Egyházi szláv, glagolita, cirill

Nagy méretű hegyi kristályban, ametisztben régi vizeket találunk bezárva. Nagyon régieket, hogy úgy mondjuk. Egyes zárványaikban látható, sőt, hallható mennyiségben van jelen. Vannak ilyen emberek is. Olyan lelkületet hordoznak, amit nem szennyezett be a világ, gondolkodásuk egyes katasztereit tisztán megőrizték, de az is lehet, hogy megőrizték tisztán szívüket, törekvéseiket, mint a hegyi kristályok minden vizeknek ősét. Ezúttal viszont nem személyekről, hanem egy nyelvről szólunk, ami a múltba zárva őrzi egy régi kor fogalmazásait, illetve az azóta eltelt évszázadok gyakorlatát.

Az úgynevezett egyházi szláv tulajdonképpen egy dél-bolgár dialektus, ahogy azt a IX. század közepén Thesszalonikában és környékén beszélték. Ez lett, és ez maradt az ortodoxok istentiszteleti nyelve Oroszországban, Ukrajnában, Szerbiában, Bulgáriában, Montenegróban, Észak-Macedóniában, Fehéroroszországban, illetve részben Moldovában, Lengyelországban, Szlovákiában illetve a Cseh Köztársaságban.

Amolyan szent nyelvnek számít, pedig a görög liturgikus szövegek fordításának idején a bolgárok még nem is voltak keresztények. De ez innen nézve még rendben van. Az már más történet, hogy a fentebb említett országokban élő ortodox hívek a templomi szövegek jelentős részét nem értik. Akkor mégis miről szól az egész? Erről szól ez az egész, vagyis ezt próbáljuk körbejárni egy rövid írásban.

Nyugati halandók számára furcsa, vagy egyenesen felfoghatatlan, hogy a hívek a liturgia szövegének, az imáknak, tehát az egész istentiszteletnek legalább 30%-át, de adott esetben mintegy 80%-át nem értik, az arány a vonatkozó jártasságuk és anyanyelvüktől függ (pl. a bolgárok értik a leginkább), illetve hogy a liturgiának mennyire frekventált részéről van szó. A szentek ünnepének egyedi szakaszait, az éves ünnepek szövegeit a legkevésbé. És itt kéretik minden maliciózus megjegyzést mellőzni, hogy nálunk ugyan (állítólag) a pap magyarul beszél… :). Ez esetben első körben a puszta, szövegszintű értésről van szó, ami fölé rendeződnek aztán a további nehézségek, úgy mint megértés és motiváló tartalom összehangolása, aztán alapszinten érteni valamit és elmerülni egyre mélyülő jelentéseiben, a vallásos szövegek átkonvertálása érzésekre, hogy segítsék pl. az önismeretet és az empátiát, két nagyon fontos tartalmat, aztán az egészen elvont gondolatok jelentésének kibontása, és hogy egyáltalán, mi van a felekezeti értelmezésen túl, stb.

Stephan Lewandowsky pszichológus írja (A leleplezés kézikönyve): „Egy egyszerű mítosz kognitív szempontból vonzóbb, mint egy túlbonyolított helyreigazítás.” Minél részletesebb, elvontabb a cáfolat, minél több előzetes ismeretet kíván, vagyis minél több kognitív erőfeszítést igényel, mint egy egyszerű elbeszélés, az emberi elme annál inkább ragaszkodik a korábbi egyszerű, kezelhető hiedelmeihez. René Char írja: „Amikor már túl sok, kénytelenek leszünk ritkítani és rangsorolni a belénk kapaszkodó elevenségeket és dolgokat.” Ilyesmiket is figyelembe kell venni, amikor megpróbálunk megérteni egy számunkra felfoghatatlan gyakorlatot.

Különösképpen a liturgia váltakozó részei esetén van gond, tehát olyan szövegeknél, amik ritkán ismétlődnek, és egy rendszeres templombajáró is alig néhány elszigetelt fogalmat ért meg, azzal is csak annyira megy, hogy tudja melyik résznél járnak, hogy akkor most bűnt vall, vagy éppen hálát ad. Ezek egy részét amúgy a kevésbé szorgalmas (és őszinte) papok sem értik.

De úgy is fel lehet fogni, hogy olyan ez a jelenség, mint egy szabadon álló fa, amit minden szél körbeér, és bárhonnan érkezik, szemből ölelheti. És tulajdonképpen valami ilyesmire vágynak a templomban, ha egyáltalán arra járnak, nem pedig valamiféle kényszerű és kényelmetlen vánszorgásra a liturgia nyomvályújában, monjuk így. Van itt egy lélektani hatás, óvatosan fogalmazunk, de ha az ember úgy érzi, hogy nem maga irányítja a sorsát, hajlamos feladni a haszontalannak tűnő küzdelmet, és átadni magát annak, ami történik, vagyis engedi érvényesülni a sodróerőt. Eddig a pszichológiailag igazolt hatás. Ha jól értjük, ez ritka kivételtől eltekintve, hátrányos, de az egyik kivétel lehet éppen úgy általában az istentisztelet. Átadni magát annak, ami történik, és engedni, hogy a liturgia által megszólított erő átölelje és szabadon formálja, már hogyha ez volt a cél.

