
- rész
Ronnie Janoff-Bulman elméletének, illetve más modelleknek áttekintő ismertetés
A poszttraumás növekedés elméletének előzményeiről, módszertani problémáiról szóló rész melléklete: https://www.azarandok.hu/poszttraumas-novekedes-2/
Az alapfeltevések világa (assumptive world) – azoknak a többnyire hallgatólagos meggyőződéseinknek az összefüggő rendszerét jelenti, amelyeket magától értetődőnek tekintünk, és amelyek alapján a világot, valamint benne önmagunk helyét és szerepét értelmezzük. Mélyen gyökerezik, rendszerint észrevétlenül működik, és nehezen változik. A fogalmat, pszichológiai szakkifejezésként, Colin Murray Parkes vezette be, de Ronnie Janoff-Bulman elméleti munkássága révén vált széles körben ismertté. Illusztrálhatnánk az éghajlat és az időjárás viszonyával – utóbbi lenne viselkesésünk részben megjósolható karakterisztikája, de nevezhetjük belső operációs rendszerünknek, ami a háttérben fut, miközben jelentős szerepe van abban, hogy milyen keretek között dolgozzuk fel tapasztalatainkat. Mondhatnánk iOS-t vagy Androidot is, de talán nem véletlenül jut eszünkbe az MS-DOS: bár a hasonlóság korlátozott, de előfordul, hogy régi parancssorral próbáljuk megoldani az új kihívásokat… Az mindenképpen találó, hogy az operációs rendszert észre sem vesszük, amíg össze nem omlik… Éppen ez Janoff-Bulman elméletének egyik központi gondolata: a trauma megzavarhatja belső operációs rendszerünk működését, és – az ő kifejezésével élve – szétzúzhatja alapfeltevéseinket, azokat a korábban fel sem tűnő evidenciákat, amelyekre világképünk épült. Érezhető áthallás az önmeghatározás elméletével, de annál egészen másutt van a hangsúly.
A következőkben áttekintjük, hogy mit jelentenek, mire épülnek alapvető meggyőződéseink, miként hatnak rájuk a váratlan helyzetek, traumák, hogyan kapcsolódnak egymáshoz azok az elméletek, amelyek hasonló hatást tárgyalnak, mit tanulhatunk a témát érintő kísérletekből, amiket rendszerint komoly körültekintéssel készítettek elő. Mindeközben arra is választ keresünk, hogy mi tartja fenn megszokott világképünket, mi ösztönzi és irányítja cselekvéseinket, és miként rendülhet meg ez a magától értetődőnek gondolt világnézet egy személyes vagy közösségi kataklizma hatására. Megnézzük, milyen tudományos felismerések születtek e téren az elmúlt évtizedekben, mit tártak fel lelkes, elkötelezett, kreatív kutatók ezekről a folyamatokról. Olyan kérdésekről lesz szó, amelyek valamilyen módon mindannyiunkat érintenek, sokak számára pedig mindezek egy személyesen átélt valóságról szólnak; talán életük megszokott rendje megrendült, és meg kell találniuk a továbblépés lehetőségét.
A szövegben szereplő rövid élethelyzetek, kísérletek csupán szemléltető példák, nem teljes beszámolók. Arra szolgálnak, hogy az elméleti felvetések, a vizsgálati eredmények és a belőlük levonható következtetések könnyebben érthetővé váljanak, és összekapcsolhassuk mindennapi tapasztalatainkkal.
Az alapfeltevések kölcsönös támogatása
Janoff-Bulman kutatások, felmérések és elméleti megfontolások nyomán három, meglehetősen tágan értelmezhető alapfeltevést írt le:
• A világ jóindulatú (benevolence of the world). Az a meggyőződés, hogy a világ alapvetően élhető, viszonylag biztonságos hely, az emberek pedig többnyire jó szándékúak és segítőkészek.
• A világ igazságos és értelmes (meaningfulness of the world). Az a feltevés, hogy összefüggés van az emberek tulajdonságai, cselekedetei és a velük történő események között. Ebben szerepet kaphat az igazságosság sajátos megközelítésének hagyománya, miszerint mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ebből leszármazó implicit meggyőződés: megfelelő magatartással befolyásolhatjuk életünk alakulását, és elkerülhetjük a bajt.
• Az én értékes (worthiness of the self). Önmagát az ember alapvetően jó, tisztességes és értékes embernek látja, akit képességei valamint körültekintő magatartása feljogosítanak a boldogulásra.

Janoff-Bulman kognitív modelljének középpontjában az a tétel áll, hogy a trauma nem csupán megterhelő élmény, hanem az egyén feltevésvilágát (assumptive world) is megrendítheti. Ez a feltevésvilág három, jellemzően implicit alapfeltevés köré szerveződik. Az első szerint a világ alapvetően jóindulatú. A második szerint az események érthető rendet követnek, és kimenetelük összefügg az emberek érdemeivel, illetve cselekedeteivel. A harmadik szerint maga az egyén értékes, és méltó a jóra. A traumatikus tapasztalat összeütközhet ezekkel a meggyőződésekkel, ezért érvényességük meginoghat, és szükségessé válhat az alapfeltevések újjáépítése.
