Autokefália, ortodoxia, Ukrajna
2018-ban a görög tomosz (τόμος) szó hirtelen nagyon népszerű lett az ukrán médiában. Első említésétől számítva nyolc hónapon belül „az év szavává” avanzsált. A tomosz – az ortodox hagyományban az egyházi rendeletek, köztük az autokefália átruházásának dokumentuma, de a köznapi görögben sokkal általánosabb a jelentése. Egyszerűen kötetet jelent. Számítástechnikában partíciót, fájlendszerrel (volume).
Azért lehetett annyira népszerű, mert a reménység szavának tűnt, ami tudvalevőleg köveket és szíveket is megrepeszt, letisztázza a múltat. Napokkal tölti meg az eljövendőt, napokkal, mint világossággal, minek nyomán az éjszaka visszavonul, a nehéz idők elmúlnak, és a rossz dolgok soha nem ismétlődnek. És arra biztat, hogy kezd el, először te is napokkal, ha nem jön be, akkor folytasd hetekkel, hónapokkal, évekkel…
Egészen a közelmúltig csak az egyházi terminológiában jártas szakemberek szűk köre számára volt ismert az említett fogalom, legalábbis a fentebb idézett jelentésben, és bizonyára nemcsak Ukrajnában volt/van ez így. Az ukrán közvélemény 2018 áprilisában hallotta először az akkori elnöktől, Petro Porosenkotól, aki beszámolt tervéről, hogy a parlament felhatalmazásával a konstantinápolyi ökumenikus pátriárkához fordul, hogy adjon autokefáliát az ukrán ortodox egyház számára. Ennek gyűjteményes érzékszervi formája a tomosz, egy okkersárga, bőrszagú szabadság. Mint amikor tettetett közömbösséggel egy bolygóról beszélünk, de a Földre gondolunk. A következő hónapokban a tomosz az ukrán egyház, de általánosabban az egész ország, a nagyhatalmi ambícióit egyre fenyegetőbben jelző Oroszországtól való függetlenedési törekvések egyik jelképévé vált. A biztonság pedig, ismerjük, azt jelenti, hogy valaki egy akcióval, egy fogalommal, egy érzéssel a veszély előtt jár. Pontosan, a biztonság egyfajta jégtörő, mely feltöri a fagyott tengert, ami lehet a hazugság, a tehetetlenség, vagy éppen a saját szívünk keménysége, amint azt ismerjük: „kitépen a szívem a szívedből”, vagy „tettél volna hűségesebbé”, vagy „kiveszem a lejárt szerelmi vallomásos könyvjelzőt a Bibliámból”, vagy „ha szeret, végignézi gyermekkorom”, vagy „arra virágozunk, amerre a veszély sodor”, vagy „együttlétünk öröme percről-percre gyengül”, vagy „ott kell lennünk, ahová az idő lapozott”, vagy „ha már nem szeretsz mindent benne…”.
2018 decemberében az ukránok az év legfontosabb közérdekű eseményének választották a három nagyobb ukrán ortodox közösség egyesülését, illetve a tomosz átadására vonatkozó konstantinápolyi ígéretet. Az ukrán oktatási minisztérium pedig úgy döntött, hogy ezek az események (az ukrán ortodox egyház függetlenedésének története, a tomosz megérkezése) bekerülnek a tizenegyedik osztályosok tankönyvébe, a „A független Ukrajna történelme” című fejezetbe. És akkor azt mondtuk: „Ich bin ein Ukrainer!”
(tomosz, pátriárka, patriarkátus, autokefál, Bartolomaiosz, oikomené, ökumenikus, Tihon, Alekszisz, Phanar, Pocsajiv – ez lesz az írásmód)
Kezdjük egy kicsit távolabbról. A fentiekből is kitűnik, hogy az ukrán ortodox (görög-keleti) közösség nem volt önálló (autokefál), ami nem ritka a görög-keleti világban. Nem, nem, nem irónia van ebben a mondatban, tehát nem úgy értve hogy egyrészt nem volt független, tehát felettébb, úgymond stratégiai módon korlátozták volna, és hogy másrészt nem függött volna az egyház igazi fejétől, ha esetleg valaki erre gondolna, – itt csupán világi fogalmakról, egyházszervezetről, irányítástechnikai megoldásokról szólunk 🙂 Az ortodoxia alapvetően nem nemzeti alapon szerveződik, bár mindig is a nemzeti érzés legerősebb bástyája volt, historizáló értelmezésével, örök és végső válaszok létezésének, illetve birtoklásuk megnyugtató könnyedségével, a teremtetlen isteni energiákkal (Palamsz), megőrzött ősi hatalmi stuktúrákkal… Gondoljunk csak a román vagy a szerb példákra. Legutóbb pedig az ukránra, illetve a mindenkori oroszra. Bár ez utóbbi részben eltér a többitől, esetében ugyanis inkább impériumi, semmint a nemzeti szempontok érvényesülnek. (Russzkij Mir – orosz oikumené – orosz világ, orosz befolyás, amint azt röviden összefoglaljuk). Éppen Ukrajna egy részének Oroszországhoz csatolása után (17. sz. második fele) kezdték el egyértelműen birodalomként azonosítani magukat, gondoljunk csak I. Péter cár felvett címére és elképzeléseire. És ne modja az, aki nem egy (dölyfös) nagyhatalom sokadik nemzedékének leszármazottja, és maga is nem annak öntudatos tagja, hogy érti a birodalmi logikát. https://www.azarandok.hu/orosz-vilag-befolyas/
A kijevi ortodox metropoliátus (egy nagyobb terület egyházkormányzata; kicsit más az ortodox rendszer, mint a katolikus) a 17. század vége felé a moszkvai pátriárkának lett alárendelve, és az első világháború végéig, a cári birodalom összeomlásáig, ez a viszony megbonthatatlannak tűnt. Nem is kérdőjelezte meg senki. Ne felejtsük, hogy 1700-től egészen 1917 végéig nincs orosz pátriárka, az egyházat a Szent Szinódus (zsinat), egy kollektív testület irányítja, amiben egy világi személynek, a cár képviselőjének, vétójoga van. A cári ukáznál pedig nem volt feljebb, nem lehett volna nála pátriárkább egy pátriárka. Amint a mondás tartja: a „cár”-ra nincsenek szinonimák, a kiapadhatatlant jelenti, és az egyesnek lenni oszthatatlan méltóságát. Hozzá képest a pátriárka mintegy csak tengervizet árult volna a tengerparton.
Érdekesség, hogy a világháború, a kommunista fenyegetés és polgárháború árnyékában, az 1917-18-as zsinatra (ami végül torzóban maradt) összegyűlő egyházi méltóságok első dolga a pátriárka megválasztása, miután a cári ellenőrzés megszűnőben. Hiába, régi sérelem, és mint alagútban járni, csak arra a pontra tekint az ember, ami vélhetően kivezet. Illetve (a zsinat) még az érdemi tanácskozás és a pátriárkaválasztás előtt, augusztusban, arra kéri a háborút megelégelő, lázongó és dezertáló katonákat, hogy térjenek észhez, és vegyék fel újra a harcot az ellenséggel. „Az orosz ember szívében megfakult Krisztus világossága, kezd kihunyni a hit igaz tüze, és megfogyatkozott a Krisztus nevében vállalt lemondás és önfeláldozás ereje…”, „tartsatok önvizsgálatot,… hiszen a keresztyén ember, az orosz ember” ezt kell tegye, mert lám „magatartásotok [a harc megtagadása]… tátongó sebet ütött a Haza Anyácska testén.” Azért ilyenkor belekapaszkodunk a karosszék karfájába…
További érdekesség, hogy a kopt pátriárka megválasztásához hasonló rendszert alkalmaztak az oroszok is (utoljára), úgynevezett kétfordulós módszert, amiben az első a szimpátiát, az alkalmasságot, tehát emberi tényezőt vizsgálta és érvényesítette, a második…, nos, lássuk. A 564 zsinati atya (közülük 299 világi) szavazata Antonij harkivi érseket, Kirill tambovi érseket és Tihon moszkvai metropolitát juttatta a második fordulóba, amit a Megváltó Krisztus templomában tartottak, és cetlikre írva egy „kalapba” tették a három jelölt nevét, akik közül, egy vak szerzetes, Tihon moszkvai metropolitáét húzta ki. Legtöbben Antonijt szerették volna a pátriárka székben látni, az igen népszerű és művelt, az első fordulóban magasan a legtöbb szavazatot kapó harkovi érseket. Azonban, Isten akaratából vagy a sors szeszélye révén, Tihon lett az oroszok (ukránok, beloruszok, majd más népek) pátriárkája, és hamarosan súlyos és kompromittáló egyezkedésekre kényszerül a berendezkedő szovjethatalommal. Ott, ahová már senki sem kísérhette. „Mennyi könnyet kell majd lenyelnem, és mennyi sóhaj vár rám az előttem álló szolgálatban, különösen ezekben a nehéz időkben” – mondta első nyilvános beszédében, mintegy érezve és érzékeltetve, hogy a jövő egy töltött fegyver, ami egy arctalan, de mindenütt jelen levő harag kezébe került. De azzal egy másik történet kezdődött. Zárjuk ezt a rövid visszapillantást azzal, hogy utólag könnyű a három B: bölcsnek, bátornak és békésnek lenni. Negyedik B-t egyetlen élő sem tudja elkerülni: belelépni. Mármint a jövőbe, abba, ami következik.
Kis figyelmet kérek! Hahó, ott a hátsó sorban! (Mondanám, hogy túl kell esni ezen a szakaszon, de következő sem lesz ennél érdekesebb, de ez maradjon köztünk :))
Egészen az első világháborúig tehát szóba sem került az önállósodás, az orosz egyház erős és domináns volt. A liturgia nyelve egységes volt, úgy amint arról már szóltunk, az egyházi szláv nyelvet egységesen nem értették sem Moszkvában, sem Kijevben (viszont valamennyire igen Bulgáriában és Észak-Macedóniában). A világháborúból kiszálló Oroszország véres polgárháborúba süllyedt. Ez idő alatt az ukrán ortodox püspökök egy csoportja úgy érezte, hogy eljött az idő, és a független ukrán állam létrehozására irányuló törekvésekkel párhuzamosan, 1917 és 1921 között, kísérleteket tettek az Ukrán Autokefál Ortodox Egyház (UAOC) megszervezésére. Ennek eredményeként az ukrajnai ortodox egyház egy része 1921-ben elszakadt az Orosz Ortodox Egyház-tól (ROC). Azokban a zavaros időkben sok hasonló érdekes, bizarr, különös dolog történt, amikre aztán évtizedekig senki nem emlékezett. Nem akart, nem mert, nem szóltak neki. Az önállósodás azonban nem sikerült, sem politikai, sem egyházi téren, de ezt a fejezetet már jobban ismerjük. Tehát az interregnum idején, pontosabban amikor a kegyetlen polgárháború zajlik, megalakul az Ukrán Autokefál Ortodox Egyház (UAOC). A cár részben már nem él, úgy értve, hogy teljesen nem él, de megalakulás és megszűnés között volt, amikor még élt, de még/már reménye sem volt arra, nem is sejthette, hogy egyszer szent lesz.
Az alábbi rövidítéseket fogjuk használni a továbbiakban, amik az angol elnevezésekből származnak, és általában ezeket használja a nemzetközi sajtó. Orosz Ortodox Egyház – ROC; Ukrán Autokefál Ortodox Egyház – UAOC; Ukrán Ortodox Egyház – Moszkvai Patriarkátus – UOC MP; Ukrán Ortodox Egyház – Kijevi Patriarkátus – UOC KP, illetve Ukrajna Ortodox Egyháza – OCU.