Hozzászoktak ehhez a nyelvezethez, és ragaszkodnak hozzá, akkor is, ha nem értik, de ahogy mondják, szeretik a dallamát, tisztelik a régiségét, és egyelőre hivatalos részről nincs szándék a változtatásra. A hívek nagyjából három egyenlő csoportra oszlanak: pro, kontra és bizonytalanok. Egy másik felmérés, amikor csak igen és nem között lehetett választani, szinte fele-fele arányt mutatott ki. Hivatalos részről volt ugyan egy nagyon óvatos próbálkozás az elmúlt időszakban (Oroszországban), de anélkül hogy bármilyen javaslatot tettek volna, csak egy belső közvéleménykutatást ismertettek. Viszont már erre is olyan nagy volt a felháborodás, hogy többé még csak meg sem említették ezt a dokumentumot („mint ördög a tömjénfüsttől” szólásból ez a „mint”), az egészet nyom nélkül eltüntették. Egy orosz férfi érdekesen fogalmazott: „Az istentisztelet 50-80%-ában csak beszélek, de nem imádkozom.” (Azaz mondom, de nem értem).  

Amikor Cirill és Metód a Thesszalonika környékén beszélt bolgár nyelvre (tkp. saját anyanyelvükre) lefordították a görög nyelvű liturgikus szövegeket, hogy azzal a kereszténységgel már kacérkodó morvák közé induljanak misszióra, és a szertartásokat minkét fél számára érthető nyelven tarthassák, a szláv nyelvek még nem voltak olyan mértékben elkülönülve egymástól, mint manapság. Ha nem is tökéletesen, de még sokkal jobban megértették egymás nyelvét. Cirill és Metód a helyszínen aztán néhány morva(szláv) kifejezést is beillesztett a szövegbe, és ezzel kialakult az imarend első változata, ami aztán apróbb változtatásokkal, a nemzeti igényekhez való, elsősorban fonetikai adaptációkkal, de javarészt változatlanul a mai napig érvényben, és kizárólagos használatban van a fentebb említett országok ortodox közösségeiben. Ukrajnában folyamatban van a leváltása, de néha karhatalmi segítséget kell igénybe venni az ukrán nyelvű istentiszteletek megtartásához, pont azért, mert a hívek ragaszkodnak a régihez. Kicsit összetettebb azért ez, de erről már írtunk.

Ismeretes, a néha leegyszerűsítve Máté-elvnek is nevezett (Máté 25:29) nyelvi jelenség, miszerint a hétköznapi kommunikáció 90 százaléka mindössze 500 szóval történik. Nem véletlen tehát, hogy az egymástól elszakadt szláv csoportok önálló nyelvi fejlődésen mentek át. Volt egy korábbi, úgynevezett protoszláv (ősszláv) nyelv, amit gyakran kevernek az ószlávval, és nem véletlenül. Nem is annyira történelmi, inkább szemantikai kérdésről van szó, hiszen a minden szláv nyelvek közös ősének tartott protoszlávról nem maradt fent írott emlék. Ergo, akkor kell-e számolni vele, vagy sem, vagyis első vagy nulladik? De a lényeg, hogy ami ebből a 7-8. századra, különböző európai területekre költözött szláv csoportoknál, népeknél kialakult, azt a nyelvészek ószlávnak nevezik, függetlenül a konkrét változatától. Ezek egyike a bolgár, aminek a mai Thesszalonika környékén beszélt változatából formálódott az a liturgikus szöveg, ami az ortodox szlávok latinja lett, bár a párhuzam nem egészen pontos. Mivel a szlávnak ez a változata meglehetősen közel állt még valamennyi korabeli szláv nép beszélt nyelvéhez, ezért nemcsak a bolgárok, hanem az oroszok is ezt tették meg liturgiai nyelvnek, és meg is tartották mindmáig, enyhe változtatásokkal. Morvaországban ugyan hamarosan betiltották a szláv nyelvű liturgiát, de Cirill tanítványai révén hamarosan visszaérkezett Bulgáriába, ahol az immár kereszténnyé lett bolgár udvar hatására, sorsa érdekesen alakult, tulajdonképpen úgy, amint azt alább röviden szeretnénk elbeszélni.

