Poszttraumás növekedés

3. rész

A poszttraumás növekedés fogalmi és módszertani problémái

„Talán mindannyian abban a hiszemben éljük le az életünket, hogy alapvetően igazunk van. Mindenben és mindenkor. Hogy politikai nézetünk tényszerű, vallási meggyőződésünk üdvözítő, intellektuális képességünk átlagfeletti, emlékezetünk csalhatatlan, erkölcsi világlátásunk helytálló, hogy képesek vagyunk megítélni embertársaink életvitelét, és hogy világosan el tudjuk választani a valóságot a képzelettől. Bármilyen abszurdnak hangzik, de kimondatlan, mély meggyőződésünk, hogy végig közel állunk a mindentudáshoz.” (Kathryn Schulz írónő nyomán)

Értékelési és mérési nehézségek

A poszttraumás növekedés elméletében végig jelen van egy előrejelző komponens, ez azonban nem rendkívüli, minden pszichológiai elgondolás szerves része, amennyiben nem kíván pusztán leíró feladatkörben maradni, és kitekintéssel van a támogató terápiás feladatokra. Ezen túl jelen lehet egy imponáló elvárás is, hogy adjon intuitív választ sürgető kérdésekre, de ez már – bizonyos megszorításokkal – ahhoz hasonlatos, mint a jövő szeptember időjárására vonatkozóan igény, meghatárotózott földrajzi területre, egy professzionális, dedikált intézménytől. A tegnapi zivatar oka, menete, kellő szaktudással és a megfelelő eszközökkel pontosan értelmezhető, egy távolabbra vonatkozó előrejelzés viszont egészen más eset, jóllehet ugyanazokból a készségekből építkezik, mint a megtörtént magyarázata. Ugyanis olyan emberi tulajdonságokat igényel, amik kívül esnek a szakmai kompetenciákon. Ezért a feladat nem könnyebb, nem is nehezebb; egyszerűen más. Így olvassuk a poszttraumás növekedés elméletét felvezető és kísérő elgondolásokat, kísérleteket, amik szándékolt vagy tulajdonított prognózisainak is részét képezik. A kérdés összetettsége miatt szakszerű meglátásaik különösen értékesek, ami nem jelenti azt, hogy pontos választ adnak akárcsak egyetlen kapcsolatos kérdésre, de a kibomló tartalom tekintélyes számú kreatív ötlettel szolgál.

Az elmélet hatékonyságának vizsgálatakor értelemszerűen a traumát követő pozitív változások mikéntjére kérdezünk, vagyis hogy az átalakult életfelfogás milyen mértékben szubjektív, önáltató, fájdalomtompító önértelmezés, illetve mennyiben köthető valós, objektív kognitív vagy idegrendszeri folyamatokhoz. Vagy az ismertebb szakmai véleményeket használva, mennyiben észlelt vagy tényleges, önáltató vagy konstruktív, mágikus vagy reális, önvigasztaló vagy hiteles, megalapozatlan vagy kézzelfogható. Utóbbiak gyakorlatilag azt jelentik, hogy az egyén nem csupán deklarálja az adaptív változását, hanem hatékony és következetes cselekvéssel igazolja környezete számára a szemléletmódjában, az élethez és embertársaihoz való viszonyában zajló mélyreható átalakulásokat. Ennek nem mond ellent, csak kiegészíti a széles körben elfogadott megállapítás, hogy a kiegyensúlyozott mentális működés egyik forrása az egyén szerény mértékű illuzórikus elemekkel feljavított önképe (kognitív adaptáció elmélete; Taylor és Brown: reális és irreális illúziók). Szociális interakciói azt az engedélyt is elárulják, hogy mások korrigálhatják az önmagáról alkotott képét, amelynek bizonyos részeit egyébként is csak „kötődési személyek” (Bowlby) festhetnek meg. A „korrekció” az ideális megoldás lenne, ami a személyiség egészséges fejlődése szempontjából kívánatos. A valóságban a törekvések változó tartományt alkotnak egy mezőben, aminek két ellentétes szélén a teljes visszautasításra, illetve a totális meghatározásra vonatkozó törekvések találhatók.

Az eredeti kérdés azért különösen nehéz, mert a poszttraumás növekedésre vonatkozó megállapítások rendszerint önbevallásos teszteken, visszatekintő beszámoklókon alapulnak. Nem a módszer érzékenysége a gond, inkább az, hogy az esemény, illetve a róla való beszámoló két különböző integrációs és értelmezési szinthez tartozik, és rendszerint ez is a valós helyzet, jóllehet megjelenésükben elhanyagolható távolságkülönbséggel mutatkoznak (ld. kettős reprezentáció elmélete). Egyik maga a szilaj valóság, a másik egy beszámoló, amit számtalan igazoló és önigazoló vágy vezérelhet, nem beszélve a valóság és a beszéd (táj és térkép, pipa és festménye) különbségéről. Ellentéte lenne Ingeborg Bachmann osztrák írónő mondata (Malina c. regényéből): „Megégett kezemmel írok a tűz természetéről.” (Ered.: „Avec ma main brûlée, j’écris sur la nature du feu.” A kép később visszatér: az elbeszélő attól tart, hogy tűz emészti a papírt, amire lángoló gondolatait írja. A motívumot először Flaubert használta, innen a francia szöveg egy német regényben: „Megégetett kezemmel jogom van írni a tűz természetéről…”. ).

A lehetséges változásokat a szakma is javarészt kérdőívekkel méri, esetleg retrospektív módszerekkel, ritkán longitudinális vizsgálatokkal. De ha lenne is valami tökéletes eljárás, ami pontosan kimutatna minden szemléletbeli illetve személyiségi elmozdulást, a szubjektív megítélés, illetőleg annak kockázata vagy gyanúja az esetben is fennállna, és a veszteség-nyereség egyensúlyát sem tudhatnánk. A nettó növekedés mibenlétével kapcsolatos vita tehát ezzel egyáltalán nem jutna nyugvópontra, nem beszélve arról, hogy a vizsgálatokban résztvevők gyakran olyan összetett növekedési élményekről számoltak be, amelyeket a kérdőívekkel nem könnyű mérni. A beszámolók, felmérések, viselkedési változók azonban „nyomra vezethetnek”, de nem mindenki elégedett ezzel az eredménnyel. Egyes szerzők részben, mások teljes mértékben kétségbevonják a PTGI eredményeit, ezzel együtt az egész PTG-teóriát. Nem kifejezetten a lehetőségszerűen végbemenő változásokat vitatják, hanem azt ahogy az említett elmélet (vagy annak valamely értelmezése) beszél róla. Úgy érvelnek, hogy a kérdőív tulajdonképpen a növekedésről alkotott percepciókat méri, de nem a tényleges vagy valós növekedést. Ezen felül eltérő eredmények születtek a PTGI faktor-szerkezetét illetően, amire az volt a javaslat, hogy a kérdőíves méréseket kvalitatív vizsgálatokkal kell kiegészíteni, amik korrigálják a bevallások szubjektív torzításait, és együtt értékes információkkal szolgálhatnak a poszttraumás növekedés általános koncepciójának alátámasztására. Tulajdonképpen ezek a vizsgálatok ma is zajlanak, a kutatásnak pedig nem lesz vége míg lesz ember a világon. Hiszen egyetlen projektbe vonva, meglehetősen összehangoltan, vagyis egyre inkább úgy, ráadásul az egész emberiség részt vesz benne, mindenki, egészen kis kortól…, és ezt életnek nevezzük.

A poszttraumás személyiségváltozás összetett és sokrétű folyamat, mechanizmusainak elemzése, szabályszerűségeinek feltárása, valamint a személyiség adaptációját befolyásoló tényezők vizsgálata nem egyszerű, mert az érintettek különböző formában élik át és fejezik ki. Az önbevallások egy másik problémát jelentenek. Gyakorlatilag nincs mód arra, hogy megtudjuk, valaki valóban megváltozott-e egy traumát követően, vagy csupán egy olyan meggyőződésről van szó, amely segít neki megbirkózni a helyzettel. Szó volt már a „háromféle PTG”-ről (észlelt, valódi és illuzórikus), arról is, hogy mérések szerint a PTGI öt tényezője szorosan összefügg egymással, ami felveti a kérdést, hogy a skála valóban különálló dolgokat mér-e. Ezen kívül sok más tényező is döntő lehet, például az időzítés. Kutatások kimutatták, hogy egyes résztvevők a traumás élményüket követő néhány hét után jelentettek növekedést, míg mások csak csak több évvel a trauma után tudtak beszámolni pozitív változásról. Mindezeket természetesen alaposabban kifejtjük.

Az önbevallás kiválóan alkalmas változás kifejezésére, de ennél közelebbi meghatározás szándéka esetén illő az óvatosság. Természetesen széles körben elfogadott, tesztelt módszerekről van szó, de dolgozhatunk validált kérdőívvel, ha magának a „növekedésnek” a modellje nem egyértelmű. Elképzelhető például, hogy valakinek egy trauma után látványosan kibővül a kapcsolatrendszere, megnő aktív részvétele különböző közösségekben, intenzívebben keresi mások társaságát – azaz a Poszttraumás Növekedés Kérdőív (Posttraumatic Growth Inventory; PTGI) „másokhoz való kapcsolódás” dimenzióján jelentős növekedést mutat. Azonban szociális kapcsolatrendszerének bővülése önmagában még nem árulja el, hol tart a történtek érzelmi és kognitív feldolgozásában, a mélypont személyes integrációjában. Az is lehet, hogy a folyamatos kapcsolati aktivitás éppen menekülés a kérdések elől – a történtekkel, önmagával való szembenézés elkerülésének egyik módja. Amúgy és alapesetben mindannyian egyfajta magyarázat-gyártó rendszerek vagyunk, akik ontják az értelmezéseket saját cselekedeteinkre, és ezekben szétválaszthatatlan egységben van a konfabuláció, a retrospektív önigazolás, illetve pszichológiai telitalálat.
Erre természetesen az a válasz, hogy nem elegendő egyetlen tulajdonságra összpontosítani. Figyelembe kell venni a változás árát, más személyiségterületekre gyakorolt következményeit, a gyarapodás tartósságát, az illető tényleges életvezetésében betöltött szerepét, valamint azt is, hogy a személy szubjektív beszámolója mennyiben egyezik viselkedésének és kapcsolatainak valóságos alakulásával. De amikor valaki évekkel egy súlyos veszteség, baleset vagy katasztrófa után azt mondja, hogy erősebbnek érzi magát, vagy hogy jobban értékeli az életet, közelebb került másokhoz, illetve új lehetőségeket fedezett fel az életében, erőteljesebben érzi Isten jelenlétét, – nem könnyű eldönteni, vajon tényleges pszichés, illetve spirituális megerősödésről van-e szó, vagy arról a tudatos vagy szándékolatlan igyekezetről, ahogyan utólag értelmet próbál adni a veszteségeinek és a szenvedéseinek, netán önbiztatásról, az elméletileg ismert növekedés jelentkezésének önáltató igazolásáról, vagy a megtörténtek hatásának bagatellizálásáról.

Szerencsés kimenetel esetén a traumát követő pozitív változások valóban magukban hordozhatják az élet nagyobb megbecsülését, a hála erősebb érzését, a saját valódi értékekkel való szorosabb kapcsolatot, az autentikusság érzését, vagy a más emberekkel való együttlét mély örömét, a tiszta, emelkedett és ítélkezésmentes spiritualitást, de mindezeknek igazolása több ok miatt is nehézkes. Egyelőre hagyjuk nyitva azt a kérdést, hogy szükség van-e egyáltalán valamiféle külső igazolásra, „le kell-e papírozni” a növekedést, de ismételjük, hogy a szerzők nem támogatják az elméletnek azt a „one way” értelmezését, amit motivációs trénerek előszeretetettel népszerűsítenek. Ne értsük félre, nem úgymond tévedésben vannak, egyszerűen esetükben más a felhasználási mód, de a megértés szintjén ez félreértésekhez vezet. Alapvető fontosságú megérteni, hogy a PTG nem a szorongás hiánya, sem a negatív élmények egyszerű átértelmezése, még kevésbé puszta átfogalmazása, mégcsak nem is nettó pozitív változás, de igenis túlléphet a kizárólagos patológiai fókuszon, lehet paradigmaváltás az emberi reakciók megértésében, és bizonyos olvasatban azt az élményt írja le, amelyeket egy rendkívül kihívásokkal teli, stresszes és gyakran traumás élethelyzettel való küzdelem során megél.

Nagyon fontos leszögezni, hogy az egészséges, tehát tudatos önvizsgálati többlet, ami kétségtelenül megjelenik egy kihívásos életszakaszban, mindenképpen értékes a teljes élet szempontjából, bármi is a környezetének végső benyomása, akármit él meg az illető, illetve bármit mutatnak a mérőeszközök. Ebben az értelemben a növekedés nem egyszerűen többlet valamiből, nem is a jobb közérzet, hanem valami viszonyélmény. Furcsán, de szemléletesen megfogalmazva: „Ahhoz képest, hogy mennyi negatívumot érezhetnék…” Nem azt jelenti, hogy valaki egyetlen tulajdonsága látványosan – vagy legalábbis észrevehetően, mérhetően – az általános normák szerint pozitív irányba változik. Nem több kapcsolatot jelent, nem több önbizalmat, nem több optimizmust. Valami egészen mást, ami nem kevesebb és nem is több: azt, hogy az ember mélyebb együttérzésre és kölcsönösségre vált képessé. Emlékeztetünk, hogy ez nem faktum, menetrend, hanem egy lehetséges forgatókönyv, amiből talán soha nem készül film, de a próbák, az újrafogalmazások, a dramaturgiai hibák és pontosítások – önmagukban felemelő élménnyel szolgálhatnak, és nagyon sok értéket hozhatnak az életbe. Valami olyasmit, ami részben már kivül van a PTGI radarkörén.