Van tehát az Ukrán Ortodox Egyház, amelyik egyelőre (2019 januárjáig) nem önálló, nem autokefál (mindjárt, mindjárt…), ennélfogva nincs prímása, hanem az Orosz Ortodox Egyház integráns része. Mondhatni szovjet módra, de ez nem teljesen egyedi, más egyháztestek esetén is előfordul, mert az ortodoxiának kissé más a logikája, mint amit nyugatiak megszoktunk. A szövetséget az is megkönnyítette, hogy Oroszországban és Ukrajnában is (sokáig OSzSzK, illetve USzSzK) ugyanazt az szláv liturgikus nyelvet használták, ráadásul az orosz birodalomszerte egyfajta lingua francaként szolgált, ami jelentősen megkönnyítette a kapcsolatot k-ző népek között. Két megjegyzés. Máig az van (2025.), hogy Ukrajnában a lakosság több mint fele odahaza oroszul beszél. Tekintélyes azon ukrán identitású személyek aránya is, akik csak oroszul beszélnek. Másik pedig, hogy a nem orosz anyanyelvűek férfitagjai e tekintetben előnyben voltak, hiszen az orosz nyelvet a katonai szolgálatuk alatt sajátították el tökéletesen. Az Orosz Birodalom a népek meelting potja volt, ezért nem a nemzetiségi vérvonal, nem is a vallás, vagy a rassz, hanem a birodalmi identitás számított. Orosznak lenni azt jelentette, hogy közöm van mindazokhoz, akik gondolkodását a közös birodalmi célok meghatározzák, ennek a közös törekvésnek a leitmotivumát pedig a vezető poziciójú orosz kultúra és célok adják.
A két nyelv nem ugyanaz, mint sokan tévesen emlegetik. Szavakat megértenek, de összefüggő beszédet nem. Illetve az oroszt azért mégiscsak többen értik az ukránok közül, mint fordítva, de ez logikus. Nemrég jelent meg egy tanulmány (írás), amiben Dosztojevszkij ukrán identitását fejtegetik. Érdekes. Ókori népek felbukkanása és eltűnése sokakat izgalomba hoz. Mi lett a hettitákkal, asszírokkal (ők még vannak), médekkel? Stb. Íme itt zajlik a szemünk előtt egy nép formálódása. Születése, talán ez jobb kifejezés, annak kínjaival, örömeivel. Kilépve a születési metaforából: ellentmondásokkal, értetlenségekkel teli időszak, a formálódás nehézségei nemcsak az adott népet, hanem a környékbeli országokat is érintik. Szinte mint egy gyeremeki elme, annyira képlékeny a hatásokra, így aki most barát, az barát marad, aki most ellenséges, az akként fog rögzülni a nép emlékezetében, talán még a tankönyvekben is. Későbbi történetek csak beszálló stopposok lesznek. „Az ember nemcsak cselekedeteivel, hanem tétlenségével is okozhat rosszat másoknak, és mindkét esetben jogosan felelős a sérelemért.” (John Stuart Mill) Ebben az időszakban más országok véleménye nem olyan, mint egy hópihe a hóesésben, nem pusztán valamiféle disszonáns hang, de nem is lavina, ami lesuvad és a hatása elül, a hangja kialszik, a környezet megnyugszik. Hanem a havazás oka lesz, mondjuk így. Mert a téveszméknek, előítéleteknek, haragoknak okokra van szükségük hogy fennmaradjanak, máskülönben elpusztulnának. Holott azok is élni akarnak! Ezekben rejlik, mármint az okokban, a múlt hihető megmagyarázásának lehetősége, amivel megszerezhető az illúzió, hogy a világ érthető és uralható. Ekként a világ levezethető, megfejthető, és ehhez a legegyszerűbb képletet mindig is a fekete-fehér, a barát-ellenség érzelmi koordinátarendszer biztosította.
Visszatérve, ha az MP kiegészítést látjuk valamely tárgyalt egyháztest mellett, az a Moszkvai Patriárkátusra utal, és azt jelenti, hogy az illető egyháztest oda tartozik. Ukrán Ortodox Egyház – Moszkvai Patriarkátus (UOC MP), így ismertük. Feje pedig Minden Oroszok Pátriárkája. Észtországban is megvan ez a kettősség. Az ortodoxok egyrésze független Moszkvától, a másik egyházi tömörülés neve mellett pedig ott az MP. Konstantinápoly és Moszkva közötti feszültségek tulajdonképpen ezzel kezdődtek. 1996-ban az észtországi ortodox egyház feletti joghatóság kérdéssé vált, miután az észt ortodoxok egyrésze függetlenedni akart Moszkvától. Végül az ortodox közösség egy kisebb része kiszakadt a korábbi egyházszervezetből, így ők a konstantinápolyi pátriárka alárendeltségébe tartoznak, a másik része pedig megtartotta részleges autonóm státuszát a Moszkvával való kánoni közösségen belül. Míg Észtország esetében a tagok száma meglehetősen alacsony (összesen mintegy 177 000), így azt Moszkva könnyebben elengedte, de Ukrajna esetében más a helyzet. A ROC nemcsak az ortodoxián belül élvez nagy tekintélyt, hanem jelenleg a világortodoxia legmeghatározóbb egyházának számít, azonban az ukrán hívek és befolyás elvesztése keserű vereséget jelent a konstantinápolyi riválisával szemben, és némi tekintélyvesztést a világortodoxiában betöltött elsőségét illetően. Márpedig Ukrajnában élt az „orosz ortodox hívek” egyharmada.
Tehát 1921. október 14-én a Kijevbe összehívott összukrajnai zsinaton az ukrán autokefál ortodox egyházat függetlennek nyilvánították a moszkvai patriarkátustól, a grúziai mintára, amely 1917-ben szerezte vissza önállóságát (viszont hivatalos elismerésre 1989-ig kellett várnia). A zsinat küldöttei Vaszil Lypkivszkij metropolitát választották az egyház élére, és döntés született, hogy bevezetik az ukrán liturgikus nyelvet. Ez a téma állandóan előjött, valahányszor a nemzeti egyház megszervezésének gondolata felmerült, vagy éppen arról konkrét döntés született. És inkább gond, mint kérdés volt. A liturgia nyelve egységesen az egyházi szláv volt, az egyházi képzések, gyűlések, egyáltalán az egész kommunikáció pedig orosz nyelven zajlott. A liturgia nyelvéhez nemcsak a papok ragaszkodtak, hanem a hívek, és máig (orosz nyelvterületen) a hívek nagyjából fele nem szeretné ha a számára is érthetetlen szlávról anyanyelvre váltanánk a templomokban. Az orosz nyelv Ukrajnában egyébként megkerülhetetlen volt, hiszon sok ukrán nemzetiségű nem is tudott ukránul. https://www.azarandok.hu/egyhazi-szlav-glagolita-cirill/
Ebben a formában az Ukrán Autokefál Ortodox Egyház, az UAOC, 1936-ig létezett, amikor szovjet nyomásra felszámolták, és néhány tagja az Egyesült Államokba emigrált, nem önkéntesen. Nem mellesleg, lett ennek a kezdeményezésnek, törekvésnek megannyi mártírja. Dehát ez fájdalmas közhely abból az időből. Maga Lypkivszkij is mártírhalált halt. 1927-től házi őrizet alatt tartották, majd bebörtönözték. 1937. november 27-én kivégezték. „Miért, miért!? – fakadt ki egyik professzor, mikor a korról tartott előadásait állandóan azzal szakították félbe a hallgatói, hogy ‘miért végezték ki az illetőt?’, azért, válaszolta, mert élt.” Nem gonoszságból nyilatkozott meg ekként, csak érzékeltetni akarta a szovjet birodalom korabeli abszurditását. A kor egy másik neves kutatója ugyanazt pedig a következő megjegyzéssel foglalta össze: Olyan kor volt, amibe a kivégzettek pontos száma és a konkrét nevek megnyugvást visznek.
Kun Miklós, a neves pszichiáter mesélte el barátainak azt a saját bőrén szerzett tapasztalatát, ami munkásságára is nagy hatással volt. Bár illegális kommunista volt, ez nem mentette meg attól, hogy a kommunista hatalomátvétel után is bizonytalanságban éljen. Kezdetben a paranoia tüneteinek vélte, és nyilván rendkívül megviselte a gondolat. Az volt ugyanis az érzése, mitntha állandóan követnék, megfigyelnék, telefonját lehallgatnák. Még egy kollegáját is megkereste tüneteivel, aki azonban megnyugtatta, hogy mindezek feszült munkatempójának következményei lehetnek. „Pihenj többet Miklós!” Nemsokára viszont Kun Miklóst letartóztatták. És elmondása szerint, amikor éjjel becsöngettek az ÓVO-sok, megkönnyebbülést érzett. Hogy akkor mégsem paranoia, és legalább a nyomasztó szorongásoknak vége.
René Girard, a neves francia történész, antropológus mondta: „A Sátán egyenlő az erőszak mechanizmusaival, az embereknek olyan kulturális vagy filozófiai rendszerekbe való bezárulásával, melyek a modus vivendit erőszakos cselekményekkel biztosítják.”
Az UAOC rövid időre helyreállt Ukrajna náci Németország általi 1941-es megszállása idején. 1941. június 30-án a híres kolostor körüli települést, Pocsajivet elfoglalták a német csapatok. A katonai műveletek árnyékában, 1941. augusztus 18-án a püspökök egy része, akik névlegesen továbbra is a moszkvai patriarkátus fennhatósága alatt voltak, összegyűlt a Lavrában (monostor), és kihirdette a Moszkvától független Ukrán Autonóm Ortodox Egyház (UAOC) ismételt létrejöttét. A Lavra szerzetesei voltak ennek legvehemensebb ellenzői, ők ugyanis közvetlenül a pátriárka alá tartoztak. „Mit vereinten Kräften…” Ennek ellenére 1941. november 25-én az új püspöki tanács, a Pocsajiv Lavrában, megválasztotta Alekszisz (Hromadszkij) metropolitát Ukrajna exarchájává.
Ez a helyzet a Vörös Hadsereg 1944-es visszatéréséig tartott, ezt követően az UAOC-ot másodszor is felszámolták, és csak az ukrán diaszpórában maradt meg strukturáltan. Annyi ideje és ereje még volt az Ukrán Autonóm Ortodox Egyháznak, hogy kérje elismerését a Phanartól (a konstantinápolyi pátriárka kúriája), de egy ilyen elismerésnek több éves az átfutási ideje, egyébként is több akadálya van, tehát ez esetben a számukra pozitív kimenetel reménytelen volt. Amúgy senki nem is gondolta komolyan, hogy az megtörténhet. Az egyház nevében továbbra is szerepelt (a diaszpórában, illetve 1992-től ismét Ukrajnában is) az „autokefál”, de az csak név maradt. Olyan, mintha a fő bolsevik úgy adta volna ki az ukázt, akarjuk mondani a szóbeli utasítást, hogy nyírjátok ki Szent Miklóst és családját, ugyanis őket csak 2000-ben avatják szentté, és a fő bolsevik utasításának nincs is dokumentált nyoma.
