2. rész
„Lev Sesztov írja: „a magukat erkölcsösnek tartó embertársaink az emberi nem legbosszantóbb tagjai. Tételezett tisztaságukat hegyes tőrként használják mások megsebzésére. Mert nem elégszenek meg azzal, hogy megvetik és elítélik a több-kevesebb szembeötlő hiányosággal élő felebarátjaikat, hanem azt akarják, hogy az elítélés egyetemes, elsöprő és a legmagasabb szintű legyen.” Vannak fenntartásaink kijelentésének tartalmát illetően, akkor is, ha a „túlzás” nyomatékát leszámítjuk, de az elég világosan látszik, hogy a magát igaznak gondoló személy nem hiszi hogy esetleg ártani tudna, azaz „fogalma sincs arról, hogy van árnyéka, és hogy az milyen.” De nem fog emészteni ez a kérdés, mert amikor a kegyelem átölel, nincs fogható ahhoz, és akkor megfogadod, hogy csakis ebből fogsz táplálkozni. Talán végül úgy összegzel: úgy történt, meg nem is. Márminthogy mennyire sikerült fogadalmad teljesíteni. De nem esel kétségbe, mert a keresztyénség nem fogadkozásokra, vagy azok erejére, hanem meghívásra és ígéretre épül, és egy folyton megújuló, fentről táplált készségre az állandó és szükséges változáshoz; megszólításra és elhívásra, nem pedig száraz vallomásokra, mások életének meddő vizslatására, nagy erkölcsi megmondásokra, az emberi gyarlóságokkal szembeni immunizáltságra, üres és céltalan faggatózásra, és nem egy talmi élet igazolására, hogy: „testvér, nem mozdult-e el a maszkom?”
Az apokalipszis lovasai felvonulnak
Utólag valamennyien azt állították, hogy soha nem gyűlölték a tutszikat, legalábbis nem éreztek ahhoz fogható indulatot, ami a népirtás idején hatalmába kerítette, amikor kivétel és válogatás nélkül mészároltak szomszédot, ismerőst, de akár családtagot is. A gyűlöletnél eredendőbb, azaz sokkal nehezebben kifejezhető, és szinte megfejthetetlen, más oldalról kivédhetetlen indulatok táplálták ezt a konfliktust, ami kívülről nézve szimpla etnikai karaktert hordozott. Szerepet kapott benne, többek között, a korábbi elnyomásnak az emléke, aminek értelmezése sosem az aktuális tényekhez igazodik, és nem követi a hétköznapi logikát. Nem csupán a kontroll pillanatnyi hiánya, de annak emlékezete is hatékonyan táplálja a frusztrációt, illetve a vele tartalmi viszonyban álló erőszakos megoldásokat, minthogy emberi mivoltunk (elménk és testünk kooperációja) komplexitásának feltétele a múlt elmentése, és mondhatni hogy a jövő virtuális képeit korábbi valós események jeleneteire exponálja. A szociális neheztelés, az időnként fel-fellángoló ellentétek, az eltérő származási mítosz, illetve a tény, hogy gazdálkodási hagyományaik különböztek, – minduntalan arra emlékeztette a feleket, hogy nemcsak a múltjuk más, hanem jelenkori érdekeik is eltérőek, és hogy szembenállásuk nem elvi-történelmi, hanem aktuális és mindennapi. A beszámolók szerint naponta „aratták ennek a neheztelésnek pokoli termését”. Sokáig csak szavakkal, vagyis ugratták egymást, úgymond viccelődtek, de egymás közt durvább megjegyzéseket is megengedtek a tutszikról, továbbá tolerálták a szélsőséges csoportok uszító megnyilvánulásait, stb. – de mindez még nem törvényszerűen vezetett népirtáshoz. A vallomások szerint, „azokban a napokban”, mintha kicserélték volna őket, minden átmenet nélkül. Méghozzá önmaguk egy félelmetesen érzéketlen mutációjára. A korábban egyirányú (azaz csak „az egyéni és társadalmi tulajdon e szörnyetegét [tőkefelhalmozás]” értelmező), de súlyos állításként ismert gondolatot idézte egyik tanulmány, amit ebben a kontextusban kissé cinikusnak érzünk: a mennyiség átcsapott minőségbe.
A frusztráció-agresszió hipotézis szerint a frusztráció tipikusan és következetesen vezet az agresszió valamilyen formájához, továbbá hogy minden agresszió valamilyen frusztrációból ered, és eleve blokkolja a célirány viselkedéssorának erkölcsi besorolását és befolyását (Fiske). Amikor az emberek frusztrációt élnek át, például biztonságukat, alapvető erőforrásaikat fenyegeti egy társadalmi osztály, etnikum, vagy ha figyelmen kívül hagyják, netán megvetik az általuk képviselt társadalmi értékeket, nézeteket, de az is elég, ha életükben stagnálást, pangást élnek meg, és azt összefüggésbe tudják hozni egy másik csoporttal, – szinte elkerülhetetlen az agresszív válaszlépés. Ha ezt nem tudják a frusztráció tényleges forrására irányítani, átháríthatják ártatlan vagy tehetetlen csoport(ok)ra. A frusztrációt, ha a „kulturális kód” ezt írja elő, csak a végcél érdekli, az indulatot, úgy érzi, csak egy radikális megoldás képes semlegesíteni, a célhoz vezető út egyetlen állomása, tehát enyhébb reakció nem elegendő válasz, pl. fenyegetés, nyomásgyakorlás, adminisztratív megoldások, megfélemlítés, stb. Ez a háború logikája.
A frusztráció egy érzés-koktél, és ezek együttes erejével hat, többek között felszámolja a testtel való kapcsolatot (pl. megszűnik a fájdalom-szimmetria), és ha kulturálisan zöld utat kap, ha a csoport elismert tekintélyei támogatják, minden más érzés fölött érvényesíti dominanciáját. A frusztráció fenntartásának képessége (propaganda hatékonysága) a középpontjában levő sebet felpiszkálja, egyben a megoldást is felkínálja: a visszasebződés megszűntethető, ha kiváltó oka felszámolódik. Módját és irányát az említett „kulturális kód” vezérli, a számítástechnikából ismert működés analógiája szerint. Kulturálisan eljutni oda, hogy egy kellemetlen érzés belső erőforrásokból (vagy azokból is) táplálkozik – nagyon hosszú út. Árnyalni a frusztráció hatásait, ellenállni, vagy legalább mérsékelni kényszeritő hatását, szabályozni a hangulatot, átélni a társadalmi bizalmat, megismerni a reményt, az empátiát, megtanulni felismerni a fizikai érzések és az érzelmek közötti kapcsolatot. Természetesen ez csak egy rövid felsorolás, rendszerszintű problémák esetén minden összetetebb, nem beszélve arról, hogy előfordulhat olyan helyzet, hogy a megoldási kísérletek vezetnek eszkalációhoz. Kivéve egyetlen esetet, ahogy azt A. Rapoport megfogalmazta: ha ellenfeled is ugyanabban az erkölcsi és érzelmi mátrixban él, mint te. A két nép múltja, mítoszaik, a hutu propaganda ezt a narratívát figurázta ki, és ezáltal elérhetetlenné tette a társadalmi szintű megoldások számára.
Egy társadalom „kulturális kódja” az, ami eldönti, hogy tegyük fel, egy frusztrációból lázadás, párbeszéd, kivándorlás vagy pusztító indulat származik (részegséggel kapcsolatosan figyelték meg: van amelyik országban agressziót, másutt barátkozást, de visszavonulást is kiválthat, tehát a neurokémiai hatás nem kizárólagos). Ez esetben a társadalomtudósok a maszkulin szerepnyomást említik, ami egyértelműen a gyilkolás irányába terelte a kirobbanó indulatokat. Nyilván nem egyedüli hatás volt. A „kognitív fösvény” metafora (Susan Fiske és Shelly Taylor), miszerint csak annyit gondolkodunk, amennyire éppen szükségünk van, nem a legpontosabb, hiszen nem „takarékoskodunk”, hanem elszenvedjük Ebenezer Scrooge, akarjuk mondani az elme manővereit, amivel el akarja kerülni a kognitív túlterheltséget, hogy kapacitását életmentő tényezőkre fordíthassa. Szociális interakciók során, a sztereotipizálással elaltatott (tkp. elkábított) elme, úgy tűnik, végzetes manőverekre képes, ha az előítélet célközössége fölött helyzeti előnnyel rendelkezik (többség, előkészített kések, fegyverek, karhatalom, propaganda), és ha a „kulturális kód” erre lehetőséget ad, vagy éppen ilyesmire bátorít.
„Erős hajlamunk van arra, hogy önmagunkon kívül keressük a problémát. Ez a ’kihelyező’ látásmód tart minket áldozatszerepben. Azt sugallja, hogy addig nem lehetünk jól, amíg valaki más meg nem változik. Ez áll minden vádaskodás és hárítás hátterében. Lehet, hogy erkölcsileg felsőbbrendűnek érezzük magunkat, ám ezzel csak távolabb kerülünk a probléma megoldásától. Lássuk be, nincs ínyünkre elismerni, hogy akinek változnia kell, az mi magunk vagyunk. Lényeges, hogy szembenézzünk önmagunkkal, mert ez a határok kijelölésének a kezdete. A felelősségvállalás akkor kezdődik, amikor beismerjük az igazságot azzal kapcsolatban, hogy miként tartjuk fenn a határok nélküli állapotot. Magunkba kell néznünk, és szembesülnünk kell belső ellenállásunkkal, amely a problémát mindenáron kívül akarja tudni.” (Henry Cloud – John Townsend: Határaink; ford. Bartha Katalin)
Egy hutu barátkozhatott tutszival, igazából nem tiltotta senki, együtt focizhattak, kocsmázhattak, de az otthoni tanács minden esetben az volt, hogy nem szabad megbíznia benne. Egyetlen rokona és ismerőse sem felejtette el figyelmeztetni, hogy ne menjen túl közel, könnyű célpont lesz az álnoksága számára. Ha elég gyakran hallotta, a hatás egészen biztosan nem maradt el, az embernek nincsenek tartalék érzései, nevessen vagy lángoljon, az eredetiekkel teszi. Az emberi agykéreg képes akár egy absztrakt gondolatról meggyőznie az agy többi részét és a testet, hogy ez ugyanolyan valóságos, mint egy fizikai fenyegetés (szélsőséges esete ennek a depresszió), az amigdala pedig régi félelmeket tárol, mert az a dolga. Memóriája csak sötét dolgokat őriz, illetve csak sötéten őrzi a tényeket, fantáziája sem színez, hanem újabb árnyakat és félelmeket csatol a meglevőkhöz. Állandóan fenyegető tényezőket keres, az általa feldolgozott információk hosszabb távra haszontalanok. Hajlamos túlértékelni a fenyegetéseket, de így védi az életet. Agresszív környezetben, illetve csoportnyomás alatt, szinte teljesen átveszi az irányítást. „Az amigdala központi funkciója, írja van der Kolk, hogy megállapítsa a beérkező információkról, hogy melyikük releváns a túlélés szempontjából. Ezt gyorsan és automatikusan végzi, a hippocampus visszajelzéseinek segítségével, amely egy közeli struktúra, amely az új információt a múltbeli tapasztalatokhoz kapcsolja. Mivel az amigdala gyorsabban dolgozza fel a thalamusból kapott információkat, mint a frontális lebenyek, még mielőtt tudatosítódna a veszély, már eldöntötte, hogy a beérkező információ fenyegetést jelent-e számunkra vagy sem. Mire tudatosul bennünk hogy mi történik, a testünk már mozgásba lendült.” A berögzült félelmi igazságokat a tények nem tudják módosítani, de a tények önmagukban nem hoznak létre igazságokat az emberi társadalomról.