Éppen ezért a trauma utáni fejlődés vizsgálatának nem az a legjobb kérdése, hogy „történt-e növekedés?”, hanem az, hogy mi változott meg az illetőben, milyen irányban, esetleg milyen pszichológiai funkciók módosultak, mennyire tartósan és milyen áron. Ez a kérdés ugyan kevésbé tetszetős választ vezethet fel, mint a „trauma utáni növekedés” megragadó narratívája, de reálisabb képet ad, és közelebb vihet annak megértéséhez, mit jelent továbbmenni egy olyan esemény után, amelyet az ember sohasem választott volna magának.

„Mert vannak az életben fontosabb dolgok is, mint a boldogság. Például az, hogy gondolataink szabadon szárnyalhassanak.” John Krakauer

Változás vagy növekedés?

Ez a probléma tehát a poszttraumás növekedés kutatásának egyik központi módszertani dilemmája. Tedeschi és Calhoun eredeti modellje kifejezetten nem állította, hogy a trauma önmagában növekedéssel járna. Maga az elmélet nem is egy imaginárius vagy vágyott, prognosztizált célra tekint, hanem sokkal inkább a traumával való küzdelemre, mint folyamatra, aminek során rendszerint, de azt is mondhatnánk, hogy minden kétséget kizáróan magasabb fokozatba kapcsol a kognitív aktivitás (önkéntelen és tudatos rumináció), ami akkor is pozitív következményekkel járhat, ha jelentős szemléletbeli változás mérhető módon nem jelentkezik. Viszont az esemény nyomán megrendült korábbi bizonyosságok és életsémák egyrésze lecserélődik, a személyiség „frissül”, ami ha nem is nettó növekedés, de mindenképpen változás, kognitív többlettel, bár nem kizárt, hogy maradandó negatív tényezőkkel is számolni kell. És még van egy megjegyzésük, ami több kritikus felvetésre próbál válaszolni, és amit ismételten leírunk: Tedeschi és Calhoun úgy határozza meg a poszttraumás növekedést, mint a rendkívül megterhelő, az alapvető meggyőződéseket megrengető esemény hatásaival való küzdelemből fakadó pozitív változás tapasztalata. Ebből nem következik, hogy a valóban megrázó életeseményekhez nem társulhatnak illuzórikus jelenségek, de az sem, hogy kisebb fajsúlyú esetnek is pozitív hozadéka lenne, csak szerényebb. Modelljükben a növekedés nem statikus végállapot, hanem az életbölcsességgel és az élettörténet alakulásával kölcsönhatásban álló folyamat.

Az első felmerülő probléma tehát inkább szemantikai, mint fogalmi: tulajdonképpen változás történik, vagy kifejezetten növekedés? A „változás” a teljes színpalettát magában foglalja, a „növekedés” ugyan változatos, de mégiscsak meghatározott színek csokra lenne, amelyek a személyiség egészére nézve, bizonyos kritériumok szerint, „pozitívnak”, előremutatónak mondható. A skála ennél többet kívánna jelezni, a valóság ennél kevesebbet mutat. A „pozitív” természetesen nem kultúra- és értékrend-független standard, és nem is valamiféle univerzális állandó, bár a tárgyaláskor mindenképpen ragaszkodunk az elméletileg lefedett öt dimenzióhoz.

Ismételjük, hogy a témakört uraló Poszttraumás Növekedésérzés Kérdőív (PTGI) öt tartományban méri a változást: a másokhoz fűződő viszony, fogékonyság az új lehetőségek iránt, az önbizalom megerősödése, a spiritualitás iránti megnövekedett igény, illetve az élet jobb megbecsülése (Tedeschi és Calhoun). Más modellek háromra szűkítik a kört, utóbb viszont újabbakat is azonosítottak, amikről majd szót ejtünk. Akárhogyis, a megnevezett tartományok részben hasonlóan működnek, amint a szemünk által érzékelt színárnyalatok komplexitása tucatnyira csökken a fogalmi rendszerben – vagyis a berögzült kategóriák miatt figyelmen kívül hagyjuk a valódi változatosságot.

Poszttraumás Növekedésérzés Kérdőív (PTGI) Hamarosan: https://www.azarandok.hu/poszttraumas-novekedeserzes-kerdoiv-ptgi/

A „változás” közömbös mindenféle erkölcsi világnézettel szemben, kevésbé zavarják a később tárgyalt torzítások, és nincs rajta olyan kényszer sem, hogy igazolja a nyomás csökkenésének, avagy éppenséggel a növekedésnek okát, – vagyis nem ad választ arra a kérdésre, hogy a javuló közérzet elfojtás, érzelmi leválasztás, vagy egy hatékony megküzdési stratégia tartós eredménye. Ugyanakkor jó eséllyel kielégíti azt a várakozást, hogy az új karakter átfogó és összetett legyen, mert erre vonatkozó igény a gondolkodás szerkezetében azonnal megjelenik, mihelyt az első traumatikus élménnyel szembesül. Másként fogalmazva, nem szó szerinti, de nem is jelképes értelemben: új személyiséget akar, nem új személyiségi tulajdonságokat.

Ezzel szemben a „növekedés” érthető okokból szubjektív formula, aminek, túlzással mondva, elsődleges és szinte kizárólagos ismertetőjegye, hogy „enyém/miénk” – bár a környezet visszajelzése szolgálhat némi korrekcióval, feltéve, ha optimálisan működik. Nem azt jelenti, hogy nincsenek ellenőrzési módok, és nem feltétlenül kérdőívekre kell gondolni. A „közeliség jólismert együttműködési rendszere”, azaz a rokonok, barátok, mnukatársak visszajelzései megerősíthetik, vagy cáfolhatják állításait, de ezek sem tekinthetők objektívnak. Hangsúlyozzuk, hogy ez fontos tényező, de a felvezetett kérdésre nem válaszol, ugyanis ha valaki azt állítja, hogy pozitív hatással volt rá egy életválság, ennek cáfolatára nem jogosult senki emberfia.

Zoellner és munkatársai 102 közúti baleset túlélőjét vizsgálták, akik között teljes, részleges és PTSD nélküli személyek is voltak. Azt találták, hogy a PTSD-tünetek súlyossága módosítja, mi jár együtt a poszttraumás növekedéssel: a súlyosabb tünetekkel élőknél a magasabb optimizmus és a nyitottság egyes összetevőinek alacsonyabb szintje társult nagyobb PTG-vel (felmerül a „relatív” észlelés hatása). A szerzők ezt a növekedés illuzórikus oldalaként értelmezték: ilyenkor a megélt növekedés inkább a szenvedést enyhítő, megnyugtató történet, mint a trauma tényleges feldolgozásának eredménye. A tanulmány egyébként Maercker és Zoellner kétkomponensű modelljét teszteli. Eszerint az önbevallásos növekedésnek két arca van (innen a „Janus arcú modell” elnevezés). a.) Illuzórikus, önámító; megnyugtató történet, amely a szenvedés enyhítését szolgálja. Rövid távon hasznos lehet, de a feldolgozást nem helyettesíti. b.) Konstruktív, önmeghaladó oldal: valódi átalakulás, amely a trauma tényleges feldolgozásából fakad. (A modellről részletesebben írunk).

Mit változtat meg a trauma?

Gyakran olvasható az is, hogy a trauma három kognitív mintázatot változtat meg: az önmagunkról, a világról és a jövőről alkotott elképzeléseinket. Ez a hármas tétel egyébként Beck kognitív triásza, és eredetileg a depresszió modellje, nem a traumáé. A trauma-specifikus keretek másképp mutatnak, de a lényeg éppen az, hogy nincs egységes, csak jellegzetes mintázat. Az elmélet része, de nem központi témája a trauma hatásainak pontos leírása. Egyik vonatkozó leírásról többször beszéltünk. Janoff-Bulman „szétzúzott alapfeltevések” elméletéről, az „alapfeltevések világá”-ról van szó. A három tág jelentésű alapmeggyőződés: a világ jóindulatú, a világ értelmes, illetve én értékes vagyok. Bármennyire is másként látszik, ez nem korlátozó felosztás, hanem ősszefoglaló, és számtalan vizsgálat igazolta. Az egységesítés és értelmezés bölcseleti módszerei egyáltalán nem zavarók. Szóval a trauma az alapmeggyőződéseket rendíti meg (emlékeztetünk Tedeschi és Calhoun kedvelt kifejezésére: seismic), ezt teszi kérdésessé, mint ahogy volt róla szó, természetesen esetenként változó mértékben. Ennek következtében az egyén elbizonytalanodhat, magát alkalmatlannak vagy sérültnek tekintheti, szégyent érezhet, és ezek a tényezők egymást felerősítve hatnak. Megtörténhet, hogy az érintett teljesen összezavarodik, csak a rutinok és kötelességek visznek rendet az életébe, a belső szabályozás erőtlenné vált, és akadozik. Ha fenntartja ezt a helyzetet, vagy ami még rosszabb, megszemélyesíti a sérelmet, könnyen eljuthat oda, hogy nagymértékű bizalmatlanság alakul ki általában az emberek iránt, ami tovább erősíti a világ kiszámíthatatlanságának érzését. Ebből a jövő kilátástalansága épül, mintha az csupán szenvedésének meghosszabbítása lenne. Nem mindig egycsapásra, és nem is látványos lépésekben következik, illetve nem jelenti azt, hogy mindenki eljut a skála pereméig, a teljes bizalom- és önérték-vesztésig. Megrendültségének és a nyomában jelentkező elbizonytalanodásnak mértéke azonban jelentősen meggátolhatja abban, hogy az egyébként rendelkezésére álló pszichés erőforásokat felhasználja, illetve külső segítséget kérjen, vagy ilyet elfogadjon. Előfordul, hogy nem az eredeti nehézség miatt rossz a pszichés közérzete, hanem a kilábalási kudarcok miatt, mert a szokott módon nem sikerül megoldani, mert nem akar kapcsolódni, mert nem figad el segítséget, éppen közvetlen rossz tapasztalata miatt. „Rom van ott, hol egykor erődítmény,” mondhatnánk Janoff-Bulman eredeti gondolata nyomán. Miközben tudatosan próbálkozik, egyre nagyobb zűrzavart hoz létre maga körül, bizalmatlanságával, komor szemléletével, félbeszakított próbálkozásaival, keserű vádjaival.

Janoff-Bulman „szétzúzott alapfeltevések” https://www.azarandok.hu/janoff-bulman-szetzuzott-alapfeltevesek/

Zavaró tényezők I: a beszámolók természete

Anélkül, hogy az összeset felsorolnánk, érdemes megemlíteni néhány nehézséget, amellyel a poszttraumás növekedés értékelése kapcsán az önéletrajzi beszámolók során találkozunk. Mint ismeretes a személyes beszámolók, önbevallásos kérdőívek adják a PTG-elmélet fő forrását. Ami a belső feldolgozást illeti, a tranzakcionális stressz-modell (Lazarus és Folkman) két fő megküzdési módot különít el: problémafókuszú és érzelemközpontú. (Erről külön írunk, itt csak az elmélet vázlatát adjuk.) Ehhez csatlakozik a harmadik, a társadalmi támogatás keresése, amit rendszerint külön szoktak emlegetni. Elméleti úton ellülöníthető, de mindkét módban szerepet kap.

A megküzdést Lazarus és Folkman úgy határozták meg, mint „azokat a gondolatokat és viselkedésmódokat, amelyeket az emberek alkalmaznak a stresszesnek ítélt helyzetek belső és külső igényeinek kezelésére” (Lazarus). Bár az elmúlt években számos megküzdési stratégiát dolgoztak ki, ezek továbbra is az eredeti tanulmányban szereplő két fő kategóriával dolgoznak: a „problémaközpontú megküzdés” és az „érzelemközpontú megküzdés” (Folkman és Lazarus; Levasseur és Couture). A problémaközpontú megküzdés célja a szorongás forrásának módosítása vagy kezelése, például egy cselekvési terv kidolgozásával a probléma megoldására; az érzelemközpontú megküzdés célja pedig a problémával kapcsolatos negatív érzelmek szabályozása. A megküzdés részletesebb felbontását a A konfliktusmegoldó kérdőív (Megküzdési módok kérdőív; Ways of Coping Questionnaire) nyolc skálája adja: konfrontáció, elhatárolódás, önkontroll, társas támogatás keresése, felelősségvállalás, elkerülés-menekülés, tervezés-problémamegoldás, illetve pozitív újraértékelés (Folkman és mtsai). Ez a nyolc skála empirikus faktoranalízis eredménye, nem a két (három) fő kategória elméleti alosztályának elemei.

A tranzakcionális stressz-modell; A konfliktusmegoldó kérdőív (Megküzdési módok kérdőív; Ways of Coping Questionnaire) Hamarosan: https://www.azarandok.hu/a-tranzakcionalis-stressz-modell/

A feltáró (exploratív) feldolgozás az életesemények önreflexiójának interpretatív megközelítése, amely a jelentésalkotást, a komplexitást és a múltból származó személyes növekedést hangsúlyozza. A fogalmat Jennifer L. Pals vezette be (több szakmai munkára építve, amikről külön szólunk) „exploratív narratív feldolgozás” néven: „a narrátor aktív, elkötelezett erőfeszítése arra, hogy egy nehéz élményt feltárjon, átgondoljon vagy elemezzen, nyitottan a tanulásra és arra, hogy a változás érzését beépítse az élettörténetébe.”

