Orosz világ/befolyás

A pусский мир – kérdés

„Két Róma mára elbukott [Róma és Konstantinápoly], a harmadik viszont áll [Moszkva], negyedik nem lesz.” Filofej pszkovi (észt határ közelében levő ősi orosz város) szerzetes, 16. sz.

„Ha Oroszország nem lesz nagy, akkor egyáltalán nem lesz, de Oroszország nélkül a világtörténelem elképzelhetetlen. Akkor inkább legyen vége a világnak!” Alekszandr Geljevics Dugin

 Orosz világ/befolyás

A jelenlegi orosz kormány komoly szerepet szán az Orosz Ortodox Egyháznak (ROC), szervezetét és szervező erejét hasznosítani kívánja külpolitikai céljai eléréséhez. A nagyprojekt összefoglaló neve „orosz világ” (pусский мир ~ orosz befolyási övezet, de azonnal pontosítunk).

Az „orosz világ” (befolyás, pacifikálás) kifejezés több jelentéssel bír, ezeket próbáljuk meg ismertetni, részben kibontani, minthogy az a gyanúnk, hogy a jövőben többet fogunk róla hallani, mint gondolnánk, vagy szeretnénk, és nem az orosz nép nemzeti büszkeségére vagyunk féltékenyek, csak figyelmezünk arra a fentről vezérelt ébredésre, amivel kapcsolatban vannak kérdéseink, aggályaink, annak ellenére, hogy a fukuyamai szép új világot utópisztikusnak gondoljuk.

A fogalom maga egészen korai, írott formában már a XI. században megjelent, de sokáig csak történészek, a témával foglalkozó szakemberek szűk köre ismerte, a közelmúltban azonban ebben is fordulat történt, és a mostani fejleményeket tekintve nagy a valószínűsége, hogy az egész világ megismeri, illetve emlegetni fogja, nem mindig pozitív kontextusban. Ez nem azt jelenti, hogy valamiféle nyers és közvetlen fenyegetést jelent, de korábbi történelmi tapasztalatok nyomán a jelenség mégiscsak nyugtalanító, ugyanis amint egy ideológia tere és irodalma növekszik, bővülnek határai és erőteljesebbek lesznek a kontúrjai is, amiből rendszerint konfliktusok adódnak. Azt sajnos már nem is tehetjük hozzá, hogy remélhetőleg nem szükségszerűen.

Írásmód: orosz világ – alapesetben; „orosz világ” – ha valamiért így célszerűbb; Orosz Világ – az alapítvány, a valós, vagy a feltételezett befolyási övezet, stb.

Hivatalos körökben, például a viszonylag stabil kört alkotó politikai elitben, egyre többször használják Oroszországban, bár jellemző a fogalom újkori beágyazottságára, hogy jelentése még mindig nincs pontosan meghatározva, de ez semmit nem ront hatékonyságán, talán inkább támogatja. Kis túlzással élve majd mindenki más értelemben használja, illetve jelentése egészen érzékenyen függ a szövegkörnyezetétől. Egy biztos, mivel Oroszország a Szovjetunióból nagyrészt soknemzetiségű és multikulturális országként került ki, ahhoz, hogy az „orosz eszme” egyesítő erejű legyen, nem lehet etnocentrikus, mint a késői Orosz Birodalom, nem lehet kizárólagosan orosz nyelvű, nem hangsúlyozhatja egyoldalúan az ortodox vallás szerepét, ugyanakkor ezekhez való kötődés, ezek értékeinek, birodalomépítő szerepüknek az elismerése mégiscsak hozzá tartozik a doktrínához. Sokkal inkább hasonlítható egy „birodalmi”, mint az általunk közelebbről ismert „nemzeti” fogalomhoz.

Egyes nyugati elemzők, jellemző távolságtartással, „üres jelképként” határozzák meg, aminek tartalmát a nyilatkozó szabadon variálhatja az aktuális helyzet és közéleti légkör szerint, tehát lehetőséget ad a politikai ideológusoknak és szereplőknek, hogy olyan jelentését hangsúlyozzák, ami az adott helyzetben előnyös. Itt kerülnek a képbe a fogalom fő áramlata által gyakran emlegetett entitások, közösségek és nemzetiségek, akiknek véleményét olyan autoriter országokban is figyelembe kell venni, amilyenek a posztszovjet térségben az elmúlt évtizedek során létrejöttek.

2014-ben és 2022-ben a „orosz világ” doktrínát az orosz hatóságok az Ukrajna elleni invázió igazolására használták. Nem ez volt az egyetlen, illetve a legerőteljesebben hangoztatott érv, de a háttérben ott munkált, és legkevésbé a döntéshozók pillanatnyi politikai konstellációja az érdekes, sokkal fontosabb az, hogy az orosz lakosság az akciókat nagy arányban támogatta, köszönhetően annak az indoktrinációnak, ami a megelőző évtizedekben zajlott, és aminek tartalmát részben az orosz világ ideológiai kerete adta. Gondoljunk a vezető politikusok népszerűségének megugrására Krím ’14-es annexiója után, igazolható módon, hiszen ekkor még elég megbízható közvéleménykutatási adatok jelenhettek meg. Minket most csak a következmény, egy fogalom ideológiai karrierje érdekel.

Az orosz világ koncepciójának régi történelmi gyökerei vannak. Első említés egy 11. századi kijevi írásos dokumentumban, egy templom felújításáról szóló beszámolóban található, meglehetősen érdekes szövegkörnyezetben, ami semmiképpen nem támogatja a mai hivatalos értelmezést. Ez az írás az akkori kijevi fejedelem, I. Izjaszláv Jaroszlavics (Bölcs Jaroszláv legidősebb fia, 1024 – 1078) dicsőítését tartalmazza Kelemen „római pápáról” (meghalt 100 k.). Kelemen tetteit a kijevi fejedelem szerint „nem csak Rómában, hanem mindenhol dicsőítették, Herszonban, sőt, az egész orosz világban”.

Történelmét nagyvonalakban alább kibontjuk. Egyelőre annyit teszünk hozzá, hogy gazdasági-történelmi kihívások az uralkodó ideológiák, vallások tartalmát nem változtatják ugyan meg, de a hangsúlyokon módosítanak, akár igen komoly következményekkel. Ezt látjuk az iszlám világban is, aminek tartalmát, belső erejét mi egységesen „iszlámként” határozzuk meg, holott „iszlámok” vannak, mondhatni néhány „rendszeresített” és egyedi felállásban, és általában egyetlen változat érvényesül az adott országok szociális, gazdasági konstellációjában, mondhatni a lakosság többségének igénye szerint, ritkán annak ellenére, de ha ez utóbbi eset áll elő, annak kifejlődéséről hamarosan tudomást szerzünk.