Elterjedt hutu vélemény szerint a tutszik természete ingatag (mobile :)), bármikor képesek hátat fordítani a hutu barátnak, szomszédnak, és azzal, hogy beházasodott egy hutu családba, nem változtak meg eredeti hajlamai. Kedvesnek és segítőkésznek tűnnek, ez azonban csak látszat, mert mindez alapvető és javíthatatlan romlottságot takar. A megelőző években a tutszik iránti bizalmatlanság propagálása a hutu lét kvinteszenciája volt. Az apokalipszis lovasai felvonultak, a stratégia a héttérben lassanként formálódott, és a gyűlölet egyre mélyebb bugyrai fel irányították a hajszolt lelkekben éledező feszültséget. Az iskolakezdéskor, mindjárt az első napon, a tanárnak fel kellett olvasnia valamennyi tanuló etnikai hovatartozását, hogy a rendszerint kisebbségben levő tutszik megfélemlítve üljenek be a hutu többségű osztályba, illetve azok számára világos legyen, hogy kiben nem szabad megbízniuk. „Látjátok, ő tutszi!” A rápillantás olykor kielégíti az emberi érdeklődést, éppen ez jelenti a kockázatot, és így lesz a korrekt ismeret és a bizalom legnagyobb ellensége. A végesség vámot vesz figyelmünkből is, ez nyilvánvaló, és a lehetőségek között egyensúlyozás, a kompromisszumok keresése már nem a frusztráltság idejének megoldása, ilyenkor az érintettek már nem kívánnnak feladni semmit, nem hajlandók lemondani semmiről.
Utram bibis? Aquam an undam? Mit iszol? Vizet vagy hullámot? (Békét vagy haragot?)
Ha egy hutu fiú tutszi lányt akart feleségül venni, a családja nem volt hajlandó a fiúnak egy részt kijelölni számára a családi banánültetvényen, hogy saját gazdálkodásba kezdjen, és családját eltarthassa. Ha egy tutszi fiú hutu lányt akart feleségül venni, a családja nem adott neki egy tehenet sem, hogy elkezdjen önállóan gazdálkodni. Így a két etnikum fiataljai nem szívesen barátkoztak egymással, holott kapcsolati nyelvük azonos volt. A keletkező frusztráció minden bizonnyal szublimálódott, olyan utakon, aminek nyomát mélyen elrejti az emberi psziché. Természetesen elvétve előfordultak vegyes házasságok, azok aránya azonban mutatta, hogy a szívek döntése egy magasabb rendűként kezelt törvénynek van alávetve, aminek tekintélyét, kényszerűen ugyan, de elfogadták. Vegyes házasságban élő párok férfitagjait a népírtás idején válogatás nélkül lemészárolták. Beszámolók szerint sosem volt egyszerű bevezetni a családba egy másik etnikumhoz tartozó fiút/lányt, és meggyőzni a családtagokat arról, hogy fogadják el.
A tutszik uralma ekkor már évtizedek óta a múlté, de a hutuk az elnyomás korának makacsul megőrzött, és a gyarmati időben egészen az utolsó évekig támogatott mítosz fájdalmával és sötétségével a lelkükben élnek, és regéik, aggodalmaik, nem kis mértékben pedig a kiújuló konfliktusok mindezt továbbra is fenntartják, vagyis inkább mélyítik. A fájdalom pedig hatékonyan árnyékolja az empátiát, és elvonja a figyelmet és az energiát a kognitív képességektől. Az arányos megtorlás („Tit for tat”), mint szakemberek mondják, az elme idegrendszeri felépítésének módjába integrált. Ennek valamiféle túlburjánzása figyelhető meg olykor az emberiség életében, amikor a körülmények úgy alakulnak. Ennek felismerhető formáiról készítettük ezt a vázlatos, rövid áttekintést.
Minden nehézség esetén a tutszik kerülnek a szociális, társadalmi radarképre, mint akik megtestesítik a fenyegetést. Az önértékelés erőltetésének is, – főként ha úgy érzik hogy egykor megcsorbult, vagy éppenséggel a jelenben hiányt szenved, – könnyen agresszió lehet a következménye. Szociálpszichológia az énfelnagyítás társas alapmotívumának megjelenésével számol ilyen esetben, aminek szerepe nem elhanyagolható, és főként nem pozitív (Fiske). Például a korlátozottan rendelkezésre álló megművelhető föld állandó beszédtéma volt. Úgy tűnt, hogy hamarosan elfogynak nemcsak a termékeny, hanem egyáltalán a megművelhető földterületek, és akkor nehéz idők következnek. Mindennek az oka természetesen a tutszik állattartó hagyománya.
Az állattartás valóban jóval nagyobb területet igényel, mint az ugyanannyi lakost eltartó földművelés. Egy kilogramm hús előállítása legalább 6-8-szor több szántót vagy legelőt foglal le, mint ugyanennyi kalória értékű növényi táplálék. Ruanda lakossága az 1950-es 2 millió százezres létszámról 1994-re közel nyolc millióra nőtt. Erdőírtással próbáltak minél több megművelhető földterülethez jutni. Az egész művelet átgondolatlan volt, kényszerű, és borzasztó ökológiai következményekkel járt, de nem kevésbé volt fontos a lélektani hatás: heroikus küzdelem nyomán sikerült művelésbe bevonni területeket. Erdőírtás, teraszosítás, utak, befektetés, idő, – egyszóval évek kemény munkája. Ez a feladat főként a hutu lakosságot érintette. A hutu folklór mindezt áldozathozatalként dolgozta fel. A szociális elégedetlenség érzése úgy szolgál a frusztráció számára, mint rézhuzal az áram vezetésére. Nem beszélve arról, hogy két nemzedékkel korábban azok az erdők tele voltak ragadozókkal, veszélyes állatokkal. Egyes értelmezések szerint a tőlük való rettegés a tudattalanban „átcsúszott” azokra az embertársaikra (eltolt agresszió), akik ugyan mellettük éltek, de mindettől javarészt mentesültek, lévén hogy főként állattartással foglalkoztak, városban laktak, tisztségviselők voltak.
Arról is minden hutuk hallott, hogy a tutszik arrogánsnak, gonoszak, jóllehet ezt konkrétan nem tudták, de nem is kívánták igazolni, a két nép történelméből következő neheztelés és bizalmatlanság miatt. Hiába jártak ugyanabba a gyülekezetbe, sőt, együtt dicsőitették Istent valamelyik templomi énekkarban, együtt árultak vagy vásároltak a piacon, de mindez nem hatolt olyan mélyre, ahová a nyomasztó ellenérzés befészkelte magát. Kívülről nézve úgy tűnt, hogy nincsenek áthidalhatatlan ellentétek köztük. Ha a földeken segítségre volt szükségük, nem válogattak, bizalommal megszólították a másik néphez tartozó egyént is. A barátkozások, a látszólagos jószomszédi viszony azonban nem kötetlen odafordulás, nem felszabadult és közvetlen adományozás volt, hanem engedély, vagy talán csak kényszer, ami ideiglenesen kiszabadult a tartós, mondhatni kötelező bizalmatlanság felügyelete alól.
A meggondolatlanul és minden fenntatás nélkül terjesztett vélemény természetesen hamis sztereotípia volt, de a történelmi léptékkel mérve nem is olyan régen viselt társadalmi helyzetük hatékonyan hozzájárult ahhoz, hogy ez megtapadjon rajtuk, annak ellenére, hangsúlyozzuk, hogy erre az időre gyakorlatilag minden korábbi kiváltságuk megszűnt. Sőt, inkább ők voltak az elnyomottak, de ez természetesen összetett. Korábbi kapcsolatrendszerük, közösségi emlékezetük különös tartást adott nekik, ami számukra fel sem tűnt, de a hutukat irritálta, akkor is, ha ez konkrét magatartásban nem mutatkozott (kivéve termetük…), csak feltételezés, gyanú volt. Ha a jelen nem is, de a múlt teljesen a tutsziké volt, és ez minden emlékezést nyomasztóvá tett a hutuk számára, és izzott bennük a revansvágy. Ezért nem ellehetetleníteni, hanem kiirtani akarták, mert egyedül ezt a megoldást tartották célravezetőnek, hogy visszaszerezzék a történelmet a maguk számára.
Híres, de ellentmondásos kísérleteivel Milgram a befolyásolás lehetőségét minden jel szerint mégiscsak igazolta, mégha nem is kifejezetten ez volt a célja. Úgy tűnt, hogy a kísérleti alanyok nem kevesebb mint 62,5%-a engedelmeskedett a kísérletvezető utasításainak, ami magas érték. A kísérlet célja egy általános emberi vonás igazolása lett volna. Kiderült tehát, vagy legalábbis voltak erre utaló jelek a kísérlet során, hogy az emberek jelentős része kész engedelmeskedni a tekintélynek. Természetesen módszerei és eredményei megkérdőjelezhetők, de továbbra is nyugtalanító néhány adat. Ki kell azonban emelni, hogy a kísérleti alanyok 37,5%-a nem engedelmeskedett a parancsoknak. Több mint egyharmaduk képes volt ellenállni a kísérleti környezet nyomásának. Ami mégiscsak biztató. A béke a pulzusban mérhető, de az odavezető út nem olyan egyszerű, a végeredményről az ember nem kap évekkel korábban kóstolót, hogy ízlik-e neki, kéri-e, vagy sem. Hogy eldöntse időben, tehát még akkor, amikor erkölcsi érzéke nagyjából rendben van.