Az érzelemközpontú (megváltó, redemptív) feldolgozás az életélmények növekedésjellegű átélése: egy kezdetben negatív eseményt érzelmileg pozitívként kezel, ami a narrátornak érzelmi lezárást és az esemény megoldását jelenti (Dan McAdams és mtsai). Ez a feldolgozás a saját jó közérzetet tartja prioritásnak, mert könnyebb boldognak lenni, ha a költségeket mások fizetik, jegyezte meg egy szakember.

A kettő nem homlokegyenest szembenálló kimeneteleket jósol, de a hangsúlybeli eltérés kimutatható. Nic M. Weststrate és Judith Glück vizsgálatában a nehéz élettapasztalatok jelentését és tanulságait feltáró feldolgozás háromféle mérési eljárás mellett is pozitív összefüggést mutatott a bölcsességgel. Az esemény érzelmileg kedvező újraértelmezése és lezárása inkább a pszichológiai alkalmazkodással függött össze; a bölcsességgel való kapcsolata kevésbé volt következetes és önálló. Ez együttjárás, nem bizonyíték arra, hogy a feltáró elmélkedés okozta a bölcsesség növekedését. Az elbeszélésben azonosított személyes növekedés témája sem azonos egy később, külön mérésben igazolt poszttraumás növekedéssel. Fordítva: a megváltó feldolgozás a pszichológiai alkalmazkodással és a jóllét mutatóival függött össze, a feltáró feldolgozás azokkal nem. A feltáró megküzdés során tehát maga a megértés kerül előtérbe, míg az érzelmi feldolgozásnál a végeredmény számít: a „jó vagyok és jól érzem magam” – minden következményével együtt. A problémára adott spontán reakciók hevességéből, illetve abból az igyekezetből, hogy a nyomok „totálisan eltűnjenek”, arra következtethetünk, hogy az érzelmi feldolgozás egyes komponensei egy adott identitás legfőbb támaszai lehetnek, és az önbecsülést helyettesíthetik.

A két mód abban különbözik, hogy milyen mértékben helyezi előtérbe az önreflexió kognitív, illetve affektív aspektusait: a feltáró feldolgozás az esemény jelentésének mélyebb megismerésére törekszik, tudatos – rendszerint belső forrású, ezért korlátozott – elemzésekkel (hiszen a legtöbb feldolgozás nem terápiás körülmények között zajlik), míg a megváltó feldolgozás az esemény pozitív újraértelmezését és az attól való érzelmi továbblépést célozza, nem ritkán érzelmi hasítással vagy spirituális rövidítéssel. A tipikus érzelemközpontú stratégiák közé tartozik a kerülés, a stresszfaktor hatásának tagadása („nem számít”, „nem igazán zavar”), a negatív kimenetel elfogadása, az érzelmi támogatás keresése, a harag kifejezése (gyakran nem megfelelő intenzitással vagy irányultsággal), illetve az érzelmek tompítása. Lazarus véleménye az, hogy aszerint lehet stratégiát választani, hogy melyik illik az adott helyzethez („goodness of fit”): ha lehet rajta változtatni (munkahely elvesztése) az esetben a problémafókuszú megküzdés a célravezető, ha nem (egy szeretett személy halála), akkor inkább az érzelemfókuszú.

Tartósság

A régi minták makacsok, annyira hatékonynak tűnnek, mint egy sűrű őserdő növényzete: menten visszahajlik, és eltünteti a nyomvonalat. Ráadásul a negatív eseményeknek és előrejelzéseknek különös idegrendszeri kapcsolatuk van, nagyobb emlékezeti nyomatékkal rendelkeznek, mélyebb a feldolgozási igény irántuk, ennélfogva komolyabb és tartósabb a lenyomatok, illetve „eltartják az aktuális pszichés problémát”. „A legrosszabb forgatókönyvvel való szembesülés megfosztja azt szorongáskeltő erejének nagy részétől. A pozitív gondolkodás útján elért boldogság múlékony és törékeny lehet; a negatív vizualizáció sokkal megbízhatóbb nyugalmat teremt” – írja Oliver Burkeman. Éppen ezért van az, hogy az önsegítő könyvek, a könnyű motivációs bátorítások segítséget jelentenek, de ha utánajárunk, hogy mennyire tartós a hatásuk, egészen más képet kapunk. Azonban azok, akik nemcsak álmodoznak, hanem reálisan felmérik az akadályokat, mindenképpen előnyösebb helyzetben vannak, mint akik úgy gondolják, hogy szép gondolataik jutalmat érdemelnek, és meglevő vágyaik előtt a valóság előbb-utóbb kapitulál, elképzeléseik csak úgy maguktól, szárba szökkennek.

A feltáró (exploratív) feldolgozás Hamarosan: https://www.azarandok.hu/a-feltaro-explorativ-feldolgozas/

Zavaró tényezők II: a mintavétel időzítése

A másik felmerülő kérdés az önéletrajzi beszámolók mintavételi időzítésével kapcsolatos, és ez a fejezet talán a legfontosabb az egész áttekintésben.

Ismert, hogy a hatások „elszürkülnek” – hogy az emberi idegrendszer alapesetben „magától” is képes regenerálódni, és „középre tart”. Ennek legmegbízhatóbb bizonyítékai nem katasztrófakutatásokból, hanem az érzelmi előrejelzés (affective forecasting) irodalmából származnak, és következetesen ugyanabba az irányba mutatnak: rendszeresen túlbecsüljük egy esemény érzelmi hatásának várható tartamát.

Gilbert és munkatársai egyetemi tanársegédeket kérdeztek arról, mennyire lennének boldogok a véglegesítésükről szóló döntés után. A megkérdezettek a döntést követő évekre jelentős különbséget jósoltak; a valóságban azok, akik megkapták a kinevezést, sem az első öt évben, sem a következő ötben nem voltak szignifikánsan boldogabbak azoknál, akiket elutasítottak. (Ne feljtsük, hogy ez nem longitudinális vizsgálat volt, hanem keresztmetszeti – a jelenlegi tanársegédek voltak az „előrejelzők”, a döntést már ismerő korábbi tanársegédek az „átélők”.)

Wilson és munkatársai egyetemi futballszurkolókkal végeztek hasonló vizsgálatot. A szurkolók a meccset követő napokra vonatkozóan jósolták meg boldogságukat. Úgy becsülték meg, hogy kedvenc csapatuk sikerének hatása két-három napig tart; azonban a meccs után két-három nappal zajló mérések azt mutatták, hogy a győztes és a vesztes csapat szurkolóinak boldogság-érzete nem különbözik.

Ide tartozik Brickman, Coates és Janoff-Bulman klasszikus vizsgálata is, amelyet gyakran félreidéznek, és amiről később valamivel részletrsebben írunk. A baleseti sérültek boldogságát nérték, amit eredetileg a kontrollcsoporténál szignifikánsan alacsonyabbnak gondoltak. A tanulmány valódi állítása nem az, hogy a sérültek boldogabbak voltak, mint amire az érintettek számítottak – ilyet nem is kérdeztek tőlük –, hanem hogy értékelésük a skála középpontja felett maradt, és „nem tűntek annyira boldogtalannak, amennyire várni lehetett volna”. Az elvárás tehát a kutatóé és az olvasóé, nem is az érintetteké.

Figyelemreméltó az a tendencia is, hogy jelenlegi preferenciáinkat egy jövőbeli eseményre vetítjük, amit a viselkedési közgazdaságtan „vetítési torzításnak” nevez (projection bias; Loewenstein, O’Donoghue és Rabin): pillanatnyi állapotunkat – éhségünket, fáradtságunkat, hangulatunkat – akaratlanul kivetítjük jövőbeli önmagunkra, döntéseinkre, pszichés állapotunkra, és alábecsüljük a megváltozott körülmények hatását. A szociálpszichológia egy rokon jelenséget „hatástorzításként” (impact bias; Wilson és Gilbert) tart lajtromán: túlbecsüljük, milyen erős és milyen tartós érzelmi hatása lesz egy jövőbeli eseménynek; ennek az időtartamra vonatkozó összetevője a „tartóssági torzítás” (durability bias).

„Fiatalon könnyen elhisszük önmagunknak, hogy amire vágyunk, azt meg is érdemeljük. Könnyelműen azt feltételezzük, hogy ha valamire vágyunk, akkor az Isten által adott jogunk azt meg is kapni… Ugyanígy gondolkoztam én is, összetévesztettem a szenvedélyt a bölcsességgel, és egy homályos, hézagos logika szerint cselekedtem. Azt hittem, hogy a Devils Thumb megmászása rendbe hozza majd az életemben mindazt, ami nem stimmel benne. Végül persze szinte semmit sem változtatott. De rájöttem, hogy a hegyek nem alkalmasak az álmok befogadására. És túléltem, hogy elmesélhessem a történetemet.” Jon Krakauer [A Devil’s Thumb, felemelt hüvelykujjra emlékeztető csúcs az Egyesült Államok és Kanada határán. A kihívást jelentő hegy keleti gerincét először Jon Krakauer mászta meg, egymagában.]

Lottónyertesek és baleseti sérültek – Brickman, Coates és Janoff-Bulman (Lottery Winners and Accident Victims: Is Happiness Relative?) Hamarosan: https://www.azarandok.hu/lottonyertesek-es-baleseti-serultek/

Vetítési torzítás Hamarosan: https://www.azarandok.hu/vetitesi-torzitas-hatastorzitas-tartossagi-torzitas/

Zavaró tényezők III: a feldolgozási folyamat

Szóba került, hogy a téma holdudvarában – mind az észlelésben, mind az értelmezésben – elkerülhetetlenül megjelennek különféle kognitív és emocionális zavaró tényezők, érzelmi vagy spirituális „rövidítések”, gyors újratárcsázás (ld. közösségi média: „Nézzétek, mennyire rendben vagyok!”). Nemcsak a megfogalmazás és az értelmezés, hanem már az azonosítás is begyűjthet vágyott és tulajdonított tartalmakat.

Az elme az ingerek felvétele közben, sőt bizonyos értelemben már azok előtt kénytelen ítéletet hozni, és bár ez a döntéshozatal elementáris módja, a folyamat nem tudatos (erről többször mi is írtunk). E torzítások eredménye, hogy a növekedés ránézésre reálisnak mutatkozik, még ha természeténél fogva alig ellenőrizhető. Az idegrendszer nehezen tesz különbséget az „aprólékosan kidolgozott, vagy folyton hangoztatott elképzelés” és egy valódi élmény között. Ahogy az ismétlődő mozdulatokat automatikussá teszi, ugyanúgy jár el mindazzal, amit környezetéből folyamatosan hall, vagy amit a belső monológ szakadatlanul forgat – legyen az tolakodó vagy irányított rumináció. Minden rendszeresen ismétlődő motívumot ismerősként és szükségesként kezel, és rendszerint „le is gyártja” azt, gondolatokban, viselkedésben, habitusban. A valóságról az agy nem indigószerű másolatot készít, hanem aktív szerepet vállal a jelentés megformálásában – ezért megtörténhet, egy szélsőséges példával illusztrálva, hogy egyik gyermek teljes apátiája és a másik agresszív megnyilvánulásai hasonló okokra vezethetők vissza. Ahogy az is, hogy az önértelmezés sürgető igénye értelmet talál ott, ahol nincs, vagy növekedést ott, ahol igazából változásról beszélhetünk.

A sávszélesség-érv és korlátai

Az érvelés kedvelt illusztrációja a tudattalan feldolgozás mennyiségi fölénye. Timothy Wilson megfogalmazásában „bármely adott pillanatban öt érzékszervünk több mint 11 000 000 információt vesz fel”, miközben „a legliberálisabb becslés szerint az emberi agy másodpercenként körülbelül 40 információt tud tudatosan feldolgozni”. Az eredeti mértékegység bit per másodperc, és Manfred Zimmermann 1986-os érzékélettani összeállításából származik. Ezt az adatot Tor Nørretranders tudomány-népszerűsítő tette ismertté. A másik, hogy Wilson felső becslésként említi a 40-et, nem „legelfogadottabb” értékként, más szerzők 16 és 50 közötti számokat használnak. Újabban Zheng és Meister mindkét oldalt megkérdőjelezi: számításuk szerint az ember tudatos információátvitele mindössze ~10 bit/s, az érzékszervi bemenet viszont nem 11 millió, hanem nagyságrendileg nagyobb, 10⁹ bit/s. A nagyságrendek végső soron vitatottak – az érv lényege (elsöprő bemenet, keskeny tudatos csatorna) viszont érvényes.

Tor Nørretranders tudomány-népszerűsítő tette ismerté ezt a két számot (11 millió, illetve 40 bit/s), aki egyébként Timothy D. Wilson amerikai szociálpszichológus könyvére hivatkozik. Wilson viszont nem maga mérte, ő Manfred Zimmermann német fiziológus 1989-es becslését veszi át, ami egy szakkönyvben jelent meg (Manfred Zimmermann, heidelbergi neurofiziológus, írta a „Neurophysiology of Sensory Systems” című fejezetet a Robert F. Schmidt szerkesztette Fundamentals of Sensory Physiology című tankönyvben). Zimmermann a receptorsejtek és az agyba futó idegrostok számából vonta le a következtetést. Érzékszervből induló idegrostok számát szorozta meg azzal, hogy egy idegrost, megfelelő ismeretek birtokában elvégzett becslés szerint, hány bitet tud átvinni másodpercenként. A látóideg kb. egymillió rostjából így jön ki nagyjából 10 millió bit/s. A többi receptor további egymillió bitet vesz fel. A tudatos feldolgozást pedig kb. 40 bit/s-ra becsülte, de ez a szám teljesen más forrásból van.

