként címkézzük, és ez szítja fel a mulandó rész üres önbizalmát, aki talán hivalkodik is a megnyílt térrel, miközben körbejárja horgonyát. Az örökkévaló lelassul a halandók szintjére, a tanok és tanítások apró emberi gesztusokhoz rendelődnek, mint például pohár víz, vagy egy látogatás. Ennek visszafejtése jelentené a rendkívüli erők felismerését a mindennapi gesztusokban (Isten jelenlétének jelei; a valóság párbeszédes természete; stb.), jóllehet a mintázatok nem mindig bőbeszédűek, de mégsem foghatjuk rájuk minden tompaságunkat. Nem figyelünk eléggé, mint amikor egy energikusabb hullám elsodorja a homokvárat, ki gondol arra, hogy a tenger munkált ki minden alkotó homokszemet, a legtekintélyesebb erő földi körülményeink között.
Elménk kölönleges képessége, hogy egyéni valóságot hozzon létre, olyat, ami részben független a konkrét tényektől, de főként más megfigyelőktől, ezért is szeretne mindent személyesen megtapasztalni. Megélni azt, ami közös, és hozzátenni ahhoz, ami egyéni. Ez látszólag „wille zur macht”, de az igyekezet végsősoron a gondoskodásra való jogosultságról, illetve a félelemről szól, hogy az elmarad. Lényeg, hogy a benyomás tartós rögzítése csak motorikus megerősítéssel sikerülhet, a beszámoló, a fantázia ehhez nem elég, ahogy az álmok kietlen, száraz tényei sem, a puszta elmélkedés minimális közérzeti változást indukál (szerotonin). Ezúttal a heves szívdobogás, a kapkodó légzés, a remegő láb gondoskodik arról, hogy utunk emlékezetes maradjon. Ha a kapcsolatos szomatikus kísérő-tünetek nem lennének, elménk az élmény töredékét tudná rögzíteni, illetve később felidézni. (Antonio Damasio)
Elménk a fizikai megtapasztalás nyomán koherens történetté igyekszik konvertálni az átélt eseményeket, tehát nem logikai mátrixba rendezi, és a kódolás során megőrzi a fizikai biztonságra vonatkozó, illetve a test szenzorai által közvetített információkat. Ezért igazából nem érvekre és igazságokra, hanem átélhető tartalmakra vágyik, ezekkel tud igazán dolgozni, így fedezi fel a körülötte levő világot. Kikristályosodott véleményeink aktív részesei a megismerésnek, kész épületek, védett alkotások, amikre ritkán adnak bontási engedélyt. Söt, nemcsak értelmezik környezetüket, hanem igénylik, hogy az saját képükre formálódjon, ezzel homogenizált légkört teremtenek, és tartósan fennmaradhatnak.
Ezen a módon rögzíti ezt az utat is, ami nem kizárólag a teljesítményről szól, jóllehet az is része, egyéni mértékben, van még benne néhány fohász, könnycsepp és némi szenvedély. Másutt kell megtaláljuk a motivációt, és ennek nyomába eredünk, úgy sejtve, hogy előítéleteink e tekintetben nem egészen pontosak. Természetesen a legtöbb ember szeretné megtudni azt is, hogy mi van a hétköznapi erőpróbákon, rutinon, végsősoron személyes életén és életidején túl, mi az amit megélhet abból az időből, amit valamilyen oknál fogva nélkülözni kényszerűl. Ezt a lehetőséget a hely ugyan felajánlja, de nem ez a megváltó tulajdonsága. Jóllehet mi is – többek között – átélésről és kihívásról szólunk, de mindez csak a tipikusság okán, illetve egyfajta ellenőrző lista korlátainkról és képességeinkről. A hegy vonzását másban sejtjük.
Ismeretes, hogy utazhat az ember bárhová („össze-vissz, mint a felleg”; Egyed E.), tehet vagy megélhet akármit, automatikusan nem fog semmi megoldódni, az élmények átgondolatlan erőltetése, céljainak félrekezelése, éppenséggel fölös szenvedést hozhat az életébe. Emlékeztetünk, hogy a rendszeresen átélt rendkívüli élmények (pl. extrém sport) diszfóriához vezethetnek. Spontán nem történik semmi, ismételjük, a legkevesebb amit tehetünk, hogy reflektálunk saját késztetéseinkre, ami nem kényszer, hanem engedély. Annyi minden átalakul ha jól megnézzük, sőt, legtöbb esetben meg is szerethető, a frissítő szellő rendszerint a mozgás következménye. Szervezetünk reflexiója valamely rendelenességre a fizikai fájdalom, enélkül egy könnyen kezelhető betegség is elragadna. A következő pillanat sosem üresen érkezik, hanem a tegnapok emlékeivel megrakodva, ha tompán fogadjuk, csak a meglevőt ismételjük, mintegy a végtelenségig hazakísérgetjük egymást. Figyelnünk kell, érdeklődnünk, elemeznünk, tusakodnunk a megértésért. Továbbá nem azért vagyunk ezen a helyen, hogy kihívások és lehetőségek között egyensúlyozzunk, hanem a megrendültség szintjéhez méltó átélést szeretnénk, a megélt érzések totalitását, nyilván megrázó esemény nélkül. Vannak olyanok, akik egyszerűen azt a képességet éltetik, ami ide felsegítette, vagyis igazolódott, hogy van bennük potenciál, ami az élet harcai során is remélhetőleg rendelkezésükre áll. Valamennyi része a hegyi összegélménynek, de érezhetően maradt nyomukban valami nyugtalanító hiányosság.