 Azt lehet mondani, hogy a mai bolgár nyelvhez áll a legközelebb, de a legnagyobb hatást az orosz nyelvre gyakorolta, ugyanis komolyan meghatározta az irodalmi orosz nyelvtani szerkezetét, olyannyira, hogy egyes nyelvészek szerint a modern orosz szókincs alapszavainak 70 százaléka az egyházi szlávból származik, a nyelvtanra talán még ennél is nagyobb hatást gyakorolt. Ezt pontosan meghatározni azonban nem is olyan egyszerű. Egyes nyelvészek kötik az ebet a karóhoz, hogy sok orosz krónika egyházi szláv nyelven íródott, mások szerint viszont ezek óorosz nyelven íródtak, csakhogy az egyházi szláv nyelv nagyon erős hatása alatt, mert akkoriban ez volt a papság irodalmi nyelve, és a szövegek szerzői és az írásbeliség hordozói szinte kizárólag az egyházi szlávon felnőtt szerzetesek voltak. És a két nyelv akkor még egyáltalán nem állt olyan messze egymástól. A híres orosz filológus, V. V. Vinogradov 1938-ban azt írta: „A középkor orosz irodalmi nyelve az egyházi szláv volt”. Tudóstársa, A. I. Szobolevszkij 1904-ben pedig, hogy „az orosz irodalmi nyelv az egyházi szláv nyelvből formálódott.” Nem osztja mindenki maradéktalanul ezeket a nézeteket, de aki méltó vitapartner akar lenni, először fel kell küzdenie magát az említettek tudományos szintjére, és nem papírilag. Viszont lehet kiváló magyar kutatói munkát erről a kérdésről olvasni.

Probléma, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni, Oroszországban a XIV-XV. század során kezdett mutatkozni. Az élő orosz nyelv egyre erőteljesebben fejlődött, míg az egyházi szláv maradt a régi, egyre kevesebbet értettek belőle a hívek. Lassan a papság kizárólagos nyelvévé vált. Itt következett Nikon pátriárka reformja, és a nevezetes szakadás, amiről lesz még szó. A XVII-XVIII. században, a modernizációs törekvések során számtalan nyelvi hatás éri az oroszt, fokozatosan kialakul szépirodalmi nyelv. Ekkor már az egyházi szláv kizárólag egyházi nyelvként funkcionált, miután az orosz nyelvtanra gyakorolt hatását elvégezte. Az eredeti liturgikai szövegeken az utolsó komolyabb módosítás a 11. és a 12. században történt. Ebből azért nyilvánvaló, hogy a nyelvi nehézség nem is annyira a megértésben, inkább a fogalmi szűkösségben keresendő, hiszen a nevezett időszakban az ószláv nyelv, mint minden másik egy korai fejlődési fázisban, meglehetősen korlátozottan volt alkalmas elvont spirituális tartalmak kifejezésére.

Mi a hívek álláspontja? Néhány kiragadott vélemény:

„Egy orosz ember számára egyáltalán nincs semmi nehézség az egyházi szláv nyelvben. Magasztos, ünnepélyes, igazából az áhítat nyelve. Rendkívüli erő van benne, szentségtörésnek számítana lecserélése. Árulás lenne Oroszország ellen, és bizonyára szakadással járna.”

„Akik az egyházi szláv liturgia modern orosz nyelvre való lefordításával próbálkoznak, vagy tudatlanságból teszik, vagy oroszelleneség miatt.”

„Naivság azt gondolni, hogy az istentisztelet modern orosz nyelvre való lefordítása majd több embert vonz a templomokba. Ellenkezőleg, ez csak csökkenteni fogja az imádkozók számát! Nem, ami ránk tör, az üdvösségünk ellenségének újkori inváziója. Nyilvánvaló, hogy az Egyházban nem lehet az utca nyelvén imádkozni. Nem lehet elferdíteni azokat az imákat, amelyeket évszázadokon át mondtak őseink, akik megteremtették Oroszországot. Ez az ördög munkája lenne, az ortodox hit eltörlésére tett kísérlet.”

„Amikor a szent testvérek, Cirill és Metód úgy döntöttek, hogy lefordítják a Bibliát és az istentiszteletet a morva keresztények nyelvére, az sokakat megdöbbentett. Az a nyelv, amelyet ma sokan közülünk szentnek tartanak, valójában egy barbár nyelv volt! Nem szentelték meg a próféták írásai, az apostolok igehirdetései, nem volt klasszikus irodalma, nem voltak orvosi és filozófiai művei, mint a görög vagy római nyelvnek. Nem is egy kompakt nyelvvel van dolgunk, hanem csak a görög eredetiből szóról szóra történő fordítással, azaz durván szólva csak egy puszta átültetéssel! Egyértelmű, hogy nem a liturgikus szövegeket szentesíti valamilyen „szent” nyelv, hanem éppen ellenkezőleg, azért lesz szent számunkra, mert Isten Igéjének világosságát mindenkihez eljuttatja, és nem a nyelvének sajátosságai miatt. A Biblia, az imádság, az istentisztelet – ezek szentelik meg a nyelvet, bármelyiket, de soha nem fordítva! És talán azzal, hogy elkezdenénk imádkozni a mi gyönyörű orosz nyelvünkön, és új liturgikus fordításokat készítenénk, mi magunk is részt vennénk a szent testvérek által megkezdett misszióban, megszentelnénk nyelvünket, saját kultúránkat és az életünket.”