Láttuk az iszlám esetén azt is, hogy a frusztráció, függetlenül attól, hogy a jelenségnek van-e objektív tartalma, vagy csak szubjektív érzet, radikalizációhoz vezethet, ha erre a megfelelő ideológiai környezet rendelkezésre áll, márpedig az orosz világ ezt szerepet tölti be, illetve a feladatot olykor tudatosan is vállalja. Ennek ugyanis egyik markáns karaktere az ortodox vallás, aminek támogatottsága, a statisztikai adatok szerint, jóval kisebb, mint mondjuk Ukrajnában, és sokkal óvatosabbnak is kellene lennie, nemcsak a nagyszámú nem-keresztény vallású honfitársak, hanem a jelentősen marginalizált vallási kisebbségek miatt is, a raszkolnyikovoktól (óhitűek) a molokánokig, akik valamilyen tekintetben kötődnek hozzá, annak ellenére, hogy hierarchiáját elutasítják. Tény, hogy a felmérésekben valamennyien az „ortodox” rubrikába kerültek. Egy általános, nem sokat eláruló statisztikai adat (Levada Központ, 2023) a lakosság 72%-a ortodoxnak, 7%-a muszlimnak, további 13%-a semmilyen vallási felekezethez nem tartozónak, 5%-a pedig ateistának vallja magát. Az oroszok 49%-a tartotta fontosnak vagy viszonylag fontosnak a vallást az életében, míg hasonló százalékuk az ellenkezőjét állította, 39% válaszolta, hogy egyáltalán nem, vagy ritkán jár templomba. Ez nagyjából megegyezik Magyarország vallási helyzetével. Az egyetlen egyházzal kapcsolatos gyakorlat, amely egyre népszerűbbé vált, a keresztszülői szerepvállalás, ami a 2014-es 26%-ról 42%-ra emelkedett tíz év alatt. „Tekintettel arra, hogy a vallásosság általános szintje vagy az egyéb egyházi gyakorlatok elterjedtsége nem változott ezekben az években, a keresztszülői hivatás valószínűleg az ortodox identitás egy újabb ünnepi-deklaratív, Instagram-barát formájává vált,” fogalmaz az említett kutatási központ.

„2025 telén az Európai Parlament újabb állásfoglalást adott ki, amelyben gyűlöletet szít mindennel szemben, ami Oroszországgal kapcsolatos. Ez a dokumentum hamis tényeken alapul, állam- és etnikumközi viszályt szít, és világosan mutatja, hogy a valódi béke Oroszország és a Nyugat között jelenleg lehetetlen az utóbbi szélsőséges agresszivitása miatt… Ebben a dokumentumban sem hiányoznak a ’keresztények – az oroszlánok elé!’ stílusú felhívások. Az európai parlamenti képviselők ebben a határozatban ismét elítélték az orosz ortodox egyházat. Ez az egész EU-ban hatalmas keresztényüldözéshez vezethet, ami már meg is kezdődött. Röviden szólva, a Nyugat szemében Oroszország már pusztán létezésével is bűnös. Ezért tartós béke a Nyugattal csak akkor lehetséges, ha Oroszország legyőzi annak proxy-csapatait, az Ukrán Fegyveres Erőket és más bábjait…” Írja egy befolyásos orosz blogger, akinek írását tovább nem kommentáljuk, és ez csak egy kiragadott példa, hogyan lehet gondolkozni ma Oroszországban, és hasonlóképpen teszik is ezt bizonyára még rajta kívül nagyon sokan. Írása kiváló példa arra, ahogy az orosz világ ideológiai tartalma valakinek a gondolkodásában, explicit és implicit formában megjelenik. (Druz Igor Mikhailovich. Közgazdász, akinek véleménye azért is érdekes, mert 2014-ig Kijevben élt, tisztségeket viselt, kiemelt közéleti szereplő. Könyvek és cikkek szerzője, a következő témákban járatos: társadalom és politika, egyházi és missziós kérdések, történelmi, gazdasági kérdések, a család intézményének védelme témakörben.) Akik vakon hisznek az oktatás eredményességében, az Oroszország továbbra is paradicsom. Természetesen a Nyugat is, de ezért vannak mondhatni jelentős különbségek. Merjük remélni…

Van, aki kicsit lazábban közelíti meg a kérdést, más pedig még radikálisabb, vagy éppen mélyrehatóbb változásokat sürget. Mi az orosz világ – kérdésre néhány blogger válasza: valamiféle zajelterelő fanfár, vagy mixer, mit keveri a történelmet a propagandával; kicsit spicces fogalom, ami már szórakoztató; a többrétegű történelmi folyamatok orosz változata; hazafiság, csipetnyi idegengyűlölettel, és máris kész az összetevő; minden történelmi területet egyetlen erős, központosított államban való egyesítése, amelynek történelmi neve az Orosz Birodalom, és az orosz demográfiai tendencia megváltoztatása. És így tovább. Szóval van mindenféle, félelmetestől a viccesig, de ne felejtsük el, hogy nem a közvélemény dönt. Főként nem Oroszországban.

A fogalom

Eleve a „mir” szó az orosz nyelvben több jelentéssel bír: terület (akár az egész világ is); ellenségeskedés hiánya, béke; közösség, az egész univerzum, az összes ember, azaz „oikomené”; aztán jelenthet harmóniát, egyetértést, egyhangúságot, jóindulatot, csendet.

Ráadásul van a российский – oroszországi eredetű, orosz kultúra, illetve az Orosz Birodalom, a Szovjetunió, az Orosz Föderáció valamelyikéből való, ahhoz köthető; és van a русский– ami konkrétan oroszt jelent, de még ez sem egyértelmű, főként ha elmarad a „nép/ember” társítás, amivel már jelezhető a konkrét etnikai kötődés. Például „orosz katonát” használt a köznyelv a második világháborús eseményekkel kapcsolatban („mint az oroszok”), illetve rendszerint a hazánkban állomásozó alakulatok tagjaira (orosz laktanya), aki Oroszországból megy Ciprusra, az mind orosz, stb.

Ezért, amikor „az orosz világ” fogalmat halljuk, kontextus nélkül soha nem lehet világos, hogy pontosan mit is jelent, mire utal, a hozzá tartozó gondolat, képzet, érvelés az „orosz” melyik változatából táplálkozik, de alapjelentésében nem etnikai származásra utal, hanem nemzetiségi identitásra, talán pontosabb úgy fogalmazni: birodalmi identitásra. Amiben minden népnek, csoportnak, személynek helye van, aki az alább részletezett identitási térképen el tudja magát helyezni. Ugyanakkor mégiscsak vannak kritériumok, amikről alább szó lesz.

Egyelőre nem egységesült a szó írása, gyakran teszik idézőjelbe, de látni anélkül is (egy beszédben pl. :)), vagy mindkét szót nagybetűvel írják, vagy csak az elsőt, vagy éppen mindkettőt kisbetűvel. Kezd kialakulni, a Pax Romana és a Pax Americana analógiáján, hogy idézőjel nélkül, két nagybetűvel írják, és úgy hivatkoznak rá mint bevett, de pontosan körülírhatatlan metaforára, és a hasonló karakterű, jelentésű fogalmak esetén ez nem egészen szerencsés.

Vlagyimir Putyin tette egyfajta politikai doktrínává, ami ugyan egy meglevő, de alvó fogalom és tartalom volt. Fogalmazásában, legealábbis sokáig, Oroszország lakosait jelentette, plusz a környező államok, a diszpóra orosz ajkú, és/vagy orosz identitású kisebbségeit. Amit azok nem mindig hallgattak örömmel, de többször igen, mint azt egy nyugati mentalitású személy gondolná. Ő használta a fogalmat először nyilvános politikai közbeszédben, és adta az a jelentést neki, amit azóta egyfajta nagyhatalmi doktrinává dolgoztak ki az illetékes ideológusok, de mondhatni azt is, hogy a politikai ágenda elemévé vált, és a politikai gazda-erőt meg sem kell nevezni. Ez a koncepció, az említett beszéd alapján így foglalható össze: „az egységes orosz világ konszolidálásának és strukturálásának” programja. Fokozatosan terjedt az a vélemény, hogy mindezt nem a véletlenre, nem is a történelemre kell bízni, hanem tudatosan kell végrehajtani, és hogy ennek még csak a kezdetén vannak, de a folyamat elkezdődött. Valamennyire ismerve az indoktrináció vehemenciáját, világosan látszik, hogy nincs visszaút és a végeredmény nem lesz kompromisszumos.