A Szovjetunió bukása után vált lehetővé, hogy az önállóságra vágyó egyház(rész) végre szabadon szerveződjön és működjön. 1990-ben Ukrajnában visszaállították az ukrán autokefál ortodox egyházat, az UAOC-t, és a korábbi kanadai ukrán ortodox egyház metropolitáját, Msztyiszlav (Szkripnyk) ültették a pátriárkai trónra. Tagsága főként Nyugat-Ukrajnában volt. Nem igazán lett népszerű, a papok is ódzkodnak tőle, nem tudták hová tart a folyamat. Ugyanekkor (1992-ben) az ukrán ortodox egyház egy másik csoportja megalakította az Ukrán Ortodox Egyház Kijevi Patriarkátusát (UOC KP). Az ő céljuk is az volt, hogy kiváljanak a Moszkvai Patriarkátusból. A kiválás oka inkább nemzeti, mint vallási indíttatású. Tagsága országos volt, és jóval többen csatlakoztak hozzá, mint a történelmi múlttal, és már némi folttal is rendelkező UAOC-hez.
A felsorolt szakadár egyházak közül egyiket sem ismerte el az egyetemes ortodoxia, és 2018-ig nem számítottak kanonikusnak, magyarán a kiközösítettség állapotában voltak, ami ugyan még nem a pokol, de már annak utcája. Az ortodoxia szerint egy egyház akkor kanonikus, ha „őrzi a hit teljességét, valamint a többi nemzeti ortodox egyházzal liturgikus és kánoni közösségben van”. Mivel a két ukrán egyház nem volt kanonikus, a többi ortodox egyházzal sem volt közösségben, mégcsak hivatalos kapcsolatban sem álltak, nem misézhettek együtt, más közösséghez tartozó hívek nem áldozhattak náluk, stb. Elismerés nélkül nem olyan az egyház, mint nemesség ezüst evőeszközök nélkül.
A két nem kanonikus egyház képviselőinek, valamint az ukrán politikai vezetésnek többszöri próbálkozása ellenére, sem a Konstantinápolyi, sem a Moszkvai Patriarkátust nem sikerült meggyőzni arról, hogy változtassák meg a két el nem ismert egyház kánoni státuszát. Ez a helyzet 27 éven keresztül tartott. Moszkva és Konstantinápoly szerint az egyetlen lehetséges út az, ha visszatérnek a kánonilag elismert egyház – az UOC MP, tehát a moszkvai patriárkátus kebelére. Ez a lehetőség azonban egyházi és nemzetpolitikai okokból egyik egyház számára sem volt elfogadható. Bár az UOC MP hivatalosan „széleskörű autonómiával” rendelkezett, gyakorlatilag a ROC ellenőrzése alatt állt. A szakadár egyházak számára az egyesülés a moszkvai pátriárkának való alárendeltségi állapotba való visszatérést jelentette volna. Minthogy egyik jövő az összes többi kizárásával érkezhet.
2018 tavaszán azonban a dolgok kezdtek megváltozni. Április 19-én az ukrán elnök, miután április 9-én találkozott Bartolomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárkával, a parlamenthez fordult, és egy határozatot terjesztett elő, amelyben kérte, hogy támogassák az „anyaszentegyház” fejéhez, a konstantinápolyi patriárkához intézett kérését a tomosz megadása ügyében. Hivatkozott a pátriárkával húsvétkor folytatott beszélgetésére, és hangsúlyozta, hogy az autokefália megadása igazságot szolgáltatna az ukrán ortodoxiá számára. A két nem kanonikus egyház és a parlament támogatásával, az ellenzék ellenvetései ellenére, akik között többen az UOC MP támogatói voltak, az ukrán ortodoxia elindult a kanonikus önállósodás fele. A határozati javaslatot a 450 fős törvényhozás 268 képviselője szavazta meg. Az elnök tehát felhatalmazást kapott a tárgyalások megkezdésére.
Foglaljuk össze:
2019 januárjáig az ukrán ortodox egyház a moszkvai patriárkátusnak volt alávetve. Az ukrán ortodoxok döntő többsége az UOC MP-hez tartozott, tulajdonképpen ez volt az egyetlen hivatalosan elismert ortodox egyház az országban. Van még két másik is, de azok nem kanonikusak, bár híveik együttes létszáma már meghaladja a Moszkvához tartozókét, de egyelőre hivatalosan páriák az ortodox világban. Tegyük félre azt a kérdést, hogy ez csupán a püspököket és a papokat foglalkoztatja, a hívek ebből nem sokat érzékelnek, amint azt országos felmérések is bizonyítják. A két szakadár egyház nemcsak az ország határain belül, hanem a diaszpórában is megküzd az UOC MP-vel, illetve egymással, mint az később egy újabb (vissza)szakadás oka is lesz.
Az ukrán ortodox egyház, az UOC MP, ugyan széleskörű autonómiával rendelkezik, de mégiscsak Moszkvának van alárendelve. Moszkva beleszólhat a teológiai képzés tartalmába, a püspökök kinevezésébe, az egyház struktúrájába. Ukrajnai anyagi források kerülnek Oroszországba. Elég csak a Pocsajiv Lavra (kolostor) sorsára gondolni, ami a hírekben is szerepelt, amelyik . Az ukránok tehát függetlenedni szeretnének, és ennek hivatalos, egyházjogi útja az autokefália megszerzése. Nagy dolog ez a függetlenség, de nem az a fő kérdés benne, hogy jobb lesz-e az élet attól, inkább a vágy dominál, hogy legyen egy cezura a múlttal kapcsolatban, hogy inkább a jövőre tudjunk gondolni, ne a múltra emlékezzünk állandóan. Közben a régi narratívával zajlik a küzdelem, amint látjuk minden szinten, hogy minél több embert beszervezzünk a magunk verziójába arról, hogy mi a valóság.
Autokefál szó szerinti jelentése „önfejű”, de annak nem átvitt értelmében, hanem annyit jelent, hogy egy szervezet, egy egyház a saját maga ura, nem alárendelt, nem tartozik egy másik nemzeti egyház irányítása alá. Az autokefál egyház élén a pátriárka áll. És nincs feljebb, felsőbb hatóság. Szó szerint önálló, így zsinat sem hozhat kötelezően betartandó szabályt. Ennek minden kockázatával. Mondhatni magának kell lemenni a bányába sóért, amikor szüksége van rá. Nem vár, nem kér, nem igényel segítséget. „Belügyekbe való be nem avatkozás”, ismerős, és ez általában nem az ENSZ katonák irányelveire emlékezetet.
Elvileg a konstantinápolyi ökumenikus pátriárkának a hatáskörébe tartozik, de a helyzet nem ilyen egyszerű. A keleti egyháznak, a világortodoxiának nincs olyan feje, vezetője, mint katolikusoknak a római pápa, nincsenek meghatározó zsinati döntések, igazából változtatási szándék, lényegi párbeszéd, elő vita sem. Ez, bizonyos nézőpontból, azt is jelenti, hogy őrzi ősi struktúráját és tanítását, nem megy teológiai divatok után. Legutóbbi, általánosan elfogadott egyházi tanító Palamasz Gergely, aki a 14. században élt. És egyeseknek már ő is túl modern, újító. A konstantinápolyi ökumenikus pátriárkának, mint spirituális elöljárónak, a szerepe meglehetősen érdekes. Elvileg egyfajta lelki vezetője a többi autokefál egyháznak, de semmilyen beleszólása nincs azoknak életébe. Bármit tehet, mondhat, bármire utasíthat, azt az autokefál egyházak minden következmény nélkül figyelmen kívül hagyhatják. Akinek van gyermeke, annak közelebbről is ismerős lehet ez a magatartás 🙂 Úgy értve, hogy gyermekei emlékeztették saját gyermekkorára 🙂
Az ortodox egyháznak nincs Vatikánja, pápája (mint aki adott esetben értelmezi a Szentírást és a Szent Hagyományt), a zsinataik (az újabbak) is tanácskozó jellegűek, és nincs Tanítóhivatala sem. Nincs összefoglalva egyetlen iratban az egyház hite, hanem „a Szentírás, a Sent Hagyomány, az atyák, a zsinatok, hitvallások” tartalmazzák. Az ortodoxok számára „a keresztény dogmák nem tanítások rendszere, amely perspektívájában és megvalósításában is korlátozott, és az emberi képesség határaitól függ, hanem Krisztus valóságának megmutatkozása történik, amint az kibontakozik az emberrel való kapcsolatában.” „A dogmák nem elvont elvek, hiszen ‘Krisztus isteni-emberi Személye minden üdvösség élő, mindent átfogó és működő dogmája’, amely ‘„’önmagán keresztül mutat az Atyára és a Lélekre, és velük együtt végzi el az emberiségnek a Szentháromsággal való örök közösségre való emelésének művét” (Dumitru Staniloaie). A Szent Hagyomány „quod ubique quod semper quod ab omnibus creditum est”. Ami a Szent Hagyományt illeti, számos teológus úgy véli, hogy az a 7. Ökumenikus Zsinatig tartó időszak konszenzusos egyházi dolgait foglalja magába, míg mások szerint ez az időszak az egyházak skizmájáig (1054) tart.
Az ortodox egyház nem látja értelmét „hite szisztematikus meghatározásának”. Isten Jézus Krisztus személyében emberré lett, de nem azért, hogy új filozófiát vagy magatartási kódexet vezessen be, hanem elsősorban azért, hogy a Szentháromságban „új életet ajándékozzon nekünk”. Annak a valóságnak teljességét, amit az egyház képvisel, nem lehet teljes mértékben megragadni nyelvben, formulákban vagy meghatározásokban. „A hit tartalma nem áll szemben az értelemmel, de gyakran túlmutat az értelem határain, ahogyan az élet sok fontos valósága is. Az ortodoxia elismeri Isten legfelsőbb fenségét, valamint az emberi elme korlátait. Az Egyház megelégszik azzal, hogy elfogadja a misztérium elemét az Istenhez való közeledésben.”
Az ortodox tanítás rövid formulája az „Atyák” kifejezés, és feltételezik, hogy az egyházi tanítók, az elfogadott Atyák között lényeges dolgokban konszenzus van. Nem folytatnak teológiai ötletelést, és nem az a kérdés, hogy mi Róma, vagy a Szentírás véleménye. A 787-es, VII. Ökumneikus Zsinattal lezárult a teológiai tanítás megfogalmazásának folyamata. Azóta a párbeszéd az Atyákkal zajlik, akik között a 14. századben élt Palamasz Gergely az utolsó, és akit nem is sorol az Atyák közé a legtöbb ortodox egyház. „Kérdezd meg a papodat” mentalitás lenne a járható út, bár hogy ez gyakorlatilag mennyire működik, az más kérdés. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy általános vélemény szerint a papok liturgikai és, egyházjogi kérdésekben szívesebben adnak felvilágosítást, mint teológiai kérdésekben.). Alapvetően az egész teológiai tanításra nézve viszont: „Mit mondanak az Atyák?” Ez a fő kérdés tehát, és a párbeszéd elmulasztása olyan, fogalmazott egyik teológus, mintha leeresztett hálóval teniszeznénk. Bár pl. Peter Mogila kijevi metropolita Hitvallását több zsinat is elfogadta, mégsem nevezhető afféle ortodox hitvallásnak, ráadásul, amint azt a nyugati ortodoxia talán legismertebb mestere, Kallistos Ware püspök megjegyezte, ez a hitvallás (ami egyébként a reformáció tanításaira reagált) a „leglatinabb szellemiségű hitvallás”, amit valaha valamely ortodox zsinat elfogadott.