Az egyházi szláv nyelv előnyei közé tartozik, hogy képes a lelki fogalmak és tapasztalatok legfinomabb árnyalatait közvetíteni, állítják a változás ellenzői, de adódik rögtön a kérdés, hogy erre melyik nyelv nem képes? Ráadásul eredetileg nem egy minőségi műfordítás készült, hanem a görög liturgikus szavak szimpla átültetése. Úgy mondják a szövegek ismerői, hogy a mai napig vannak olyan mondatok, szavak, amiket ők sem értenek pontosan, még az ószláv szerint is úgymond szabálytalanok. A megoldás az lenne, mondják a mérsékeltek, ha a jelentésükben megváltozott szavakat kicserélnék, a homályos görögös mondatszerkezeteket kijavítanák.

Az előbbi elképzelés támogatói szerint lehetetlen lenne megfelelő fordítást készíteni, anélkül legalábbis, hogy a bizánci poétika szépsége és mélysége ne sérülne. Különben is, az orosz egyháztörténelemben egyszer már borzalmas szkizmával végződött egy változtatás a liturgikus szövegekben, ezért egyszerűen félnek hozzányúlni a bevett formulákhoz. Vannak azért próbálkozások. Néhány templomban például a papok az istentisztelet során oroszul is felolvassák az evangéliumot, így legalább a legfontosabb dolgokat megértik a hívek. Más plébániákon pedig nyomtatványokat osztogatnak az evangélium orosz fordítású szakaszaival, amelyeket aznap felolvasnak. De kevés ilyen templom van, és többnyire minden reszponzórikus részt, imát és olvasmányt is egyházi szláv nyelven mondanak.

Nagyon konzervatív terület maga a liturgia, gondoljunk a sokszor hivatkozott óhitűek kiszakadására, akik néhány változtatás miatt tiltakoztak, vállalva sokszor a kegyetlen üldöztetést is. Vagy arra, amikor felmerült a Julianus-naptárra való áttérés gondolata, amelyet 1923-ban, Tihon (Tyihon) pátriárka idején, orosz módon, különösebb előkészületek nélkül, felső rendeletre be is vezettek. Viszont olyan vehemens volt a hívek tiltakozása, és olyan makacs az ellenállás, hogy csak 24 napig volt érvényben, és vissza kellett térni a régire. Pedig 1923-at írtak, bolsevizmus már berendezkedett, a borzalmas üldözések már elkezdődtek, a polgárháború brutális pusztításain alig vannak túl, az ilyen idő pedig elvileg alkalmas a sunyi reformokra.

Meghaladná az írás keretét a Nikon pátriárka nevéhez fűződő, a 17. század közepén kezdeményezett újítás, csak néhány példát sorolunk fel, ha már említést tettünk a reformról, az azt követő tiltakozásról, illetve szakadásról. Erről korábban kissé részletesebben írtunk. A papság öltözetének megváltoztatása, ami nem annyira a bizánci, inkább a birodalom bukása után kialakult görög egyházi stílust vette át. Kétujjas keresztvetés helyett bevezették a háromujjast; a Megváltó nevét „Izus”-ról görögösítették „Iisus”-ra; korábban keresztelés, esküvő és templomszentelés során az oltár körüljárása a Nap égi pályájával megegyező irányban történt, újabban ez megváltozott; a hitvallásban „…és a Szentlélek, az Igaz és Életadó Úr” formulából kikerült az „Igaz” kifejezés; a kettős alleluja helyett, bevezették a háromszoros allelujá-t, stb. Mi volt a cél? Külsőségekben, szertartásrendben is közeledni Bizánc örökségéhez. Átvenni a stafétát, tkp.

Az egyházi szláv kezdettől fogva írott nyelv volt, könyvnyelv, ahogy mondják. Jellemző, hogy maga az elnevezés csak 1820-ban jelenik meg először. Elterjedését a különböző országokban a helyi szláv nyelvek sajátosságaihoz való alkalmazkodás kísérte. Ennek eredményeképpen már a IX-X. századtól kezdve kialakultak a nyelv területi változatai, de talán pontosabb, ha variánsokat írunk. Tehát általános elterjedése nem azt jelentette, hogy az egyházi szláv nyelv, bárhol is használták, pontosan ugyanaz maradt, de a változtatások minimálisak voltak. Elsősorban a morva szavakat cserélték le, de a módosítások, ismételjük, jellemzően fonetikai megfontolásból történtek.  