A világ jóindulatúsága
Az első alapfeltevés a világ jóindulatúságára (benevolence of the world) vonatkozik. Janoff-Bulman két, egymással összefüggő elvárást ért rajta. Az egyik szerint a világban a kedvező események túlsúlyban vannak a kedvezőtlenekkel szemben, ezért környezetünket többnyire biztonságosnak és szabályozhatónak érezzük. A másik szerint az emberek alapvetően jók, segítőkészek és gondoskodók. A Janoff-Bulman által 1989-ben bemutatott World Assumptions Scale (WAS) kérdőív ezt a két meggyőződést külön alskálával méri: az egyik a személytelen világra, a másik az emberek jóindulatára vonatkozik.
E bizalom gyökereit Janoff-Bulman a korai gondozói kapcsolatokban látja, összhangban az ősbizalom eriksoni fogalmával. A gyermek, akinek jelzéseire többnyire figyelemmel és gondoskodással válaszolnak, fokozatosan olyan környezetet tapasztal meg, amelyben szükségletei számítanak, és amelyre ráhagyatkozhat. Ezekből a korai tapasztalatokból később a világ egészére vonatkozó, tágabb elvárások alakulhatnak ki.
A világ jóindulatúságába vetett hit a másik két alapfeltevéssel együtt táplálja a viszonylagos sebezhetetlenség érzését. Tudjuk, hogy léteznek balesetek, súlyos betegségek és erőszak, mégis hajlamosak vagyunk úgy élni, mintha ezek elsősorban másokkal történhetnének meg: „velem ilyen nem eshet”. A trauma személyes tapasztalattá teszi saját sebezhetőségünket: a korábban távolinak érzett lehetőség egyszeriben saját életünk valóságává válik. Ha a traumát ember okozza, például erőszak vagy bántalmazás formájában, akkor az emberek jóindulatába vetett hit különösen mélyen megrendülhet. Hogy milyen mértékben, az egyénfüggő, de ha arról olvasunk, hogy „életreszólóan”, ne vegyük túlzásank. Ez nem jelenti azt, hogy a negatív emlékek ellenére nem élhetnének teljes életet. Olyan, mint a zúgás a fák koronáján, az erdjeük attól még zavartalanul növekedhet és terebélyesedhet.
Az eriksoni értelemben vett ősbizalom (basic trust) magyarul alapvető bizalomként is ismert. A Gyermekkor és társadalom 2002-es magyar kiadása az első fejlődési szakaszt „Alapvető bizalom vs. alapvető bizalmatlanság” címmel jelöli.
Erikson szerint ennek a szakasznak kedvező kimenetelét a bizalom túlsúlya garantáljaja. Ugyanakkor a bizalmatlanságnak is megvan a maga szerepe: bizonyos mértékű óvatosságra szert kell tegyen a gyermek, hogy felismerhesse a veszélyeket és meg tudja különböztetni a megbízható helyzeteket azoktól, amelyek esetleg fenyegetést jelentenek. A cél nem lehet a bizalmatlanság teljes felszámolása, inkább az, hogy a kettőnek olyan aránya alakuljon ki, amelyben a bizalom válik meghatározóvá. Erikson elmélete későbbi kidolgozásában ebből a szakaszból kibontakozó alapvető erényt reménynek (pozitív elvárás) nevezte.
Janoff-Bulman az alapfeltevések gyökereit szintén a csecsemő és gondozói legkorábbi kapcsolataiban látja. Az a gyermek, akinek jelzéseire többnyire figyelemmel és gondoskodással válaszolnak, egyszerre szerez kezdeti tapasztalatokat a világ jóindulatúságáról és a saját értékességéről: átéli, hogy számíthat másokra, és hogy méltó a gondoskodásra. Ezek az élmények már a beszéd kialakulása előtt rögzülnek, és meghatározzák a fogalmi rendszer és a valóság közötti összefüggéseket is. Alapvetően befolásolják az önmagával és a világgal kapcsolatos későbbi várakozásait.
E tekintetben a két elmélet között tartalmi rokonság rajzolódik ki. Janoff-Bulman trauma utáni alkalmazkodásról alkotott felfogása ugyancsak párhuzamba állítható az eriksoni gondolattal. Ahogyan Erikson szerint az egészséges fejlődés nem a bizalmatlanság teljes kiküszöbölését jelenti, úgy a trauma után újjáépülő világképben is helyet kaphat a veszély és a sebezhetőség tapasztalata, miközben megmaradhat a világ viszonylagos jóindulatúságába és önmagunk értékességébe vetett bizalom. Így alakulhat ki egy kijózanodott, mégis reményt őrző viszony az élethez.
A világ értelmessége
A második alapfeltevés a világ értelmességére (meaningfulness of the world) vonatkozik. Janoff-Bulman itt elsősorban azt vizsgálja, hogyan értjük meg a kedvező és a kedvezőtlen események eloszlását: miért történik valami éppen azzal az emberrel, akivel történik? Ebben a felfogásban a jó és a rossz felismerhető szabályok szerint oszlik el: összefügg azzal, ki milyen ember, és mit tesz.