A 280-300 milliósra becsült világortodoxia 14 autokefál részegyházra oszlik, négy ősi patriarkátus és 10 önálló nemzeti egyház alkotja. A 14, teljes jogú, elismert autokefál egyház: Konstantinápolyi Ökumenikus Patriárkátus, Alexandriai és Afrikai Görög Ortodox Patriárkátus, Antiochiai és Keleti Görög Ortodox Patriárkátus, Jeruzsálemi Görög Ortodox Patriárkátus, Moszkvai Patriárkátus, Szerb Patriárkátus, Román Patriárkátus, Bolgár Patriárkátus, Grúziai Patriárkátus-Katolikátus, Ciprusi Egyház, Görögországi Egyház, Lengyel Autokefál Ortodox Egyház, Albániai Autokefál Ortodox Egyház, Csehországi és Szlovákiai Autokefál Ortodox Egyház, továbbá két önálló egyház: a sinai és a finnországi, illetve több öndeklarált, de a többiek által el nem ismert egyház.
Ide szeretett volna bekerülni tehát az Ukrán Ortodox Egyház is. Mármint az elismertek közé. Ennek eddigi menetrendje, elfogadott módja az volt, hogy a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka és az összortodox zsinat elfogadja a kérést, majd kiadja a megfelelő iratot, a tomoszt, és…, és ezt követően minden autokefál ortodox egyház elismeri ezt a döntést. Spoiler: az Ukrán Ortodox Egyház esetében ez utóbbi nem történt meg. És nem is fog, gondoljuk Oroszországra, Szerbiára, de több más nemzeti egyházat is lehetne említeni. Ukrajna tomoszán a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka és a Konstantinápolyi Patriarchátus tagjainak az aláírása szerepel. Egyesek azt állítják, hogy ez rendben van, más egyházak ezt vitatják. Aztán nyilatkoznak, anatémáznak egymás után. Végigvonszolják az éles kardjaikat egymás testén, és csodálkoznak a sebeken. Valami rideg dolgot ölelnek magukhoz, pedig csak a könnyek nyomát kellene követni, amik nem a vallási áhítat legteljesebb alkazatai, de távolabb vezetnek, mint az üres szabályok, fenyegetések, sértődések.
Nincsenek világos szabályok az eljárásra vonatkozóan. Például a konstantinápolyi pátriárka tisztét és szerepét egy 879-es konstantinápolyi zsinati kánonból eredeztetik, azóta csupán a diaszpóra kérdésében történt változás. Azért az már nagyon régen volt! Egy autokefál egyház tagjai, függetlenül attól, hogy hol élnek, saját autokefál egyházaikhoz tartoznak. Ez azt jelenti, hogy egyik (nemzeti) egyház sem avatkozhat bele egy másik egyház életébe, működésébe. Vannak közös zsinataik (összortodox, pánortodox), nem is olyan ritkán, de ezeken nem születnek fajsúlyos döntések. Tanácskozások zajlanak, nem érdemi viták, határaik védelmét erősítgetik, nem pedig eleven párbeszédet folytatnak.
Történelmileg is érdekes. A kezdeti 4 keleti patriárkátusból (Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem) három már igen korán muszlim uralom alá került, így hatékonyságuk és hatalmuk jelentősen csökkent. Antiókhia 538-ban perzsa, Jeruzsálem 637-ben, Alexandria 641-ben muszlim uralom alá került, így a konstantinápolyi pátriárka valójában a keresztény Kelet egyetlen szellemi feje maradt, bár már a hatodik század elején felvette az „ökumenikus” címet, ami bizonyos mértékig egyenlővé tette a római pápával. Ökumenikus itt: egyetemes igényű. Aktuálisan a Konstantinápolyi Ökumenikus Patriárkátus joghatósága Törökországra, Krétára, Athoszra, Észak-Görögország ortodox gyülekezeteire, Dodekaneszosz szigetvilágra terjed ki, illetve részben a diaszpóra közösségeire. Mintegy 120 püspök áll a Patriárkátus szolgálatában. Kevesen tudják, de van egy önálló nemzeti török ortodox egyház is Törökországban, Török Ortodox Patriarkátus néven, de tagsága elenyésző.
1922-ben a konstantinápolyi összortodox (pánortodox) zsinaton, Meletiosz Metaxaszisz konstantinápolyi pátriárka (1871-1935) felvetette az egész európai és amerikai diaszpóra saját fennhatósága alá rendelésének kérdését, amit főként az Orosz Egyház sérelmezett. A Zsinat végül úgy döntött, hogy maradjon minden a régi formában: „minden tartományban maradjanak azoknak a püspököknek alárendelve, akik most joghatósággal rendelkeznek felettük, különösen, ha a püspökök harminc éven át békésen és folyamatosan kormányozták őket.” Végül ezen a Zsinaton, néhány ország küldöttei úgy határoztak (Románia, Bulgária és Görögország), hogy a karácsony ünnepét ezentúl a Gergely naptár szerint tartják, a nyugati keresztyénséggel egyidőben. Majdnem szakadás lett belőle. Az első világháború kataklizmája után ilyesmi is megtörténhetett, viszont ma már elképzelhetetlen lenne egy ilyen radikális lépés. Románia a 17. század második felében tért át a nemzeti liturgikus nyelvezetre, amire ma, mértékedó vélemények szerint, zsinati jóváhagyást valószínűleg nem kapna, ennek ellenére természetesen átálhatna, de az rosszalást szülne. Görögország is nemzeti nyelvet használ, a koinét, ami egy régies görög (az Újszövetség nyelve, és ezt használják liturgikus nyelvként az Ökumenikus, az Alexandriai, a Jeruzsálemi és a Görög Ortodox Patriarchátusban), de a legtöbb kifejezés érthető a mai görög emberek számára is. Ez viszont átöröklődött a bizánci hagyományból, nem kellett liturgikus nyelvet váltsanak.
A plenáris ülések határozatainak az autokefál egyházak küldöttségeinek teljes egyetértése mellett kell megszületniük, szól egy 1986-os zsinati előkészítő irányelv. Ami végtelenül megnehezít minden változást. „A tanácskozások napirendjén szereplő összes kérdés szövegét konszenzussal kell jóváhagyni…” Aztán: „Minden határozatot, mind a zsinat folyamán, mind az előkészítő szakaszokban, konszenzus alapján kell meghozni,” írták 2014-ben a 2016-os krétai zsinat előkészítésekor. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a régi hitelvek, illetve a liturgikus gyakorlatra vonatkozó bevett szokások és rendelkezések megerősítésén kívül semmiféle javaslatot nem lehet elfogadni. A „teljes egyetértés, teljes összhang” tetszetősen hangzik, de egyben minden változásnak az akadálya is. Gyakorlatilag érdemi vita sem lehet.
Magyarán: Az ukrán ortodoxia függetlenségének (autokefáliájának) összsinati elismerése elképzelhetetlen. Emellett tehát még arra vonatkozóan sincsenek egészen világos írott szabályok, hogyan kell az autokefáliát kiadni. Nincs olyan rendelkezés, amit minden egyház elfogad.
De lássuk az ukrán ortodox egyház elismerésének eddigi fázisait.
Jób érsek, a Konstantinápolyi Egyház hierarchája, egy 2018. november 2-án adott interjúban kifejtette, hogy mivel az Ökumenikus Patriarkátus 2018. október 11-én eltörölte az 1686-os tomosz érvényességét (ami közös patriárkátusba rendelte a két egyházat, az oroszt és az ukránt), az UOC MP kánonjogi hatalma 2018. október 11-én megszűnt az ukrajnai ortodox egyház és az Ukrajnában élő hívek fölött. Hozzátette, hogy Ukrajna területén kánonjogilag csak egy egyház létezhet, ezért az Orosz Ortodox Egyház ukrajnai exarchátusa „egyszerűen nem kanonikus”, és Ukrajnában „nem ismétlődhet meg az észtországi forgatókönyv” (ahol két ortodox egyház jött létre, mint említettük). Azt is kifejtette, hogy az Ökumenikus Patriarkátus döntését az ukrán ortodox hívek kérése indokolta, akik ortodoxok akarnak maradni, de nem szeretnének az UOC MP része lenni, a Krím Oroszország általi annektálása és a donbászi háború miatt.
Megelőzően tehát nem az egyház, hanem az ukrán kormány lendült akcióba, nemcsak azért, mert neki volt több mozgástere, hanem mert az autokefáliát azon ország államfőjének kell hivatalosan kérvényeznie, amelyben az illető egyház működik. Ez is jelzi, hogy az ortodox egyház igen szoros kapcsolatban kell maradjon az állammal. Ismét megemlítjük, hogy az ortodox kereszténységben nem létezik a római katolikus egyház pápájához hasonló vezető személy, aki a teljes egyházi szervezet csúcsán állna, a gyakorlatban viszont a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka tölt be valamiféle primus inter pares szerepet, tehát a kérvények hozzá érkeznek, de az autonómiára vonatkozó igény elindítása a polgári kormányzatra tartozik, a területén levő egyház kérésére.
Az ukrán kormány Konstantinápolyhoz (Phanarhoz) kettős funkciójában fordult, mint írták. Egyrészt mint akinek a kijevi metropolisz és a metropoliátus (ebből máris megérthető, hogy honnan származik a metropolita tisztség) „politikai hatalma alá tartozik” – annak a Kijevnek, amelyben a 10. században a keletről érkező szlávok felvették a kereszténységet, és kánonjogilag 700 éven át a kijevi metropoliátus alá tartozott. Másodszor pedig a világ ortodoxiájának központjaként, hiszen, állítják, már régóta itt van a világ ortoxiájának szellemi és lelki súlypontja, a létszámról nem is beszélve. Mindezeket a ROC természetesen megkérdőjelezte, amely azóta tekinti magát az ortodoxia Anyaszentegyházának, amióta a Kijevi Metropoliátus 1686-ban csatlakozott a Moszkvai Patriarkátushoz. De ezt bizonyára nehezen érti az, aki a nyugati mentalitásban nőtt fel.
Az ukrán ortodox egyház ROC-hoz való csatolása 1667-ben kötött andrusovói békeszerződés következménye, amikor a Lengyel-Litván Nagyfejedelemség és Moszkva közötti békeszerződésben Ukrajna nagy része orosz fennhatósága alá került. Az ukrán autokefáliát támogatók viszont azt állítják, hogy a Kijevi Metropoliátus a moszkvai pátriárkának való alávetése nem volt rendben kánonjogi értelemben, illetve hogy csak ideiglenes volt, meg hogy a területi elvet követte, tehát már csak emiatt is érvénytelen.
Ismerve az emberi gondolkodás sajátosságait, figyelembe véve a történelmi példákat, nem nagy merészség és prófétai tehetség kell ahhoz, hogy kijelentsük: a vitát a dinoszauruszok következő kihalásáig nem fogják tudni lezárni. Még egy békeszerződés sem lenne képes erre, és az is hol van még! Mikor fogja Oroszország elengedni Ukrajnát? Valószínűleg soha. Amit az ukránok remélhetnek, az sajnos csak a minél hosszabb tűzszüneti időszakok. A birodalmi mentalitás vésett felirat. Abbahagyni éppannyira nehéz, mint suttogni olynnak, aki légkalapács mellett töltötte életét. Aki emlékszik még a kilencvenes évek Oroszországára, a káoszra és a frusztráltságra, az önpusztító életmódra, az nehezen hisz a szemények/fülének, hogy szinte a semmiből kihajtott, él és virul a birodalmi mentalitás.