A hegyi tapasztalat ránagyít az ismert figyelmeztetésre, miszerint legyünk óvatosak a látszat megítélésében. Az ember a csúcson ugyan „a hegy fölé magasodik”, viszont az elemek előbb-utóbb egyértelművé teszik, hogy befolyásukkal nem versenyezhetünk. Egy törékeny virágban is föltűnik a tenger, minden fűszálban egy parányi folyó hömpölyög, de tanulságos módon, alázatban maradnak. A hegyen a megrendültség, a környezet és az időjárás fegyelmezett és szétbonthatatlan egységet alkot, ezért annyira hatékony. Ennek kizárása (úgymint a ‘hegy legyőzése’) reménytelen, de fogalmazhatnánk erőteljedebben is, és nyilvánvaló, hogy nem a természeti világnak kell alkalmazkodnia. Ahogy az is, hogy nem másoknak vagy a másiknak kell megváltoznia. Mondhatni minden élet (csak) zölden fogyasztható, ahogy megtermett. Az „igazságok”, amiket az ember saját életvitelének, megismerési módjának igazolásaként elfogadott, nehezen változtathatók, a tények velük szemben hatástalanok, és nem mellesleg: ezek sosem zavarják, nem is fájnak. Ha kapcsolatban akarunk maradni embertársainkkal, le kell mondjunk arról, hogy a saját valóság-tesztelésünk egyetemes, ami nehezebben fog menni, mint elsőre gondoljuk. Mindeközben valamit átmenthetünk abból a nézőpontból, ahol mi nem jártunk. Egyébként a meg nem járt utakról, közvetlenül át nem élt érzésekről való moderálatlan, kioktató, erkölcsi felhangú beszéd kártékony gyakorlat.
Gyakran hallunk jelképes beszédet, ami a hegy karakterisztikájához kapcsolódik, de a valóság feltárása reprezentációk nélkül amúgy is elképzelhetetlen. Például hogy az igazi jövevény nem csak a külső szabályokra figyel, ismeri a tömbök idegrendszerét, útjai nem önös érdekhez igazodnak, hanem a vonulat vérerei szabályozzák. A szem csak annyit lát, amennyit a szív el bír hordozni. Az így elsajátított finom tájékozódási manőverek minden időben hasznosak lehetnek. Ösvényt nem rövidítünk, nem csak a következő lépésre, hanem annak következményére is figyelni kell, számolunk a lendületmegmaradással, stb. Utóbbi például jól jöhet akkor, amikor nagy elánnak szórjuk igazságainkat, dagad az önérzet, száguld a felszínen… Amint valaki megfogalmazta, hogy a legmélyebb vallomásainkat halandzsa nyelven kellene elmondani, és úgy lenne tanácsos hallgatni, hogy nem ismerjük a nyelvet.
Mindeközben tisztulnak érzései, mint a tengervíz, ahogy a folyó létráján egyre közelebb kerül a hegyi forrásokhoz. Az emlékezet enged a leghamarabb és a legtöbbet, minthogy a legképlékenyebb, de ez a jelző nem vonatkozik volumenére. Máskor emiatt csalfának nevezzük, következménye stációk nélküli szenvedés is lehet. Ha kedvünkre való, vagyis illeszkedik előítéletünkhöz, akkor az „igazság forrása” titulussal illetjük, és ezt a rangot kapja gondolkodási rendszerünkben. Nyilvánvalóan nem pontosan őrzi az eseményeket, beszámítja például mindazt, amiben mobilizációs, karakterizálható potenciált érzékelt a tudattalan, beilleszt olyan részleteket, amik nem fizikai térben történtek, csupán a fantáziában zajlottak. Végül belőle származnak elő a tartalmak a tudatba, de lényegében ő a raktárgazda, és meglehetősen szuverén módon kezeli a rábízott készletet. Mint betűlevest önti a tudat elé: ‘Nesze, itt vannak az események, benyomásaid és testi közérzeted adatai, katalogizáld valamennyit!’ (ld. Zeigarnik-hatás) A hatalmas és disztingválatlan adatmennyiség jórésze a tudat számára azonban hozzáférhetetlen, a legalaposabb önreflexió is csak derítő hatású, de ez sem felesleges, sőt, azt lehet mondani kardinális szerepe van. Mindazonáltal a felejtés nem a forró kő elporladásához, hanem kihűléséhez hasonló folyamat, vagyis nem eltűnik, hanem megszűnik sürgető hatása. Azt a buja dzszungelt pedig, ami végül benövi, a könnyek öntözik.
Készülni kell a visszatérésre, itt az ember csak vendég, bár bejött neki a hangulat, de ez a boldogság veszélyt rejt, ugyanis előbb-utóbb igényt támaszt („építsünk hajlékot…”), mint általában a közvetlenség, vagy az intimitás. Komótos mozdulatokkal, mégis mohón merít a javakból, amiket a hegyi miliő felajánl, megilletődötten fogadja a természet tisztító manővereit, engedi, hogy átjárja minden porcikáját a végtelen, amit a hely tekintélye hívott az alkalomra. Ismeri, hogy az élet tengerszintjén az emelkedettség alábbhagy, a pozitív hatások száma és ereje lecsökken, a világ gondjai és tárgyai elterelik szívéről a fényeket. Ezért a hegyi időben próbál feltarisznyálni alázatból, ami itt bőséggel kapható, bár ezt odalent veszteségesnek ismerik, a piac nyelvén egyenesen ostobaság. Valójában a hosszú távú tervek döntik el, hogy mivé válik, ha nincsenek ilyenek, akkor valójában a felstimmolt lelkiismeret hangja, közelebbről a vereség előtti zaj csupán. A lelkiismeretfurdalás Mariana-árka pedig a másoknak okozott indokolatlan szenvedés, jegyezzük meg gyorsan, lendületből. Reméljük örökre nem, de élethosszig nyoma marad, ám ez sincs egy ihletett barát, vagy Isten kegyelmének hatáskörén kívül.