Mint említettük, a XIX. és XX. századra teljessé és végérvényessé lett az egyházi szláv és az adott ország beszélt nyelvének elkülönülése, amit kapcsolatuk ötödik korszakának nevez a szakirodalom. Némi fejlődés viszont továbbra is jellemzi, hiszen a legújabb szentek kanonizációjának szövege egyedi részeket is tartalmaz, amit egy mai liturgikai bizottság végez el, némi nyelvi leleményességgel. Szentek pedig vannak, az elmúlt évtizedekben mintegy 850-et kanonizált a hivatalos egyház, de van olyan ortodox egyházi közösség (emigrációban), amelyik több mint 8000 újabb szentet ismer el, java részük a kommunista üldözés mártírja.  

A hívek félreértéséről számos történet van, általánosan ismert az, hogy valaki a 141. zsoltár szavait, „Imám szálljon feléd, mint a tömjén füstje,” úgy értette, hogy „Imám szálljon feléd, mint a krokodil füstje.”

Megjegyezzük, hogy Oroszország területén élő nemzeti kisebbségek saját anyanyelvükön tarthatják teljes szertartásaikat, már amelyik kisebbség élt azzal a lehetőséggel, amit még a torzóben maradt 1917-18-as zsinat biztosított. Az igehirdetések, szentbeszédek, hirdetések pedig minden orosz templomban anyanyelven történnek. A románok a 17. sz. közepén tértek át anyanyelvükre, és a 19. sz. közepén váltottak cirill írásról latinra. A Román Ortodox Egyház autokefáliát 1885-ben kapott.

Az eredeti egyházi szláv liturgia összeállítója Cirill és Metód (826-869; 815-885). Thesszalonikában születtek, bár olyan sok közük nem volt a városhoz, Cirill nagyon kevés időt, mindössze egy évet, Metód a 815–820 közötti éveket töltötte ott. A 9. század második felében került sor a testvérpár missziós küldetésére. Bár a tényleges misszió rövid ideig tartott, munkásságuk mégis jelentős hatással volt valamennyi szláv nép kulturális fejlődésére, amiért a „szlávok apostolai” címet kapták. Nem, a cirill betűkészlet nem az ő alkotásuk. Ami nevükhöz fűződik a később glagolitának nevezett/fejlesztett ábécé megszerkesztése, az első, amelyet a szláv nyelv átírására használtak. Vannak meredekebb elméletek is, és akit érdekel, utánajárhat, talán az szimpatikusabb lesz logikai rendszerének (pl. hogy a glagolita a Morvaországban betiltott cirill írású liturgia titkos átírására használták).

A testvérek 862-ben kezdték meg a liturgia fordításának és a glagolita ábécé összeállításának munkáját. 863-ban már nekiláttak a Biblia egyes részei lefordításához is, a később egyházi szlávnak nevezett nyelvre, és így indultak morvaországi missziójukra. Kétnyelvűek voltak, görög és bolgár, és a görög istentiszteleti szövegeket is jól ismerhették. Az általuk fordított délbolgár szövegbe kerültek aztán nyugati szláv (morva) kifejezések is, amint azt említettük. Thesszalonika a Bizánci Birodalomhoz tartozott, és ha csak a nyelvi sokféleségre tekintünk, évszázadokig a Mediterráneum Bábele volt, hogy egyetlen mondatba a negyedik nevet is bezsúfoljuk, de még így is kegyesen jártunk el, megkímélve az olvasót a Közép-Makedónia-i város valamennyi elnevezésének felsorolásától, amivel különböző nyelvű lakói illették :). Erről a sokszínűségről, népek, vallások dinamikus együttélésről írtunk már korábban.

Cirill és Metód morvaországi tevékenysége nem tetszett a német klérusnak, ellenezték ugyanis a szláv nyelvű liturgia létrehozására irányuló törekvésüket. 885-ben V. István pápa meg is tiltotta az egyházi szláv nyelv használatát Nagy-Morvaországban, és a latint tette kötelezővé mindenütt. Roma locuta, causa finita. Egyedi engedély nyomán volt anyanyelvi liturgia is, amiről hamarosan szót ejtünk. 886-ban I. Szvatopluk nagy-morvaországi király ki is utasította a bizánci missziós kontingenst, ami a glagolita, illetve a cirill írás későbbi karrierjét megalapozta, de ezt akkor még senki sem tudta.

Az első szláv ábécé tehát a glagolita volt, egy saját szerkesztésű betűkészlet, amelyet viszonylag rövid időn belül szinte mindenütt felváltott a cirill, amelynek mintájául a görög betűk szolgáltak, és sokkal kurzívabb, folyékonyabban írhatónak bizonyult. Igen, igaza van az alább idézett szerzetesnek, a cirill írás nem kialakult, hanem lett, egyik hónapról a másikra. Évszázadokkal később egyik szerzetes ugyanis büszkén írta, hogy a görögökkel és más népekkel ellentétben a szlávok pontosan tudják, hogy kinek köszönhetik ábécéjüket. Azért ez nem egészen így van, először is, mint említettük, Cirillről elnevezték azt az írást, amihez neki kevés köze volt, és a betűk írásképlete is változott az évszázadok folyamán, bár főbb vonásaiban hasonló, de a mai cirill nem ugyanaz, mint a 9. század végi. A legkorábbi eredeti cirill betűs írás egyébként Bulgáriából került elő, és 921-re datálják.