Wilson írta 1977-ben Richard Nisbett-tel az introspekció korlátairól szóló klasszikus cikket, és abban ezeket az adatokat használja gondolatmenetének támogatására. A hivatkozott mondat a tudattalan szerepét emeli ki az információk feldolgozásában, vagy legalábbis befogadásában. Érzékszerveink, fogalmaz, másodpercenként kb. 11 millió egységnyi információt vesznek fel, ebből az elménk csak kb. 40-et tud regisztrálni. Wilson következtetése: a feldolgozás túlnyomó része szükségképpen nem tudatos. Következtetése minden bizonnyal helyes, de az adatokat, ennélfogva az arányokat sokan vitatják. Másrészt nemcsak mennyiségi különbség van a beérkező és a tudatosan feldolgozott információ mennyisége között, de a két szám nem is ugyanazt méri: az egyik az érzékszervekből beérkező ingerek, a másik a tudatosan feldolgozott információ. Az arányuk akkor is csupán illusztráció lenne, ha pontosan meg lehetne mérni a két mennyiséget. Ugyanis ami érkezik, az nem mind éri el a receptorokat, vagy nem válik információvá, bár a felső határ, nagyságrendnyi tévedéssel ugyan, de megbecsülhető. Ami viszont regisztrálódik, az gyakorlatilag mérhetetlen, csak a válaszreakciókból lehet következtetéseket levonni. Vagyis mennyi ingerre képes reagáéni egységnyi idő alatt. Ahogy az például a szem és az agy komplex összjátéka az egymástól elkülönülő események tudatos feldolgozása közben. És ott sem lehet pontos számokat mondani. A szem ugyan rendszerint gyorsabb, mint a látottak tudati reprezentációja, ám egyes esetekben a látókéreg még olyan gyors felvillanásra is reagál, amely a személy számára nem válik tudatossá (emlékezetes hoax a mozis kísérlet). Az időbeli korlát inkább az agy későbbi, tudatos feldolgozásában van, nem a szemben, és ott sincs egyetlen fix szám, hanem feladatonként változik. A szem esetén, körülményektől függően, 30–100 ms-onként összegzés zajlik: a fotoreceptorok egy rövid időablakon belül „összeadják és továbbítják” a beérkező fényt, és a „belé csimpaszkodó valóságot”.

Sok önsegítő könyv úgy használja a fenti adatokat, mintha a tudattalan mind a 11 millió bitet feldolgozná, és ezért „milliószor okosabb” lenne a tudatnál. Ez azonban nem következik belőle, és Wilson sem állítja ezt.
Kristin Koch és munkatársai 2006-ban, retinamérések alapján, az emberi szem kimenetét szintén kb. 10 millió bit/s-ra becsülték. Tengerimalac-retinán végzett mérésekből becsülték meg, hogy az emberi retina másodpercenként mennyi információt képes továbbítani az agy felé. Ez a retina idegi kimenetére vonatkozó becslés; a tudatos észlelés sebességét a vizsgálat nem mérte. A kérdés az volt, hogy mennyit tudnának az idegpályák továbbítani, nem az, hogy ténylegesen mennyi hasznos információ jut át. Nem mind válik információvá, ami beérkezik, ugyanis a jelek nagyrészt ismétlődnek (tehát továbbítás „nem foglal sávszélességet”), és egyrésze a retina kémiai feldolgozása során elvész.
Zheng és Meister nemrég, különféle szimulációs eljárások segítségével, arra a következtetésre jutottak, hogy az érzékszervek, a receptorok szintjén, kb. 10⁹ bit/s-mal gyűjtenek adatot, az emberi agy befogadóképessége viszont csak kb. 10 bit/s. A bemenetet ugyanők gigabit/s nagyságrendűre becsülik: a szem csapjai kb. 1,6 Gbit/s, a látóideg kb. 100 Mbit/s. A bemenet és a tudatos feldolgozás közti sok nagyságrendnyi szakadék van. Az első jóval meghaladja azt a számot, amit Zimmermann megadott a retina feldolgozó, illetve látóideg ingerületátviteli képességére vonatkozóan.

A befogadóképesség más kérdés. A szerzők az emberi idegrendszer információs áteresztőképességéről beszélnek, ami gyakorlatilag azzal saccolható meg, hogy milyen gyorsan tudunk dönteni és cselekedni. Tulajdonképpen a reakció-szekvenciák úgy szerepeltek, mint számszerűsített kimeneti értékek. A tanulmány lényege azonban a kontraszt: az érzékszerveink kb. 10⁹ bit/s sebességgel gyűjtenek adatot, ami körülbelül százmilliószor több, mint amit az idegrendszer képes feldolgozni. A számokban van vita, az adatok nélküli „jelentős különbségben” nincs.

Térjünk vissza a „második számra”. A 40 bit/s azonban még a 11 milliós adatnál is bizonytalanabb. Az első adatok az 1950–60-as évekből származnak, olvasási, számolási és gépelési sebességmérésekből. Amit a későbbi vizsgálatok nagyrészt meg is erősítettek. A tudatos teljesítményt az információk feldolgozásának sebességével azonosítják. Ezt különféle feladatok elvégzésének gyorsaságából becsülik: például válaszadási reakciókból, felismerési gyorsaságból, olvasási vagy gépírási sebességből. A szerzők más kutatások adataiból számolták ki: gépelés, beszéd, vakon kirakott Rubik-kocka, memóriafeladatok, videojátékosok reflexei. Minden esetben az jött ki, hogy ez a szám nagyjából 10 bit/s. Ezt egy nagyságrendi becslésnek kell tekinteni, nem mért állandónak.
Az önlálló indítású ingerek információtartalmát vetik össze a szükséges reakcióidővel. Ez azonban feladat- kézügyességfüggő teljesítménymérés, és további értelmezést igényel, hogy mennyiben tekinthető általában a tudat befogadó képességének.
Adat és bit kérdése. Sok adat hordozhat kevés információt, ha ismétlődő elemekből áll, vagy kiszámítható a folytatás. Egy betű a számítógépben általában 8 bitnyi adat. Mivel azonban a szöveg nagyrészt megjósolható, Claude Elwood Shannon amerikai matematikus és villamosmérnök (információelmélet megalapítója, ő sürgette a bit mint mértékegység használatát) becslése szerint egy angol betű átlagosan kb. 1 bit információt hordoz. A szerzők is ezzel információval számolnak. Egy profi gépíró percenként 120 szót teljesít, szavanként átlagosan öt karakterrel, tehát másodpercenként tíz karakter. A „szó felismerése” is igényel bizonyos kapacitást, a karakterek viszont ismétlődnek, illetve bizonyos helyzetekben megjósolhatók (a ‘th’ után nyilván ‘e’ következik, ha a szöveg erre utal, tehát nem igényel döntést). Ebből következett, hogy 10 karakter/s ≈ 10 bit/s. Ez nem a motorikus felső korlát, de körülbelül 10 bit/s, láthattuk, más feladatokkal is mérhető emberi információátvitel, többféleképpen ellenőrzött, nagyságrendi becslése. A magasabb szintű kognitív működés szűk keresztmetszetét a legtöbb tudós elfogadhatónak tartja, de az egész emberi idegrendszerre kiterjesztett 10 bit/s-os korlátot sokan vitatják.

Az információelméletben a bit a bizonytalanság csökkenésének mértéke. Két egyformán valószínű lehetőség közötti választás egy bitnyi információt jelent; négy lehetőség megkülönböztetése két bitet. A „11 millió bit” ezért nem 11 millió különálló gondolatot, benyomást vagy értelmes üzenetet jelent. A bit az informatikában bináris számjegy — 0 vagy 1 —, az információelméletben pedig az információmennyiség mértékegysége. Az adat lehet egy hőmérsékleti érték, egy betű, egy válasz vagy egy mérési eredmény.
A 10 bit/s nem másodpercenként tíz adatot, tíz gondolatot vagy tíz benyomást jelent. Az információmennyiség ráadásul a kiszámíthatóságtól, vagyis a megjósolhatóságtól is függ. Egy előre biztosan ismert válasz közlése nem csökkenti a bizonytalanságot (úgymond nincs adat), egy váratlan válasz viszont több információt hordoz. A bitben megadott érték a közlés fontosságát, érzelmi súlyát vagy jelentésének mélységét önmagában nem méri. Az adat és a bit között a közlés és annak mennyiségi jellemzése a különbség.
Tehát 1 bit annyi információ, amennyi két egyformán valószínű lehetőség közül eldönti, melyik igaz. Azt méri, mennyivel csökken a bizonytalanság. Ebben az értelemben 1 bit információ két egyformán valószínű lehetőség közötti bizonytalanság teljes feloldásának felel meg. Például egy szabályos pénzérme feldobásakor egészen pontosan megtudjuk, hogy fej vagy írás lett, és csak egyik, vagy másik. Megelőzően a rendszer „egybites bizonytalanságban.” Több lehetőség megkülönböztetéséhez több bit szükséges.
A mozgás folyamatos, nagyrészt nem tudatos szabályozása ennél jóval több információ feldolgozását és továbbítását igényli. Hogy pontosan mennyit, az negymértékben helyzetfüggő.
Az idegsejtek esetében azt vizsgálják, mennyire különböznek a válaszok különböző ingerekre, és mennyire ingadozik a válasz ugyanannak az ingernek az ismétlésekor. Így megbecsülhető, hogy mennyi információt hordoz a jel a befogadó számára, vagyis vált ki reakciót, avagy sem, és ha igen, akkor milyen mértékűt. Richard B. Stein amerikai születésű kanadai neurofiziológus azt próbálta matematikailag megbecsülni, mennyi információt közvetíthet egy idegsejt vagy idegsejtcsoport egy adott időtartamú ingerről, ha az inger erősségét az idegimpulzusok átlagos gyakorisága jelzi (Stein-modell). Olyan közelítő egyenleteket dolgozott ki, amelyek az impulzusok átlagos gyakoriságából kiindulva számoltak az impulzusok közötti időközök változékonyságával és egymás közötti összefüggéseivel is. Az érzékelésre alkalmazva azt vizsgálta, hogy az idegi válaszok mennyi információt közvetítenek az ingerekről. Nem „ismeretet”-közvetítés történik, ez nyilvánvaló, emiatt a tizenegymillió bit nem feleltethető meg tizenegymillió felismerésnek vagy élménynek.

Néhány további megállapítás:
– Kapacitás és tényleges forgalom: egy érzékelési csatorna becsült átviteli kapacitása nem jelenti azt, hogy minden másodpercben ennyi új információt továbbít. A tényleges mennyiség az ingerek milyenségétől is függ. A kapacitás csak rendelkezésre áll.
– Jelátvitel és megértés: a nagy érzékleti információmennyiségből önmagában nem következik, hogy a tudattalan minden részletet megért vagy megőriz, éppen ezért ez még nem igazolja, hogy döntéseink meghatározott százaléka tudattalan. Megtörténhet, de ez már kívül áll a mérési eredmények körén.
– Érzékelés és tudatos beszámoló: az idegi jelátvitelt és a tudatosan megkülönböztethető, felidézhető vagy közölhető információt eltérő eljárásokkal becsülik. Összehasonlításuk nem ad közvetlen mérést a teljes tudatos élmény gazdagságáról.

Ami minket érint, nagyságrendi kérdésektől függeltenül, hogy az agy a tudatosításból kimaradó információkat „gyorsfeldolgozza”: összeveti a meglévő ismeretekkel, egyeztet, árnyal, ködösít, csúsztat, majd a talált mintázatokat „küszöb alatt” betolja a tudatba. Miután véleményt formált érzelmi alapon – vagyis hogy tetszik-e neki a dolog vagy sem –, ennek megfelelő utasítást ad a tudatos résznek: ölelni vagy óvakodni. Ami minket ezúttal érdekel, az a megváltozott valóság feldolgozásának sikeressége. Egyelőre csak kérdéseket fogalmazunk meg.