A visszútra való első gondolat máris visszafogja a jelenlét hatását, amint feladatzsúfolt számítógépünk elnyeli friss parancsainkat, és egy időre makacsul lehorgonyoz saját jelenében. Mégis, azt reméli, hogy lefele tartó útja beskálázza az egész eseményt, és viheti a csorbítatlan élményt, ami minden előhíváskor képes lesz teljes potenciálját felkínálni. Valós vagy virtuális társakat is talál ehhez az élményhez, akik hasonló törekvésekkel élnek, és ezáltal kiszélesedik az emberi paletta, ami a hála forrása. Arra is gondolhat, hogy távozása után talán az ösvények bepárásodnak az érzések nyomán, amiket átvonszolt rajtuk.
A folyamat le nem zárható?
Már-már arra következtet, hogy minden rendben, valamennyi jelzést felfogta és megértette, de egyszercsak minden körülményen és érzésen átgázolva, megérkezik hozzá, és teljes idegrendszerét áthatja, egy ritka erejű felismerés. Megborzong. Velőtől szaruig, mint amikor először csapnak át a hullámok a merülő hajó korlátain, és résnyire megnyílik a mélység. Meglegyinti egy korábbról nem ismert érzés, és elgondolkozik, de úgy is fogalmazhatunk, hogy idegrendszerének nyelvén beköszön hozzá egy igazság, amit ezúttal, több okból is, kimondatlanul hagy. Történik mindez jellemzően egy későbbi időben, talán már odahaza, a hegyi szakasz utánfénylése során. Bármikor is, kissé rezignáltan, de mély belső átéléssel elmosolyodik. Valami boldogítót felfedezett, de van abban egy nyugtalanító részlet. Mint egyszeri tengerész, aki könnyelműen vízre és szélre bízta érkezését, és valóban parthoz ért, kiköthet, de tanácstalanul néz körbe: „rendben, szárazföldnél vagyok, de melyik part is ez?”
Miért indult tehát? Teljesítmény? Ugyan! Legyintése behallatszik mellkasába. Kipróbálni képességeit, amikre másutt még szüksége lehet? Az a problémánk, hogy rendszerint elméleti és logikus válaszokat erőltetünk. Már legalább egy évszázada tudjuk, hogy a racionalitásunk tekintélyes mértékben mítosz és önámítás, és azért állítjuk, hogy talán sosem jut el az emberiség oda, hogy elismerje: emberi élet nem így működik, nem logikai parancssorok szerint. Elménk kapacitását javarészt nem feltárásra használjuk, nem a tények pontos rögzítésére, hanem azok igény szerinti értelmezésére, úgy értve: újra és újra. Személyiségünk inkább kaleidoszkóp ábrája, mintsem élethű tükörkép, szereteteink elvárásai nyomán, steril elveink, sebeink és legmélyebb érzéseink darabjaiból épül, ráadásul különböző élethelyzetek máshogy döntik, forgatják a meglevőt. Mit keres tehát az ember folyamatosan, kérdezzük ismét, hátha ezúttal sikerül mellőzni a logikát. Mit keresünk, mire vágyunk, itt és másutt, fent és lent, mélységekben és magasságokban? Gyanúnk valahová a szeretet környékére vezet, de fontos, hogy pontosítsuk. Szóval szeretni akar? Akár az is lehet. Vagy pedig az igazi vágyunk, amit talán egyeseknek nehézséget jelent bevallani, és ami tulajdonképpen a legtöbb hősies cselekedetet motiválja, márminthogy szeretetet vonzzunk be az életünkbe? Talán ez lesz az. Legalábbis az éppen vizsgált esetben.
A „hegy” egyébként lehetséges helyszíne azoknak a tapasztalatoknak, amiket sokan egészen másutt és másban találnak meg, a teljesség igénye nélkül: közösség, ünneplés, baráti együttlét, olvasmány- vagy filmélmény, sport, utazás, spirituális megtapasztalás, esztétikai élmény – tehát nem egyedi és egyetlen színre korlátozódó élmény, de a hegy egyetlen részletében sem a mi vágyaink, igényeink által létrehozott valóság, hanem régóta ott van. Legfeljebb elfogad, mert érzi, hogy honvágyunk van, mintha a „fönt” lenne a forrásunk, mintha onnan jöttünk volna.
Folytatjuk egy másik emlékezetes felismeréssel, ami röviden így foglalható össze: minden csúcs igazából egy hegy lába, újabb kapaszkodó kezdete, egy álom pereme, a kihívás tárgyának frissítése. A legmagasabb elért pont újabb vágyat ébreszt, és az egész olyanná válik, mint valami kikötés nélküli szabadság, vitorlákba csomagolt szél, gyengéd napi apokaliszis. Az átélt élményei nyomán megsejti mindenfajta emelkedettség törvényét, ami szelídebbnek tűnik, mint valójában, észrevétlen de hatékony. Eszerint egy ilyen folyamat soha le nem lezárható, úgy értve tart élethosszig, és ütemtelen második szívdobogásként kíséri, belső ösvényeinek feltárásakor. Lángoló csipkebokrok mezeje, így is nevezhetjük, ahol semmi sem akar elhamvadni, csak ég, és pózol az elmúlással. Lángját a nagy szelek felszítják, a kisebbek csitítják, vagy tán el is fúják.
A megérkezés csak egy fejezete az útnak, talán annyi sem, inkább tünete, arra emlékeztet, hogy élet volt az úton. Amire most figyelni szeretnénk, hogy az útnak ez a rétege „másként” fog végetérni, vagyis nem saját döntésből, mert az elkötelező érzések „soha el nem múlnak”, vagyis amelyek a legcsekélyebb mértékben is hatással voltak önbecsülésünkre. A „szerettem” például csak a nyelvtanban múlt idő. Gyakorlatilag nem kizárólagosan a múlthoz tartozik, ha igaz a kijelentés, bármi van jelenleg, az is része. Szóval az eredeti valamilyen formában létezik, nem is emlékszünk, hogy elköszönt volna, és egyetlen kívánságunk, hogy a maradékot célszerűnek megélhessük. A tények és tárgyak szíve együtt dobban a mienkkel, ezért nem láthatjuk, mivel együtt öregszenek velünk. A „befolyásos történetek” azonban lassú szívverésűek, van amelyik évekig kihagy, fájdalmas kontrasztban életünkkel, de bőséggel vannak áldásai. Eltérő ritmusunk vezethet kiégettséghez vagy éppen megrendültséghez (tremendus).