„Dic mihi unde male faciamus” (Mond, honnan bennünk a rossz cselekvésének ösztöne? Augustinus) Honnan van az emberben ennyi gonoszság? Örökölt hajlam, amit rendkívüli körülmények képesek felszínre hozni és támogatni, mi több magasztalni? Mi az hogy „rendkívüli”? És mindenkiből? Mennyi lehet belőle örökölt? Leonard Newman szociálpszichológus tárgyalja a környezeti hatás és az örökölt hajlam közötti mesterséges vitát, majd megállapítja: „Ez a polémia már rég lezárult, mármint hogy melyik változó magyarázza a legegyértelműbben a ’kimeneti viselkedést’; a genetika, azaz a személyiségjegyek vagy a társadalmi kontextus. Régóta ismert, hogy az emberi jellemvonások kölcsönhatásban vannak azzal a konkrét helyzettel, környezettel, amelybe, minden előzetes tervük, szándékuk ellenére, belekerülnek.” Nincs egyetlen ok, egyetlen igazság. Ezért is nehéz olykor megfejteni azt, hogy miért úgy történt, amint megtörtént.
Herbert Hirschnek is ugyanez a véleménye, hogy az emberek nem születnek kész elképzelésekkel vagy konkrét politikai nézetekkel. Egyszerűen beleszületnek egy adott környezetbe, és azzal való interakciók révén formálódnak. Ez egy folyamatos szocializációs folyamat, amelyben olyan katalizátorok vannak, mint a család, a rokonok, az oktatási rendszer, a média, a vallás, az ifjúsági mozgalmak, illetve számtalan más tényező, amik együtt egy hálózatott adnak, egy egész rendszert, amiben az illető személyiség alakul. Előzetesen nem lehet megjósolni még ma sem, a szuperszámítógépek és MI korában sem, hogy egy adott személyiségi jegyekkel rendelkező mivé formálódik egy többé-kevésbé ismert, leírható, modellezhető környezetben.
Susan Fiske tovább pontosította a korábbi megfigyeléseket, szerinte (sztereotípiák tartalmi modellje – SCM) az emberek általában két alapvető dimenzió mentén értékelik a társadalmi csoportokat: a melegség és a kompetencia. Ezek nemcsak egy személyre, hanem csoportokra is vonatkoznak. Így lehet a melegség a csoport észlelt szándéka (barátságos és megbízható, vagy sem); a kompetencia pedig azt, hogy mennyire képesek irányítani a folyamatokat, amik között élnek. A legtöbb minta szerint az emberek elsöprő többsége a saját etnikumát és társadalmi csoportját egyszerre melegszívűnek és kompetensnek tekinti, míg a többieket sem melegszívűnek sem kompetensnek nem tartja. A csoportokról alkotott sztereotíp vélemény előre jelzi az együttműködési hajlandóságot, az aktív támogatást vagy éppenséggel az ellenséges magatartást.
Oscar Ybarra és munkatársai pedig azt találták, hogy az emberek gyorsabban dolgozzák fel a melegséggel és erkölcsiséggel kapcsolatos jelzéseket (barátságos, őszinte, stb.), mint a kompetenciával kapcsolatosakat (kreatív, ügyes, stb). Miért adunk elsőbbséget a melegségnek a kompetenciával szemben? Mert túlélésünk szempontjából sokkal fontosabb hogy tudjuk, egy személy megérdemli-e a bizalmunkat, biztonságban érezhetjük-e magunkat környezetében. Ha nem, akkor jobb, ha távol tartjuk magunkat tőle, mert potenciálisan veszélyes lehet, különösen, ha kompetens. Valóban értékeljük a hozzáértő embereket, különösen olyan körülmények között, ahol ez a tulajdonság szükséges, de ezt csak azután vesszük figyelembe, miután felmértük megbízhatóságukat.
Joseph Henrich, a Harvard Egyetem oktatója, munkatársaival 5 kontinens kiscsoportos társadalmait vizsgálta, és arra a következtetésre jutott, hogy az a teória, miszerint az emberek kizárólag haszonmaximalizálásra törekednének, egyetlen vizsgált társadalom sem támasztja alá. Ennek a kutatásnak aztán továbbiakat inspirált, és rengeteg társadalmi klisét sikerült megcáfolni az évtizedek során. Sajnos nem valamennyi negatív kicsengésűt. Az emberiség történelme elég világosan kirajzolja a mintát, annak cáfolata értelmetlen. „Tudjuk mi lesz, de addig mi lesz?!” Egy fuldokló számára nem megnyugtató az a fizikai tény, hogy a bomló test feljön a víz színére, spontán, fáradságos munka nélkül, de az sem vigasz, ha mindez népe szent folyójában történik vele.
Az apokalipszis lovasai kilovagolnak
Nagyon csábító, hogy eredményeit figyelembe vegyük és beépítsük elemzésünkbe, de ettől természetesen el kell tekintsünk (elméletéről részletesen írtunk itt: https://www.azarandok.hu/intuicio-es-erkolcs/, ill. itt: https://www.azarandok.hu/miert-vedik-olyan-elkeseredetten-az-emberek-erkolcsi-nezeteiket/). Az erkölcsről szóló tömör meghatározását viszont idézzük: „Az erkölcsi rendszerek egymással összefonódó értékek, erények, normák, gyakorlatok, identitások, intézmények, technológiák és kialakult pszichológiai mechanizmusok halmaza, amelyek együttesen működnek az önérdek elnyomására vagy szabályozására, és lehetővé teszik az együttműködésen alapuló társadalmak létrejöttét.” Jonathan Haidt
„Valóban azt akartuk, hogy megszabaduljunk tőlük, de nem akartuk megölni őket. Ha beleegyeztek volna, hogy elmennek Burundiba vagy egy másik országba, életbenmaradtak volna. Mi sem kényszerültünk volna megölni annyi embert, és nem növeltük volna bűnlajstromunkat. De ők nem tudták elképzelni hogy másutt éljenek, ragaszkodtak hagyományaikhoz és tehéncsordáikhoz. Ezért kényszerültünk a macsétákhoz.” Más elméletben és más gyakorlatban jónak lenni. Zygmunt Bauman ezt az ágens passzív és autonóm helyzete közti különbséggel fejezi ki. Elvek és gyakorlat feszültsége mindenütt jelentkezik, de nem amputálhatja az ember konkrét, beszennyeződő életvitelét, meg-megbicsakló erkölcsét magasztos elveiről. Talán ez történik majd a mennyben, aminek logikáját a megváltás próbálja előttünk világossá tenni, és a szívünket hálára indítani.
„A tutszik megölése korábban eszembe sem jutott, jó szomszédi viszonyban éltünk. Még a lökdösődés vagy a csúnya beszéd sem tűnt volna illendőnek. De amikor mindenki egyszerre elővette a macsétát, én is habozás nélkül megtettem. Nem volt semmilyen erkölcsi aggályom, nem is gondoltam olyasmire, egyszerűen utánoztam barátaimat, és lekötötték fantáziámat a tutszik kiírtatásával járó előnyök. Tisztában voltunk, és azzal számoltunk, hogy ezúttal ők végleg és valamennyien elhagyják az élők világát. [A csoportok közötti együttműködés erősödik, ha a felek nem ismerik a befejezés időpontját.] Amikor kategorikus parancsokat kapsz, ráadásul ezzel együtt hosszú távú hasznot ígérnek, és ismerőseid, rokonaid is támogatnak, akkor nem gondolkodsz a tetteid következményén, akár puszta kézzel is gyilkolsz. Az érzések és a biztató szavak magukkal ragadnak.”
„Ismerősökre, szomszédokra sújtottunk le, nem kíméltünk senkit. Tudok olyanokról, akik azzal hencegnek, hogy abban az időben mennyire irgalmasak voltak, és megkímélték valamelyik ismerősük életét. De akikre hivatkoznak, azok már nem élnek, és nem tudják megcáfolni őket. Nevetséges hallgatni ezeket a hazugságokat. Mivel a tutszik a bozótosokban és a mocsarak mélyén, szétszóródva bujkáltak, és reggel, amikor elindultál, nem tudtad, hogy kit fogsz megtalálni, mert véletlenszerűen választottátok ki a nádast, amit társaiddal átkutattál. Akit találtál, azt vágtad le. Sokkal könnyebb volt ismeretleneket megölni, mint ismerősöket, mert az ismerősök tekintete szinte átszúrt, mielőtt lesújtottál volna rájuk. Egy ismeretlen tekintete kevésbé volt fájdalmas. Voltak gyilkosok, akik a mocsarak mellett ismerősök nevét szólították, és védelmet ígértek nekik. De ez csak egy trükk volt, hogy rábírják őket, hogy előjöjjenek rejtekhelyükről, és így könnyedén levághassák őket.”
„A népirtásnak van egy másik oka is, és vannak akik ezt tartják a legfontosabbnak. Ez pedig nem más, mint a hutuk azon vágya, hogy ez alkalommal mindenáron ők nyerjék meg a játékot. Mert arra nevelték őket, hogy előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlen lesz az összecsapás, a szívek annyira tele vannak keserűséggel és szükséggel. Azonban jobb kezdeményezőnek lenni, mert úgy nagyobb az esély a győzelemre. Akik ott voltak, nem kerülhették el azt, hogy ezzel a hangulattal találkozzanak.” Én éppen ott voltam, amikor a harc elkezdődött. Csak a legelső eset volt gyilkosság, a többi a tanúk eltüntetése,” fogalmazott egyikük.