Hivatkozunk még rájuk, de két markáns megjegyzést, egyelőre gazdáik megnevezése nélkül: „orosz világ addig terjed, amíg tartanak az orosz fegyverektől”. „Az orosz világ egyesítheti és egyesítenie kell mindazokat, akiknek kedves az orosz nyelv és az orosz kultúra, függetlenül attól, hogy Oroszországban vagy azon kívül élnek.” Ezt természetesen úgy képzelik el, hogy mindezt kivetíttet hatalommal, hatékonyan kell garantálni.

Magának a fogalomnak meghatározása tehát nem egységes, nem zárt, és nem is világos. Másként hangzik egy szovjet-tudattal, tehát nagyhatalmi vágyálmokkal élő számára, és másként egy nem-orosz nemzetiségű egyén számára. Meghatározások között szerepel a „társadalmi-stratégiai és futurológiai projekt”, „politikai gyakorlat és komplex ágenda”, „a kortárs folyamatok értelmezése az orosz politikai és intellektuális diskurzusban”. Egyik jelentése belföldi, másik nemzetközi kitekintésű, egyik az ország határain belül élőknek szól, illetve rájuk vonatkozik, a másik azon kívül élőkhöz szól és őrájuk vonatkozik. Egyik jelentése egy ideológia, amely megalapozza Oroszország, az „orosz civilizáció” és az oroszok egyediségét, különlegességét, kiemelkedő kulturtönténeti szerepét, illetve ilyen vonatkozású küldetését. Emlékeztetnek ezek a szavak Dosztojevszkij-re is, és nem véletlenül.

Másik jelentése már kicsit határozottabban körvonalazott, talán őszintébb, célratörőbb is, ez pedig az orosz külpolitika stratégiájának alárendelt rendszertechnológia, amelynek célja a posztszovjet térség politikai és gazdasági dominanciájának visszaállítása Oroszország számára, vagy ahogy szélesebb jelentében használják: az Oroszországi Föderáció befolyásának növelése. Mondanunk sem kell, a két elnevezésnek közigazgatásilag ugyanaz a tartalma, utóbbinak mégis van egy többletjelentése, és ez nem feltétlenül a soknemzetiségi összetétel, vagy az olyan-amilyen szövetségi forma, hanem az ország nemzetközi, a Szovjetuniótól örökölt, tőle átvállat szerepekre való utalással. A szovjet hatalmi gondolkodás maradéka az a frusztráció, hogy egykor a világ egyik ura volt az ország, amelyik megörökölte annak státusát, most pedig marginalizált állapotba került, és úgy érzi, hogy a nyugati civilizáció nem tartja egyenrangú félnek sem kulturálisan, sem hatalmi tekintetben. Igyekszik is a modern világrendet megbontani, ami jelenleg nem Oroszországnak kedvez, mindenekelőtt új geopolitikai szövetségek létrehozásával, aminek egyik ideológiai célja a liberalizmus terjedésének ellensúlyozása. Tartalmára visszatérve, természetesen mindezeken kívül célja az orosz nyelv és kultúra terjesztése is, ahogy a posztszovjet hatalmi, illetve az ortodoxia konzervatív vonalának demonstrálása, expanziós ideológiájuk érvényesítése.

A 19. században a kifejezést egyes orosz értelmiségiek is használták, de a mai mainstream használattól jelentős mértékben eltérő jelentéssel. Például Alekszandr Ostrovszkij a „orosz világ” fogalmával „az ortodox keresztények szellemi közösségét” értette, Alekszander Homjakov (1804-1860) pedig egy részletesebben kidolgozott, elméletébe komolyan beágyazott „orosz szellemről” értekezett. Homjakov az orosz anti-Széchenyi, ugyanúgy beutazta Nyugatot, de ő azok után azt deklarálta, hogy „ez nem kell nekünk!”. A szlavofilizmus ideológiájának úttörője volt, aki látványosan szakított a Nyugattal (nyugati műveltsége ellenére), számtalan irodalmi alkotás mellett teológiai értekezéseket is írt, sőt, azt lehet mondani, hogy az ortodox egyházra gyakorolta a legnagyobb hatást, mindenekelőtt a „lelki életközösség” (szobornoszty, egyakarat) máig meghatározó fogalmának a kidolgozásával, amit az orosz ortodoxia az egyházi élet középpontjába emelt, így ez a gondolat máig az orosz ortodox egyház egyik meghatározó témája. A kommunista éra utolsó pátriárkája, Pimen szerint a szobornoszty a Lélek pecsétje, amelyet az Egyház az első pünkösdön kapott, tehát az Egyházat élettel és szolgálattal felruházó isteni erő. Alapvetően tehát maga a lelki közösség az, amelyik testületiségben, fogalmazzunk így, képviseli és kifejezi a Lélek munkáját. Másutt foglalkoztunk már vele, de ez a gondolat minden porcikájában szembenáll a nyugati mentalitás individualizmusával, és ezt a fogalmat ebben a kontextusban semmiképpen sem pejoratív jelentésében használjuk. Az „orosz világ” fogalmát használta továbbá Vlagyimir Szolovjev és Nyikolaj Bergyajev is, így bekerült a világi filozófia fogalmai közé, amit meg is talált Dugin, aki eredetileg maga is filozófus. Ezek azonban az értelmiségi körben megrekedt gondolatok, a nemzeti romantika korából, gondoljunk ugyanebben a korban született magyar „párduckacagányos”-jellegű történelmi alkotásokra. Utána Oroszországban jött, ami jött, és 1990-es évek elején még mindig csak egy kulturális-történelmi, elvont tanításnak, elméleti kuriózumnak számított, amelynek célja a szétszórt orosz ajkú un. „honfitársak” identitásának megőrzése, a kisebbségbe került orosz lakosság védelme, illetve az orosz kultúra támogatása, terjesztése az egész világon, ahogy a britek, a franciák ill. a németek teszik ismert intézményeik révén. A szétesett birodalom utódállamaiban kisebbségbe került oroszoknak éppolyan szükségük volt az anyaország figyelmére, mint a környező országokban élő magyar kisebbségeknek a Magyarországéra.

Az orosz világ eszméje a költői, vallási metaforából ideológiai koncepcióvá, politikai programmá értett, sőt, katonai doktrinává fejlődött.  A költői megfogalmazásra egyébként másik példa lehet a román „spatiul mioritic”. Lucian Blaga koncepciója szerint a román spirituális univerzum, olyan földrajzi tér, ami az idealizált román népi életforma, és az ortodoxia sajátos megélésének természeti terepe. Orosz vonatkozásban nem annyira geológiai mátrixra vonatkozik, hanem elsősorban közös nyelvet és kultúrát jelent, illetve a kollektív történelmi emlékezetre, az ortodoxiára, illetve a lojalitásra épül, ami az érintetteket összeköti a mindenkori orosz állammal, illetve az azt megtestesítő hatalommal, erővel. Azt állítják, hogy ez a törekvés, spirituális értelemben, a Kijevi Rusz örököse, és annak történelmi, vallási, hierarchikus vonásait viseli. Ez utóbbi maradéktalanul érvényesül.