Felismeri azt is, hogy igazából ott kell legyen, ahol van, pontosan azon a helyen, az időpont is stimmel. Csendje integrált a sziklák mély hallgatásába, sóhajtásai a barlangok öblében visszhangzik, szelek táncolkják körbe, a hegy dimenzióiba foglalja, felszínének architektúrái közé. Figyelem, minden közös vonás elismerése egyben felhatalmazás is, hogy a másik a nevében beszéljen, hogy elmondja történetét!
„Az érzékelés – írja Anil Seth idegtudós – generatív, kreatív aktus”. Tehát alkotói folyamat, nem pedig egy hatás lenyomatának puszta rögzülése. Az érzelmek nem passzívan követik a test érzékeléseit, hanem konfabulálnak arról, hogy mit jelentenek a testi benyomások méghozzá a várható következmények tükrében, és igyekeznek deregulálni a hibákat és a heterogén benyomásokat, hogy minden szabályozottnak és biztonságosnak tűnjön. Az cselekvés az érzések leszármazottja, az élmény volt előbb, a készített filmet később hívjuk elő. Ahogy a kandallóban a nap hője lángol, ami éppen a legelvontabb a teljes folyamatban. Tény azonban, hogy jövőjében nem egy az egyben azt fogja megtalálni ami kedves volt a múltjában, hanem ami nyomott hagyott benne, függetlenül előjeltől és egyéb besorolástól. Ami várható, az már részben beteljesedett, a felejtés is tele van jövővel.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy minden értelmes cél ebben az életben személyi, nem pedig tárgyi, teljesítményi, látványi, stb. Lehet ezt közvetlenebbül is fogalmazni, de sok más szempontot figyelmen kívül hagyva, ezúttal annyit állítunk, hogy egy „magasság-élmény” belső átalakulást is előkészíthet, minthogy az átélések nyomán kristályosodó fogalmak célorientáltak. Az intenzív érzések máris elhelyezik az idegrendszerben a vágyott eseménnyel kapcsolatos várható közérzetet. Ez egy anticipációs jelzés arra vonatkozóan, hogyan kellene cselekedni a jelen pillanatban, és jó esetben ebből hosszabb távú orientáció származik. Az agy a változó körülmények közötti szabályozás fenntartását munkálja, elsődleges funkciója az előrejelzési hiba minimalizálása, és nem az ingerekre való reagálás, előrejelzései a kölső-belső stabilitás megőrzését szolgálják. Mindenképpen a késztetés emelkedett, a készségek készültségben. A változás származhat egy félelmetes szituációból, amit például a hegyi vihar celebrál, olyat, ami semmi máshoz nem fogható, és ami örökre száműzi az unalmas reggeleket. Lehet a külső hatás egészen tapintatos, amikor a november hideg kezét, az elnehezült szélben, a gallér alá csúsztatja. Ami olvasható a Teremtő biztatásaként is, hogy becsülje meg az otthonosságot, amivel rendelkezik. Vágyat celebrál hogy erősítse meg kapcsolatait, a földieket és az égit egyaránt. De kifejtjük mindezeket témaszerűen.
„Aki majdnem ott van”
Leírhatjuk az emberi jelenlét valóságát a „kontakképes közelség” fogalmával. Eszerint az emberi mivolt majdnem megérkezés, szinte barát, közel a célhoz, ott van a boldogság határán, lépésnyire a békétől, majdhogy a feloldozásnál, már-már szeretve; közel a másikhoz, a távozáshoz, a könnyekhez, és közel Istenhez. Mindenkor a siker vonzáskörében, már-már beérkezett, mindeközben karnyújtásnyira a kudarctól, készen arra, hogy az egészet feladja. Lázadása persze legtöbbször csak a tükörnek szól, vagyis szeme túl sokáig időzött egy hamis visszajelzésen. Egyébként a tükörkép és annak tárgya közötti feszültség örök emberi probléma. Egyetlen nézőpontot, kevés dimenziót kezel, tárgyilagosnak hirdeti magát, de látott valaki megbocsátást benne, vagy szeretetet? Feloldott-e akárcsak egyetlen bánatot, ölelt-e valaha, mint aranyló partok a hullámokat, valaki emlékszik arra, hogy fölemelte tekintetét?
Emberi lényegünk úgy is megfogalmazható, hogy „aki majdnem ott van”, szomjúság mély kúttal. Közismert metaforával kifejezve: utazás. Anélkül, hogy pontosítotanánk, hogy tajték vagy hajó módján, mert ezúttal ez indifferens. Ugyanis a teremtett világ, mindegy, hogy az illető sodródik, vitorlázik, esetleg céltudatosan halad, – elsődleges azt a kérdést teszi fel neki, hogy van-e benne feloldozási készség, tud-e bűnt megbocsátani, emberi gyarlóságot elfedezni, anélkül hogy hiábavaló és álságos módon elfordítaná tekintetét, az eseményt ignorálná, vagy más módon próbálná jelentéktelenné tenni. Egész életútunk a közelgő, várható megérkezések sorozata, kitűnő modellje a szeriális önindító és lezárhatatlan eseményeknek. De ez a folyamat nem a tárgyak szintjén zajlik.