Az elme prediktív funkciója – amely minden szinten érvényesül, a magas szintű kognitív folyamatoktól a szenzoros bemenetek értelmezéséig – folyamatosan szervezi és értelmezi az érzékszervi információkat, generálja, frissíti és finomítja saját előrejelzéseit. Már a beérkezéskor dekódolja és felcímkézi, azaz értelmezi és besorolja az ingereket. „Gondolj a legutóbbi alkalomra, amikor szomjas voltál, és megittál egy pohár vizet. Néhány másodperccel az utolsó kortyok után valószínűleg már kevésbé érezted magad szomjasnak. […] A víznek azonban körülbelül húsz perc alatt jut el a véráramba. […] Néhány másodperc alatt képtelen csillapítani a szomjadat. Mi enyhítette tehát a szomjúságot? Az előrejelzés.” (Barrett)

A panelek alapbeállítása nem a boldogságra, hanem a biztonságra tekint; szerkezeti kialakulása a régmúltba nyúlik vissza, amikor a biztonság, az éberség élet-halál kérdés volt. Az előrejelzés és a korrekció révén az agy folyamatosan létrehozza és felülvizsgálja a világról alkotott mentális modellt – egy hatalmas, folyamatos szimulációt, amely megkonstruálja mindazt, amit az alany érzékel, miközben meghatározza, hogyan cselekedjen. Ebből kifolyólag az emlékeket sem úgy kezeli mint egy számítógép a régebbi fájlokat, hanem igény szerint rekonstruálja, a helyzethez igazítja. Ezt a folyamatot emlékezésnek nevezzük, valójában azonban összeszerelésről van szó. Az agy nem pásztorkutya, amelyik örömét leli a fásztó terelésben, hanem igyekszik takarékoskodni erőforrásaiva. Amire pazarlóan költ, az a biztonság, második a…, majd valahol megjelenik a valósághűség is, mint önmaga tevékenységével szemben támasztott igény. Poszttraumás állapotban levők tudnának arról mesélni, hogy mit jelent, amikor az elme erre vonatkozó parancsát a test nem képes teljesíteni (az inger „beszorul” a tudatba, az idegrendszerbe). Nyert ügy, ha az igazság összefüggésbe hozható a biztonsággal, akkor nem kell konfabulálni, ámítani, csalni, az agy „fölszabadult és kötetlen”. Mindennapi életünkben is, szinte naponta, megfigyelhetjük ezt a jelenséget. A pozitív, jóleső, megnyugtató élmények abból származnak, hogy az elme szerint nincs érdemi különbség az adott helyzetben várt, illetve a meglévő minta között – azaz a korábbi esetek alapján megformált előrejelzései és az érzékszervi ingerek közötti különbség értelmezhető és automatikusan kezelhető. A hekyzet nem megterhelő, „nincsenek benne nagas küszöbök”. Természetesen ide keverhető az alapaffektus (core affect; James A. Russell) fogalma, ami irányítja az információfeldolgozást (hangulatkongruens ítéletek és emlékezet) és a viselkedést: elménk azon a motivációs pályán tart, ami a jó pszichés közérzetet segíti, vagy legalább hogy elkerüljük a rossz érzést. Előzetesen felméri, hogy mennyi energiával rendelkezünk, és aszerint alakítja a cselekvési terveinket.

A trauma mint előrejelzési hiba

A trauma, mint idegrendszeri esemény, nem egy „neurális légüres térbe” érkezik, hanem a folyamatban lévő műveletek részévé válik. Ha a hatás elég erős, az elme korábbi „igazságait” módosítja, és ezzel hozzájárul például a PTSD jellegzetes és gyakran tartós tünetképéhez.

A gyakran emlegetett, teljes lakosságra vetített „8–9%”-os élethosszi traumatizáltság pontosítást igényel. A DSM-5 (The Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, fifth ed.) által közölt 8,7% a 75 éves korig vetített élettartam-kockázat az Egyesült Államokban. A ténylegesen mért amerikai élettartam-prevalencia a National Comorbidity Survey Replication szerint 6,8% (férfiak 3,6%, nők 9,7%; Kessler és mtsai). A szám tehát nem hordozható át populációról populációra. A 2001 és 2003 között végzett felmérésben 9282, 18 év feletti, angolul beszélő felnőttet kérdeztek meg személyesen, a DSM-IV kritériumai alapján. A PTSD élettartam-prevalenciája, vagyis azok aránya, akiknél a kérdezés időpontjáig valaha kialakult a zavar, 6,8% volt. A nőknél 9,7%, a férfiaknál 3,6%, a nők tehát csaknem háromszor gyakrabban érintettek. Ugyanebből a felmérésből származik a gyakran idézett 8,7%-os érték is. Ez nem mért gyakoriság, hanem becslés: a 75 éves korig vetített élettartam-kockázat, amelyet a zavar kezdeti szakaszának várható folytatásából számítottak ki. Azért magasabb a 6,8%-nál, mert a fiatalabb válaszadók egy részénél a zavar később még kialakulhat. A PTSD kezdetének medián életkora 23 év. Nemzetközi összevetésben alacsonyabb értékeket kapunk.

A WHO által koordinált World Mental Health (WMH) felmérések 2001 és 2012 között 24 ország 26 vizsgálatában összesen 71 083 felnőttet kérdeztek meg, ugyancsak a DSM-IV kritériumai szerint. A válaszadók mintegy 70 százaléka élt át valamilyen traumát. A PTSD élettartam-prevalenciája a teljes mintában 3,9%, a traumának kitettek körében 5,6% volt (Koenen és mtsai). Az átlag mögött nagy különbségek húzódnak. A magas jövedelmű országokban a teljes népességre vetített élettartam-prevalencia 5,0% volt, a közepes és alacsony jövedelműekben 2,1–2,3%. Az NCS-R maga is a WMH-program amerikai felmérése, így a két adat nem mond ellent egymásnak: a nemzetközi átlagot a szegényebb országok alacsonyabb értékei húzzák le. A PTSD-vel élők fele a felmérést megelőző évben is tünethordozó volt. A DSM-5 kritériumain alapuló újabb amerikai felmérés (NESARC-III, 2012–2013, 36 309 felnőtt) hasonló nagyságrendet talált: 6,1%-os élettartam- és 4,7%-os egyéves prevalenciát (Goldstein és mtsai).

A prevalenciáról. Hamarosan:

A trauma után megváltozhat a kitekintés, vagyis hogy mire számít az idegrendszer: akkor is veszélyre készülhet, amikor a jelenlegi helyzet biztonságos, fenyegetésnek nincs nyoma. De nem kell feltétlenül tragikus, súlyos helyzetekre gondolni. A traumatikus élmény megingathatja azt az alapvető várakozásunkat, hogy többnyire biztonságban vagyunk, és van ráhatásunk arra, ami velünk történik. A prediktív feldolgozás elmélete szerint ilyenkor áthangolódhat az elme korábban kialakult belső modellje: nagyobb veszélyre számítunk, és az ártalmatlan vagy bizonytalan jeleket is könnyebben éljük meg fenyegetőként. Ez erős félelmet és testi készenlétet válthat ki. Ha a veszélyre irányuló figyelem, a testi reakciók és az elkerülés kölcsönösen erősítik egymást, a veszélyérzet akkor is fennmaradhat, amikor a fenyegetés már elmúlt.

A megzavart biztonsági panelek többé nem nyújtanak garanciát, de nem a legyengült immunrendszer a párhuzamos kórkép, hanem a téves kódolás. „Biztonságban vagy” helyett a visszajelzés: „Nem tudni, mi van.” Vagy éppen: „Veszélyben vagy, mert rosszul tájékozódsz.” A keletkező feszültség, mint a hullámvasúton fellépő erők, kényszerítő nyomatékkal rendelkezik. Nem pusztán a prediktív és a tényleges interoceptív jelek közötti eltérés vezet érzelmi szabályozási zavarhoz, hanem az előbbiek megbízhatatlanságának egyszeri drasztikus megélése, vagy egy enyhébb, de tartós hatása. A bizonytalanság minden környezeti jelre és emberi gesztusra kiterjed. Így például az is megrendítő tud lenni, ha együtt élő emberek, akik ugyanazokból az adatokból rakják ki a világ „puzzle-ját”, mégsem ugyanoda jutnak.

A folyamat a poszttraumás stressz pszichoszociális keretében így írható le (Joseph, Williams és Yule): a szubjektív értékelési folyamatok a feldolgozás főszereplői, és jelentősen befolyásolják, hogy milyen összefüggésbe helyezi az elme az eseményt; a kognitív feldolgozás nem rendkívüli jelenség, hiszen folyamatosan zajlik, a poszttraumás stressz jelenségei azonban határozottan mobilizálják ezeket a készségeket; végül az egyén adottságai és szociális környezete – mindenekelőtt a társas támogatás – nagymértékben meghatározzák a feldolgozás menetét. A növekedés magyarázatára Stephen Joseph később külön elméletet dolgozott ki P. Alex Linley-vel: az organizmikus értékelési elmélet (Organismic Valuing Process, OVP) szerint a traumát követő feldolgozásnak három kimenete lehet – asszimiláció, negatív akkomodáció és pozitív akkomodáció –, és a jóllét növekedése az utóbbihoz kötődik, támogató szociális környezet mellett (Joseph és Linley).

A poszttraumás stressz pszichoszociális kerete. Nem kísérlet, hanem elméleti munka: egy integratív modell, amelyet a szerzők a meglévő kutatási eredmények áttekintéséből állítottak össze. A modellt azonban a saját empirikus vizsgálataik egészítik ki, főleg a Herald of Free Enterprise komphajó túlélőivel végzett felmérésekre. A komphajó 1987. március 6-án borult fel Zeebrugge (Belgium) előtt, 193 ember halt meg. Joseph, Brewin, Yule és Williams (1991) két évvel a katasztrófa után vizsgálta a túlélőket. Azoknak volt rosszabb a lelkiállapotuk, akik a velük történteket saját magukra vezették vissza, és úgy érezték, befolyásolhatták volna. Ez szembemegy Bulman és Wortman (1977)* eredményével, amely szerint a balesetben megbénult sérülteknél az önhibáztatás jobb alkalmazkodással járt. Vagy mégsem?

* Egy klasszikus, máig sokat (gyakran téves következtetéssek) idézett tanulmány:
Ronnie Bulman és Camille Wortman: „Attributions of blame and coping in the »real world«: Severe accident victims react to their lot” A szerzők 29 fiatal felnőttel készítettek interjút egy chicagói rehabilitációs intézetben. Mindannyian baleset következtében bénultak le: ugrás sekély vízbe, autóbaleset, lövés, sportsérülés. Azt kérdezték tőlük, kit vagy mit hibáztatnak a történtekért, elkerülhető lett volna-e a baleset, és miért éppen velük történt. Hogy ki hogyan alkalmazkodott, azt az őket gondozó, látogató szociális munkások és ápolók elbeszéléseiből, véleményéből ítélték meg.
A meglepő eredmény. Azok alkalmazkodtak jobban, akik saját magukat hibáztatták. Akik pedig mást okoltak, vagy úgy érezték, hogy a baleset könnyen elkerülhető lett volna, rosszabbul boldogultak. A szerzők szerint az önhibáztatás a kontroll érzését őrizheti meg: ha én idéztem elő, akkor a világ nem teljesen kiszámíthatatlan, és a jövőben elkerülhetem a bajt.
Később Bulman (immár: Janoff-Bulman) finomított a fogalmazáson. Különválasztotta a viselkedésben megjelenő önhibáztatást („rosszul döntöttem”), amely megváltoztatható, ezért bizonyos kontrollt ad, és a jellembeli önhibáztatást („ilyen ember vagyok”), amely a tehetetlenség érzésével, önleértékeléssel és depresszióval jár együtt.
Későbbi vizsgálatok, főleg Patricia Frazier kutatásai (nemi erőszak túlélőivel), azt találták, hogy mindkét fajta önhibáztatás több szorongással és rosszabb alkalmazkodással jár.

A Herald of Free Enterprise túlélőivel kapcsolatos kutatásaikról írt tanulmányukhoz visszatérve, a minta meglehetősen kicsi volt (29 fő), a vizsgálat pedig korrelációs, így ok-okozati következtetést nem enged. Ez is magyarázhatja, miért nem lehetett (volna) általánosítani. A mérés két forrásból táplálkoztott, ami ilyen esetben nem szerencsés, pl. akárcsak egyetlen ápoló szimpátiája vagy antipátiája nagymértékben befolyásolhatta a végeredményt. Az szimpátia/antipátia pedig könnyen előfordul.
Ez nem jelentette azt, hogy némi tanulság ne származott belőle. Sokáig a feltételezett lélektani magyarázatot a kontroll és az érthetőség érzésének helyreállítása adta. Vagyis ha valaki a saját döntésében találja meg a történtek okát, úgy érezheti, hogy az eseménynek van értelmezhető előzménye, és va változtat a viselkedésén, befolyásolhatja, hogy mi történik vele a jövőben. (Ez éppen kiegészítő párja annak a kényszerű helyzetnek, amiről Pauline Boss Kétértelmű veszteség c. művében ír.) Janoff-Bulman később ismét visszatekintett a módszerre és átgondolta a következtetéseket. Úgy találta, hogy az önhibáztatás olyan áldozatoknál is megjelent, akiknek nyilvánvalóan nem volt tényleges felelősségük a történtekben. Értelmezése szerint ez a reakció az események fölötti kontroll, és a jelentésadás iránti igényt fejezhette ki. Ez azonban értelmezés, nem az 1977-es vizsgálatban bizonyított oksági mechanizmus. Az eredmény további árnyalást igényel. Kár, hogy egyes előadóknál, a motiválási igyekezet, illetve egyéb szempontok fölülírják a tudományos erőfeszítéseket, és az eredeti tanulmány következtetéseit továbbra is kritika nélkül emlegetik. Sholomskas, Steil és Plummer ugyanilyen betegcsoporton, szintén az ápolók értékelésére támaszkodva ismételte meg a vizsgálatot – és nem talált kapcsolatot az önhibáztatás és a megküzdés között, bár mások hibáztatása ott is rosszabb megküzdéssel társult. (Erre a kísérletre még visszatérünk.)

A terápia célja, hogy a feltételezetten automatikus feldolgozást felülvizsgálja és tudatossá tegye – kezdve annak az általános érzésnek megjelenítésével, hogy mindez az emberi egzisztencia része. A poszttraumás növekedés azokat a pozitív változásokat jelenti, amelyek a kedvezőtlen vagy potenciálisan traumás események utáni küzdelem eredményeként jelentkezhetnek. Ez a küzdelem a traumás események kognitív és érzelmi hatásaival folyik. Amikor ezt az infrastruktúrát egy trauma összetöri, újra kell építeni, és a legjobb, ha úgy építik újjá, hogy alkalmas legyen a jövőbeli katasztrófák kezelésére. Valahányszor erre a területre tévedünk ugyanazzal a megállapítással találkozunk, ami, véleményünk szerint, az elmélet egyik legkomolyabb kritkája is, legalábbis ha azt szkriptként, forgatókönyvként kívánjuk értelmezni. Úgy tűnik ugyanis, hogy vannak olyan jellemzők, amelyek lehetővé teszik az egyének számára, hogy könnyebben alkalmazkodjanak a kihívást jelentő változásokhoz: az új élmények iránti nyitottság, és az extroverzió.