Az autokefália átadásának előkészületei során, 2018 szeptemberében a konstantinápolyi pátriárka még egy tanulmányt is kiadott „Az ökumenikus patriarkátus, az ökumenikus trón és az ukrán egyház. A dokumentumok beszélnek” címmel, hogy saját döntését igazolja. A kiadványban felhasznált dokumentumok, legalábbis az ő értelmezése szerint, azt mutatják, hogy az 1686-os intézkedés csak „időleges” jellegű volt, és az oikonómia elvére támaszkodott. Ezért az 1686-os egyezmény nem kötötte a kijevi metropoliátust végérvényesen Moszkvához, az ukrán egyházat nem rendelte alá az orosznak. Az oikonomia elve azt jelenti, hogy tekintettel arra, hogy a politikai közösség „Moszkva alá hajtotta fejét”, mondhatni szó szerint, ennélfogva a területén levő egyházközségek is követték a Moszkvai Patriárkátusba.
A ROC 2018. október 15-én kiadott közleménye a konstantinápolyi patriárkátus értelmezését jogszerűtlennek titulálta és vehemensen elutasította, és az 1686-ra továbbra is úgy hivatkozott, mint ami az „orosz egyház” egyesülésének éve. A mérsékeltebb álláspontot képviselő tanulmányok rámutatnak, hogy a kérdés még nem eldöntött, és hogy a további kutatásokra van szükség, és hogy figyelembe kell venni minden terminológiai, egyházi és történelmi kontextust és sajátosságot. Márha egyáltalán valakit még érdekelnek történelmi, egyházjogi kérdések. Amikor a „ratio” és a „kaliber” fogalmak összecsúsztak. Amikor a bombatölcsérekkel teli tájak, romok és aknamezők egy ország önéletrajza. Amikor álom és valóság közé nem a csoda, hanem a hatótávolság került.
Az 1686-os esemény értelmezésében mutatkozó jelentős eltéréseknek messzemenő következményei vannak annak az alapvető kérdésnek a megválaszolásában, hogy ki és miként adományozhat autokefáliát egy egyháznak. Mint fentebb már említettük, az ortodoxia nem rendelkezik erre vonatkozóan egységesen elfogadott eljárással, lévén, hogy eddig ritkán kellett élni ezzel az eszközzel, és azok kevésbé voltak kényes esetek. Az albán volt az utolsó kérvényező (1922-ben kezdeményezte, 1937-ben kapta meg a függetlenséget), az is már közel száz esztendeje, és őszintén szólva… Lényeg, hogy a szabályozó kánonok elavultak, de ez esetben akkor sem lett volna konszenzus, ha minden tökéletesen le van fektetve. Ez a sejtésük. Meggyőződésünk. Itt más kérdések vannak, az egyértelmű. Egyelőre a világortodoxián belüli elsőbbségére hivatkozva a konstantinápolyi pátriárka igényt tart az autokefália adományozásának jogára, egyelőre ez van érvényben, de mivel teljes konszenzus kellene minden döntéshez, a problémamentes kivitelezés esélytelen. Az újabb esemény felvetette ennek az eljárásnak a jogszerűségét, legalábbis Moszkva szerint, aki egyoldalúnak nevezte, és az ortodoxia egységének elárulásaként értékeli a tomosz kiadását.
A Moszkvai Patriarkátus azt állítja, hogy ez a kérdés az egyetemes ortodoxiát érinti, ezért minden autokefál ortodox egyháznak előzetesen jóvá kell hagynia. Mindenképpen érdekes, kissé szokatlan a „belügyekbe való be nem avatkozás” egyik szószólójától. 2016-ban az ortodoxia elszalasztotta az esélyt, hogy közös és kötelező érvényű döntést hozzon ebben a kérdésben az ortodoxok „Szent és Nagy Zsinatán”, amelyt Krétán tartottak, mint említettük, de az előkészítési fázisban már kiderült, hogy nem várható konszenzus ebben a kérdésben, közös szándék sincs, ezért a témát szóba sem hozták, hogy legalább a tanácskozásokat tudják békében megtartani.
A kérdés tisztázatlansága azonban az ukrán autokefália híveinek malmára hajtotta a vizet, mégha a siker nem is teljes. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ukrán egyház autonómiájának ellenzői tehetetlenül figyelték az eseményeket. Várható volt, miután Konstantinápolyból pozitív visszajelzést kapott az ukrán kérés, hogy a legkeményebb reakció a moszkvai patriarkátus részéről érkezik majd. Moszkva remélte, hogy 2018 nyarának végére sikerül megingatni az ökumenikus pátriárka álláspontját. Az év augusztus 31-én Kirill orosz ortodox pátriárka meg is látogatta Bartolomaioszt Isztambulnak abban a városrészében, Phanarban (Fanar), ahol a konstantinápolyi pátriárka székhelye van, és amiről az Ökumenikus Patriarkátus a nevét is kapta. Phanar – így emlegetik belső körökben. Bartolomaioszt azonban nem sikerült meggyőzni arról, hogy változtassa meg szándékát.
A találkozót követő hetek eseményei arról árulkodnak, hogy a folyamat már elindult, és nincs visszaút. Néhány nappal Kirill látogatása után, szeptember 7-én, Bartolomaiosz pátriárka két exarcháját, Daniel (Zelinsky) pamphiloni és Hilarion (Rudyk) edmontoni érseket (mindketten ukrán származásúak) Ukrajnába küldte, hogy előkészítsék az autokefáliát. Következő lépésként a Konstantinápolyi Patriarkátus, az október 11-én tartott püspöki szinódusán, mindkét ukrajnai nem kanonikus egyházat kanonikusnak nyilvánította, és visszavonta az 1686-os határozatot, amely a Kijevi Metropolitátusnak a Moszkvai Patriarkátusba való integrálásáról szólt, egyszerűen érvénytelennek minősítve azt. Cserébe az ukrán parlament, egy 2018. október 18-án hozott határozatával, átadta a kijevi Szent András-templomot a Konstantinápolyi Patriarkátusnak örökös használatra. Ami viszont sok kijevinek nem tetszett, és ennek hangot is adtak. Voltak köztük műemlékvédelmi, semlegességi, tulajdonjogi aggályok és érvek, de az átadást már nem tudták megakadályozni.
Közben 2018. október 12-én, az ökumenikus pátriárka döntését követő napon, a Kreml honlapja szerint, Vlagyimir Putyin orosz elnök „operatív ülést tartott az orosz Biztonsági Tanács állandó tagjaival”, amelyen „belföldi orosz társadalmi-gazdasági és nemzetközi kérdéseket vitattak meg”. Az ukrán Euromaidan Press ezt úgy írta le, hogy Putyin összehívta „a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács rendkívüli ülését, ahol megvitatták az ukrajnai orosz ortodox egyház helyzetét”. Ezen elhangzott, hogy az egy hamis ábránd, hogy az UOC MP független lehet, és az „ukrajnai orosz egyház” elszakadhat Moszkvától.
2018. október 12-én az UOC KP közleményben jelentette ki, hogy az Ökumenikus Patriarkátus ezen döntése helyreállította a Kijevi Patriarkátus püspöki karának és papságának kánoni elismerését. Később azonban tisztázták, hogy Filaretet, aki ekkor már a 90. életévében jár, az Ökumenikus Patriarkátus csak „Kijev korábbi metropolitájának”, Makariyt pedig „Lviv korábbi érsekének” tekintette (tehát nem pátriárkáknak, amint magukat nevezték). 2018. november 2-án pedig azt nyilatkozta az Ökumenikus Patriarkátus, hogy sem az UAOC-ot, sem az UOC KP-t nem ismeri el legitimnek, és vezetőiket sem ismeri el egyházuk prímásainak, de az általuk kiszolgáltatott szentségeket érvényesnek fogadja el.
UPC MP alá 11 000-nél is több egyházközség, az UPC KP alá több mint 5 000, az UAPC alá pedig mintegy 1500 egyházközség tartozik. Viszont mindenki arra számít, hogy az orosz irányítás alatt álló ukrán egyházközségek java része hamarosan csatlakozik az egységes ukrajnai ortodox egyházhoz. Kissé olyan, mint egy labirintus, amiből ki kell találni. De nyilván többről van szó. Elsősorban papokat, püspököt érint az, hogy vannak orosz kapcsolataik, netán barátaik, együtt tanultak, egy közösségbe jártak. Nem olyan, mint kijutni egy angolkertből, inkább kitalálni egy szívből, egy barátságból. Azért emlékeztetünk ismételten, hogy nekünk, akik az egészet kívülről figyelhetjük, olyan egyszerűnek tűnik minden, technikai kérdésnek, pedig ez sokkal bonyolultabb. Moll és dúr váltja egymást, mert jó a függetlenség, jó hír, de fájdalmas az ok, amiért meg kell történjen, és a háttérben van egy szomorú szál is. Vagy talán nagyon sok. És ezzel sem ért még véget a történet, sajnos. Ezentúl az egymástól elszakadtak, még a legjobb szándékra is, ami a másik féltől érkezik, nem tudnak gyanakvás nélkül gondolni.
A többi ortodox egyház által szkhizmatikusnak tekintett, Ukrajna függetlenségének kikiáltása után, 1992-ben megalakult UOC KP szakadár közösségét 1995 óta Filaret vezeti, akinek tisztsége hivatalosan metropolita, de ő az UOC KP pátriárkájának nevezi magát. Először az összukrajnai ortodoxok vezetője volt, 1990. október 27-én a kijevi Szent Szófia székesegyházban tartott ünnepségen maga II. Alekszej moszkvai pátriárka adta át Filaretnek a „független önkormányzatot” (az is tomosz volt, de nem használta sem az „autonómia”, sem az „autokefália” kifejezést), amikor Kijev és egész Ukrajna metropolitájává emelte. Ez volt tehát a moszkvai irányítás alá tartozó ukrán ortodox egyház, aminek vezetését Filaretre bízták 1990-ben. Azonban hamarosan, pontosabban 1992-ben, ennek egyrésze elszakad az oroszoktól, és megalakították a már sokat emlegetett UOC KP-t, az Ukrán Ortodox Egyház Kijevi Patriarkátusát. Ennek az egyházrésznek a vezetését Filaret 1995-ben vette át, azóta nevezi magát pátriárkának. Filaret elismerte, hogy együttműködött a KGB-vel, amint maga mondta egy nyilatkozatban: „mint minden püspök a kommunizmus alatt”.
1991 novemberében, az ukrán ortodox egyház Filaret metropolita által összehívott összukrajnai gyűlése kérvényt intézett a moszkvai pátriárkához az ukrán egyház autokefáliájáért. Az ROC 1992 áprilisában tartott egyházi tanácsa azonban elutasította ezt a kérést, és úgy döntött, hogy Filaret metropolitát leváltják. Erre válaszul az ukrán ortodox egyház egy része, Filaret metropolita vezetésével úgy döntött, hogy elszakad a ROC-tól és egyesül az ukrán autokefál ortodox egyházzal, hogy megalakítsák az Ukrán Ortodox Egyház – Kijevi Patriarchátust. Az UAOC pátriárkája, Msztyiszlav Szkripnyk azonban nem fogadta el ezt az egyesülési kérelmet, ezért Filareték kénytelenek voltak egy önálló egyházi szervezetet létrehozni. Ez lett az UOC KP.
Mondhatni utolsó lépés a tomosz kiadása előtt a három egyháztest egyesülése, ezért 2018. december 15-re egyesülési zsinatot hívtak össze a kijevi Szent Szófia székesegyházba. A zsinatot kulcsfontosságú lépésnek tekintették a három egyházi szervezet Moszkvától független, egyetlen és egységes ukrajnai ortodox egyházzá való egyesülésének békés folyamatában. Többüknek le kell mondani rangról, hatalomról, és Adlertől ismerjük az élet egyik igen komoly mozgatórugóját: Wille zur Macht. Tehát nagy várakozás előzte meg a december 15-én Kijevben tartott zsinatot, amelyre Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka mindhárom ukrán ortodox egyház valamennyi püspökét meghívta.