Ismert szoros vallási összefonódása, és a kapcsolat nem eseti, nem oktrojált, nem csupán az elithez köthető. Gyökereinél ott van a messianisztikus ideológia, aminek egyik ismert, egyébként semmiféle lényegi tartalommal nem bíró „Moszkva – a harmadik Róma” gondolata. Ezt először egy Filofej nevű szerzetes fogalmazta meg, a 16. században, és a gondolat folyamatosan jelen volt az ortodox mentalitásban, és talán a Krími háború idején ért el a csúcspontra, legalábbis a birodalom törekvéseit meghatározó ideológiáként. „Két Róma elbukott, a harmadik áll, a negyedik nem lesz” szólt az ismert megfogalmazás, de hangsúlyozzuk, ennek semmiféle kánonjogi ereje és befolyása nem volt.

Összegyűjteni minden oroszt egy közös államba, „anyácskába”, egy szerzetes prófétai látomása. Ha minden szerzetesi látomást összegyűjtenénk, akkor látnánk, hogy milyen széles ez a paletta is. Ez a gondolat azonban, nem véletlenül, megragadta sokak fantáziáját. Távoli és sántít a párhuzam, de hogy mégiscsak mondjunk egyet, talán olyan, mint nálunk a déli harangszó és a „kereszténység utolsó bástyája” gondolat, volt időszak, amikor népszerűsége magasan állt, vagy talán a népszerűsítési törekvések erőteljesek voltak, de a lényeg, hogy annak hátterét sokan ismerték, ennek ellenére ritkán jutott eszébe valakinek egy konkrét törökre haragudni. Visszatérve az orosz témához, az összegyűjtés, a szobornoszty tanításának következménye is, az egyakarat adja ki azt a készséget, ami a Lélek fogadását is lehetővé teszi. Az evangélium, egy gondolat, egy törekvés igazságát a megbonthatatlan egység képviseli, abban egy örökkévaló erő fedezhető fel, mi több, az áldás befogadásának feltétele, mint az első pünkösdkor. Elemzők szerint nem kiindulás a bibliai esemény, inkább véletlen egybeesés, illetve hivatkozás azoknak a törekvéseknek, amik teljesen szekularizált célokat tűznek ki, akkor is, ha az egyházat közvetítő közegként használják. Azonban ezért történik, hogy az egységtörekvéseknek egyik forrása és támogatója az ortodox egyház, de talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy az ortodox kultúra, v. szellemiség. Legyünk azért ezzel óvatosak, de már többször írtunk róla.

Tény, hogy Filofej emlékezetes profetikus megnyilatkozása után elsőként a kozákok kérték Oroszország védelmét, a 17. században, aminek legendákkal átszőtt történeteiről Ukrajnán túl sokat hallani mostanában. Moszkva – harmadik Róma koncepciója belekerült a 18. század eleji imperiális ideológiába, a 19. század történelmi-kulturális-vallási nézeteibe, és aztán ezt az orosz messianizmust és nagyhatalmi sovinizmust javarészt a szovjet emlékezetpolitika és ideológiai irányelvek örökölték, teljesen szekularizálva, és már nem Isten és cár, meg Oroszország volt az imazsámoly iránya, de hogy mi, annak taglalása most nem lenne szerencsés. Gondoljunk csak a Kratkij kurs rangjára és kalandos tartalmára.

A mongol inváziót követően 1237–1240-ben Oroszország két évszázadon át megosztott volt. Nyugat-Oroszország déli régiója (a mai Ukrajna területe) Lengyelország részévé vált, az északi (a mai Fehéroroszország területe) a balti földekkel szövetségben megalakította a Litván Nagyhercegséget (később Nyugat-Oroszország területei a Lengyel-Litván Nemzetközösségbe egyesültek), a keleti rész pedig (a mai Oroszország egy része) a mongol-tatár iga alatt maradt, amelytől csak 1480-ban szabadult meg. Ennek eredményeként az orosz világ mint civilizáció etnikai és nyelvi differenciálódáson ment keresztül.

Különböző szláv törzsek, szövetségek létrejöttek korábban is, de a tatár invázió ezeket szétzilálta, egységesülésük nem történhetett meg, egészen 1380. szeptember 8-i kulikovói csatáig, hogy az ismert mondás tartja: „A Kulikovo melletti mezőre moszkoviták, vlagyimiriták és más törzsek jöttek, beleértve a litvánokat is, a Kulikovo mezőről oroszok tértek haza.” A mongol-tatár igától viszont csak 1480-ban szabadult meg, miután a mongolok harcot nem kockáztatva kivonultak a látótérből. 1547. január 16-án – aztán az első orosz cár, IV. (Rettegett) Iván megkoronázásával, Oroszország ténylegesen és hivatalosan is vezető szerepet vállalt az orosz világ egyesítésére irányuló civilizációs projektben. Ugyan III. Iván, aki az utolsó bizánci császár unokahúgát vette el, már minden oroszok urának nevezte magát, de a cári cím hivatalosan csak unokája, Rettegett Iván trónralépését követően élt. Filofej III. Iván idején fogalmazta meg: „Két Róma elveszett, a harmadik [Moszkva] áll, negyedik pedig nem lesz.” A cári trón azonban csak a 17. és 18. században tett tudatos kísérletet Oroszország európaizálására, ami felemás fogadtatásra talált, gondoljunk Nagy Katalin művére, de ez messzire vezetne.

Az orosz világ fogalma tehát nem szűkebb, hanem tágabb, mint Oroszország fogalma, tulajdonképpen mindez távolról inkább érdekesnek, viszont a közvetve érintettek számára fenyegetésként hat. Mármint hogy Moszkva azt a nézetet képviseli, hogy valamilyen értelemben joghatósága az ország határain túl nyúlik. Sok muszlim, zsidó és más felekezetek képviselői viszont joggal nevezhetik és bátran vallhatják magukat az orosz világ tagjainak: nem véletlenül alakultak ki olyan fogalmak, mint orosz zsidó, orosz német stb. Határain belül élők, mint arról lesz még szó, természetes és elvárt módon, de nem kényszerűen tagjai az orosz világnak.

Egy másik, ebből kinövő gondolat már inkább az adminisztrációs feladatokra tekintve állítja, hogy egy esetleges Eurázsiai Unió potenciálisan magában foglalhatja az orosz kultúrától meglehetősen távoli eurázsiai országokat is, és fordítva: a nem eurázsiai országok számos lakosa orosznak minősíthető, ha ezek az emberek az oroszországi népek kulturális hagyományainak hordozói.

Első pillantásra az olyan államközi szövetségek, mint a Brit Nemzetközösség és a Frankofónia nevezhetők az orosz világ analógiáinak, de ott Nagy-Britannia és Franciaország egykori gyarmatainak nemzetközösségeiről van szó, és e gyarmatok közül sokan továbbra is neokoloniális függőségben maradtak. Az orosz világ esetében sokkal egyenrangúbb, szorosabb és rokoni kapcsolatok kialakulásáról van szó, több olyan ország társadalmai között, amelyek évszázadokon, évezredeken át egymás szomszédjai voltak, folyamatos gazdasági és kulturális kapcsolatban álltak, hatottak, befolyásolták egymást, együttműködtek, néhány évtizedig egy mondhatni zárt állam keretein belül, annak teljes értékű részeiként, egyetlen kultúrát képezve léteztek és alkottak.