Olyan lények vagyunk, akik mindig közelítenek, majdnem készen vannak, de akiknek minduntalan szükségük van még egy kis időre, egy kevés biztatásra. Érett gyümölcsök, akik folyton úton vannak, ellesni a virágzást. De a legtökéletesebb megjelenés önmagában semmit nem ér, az ember „érintett közelítés”. Nincs kész, mégis egy teljesség varázslata alatt él, egy kaotikus környezetben, az ingerek és adatok dömpingjében kell a saját hangot megtalálnia, ami olyan, mint az óceánok hullámzajában meghallani a források csörgedezését. Vagy képzeljük el a következő jelenetet. A templom harangjai elhallgattak, a mise viszont még nem kezdődött el, ugyanis a szolgálattevő még nem is mutatkozik, de megígérte, hogy időben érkezik. Valahol két esemény között várakoznak a hívek, egyelőre azonban gazdátlanok a szent javak, mélyül a csönd, bár van még egy nüansznyi idő a jelzett érkezésig. Mindig van.
Van-e benne megbocsátás, ismételjük az egyelőre körvonalazatlan kérdést. Természetesen minden életben lehetnek vakfoltok, ahol úgymond össze volt hajtva a térkép, és a nyomvonal töredezett, kopott, egyes szakaszok teljesen el is tűntek, és ha éppen ott tart valaki, nem tudhatja az irányt, hiába kísérletezik. Van olyan eset, hogy az illető ignorál minden szépséget és figyelmeztetést, de az nem a mi esetünk. Vagy ahogy a mondás ismeri: a szent magában felejtette a káoszt. Legtöbbször azonban az történik, hogy valaki nagyon szeretné tudni, hogy hol tart, de nem tudja merre induljon, mert nem ismeri pontos helyzetét, Ilyenkor látjuk be, hogy mégiscsak áldás az, ha a teljes bizonytalanságban, tanácstalanságban is makacs élet van. Az említett hiányosságot rendszerint gyermekkori traumának, erkölcsi hiányosságnak, emberi természetnek, sebzettségnek nevezik, vagy tapintatlanul, de nem ritkán: bűnnek. Lényeg, hogy lefedetlen szakasz, ismeretlen, adott esetben gondozatlan a létezésben, egyfajta üres tér, aminek félreértés, hibáztatás lehet a folyománya. Hic sunt leones.
Megjegyezzük, hogy még a legpontosabb térképek sem tartalmazzák a kiálló gyökereket, amikben az arra járó megbotolhat, a kígyókat, amikre ráléphet, a mohanedves sziklákat, amiken megcsúszhat, márpedig az út során ezek a legnagyobb arányú hibázások. Lényeg, hogy hiány volt, van és lesz, ahogy lesz elakadás, gond, gyarlóság is, és lesznek buktatók, miegyebek, és hogy mindez így rendben van. Máskülönben is, káoszban maga az ember a nyugalom mintaképe. Homokvár, aminek minden szemét a végtelen óceán munkálta. Nincs, sosem létezett, és nem is fog készülni olyan térkép, ami képes lenne minden akadályt, buktatót előre jelezni, és ha van ilyen, annak egészen más a neve, amit tapintatból ezúttal elhallgatunk. Egyébként is keveseket érint :))) Ismeretes mondás szerint, ha sima az út, amin jársz, akkor rossz irányba mész, ha könnyű a járás, akkor lejtőn vagy. Lényeg, hogy menni szeretnénk, élni, érezni, tapasztalni, mindenek ellenére, mert ezek adják az élet velejét, és tudjuk, hogy útközben a karcolások, a veszteségek elkerülhetetlenek. Vihar utáni nap: gyönyörű; egy ugyanolyan nap vihar nélkül: átlagos. Fájdalmunkban a mindenkori horizontot nézzük, őrizzük a letűnt nappal örökségét, mindaddig, míg betelünk vele, egyúttal azt remélve, hogy a fájdalmunk közben fokozatosan elporlad. „Mindig lehet vihar. Bármikor jöhet eső. Egyesek kényszeredetten megtapasztalják, néhányan tudatosan átélik. És vannak akik belőle születnek.” Shannon L. Alder
Ne aljasságra asszociáljon rögvest az ember, ha valami hiányt, tévedést, netán bűnt érzékel a környezetében, meg kell értenie, hogy van tanácstalanság is a világon, sebzettség, bizonytalanság, olyasmi, ami így kiált segítségért. Daniel Freedman a lényegre tapintott: „Az emberi szervezet bővölködik érzékszervi élményekben, de ok-okozati összefüggések dolgában koldus.” Eszerint mások hezitálását figyelni csábítóbb, és kevésbé megterhelő, mint annak okát megtalálni. Emlékeztetünk ismét a térképek tűrődéseire, amikről itt, a hegyi idő érdes viszonyai között, ahol hűs levegőt apróz a tüdőnk, mélységek borzolják kedélyünk, talán mégiscsak érthetőbben szólhatunk. Ahol lekopott a nyomvonal, a táj karakterét mutató szín, eltűntek a várható formákat jelző ábrák, ott elbizonytalanodik az utas, pedig a talaj ott van, és menni is kell. Elhangzott egyik résztvevőtől, hogy: „szeretem az idegenséget, átélni azt, hogy elveszett vagyok, van ennek egy gyermeki bája, hogy elfogadhatom mások segítségét.” Felismerések születnek a megilletődöttség nyomában, korábbi értékrend kissé átrendeződik, a tárgyi javak szintje lecsökken, az emberi kapcsolatoké megemelkedik. Többen úgy érzik, és el is határozzák, hogy szeretnének mások örömére élni. Egzisztenciális fenyegetésre ősi és ösztönös reakciónk a kapcsolat, és ha más nem is lenne, ez mégiscsak nyereség.