Visszatérve Cirill és Metód munkásságához, az első probléma, amit meg kellett oldjanak, hogy a szláv nyelveknek nem volt ábécéjük, csupán egyszerűbb szövegek átvitelére alkalmas rovásírásuk. Először tehát ki kellett dolgozni egy grafikus szimbólumrendszert a hangok írásba foglalására, ill. alkotni kellett egy olyan egységes írott nyelvet, amely Európa különböző részeiről származó szlávok számára (valamennyire) érthető. Ez egyesítette is a korábban szétszórtan élő pogány szláv törzseket, siettette az államiság kialakulásának folyamatát, amire jó példa a Kijevi Rusz, de folytathatnánk a sort sokáig.

Összeraktak tehát egy ábécét, ami csupán évszázadokkal később kapta a ma ismert elnevezését: glagolita. Maga a glagolita írás egy átdolgozott görög, örmény, szamaritánus, georgiai íráson alapul, amiben vannak rovásírásos motívumok is. Az írás összeállítása a Márvány-tenger menti Olymposz (Uludag) lejtőinek korabeli bizánci kolostorában készült, ma úgy mondanánk, hogy team-munka volt. Cirillék tehát a glagolitát dolgozták ki. Ez aztán az egyszerűbb cirill elterjedésével szinte teljesen kiszorult, csak néhány elszigetelt helyen élt tovább, legtovább Dalmáciában, egészen a 15. századig. Néhány horvát szigeten állítólag az 1970-es évekig voltak, akik folyékonyan olvasták a glagolita szövegeket.

A „cirill” ábécé szerzője tehát nem Cirill volt. A Morvaországból kiűzött Cirill és Metód tanítványai (Kliment Ohridski, azaz Kelemen, Gorazd, Naum, és talán Angelariusz) a mai Bulgária területén telepedtek le, hozták magukkal a kidolgozott glagolita ábécét, de I. Simeon bolgár cár azon a véleményen volt, hogy a szláv írásnak a lehető legközelebb kell állnia a göröghöz, amit a glagolita nem teljesített. Így került sor a cirill írás kidolgozására, hogy aztán Kliment Ohridski (Kelemen), vagy valaki más volt a szerző, már nem valószínű, hogy kiderül, de minden szakértő egyetért abban, hogy csoportmunka lehetett. Az első PPT-vel illusztrált beszámolót az elért eredményekről, a cár által vezetett bizottság előtt, fent nevezett tarthatta :). Kelemen nevét egy aszteroida viseli, amelyik helyén lesz akkor is még, amikor valószínűleg se latin, se cirill írás már nem lesz, amire Herder egyetértőleg csettintene, bár nem egészen ez volt elméletében :). Kelemen sokat tett a szláv liturgia meghonosításáért, és egyelőre a glagolita ábécét használták. Munkássága nélkül nem tudni mi lett volna a bolgárokkal, de a halála után megjelenő bolgár önelnevezés és identitás kimunkálásában Kelemennek és tanítványainak oroszlánrésze volt. Territórium kijelölése OK, üvöltésről nem tudnak életrajzírói :).

893-tól a kurziválható cirill írás lett a hivatalos… 893-ban az óegyházi szláv nyelvet állami és liturgikus nyelvnek fogadták el, és két külön erre a célra létrehozott akadémián, Preszlavban és Ohridban tanították és finomították tovább, a két iskola recenziója között is vannak különbségek, és ez gyarapítja a témával foglalkozó kutatók örömét is. A jelentős számú (Csak Kelemennek mintegy 3500 tanítványa volt), glagolitán felnőtt pap, írástudó hamar átállt a könnyebben használható, görögösítettebb cirill írásra, és a 10. századtól egyre jobban terjedő betűkészletet, missziós munkássága iránti tiszteletből, Cirillről nevezték el. A betűk formája aztán egyre közeledett a latin betűkéhez, legjelentősebb változás Nagy Péter orosz cár reformjának köszönhető, aminek sok elemét átvették azok a népek, akik a cirillt használták.

Cirillírást használtak a románok is egészen az 1860-as években bekövetkezett írásreformig. A szovjet időkben a birodalmon belül mindössze két ősi írásbeliséggel rendelkező nép, a grúz és az örmény őriz(het)te meg saját írását. Később, a Baltikum bekebelezésekor, a litvánok, lettek és észtek viszont, a cirill mellett, megtarthatták latinbetűs írásukat.