Olyan fogalmakat is használnak vele kapcsolatban, mint például az orosz karakter, ugyan nem túl gyakran, viszont nem ritka annak a stílusnak a felbukkanása, amelyet nyugaton rendszerint a szélsőjobboldali mozgalmakhoz szoktunk társítani, jóllehet, hangsúlyozzuk, az orosz világ, per definitionem, nem etnocentrikus. Amellett, hogy van egy csont nélküli szovjet-nosztalgia, azaz a diktatúra említése nélkül, egy 250-300 milliós piacra hivatkoznak, ami egykor állítólag jól működött, és ez lenne az a lakosságszám, ami mellett kifizetődő lenne a kutatás-fejlesztésbe befektetett pénz, tudás és energia. Ha a mostani Oroszország lakosságát kerekítve 150 milliónak vesszük, akkor látható, hogy még mennyi hiányzik, hogy a fenti adat kijöjjön. Kicsit titkosszolgálatosra véve a fogalmazást: hány népet kell még beszervezni.

Egyik meghatározó időszak, amiből az orosz világ mondhatni tudatos és tudattalan emlékezet táplálkozik, a Szovjetunió felbomlását követő szétesettség, céltalanság és szegénység. Hatalmas volt a korrupció, és elveszett a birodalmi büszkeségnek az az eleme, hogy egykor félték nevünket. (Figyeljük meg ugyanezt a jelenséget saját történelmi múltunkra nézve, illetve irodalmi, tudományos hatásukkal kapcsolatban, és transzponáljuk azt birodalmi logikára). Ezt követően egy komoly csalódás volt a nyugatban, a liberalizmusban, aminek nyomán a különutasság, a különlegesség ideológiája megfogalmazódott. Dugin szerint: „Ha Oroszország nem lesz nagy, akkor egyáltalán nem lesz, de Oroszország nélkül a világtörténelem elképzelhetetlen. Akkor inkább legyen vége a világnak!” Érvelnek a Nyugat elleni ellenállás szükségességéről, a saját, egyedi fejlődési út keresésének fontosságáról, az ideokratikus kormányzati forma bevezetésének szükségességéről, a visszatérésről az ortodox értékekhez és életmódhoz, stb. Támogatja Oroszország expanziós törekvéseit, az orosz nép kivételességének és felsőbbrendűségének gondolatát, tehát egy nagy egyveleg, sok szabad elemmel, amiket hangsúlyozni lehet kontextus szerint. Pánszlávizmus, ortodox és orosz messianizmus, az imperializmus, a bolsevizmus, a nacionalizmus, stb. Az orosz geopolitikai törekvéseinek soft power-je, amihez igyekezett csatlakozni, szintje teljes jogú partnerként az Orosz Ortodox Egyház is. Ennek a politikának volt az is a része, hogy az Orosz Ortodox Egyház megpróbálta az ukrán ortodoxiát a befolyási övezetében tartani. És ez nem befejezett múlt.

Erről itt írtunk: https://www.azarandok.hu/tomosz-autekefal-ortodox/

Maga a gondolat gerince a kilencvenes évek közepén körvonalazódott, egyik emlékezetes megnyilvánulása „A fiatal generáció manifesztuma” című dokumentum, 1997-ből. Ebben már szerepel az orosz nép különleges szerepe, a misztikus-érzéki tényezők abszolutizálása, az állam „történelmi nagyságának” helyreállítása. De ebben az időben őszintén szólva, ezt nem sokan vették komolyan. Oroszország azokban az években nem jelentett nagyhatalmi kihívást, a demográfiai mutatók a földbe álltak, a gazdasági helyzet kilátástalan volt.

Amint javulni kezdtek a gazdasági körülmények, éledezni kezdett az ország, kezdtek visszatérni a nagyhatalmi attitűdök is. 2000-ben készen van a tárgyalt fogalom etnikai, kulturális karaktere is: „ez egy hálózati struktúra nagyobb és kisseb létszámú közösségek számára, akik oroszul gondolkodnak és beszélnek, és ragaszkodnak identitásukhoz.” Azonban már 2007-ben létrehozták a „Russkij Mir” alapítványt. 2014-re az alapítvány égisze alatt 100 „Russkij Mir” központ működött 45 országban és 145 „Russkij Mir kabinet” 56 országban.  Az Alapítványban meghatározó szerepet vállalt Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter unokája, bár kérdés, hogy ez esetben domboldalon nőtt-e az almafa, avagy viszonylag egyenes területen. A Krím megszállása pedig már jelezte, hogy „a russkij mir objektív valóság”, és hatékonyan képes a bennfoglalt gondolatot érvényesíteni, vagyis az ideológia testté lett. Az eszme politikailag tovább radikalizálódott a Novorosszija (Új Oroszország) fogalommal illetett mozgalom, törekvés megjelenésével, amelyet a Kreml népszerűsített a Krím annektálása során. 2022 júliusában az Európai Unió szankciókat vezetett be a Orosz Világ Alapítvány ellen, példáját Kanada is követte 2023-ban. Hogy érzelmi döntés volt-e ez, avagy ismernek olyasmit is, ami közönséges halandók elől el van zárva, nem tudni, de nem lennénk meglepődve, ha mindkettő szerepet játszott volna a határozott fellépésben.

Az orosz világ ideológiájának terjesztésének másik forrása a Rosszotrudnicsesztvo (Orosz Együttműködés) lett, amelynek célja „a modern Oroszországról alkotott objektív kép terjesztésének elősegítése”. Formailag hasonlóképpen, mint Franciaország és Németország esetében történik az Institut Français illetve a Goethe Intézet hálózatai által. Ez esetben viszont rendkívüli központosítottsággal, politikai bekötöttséggel, mondhatni az orosz soft power egyik eszköze. Van, aki keményebben fogalmaz, bár nyilvánvaló, hogy pontos információi a működéséről a tisztségviselőkön és az „Öt Szem” titkosszolgáin kívül, senkinek sincsenek. 2018-ban a „Orosz Világ Alapítvány” és a Rosszotrudnicsesztvo hivatalosan aláírták az együttműködési megállapodást, amiben megfogalmazták, hogy együtt dolgoznak az orosz nyelv és irodalom népszerűsítésén, valamint a soknemzetiségű Oroszország kultúrájának nemzetközi megismertetésén. Hivatalosan a Rosszotrudnicsesztvo tevékenysége az orosz nyelv népszerűsítése, valamint a kulturális, tudományos és oktatási cserék szervezése nemzetközi viszonylatban. Azt mondják, hogy egy fiók (Orosz Ház) hatékonyságának fokmérője az eredményesen megszólított diákok, oktatók, kutatók létszámához kapcsolódik. Egyébként 2024-ben 26 000 afrikai diák kapott orosz ösztöndíjat. Összefoglalva tehát, a Rosszotrudnicsesztvo egy állami szerv, az orosz külügyminisztérium fennhatósága alá tartozó szövetségi kormányügynökség, amely közvetlenül Moszkvát képviseli, és szinte kizárólag állami forrásokból finanszírozzák. Hivatalos küldetése, hogy az Oroszország humanitárius befolyást erősítse az egész világban, különösképpen a volt szovjet befolyási övezetben. A szervezet a világ 71 országában 87 külképviselettel rendelkezik magát, és ezek „Orosz Ház” nevet viselik. A két szervezeten kívül 2007–2008-ban a orosz kormány kezdeményezte egy sor nyomtatott kiadvány terjesztését az orosz diaszpóráról. Ma már rengeteg ilyen nyomtatvány áll az orosz lakosság, és a külföldön élő oroszok rendelkezésére, a témát követő szakértők szerint elég elfogult hangnemben. Konferenciákat tartanak, ünnepségeket, megemlékezéseket szerveznek, RT-filmeket vetítenek, érdekes tartalommal. Másik téma, amit rendszeresen körüljárnak, az un. „ruszofóbia”, vagyis a nyugati országok irracionális orosz-gyűlölete. Amerikai újságok, pl. a Washington Post szerint, a Rosszotrudnicsesztvo fedőszervezetként szolgál a kémeket toborzó orosz hírszerzők számára. Országonként és időszakonként változik Oroszország népszerűsége Afrikában, de még jócskán lemaradva harmadikként kullog Kína és az Egyesült Államok után. Ami csak annyit jelent, egy másik nézőpontból, hogy van még min dolgozni.