2018. december 15-én a meglévő ukrán ortodox egyház (az UOC KP, az UAOC és részlegesen az UOC MP) tagjai képviselőik (püspökeik) útján megszavazták, hogy a teljes egyházjogi önállóság érdekében egyesülnek az Ukrán Ortodox Egyházban (OCU). Megválasztották prímásukat, Epifanyijt, és elfogadták az ukrán ortodox egyház alapítólevelét, ami egyfajta statutuum funkciót tölt be.
Epifanyijt a szakadár UOC KP metropolitáját, Filaret jobbkezének tartották, és utóbbi volt a legtekintélyesebb valamennyi elöljáró között, úgyhogy pártfogoltját, az UOC KP, az UAOC és az UO MP egyesülési zsinatának tagjai, egyetlen jelöltként elfogadták és támogatták. 2018. december 15-én tehát Epifanyijt Ukrajna ortodox egyházának prímásává választották. A választást követően a hívekhez intézett beszédében Epifanyij metropolita köszönetet mondott Porosenko elnöknek, Bartolomaiosz ökumenikus pátriárkának, az ukrán parlamentnek, valamint Filaretnek. Filaretről Epifanyij így nyilatkozott: „Szeretném kifejezni hálámat Őszentsége Filaret pátriárkának (így nevezte), aki a mi lelki mentorunk, és továbbra is megtisztel bennünket segítségével, hogy közösen építsük az egységes ortodox egyházunkat. Köszönöm, Őszentsége!” Epifanyij hozzátette, hogy az OCU templomainak ajtaja „mindenki előtt nyitva áll”.
Porosenko is beszédet mondott Epifanyij megválasztása után, amelyben azt mondta, hogy az autokefál egyház „Putyin nélkül, Kirill [pátriárka] nélkül” alakult, de „Istennel és Ukrajnával.” „Az Európa- és Ukrajna-barát egyház állami stratégiánk része” – tette hozzá. Porosenko kifejezte azt a szándékát is, hogy 2019. január 6-án Isztambulba utazik az autokefál ukrán egyház megválasztott prímásával, hogy jelen legyen, amikor Epifanyij átveszi az egyház tomoszát.
2019. január 1-jén Bartolomaiosz pátriárka megerősítette, hogy 2019. január 6-án, a Julián-naptár szerint tartott karácsony vigiliáján adja át az autokefália tomoszát Epifanyijnak és az ukrán küldöttségnek.
2019. január 5-én Bartholomaiosz pátriárka és Epifanyij metropolita isteni liturgiát celebrált az isztambuli Szent György-székesegyházban, amit a tomosz aláírása követett, szintén ott a Szent György-székesegyházban.
Nem meglepő, hogy a moszkvai patriárkátus vehemensen kritizálta már az autokefália tervét is. A helyzet azután komorodtt el, hogy világossá vált, hogy Konstantinápoly nem hajlandó engedni, és nem változtatja meg az ukrán ortodox egyházzal kapcsolatos tervét. Moszkva a konstantinápolyi patriárkátus lépését a ROC felelősségi krébe való beavatkozásnak tekintette. Egy 2018. szeptember 8-i sajtóközleményben, egy nappal azután, hogy Konstantinápoly felkérte a diaszpóra két ukrán származású exarcháját az ukrajnai autokefália előkészítésére, Hilarion (Alfaev) metropolita, a moszkvai patriárkátus Egyházi Külkapcsolatok Osztályának elnöke (2024. év végi áthelyezéséig budapesti és magyarországi metropolita, Ukrán és Magyar Köztársasági Érdemrend kitüntetettje, tudós és zeneszerző), figyelmeztetett a döntésnek az ortodoxiára gyakorolt súlyos következményére: „A Konstantinápolyi Patriarkátus hadiösvényre lépett. Ez nem csak az orosz egyház és az ukrán ortodox nép elleni háború. Ez lényegében háború a világortodoxia egysége ellen.” Az ortodoxián belüli helyzet súlyosságáért egyedül a konstantinápolyi pátriárkát tette felelőssé, és az utolsó ítélet büntetését is kilátásba helyezte számára: „Úgy vélem, hogy Bartolomaiosz személyesen fogja viselni a felelősséget Isten és a történelem ítélőszéke előtt.”
Az egyházi diplomácia minden eszközének kimerítése után a ROC Szent Szinódusa (zsinata) a 2018. október 15-i minszki ülésén úgy döntött, hogy felfüggeszti az eucharisztikus közösséget Konstantinápollyal. Azóta a konstantinápolyi pátriárka nevét moszkvai kollégája többé nem említi az isteni liturgiában. Sőt, az is elhangzott, hogy a ROC püspökei és papjai többé nem tarthatnak közös (sobor) istentiszteletet a Konstantinápolyi Patriarkátus papságával. Ugyanez a tilalom vonatkozik az orosz ortodox világiakra is. Ők már nem részesülhetnek semmilyen szentségben az Ökumenikus Patriarkátus templomaiban, vagy annak papjai által. Ki hogy van vele, de talán a legtöbb emberben ilyenkor felbuzog valamiféle igazságérzet, aminek mindenáron szeretne hangot adni. És talán ez helyénvaló. De gondoljunk a magunk gdolgaira, kicsinyes harcainkra, elfogult döntéseinkre, és mindjárt nagyobb megértéssel leszünk a téma főszereplőit illetően, ami nem jelenti azt, hogy egyet is értünk velük.
A moszkvai patriárkátus tehát élesen bírálta a tomosz kiadást. Kirill (Gundjajev) pátriárka 2019. január 31-i beszédében azzal vádolta a konstantinápolyi egyházat, hogy „törvénytelenül behatol az ukrán ortodox egyház területére”. Ez a vád a 2013-as ROC statútum egyik cikkelyén alapul, amely szerint Ukrajna (valamint a Szovjetunió néhány más utódállama) a moszkvai patriarkátus kanonikus területéhez tartozik: „Az Orosz Ortodox Egyház joghatósága kiterjed azokra az ortodox vallású személyekre, akik az Orosz Ortodox Egyház kanonikus területén élnek: az Orosz Föderációban, Ukrajnában, a Belorusz Köztársaságban, a Moldovai Köztársaságban, Azerbajdzsánban, a Kazah Köztársaságban, Türkmenisztánisztánban, az Üzbég és az Észt Köztársaságban, Japánban, valamint azokra, akik szabad akaratukból ortodox vallásúak, és más államokban élnek, de szabadon és önként az orosz anyaszentegyházat választják.”
Nem csak történelmi érveket használtak. A jelenlegi orosz kormány számára a ROC továbbra is fontos eszköz a külpolitikai célok elérésében. Része az ortodox egyház is annak a projektnek, amit „orosz világ” (Русский мир – orosz befolyás, orosz hatás területe) néven lehet leírni. Az ” orosz világ” eszméje az 1990-es években erősödött meg, és kezdetben a posztszovjet térségben élő orosz nyelvű és orosz gondolkodású közösségek egyfajta hálózatának gondolták, nyilvánvaló politikai dimenzió nélkül. Az eredeti projekt azonban az utóbbi években egyre nagyobb politikai jelentőségre tett szert. Az „orosz világ” kifejezés jelenlegi értelmezése egyfajta kulturális birodalomra vagy nagyorosz civilizációra utal, amely magában foglalja az orosz nyelvet, irodalmat és ortodox hitet, vagyis mindezek részhalmazai, és területileg nem korlátozódik a mai Oroszországra. Az „orosz világ” hívei szilárdan hisznek abban, hogy Ukrajna is annak hatálya alá tartozik. A ROC pedig központi szerepet játszik ebben a projektben, ugyanis az ortodox vallás az egyik közös nevező. Ezt szem előtt tartva az orosz elnök több alkalommal is világossá tette, hogy Oroszország nem fogja közömbösen szemlélni a jelenlegi ukrajnai egyházi és politikai fejleményeket.
Egyesek üres szlogennak tartják, amit mindenki a maga ízlése szerint tölt meg tartalommal. Ezzel pedig lehetővé válik, hogy a politikai elitek az adott helyzethez passzoló, ideológiájukkal egyező jelentéssel töltsék meg. Magának a fogalomnak első használata igen korai (XI. század), de az a szinte közjogi erősségű, néhol félelemkeltő jelentés, amivel manapság vezető politikusok felruházzák (az orosz világ „odáig tart, ameddig az orosz fegyvereket félik”), egészen friss. A 19. században a kifejezést „az ortodox keresztények szellemi közösségeként” értették, Nikolaj Bergyajev hasonló konnotációjú „orosz eszméről” beszélt.
Az 1990-es évek eleje, a Szovjetunió szétesése óta azonban sokminden megváltozott. Az „orosz világ” egy törekvéssé vált, az egymástól elszakadt, orosz nyelvűek kulturális, érzelmi és spirituális összekapcsolásáért. 2000-es évektől viszont egyre hangsúlyosabbá válik a politikai jelentés, elkezdték a fogalmat több jelentéssel és érzelemmel is feltölteni, és hozzákapcsolták a „honfitársak” fogalmat, ami a környező országokban élő orosz nyelvű kisebbségekre vonatkozik. Az „egységes orosz világ” „megszilárdításának és strukturálásának” szükségességét hirdette meg az elnök is. „Az orosz világ egyesíthet és egyesítenie kell mindenkit, akinek fontos az orosz szó és az orosz kultúra, bárhol is éljen, Oroszországban vagy külföldön.” A kifejezés 2008-ban és 2013-ban is bekerült az Orosz Föderáció hivatalos külpolitikai koncepciói közé.
Oroszország politikai nemzet, nem nemzetállam. Ezért mindazokat magába foglalja, akik „spirituálisan és kulturálisan” Oroszország felé orientálódnak, de nem feltétlenül kötődnek hozzá etnikailag. Az ortodoxia fontos szerepet játszik az „orosz világ” ideológiájában. Kirill pátriárka 2007-től kezdve többször is használta a kifejezést beszédeiben. Úgy fogalmazott, hogy az „orosz világ” „egy különleges civilizáció, és a hozzá tartozó emberek ma különböző neveken nevezik magukat – oroszoknak, ukránoknak vagy fehéroroszoknak”. Ez beleillik a „Szent Oroszország” ideológiájába, amely szerint Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország egy egyházhoz és egy civilizációhoz tartozik. A vérmesebbek azt állítják, hogy ennek az „orosz világnak” van egy közös politikai központja (Moszkva), egy közös szellemi központja (Kijev mint „egész Oroszország anyja”), egy közös nyelve (orosz), egy közös egyháza (az orosz ortodox egyház, a moszkvai patriarchátus), és egy közös pátriárkája (a moszkvai pátriárka). Gyakran ez a diskurzus összefonódik egy civilizációs komponenssel, vagy azzal az elképzeléssel, hogy Oroszország „civilizációs állam”, amely fontos szerepet játszik a világtörténelemben.