Az óegyházi szláv nyelv már Cirill és Metód 868-as pannóniai missziója idején eljuthatott Szlovéniába, amint azt a Freisingi Töredékek mutatják, és amint arról korábban már írtunk, annyi kiegészítést mindenképpen tenni kell, hogy ezek, néhány sajátosságuk miatt, nem szerepelnek az egyházi ószláv kéziratok törzsanyagában, az un. ószláv kánonban. Később, a 10. században, a glagolita írású, ószláv liturgia Csehországból Horvátországba került, ahol, így mondhatnánk, különös karriert futott be, és a horvát nemzeti identitás részévé vált. A cirill betűs óegyházi szláv nyelv viszont Bulgáriából a 10. században Szerbiába, majd a Kijevi Ruszba került a 988-as ortodox kereszténység felvételének során, és itt aztán önálló életet élt, Nagy Péter reformján át az 1918-as változásokig.

De visszatérve, Horvátország egyes szigetein még a XX. század hetvenes éveiben is voltak olyanok, akik folyékonyan olvasták a glagolita írást, az elnevezés is Horvátországban alakult ki, a 14. században, és a török hódoltság idején a nemzeti identitás egyik elemévé vált, méghozzá két irányban, és nem a török elleni volt a nehezebben kiharcolható. Horvátok szerencséjére, a középkorban a glagolitát „Szent Jeromos írása” néven emlegették, (ezen a címen „anyakönyvezették” Rómában, vagyis fogadtatták el a használatát), Szent Jeromosnak (342-429) tulajdonítva a feltalálását. A legendás Biblia-fordító pedig illír volt, vagyis Dalmáciában született, és ezt a horvátok felhasználhatták Rómával szembeni függetlenségük során. Mint „ősi írásukra” hivatkozhattak a glagolitára, erre támaszkodva pedig megőrizhettek azt az ószláv liturgiát, ami erre az írásra támaszkodott. Vagyis vice versa. Ezt a két gyakorlatot összekapcsolva érvelhettek a latin liturgiával szemben, aminek eredménye meg is lett, 1248-ban IV. Innocent pápa a horvátoknak egyedülálló kiváltságot adott, hogy saját nyelvüket és a glagolita írást használhassák a római rítusú liturgiában. A legismertebb glagolita kézirat is ide kötődik, Krk-szigetén találták, Baška városában, 1100 k.-ről származik. Horvát szigetek némelyikén a glagolita írás egészen a 20. század elejéig úgymond napi használatban volt, bár a 19. század közepétől, hivatalosan, csak szertartási célokra használták. Ma is ápolják Horvátországban ezt az örökséget, része nemzeti identitásuknak.

Cirill és Metód működése. Rastislav, Morvaország hercege, arra kérte III. Mihály bizánci császárt és Photius pátriárkát, hogy küldjenek misszionáriusokat az evangélium terjesztésére szláv alattvalóiknak. Ennek talán inkább politikai, mint vallási indítékai voltak, sőt, a „talán” talán felesleges is :). Rastislav Német Lajos támogatásával lett király, de aztán megpróbált függetlenséget kivívni magának és népének, ehhez keresett szövetségest. Nem Cirill és Metód hozták el először a kereszténységet Morvaországba, maga Rastislav is kijelenti III. Mihályhoz írt levelében, hogy népe „már elvetette a pogányságot, és alkalmazkodott a keresztény törvényekhez”. Azt mondják, hogy Rastislav elűzte a római egyház misszionáriusait, ehelyett Konstantinápolyhoz fordult egyházi segítségért, és ki nem mondottan ugyan, de gyaníthatóan politikai támogatásért is. A császár sietett is tekjesíteni a kérést, így küldte tehát Cirillt, akit testvére, Metód is elkísért. A kérés neki kiváló alkalmat adott arra, hogy kiterjessze a bizánci befolyást a kontinens szóbanforgó területére. Ismerjük a magyar történelemből is a Bizánc által felkínált lehetőséget.