Történnek vagy történhetnek mindannyiunkkal kedvünk ellenére való dolgok. Sebezhetőek vagyunk. Élhetünk olyan helyzetet, amiben kiszolgáltatottak vagyunk a természet erőinek, emberi hatalmaknak vagy egy betegségnek. Ilyenkor a növekedés az alapoknál kezdődik, az emberi sorsközösség megélésével, kezdve a szenvedőkkel való együttérzéssel. Az utalás viszont nem lehet elárasztó, csak nagyon tapintatos. Ebből nem lesz kognitív vagy érzelmi átfordulás, csak – ahogy szoktuk mondani – „meglágyulhat annyira a szív”, azaz elengedheti az elme makacs hiedelmeit és érveit, hogy befogadjon továbbsegítő gondolatokat. Ahogy csökken a „próbatétel nyomása”, kiderül, hogy a saját helyzete sem gyakoriságát, sem mértékét tekintve nem rendkívüli. Azaz: „Nem vagy egyedül!” Innen már csak egy lépés egészen személyesen átélni: „nem vagyok magamra hagyva.” Dinamikus, reproduktív, egymást erősítő felismerések. A posztraumás növekedés nem egyetlen megvilágosító élményből fakad, nem is „emeletráépítés”, és nem feltétlenül biztosít jobb közérzetet. Ettől függetlenül érezhetik azt, hogy képesek lesznek szembenézni a jövőbeli nehézségekkel, nem kis mértékben annak a munkának köszönhetően, amit alapvető hiedelemrendszerük újjáépítésén végeztek. És ezt követően segíthetnek másoknak a megküzdésben. Talán ez egyik legnagyszerűbb következmény.

Organizmikus értékelési elmélet Hamarosan: https://www.azarandok.hu/organizmikus-ertekelesi-elmelet/

A halandóság mint mozgatórugó

Minden bosszúság és próbatétel a saját gondolatainkon keresztül ér el bennünket, és ezért történhet meg, hogy munkálhatjuk a megoldást anélkül, hogy magas megértési szintre jutnánk, vagy érzelmi átrendeződés történne. A változás feltételei megteremtésének egyik leghatékonyabb motorját sokan nem a PTG-ben leírt folyamathoz kötik, hanem a halandóságunkkal való őszinte szembenézéshez, amire persze leggyakrabban egy trauma kényszeríthet.

A rettegéskezelés elmélet (terrormenedzsment-elmélet, Terror Management Theory; TMT; Greenberg, Pyszczynski és Solomon; Pyszczynski és mtsai; ) szerint az önbecsülés pufferként szolgál a halandóságtól való félelem ellen, mivel azt jelzi, hogy az egyén megfelel a kulturális világnézet által előírt értékstandardoknak. (fontos a pontos megfogalmazás: a világnézet kínál szimbolikus vagy szó szerinti halhatatlanságot, az önbecsülés pedig azt jelzi, hogy az illető életvitele és felfogása megfelel a világnézet mércéinek – a kettő nem ugyanaz.) Schimel és munkatársai öt vizsgálatban igazolták, hogy a világnézet meggyengítse megnöveli a halálgondolatok hozzáférhetőségét – szemben a halandóság tudatosításával, ahol ugyanez csak késleltetve jelentkezik, és gyakran más összefüggésben. A múlandóságra való emlékeztető hatására a halállal kapcsolatos gondolatok nem azonnal, hanem rövid idő elteltével szivárognak be a tudatba.

Rettegéskezelés-elmélet Hamarosan: https://www.azarandok.hu/a-rettegeskezeles-elmelet-terror-management-theory-tmt/

További felmerülő kérdések

A traumás emlék

A traumatizált emberek teste „pillanatfelvételt” őriz a saját előrejelzési és védekezési mechanizmusának csődjéről, arról a pillanatról, amikor egy rendkívüli helyzetben látványosan nem tudott reagálni egy fenyegetésre, nem tudta elhárítani a sérülést, illetve azt hasztalan próbálta értelmezni. Természetesn egy rendkívül összetett jelenségről van szó, ezúttal csak egy rövid, egyfókuszú meghatározást adtunk, a hatásirány meghatározásával. Amikor harcra vagy menekülésre készülünk, az izmok az egész testünkben megfeszülnek. Amikor nem tudjuk végrehajtani a megfelelő cselekvéseket, nem tudjuk levezetni a túlélési előkészületek során keletkezett energiát, és ez a neuromuszkuláris készenlét meghatározott mintázataiban rögzül. „A traumatizált emberek nem szenvednek a szó szokásos értelmében vett betegségben – megrekedtek egy izgalmi állapotban,” – írja Peter Levine, akitől ez a gondolat és a hozzá tartozó „befagyott, befejezetlen biológiai válasz” fogalma származik. Hozzá kell tenni, hogy Levine javasolt mechanizmusa – a fel nem használt energia idegrendszeri „tárolása” – nem rendelkezik idegtudományi bizonyítékkal, és inkább klinikai metaforaként, mint igazolt élettani modellként kezelendő.

Ezzel kapcsolatos a kettős reprezentáció elmélete (Brewin, Dalgleish és Joseph) szerint a traumás emlékek két párhuzamos rendszerben tárolódnak: a verbálisan hozzáférhető emlékezet (VAM) része a szokásos narratív önéletrajzi rendszernek; a helyzetfüggően hozzáférhető emlékezet (SAM, a 2010-es átdolgozásban S-reprezentáció) viszont szenzoros-affektív, egocentrikus, és rosszul integrálódik a kontextuális önéletrajzi tudással. A patológia tehát nem az, hogy a traumás emlék kikerül az emlékezeti hálózatból – hanem hogy a két reprezentáció közötti kapcsolat meggyengül.

A versengő álláspont, Rubin, Berntsen és Bohni emlékezetalapú (mnemonikus) modellje szerint a PTSD tüneteit nem maga az esemény, hanem annak jelenlevő emléke határozza meg. Az emlék érzelmi intenzitása, gyakori felidézése és az élettörténetben elfoglalt központi helye a döntő, nem az, hogy mennyire traumatikus volt az esemény. Eszerint a traumatikus emlékeket ugyanazok a mechanizmusok dolgozzák fel, mint a többit. Ezzel összhangban az várható, hogy egy rendkívül stresszes esemény hozzáférhetősége nem különbözik más emlékek önkéntes és kényszerű felidézésének módjától. A vita máig nyitott – és nem véletlen, hogy a terápia speciális része személyre szabott, és nemcsak a páciens, hanem a terapeuta vonatkozásában is egyedi.

Berntsen és Rubin ezt az esemény központiságának — event centrality — fogalmával vizsgálta. A kérdés az, mennyire válik egy esemény az önmagunkról alkotott kép meghatározó részévé; élettörténetünk fordulópontjává; más tapasztalatok értelmezésének viszonyítási pontjává. Ennek mérésére dolgozták ki a Centrality of Event Scale kérdőívet. Kutatásaikban a negatív esemény nagyobb központisága erősebb poszttraumás tünetekkel függött össze. A fenti baleseti példát folytatva: az esemény jelentősége túlnőhet azon, hogy „ez történt velem”. Az ember önmagát egyre inkább olyan személyként értelmezheti, akivel bármikor újabb katasztrófa történhet. Sőt, más tapasztalatok is ezen az emléken keresztül kaphatnak jelentést.

Emlékezetalapú, „mnemonikus” modell: emlékezeti, emlékezetalapú. A modell lényege, hogy a PTSD tüneteit nem maga a traumatikus esemény okozza, hanem az, ahogyan az ember aktuálisan emlékszik rá. Az emlékezés nem az „ábrándozás” szinonímája („Mi az, mit kétes távolban keres?Talán a múlt idők setét virága…”), hanem egy traumatizáló esemény önkéntelen felidézése, mághozza egészen közvetlenül, minthogy idegrendszeri nyoma eleven maradt. A felidézés lehet szándékos és akaratlan egyaránt. A szerzők szavaival: „a negatív esemény jelenlegi emléke, nem pedig maga az esemény határozza meg a tüneteket.” A tanulmány egyébként a PTSD-diagnózis négy alapfeltevését kérdőjelezi meg, de ezt ezúttal csak érintjük.

David C. Rubin, Dorthe Berntsen és Malene Klindt Bohni 2008-ban megfogalmazott modelljének központi állítása, hogy a poszttraumás tünetek megértéséhez az esemény mellett annak jelenlegi emlékezeti formáját kell vizsgálnunk: hogyan idéződik fel, milyen érzelmekkel jár, és milyen jelentőséget kap az ember önképében. A modellben az esemény hatását az emlékezet közvetíti. Beleértve a testemlékezetet is, bár ennek hangsúlyozása más szerzők erénye. Az esemény lezárulhat, miközben az emléke továbbra is hat. A szerzők az emléket változó reprezentációnak tekintik. Felidézését és jelentését alakíthatják az új tapasztalatok, a jelenlegi célok, aggodalmak és életkörülmények. Ez a traumatikus emlékekre is vonatkozik. A modell ezért azt kérdezi: milyen formában van jelen az átélt esemény az ember mai érzelmi életében? Saját szemléltető példával: valaki túlél egy súlyos közlekedési balesetet. Évekkel később egy fékcsikorgás felidézheti benne az ütközést. Az emlékhez erős félelem társulhat, és az esemény olyan következtetések kiindulópontjává válhat, mint: „Bármikor elveszíthetem az irányítást.” A modell szempontjából ilyenkor fontos, hogy az emlék milyen gyakran tér vissza, milyen érzelmi erővel jelentkezik, és hogyan befolyásolja a későbbi helyzetek értelmezését. Ez szemléltető példa, önmagában nem diagnosztikus leírás. Rubinék szerint a traumatikus emlékezés magyarázatához az autobiografikus — vagyis saját életünk eseményeire vonatkozó — emlékezet általános működése adhat kiindulópontot. Nem tartják szükségesnek, hogy minden jelenséghez kizárólag traumák esetén működő emlékezeti mechanizmust feltételezzünk. Külön figyelmet fordítanak a tudatos emlékélményekre, amelyek szándékos felidézéskor és akaratlan visszaemlékezéskor egyaránt megjelenhetnek. Az akaratlan itt azt jelenti, hogy az emlék felbukkanását nem szándékosan indítottuk el. Maga az emlékélmény ettől még tudatos: észrevesszük, hogy felidéződött bennünk valami.

Mit keres, mire figyel?
– Az eseménykritériumot (A-kritérium). A PTSD az egyetlen pszichiátriai zavar, amelynek diagnózisához egy meghatározott, traumatikus eseménynek kell megtörténnie, a hatás pedig, időben korlátozott, de maradandó nyomot hagy. A szerzők szerint azonban nem traumatikus események is okozhatnak ugyanolyan tüneteket. Egy holland lakossági vizsgálat 832 válaszadójánál a hétköznapi életesemények, például a válás vagy a munkanélküliség, legalább annyi PTSD-tünetet okoztak, mint a balesetek vagy a bántalmazás. Az elmúlt 30 év eseményei esetén ezek voltak a fő okok, érthető módon (Mol és mtsai). Ugyanezt a következteést vonta le Lazarus és Folkman, akik a ritka, nagy életesemények helyett a hétköznapi bosszúságokat (daily hassles) – a túl sok elintéznivalót, értékek devalválódását, tárgyak elvesztését, az árak emelkedését, a családi súrlódásokat – és a kis örömöket (uplifts) mérték fel. Vizsgálatukban a bosszúságok jobban előre jelezték a lelki tüneteket, mint az életesemény-pontszámok (ez Thomas H. Holmes és Richard H. Rahe Social Readjustment Rating Scale (SRRS) nevű életesemény-skálára utal). Az eredmény összhangban állt elméletük alapgondolatával: a terhelés nemcsak a drámai eseményekből, hanem a mindennapok apró, ismétlődő és személyesen jelentős megpróbáltatásaiból is felhalmozódik.
– A visszaemlékezések megbízhatóságát. A diagnózis arra épül, amit az ember utólag elmond az eseményről, vagyis amiről beszámolhat, az csak „felidézés” és nem tény, bár bizonyos tekintetben a kettőt nem szabad elválasztani egymástól. Amiről az egyén beszámol, az egy kívülálló számára lehet nevetséges, illuzórikus, de számára mégiscsak az a tény. Az emlékezet azonban minden felidézéskor újraépül, és a felidéző pillanatnyi állapotát is formálja, az pedig ismételten visszahat rá. Így a beszámoló nem az eseményt tükrözi, tulajdonképpen nem is tükrözheti, hanem az illető érzelmi állapotát, pontosabban a felidézendő és a felidézhető közös többszörösét, amihez a nyelvi kifejezés torzító hatása is járul. Ismétlésekkel, türelmes hallgatással, empatikus kérdésekkel lehet föltárni az aktuális emlékezeti tartalmat.
– Az előzetes tényezők szerepét. Az emberek eltérnek abban, milyen intenzíven élik meg az érzelmeket, például a neuroticizmus nevű személyiségvonás mentén. Ezek a különbségek erősen befolyásolják, milyen emlék alakul ki ugyanarról az eseményről. Minden terápiás kezdeményezés első feladata a pszichés adottságok feltérképezése.
– A „különleges traumaemlék” elképzelését. Sok elmélet szerint a traumaemlék töredezett, rendezetlen, és részben hozzáférhetetlen (disszociatív amnézia). Rubinék szerint ennek épp az ellenkezője igaz: az érzelmi megterhelés erősíti mind a szándékos, mind az akaratlan felidézést. A diagnózis „nehezen emlékszik a trauma fontos részleteire” tünete ráadásul gyengén függ össze a többi PTSD-tünettel. Az emlékek „elfelejtésének tilalma” viszont sokkal erősebben (Berntsen és Rubin). A negatív emlékek mélyebb feldolgozási igényéről korábban írtunk.