„Oroszországnak nincsenek határai,” mondta az elnök. Eszerint az „orosz világ” azt a befolyási övezetet jelenti, ameddig a fegyverek árnyéka elér, de azért gyakoribb az a vélemény, hogy „ahol tisztelik tudósainkat, íróinkat, művészetünket.” Néhányan az angol Commonwealth-re hivatkoznak, mint ami bizonyos értelemben párhuzamba állítható vele, mások a frankofóniát emlegetik, és hogy Nyugat-Európában egyedül Franciaország áll közel Oroszországhoz, ami az államiság karakterét, és a birodalmi tapasztalatokat illeti.
Egyik beszédében (2019. január 31.) Putyin hangsúlyozta, hogy az állam nem kíván beavatkozni az egyházak ügyeibe, de Ukrajnával kapcsolatban elismerte, hogy az orosz állam fenntartja a jogot, hogy reagáljon, „ha az emberi jogokkal, köztük a vallásszabadsággal visszaélnek”. Ugyanebben a beszédében az ukrajnai ortodoxok önállósodásán munkálkodókat az egyházi ügyekbe való durva beavatkozással vádolta, és a bolsevik ateistákhoz hasonlította, akik azokban az évtizedekben üldözték a hívőket és a papokat.
Ukrajnában egyébként 1720 óta (I. Péter) nem használhatták az ukrán nyelvet az egyházi szertartásokon, az UOC MP csak az oroszt használta kommunikációs nyelvként minden szinten, a teológiai oktatástól, a szentbeszédekig, a liturgia nyelve természetesen az egyházi szláv volt. Az ukrán nyelv használata szkizmatikusnak és nacionalistának volt bélyegezve. Az ukrán nyelvre vonatkozó hivatalos nyilatkozatok még eltűrik a nyomdafestéket, a kommentelők és a bazári megjegyzések viszont (másodszor) már nem. 2003-ban a moszkvai irányítás alatt álló híres Pocsajiv Lavra egyik kiadványában jelent meg egy írás, miszerint az ukrán nyelv „nem alkalmas Istennel való közösségre”. Hosszú lesz a folyamat, míg az oroszt átveszi az ukrán, a UOC MP tagságát pedig a OCU.
Meglehet, hogy végül Az UOC MP lassan eltűnik Ukrajnából, főként így, hogy törvényileg korlátozva van, de az orosz nyelv és az egyházi szláv, mint a liturgia nyelve, minden bizonnyal még sokáig fennmarad. Hiába nem értik a hívek, esetleg néhány szót, mégis sokan egyfajta szent nyelvnek tartják, papok és hívek egyaránt, főként az előbbi csoport, és nem szívesen válnak meg tőle. A papok ráadásul befektettek megtanulásába… Vonakodásuk nem annyira egyféle oroszbarát álláspont miatt van, hanem inkább szokásbeli és teológiai megfontolásokra vezethető vissza. Ami igazán fájdalmas egy ilyen felbomlás esetén, hogy régi emberi kapcsolatok szakadnak meg, barátságok hidegülnek el, közösségek bomlanak fel. És történik mindez, mikor, mint valami trubadúr, Armaggedon járja a városokat és a falvakat.
Az UOC MP egyelőre még mindig jelentős vallási csoport az országban, az orosz invázió kezdete, 2022 februárja és 2024 májusa között mindössze 685 egyházközség lépett át az UOC MP-ból az OCU-ba. Ezek sem mentek zökkenőmentesen. Viták, veszekedések és összecsapások kísérték. Közben az ukrán parlament által megszavazott törvény illegitimnek nyilvánítota az UOC MP-t (a döntést az ukránok 63%-a támogatta), amelyik így a mártírium nemes patináját is magán érezheti. Ez is mutatja azt a nehézséget, amivel Ukrajna szembe kell nézzen, vagyis nemcsak a külső támadás, hanem belső feszültség is erodálja erejét. Ráadásként a meglevők mellett.
Szláv ortodox hagyomány, hogy pünkösd utáni második héten az adott nemzet összes szentjére megemlékeznek. Ez már nem ment zökkenőmentesen a két egyház gyakorlatában, az ominózus törvény is csak tovább növelte a feszültséget. De számtalan más megoldandó kérdés is van még. Ukrajnának ma egyetlen államnyelve van – az ukrán, a templomokban az istentiszteleteket egyházi szláv, vagy ukrán nyelven tartják, de egyértelműen az előbbi a domináns. A nemzetiségi – például grúz, görög – egyházközségekben az istentiszteletet grúz vagy görög nyelven is lehet végezni, amint azt az orosz gyakorlat is megengedi a kislétszámú, nem szláv anyanyelvű nemzetiségeknek. Az egyházi szláv egyébként az ószláv nyelvből alakult ki (bolgár dialaektus, lesz szó majd részletesebben róla), és az ortodox egyházak hagyományos istentiszteleti nyelve Bulgáriában, Szerbiában, Montenegróban, Észak-Macedóniában, Lengyelországban, Fehéroroszországban, Ukrajnában és Oroszországban, valamint részben Moldovában, Szlovákiában és a Cseh Köztársaságban.
Közben Porosenko kormánya és választási kampánycsapata kihasználva az esemény népszerűségét, Ukrajnában úgynevezett „tomosz-túrákat” szervezett, amik nagy felháborodást és kritikát váltottak ki. A következő, a 2019 tavaszán tartott elnökválasztást elveszítette.
Az ukrajnai független egyház megalakításának elsődleges, vagy egyik célja az ukrán ortodoxián belüli közel 30 éves megosztottság leküzdése volt, a Moszkvától való vallási függetlenség csak másodlagos szerepet játszott, legalábbis így nyilatkoztak egyes egyházi személyiségek.
A 2018. december 15-i egyesülési zsinat után egy teljesen új egyházi konstelláció jött létre Ukrajnában. Az UOC KP és az UAOC egyesülésével az ukrajnai ortodox egyházak száma háromról kettőre csökkent, azaz maradt az OCU és az UOC MP. Ez azonban csak részleges sikernek tekinthető. Míg Konstantinápoly elfogadta az OCU-t, mint az ortodox diptichonok 15. egyházát, Moszkva azonban nem hajlandó elismerni, sőt, minden közösséget megszakított a konstantinápolyi pátriárkával, nevét levette a liturgikus megemlékezések listájáról.
A ROC erőfeszítései az autokefália megtámadására megnehezítették más egyházak számára is az OCU elismerését. Az albán, a cseh és szlovák, a lengyel és a szerb ortodox egyházak, amelyek szoros kapcsolatban állnak a ROC-kal, nem ismerték el az OCU-t. A ROC-nak erős jelenléte van továbbá Izraelben, így a jeruzsálemi egyház sem ismerte el az autokefáliát. Más egyházak sem engedhetik meg maguknak, hogy egyértelműen állást foglaljanak. Az antiókhiai egyház például jó viszonyban szeretne maradni Konstantinápollyal. Azonban Bassár el-Aszad kormányához (annak bukásáig) is közel állt, aki javarészt az országban jelen levő orosz erőkre támaszkodik, nem utasíthatta el a ROC-ot. Csak a Konstantinápolyhoz közel álló, az oroszoknak nem kiszolgáltatott egyházak, mint az athéni görög egyház, az alexandriai egyház és újabban a ciprusi egyház ismerte el az autokefáliát. Utóbbi orosz és ukrán tusrisztikai célpont. Főként orosz, de jelentősen ki van szolgáltatva Konstaninápolynak és Görögországnak. Illetve az Egyesült Királyságnak. Mindezek következtében a ROC hivatalosan megszakította a kapcsolatot az autokefáliát elismerő egyházakkal, és leállította a pátriárkáikról való liturgikai megemlékezést, ahogyan az ökumenikus pátriárkával is tette. A helyzet az, hogy a tisztségviselők halála esetén is fennmarad az anatéma, amit utódaik fognak megörökölni. Az orosz, a szerb, a lengyel, az antiókhiai, az alexandriai és a cseh egyház biztosan nem fogja elismerni az ukrán egyházat, sőt, a komor jóslatot enyhítő „egyhamar” határozószó is teljesen felesleges lenne.
Gyakorlatilag az ukrán autokefál egyház létrehozása azt jelentette, hogy a ROC elveszítette a joghatóságát jelentős számú ukrajnai egyházközség felett, bár egyelőre nem mindenik lépett ki a joghatósága alól, de a háború alakulásától is függően az arány igen magas lehet. Még az orosz anyanyelvű ukránok esetén is. A ROC jelentős bevételeket is veszített, hiszen korábban a Moszkvának alárendelt egyházközségek több mint egyharmada Ukrajnában volt, mint említettük. Az orosz kormány is tisztában van azzal, hogy egy független ukrán egyház azt jelenti, hogy Moszkvának kevesebb lehetősége lesz arra, hogy gyakorolja soft power befolyását Ukrajna felett, amely elsősorban a Russzkij Mir koncepciójára épül, amelyhez a ROC vallási narratívája és világképe is kötődik.
A pátriárkát megválasztó zsinat arról is megállapodott, hogy az „ukrán származású ortodox keresztények az ortodox diaszpórában” az Ökumenikus Patriarkátus egyházmegyés püspökeinek joghatósága alá kerülnek. Ezt a rendelkezést az OCU autokefáliáról szóló tomoszában is rögzítették. 2019 márciusában Epifanyij pátriárka azt mondta, hogy a feloszlatott Kijevi Patriarkátus egyházközségeinek az Ökumenikus Patriarkátus joghatósága alá történő átadása már megkezdődött. Lett ebből később egy kis nézeteltérés, és Filaret sértődése, aki megpróbálta visszaállítani a korábban általa vezetett egyházat.
Az önállósodás, úgy látszik, rögös út. Tehát 44 olyan diaszpórai egyházközség, amelyek korábban az Ukrán Ortodox Egyház Moszkvai Patriarkátusához tartoztak, az Ökumenikus Patriarkátushoz csatolódnak. Mindez Hollandiában két, Olaszországban nyolc, Franciaországban hat, Svédországban öt, Németországban hat, Spanyolországban három, Portugáliában öt, Magyarországon, Csehországban, Nagy-Britanniában, Litvániában, Finnországban, Ausztriában, Szlovéniában, Görögországban és Svájcban egy-egy egyházközséget érintett. Ezen kívül Moldvában tíz, az Egyesült Államokban és Kanadában pedig mintegy tizenöt egyházközséget. 2019. január 6. óta hivatalosan mindenik az Ökumenikus Patriarkátus joghatósága alá tartozik. Ezt is tartalmazza a tomosz. Nemcsak a függetlenséget.
Január 6-án, miután az OCU megkapta a tomoszát, Porosenko elnök kijelentette: „Őszentsége Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka különleges helyet foglal el Ukrajna történelmében. Mindazzal, amit tett, bölcsességének és vezetői képességének, Ukrajna és az ortodoxia iránti odaadásának köszönhetően, azt mondanám, hogy Őszentsége egy új Ukrajna társalapítójának tekinthető. Ez egy nagyon különleges és történelmi küldetés.”
2019. január 7-én Petro Porosenko ukrán elnök kijelentette, hogy Ukrajna az ukrán autokefál ortodox egyház létrehozásával végleg megszakította kapcsolatait Oroszországgal. Hozzátette: „Ukrajna autokefál ortodox egyházának létrehozása függetlenségünk záloga. Ez a lelki szabadságunk alapja. Megszakítottuk az utolsó kötelékeket, amelyek Moszkvához és annak azon fantáziáihoz kötöttek minket, hogy Ukrajna az orosz ortodox egyház kanonikus területe. Ez nem már nem igaz, és nem is lesz az többé.” Ezt a nyilatkozatot a kijevi Szent Szófia-székesegyházban tartott karácsonyi liturgián tette, ahol nyilvánosan bemutatták az ukrán ortodox egyház autokefáliájának tomoszát.