Összefoglalva, az egyházi szláv alapja tehát az ószláv dél-bolgár dialektusa (ezért nevezik pl. a bolgárok óbolgárnak, de nyugati szláv (morva) vonások is vannak benne, mint említettük), Cirill és Metód alkotása, mondjuk röviden. Az összetett, polimorfémás szavak nagy tömegét alkották, először maga Cirill, majd tanítványai a nagymorvaországi és az említett bolgár akadémiákon, hogy összetett, elvont vallási kifejezéseket is meg lehessen fogalmazni, amihez a délbolgár nyelvben nem voltak megfelelő formák, ugyanis abban az időben az egyházi, a teológiai nyelv keleten a görög volt. Nyelvtanát ugyan a görög nyelv is befolyásolta, de a fogalmakat úgymind egyenként kellett megalkotni. A morvaországi szláv papság számára készült, javarészt görög szövegek fordítása során, és egy általánosabban érthető szláv nyelv volt a cél. Néhány irszágban, pl. Orosországban, a 9. és 11. században ez vokt az irodalmu nyelv, könyvnyelvént, ahogy fogalmaznak a téma kutatói. Liturgikus nyelvként közép- és kelet-európai szláv területeken is elterjedt, Horvátországtól a Kijevi Ruszig, és miközben megtartotta a jellegzetesen délszláv nyelvi jegyeket, a későbbiekben mindenütt a helyi szláv nyelvjárás elemeit kezdte felvenni, főként a kezdeti időben, a még szigorúan, kánonszerűen le nem zárt liturgikus szöveg. Viszonylag kevés kézirat maradtak fenn, amelyek többsége a 10. század végén és a 11. század elején, az Első Bolgár Birodalomban keletkezett. A 11. század közepére az óegyházi szláv nyelv számos regionális változatban (ún. recenziókban) volt használatban, de kezdett egységes és kizárólagos liturgikus nyelvvé válni, és ettől kezdve az eszközölt változtatások minimálisak, többnyire hangtaniak. Tulajdonképpen ezeket a helyi változatok együttesét nevezik egyházi szláv nyelvnek. Az egyházi ószláv használata során tehát valamelyest igazodott a helyi népnyelvhez, miközben a délszláv, ill. morva és bolgár jellegzetességeit továbbra is megtartotta. Legkorábbi kézirat, amely pl. orosz elemeket tartalmaz, az 1056-1057-es un. Ostromir evangélium, amely az oroszosított egyházi szláv nyelv kezdetét példázza.

Az egyházi szláv tehát egy gyűjtőfogalom, amely a nyelvi és irodalmi fejlődés sokkal hosszabb időszakát öleli fel, (a 11. századtól a 18. századig), miután a regionális nyelvek nyomán az egyházi ószlávot több, a helyi lakosság számára könnyebben érthető változattá alakították át. Egy 11. századi verziót használnak pl. Oroszországban, Bulgáriában és Szerbiában, azonban ez (Oroszországban) a 17. sz. közepén, Nikon pátriárka híres/hírhedt reformjai nyomán némileg módosult, az un. szakadárok, raszkolnyikovok, óhitűek azonban nem vették át, az ő liturgikus nyelvük ennél régebbi. Magának a liturgiának kötött részein a reform ugyan nem sokat változtatott (hitvallás szövege, pl.), és voltak később kisebb módosítások, tehát az egyházi liturgikus nyelvnek vannak újabb elemei, de törzsanyag középkori. A prédikációkat anyanyelven mondják. A hívek az ismétlődő szöveget megtanulják, próbálják megérteni is, de képzés, tanulás nélkül a liturgia szövegének nagyrészét nem értik (azért tisztázzuk: egy liturgia akár 2-5 órás us lehet, böjti időben a leghosszabb. Alapesetben öregek és betegek ülhetnek. És még nem is értik. A bolgárok értik a leginkább, lexikailag az ő nyelvükhöz áll a legközelebb, nyelvtanilag azonban az oroszhoz). A témával legutoljára a sajátos körülmények között ülésező Szent Szinódus foglalkozott az 1917-1918-as zsinaton, de csak egy határozat született: lehet anyanyelven is, ha az egyházi hatóság megengedi. Ezzel a lehetőséggel csak a nemzeti kisebbségek éltek, de nem mindenik. Az évezredes hagyomány feladása nem szerepel az Orosz Ortodox Egyház napirendjén. Egy 2011-es felmérés szerint nagyjából a hívek fele támogatja, fele pedig ellenzi a változtatást, a papság egységesen a megőrzés mellett van, hogy mi okból, ne firtassuk. Görögországban sem az élő nyelvet, hanem a koinét használják liturgikus nyelvként, így van ez az Ökumenikus, az Alexandriai, a Jeruzsálemi, a Görög Ortodox Patriarchátusban, de a koiné közelebb van (mint az egyházi szláv bármelyik ország beszélt nyelvéhez, ahol használják) a ma is beszélt görög nyelvhez, a demotikushoz, amit a görög kormány a katharevusát támogató un. ezredesek diktatúrájának megdöntése után, 1976-ban fogadott el hivatalosnak, bár a korábban hivatali nyelvként használtnak is maradt nyoma.

Ha valaki azt mondja, hogy éppen Debrecenre megy, holnap pedig indul a család Kecskemétbe – mire gondolunk? Pedig nem nagy különbség, mégis árulkodó. Egyik ismerős mondta, hogyha húsvétkor azt mondod Oroszországban, hogy: Krisztosz voszkresz! – ahogy az aktuális nyelvi szabályok szerint kellene, úgy néznek rád, mint aki „tegnap szállt ki a Jordánból”, de ha: Krisztosz voszkresze! – az már más. Így liturgikus, így szent. Szerintem mindkettő rendjén van.