Az orosz világról szóló megfontolásokat az orosz néppel kell kezdeni, szól az elképzelés legnépszerűbb, legismertebb értelmezése. Ez a nép hozott létre egy államiságot, legkiterjedtebb országgal és jelentős népeséggel rendelkezik, amelyik arányon felül járult hozzá a világ technológiai és szellemi fejlődéséhez. És hosszan szokták sorolni azokat az értékeket, amik orosz földről, az orosz néptől származik. „Csak Spanyolország, Franciaország és Kína rendelkezik ilyen világgal. Lehet, hogy bizonyos mértékben Írország is, Nagy-Britanniával együtt.” A „világ” a nép kulturális közösségét fogalmazza meg, ami a diaszpórában élőkkel együtt egyfajta informális hálózatot, szellemi, érzelmi és kulturális közösséget alkot. Nem egyszerűen az emigránsok összessége, akik különböző korszakokban és különböző országokba távoztak a történelmi állam területéről. Ez közelítő gondolat, de az orosz világ ennél sokkal szélesebb spektrumot vindikál, illetve konkrétan ölel is fel. Maga a nagyszámú kivándorló önmagában nem garantálja, hogy a hazán kívül, pusztán a rokonságra épülő eszme komoly szervezőerővel bír, ha nincs mögötte határozott és céltudatos kormányzati támogatás, erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt.

Hogy pontosan kik tartoznak az orosz világ potenciális megszólítottjai közé, vagy saját fogalmazásukkal élve: kik alkotják az „orosz világ testét”, az nem pontosan körvonalazott, de azért nyilván vannak szempontok. Azok semmiképpen sem, akik asszimilálódtak, és elveszítették nemcsak a kapcsolatot, de az érdeklődést is Oroszország iránt, akik elhagyták az ortodoxiát, vagy elhidegültek tőle, azok az emigránsok, akik asszimilálódtak más országok nyelvi és társadalmi környezetébe, és akik Oroszországgal, a regnáló hatalommal kapcsolatban negatív érzéssel, véleménnyel vannak. Amint az emigrációban élő egyik orosz fogalmazott: a legnagyobb bűn nem az országgal, nem a társadalmi és szociális gondolkodással, berendezkedéssel, nem is a kultúrával kapcsolatos ellenvélemény, hanem a rezsim és annak mesterkedéseit illető kritika. Ez egynek tekinti magát az országgal, még mennyiségi tényezőt sem ismer el, vagyis, hogy kisebbségben ugyan, de vannak és lehetnek más nézetek, semmiféle különbséget nem fogad el ország és uralom között.

Azonban vitathatatlanul az orosz világ részét képezik azok, akik különböző történelmi időszakokban távoztak az országból, és megőrizték az orosz nyelvet, és ezzel együtt – különböző mértékben – lojalitásukat és ragaszkodásukat Oroszországhoz. Például a romániai lipovánok, a volt Szovjetunió úgymond elszakított lakói, továbbá azok, akik kivándoroltak Európába vagy Amerikába, de megőrizték pozitív véleményüket származási országukról, és a hovatartozásuk akkor sem kétséges, ha egy generációváltáskor nyelvet is váltottak. Sőt, az esetben is az orosz világ részét képezik, ha etnikai származásuk szerint nem oroszok. Legismertebb és legérdekesebb példa, az Oroszországból kivándorolt, orosz nyelvüket őrző zsidók Izraelben. Vajon, teszik fel többen a kérdést, oda sorolhatók-e azok az orosz etnikumú és anyanyelvű személyek, akik Lettországban és Észtországban 1989-ben élőlánccal követelték íz ország függetlenséget, vagyis elszakadását egy másik olvasat szerint. Holott etnikailag oroszok lennének. Viszont természetes módon, kérdés és fenntartás nélkül az orosz világhoz tartozik az orosz nyelvű beloruszok és ukránok jelentős része, a moldovai ortodox és orosz nyelvű gagauzok, a litvániai orosz nyelvű tatárok és sok más csoport. Önbesorolásuk szerint a Krími Németek az orosz világ elválaszthatatlan részének tekintik magukat, akárcsak a görög diaszpóra, amit látványos, úgymond önkéntes és szabad manifesztációban közöltek. De az új (közeli) orosz világ alapját maguk az etnikai oroszok alkotják.

Az orosz politikai elit több kategóriát vagy csoportot különböztet meg magán az „orosz világon” belül is, de ezeknek a kategóriáknak különösebb jogi hatálya nincs, és gyakorlatilag csak elméletben léteznek. Az első csoport azon orosz állampolgároké, akik mindenben oroszok, tehát nyelv, kultúra, ortodoxia, akik kötődnek az országhoz, de pillanatnyilag, vagy tartósan külföldön élnek. A második kör azokból az emberekből áll, akik saját döntésük alapján úgy határoznak, hogy szellemi, kulturális és akár jogi kapcsolatban maradnak Oroszországgal, diaszpórában, vagy akár végleges elköltözés után is. Általában ezek olyan emberek, akik rokoni kapcsolatokkal rendelkeznek a történelmi Oroszország vagy az egykori Szovjetunió területén élő valamelyik nép tagjaival. A harmadik kategória a volt szovjet állampolgárokból és gyermekeikből áll, akik jelenleg a korábban a Szovjetunióhoz tartozó államokban élnek, függetlenül lojalitásuk, elköteleződésük szintjétől, de nem kifejezetten ellenségesek. Akiknek közös a történelmük azokkal a népekkel, emberekkel, akik hasonló tapasztalatokat éltek meg, vagy azok közvetlen leszármazottaik. A negyedik csoportba azok tartoznak, akiknek nincs kapcsolatuk Oroszországgal vagy a volt Szovjetunió területével, de kulturális vagy politikai okokból az orosz világhoz tartozónak érzik magukat. Így a koncepció meglehetősen széles körre terjed ki, akik „szellemileg és kulturálisan” Oroszországra orientáltak, de nem feltétlenül állnak etnikai kapcsolatban az orosz néppel.

Mint valaki megjegyezte, ha pl. egyszerű beloruszokat kérdezünk az orosz világról, valószínűleg tanácstalanul bámulnak és nem fognak semmit mondani róla, mert nem használják, nem ismerik ezt a fogalmat. Számukra természetes, hogy Puskint vagy Lermontovot a saját költőiknek tekintik, és hogy oroszul (néha csak oroszul) kommunikálnak. Vagyis, ha az orosz világot az orosz nyelv és kultúra, az ortodoxia mint meghatározó vallási irányzat, és az Oroszország iránti érdeklődés kifejezésének tekintjük, akkor a beloruszok természetes módon az orosz világban élnek, anélkül, hogy ezt kifejezetten értelmezni kívánnák. Azért ezeknél a megfogalmazásoknál vegyük figyelembe azt, hogy az általánosítás egy fogalmazás-technikai megoldás a tendenciák kifejezésére, és nem annak eszköze, hogy kizárjon minden – a kifejezetten tárgyalt áramlattól – eltérő érzést vagy törekvést.