Amikor Évergiste hallott a mészárlásokról, ösztönösen arra gondolt, hogy menedéket keres Ndayisabánál, a legközelebb lakó csapattársánál, akit barátjának is tartott. Egy hutu, aki alig száz méterre lakott tőle. Így meséli: „Amikor megérkeztem az udvarára, a kezében tartotta a macsétáját, és láttam, hogy már két gyereket lemészárolt. Szerencsére azonnal kapcsoltam, és elszaladtam. Hazamenni már túl késő lett volna, így egyetlen családtagomat sem láttam többé. Rejtekhelyemről hallottam a csapat játékosait, akik vadásztak rám. Pont azok voltak, akikkel korábban együtt fociztam. Azt kiabálták: Évergiste, átkutattuk a holttesteket, de nem láttuk köztük a csótányarcodat. De biztosan megtalálunk. Ha kell, éjszaka is dolgozni fogunk. Üvöltöztek és bosszúsak voltak, amiért nem tudtak elkapni. Szívósak voltak, mert sportoltak, ugyanaz a vad szenvedély hajtotta őket most is, mint amikor a labdát kergették.”
Ki a gyilkolás ellen szólt, az is könnyen bajba került, akkor is, ha csak baráti társaságban beszélt ellenérzéseiről. Bár a legtöbb megszólaló véleménye szerint hutuként meg lehetett úszni akkor is, ha az illető nem volt hajlandó macsétát emelni egy tutszira. Viszont ha tutszi felesége volt, akkor már veszélyben volt, és nemcsak asszonya, hanem saját élete miatt is aggódhatott. Nőjét csak úgy menthette meg, hogy lelkesedést mutatott a menekültek felkutatásban és a mészárlásban. Erre biztatták, adott esetben figyelmeztették társai, ezt várta el tőle a környezete, a dühtől elvakult, a jobbik önmagából kivetkőzött tömeg. Szépen kigondolt, ördögi terv, megtévesztésül konkrét áldozathozatal, mi több, megváltási motívum is található benne.
„Háborúban azt öljük meg, aki szidalmaz, vagy fenyegetést jelent, a tömeggyilkosság során viszont levágod a saját tutszi feleséged és (féltutszi) gyermekedet is, ha ez az általános elvárás. A tutszi férjeket ki kellett végezni, esetükben nem volt pardon, és kivétel nélkül ki is végezték őket. A tutszi feleségeket megkímélhették, néha gyermekeiket is, ha a férjek példamutató módon részt vettek a gyilkolásban, ha ’példás magatartást tanúsítottak’ a mészárlások során. Aki meg akarta menteni a tutszi feleségét, annak iparkodnia kellett. Aki gyengének vagy félénknek mutatkozott, vagy aki vonakodott, az felesége életével játszott.”
Kumulatív radikalizálódás, fogalmaznak a szakemberek, miközben a szörnyűség elkövetője, paradox módon, egyre igazabbnak érzi magát, a gonosz fullánkja semlegesíti erkölcsi rendszerét. „Az erkölcsi hasítás csökkenti az öncenzúrát, és megkönnyíti az agressziót,” írja Fiske. „A hátborzongató dolgokat elkövető őrök soha nem hagyták abba a jó és a rossz közötti különbségtételt. Erkölcsi érzékük nem sorvadt el. Befogadták azt az elvet, hogy a ’szörnyűség’ valójában jó dolog, és így egyáltalán nem volt problémájuk vele. Ezt mondja az állam [képviselői] is, a jó és a rossz normáinak őre. Az őröket tehát nem fosztották meg erkölcsi érzékenységüktől, csak egy másik világ-nézetet adtak nekik.” (Tzvetan Todorov)
Az erkölcsi hasítás egy felbukkanó vagy tartósan fennálló erkölcsi disszonancia internalizált manővere, minek során a társadalmi, erkölcsi értékeket újradefiniálják, hogy semlegesítsék a normatív disszonanciát (Gresham M. Sykes, David Matza). Például a fiatalkorú bűnözők nem a társadaloméval közvetlenül ellentétes erkölcsi imperatívuszok, értékek vagy attitűdök felkutatásával és elsajátításával, éppenséggel a rendelkezésükre álló technikák megtanulásával válnak bűnözőkké. Vagyis amit abból szeszélyes, de nem egészen véletlen módon kiválogatnak.
„Nem is tudom, mikor és miért kezdtem el gyűlölni a tutszikat. Fiatal voltam, leginkább a focit szerettem, a Kibungo csapatában játszottam a velem egykorú tutszikkal, minden fenntartás nélkül passzoltunk egymásnak. Nem éreztem semmilyen kényelmetlenséget vagy zavart a társaságukban. A gyűlölet a mészárlások idején jelent meg bennem, és utánoztam barátaimat, átvettem a hozzám etnikailag közelállók indulatait.” Az utánzásos agresszió is egy figyelemreméltó jelenség, és egyértelműen a mintakövetésről szól. Kísérletek szerint egy agresszív minta megjelenése máris duplájára emeli az erőszakos megnyilvánulások számát.
„Korábban viccelődtünk egymás között, ugrattuk őket, hogy mind meg fogunk ölni titeket, de ez csak amolyan haveri ugratás volt, kisvártatva dolgoztunk tovább együtt, vagy éppen ittunk valamit. A viccek és a fenyegetések egy idő után észrevétlenül összemosódtak. Végül már nem is hallottuk, hogy mit mondunk. Úgy voltunk vele, hogy csak szavaink olyan durvák, de azért mégsem foglalkoztatnak éppen olyan szörnyű gondolatok. A tutszik sem érezték ezt különösebben kellemetlennek, legalábbis nem tiltakoztak. Úgy értem, hogy akkor nem féltek tőlünk ilyen megjegyzések miatt. Azóta persze minden megváltozott, és ma már látjuk, hogy ezeknek a szavaknak súlyos következményei lettek.
Gyerekkorukban, a száraz évszakban, a hutu gyerekek gyakran hallhatták a felnőtteket, amint azok megjegyzéseket tesznek a tutszikra, miszerint túl sok földet foglalnak el szarvasmarháikkal, meg hogy túl sokan vannak, így miattuk nem tudnak kitörni a szegénységből. De később, mikor jobbra fordult az időjárás, vagy bőségesebb volt a termés, már nem hallottunk ilyesmit. A gyerekek viszont hozzászoktak ehhez a beszédhez. Lassan és észrevétlen mérgezték lelküket a hasonló kijelentések.”
„A mészárlások idején a megszokottnál korábban keltünk, hogy bőségesen reggelizzünk, majd 9 vagy 10 óra körül felmentünk a focipályára. Ott gyülekeztünk. A vezetők megszidták a későn érkezőket, majd kivonultunk átkutatni a mocsaras tájat, tutszikra vadászva. Az első szabály az volt, hogy ölni kell. Második szabály nem volt.
Április 11-én a kibungói önkormányzati tanácsos futárokat küldött, hogy az összes hutut hívják össze. Rengeteg interahamwes érkezett, teherautókon és buszokon, akik dudálva hajtottak végig az utakon. Olyan volt a vidék is, mintha egy nagyvárosban lettünk volna. A képviselő nyíltan kijelentette, hogy ezentúl nincs semmi más dolgunk, mint tutszikat gyilkolni. Mi pedig tudomásul vettük, hogy ez a legfelső utasítás. A légkör nyilvánvalóan megváltozott. Aznap néhány rosszul tájékozott még macséta vagy más vágóeszközt nélkül jelent meg az eligazításon. Néhány interahamwés leteremtette őket, mondván, hogy ezúttal még elnézik, de ilyesmi többé ne forduljon elő. Arra kérték őket, hogy aznap botokkal menjenek a többiek után, és az lesz a dolguk, hogy megakadályozzák az üldözöttek menekülését. Azután voltak akik vezetőként, mások pedig tagként vettek részt az akciókban, de többé senki sem felejtette otthon a macsétáját.”
„Kezdetben a polgármester, az alprefektus és a városi tanácsosok irányították az egészet, a nyugdíjas katonák és rendőrök [ők leszerelésük után törvényesen megtarthatták fegyverüket] pedig ügyeltek a rendre. Mindenesetre aki fegyverrel rendelkezett – akár csak egy régi gránáttal is –, azt nagyon megbecsülték. Később a legbátrabb fiatalok lettek a vezetők. Azok, akik habozás nélkül intézkedtek, és bátran mentek előre a mocsárban. Már az első nap reám bízták a kibungói lakosok irányítását. Korábban a templomi kórus vezetője voltam.
Általában gyalog indultunk el minden reggel. Át kellett vágnunk egy bozótoson. Korábban keltünk, mint a kibungói kollégák, akik közelebb laktak a mocsarakhoz. Ugyanakkor ebben az időszakban jelentős volt a járműforgalom az utakon. A sofőrök segítőkészek voltak, és ellenszolgáltatás nélkül felajánlották a szállítást. Egyes vállalkozók többször is oda-vissza fuvaroztak minket, teljesen ingyen.
Emlékszem az első emberre, aki rám nézett, mielőtt lecsaptam volna rá. Az megrázó volt. Az áldozat tekintete örökre veled marad. Szörnyű fekete színe van. Az öldöklés során ez gyakorol a legnagyobb hatást, és nem a fröccsenő vér vagy a hörgés. A meggyilkolt tekintete a gyilkos végzetét jelenti. Egy vád, ami örökre a lelkedbe ég.”
„Amikor lemészároltuk őket, sokuk szó nélkül fogadta a csapásokat. Ilyesmire korábban azt mondták Ruandában, hogy úgy halt meg, mint Isten Báránya. De Ruandában nincsenek is birkák, így nem tudtuk, hogy ez mit jelent. Azonban esténként a kocsmában beszélgettünk erről, és kérdezgettük egymástól: vajon miért nem tiltakoznak ezek az emberek, amikor meghalnak, vagy miért nem könyörögnek kegyelemért?”
„Számtalan részletet el tudnék mesélni a gyilkolásokról. De ha azt kérdeznéd, hogy mit gondoltam ebben a szörnyű időben, nem tudnék mondani semmit. Mert a tömeggyilkosnak nincsenek kifinomult, önálló érzései, nem elmélkedik, nem töpreng a helyzeten, és nem gyötri lelkiismeretfurdalás sem. Teljesen leköti az aktuális tevékenység. Követi a társait, üldözi az áldozatait, számolja a rabolt pénzét, dugdossa a lopott holmit. Gondolkodás gyakorlatilag nem létezett, ezért az emlékek tárháza is üres.”