Ugyanezen a napon Epifanyij pátriárka isteni liturgiát celebrált a Szent Szófia székesegyházban, azt követően az autokefáliáról szóló tomoszt ideiglenesen megtekinthetővé tették. Néhány nap múlva pedig végérvényesen kiállították a székesegyházzal egybeépült múzeumben, így a turisták számára is látható.
2019. január 8-án a tomoszt visszavitték Isztambulba, hogy az Ökumenikus Patriarkátus Szent Szinódusának valamennyi tagja aláírhassa, ami 2018. január 9-én meg is történt. Ez amúgy részeredmény, hiszen nemcsak az Ökumenikus Patriarkátus zsinatának tagjai, hanem az összortodox zsinat valamennyi tagjának, vagy legalább az autokefál egyházak pátriárkáinak aláírása kellene ahhoz, hogy a folyamat teljes legyen, meindenki számára elfogadott, hogy az ortodox egyházak között helyreálljon a békesség.
2019. január 10-én a tomoszt visszavittek Kijevbe.
A tomosz „az aláírás pillanatától kezdve hatályba lépett,” nyilatkozta Bartolomaiosz.
Az ukrán autokefál ortodox egyház legfelsőbb kormányzatáról szóló törvény, amit az egyesülési zsinaton valamennyi jelenlevő püspök elfogadott, előírta, hogy az ukrajnai legfelsőbb egyházi hatóság elveszíti minden függőségét az orosz pátriárkától, és az összukrajnai egyháztanács kebelébe kerül. „Now, we are free…”
A Tomoszt a híres athoszi festő és kalligráfus, a Xenophontos kolostorból származó Lukács hieromonka (papszerzetes) készítette pergamenre.
Mindenik utóhatásról nem tudunk beszámolni, de egyet megemlítünk, Cakhogy betekintést nyerjünk, hogy mégis miféle diplomáciai manőverek zajlottak a háttérben. 2019. december 10-én, Alekszisz Cíprasz kormányának volt védelmi minisztere, Panosz Kammenosz elismerte, hogy nyomást gyakorolt II. Ieronimosz érsekre, amikor hivatali ideje alatt azt mondta neki, hogy Oroszország visszavonja az általa Görögországnak nyújtott, úgynevezett „garanciákat”, amelyek megakadályozzák, hogy Törökország megszállja a török partokhoz közeli görög szigeteket, például Kastellorizót, Lemnoszt és másokat a Kelet-Égei-tengeren, abban az esetben, ha a görög egyház előbb ismeri el az ukrán egyházat, mint a jeruzsálemi és az alexandriai pátriárka. Másnap, nyilvánvalóan válaszul Kammenosz azon állításaira, miszerint az OCU görögországi egyház általi elismerése „egyes amerikai körök” nyomására történt, a Görög Egyház Állandó Szent Szinódusa hivatalos közleményében kijelentette, hogy az ökumenikus pátriárka által kihirdetett ukrán egyház autokefáliájának elismeréséről szóló döntés szabadon és kényszerítés nélkül született, és „teljes mértékben a kánoni és egyházi hagyományon belül történt, és semmi köze a nacionalizmushoz és más, ’felülről jövő’ beavatkozásokhoz, ahogyan azt egyesek hiresztelték.”
„A Szent András templomot elveszik tőlünk.”
2018. október 18-án az ukrán parlament jóváhagyta, hogy a kijevi Szent András-templomot állandó használatba adják a konstantinápolyi pátriárkának, hogy ott „istentiszteleteket, vallási szertartásokat és körmeneteket” tartson. Emellett a Szent András-templom továbbra is múzeumként szolgál, és az ukrán állam tulajdonában marad. A Szent András-templom korábbi használója az Ukrán Autokefál Ortodox Egyház volt, amely előzetesen elfogadta az átruházást.
A Szent András-templom átadását nem mindenki nézte jó szemmel. „Az egyháznak nincsenek restaurátorai, a gyertyákból származó korom pedig végleg tönkreteszi a 18. századi festményeket és az ikonosztázt.” Azonban a függetlenségnek is ára van. A Szent András-templom az Ökumenikus Patriarkátus ukrajnai nagykövetségeként is szolgál majd. A templom alagsorában ugyanis kétszintes épület található.
Petro Porosenko elnök kezdeményezését a Verhovna Rada (ukrán törvényhozás) támogatta: 237 képviselő szavazott az elnöki törvényjavaslat mellett, és a templomot átadták az Ökumenikus Patriarkátusnak, amely Kijevben ezzel a templommal úgynevezett stavropegiont (olyan templom vagy kolostor, amely mentesül a helyi püspök joghatósága alól, és közvetlenül a területi egyház legfelsőbb hatósága alá tartozik; eredetileg stauropegion volt, ami a püspök által egy templom építési helyére leszúrt keresztet jelentette, ‘kereszt-letétel/megerősítés’ jelentésű görög szavak összevonásával) hozott létre. December 13-án a Szent András-templomban meg is tartották a Konstantinápolyi Ökumenikus Ortodox Patriarkátus első liturgiáját.
A Szent András-templomot, 1747-1763 között, az olasz Francesco Bartolomeo Rastrelli építész tervezte és építette a Szent András-hegyen. Az építés ötlete Erzsébet Petrovna kijevi látogatásához kapcsolódik. Ugyanis a cárnőt lenyűgözte a Dnyeper folyó festői látványa arról a dombról, amin már volt egy szerény fatemplom, Szent András apostol tiszteletére emelve. Elrendelte, hogy építsenek helyére egy kőtemplomot. 1744 augusztusában személyesen tette le a templom alapkövét. De az építkezés befejezése előtt a cárnő meghalt, az udvari finanszírozást leállították. Az építkezés befejezésének és a templom fenntartásának gondja és felelőssége Kijevre hárult (kijevi magisztrátusra, majd a városi tanácsra).
Az a tény, hogy az építésze Rastrelli volt, hozzájárult ahhoz, hogy a templomot megőrizték a szovjet korszakban is. Ugyanis Rastrelli volt a Téli Palota tervezője is, amiről nem kell külön megemlékezni.
A templom építészeti jellegzetességei egyrészt a terület geológiai összetételéhez, illetve a földrajzi elhelyezkedéséhez kapcsolódnak, ugyanis egy összetett geológiai szerkezetű dombra épült, gyönyörű kilátással a folyóra, illetve a város keleti és északi területeire. Ennek a helyszínnek azonban voltak földtani kockázatai is, ugyanis a domb ingatagnak bizonyult.
Egy kétszintes, papok számára kialakított helyiségekkel ellátott épületre építették, amely gyakorlatilag a templom szilárd alapját helyettesíti. Ezzel együtt a templom magassága 64 m, az alépítmény nélkül – 46 m (a kereszttel együtt 50 m). Összehasonlításképpen, a Haza Anyácska szobor magassága (a talapzattól a kard hegyéig) 62 m, a talapzattal együtt 102 m.
A Szent András-templom átadásától 1932-ig működött istentiszteleti helyként, amikor a szovjet kormány bezáratta. 1935-től a templom múzeumi lerakatként funkcionált. 1939-ben Vallásellenes Múzeum egyik fiókjává alakították. A második világháború alatt a Szent András-templomban újraindultak az istentiszteletek.
A templomot 1961-ben ismét bezárták, és 1962. július 10-én az Ukrán SZSZK Állami Építkezési Bizottságának, 1968. január 10-én pedig egy állami építészeti vállalatnak adták át használatra, miközben állami tulajdonban maradt. 1968. szeptember 10-én a Szent András-templomot építészeti és történelmi múzeumként nyitották meg a látogatók előtt.1949 és 1954 között a templomot renoválták, a tetőszerkezetet kijavították, 1974-1987 között az építész, B.-F. Rastrelli, a bécsi Albertina Múzeum grafikai gyűjteményében található eredeti rajzai alapján restaurálták.
1987-tól a templom a Kijevi Szent Szófia Nemzeti Gyűjtemény része.
2001-2016 között a magát ukrán autokefál ortodox egyháznak nevező közösség tartotta benne az istentiszteleteit.
A 2012-ben megerősítették azt a lejtőt, amelyen a templom áll, és felújították a Szent András mellett leereszkedő utat.
Legutóbbi, 11 évig tartó, restaurálási munkálatok után, 2020. december 15. óta áll nyitva a nagyközönség számára. Megható látni, hogy a háború árnyékában is mennyire odafigyelnek a karbantartására.
A belső tér fő díszítő és áhítati eleme a 23,4 méter magas ikonosztáz, amin 39 ikon található, amelyek jól bemutatják, hogy a 18. század közepén milyen színvonalat ért el az egyházi festészet ezen a vidéken.
A templom egykupolás, kereszt alakú, masszív sarokpilléreken nyugvó díszes tornyokkal. Kívülről a támpilléreket pilaszterek díszítik, amik három pár korinthoszi fejezetű oszlopban végződnek.
A templom körül korlát van, ahonnan festői panoráma nyílik a Dnyeperre, illetve a város keleti, északi részére, mint említettük.
A templomnak nincs harangtornya, ugyanis nem istentiszteleti célra készült. Eredeti tervek szerint csak akkor nyitották volna ki, amikor a cárnő vagy valamelyik családtagja Kijevbe érkezik.
A helyiek szeretnek egy vicces történetet mesélni a templom eme jellegzetességéről. Állítólag a 20. század elején az egyik kijevi újság április 1-jei számában a következő üzenetet tette közzé a közönség szórakoztatására: „Tegnap a Szent András-templom harangtornya szörnyű zajjal összeomlott. Törmelék borítja az egész utcát. Igyekezzenek, nézzék meg!”
Egy másik legenda szerint a templom alatt egy titkos forrás található, és azért nincs a templomnak harangja, mert az felébresztené a vizet, és elárasztaná Kijevet. Ez a legenda talán a domb eredendő statikai instabilitására utal.
Záró gondolatok.
Bóklásztam a templomban és körülötte, a high end-turista (vagy minek nevezzük) törvényei szerint: ahova beengednek, oda bemegyek, ahol beférek, ott bebújok, amíg a kordon enged, addig nyújtom, stb. Elcsatangoltam egyszer, és egy kis kápolnában találtam magam, a Szent András-templom alagsorában, ahonnan már ki is akartam fordulni, amikor egy idősebb apáca megszólított. Ukránul próbált kommunikálni, de aztán megértve a helyzetet, angolra váltott. Nagyon intelligensen és tapintatosan érdeklődött személyes életemről is, és kisvártatva alacsonyra állítva egyéni meggyőződésünk hangerejét, megmentettük az ökumenét, már-már a világot is. Megkért, hogy írjam fel a nevem mini noteszébe. Kérésére párszor fel is olvastam neki, hogy valamennyire megjegyezhesse, ugyanis vasárnap, a nagymisén szeretne értem imádkozni. Alig tudtam magam érzelmileg türtőztetni (ugye utunk címe „Pray for Ukraina”). Adományt adtam, majd gyorsan távoztam, és a templom melletti kis parkba siettem, egy padra lerogyva folyt végig az arcomon a meleg végtelen az ősóceán ismert képletében. És a történet itt nem ért véget, vasárnap érdekes jelenetben folytatódott! De az még nem nyilvános. A „nagy teoretikus” Mike Tyson mondta: „Mindenkinek van egy terve, amíg szájon nem vágják.” Néha Isten, néha egy mondat, néha a szégyen teszi. A bánat lehet, hogy csak a következő próba gyökere. Vagy a reménységé.