Összefoglalva, az orosz világnak nincs köze a klasszikus nacionalizmus „tiszta vér” fogalmához, aminthogy nem is lehet egy olyan országban, ahol ugyan a lakosság 80%-a etnikailag orosz, a hivatalos statisztikák szerint, de ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy orosz származású, identitású. „Külföldön mindannyian oroszok vagyunk, otthon pedig már különbözőek,” írta egy, diaszpórában működő, online orosz fórumon valaki.

Orosz Ortodox Egyház teljes mellszélességgel támogatja az ideológiát, minden párbeszédet elutasít, az állami vagy egyházi függetlenség bármilyen megnyilvánulását „ellenséges provokációnak”, tartja, ami „nemcsak a nagy Szent Oroszország pusztulását akarja, hanem veszélyt jelentenek az emberiség létezésére is”. Tehát a cél: a korábbi szatellitállamok (Grúzia, Ukrajna) ortodox híveinek benntartása az Orosz Ortodox Egyházban, amit a továbbiakban ROC-ként emlegetünk, ami az egyháztest általánosan ismert és elfogadott rövidítése.

Az ortodoxia fontos szerepet játszik az orosz világ ideológiájában. 2007 óta Kirill pátriárka többször is használta ezt a kifejezést beszédeiben. Ő egyébként a többször hivatkozott, jelentős ideológiai befolyással rendelkező „Orosz Világ Alapítvány” egyik kurátora. Többek között azt mondta, hogy az orosz világ egy „különleges civilizáció, és az ahhoz tartozó emberek ma különböző nevekkel illetik magukat, oroszok, ukránok vagy beloruszok”. Ez illeszkedik a „Szent Oroszország” ideológiájába, amely szerint Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország egy egyházhoz és egy civilizációhoz tartozik. Az orosz világ politikai és adminisztratív központja Moszkva, spirituális központja pedig Kijev.

Ortodox vezetők gyakran beszélnek a „Szent Oroszország területének egységéről”, amit a kijevi keresztelés teremtett meg, és az orosz ortodoxia magját Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország alkotja, vagyis a „Szent Oroszországot”, eszköze pedig az ortodox hit mellett az orosz nyelv és az orosz kultúra. Zsurnalista megfogalmazásban egy birodalmi ideológia, amely az ortodoxián, az autokrácián és egy elvont népiességen alapul. Elsősorban nem származási kérdés, hanem az orosz nyelv és kultúra esszencialista szemlélete, annak mitikus ideálja a kötőanyag. Vagy ahogy valaki fogalmazott: „kozmikus éter”, de talán a „kozmikus tér” találóbb lenne, de a lényeg, hogy sérthetetlen, és amint hallottuk, szent is. Ebből is fakad, hogy egyre intoleránsabb, az ideológia ernyője alatt rendszeres a nemzetközi jog normáinak, más államok szuverenitásának, a népek akaratának, valamint a polgárok jogainak és szabadságainak semmibevétele.

Az egyházi szál mindenütt felbukkan. Az Orosz Ortodox Egyház számos hierarchája Oroszországot, Fehéroroszországot és Ukrajnát jelöli meg az „Orosz Világ” bölcsőjeként, mintegy arra biztatva őket, hogy csatlakozzanak a koncepcióhoz, érezzék magukénak, és nincs mitől tartsanak, hiszen az orosz világ gondolata nem jár szuverenitás-veszteséggel, mivel nincs politikai összetevője, de hatalma sem, hanem csupán kulturális-civilizációs erőforrás. Az egyház is ugyanúgy mint a politikum,  az ortodoxiát, az orosz kultúrát és az orosz nyelvet, valamint a közös történelmi emlékezetet tekinti az orosz világ egyesítő alapjainak.

Összefoglalva, az orosz világ modern eszméje az 1990-es években fejlődött ki a korábbi történelmi és vallási előzményekre építve, egyfajta reakcióként is arra a helyzetre, mikor a Szovjetunió felbomlása után nagyon sok orosz anyanyelvű, identitású személy került országhatárokon túlra. Kezdetben a posztszovjet térségben élő orosz nyelvű és orosz gondolkodású közösségek egyfajta hálózatának gondolták, nyilvánvaló politikai, hatalmi dimenzió nélkül. Az eredeti projekt azonban az utóbbi években látványosan felfutott, és egyre nagyobb politikai jelentőségre tett szert. Az „orosz világ” kifejezés jelenlegi értelmezése egyfajta kulturális birodalomra vagy nagyorosz civilizációra utal, amely magában foglalja az orosz nyelvet, irodalmat és ortodox hitet, vagyis mindezek a részhalmazai, és területileg nem korlátozódik a mai Oroszországra. Az orosz világ hívei szilárdan hisznek abban, hogy Ukrajna is annak hatálya alá tartozik. A ROC pedig központi szerepet játszik ebben a projektben, ugyanis az ortodox vallás az egyik közös nevező, vagy adott esetben szervezőerő, de a vallási hovatartozásnak, illetve a konkrét elköteleződés szintjének nincs kizárólagos hatálya. Ezt szem előtt tartva az orosz elnök több alkalommal is világossá tette, hogy Oroszország nem fogja közömbösen szemlélni a (korabeli) ukrajnai egyházi és politikai fejleményeket, és ezt az ígéretét be is váltotta.

Egyesek üres szlogennek tartják, amit mindenki a maga ízlése szerint tölt meg tartalommal. Ezzel pedig lehetővé válik, hogy a politikai elitek az adott helyzethez passzoló, ideológiájukkal egyező jelentéssel töltsék meg. Magának a fogalomnak első használata igen korai (XI. század), de az a szinte közjogi erősségű, néhol félelemkeltő jelentés, amivel manapság vezető politikusok felruházzák (az orosz világ „odáig tart, ameddig az orosz fegyvereket félik”), egészen friss. A 19. században a kifejezést „az ortodox keresztények szellemi közösségeként” értették, Nikolaj Bergyajev hasonló konnotációjú „orosz eszméről” beszélt.

Az 1990-es évek eleje, a Szovjetunió szétesése óta azonban sokminden megváltozott. Az orosz világ egy törekvéssé vált, az egymástól elszakadt, orosz nyelvűek kulturális, érzelmi és spirituális összekapcsolásáért. 2000-es évektől viszont egyre hangsúlyosabbá válik a politikai jelentés, elkezdték a fogalmat több jelentéssel és érzelemmel is feltölteni, és hozzákapcsolták a „honfitársak” fogalmat, ami a környező országokban élő orosz nyelvű kisebbségekre vonatkozik. Az „egységes orosz világ” „megszilárdításának és strukturálásának” szükségességét hirdette meg az elnök is. „Az orosz világ egyesíthet és egyesítenie kell mindenkit, akinek fontos az orosz szó és az orosz kultúra, bárhol is éljen, Oroszországban vagy külföldön.” A kifejezés 2008-ban és 2013-ban is bekerült az Orosz Föderáció hivatalos külpolitikai koncepciói közé.