Fogadalmak
Találkozni olyannal, aki fogadalmat tesz, hogyha felér, akkor…, hiszen itt világosabb a kép, szélesebb a látás, és az ember két végtelen találkozási felületén állhat. Azt is mondhatni, hogy a kapcsolat köztük, miközben ujjával érinti a fölső óceánt…, szóval itt bármikor történhet kiáradás a végtelenből. Illetlen vágyait a csúcsig tartó menetelés kiszámolja, megszűnik zsörtölődése, beszünteti hivalkodásait. Legalább nem lesz útban olyan mértékű önteltség, ami akadályozná azt, hogy a vágyott lényeg megérkezzen. Szóval valahogy csak utat talál hozzá az alázat. Egy ilyen helyzet mindenképpen ösztönzi a nagy elhatározásokat, mikor a rendkívüli megélés leszedi a habot az életről, és felkínálja a direkt változásnak. Hiszen a világot nem úgy tapasztaljuk, amint van, azt inkább saját pillanatnyi állapotunk értelmezi. Javasoljuk ehhez a témához: https://www.azarandok.hu/anam-cara-2/
Elvárásaink vannak tehát, vágyak, elképzelések, a megvalósítás azonban rendszerint szerényebb. Hegymenetben viszont azt várja az ember, hogy ahol vele kezdődik az ég, ahol nagy erők állnak ellent a befejezettség gondolatának, ott olyan készségek ébrednek benne, hogy asztalt terít az egész világnak, elengedi mindenki tartozását, feloldoz, megbocsát, átölel. Hogy ami nem sikerült másutt, arra majd ráveszik az extrém körülmények, mint harmadik és negyedik szülők. De a magasság rendszerint beleásít ezekbe a vágyakba, és könnyedén, mintegy közömbösen odébb tereli felhőit, anélkül, hogy látványosan, azaz csodák szintjén beavatkozna az emberi életbe, és teljesítené ugyan merész, de mégiscsak szentnek tartott álmait. Néha úgy tűnik, hogy semmi különös nem történik, az érintett osztályrésze csak libabőr, a külsőn felhólyagosodó megrendültség, de mintha igazi, szembeötlő nyereség nem mutatkozna. Részben azért is, mert bizonyos helyekhez irreális elképzelések kapcsolódnak, pedig a helyszín és az elhatározások hatékonyságának összefüggése nem több, mint ami létezhet az imazsámoly kényelme és az ima mélysége között: előfordulhat, hisz ez volt a kárpitos célja, de nem garantált. Ámde itt még nincs vége a történetnek.
Valaki, akit szerettem,
egy dobozt adott, azt mondta
tele van sötétséggel.
Évekbe telt, mire megértettem,
hogy ez is egy ajándék volt. Mary Oliver
A nagy fogadalmak sorsáról valójában nem sokat tudni, talán sokan állnak tanácstalanul fent a csúcson (főként utána), kezdenek elbizonytalanodni, arra alapozottan, amit vártak a helyszínnel való találkozástól, közös sorsuk idejétől, és napfényes terveikre ködként kúszik rá a kétség és a keserűség. Ezek szerint emberi gyarlóságuk szuszogva baktatott nyomukban, a helyszínen pedig emlékeztette, hogy jelen van, meghogy a terve úgysem fog sikerülni. Ez pedig, ismerjük, a kudarc előjele, külső-belső erő nyomán primér ösztönökre visszafejtődött vágyak fenyegetése. „Az a nagy hibád, hogy úgy játszod életed drámáját, mintha társtalan lennél… Ha elhagyatottnak érzed magad, az azt jelenti, hogy nem érzékeled környezeti világod intim jelzéseit, elvesztetted a nyomot… Kapcsolódj be a világod diskurzusába! Vedd észre, hogy minden párbeszédet akar folytatni veled, még a vízforraló is énekel, miközben vizet forral a teádhoz…” (ld. https://www.azarandok.hu/david-whyte-versei/)
El kell mondani nekik, hogy nincs veszve semmi, merthogy egy ilyen érzés egyáltalán nem a csődöt jelzi, hanem ez történik akkor, amikor érzékelve a bősz élet eresztékeinek meggyengülését, csak a körülmények lecserélésére összpontosítunk, ez a sorsa a gyors változásra váró törekvésnek, az esetben, ha reményünk aktora javarészt egy külső tényező. Nyugalom, mert ami következik, az sem lesz terven kívül, és benne marad az örök szeretetben, talán más lesz a lépték, mint amire számított, de az, aki vihart mondott, mond majd természeti békét is. Felismeréseket ad, új látást, és nem feltétlenül a természeti törvényeket zavarja össze, hanem új jelentést akar nekik adni. Ahogy a köd lehet szemfedő és mennyasszonyi fátyol az ég arcán, jóllehet ugyanaz a jelenet, valahol mégis eldől az értelme. Nem beszélve arról, hogy vannak belső feltételek. Ahogy a tavasz sem csak kívülről érkezik, ahhoz hozzátartozik a rügyek láthatatlan védelmi protokollja, amint biztonságban, sejtjeikben az előre elkészített érzékenységgel várakoznak. Hegyi összegélmény önmagában nem elegendő ahhoz, hogy egy nagy elhatározásban megerősítsen, arra még kevésbé, hogy azt karmesterként, levezényelje. Szükség van a „mélyre mentett rügyekre”, a gyökérzetre, és a benne várakozó tápanyagokra, a meginduló keringésre, aminek első áramlata, egyesek szerint, könnyízű, szülési fájdalmak nyomán. „Azt hittem, hogy a Devil’s Thumb megmászása megoldja az életem összes problémáját. Végül szinte semmit sem változtatott. De rájöttem, hogy a hegyek nem alkalmasak a problémák befogadására.” Jon Krakauer [A Devil’s Thumb, felemelt hüvelykujjra emlékeztető csúcs az Egyesült Államok és Kanada határán. A kihívást jelentő hegy keleti gerincét először Jon Krakauer mászta meg, egymagában.]