„A mocsárból tartottunk hazafelé. Néhány fiatal átkutatta egy Ababanganyingabo nevű úr házát. Gyanús volt hogy ez a gisenyi-i hutu a tutszikhoz húz, segíthetett nekik elmenekülni. Meg is találták nála néhány tutszi tehenét (felismerték). A háza mögött, egy karámban, ha jól emlékszem. Körbevették a férfit, hogy ne tudjon elmenekülni. Ekkor hallottam, hogy szólítják a nevemet.
Azért szólítottak meg, mert tudták, hogy egy tutszi nővel élek együtt. Egy női hang hangosan ezt mondta: „Jean-Baptiste, ha meg akarod menteni a feleséged, Spéciose Mukandahunga életét, akkor most azonnal le kell vágnod ezt az embert. Ő egy áruló, mutasd meg nekünk, hogy te másfajta ember vagy. A nő megfordult, és parancsot adott: „Hozzatok neki egy macsétát!” Én a feleségemet a szépsége miatt választottam, magas volt és nagyon gondoskodó, ragaszkodott hozzám, és nagyon fájt volna, ha elveszítem.
A tömeg egyre nőtt. Megragadtam a macsétát, és lecsaptam. Amikor láttam, hogy a vér kibuggyan a testéből, összezavarodtam, és hátraléptem. Azonban valaki megállított, és mindkét karomnál fogva visszataszított. Behunytam a szemem, és még egy hasonló erejű csapást mértem rá. Megvolt, a körülöttünk állók helyeseltek, látszólag elégedettek voltak. Félreálltak, én pedig hátat fordítottam az áldozatomnak, és elhagytam a helyszínt. Elmentem, beültem a közeli kocsmába, megittam egy italt, és többé nem érdekelt a férfi sorsa. Később megtudtam, hogy két órán át vonaglott, mielőtt kiszenvedett. Aztán hozzászoktunk ahhoz, hogy habozás nélkül öljünk.”
„Nemcsak az számít, hogy meghaltak szeretteink, hanem az is, hogy milyen halállal. A mészárlás brutalitása kísérti a túlélőket, és ez teszi igazán fájdalmassá az emlékezésüket. Olyan, mint egy tüske az agyadban. Soha nem hagy nyugodni minket. Azóta is ezen kesergünk, és olyasmik jutnak az eszünkbe, hogy miért nem lőtték őket agyon, legalább nem szenvedtek volna, és minket sem kínozna elképesztő szenvedésük. A túlélők nemcsak a veszteséget siratják, hanem a gyilkosságok brutalitását is.”
„A gyilkosok örömüket lelték abban, hogy meghosszabbították áldozataik szenvedését. Gyakran az út szélén, vérbe fagyva hagyták a még élő embereket, levágott végtagokkal, akik így még akár órákig is vonaglottak, jajgattak. Nem volt szabad golyókat pazarolni rájuk. Az áldozatok köre nem korlátozódott a harcképes személyekre, bárki lehetett áldozat, kisgyermek, idős asszony, mozgáskorlátozott – nem számított. Akik nem értettek egyet a mészárlásokkal, azok is általában szenvtelenül nézték, és próbáltak úgy elmenni az áldozatok, a holttestek mellett, hogy ne árulják el esetleges nemtetszésüket, ha maguk is nem akartak bajba kerülni.” Chris McGreal
A hozzátartozók gyászát, emlékezését az is nehezíti, hogy a legtöbbjük nem tudja, és már nem is fogja megtudni, hogy hol vannak elhantolva megölt szeretteik, mert gyilkosaik „még holtukban sem mutattak irántuk semmi emberséget”. A gyilkosságok nagy száma miatt a túlélők képtelenek voltak megtalálni vagy azonosítani eltűnt szeretteik holttestét (A problémáról lásd Pauline Boss elméletét, illetve könyvét: Ambiguous Loss – Kétértelmű veszteség.). Egyik legismertebb helyszín a Nyamata-i templom, aminek udvarán van Antonia Locatelli (olasz apáca, 1992-ben meggyilkolták) sírja, aki hírt adott a világnak az 1992-es atrocitásokról. Körülbelül 5000 tutszit mészároltak le itt 1994-ben, azokat, tulajdonképpen valamennyiüket, akik a templomban kerestek menedéket. További 50000-et öltek meg Nyamatában és környékén. Az elképesztő adatokban, mint ilyen esetben történik, ezres, tízezres a bizonytalanság. Egyik szépirodalmi alkotásban szerepel egy keserű mondat, az említett helyszínnel kapcsolatban: „Site de génocide. + ou – 5000 morts” [„Népirtás helyszíne. Plusz-mínusz 5000 halott”]. Biseseroban például több mint 50000, más források szerint mintegy 40000 tutszit mészároltak le. Történetük azért is különleges, mert közel három hónapig hősiesen ellenálltak a macsétás támadóknak kövekkel, botokkal és hagyományos fegyverekkel, de június 27-én francia katonák arra buzdították őket, hogy jöjjenek le a dombról, mert a népirtásnak vége van. Hittek nekik, de miután elhagyták biztonságos helyüket, az Interahamwe martalócai lemészárolták őket. A francia békefenntartók missziójáról egyébként igen ellentmondásosak a beszámolók.
„Korábban elképzelni sem tudtam, hogy egy ember minden ok nélkül megölheti embertársát. Most már más a véleményem, sőt, az is kiderült, hogy az a személy, akivel megosztottad az ételedet, vagy akivel lefeküdtél, még ő is gond nélkül elpusztíthat téged. Adott esetben a legközelebbi szomszédod is átharapja a torkodat, ezt tanultam a népirtás óta, és azóta a szemem már nem ugyanúgy néz a világra,” idézi egyik szemtanút Zimbardo a könyvében.
Une saison de machettes
Jean Hatzfeld, az idézett könyv szerzője, időnként összefoglalja véleményét interjúalanyairól: „Ha meg kellene neveznem a személyiségük leginkább lenyűgöző vonását ezekben az interjúkban, nem a nyugalmukat vagy a távolságtartásukat említeném, hanem az egocentrikusságukat. Ez szinte mindannyiuknál ugyanúgy erős, sőt, nyomasztó fölényben van minden más érzéshez képest. Amikor a népirtásról beszélnek, nem egy olyan eseményt írnak le, amelynek ők is a főszereplői voltak, hanem csak a maguk nézőpontjából láttatják az eseményeket. Körülöttük a többi szereplő, áldozatok, túlélők, tanácsadók, papok mozognak, az Interahamwe tagjai, fehérek és mások. A paradoxon ebben az, hogy ezáltal egyrészt minimalizálják részvételüket, és a felelősséget másokra, az adminisztrációra, az Interahamwére, burkoltan a muzungukra (bazungu) és a tuszikra hárítják. Másrészt csak maguk érdekére figyeltek, és így volt ez az események során, és így van ez ma is. Amire Haidt híres megjegyzése is rámutat, ezúttal a helyzetre adaptálva: Az erkölcsi érvelés csóválja a frusztráltság és a gyűlölet kutyájának farkát.
Ki a felelős a népirtásért? A börtönben levők érveket keresnek, hogy lerázzák a kollektív bűntudat terhét: „ők támadtak ránk”, „megtévesztettek minket”, „a bazungua hibás”. „A hutuk a tutszik szolgái, házvezetőnői voltak. Mi vittük a tutszikat a vállunkon!” „Az 1959-es népirtásnak volt a következménye, és ezt nem szabad elfelejtenünk. Kettős gyarmatosítás alatt szenvedtünk, […] a belgák láthatatlanok voltak, de nem szüntették meg az elnyomást, a tutszik hatalmaskodtak rajtunk.” A gyarmati érv igazolta tetteiket és felmentette őket, foglalja össze Suzanne Hoeksema. Ez a narratíva a psziché mélyéről jön, és a homályos múltra hivatkozik, a felelősséget pedig minden erővel igyekszik elhárítani az egyénről. Az egykori megalázottság mélyen van elmentve az emberi pszichében, a kollektív emlékezetben, a belőle fakadó kisebbrendűségi érzés és frusztráció pedig, mint kiderült, félelmetes túlélőképeséggel, és pusztító potenciállal rendelkezik.
Mindannyian csak a saját sorsuk miatt aggódnak, állapítja meg Jean Hatzfeld a börtönbüntetésüket töltő gyilkosokról, és alapvetően csak maguk iránt éreznek pozitívan. Ha egyesek időnként neki is láttak, hogy mérleget készítsenek életüknek erről a véres epizódjáról, rögvest emlékeztettek saját aktuális nyomorúságukra. Mármint hogy mindaz milyen hatással volt sorsukra, és a mészárlásoknak milyen következménye lett saját jövőjükre nézve. Mintha saját személyes nehézségük lenne a mérleg másik serpenyőjében, ami kezd ismét saját terhükre billenni. Amikor a megbánás témáját érintjük, egyikük sem említi spontán az áldozatokat. Gondolnak rájuk, de csak másodsorban. Elsősorban saját veszteségeikkel és problémáikkal vannak elfoglalva. Börtönbüntetésükkel, annak gyötrelmeivel, nemkülönben a jövőjükre gyakorolt következményeivel. Fulgence pl. így számolt be egy megrázó tapasztalatról: „A Kongóba vezető úton láttuk a mészárlások következményeit, éhesek voltunk, enni akartunk valamit. Mögöttünk szörnyű jajgatás hallatszott.” Megdöbbentő, hogy milyen közömbösen illusztrálják embertársaik szenvedését, halálát.
Egyházak
Egy emberi jogi szervezet állítása szerint „több ruandai állampolgár halt meg templomokban, mint bárhol máshol.” Egyrészt a menekülők ott kerestek menedéket, bízva a közösség védelmében, akik között természetesen hutuk is voltak, méghozzá rendszerint ők voltak többségben. Mindhiába. Ezért sok ruandait az ország templomai az erőszakra emlékeztetik, a pusztításra. „A háború előtt presbiteriánus voltam. De többé nem tudok visszamenni a templomba. Azok után, ami ott történt. Azok után, amit a templomba járó emberek tettek.”
A ruandai népirtás után sokan az országon belül és kívül is nehezen tudták felfogni, hogy Ruanda egyházai hogyan vehettek részt az erőszakban. Különösen sok keresztény tűnődött azon, hogyan történhetett ilyen tragédia Afrika egyik legkeresztényebb országában, hogyan vehetett részt a lakosság spontán ilyen szörnyű cselekményekben, egy olyan országban, ahol a lakosság több mint 90 százaléka a katolikus vagy valamely protestáns egyház tagja volt. Ahogy Ruanda egyházainak magatartását kritizálók rámutattak, nemcsak az egyházi épületek lettek a mészárlások helyszínei, hanem a gyilkosok többsége is keresztény volt, sőt néhány lelkész és pap is részt vett a mészárlásban. A gyűlöletkeltésben, majd a tömeggyilkosságok irányításában, de néhányan tettlegesen is.