Oroszország politikai nemzet, nem nemzetállam. Ezért elvileg és deklaratíve mindazokat magába foglalja, akik „spirituálisan és kulturálisan” Oroszország felé orientálódnak, de nem feltétlenül kötődnek hozzá etnikailag. Az ortodoxia fontos, de nem kizárólagos szerepet játszik az orosz világ ideológiájában. Kirill pátriárka 2007-től kezdve többször is használta a kifejezést beszédeiben. Úgy fogalmazott, hogy az orosz világ „egy különleges civilizáció, és a hozzá tartozó emberek ma különböző neveken nevezik magukat – oroszoknak, ukránoknak vagy fehéroroszoknak”. Ez beleillik a „Szent Oroszország” ideológiájába, amely szerint Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország egyetlen egyházhoz és egyetlen civilizációhoz tartozik. Egyházi körben a vallás dolgában kissé bátrabban fogalmaznak, kiemelve az ortodoxia egyedülálló szerepét. Eszerint az orosz világnak van egy közös politikai központja (Moszkva), egy közös szellemi központja (Kijev mint „egész Oroszország spirituális gyökere”), egy közös nyelve (orosz), egy közös egyháza (az orosz ortodox egyház, a moszkvai patriarchátus), és egy közös pátriárkája (a moszkvai pátriárka). Gyakran ez a diskurzus összefonódik egy civilizációs komponenssel, vagyis azzal az elképzeléssel, hogy Oroszország „civilizációs állam”, amely kiemelkedő szerepet játszott, és játszik a világtörténelemben, a kultúrában és a tudományban.

„Oroszországnak nincsenek határai,” mondta az elnök. Eszerint az orosz világ azt a befolyási övezetet jelenti, ameddig a fegyverek árnyéka elér, de azért gyakoribb az a vélemény, hogy „ahol tisztelik tudósainkat, íróinkat, művészetünket.” Néhányan az angol Commonwealth-re hivatkoznak, mint ami bizonyos értelemben párhuzamba állítható vele, mások a frankofóniát emlegetik, és hogy Nyugat-Európában egyedül Franciaország modellje hasonlítható Oroszországéhoz, ami az államiság karakterét, és a birodalmi tapasztalatokat illeti.

Egyik beszédében (2019. január 31.) Putyin hangsúlyozta, hogy az állam nem kíván beavatkozni az egyházak ügyeibe, de Ukrajnával kapcsolatban elismerte, hogy az orosz állam fenntartja a jogot, hogy reagáljon, „ha az emberi jogokkal, köztük a vallásszabadsággal visszaélnek”. Ugyanebben a beszédében az ukrajnai ortodoxok önállósodásán munkálkodókat az egyházi ügyekbe való durva beavatkozással vádolta, és a bolsevik ateistákhoz hasonlította, akik azokban az évtizedekben üldözték a hívőket és a papokat.

Ukrajnában egyébként 1720 óta (I. Péter) nem használhatták az ukrán nyelvet az egyházi szertartásokon, az UOC MP csak az oroszt használta kommunikációs nyelvként minden szinten, a teológiai oktatástól, a szentbeszédekig, a liturgia nyelve természetesen az egyházi szláv volt. Az ukrán nyelv használata szkizmatikusnak és nacionalistának volt bélyegezve. Az ukrán nyelvre vonatkozó hivatalos nyilatkozatok még eltűrik a nyomdafestéket, a kommentelők és a bazári megjegyzések viszont (másodszor) már nem. 2003-ban a moszkvai irányítás alatt álló híres Pocsajiv Lavra egyik kiadványában jelent meg egy írás, miszerint az ukrán nyelv „nem alkalmas Istennel való közösségre”. Hosszú lesz a folyamat, míg az oroszt átveszi az ukrán, a UOC MP (Ukrán Ortodox Egyház – Moszkvai Patriarkátus) tagságát pedig a OCU, a kevés ortodox egyház által elismert, de hivatalosan autokefálnak számító Ukrajna Ortodox Egyháza.

Meglehet, hogy végül Az UOC MP lassan eltűnik Ukrajnából, főként így, hogy törvényileg korlátozva van (ld. említett írásunkat), de az orosz nyelv és az egyházi szláv, mint a liturgia nyelve, minden bizonnyal még sokáig fennmarad. Hiába nem értik a hívek, vagy csupán néhány elszigetelt fogalmat, mégis sokan egyfajta szent nyelvnek tartják, papok és hívek egyaránt, főként az előbbi csoport, és nem szívesen válnak meg tőle. A papok ráadásul befektettek megtanulásába… Vonakodásuk nem annyira egyféle oroszbarát álláspont miatt van, hanem inkább szokásbeli és teológiai megfontolásokra vezethető vissza. Ami igazán fájdalmas egy ilyen felbomlás esetén, hogy régi emberi kapcsolatok szakadnak meg, barátságok hidegülnek el, közösségek bomlanak fel. És történik mindez, mikor, mint valami trubadúr, Armageddon járja a városokat és a falvakat.

Az UOC MP egyelőre még mindig jelentős vallási csoport az országban, az orosz invázió kezdete, 2022 februárja és 2024 májusa között mindössze 685 egyházközség lépett át az UOC MP-ból az OCU-ba. Ezek sem mentek zökkenőmentesen. Viták, veszekedések és összecsapások kísérték. Közben az ukrán parlament által megszavazott törvény illegitimnek nyilvánította az UOC MP-t (a döntést az ukránok 63%-a támogatta), amelyik így a mártírium nemes patináját is magán érezheti. Ez is mutatja azt a nehézséget, amivel Ukrajna szembe kell nézzen, vagyis nemcsak a külső támadás, hanem belső feszültség is erodálja erejét. Ráadásként a meglevők mellett.

Szláv ortodox hagyomány, hogy pünkösd utáni második héten az adott nemzet összes szentjére megemlékeznek. Ez már nem ment zökkenőmentesen a két egyház gyakorlatában, az ominózus törvény is csak tovább növelte a feszültséget. De számtalan más megoldandó kérdés is van még. Ukrajnának ma egyetlen államnyelve van – az ukrán, a templomokban az istentiszteleteket egyházi szláv, vagy ukrán nyelven tartják, de egyértelműen az előbbi a domináns. A nemzetiségi – például grúz, görög – egyházközségekben az istentiszteletet grúz vagy görög nyelven is lehet végezni, amint azt az orosz gyakorlat is megengedi a kislétszámú, nem szláv anyanyelvű nemzetiségeknek. Az egyházi szláv egyébként az ószláv nyelvből alakult ki (bolgár dialaektus), és az ortodox egyházak hagyományos istentiszteleti nyelve Bulgáriában, Szerbiában, Montenegróban, Észak-Macedóniában, Lengyelországban, Fehéroroszországban, Ukrajnában és Oroszországban, valamint részben Moldovában, Szlovákiában és a Cseh Köztársaságban. „A lelki hajlam, melyet Schubart [Christian Friedrich Daniel Schubart 1739 – 1791 német költő] így határozott meg: ,Jogrend vagy szeretet’ – az én lelkemben születésem pillanatától a jogrend mellett döntött. Európai vagyok, tehát pesszimista: nem bízom a szeretet anarchiájában. Kosztolányi Rilke-tanulmányában olvasom az oroszokról, a ,szeretet’ keleti apostolairól: ,Csak adni tudnak. Elvenni mástól semmit.’ E sorokat elnéző fejbólogatással olvasom. E hetekben megismerkedtem a szlávokkal, akik le tudták küzdeni alkati szemérmüket, és értettek ahhoz is, hogyan kell elvenni mástól valamit.” Márai Sándor (Napló; részlet az átvonuló front katonáinak viselkedésére vonatkozó elmélkedéséből).