Mi határozza meg a tüneteket?
A modell szerint a PTSD kialakulásához nem kell különleges traumamechanizmus. Az emlékezet szokásos működése magyarázza, szélsőséges eseményekre alkalmazva. Ez szembemegy néhány szakember véleményével (pl. Brewin, Dalgleish és Joseph kettős reprezentáció elmélete). Szóban forgó modell szerint viszont a szokásos módon rögzül, és csak a következő három tulajdonsága számít:
– Érzelmi intenzitás: mennyire erősen, milyen élénk érzéki részletekkel éli újra az ember az emléket.
– Ismételt felidézés: milyen gyakran tér vissza az emlék, akár szándékosan, akár akaratlanul.
– Centralitás: mennyire válik az esemény az élettörténet és az identitás egyik sarokpontjává, amelyhez az ember minden mást viszonyít. Ennek mérésére dolgozta ki Berntsen és Rubin a 20 tételes Centrality of Event Scale nevű kérdőívet.
Pl. két ember ugyanazt a közlekedési balesetet éli át. Az egyiknek élénk, erős érzelmekkel teli, gyakran visszatérő emléke marad, és a balesetet élete fordulópontjának tekinti: nála várhatók tünetek. A másiknak az esemény egy epizód marad a sok közül: nála kevésbé várható, hogy a tünetek jelentkeznek. A modell szerint ugyanez a mechanizmus működhet egy válás emlékezeténél is.

Ezért félrevezető lenne a modell tanulságát egyszerűen úgy megfogalmazni, hogy a traumát „jobban be kell építeni az élettörténetbe”. Az önazonosságban elfoglalt központi hely és az emlékkel való nyugodtabb viszony különböző dolgok. Rubinék megkérdőjelezték azt az általános feltevést, hogy a PTSD meghatározó emlékezeti sajátossága szükségképpen a traumatikus emlék töredezettsége vagy rendezetlensége. Rubin egyik vizsgálatában a traumáról írt beszámolók eredményei nem támasztották alá az általános inkoherenciafeltevést. Ez azt jelenti, hogy valaki képes lehet összefüggően elmondani, mi történt vele, miközben az emlék továbbra is intenzív érzelmekkel jár. A történet elmondhatósága önmagában nem mutatja meg, mennyire megterhelő a felidézése.

Egy 2011-es vizsgálatban Rubin és munkatársai 75 PTSD-vel diagnosztizált és 42 PTSD nélküli felnőtt emlékeit hasonlították össze. Vizsgálták a különösen megterhelő és más életesemények emlékeit, valamint a szándékos és akaratlan felidézést. A PTSD-vel összefüggésbe hozható volat az emlékek érzelmi intenzitása, ismételődő felidézése, illetve hogy központi szerepet játszottak az élettörténetben. Az eredmények nem a szándékosan felidézett traumatikus emlékek általános rendezetlenségét emelték ki.
Egy másik kísérletbe Rubin, Dennis és Beckham 117 résztvevővel tesztelte a modellt, közülük 75-en szenvedtek PTSD-ben. A 20 előrejelzésből 18 igazolódott. A PTSD-vel élők emlékei érzelmileg intenzívebbek voltak, gyakrabban idézték fel őket, és központibbak voltak az élettörténetükben. Ez nemcsak a traumaemlékekre állt, hanem az emlékeikre általában. A traumaemlékek nem voltak töredezettebbek vagy rendezetlenebbek.
Vonatkozó kritikák után azt mondhatni, hogy a mnemonikus modell egy kiemelkedő elméleti megközelítés: az emlékezés jelenbeli működését helyezi a vizsgálat középpontjába, miközben az egyes emlékezeti jellemzők oksági szerepe külön bizonyítást igényel.

Hol a helye az elméletek között?
A modell tudatos ellenpontja azoknak az elméleteknek, amelyek szerint a traumaemlék különleges és töredezett. Ilyen Brewin, Dalgleish és Joseph kettős reprezentáció elmélete, valamint Ehlers és Clark kognitív modellje. A két tábor közötti vita máig nem zárult le.
A poszttraumás növekedés szempontjából a centralitás fogalma a legérdekesebb. Az a jellemző, amely a tünetekkel együtt jár, a kutatások szerint a növekedéssel is összefügg (Groleau és mtsai). Az esemény „központi” volta tehát kétélű.

Hivatkozások
Forrás: Rubin, D. C., Berntsen, D. és Bohni, M. K. A memory-based model of posttraumatic stress disorder: Evaluating basic assumptions underlying the PTSD diagnosis. Psychological Review, 115(4), 985–1011. Ez elméleti tanulmány: a szerzők a meglévő kutatási eredmények alapján vizsgálják felül a PTSD-diagnózis alapfeltevéseit. David Rubin emlékezetkutató a Duke Egyetemről, Dorthe Berntsen az akaratlan emlékek kutatója az Aarhusi Egyetemről.

Kettős reprezentáció elmélete Hamarosan: https://www.azarandok.hu/kettos-reprezentacio-elmelete/

A tudattalan kompenzáció

A szégyen és az irigység – hogy csak a két leggyakoribb és legbefolyásosabb érzést említsük – folytat némi kompenzációs manővert a háttérben, ezzel tudattalan hatásokat modulálva. Az agy nem kezdheti minden új helyzetben a nulláról, hanem arra kell építenie, amit már korábban látott. A sztereotípiák nem eredendően rosszindulatúak, csak nincsenek ellenőrzés alatt. Ami mélyen ellenkezik erkölcsi rendünkkel, azt a tudattalan nem tudja betolni a tudatba.

A tudattalan nem megoldást, hanem tervet vár az elmétől, és ha ez elkészült, akkor leszakad az adott probléma tüze az idegrendszer neurokémiai kohójában, és nem kell tovább az energiát pazarolni. A tervekben legalább egynek szerepelnie kell a megvalósítás ideje, helye vagy körülménye közül. Természetesen nem lehet minden benyomáshoz reális és egyedi kimenetet társítani, ezért az elme rendszerint már begyakorolt megoldásokkal párosítja őket – olyan ez, mintha arra kényszerülnénk, hogy több száz színt hat csoportba rendezzünk, szigorú kritériumok alapján. Lenne köztük egyértelmű, és lenne, ami sehova sem illik igazán, de a hivatkozott esetben nincs olyan, hogy „megállunk elmélkedni”. Az elme mintákat keres, és ha nincs ilyen, „belehamisítja” egy meglévőbe. Ennek felszín feletti részét nevezzük szublimációnak, amikor a szégyen, illetve az irigység tagadott, elfojtott hatása egészen más összefüggésben mutatkozik meg. A tudattalan camouflage-a nem erkölcsi ügy, egyszerűen az energiapazarlás elkerüléséről szól. Arra ösztönzi a szervezetet, hogy a környezetben elérhető legjobb alternatívára váltson.

Az ismerősség csapdája

Azért is hiszünk el bizonyos dolgokat, mert előfeltevéseink, korábbi mintáink, illetve általános emberi meggyőződésünk („én jó vagyok, észlelésem kifogástalan, alapvetően kedves ember vagyok, aki segíteni akar másokon”) szerint igaznak kell lenniük. Amikor arról van szó, hogy növekedést kell észlelnie, az érintettet akár a gyakoriság, akár az ismerősség is megtévesztheti, de a vélt vagy valós elvárások mindenképpen. Pl. ennek egyik változata: „légy olyan mint régen!” Talán nem szeretnénk visszamenni az időben, mégis nosztalgiával gondolhatunk a trauma előtti ismerős, belakott viszonyokra. És számítanak a vélemények. Pl. hogy valaki mennyire kellemesnek vagy lelkiismeretesnek látja magát, az igencsak szerényen korrelál azzal, hogy családtagjai mennyire tartják annak. Az otthonosság a legmegnyugtatóbb az elme számára; ennek megszűnése az elhagyatottság szorongását váltja ki, ami önmagában is traumatizáló. A valóságosan elhagyott, de az emlékezeti „másodlagos valóságban” ki nem hűlt idillt próbálja átélni, és mindegy, milyen úton, csakhogy az otthonosság érzése megjelenjen.

Az elme elvárása tehát, hogy a zavaró, „kiálló” érzések eltűnjenek, mert kezelésük nagy erőforrást igényel. Ezért maga is mindent elkövet, hogy ezt a célt elérje. Többek között igyekszik környezete kedvében járni, mert az így megszerzett bizalom megkönnyíti számára a működést. Vagyis békésebb, oldottabb, biztonságos környezetben energiát spórolhat. Ennek egy radikális elméleti megfogalmazása Donald Hoffman interfész-elmélete és a hozzá tartozó „Fitness-Beats-Truth” tétel (Prakash és mtsai), amely szerint az evolúció következetesen a rátermettséget maximalizáló, nem pedig az igazságot közelítő észlelést részesíti előnyben. Az elmélet tudományos státusza erősen vitatott – a bevezető tanulmány kritikai kommentárokkal együtt jelent meg, és formális ellenpéldák is születtek rá (Martínez) –, ezért itt inkább szemléltetésként, mint bizonyítékként szerepel.

Donald D. Hoffman az Irvine-i Kaliforniai Egyetem nyugalmazott kognitívtudomány-professzorának un. interfész-elmélete (interface theory of perception) szerint az érzékelés nem hűen adja vissza a valóságot. Az evolúció egy fajra szabott „felhasználói felületet” alakított ki bennünk, ami elrejti előlünk a valóságot, minthogy a túléléshez hasznos viselkedést támogat. Hoffman fordulata szerint az érzékelést komolyan kell venni, de nem szó szerint. Az elméletet Hoffman Manish Singh és Chetan Prakash közreműködésével dolgozta ki.
Egy saját szemléltető példával: egy képzeletbeli élőlény számára egy anyag pontos mennyiségénél közvetlenebbül használható lehet annak megkülönböztetése, hogy az adott mennyiség kedvező-e számára. A mennyiség és a hasznosság két különböző rendezési szempont. Ez a példa a különbséget szemlélteti; önmagában nem bizonyítja, hogy a pontos mennyiségi információ hátrányos lenne, csak azt, hogy nem az az elsődleges regisztrált szempont.
A kutatások tehát evolúciós szimulációk és formális modellek, nem pedig olyan kísérletek, amelyek közvetlenül kimutatták volna, hogy az általunk észlelt tárgyak alapvető szerkezete teljesen eltér a tapasztalatunktól.
Az elmélet radikális része azonban túlmegy azon, hogy az észlelés szelektív vagy időnként téved. Hoffman szerint a téridő az emberi interfész „asztala”, a fizikai tárgyak pedig annak „ikonjai”. Ebben a felfogásban a tárgyak és térbeli viszonyaik nem a tőlünk független valóság alapvető szerkezetét tárják fel.
Azonban ennek ellentmondva, egy 2022-es szimulációs kutatás arra mutatott rá, hogy az észlelés rendszerint többféle, egymástól részben független célt szolgál. Ugyanazt a tárgyat különböző helyzetekben másra használhatjuk, miközben az alapvető látványélményünk nem alakul át minden célváltáskor.

Hoffman szerint a természetes szelekció nem az igazságot jutalmazza, hanem a rátermettségi hasznot (fitness payoff), és a kettő nem ugyanaz. A Fitness-Beats-Truth tétel az általuk meghatározott modellben összehasonlítja a világállapot becslésére törekvő és a várható rátermettségi nyereséget közvetlenül maximalizáló stratégiát.
Mark, Marion és Hoffman evolúciós játékokban versenyeztette a valóságot pontosan érzékelő stratégiákat a csak a hasznot követőkkel. A pontos stratégiák rendszeresen kihaltak. A rátermettség szolgálata bizonyos feltételek között éppen a világ tulajdonságainak pontosabb reprezentációját teheti előnyössé. Hoffman megfogalmazásában: az igaz érzékelés soha nem rátermettebb az azonos bonyolultságú, nem igaz érzékelésnél, és általában kevésbé az. Hoffman az érzékelés elméleteit egy skálán rendezi el:
– Naiv realizmus: a világ olyan, amilyennek látjuk.
– Kritikai realizmus: az érzékelés egyszerűsít, de a valóság bizonyos szerkezetét hűen visszaadja. Hoffman szerint a mai elméletek többsége ilyen.
– Interfész-elmélet: az érzékelésnek egyáltalán nem kell hasonlítania a valóságra.
Hoffman ennél is tovább megy: szerinte a téridő nem a valóság alapvető kerete, és a fizika maga is mélyebb, téren és időn kívüli alapokat fog találni.
– Tudatos realizmus. Ezt fontos elválasztani az interfész-elmélettől. Az interfész-elmélet csak annyit állít, hogy nem látjuk, mi van a felület mögött. A tudatos realizmus már külön metafizikai tézis, ami egészen más lapra tartozik. Szerinte a felület mögött egymással kölcsönhatásban álló „tudatos ágensek” hálózata áll, és a fizikai világ ebből bontakozik ki. Ez már közelít a „féreglyuk”-teóriához.
Kérdés persze, ha az emberi fejlődés megbízhatatlanná tette az érzékelésünket, miért bízzunk azokban a megfigyelésekben, amelyekre maga az evolúcióelmélet épül? Hoffman szerint érve az evolúció „algoritmikus magjára” épül (változatosság, szelekció, öröklődés), nem az érzékelt világra. Lehet folytatni az érvelést, de mi ezennel kilépünk belőle.
A tétel akkor érvényes, ha a haszon és a világ szerkezete között nincs rendszeres kapcsolat. Berke és munkatársai szimulációiban viszont az igaz érzékelés győzött, amikor az élőlényeknek ugyanazzal az érzékelő rendszerrel kellett sokféle, változó célt kiválasztaniuk és követniük.