Valójában sok helyi közösségben a halálosztagok szervezői között nemcsak prominens egyházi világi vezetők, hanem néha papok, lelkészek is voltak. Elhíresült eset Wenceslas Munyeshyaka atyáé, aki 1994-ben többször is megjelent a nemzetközi médiában, golyóálló mellényben és fegyverrel a kezében. A keresztény egyházak messze nem voltak pusztán passzív szemlélők, hanem alapvető támogatást nyújtottak a mészárlásokhoz.
„Kibuye-ből szinte lehetetlen volt elmenekülni. Az Interahamwe a városból kivezető szárazföldi útvonalat teljesen lezárta. A tutszik könnyű célpontok lettek, amint a kopár dombokon szaladgáltak. És hová is menekülhettek volna? Néhányan vágyakozva tekintettek a Kivu-tó túloldalára, a mindössze néhány mérföldre fekvő Zairébe, de alig volt lehetőségük hajóra szállni. Az üldözötteket a tartományi kormányzó, Clement Kayishema arra buzdította, hogy meneküljenek a templomokba, ott biztonságban lesznek. Az üzenetet szájról szájra terjedt, a milícia is terjesztette, a rádióban is elhangzott. ’Menjetek a templomba vagy a futballstadionokba! Ott biztonságban lesztek. Meg fogunk védeni benneteket!’ Több ezer tutszi zsúfolódott össze az említett épületekbe. Elhitték, hogy a templomok védelmet nyújtanak, az elmúlt 35 évben legalábbis tiszteletben tartották a szent helyeket. Ez az év azonban más volt. A hadsereg fegyvereket osztott ki, és a templomokat körülvették. A szerencsétleneket, akik megmenekültek a golyóktól vagy a gránátoktól, azokat macsétákkal szabdalták fel.”
„Néhányan életben maradtak (Kibuye templomában), akiket aztán elvittem a kórházba. A milícia megkérdezte, mit csinálok azokkal a ’csótányokkal’, de megengedték, hogy a korházba vigyem őket. Aztán odamentek és megölték valamennyit – vallotta Augustin Karara, Kibuye városka hutu polgármestere. Voltak még bátor emberek, pl. Dr. Hitimana, aki orvos volt, és a hatóságoktól ételt kért, hogy megetethesse a kórházban lévő tutszi gyerekeket. Nyilvánosan megalázták. Eliezer Niyitegeka pedig azt mondta az orvosnak, hogy ne aggódjon azokért a gyerekekért. Körülbelül 20 gyerek volt a kórházban. Még aznap mindannyiukat megölték. Az orvos Kigaliba menekült.”
A ruandai keresztény egyházak szoros szövetségben álltak az állammal, és részt vettek az állami hatalomért folyó harcokban, ezáltal maguk is fontos színterei voltak a politikai küzdelemnek. Az egyházak jelentős erőforrásokkal és jelentős befolyással rendelkeztek a társadalomban. Magas státuszt adhattak az egyéneknek, és lehetőséget biztosíthattak néhány kiválasztottnak, hogy meggazdagodjanak.
„Ha az egyházak részt vettek Ruanda népirtásában, az nem egyszerűen azért volt, mert az egyházi vezetők nem akartak vagy nem mertek szembeszállni kormányzati szövetségeseikkel, hanem azért, mert az etnikai konfliktus maga is szerves része volt a ruandai kereszténységnek. A keresztények lelkiismeret-furdalás nélkül ölhettek, még a templomban is, mert a kereszténység, ahogyan ők ismerték, mindig is a hatalmi harcok által meghatározott vallás volt, és az etnikai hovatartozás mindig is ezeknek a harcoknak az alapját képezte. Az egyházak azzal segítették elő a népirtást, hogy az etnikai erőszakot érthetővé és elfogadhatóvá tették a lakosság számára.” Timothy Longman
A keresztény egyházak történelmileg fontos szerepet játszottak a ruandai etnikai identitások meghatározásában, de a vallás önmagában nem volt kiemelkedő identitási tényező. Az egyik keresztény egyházból a másikba való áttérés viszonylag gyakori és egyszerű eljárás volt, és sokan vallásilag vegyes családban éltek, emellett voltak és vannak olyanok is, akik az ősi animista, más megfogalmazás szerint pogány vallásokat követik. Más kontextusokban történt népirtásokkal ellentétben a ruandai tutszikat soha nem zaklatták vallási meggyőződésük, gyakorlataik vagy hátterük miatt, és nem is izolálták őket hitetlenként.
A politikatudományban a valláshoz való második hozzáállás második leggyakoribb formája, amelyik a vallási csoportokat érdekcsoportként kezeli, hasonlóan a szakszervezetekhez vagy a női egyesületetekhez, amelyekben hasonló gondolkodású emberek fognak össze, hogy növeljék politikai súlyukat. Ez a megközelítés szűken definiálja a politikát, nevezetesen mint a hatalomért folytatott küzdelmet, és a vallási csoportoknak annyiban tulajdonít politikai jelentőséget, amennyiben képesek befolyásolni az állami tisztségviselők véleményét és döntéseit, vagy valamennyire meghatározni az állami és a közintézmények működését.
A ruandai vallási közösségek egyértelműen érdekcsoportként működtek. Az egyházi vezetők kiemelkedő közszereplők voltak, akik jelentős befolyással rendelkeztek a politikai életben, országos és helyi a helyi szinten egyaránt. A katolikus, anglikán, presbiteriánus és baptista egyházak vezetői gyakorlatilag mind Habyarimana elnök és kormánya közeli munkatársai voltak. A helyi lelkészek és papok pedig gyakran szoros kapcsolatban álltak a község vagy város polgármesterével, önkormányzati képviselőkkel. Az egyházak hosszú időn át egyértelműen fontos szerepet játszottak a rezsim támogatásának megszervezésében és legitimitásának növelésében.
Egyik eset kiindulási helyszíne szintén a gyülekezet, amelyik, láthatólag sem érintettséget nem adott, sem integrációra nem volt képes. Ebben Josue Kayijaho, egy emberi jogi szervezetben munkálkodó tutszi orvos, aki a népírtás idején miniszteri tisztséget viselő Eliezer Niyitegekával együtt járt iskolába, emellett pedig egy adventista közösség tagjai voltak. Előbbi a következőket mondta a helyzetről: „Ő nem jó ember, soha nem is volt az. Mindketten hetednapi adventisták voltunk. A falunkban szinte mindenki az volt. Eliezer szokta vezetni az éneklést a templomban. 1973-ban vele jártam iskolába, amikor a Habyarimana-puccs történt, és több ezer tutszit mészároltak le. Később kiderült, hogy ő is a mészárlások szervezői között volt, és gyilkolásra biztatta az embereket. Burundiba menekültem, mert elviselhetetlen volt a helyzet. 1992 augusztusában a gyilkosságok átterjedtek Niyitegeka szülőföldjére is, és több százan haltak meg, ekkor mint régi iskolatársat, mint gyülekezeti tagot „felhívtam, hogy megkérdezzem, mit tehetnénk együtt ezeknek a mészárlásoknak a megállítására. Jeleztem, hogy „a kibuye-i vezetők kértek arra, hogy hívjalak fel, hiszen az MDR (Mouvement Démocratique Républicain – Köztársasági Demokrata Mozgalom, egy jelentős politikai párt Ruandában, amelyiknek kulcsszerepe volt az ország függetlenné válásában) vezetője vagy, és régtől ismerlek. Kérdésemre nem választolt. Újra feltettem a kérdést. Ekkor sem mondott semmit, és akkor megértettem, hogy ő is támogatja, vagy éppen részt is vesz a mészárlásokban,” – mondta Dr. Kayijaho. Niyitegeka valóban bejárta Kibuye tartományt, és a békemegállapodás ellen uszította a lakosságot. Amikor híre ment, hogy az elnök repülőgépét lelőtték, a szélsőségesek azonnal az RPF-et okolták. Kigaliban szinte azonnal meggyilkolták a békeszerződést támogató hutukat. Amikor már belső ellenzék sem volt, akadály nélkül mészárolhatták a tutszikat.
„Eliezer gyilkolásra buzdította az embereket. Nyíltan nem mondhatta ki, csak annyit, hogy nagyon jó ’munkát’ végeznek, vagy hogy ’lássanak munkához’. Egy ilyen üzenet egyértelműen a tutszik meggyilkolását jelentette. Nagyon jó viszonyban volt néhány olyan polgármesterrel, akiknek a területén sok embert megöltek. Nyíltan dicsérte őket a ’munkájukért’ – mondta a már többször idézett Augustin Karara, Kibuye város hutu polgármestere. Egyes községekben voltak olyan MDR-párti vezetők, akik nem álltak az ő oldalán. Azt mondta az embereknek, hogy velük is le kell számolni, ugyanúgy, ahogyan valamennyi tutszi-szimpatizánssal. A parasztokat arra buzdították, hogy ’tisztítsák meg a bozótot’, és azok tisztában voltak azzal, hogy ez mit jelent, vagyis hogy meg kell ölniük a tutszikat. Máskor azt mondták az embereknek, hogy ’takarítsák ki a házuk környékét’, ez felhívás volt szomszédjaik lemészárlására.” A hírhedt RTLM (Radio Télévision Libre des Mille Collines) rádió, 1994. április 6-án, miután közölte a hírt, hogy lelőtték az elnök repülőgépét, arra szólította fel a hutukat, hogy „lássanak munkához”.
A ruandai tutszi kisebbség nagyjából kétharmada pusztult el. Becslések szerint mintegy 200 000 ember vett részt a népirtás végrehajtásában, aminek a tutszi többségű Ruandai Hazafias Front (RPF) erőinek győzelme vetett véget. Az áldozatok között mérsékelt hutuk és a twa törzshöz tartozó személyek is voltak. Mint minden népirtás során, ezúttal is voltak, akik saját életük kockáztatásával mentették halálos veszélyben levő embertársaikat. A tuszi nők elleni nemi erőszak szisztematikus volt.