Mégiscsak megtud valamit önmagáról és a világról, miközben átéli, hogy az élet áldáshordozó, hogy isteni képmás, küldetés, feladatok, és minden egyéb hozzátartozik. Őszintén vágyakozott a természet ölelésére, ezért vonul egyre följebb a villámok útján, patakok zúgásán tájékozódva. Keresi a karakteres szelet, a súlyos éjszakát, ami már megtelt, és több sötétet nem is fogad, pontosan olyan jelenlétre vágyik, amiben veszteséges az emberi kivagyiság, amiben feloldódik a kicsinyhitűség és a gyávaság. Meg akar szabadulni hiúságtól, de béklyóktól, rutinoktól, szabályoktól és előírásoktól is, illetve vágyik arra, hogy mintegy közelről lássa a megnyílt eget, amint elhúzódik színén a függöny, illetve arra, hogy egy erő elvegye, majd kisvártatva gazdagabban visszaadja a hétköznapoknak. „Nincs mese, mindenképpen le kell ugrani a szikláról, de útközben szárnyakat kell építened magadnak.” Annie Dillard
Vándorlunk hegyeken és sziklák között, belehallgatózunk patakok zúgásába, mosakszunk nyirkos szelekben, mi ködökben teríti arcunkra törlőjét, és nincs kétségünk, hogy a határtalan nemcsak az erdő kórusát vezényli, és nemcsak a nagy vizekben lakozik, hanem ott van legszelídebb szellőben is, mi óvatosan megkerüli arcunk, és ott van a szerényen szivárgó, sötét mélyekből fakadó forrásokban, a sziklamedence szűk vizén hintázó lágy fénysugárban. Ezen túl mindenben, mindenütt ugyanazt hirdeti, ugyanazért fohászkodik, kiált, könyörög: szeretne megtestesülni egy mulandó és szeretni képes életben. „Néha Isten nem azért küld egy csatába, hogy megnyerd. Elküld, hogy vidd végig.” Anne Lamott
Az ember kiáll a hegyre, és nagy erők fedezésében annyit mond: itt vagyok. Talán nem egészen imádság, de másnak sem lehetne nevezni. A címzett majd tudni fogja a többit, minden bizonnyal nemcsak a gondolatokat, hanem gazdájukat is megismeri. Kemény szelekkel belelapozza saját akaratába, befoglalja saját kézírásába, beköti a mindenségbe, mintegy érzékletesen elismerve, hogy az illető nemcsak önmagához tartozik. Merthogy örök várakozással született, akihez a végtelen érintése eleve hozzátartozik, mint az egykori tengerjáró vitorlásokhoz a csillagok állása. Létezése tehát nem esetleges, nem írható le pusztán mondén jelzőkkel, nem mérhető immanens értékekkel, és igenis eredendően készen van arra a hangra és a csendre, amelyben az Ő akarata megérkezik. Nem azért, mert jónak nevezhető, valamilyen erkölcsi rendszer szerint, vagy mert megérdemli, nem is azért mert ilyesmi úgymond kötelezően járna a létezéshez, hanem mert Isten nem tehet másként. Emberünk tehát itt járt, a Nap átölelte, miközben mint felhasadt párnából a tollú, szálltak az évek, és puhán, de sűrűn hullottak alá, időnként a hiábavalóság érzetét keltve. Itt járt, ölelt, és hagyta, hogy öleljék, hogy könnyű, de nem könnyelmű reménységét széthordozzák konduló harangok és csavargó szelek. Sebezett és sebződött, újrakezdett, tartózkodott, elkeveredett és kivonult, fájt és fájni hagyott, tapasztalatokat gyűjtött, átélt, megtört és megújult, alkalmanként régi hideg miatt didergett, ahogy azt a hegyiek mondják, sőt, bizonyos esetekre igaz az is, hogy nincs annyi idő egy életben, amennyivel egy korábbi fagyás bilincseit fel lehetne oldani az emlékezetben.
Jövünk viszontszeretni mi is a teremtett világot, a természetet, a hegyek lerogyó vizeit, amint bukdácsolnak kövek hátán, jól definiált rend szerint, jétékosan görbítve a rideg vízszintet, gyönyörködni fellegeinek vad csatáiban, hallgatni a tűlevelek között átsurranó szelek incselkedését, az őszi, megtépett lombkorona nehéz sóhajtásait, figyelni hópelyhek és fatörzsek táncát, és amint elveszti fejét a könnyű, szelíd levegő, ha tömegbe verődik. Jövünk együttérezni vezeklő hófoltjaival, megismerni zajjal és fehérséggel védekező jegeit, és mindeközben csendben, zökkenőmentesen megszeretjük jajainkat és kudarcainkat, és örömeink kezét szorongatjuk. Látni illetve átélni a magasságok sziklahátjait és turistáit, dörgölőző fuvallatait, csattogó jeges vizeit, szelek fölé hajló napsugarait, csírázó magvait, csalitos vadcsapásait, éles levegőjét, kék hidegét, bús köddel töltött alkonyatát, kutatni zergéi útját, ami szintúgy titokzatos, mint a mélytengeri halaké, illetve a szerelmeseké. Nézhetjük, akár hanyat fekve is, sasok vitorlázását a függőlegest ostromló huzatban, és engedni, hogy átjárjon a hely csendje, mint a szél a borókás tisztásokat. Csendje olyan, mint a fehér fény, ami tudvalevőleg nem hiány, hanem minden színt tartalmaz. Különleges tehát, nem is csend a maga nemében, hanem a „minden” egyik változata, csak az elménk fedezni olyan hatékonyan errefele a minden-semmi különbségét. „Nem ereszt föl a csönd” mondhatnák azok, akik visszafordulnak hegymenet, ugyanakkor az a fajta zaj, amivel tele van a világ, ennyire nem kényes, könnyedén befogad, mert híg, fajsúlytalan, üres.