Berke, M. D. és munkatársai (Walter-Terrill, R., Jara-Ettinger, J. és Scholl, B. J.) által lefolytatott szimuláció rendkívül érdekes, de csak rövid kitérőt teszünk. Hoffman szimulációiban az élőlények egyetlen célt követtek, egyetlen „hasznossági függvény” szerint. Ez a legegyszerűbb biológiai szerveződések szintjén is már működik. Az ember viszont egy faágat nézve felmérheti, jó lesz-e fegyvernek, tűzifának, sétabotnak, horgászbotnak, hátvakarónak, vitorlarúdnak vagy nyársnak. A cél percről percre változik, az érzékelés viszont nem. Amikor a gyújtós helyett fegyvert keresünk, az ág látványa nem alakul át. Ezt nevezik a szerzők rugalmatlan (inflexible) érzékelésnek: a látás nem igazodik az éppen aktuális célhoz, ugyanazt a képet adja minden célhoz.
A szimuláció, amit lefolytattak, (genetikus algoritmus, nemzedékenként 1000 egyeddel, 1500 nemzedéken át, feltételenként 1000 szimulációval) kérdése az volt, milyen érzékelés alakul ki evolúciósan ilyen feltételek mellett. A szerzők mércéje szerény volt, következtetése is óvatos: bár a természetes szelekció csak a rátermettséget jutalmazza, a legrátermettebb érzékelő rendszer mégis olyannak mutathatja a világot, amilyen. Vagyis amilyen az, megfigyelő szubjektív érzetétől függetlenül.
A kutatások tehát evolúciós szimulációk és formális modellek; nem olyan kísérletek, amelyek közvetlenül kimutatták volna, hogy az általunk észlelt tárgyak alapvető szerkezete teljesen eltér a tapasztalatunktól. Az elmélet radikális része viszont túlmegy azon, hogy az észlelés szelektív vagy időnként téved. Hoffman kedvenc hasonlata: a téridő az emberi interfész „képernyője”, a fizikai tárgyak pedig a rajta megjelenő „ikonok”. Ebben a felfogásban a tárgyak és térbeli viszonyaik nem a tőlünk független valóság alapvető szerkezetét tárják fel.
2015-ös TED-előadása: https://www.ted.com/talks/donald_hoffman_do_we_see_reality_as_it_is

A lényeg, hogy a régi egyensúly megtalálásának érzése ott és akkor is mutatkozhat, ha az illető még nem tart ott – és félő, hogy idő előtt megszünteti a szociális óvatosságot, kiszáll az önreflexív habitusból, így a fájdalmas visszaesés szinte elmaradhatatlan. Nem véletlen, hogy a traumát átélt populációban ők alkotják a legveszélyeztetettebb csoportot: azok, akik már tettek néhány lépést előre, akik előtt felderült az ég, akik átélték – talán többször is – a kilábalás reményét. Csak még egy megyjegyzés ehhez: a „problémamentesség” korai bizonygatásáért az illető alkalmanként komoly árat fizet, amikor azok is, akikre rábízta sebzettségének titkát, elkezdik idő előtt megterhelni („azt hittük, már túl vagy rajta!”).

Lehet egészen eltérő motiváció is a „mindenáron növekedés” mögött, például a környezet elvárása, hogy kellemes érzést ébresztő beszámolókat halljon, mert valaki tartós lehangoltsága könnyen frusztrációt és haragot vált ki környezetéből, tartós kapcsolatban pedig egyenesen dühöt – hiszen a „figyelmességi listát” a nagyobb fájdalommal küszködő vezeti, és igényt is tarthat rá, ami az érzelmi teherviselés megbillenésével fenyeget. Nem véletlen az aggodalom vagy annál is feljebb, hiszen társas viszonyban az áldozatszerepért küzdelem folyik: kinek jár több figyelem, nagyobb tapintat, több elengedés. Azaz ki tévedhet büntetlenül nagyobbat, kinek a természete igényelhet komolyabb türelmet.

Az is előfordulhat viszont, hogy valóságosan történt pozitívnak mondható változás, mégsem regisztrálódik – talán azért, mert az érintett egyetlen tulajdonságra fókuszált, voltaképpen olyasmit várt, ami történetesen elmaradt. Egy növekedési élmény eltérhet nemcsak az elvárásoktól, hanem a szokásos pozitívumoktól, ráadásul hiányozhatnak azok a releváns tapasztalatok is, amelyek lehetővé tennék az új megélés társítását és kellő értékelését. A transzformatív élmények jellegüknél fogva a korábbi készségekkel nehezen értelmezhetők, hiszen az alapvető preferenciák részben megváltoztak.

A kiegyensúlyozatlan állapot minden irányban becsaphatja az érzékelést. Az sem biztos tehát, hogy nem történt változás ott, ahol nem érzékelik, illetve hogy ott és úgy történt, ahol és amint bizonygatják.

„Bár hagyta, hogy ezek a gondolatok szabadon száguldozzanak benne, mégis megrettent, valahányszor elméje a tényleges félelem fele indult, vagy – ami még ijesztőbb – olyan irányba, ahol örökre elveszíti ezt a világot, és többé nem lesz egyetlen rendes napja sem, élete hátralévő része küzdelem lesz az ismeretlennel.” Colm Tóibín

Hivatkozások

Ansbacher, H. L. (1994). On the origin of holism. Individual Psychology, 50(4), 486–492.
Ansbacher, H. L., & Ansbacher, R. R. (szerk.) (1956). The Individual Psychology of Alfred Adler: A Systematic Presentation in Selections from His Writings. New York: Basic Books.
Barrett, L. F. (2020). Seven and a Half Lessons About the Brain. Boston: Houghton Mifflin Harcourt.
Brewin, C. R., Dalgleish, T., & Joseph, S. (1996). A dual representation theory of posttraumatic stress disorder. Psychological Review. doi:10.1037/0033-295X.103.4.670
Brickman, P., Coates, D., & Janoff-Bulman, R. (1978). Lottery winners and accident victims: Is happiness relative? Journal of Personality and Social Psychology. doi:10.1037/0022-3514.36.8.917
Burkeman, O. (2012). The Antidote: Happiness for People Who Can’t Stand Positive Thinking. London: Faber & Faber.
Foa, E. B., Ehlers, A., Clark, D. M., Tolin, D. F., & Orsillo, S. M. (1999). The Posttraumatic Cognitions Inventory (PTCI): Development and validation. Psychological Assessment, 11(3), 303–314.
Folkman, S., Lazarus, R. S., Dunkel-Schetter, C., DeLongis, A., & Gruen, R. J. (1986). Dynamics of a stressful encounter: Cognitive appraisal, coping, and encounter outcomes. Journal of Personality and Social Psychology.
Gelkopf, M., Berger, R., Bleich, A., & Silver, R. C. (2012). Protective factors and predictors of vulnerability to chronic stress: A comparative study of 4 communities after 7 years of continuous rocket fire. Social Science & Medicine. doi:10.1016/j.socscimed.2011.10.022
Gilbert, D. T., Pinel, E. C., Wilson, T. D., Blumberg, S. J., & Wheatley, T. P. (1998). Immune neglect: A source of durability bias in affective forecasting. Journal of Personality and Social Psychology. doi:10.1037/0022-3514.75.3.617
Greenberg, J., Pyszczynski, T., & Solomon, S. (1986). The causes and consequences of a need for self-esteem: A terror management theory. In R. F. Baumeister (szerk.), Public Self and Private Self (189–212). New York: Springer.
Janoff-Bulman, R. (1992). Shattered Assumptions: Towards a New Psychology of Trauma. New York: Free Press.
Joseph, S., & Linley, P. A. (2005). Positive adjustment to threatening events: An organismic valuing theory of growth through adversity. Review of General Psychology. doi:10.1037/1089-2680.9.3.262
Joseph, S., Williams, R., & Yule, W. (1995). Psychosocial perspectives on post-traumatic stress. Clinical Psychology Review, 15(6), 515–544.
Joseph, S., Williams, R., & Yule, W. (1997). Understanding Post-Traumatic Stress: A Psychosocial Perspective on PTSD and Treatment. Chichester: Wiley.
Kessler, R. C., Berglund, P., Demler, O., Jin, R., Merikangas, K. R., & Walters, E. E. (2005). Lifetime prevalence and age-of-onset distributions of DSM-IV disorders in the National Comorbidity Survey Replication. Archives of General Psychiatry, 62(6), 593–602.
Koenen, K. C. és mtsai (2017). Posttraumatic stress disorder in the World Mental Health Surveys. Psychological Medicine. doi:10.1017/S0033291717000708
Lazarus, R. S., & Folkman, S. (1984). Stress, Appraisal, and Coping. New York: Springer.
Levine, P. A. (1997). Waking the Tiger: Healing Trauma. Berkeley: North Atlantic Books.
Loewenstein, G., O’Donoghue, T., & Rabin, M. (2003). Projection bias in predicting future utility. The Quarterly Journal of Economics. doi:10.1162/003355303322552784
Mangelsdorf, J., & Eid, M. (2015). What makes a thriver? Unifying the concepts of posttraumatic and postecstatic growth. Frontiers in Psychology, 6, 813. doi:10.3389/fpsyg.2015.00813
Mangelsdorf, J., Eid, M., & Luhmann, M. (2019). Does growth require suffering? A systematic review and meta-analysis on genuine posttraumatic and postecstatic growth. Psychological Bulletin. doi:10.1037/bul0000173
Martínez, M. (2019). Usefulness drives representations to truth: A family of counterexamples to Hoffman’s interface theory of perception. Grazer Philosophische Studien, 96(3).
McAdams, D. P., Reynolds, J., Lewis, M., Patten, A. H., & Bowman, P. J. (2001). When bad things turn good and good things turn bad: Sequences of redemption and contamination in life narrative and their relation to psychosocial adaptation. Personality and Social Psychology Bulletin. doi:10.1177/0146167201274008
Pals, J. L. (2006). Narrative identity processing of difficult life experiences: Pathways of personality development and positive self-transformation in adulthood. Journal of Personality. doi:10.1111/j.1467-6494.2006.00403.x
Prakash, C., Fields, C., Hoffman, D. D., Prentner, R., & Singh, M. (2021). Fitness beats truth in the evolution of perception. Acta Biotheoretica, 69(3), 319–341.
Pyszczynski, T., Greenberg, J., Solomon, S., Arndt, J., & Schimel, J. (2004). Why do people need self-esteem? A theoretical and empirical review. Psychological Bulletin. doi:10.1037/0033-2909.130.3.435
Rubin, D. C., Berntsen, D., & Bohni, M. K. (2008). A memory-based model of posttraumatic stress disorder: Evaluating basic assumptions underlying the PTSD diagnosis. Psychological Review. doi:10.1037/a0013397
Satterfield, J. M., Monahan, J., & Seligman, M. E. P. (1997). Law school performance predicted by explanatory style. Behavioral Sciences & the Law, 15(1), 95–105.
Schimel, J., Hayes, J., Williams, T., & Jahrig, J. (2007). Is death really the worm at the core? Converging evidence that worldview threat increases death-thought accessibility. Journal of Personality and Social Psychology. doi:10.1037/0022-3514.92.5.789
Schulz, K. (2010). Being Wrong: Adventures in the Margin of Error. New York: Ecco.
Siegel, D. J., & Drulis, C. (2023). An interpersonal neurobiology perspective on the mind and mental health. Annals of General Psychiatry, 22(1), 5. doi:10.1186/s12991-023-00434-5
Smuts, J. C. (1926). Holism and Evolution. London: Macmillan.
Taylor, S. E. (1983). Adjustment to threatening events: A theory of cognitive adaptation. American Psychologist. doi:10.1037/0003-066X.38.11.1161
Taylor, S. E., & Brown, J. D. (1988). Illusion and well-being: A social psychological perspective on mental health. Psychological Bulletin, 103(2), 193–210.
Tedeschi, R. G., & Calhoun, L. G. (1996). The Posttraumatic Growth Inventory: Measuring the positive legacy of trauma. Journal of Traumatic Stress. doi:10.1002/jts.2490090305
Weststrate, N. M., & Glück, J. (2017). Hard-earned wisdom: Exploratory processing of difficult life experience is positively associated with wisdom. Developmental Psychology. doi:10.1037/dev0000286
Wilson, T. D. (2002). Strangers to Ourselves: Discovering the Adaptive Unconscious. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Wilson, T. D., Wheatley, T., Meyers, J. M., Gilbert, D. T., & Axsom, D. (2000). Focalism: A source of durability bias in affective forecasting. Journal of Personality and Social Psychology, 78(5), 821–836.
Zheng, J., & Meister, M. (2025). The unbearable slowness of being: Why do we live at 10 bits/s? Neuron, 113(2), 192–204. doi:10.1016/j.neuron.2024.11.008
Zoellner, T., Rabe, S., Karl, A. és Maercker, A. (2008): Posttraumatic growth in accident survivors: Openness and optimism as predictors of its constructive or illusory sides. Journal of Clinical Psychology, 64(3), 245–263.