Az 1959-es hutu parasztfelkelés következménye lett, hogy a belgák a hatalmat fokozatosan a hutu többségnek adták, és a függetlenség idejére (1962), illetve azt követően a tutszik nemcsak létszámbeli kisebbségben voltak, hanem több területen hátrányos helyzetbe kerültek, a stratégiai ágazatokban bevezetett etnikai kvóták miatt. 1990. október 1-jén a tutszik vezette RPF Ugandából támadást indított Ruanda ellen, ezzel elindítva a közel három évig tartó polgárháborút. Ezek a támadások több ezer ruandai lakost kényszerítettek menekülésre, és a bizonytalanság, a gyűlölelt, a félelem légkörének általánossá válását eredményezte. A kormány minden tutszit az állam ellenségeként kezelt, a mérsékelt hutukat árulóknak bélyegezte. A fennálló etnikai rétegződés megerősödött, és minden állami fórum nyiltan terjesztette a hutu ideológiát. Aztán 1994. április 6-án, az említett eseményt követően, elszabadultak az indulatok.
Összefoglalás
Mozaikok
Nem érzünk semmiféle kényszert egy átfogó összefoglaló megírására, arra pedig végképp nem, hogy tanulságokat megfogalmazzunk. Ehelyett a poszt végén azoktól a szerzőktől, illetve azokból a tanulmányokból idézünk, akikkel/amikkel valamilyen szinten kapcsolatba kerültünk vagy foglalkoztunk.
„A temérdek kísérletből levonható egy fontos következtetés: az olyan helyzet, amely az emberekben a névtelenség érzetét kelti, vagyis amikor úgy érzik, senki sem tudja meg, vagy senkit sem érdekel, hogy valójában kik ők, legalábbis arctalanok maradhatnak a tömegben, és mindez jelentősen mérsékli a személyes számonkérhetőség érzetét, – támogatja az agresszív cselekedeteket… Ennek a transzformációnak két fő következménye van: a) a személy társadalmi felelősségérzete meggyengül (senki sem tudja, ki vagyok, és minden bizonnyal ez senkit nem is érdekel); illetve b) a saját cselekedetei iránti egyéni felelősség csökkenése (a kollektív agresszióban eltűnik a sajátja). Az első gyengíti a társadalmi kontrol hatását, azáltal, hogy elősegíti az anonimitást. A második következménye pedig az önkontroll gyengülése, ami az integritás elvesztésével és a tudatállapotot megváltozásával jár. Olyan ez, mintha valaki alkohol vagy drogok befolyása alatt cselekedne. Hasonló következményekkel jár, ha valaki erős érzelmek hatása alá kerül, vagy részt vesz zajos, tömeges akcióban. Elmerül a pillanatnyi tevékenységben, a múltat és a jövőt teljesen kikapcsolja, és mindeközben a felelősséget is teljesen eltolja magától.” Philip Zimbardo
„A nemzeti médiapropaganda (a kormányok bűnsegédletével) ’ellenségképet’ teremt, ami aztán katonákat és a civileket egyaránt arra ösztönöz, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül gyűlöljenek mindenkit, aki az ‘ellenség’ kategóriájába sorolható. […] Hasonlóképpen el lehet hitetni a sebezhetőséget, a kiszolgáltatottságot, illetve lehet ezekkel hiszterizálni a lakosságot, aki a következő fázisban már el is képzeli azt, hogy milyen lenne az élet az ellenség uralma alatt. A félelem az emberekben gyűlöletté alakul, és a fenyegetettség csökkentése érdekében hajlandóak vállalni az ellenség elpusztítását. Mi több, az ellenségre megelőző csapást mérhető, hogy megszűnjön a fenyegetés. Az ellenségkép, huzamos indoktrinációval, közmegegyezésen alapuló társadalmi paranoiát vált ki, amelynek a középpontjában az asszonyokat, gyerekeket, otthonokat, a nemzet életmódját és Istenét veszélyeztető ellenség áll, amely az emberek alapvető meggyőződését és értékeit pusztulással fenyegeti. Az efféle propaganda széles körben elterjedt, mondhatni kisebb-nagyobb léptékben, de az egész világon gyakorolják.” Philip Zimbardo
A társadalomfilozófus Sam Keen leírja, hogy miként hozza létre ezt az ellenségképet minden nemzeti propaganda, olyan időben, amikor éppen egy háború felé tart, és feltárja ezeknek az „ellenségképeknek” az emberi pszichére gyakorolt átalakító erejét. Hivatalosan a fenyegetés felszámolásáról beszélnek, de ez rendszerint utólagos, a külvilágnak szánt elterelő magyarázat, és egyáltalán nem arról van szó, hogy az okozandó kár kritikus elemzéséből indul ki. Ugyanakkor megállapítja, hogy az emberben kifejlődő gonoszság gyökere nem az ember állati természetében keresendő, nem is a területi agresszió házatáján, de nem is velünk született önzés, hanem az a szükségletünk, hogy magunknak önbecsülést szerezzünk, kivívjuk a többiek tiszteletét, megcáfoljuk törékenységünket vagyis tagadjuk múlandóságunkat, és hősi önképet alakítsunk ki magunkról. A legjobb iránti vágyunk a legrosszabb következményekkel jár.
Egy klasszikus kísérletben Muzafer Sherif szociálpszichológus gondosan kiválasztott egy csoport jól beilleszkedett, középosztálybeli amerikai fiút egy nyári táborba, és véletlenszerűen két csoportra osztotta őket, amelyek ezután sportmérkőzéseken versenyeztek egymással, illetve irodalmi alkotásokban mérték össze tudásukat. Napok alatt a csoportok tagjai bántalmazni kezdték egymást, botokkal, ütőkkel támadtak egymásra, pl. zokniba rejtett kövekkel dobálóztak, arra kényszerítve a kísérletvezetőket, hogy a fiúk biztonsága érdekében közbeavatkozzanak. Muzafer Sherif viszont azt a következtetést vonta le, több más megfigyelése nyomán, hogy a másik csoport iránti gyűlölet és egyáltalán az előítéletek, a szűkös erőforrások miatti feszültségből vagy fenyegetésből származik. Ami alulreprezentált vagy hiányzik a csoport számára (versenyek során a vesztes ezt élte meg), az hiányozni fog valamennyi tagjának is, ez a hiány hatalmas erővel ragadja meg a fantáziáját, hiszen betöltetlen, és egyre nagyobb teret nyer a félelme, hogy a többiek (a másik csoport tagjai) végleg megfoszthatják attól, ami elérhető lenne számára is, illetve soha nem lehet az övé, pedig neki is járna.
Jonathan Haidt szerint az emberi elme szerkezete olyan időszakban formálódott ki, amikor az emberek törzsi csoportokban éltek, és gyakoriak voltak az összetűzések. Ennek következtében az emberek (az emberi elme) ma is könnyen felosztják a világot „mi” és „ők” kategóriákra, még triviális vagy önkényes kritériumok alapján is, ahogy Henri Tajfel pszichológiai kísérletei is bizonyították. Az identitáspolitika sok formát ölthet. Lehet olyan, amilyent Martin Luther King Jr. illetve Pauli Murray esetében láthattunk, ami az emberi sorsközösség identitáspolitikájának nevezhető, mert gyakorlói humanizálják ellenfeleiket és az emberségükre apellálnak, miközben céljaikat igyekeznek elérni. A másik módszert egy beduin közmondás illusztrálja: „Én a testvéreim ellen. Én és a testvéreim az unokatestvéreim ellen. Én, a testvéreim és az unokatestvéreim a világ ellen.” Ezt a módszert a szélsőjobb és a szélsőbal egyaránt alkalmazza mindmáig.
A hivatkozott kutatás 1982-ben zajlott, amikor Henry Tajfel két véletlenszerű csoportra osztotta a kísérletben résztvevőket. Egy idő után megfigyelte, hogy a véletlenszerű tagokból álló csoportok tagjai elkezdtek egyfajta közösséget formálni, identitást építeni, és a résztvevők adott esetben konkrét előnyben részesítették saját csoportjuk tagjait a másik csoport tagjaival szemben. Ráadásul döntésüket a másik csoport erkölcstelenségével, vagy rossz jellemével igazolták, vagyis a tagok iránti kölcsönös bizalmatlanságot, adott esetben ellenszenvet racionalizálták. Méghozzá a legszerencsétlenebb módon, erkölcsi minősítéssel. Kísérleteinek általános tanulsága, hogy a csoportszintű folyamatok nem az egyénekben lejátszódó érzések összegzése, hanem a következmények nyomán attól minőségileg (pozitív vagy negatív irányban) eltér, ennélfogva a tulajdonképpen csoportokból szerveződő emberi világban mindig lesz némi bizonytalanság.
Tajfel szerint ahhoz a csoporthoz ragaszkodunk, amelyik megteremti és fenntartja azt a meggyőződésünket, hogy jó és értékes emberek vagyunk. Azonban ha valamelyik csoport az erőforrásokat korlátozottnak érzékeli, olyankor a vele versenyben levőket nem alkalmatlansággal vádolja, sőt, éberségre ösztönzi saját tagjait, hogy ne becsüljék alá az ellenfél képességeiket. Ha tehát a korábban domináns csoport státusza csökkenését, vagy versenyhátrányt érzékel, függetlenül attól hogy ez valós vagy félelmi, és ha ezzel együtt a társadalmi összeomlás lehetővé teszi a neheztelés erőszakos kifejezését (Runciman), vagy ha az éppen zajló társadalmi változások fokozott szorongást keltenek (Dépret, Fiske), – a sikeres kisebbség könnyen bűnbakká válik a „társadalmi ok-okozati összefüggés” (Tajfel) törvénye szerint.