A szél átfésülte a fenyőerdők sötét koronáját, ugyanazzal a mozdulattal, amivel jóval odébb végisimított a tenger fodrozó arcán, talán a hegyek jeges csúcsain is, ki tudja merre járt, nyomát már le is pecsételte a holdfény, ami a havasok ezüstkehelyhéből felemelkedik, a csoda egyik jeleként. Egyébként a szélnek szüksége van a testünkre is, hogy szóhoz jusson. Kapucnik, cipzárak, flapnik érintésével duruzsol, zúg, dörömböl, de ez sosem zavaró annak, aki tisztító munkáját megérezte. Uitwaaien – mondja a holland. „A csend minden, ami van. Ez az alfa és az omega, ez Isten gondolatai a vizek felett, ez a tízezer dolog vak hangja, a szárnyak zümmögése. Tégy egy lépést a helyes irányba, imádkozz a ‘Világhoz’. A különbségek elmosódnak. Lépj ki a földi sátorházadból. Imádkozz szünet nélkül.” (Annie Dillard)
Elgondolhatatlan persze, hogy miért érdemes menni, és mi értelme van az egésznek, ha a hegyi szereposztás szerint a gyötrelem és a nélkülözés a főszereplő, vagy ahogy az a túrázók között ismert: ha hegyen jársz és nem fázol, ha nem vagy éhes, szomjas esetleg fáradt, ha nem izgulsz, nem vagy kimerült, akkor bizonyára alacsony a mércéd és a szinted. Elegyedés nélkül köt magához, magunkat róla le nem választhatjuk, de engedi szabadságunk, hogy döntsünk, fájjunk, szenvedjünk a fiziológiai túlfutásban. De a szenvedély hatékonyan árnyékolja fáradtságunk, mire jelzést kap a múzsahordozó szervezet, belül lángolunk már emberhosszan. Mint a szerelemben, mielőtt felfognánk, már el is sodort, mintegy felüdített a kávé, ami még le sem főtt. Pontosan, egy megváltott világ működésébe enged bepillantást a hegyi környezet, olyasmibe, ami a szemléletben már ott tart, amihez gyakorlatilag még közel sincs. Mint a sötétkamrában, amikor a film az orsóval együtt belemerül az előhívóba, és elkezdenek körvonalazódni az exponált képek, a természet így mutatja meg azt, ami bennünk van, finoman, szinte észrevétlenül tárja fel titkait, ami annyit jelent, hogy minden pillanat meglepetés. Stewart Alexander Lowe, a hegymászólegenda mondta: „Kétféle hegymászó létezik, vannak akiknek a szíve dalol, amikor a hegyekben vannak, és a többiek.”
A hegyek árnyékában egyébként gyorsan öregednek az emberek. Egyik reggel felkelnek, és azt érzik, hogy többé már nem mennek/mehetnek fel, és abban a pillanatban öregek lesznek. Akkor is, ha előtte sem másztak fel soha. És a legostobább tanács, amit adni lehet nekik: soha ne add fel. Mert elvesszük öregedésükből, vagy bármilyen előálló képesség hiányából a méltóságot, ami pont annak bája, ahogy le tudunk mondani arról, ami már elérhetetlen. Tudjuk, hogy ezt nem túl kellemes olvasni, de az ember végül megkopik, de jöhet betegség, lustaság, baleset, vagy akármi más, azonban a fények jó esetben nem fölszedik sátorfájukat, hanem a belsőbe költöznek. Ki tudja mikor kerül ránk a sor, még nincs visszaszámlálás, de lehet, hogy a tollat már megmártotta a kalamárisban a parancs aláírásához. Amíg alkalmas az idő, addig használja ki mindenki! „A világ nagy, és szeretném jól megnézni, mielőtt besötétedik.” John Muir
Hogy megőrizd szíved,
ezekre figyelj:
tudd, hogy halandót szeretsz,
ezért annál jobban tusakodj érte,
tudva, hogy saját életed függ tőle;
és hogy elengedd, ha eljött az idő.
Hogy engedd el. Mary Oliver
Itt fent egyszerűen felhők takarják a kísértések városát, itt magyarázkodás és szégyen nélkül kicsinek érezheti magát az ember, azért is megyünk, hogy találjunk egy valamilyen jellegű „nem bírom tovább”-ot. Végtelen ostoba és nevetséges vágy a hegy legyőzésének szándéka, mikor páránkat oly könnyedén arcunkra csomózza hűséges fegyverhordozója a szél, pedig ki veszi komolyan, mikor filigrán, játszi teste egy fűszálat is megközöl? Nincs mit legyőzni, és nem is kell, már logikailag is bizarr pl. az önmagunk legyőzése. Ne bohóckodjunk! Úrrá lenni a lustaságon, az rendben, meg hogy őszinte alázattal, és tegeződhetsz ösvényeivel, meg a rajta járókkal, függetlenül attól, hogy ki honnan érkezett, de hogy bármi, vagy bárki fölé kerekedni, az nem lehet cél. Itt vagyok, ennyit mondjon az ember, itt vagyok a magam sebezhetőségében és kétségeivel, és mindent beleadok.
Bizonyos nyelvekben (angol, latin) a törekvésnek és a légzésnek ugyanaz a szótöve: aspiration, és ebben időnként még a remény is vendégként megjelenik. Minden embernek kell legyen néhány olyan megélése és gondolata az életről, amit rajta kívül senki nem élt és nem talált meg, és ha ezt komolyan veszi, lesz is róla legalább egy olyan mondata, amit még senki nem mondott, és már nem élt hiába, néhány embernek segíteni tud. Ugyanakkor tudomásul kell vegyük valamennyien, hogy bele vagyunk keveredve a világba, szívünk nem független, nem vagyunk érzéketlen gépek, cselekedeteink sem elszigeteltek, hanem egy nagyobb egész elnyelt hatásait tükrözik. Szóval ha akarjuk, ha nem, de hatunk egymásra, a világra, vagy jó, vagy rossz értelemben. „Nem úgy látjuk a dolgokat, ahogyan azok valójában vannak. Úgy látjuk a dolgokat, ahogyan mi vagyunk. Csak azt láthatjuk másokban, amit a természetünk megenged. Látásunk hatósugara és minősége személyes fejlődésünk mértékétől függ. A személyes viszont, ha elég mély, univerzálissá, mitikussá, szimbolikussá válhat. Az igazi szépség az, amit a szeretet szemével látunk.” Anais Nin.