Általánosságban elmondható, hogy erkölcsi színezetű kulturális intézményeink – vallás, etnikai identitás, csapat – a legjobb viselkedésünk felé terelnek bennünket, amikor önállóan és egyénileg kell állást foglaljunk, illetve mások potenciális tragédiájával szembesülünk. Vagyis az Én kontra Mi helyzetben csökkentik az önzési késztetéseket. De a legrosszabb viselkedésünk felé taszítanak minket, amikor Ők-kel, az emberekkel, az ő erkölcsi nézeteikkel szembesülünk.” (Robert M. Sapolsky) Mérgező család vagy iskolai zaklatás, hadsereg, szekta vagy destruktív munkaközösség – azok közül, akik erőszakos környezetbe kerülnek, sokan nem azért kezdenek el szörnyű dolgokat tenni, mert természetüknél fogva szadisták. Hipnotizálja őket a felsőbbrendűnek gondolt tömeg hatalmi aurája, csatlakoznak a többséghez (amely természetesen nem tévedhet), hisznek a szörnyű tetteket meghamisító, igazoló szlogenekben…
Susan Fiske, a Princetoni Egyetem kutatója, 1500 különálló tényezőt tárt fel, amelyek megerősítik a szituációs változók stabil és megbízható hatását az egyén viselkedésére. „A szociálpszichológiai adatok egyértelműen rámutatnak a társadalmi kontextus hatalmára, más szóval az interperszonális helyzet hatalmára. Az elmúlt száz év során végzett számos kutatásnak köszönhetően a szociálpszichológia elegendő adatot gyűjtött arról, hogy megértsük azt a régóta kutatott titkot, hogy az emberek hogyan hatnak egymásra, jó vagy rossz értelemben.”
Agyi vizsgálatok segítségével például kimutatta, hogy a kiemelkedő teljesítményű emberek agya a szegény emberekről készült képeket úgy dolgozza fel, mintha azok nem emberek, hanem tárgyak lennének. Továbbá hogy az emberek figyelme követi a meglevő hierarchikus viszonyt. A titkárnők többet tudnak a főnökeikről, mint fordítva, a posztgraduális hallgatók többet tudnak a témavezetőikről, mint amaz róluk. Mert az emberek azokra figyelnek, akik befolyásolják a sorsukat. Annak érdekében, hogy előre megjósolják és esetleg befolyásolják a velük történteket, az emberek információkat gyűjtenek a hatalommal rendelkezőkről. Ennek eredményeként, és meglepő módon, a hatalommal nem rendelkező egyének nagyobb valószínűséggel alakítanak ki összetett, sztereotípiáktól mentes benyomásokat [ld. józan paraszti ész]. Ezzel szemben a hatalommal rendelkező egyének kevesebb figyelmet fordítanak másokra, és ennek következtében hajlamosabbak a sztereotipizálásra. Furcsa, de a sztereotipizálás és a hatalom kölcsönösen erősítik egymást, ráadásul az előbbi az utóbbinak egyik mesterfogása.
„Egy 125 gyilkosságért elítélt kanadai alanyból álló mintában 27% kapott pszichopata minősítést a standard skála ajánlott küszöbértéke szerint. Ugyanakkor egy széles körű, rétegezett, 496 angol és walesi fogvatartottból álló mintában, akik erőszakos és nem erőszakos bűncselekmények miatt kerültek börtönbe, a férfiaknak 7,7%-a, a nőknek pedig 1,9%-a érte el a pszichopátia standard küszöbértékét, és az összes fogvatartott körében nem volt összefüggés a pszichopátia és bármely konkrét bűncselekménytípus között; a pszichopátia-pontszámok nem kapcsolódtak kifejezetten az erőszakos bűncselekményekhez. Egy 416 német fogvatartottat vizsgáló tanulmányban a résztvevők 7%-át sorolták a pszichopata kategóriába; az erőszakos bűncselekmények miatt elítélt 217 személy közül mindössze 8,8%-ot soroltak a pszichopata kategóriába. Egy 351 iráni fogvatartottból álló rétegzett mintában az erőszakos bűncselekményeket elkövetők mindössze 12%-a felelt meg a pszichopátia szokásos kritériumainak; a más típusú bűncselekményekért elítéltek körében a pszichopáták aránya ugyanannyi vagy magasabb volt. Tekintettel arra, hogy a pszichopátia előfordulási gyakoriságát az általános népességben (nagy bizonytalansággal) 1% alattira becsülik, egyértelmű, hogy a pszichopaták az arányuknál jóval több erőszakos bűncselekményt követnek el, de a bűncselekmények többségét nem pszichopaták követik el.” (Markku Eronen). A legszégyenletesebb kegyetlenségeket nem a gyilkos mániákusok követik el, hanem a hétköznapi emberek, úgy amint ezt a fenti eseményekkel kapcsolatban is többen megállapítják.
Általában egoista és illuzórikus elképzelések mögé bújunk, miszerint mi nem olyanok vagyunk, mint a többiek. Ez a pszichológiai pajzs lehetővé teszi számunkra, hogy elhiggyük, hogy bármely, az erényességet értékelő tesztben az eredményeink átlag felettiek lennének. A „jó – gonosz” dichotómia pedig mentesíti a „jó embereket” a felelősség alól. Ők megengedhetik maguknak, hogy ne is gondoljanak arra, hogy ők is hozzájárulhatnak olyan körülmények kialakulásához vagy fennmaradásához, amelyek jogsértésekhez, bűncselekményekhez, vandalizmushoz, megalázáshoz, megfélemlítéshez, nemi erőszakhoz, kínzáshoz, terrorhoz és erőszakhoz vezetnek. Ismert szlogenjük: „Sajnos így működik a világ, de nekem nincs részem benne. A fenálló rendet nem lehet megváltoztatni, legalábbis én nem tehetek semmit.”
Egy japán tábornok visszaemlékezése szerint, katonái bűntudat nélkül öltek civileket a második világháború idején Kínában, „mert úgy kezeltük őket, mint tárgyakat, és nem úgy, mint olyan embereket, akik ugyanolyanok, mint mi magunk”. Nyilvánvalóan ez érvényesült az 1937-es nankingi mészárlás során is.
A milai (Songmi) mészárlás, aminek során amerikai katonák többszáz vietnami civil lakost öltek meg, szintén a dehumanizáció eredménye volt. Az amerikaiak minden ázsiai lakost megvetően „vágott szeműnek” neveztek. Az iraki háború alatt a „habib” és a „hadzsi” megnevezések töltötték be ugyanazt a szerepet. „Egyszerűen megpróbálsz nem gondolni arra, hogy ők is emberek, és ellenségként kezeled őket,” – fogalmazott egyik amerikai katona, aki nem volt hajlandó visszatérni a háborúba, mert undorítónak találta a társai viselkedését.
Zimbardo idézett könyvének, A Lucifer-hatásnak fő tézisét kissé sarkítottan, de világosan fogalmazza meg Alison Des Forges, a Human Rights Watch munkatársa, aki számos ilyen barbár bűncselekményt vizsgált. „Ez ilyen viselkedés (amerikai katonák Irakban) mindannyiunkban ott rejlik a felszín alatt. A népirtás egyszerűsített leírásai távolságot teremtenek köztünk és az elkövetők között. Ebben az olvasatban ők annyira gonoszak, amilyet soha nem tudnánk elképzelni, azt meg végképp nem, hogy mi ahhoz hasonlót cselekedjünk. De ha figyelembe vesszük azt a szörnyű nyomást, amely alatt az embereknek alkalomadtán működniük kellett, akkor elgondolkozunk a kérdésen, és visszaállítjuk a tettesek emberségét, ami más értelemben válik riasztóvá. Kénytelen vagy szembenézni a helyzettel, és azt kérdezni magadtól: „Mit tettem volna én?” Néha a válasz nem túl biztató.” Egyébként ezzel az „örök” kérdéssel szembesít Szabó István filmje, a Mephisto is.
Zimbardo könyvének egyik sugalmazott üzenete az, hogy önmagunkról való ismereteink általában nagyon korlátozott tapasztalatokon alapulnak, amelyeket ismerős helyzetekben szereztünk, biztonságos, védett körülmények között, ahol vannak bizonyos szabályok. Iskolába járunk, dolgozunk, buliba megyünk, nyaralunk, fizetjük a számlákat és az adókat – nap mint nap, évről évre. De mi történik, ha egy teljesen új és ismeretlen helyzetbe kerülünk, ahol korábbi védettségünk megszünik, begyakorolt szokásaink haszontalanná válnak? Például, amikor új munkába állunk, első randira megyünk egy idegennel, akit egy társkereső oldalon ismerkedtünk meg, belépünk egy szervezetbe, letartóztatnak minket, bevonulunk a hadseregbe, csatlakozunk egy szektához, vagy önként részt veszünk egy kísérletben. Amikor a játékszabályok megváltoznak, a régi szokások cserbenhagynak, és ismeretlen, rendkívüli válaszokat adunk a kihívásokra.
„Ha kedvező környezetbe kerülünk, amely ösztönzi a jóságot és az emberséget, a legtöbbünk jól és emberségesen fog viselkedni. De ennek az ellenkezője is igaz: a kutyakörülmények láncos kutyákká tesznek minket. A helyzet és a rendszer sokkal nagyobb hatással van ránk, mint gondolnánk, és képesek elnyomni velünk született tulajdonságainkat.” Nem csak a gonoszság, hanem a jóság is banális. A hősök is egyszerű emberek, ezért mi is hősökké válhatunk.
Zimbardo egyik kritikusának, Ben Bloomnak a véleménye viszont az, hogy sokan közülünk infantilis módon hinni akarunk abban, hogy sok szégyenletes cselekedetünknek van mentsége. Zimbardo is, akárcsak Milgram, tudományos apparátussal, de inkább csak tudományos stílusban próbál hihetővé tenni egy mesét, amelyben a számukra ellenszenves tettek személyesek bűnöknek minősülnek, míg minden másról a körülmények tehetnek. Zimbardo például azt a véleményt erőlteti, hogy a szörnyűségek elkövetői nem „rossz almák”, hanem „rossz hordóban” vannak, mindeközben azt sugallja, hogy „minden cselekedet, amelyet ember valaha elkövetett, legyen az akármilyen szörnyű is, bármelyikünk számára lehetséges – ha a körülményeink úgy alakulnak.”
After the Genocide in Rwanda
Testimonies of Violence, Change and Reconciliation
Edited by Hannah Grayson, Nicki Hitchcott, Laura Blackie and Stephen Joseph
Church and genocid in Rwanda
Timothy Longman
Genocide
New Perspectives on its Causes, Courses, and Consequences
Edited by Uğur Ümit Üngör
Rwanda Genocide Stories Nicki Hitchcott Fiction After 1994
The Complexity of Evil
Perpetration and Genocide
Timothy Williams
Une saison de machettes
Jean Hatzfeld
Chris McGreal több írása a theguardian.com-on
The Lucifer Effect
Philip G. Zimbardo