Ez a meggyőződés két fő elvre épül. Az igazságosság (justice) elve szerint az emberek azt kapják, amit megérdemelnek: a jókat jó éri, a rosszakat rossz. Ez megfelel a Melvin Lerner által leírt igazságos világba vetett hitnek (belief in a just world). A kontrollálhatóság (controllability) elve szerint az események kimenetelét saját viselkedésünkkel befolyásolhatjuk. Eszerint az elővigyázatosság, az egészségünkre fordított figyelem és a veszélyek kerülése védelmet ígér a bajjal szemben.
A kérdőív ide kapcsolódó harmadik alskálája a véletlenszerűségbe (randomness) vetett hitet méri. Ez annak elfogadását jelenti, hogy a jó és a rossz események eloszlását a véletlen is alakíthatja, függetlenül az emberek érdemeitől vagy elővigyázatosságától. Egy baleset oka például pontosan megmagyarázható, az viszont, hogy éppen ki lett az áldozata, semmiféle erkölcsi rendet nem követ. Az a közismert vélemény, hogy „mindig a vétlen szenved” – nem feltétlenül egyoldalú, egyfajta fatalista megjegyzés. Ugyanis a „vétlen” nagyon széles jelentésű fogalom, tulajdonképpen az „ártatlan” szinonimája, és az emberiség elsöprő többsége ebbe a kategóriába tartozik, mégha nem is erkölcsi értelemben.
A trauma azért rendítheti meg ezt az alapfeltevést, mert súlyos csapás a tisztességes embert is érheti, akár minden körültekintése ellenére. Innen érthető a traumát átélt ember visszatérő kérdése: „Miért éppen én?” Ebben a kérdésben az oksági magyarázaton túl a világ elveszett rendjének keresése is megszólalhat. Hogyan történhetett meg velem mindez, ha úgy éltem, ahogyan helyesnek gondoltam?
Az én értékessége
A harmadik alapfeltevés az én értékességére (worthiness of the self) vonatkozik: arra a meggyőződésünkre, hogy jó, erkölcsös, tisztességes és rátermett emberek vagyunk. Janoff-Bulman ezen a területen is három összetevőt különít el.
Az önértékesség (self-worth) saját erkölcsi és személyes értékünk megítélését jelenti. Az önkontroll (self-controllability) itt annak meggyőződése, hogy megtesszük mindazt, ami a kedvező kimenetelek elősegítéséhez és a baj elkerüléséhez szükséges. A világ kontrollálhatóságába vetett hit azt mondja: az ember cselekedetei számítanak. A saját viselkedésünkre vonatkozó meggyőződés ehhez hozzáteszi: én pedig ennek megfelelően cselekszem. A harmadik összetevő a szerencsébe (luck) vetett hit, vagyis az az érzés, hogy szerencsés emberek vagyunk, és a véletlen többnyire nekünk kedvez. Ez azokra az esetekre is biztató várakozást kínál, amelyekben várhatóan sem az érdem, sem a körültekintő viselkedés nem igazolna kedvező kimenetelű történéseket.
A három alapfeltevés összekapcsolódását egy hallgatólagos következtetési lánccal szemléltethetjük: ha a világ alapvetően jóindulatú, igazságos és kontrollálható, én pedig jó ember vagyok, aki körültekintően él, akkor biztonságban tudhatom magam. A trauma ezt a biztonságérzetet töri meg. Az egyén úgy érezheti, hogy a történtek vagy a világ rendjét, vagy saját értékességét és körültekintését kérdőjelezik meg. Ha engem ártatlanul is súlyos baj érhetett, mennyiben bízhatok a világban? Ha viszont továbbra is ragaszkodom a világ igazságosságához és kontrollálhatóságához, akkor felmerülhet bennem: talán velem van valami baj, vagy valamit rosszul tettem.
Janoff-Bulman szerint az önhibáztatás egyik lehetséges lelki funkciója éppen az, hogy segít fenntartani a történtek érthetőségének vagy a jövő kontrollálhatóságának érzését. Ennek megértéséhez azonban meg kell különböztetnünk az önhibáztatás két formáját.
Janoff-Bulman lésőbbi munkáiben elkülönítette a viselkedéses (behavioral) és a jellembeli (characterological) önhibáztatást. A tanulmány nemi erőszakkal foglalkozó vizsgálatában krízisközpontok munkatársait kérdezte meg az általuk segített nők reakcióiról. A viselkedéses önhibáztatás egy konkrét cselekedetre vagy mulasztásra irányul: „aznap este nem kellett volna arra mennem”. A jellembeli önhibáztatás az ember egész személyét minősíti: „ilyen ember vagyok, ezt érdemlem”.
A kétféle önhibáztatás eltérően hat az önértékességre. A jellembeli önhibáztatás saját értékességünket ássa alá. A viselkedéses önhibáztatás ezzel szemben egy megváltoztathatónak érzett cselekedetre helyezi a hangsúlyt. Janoff-Bulman eredeti feltevése szerint ez paradox módon védő szerepet is betölthet: ha úgy érzem, hogy valamilyen viselkedésem hozzájárult a történtekhez, akkor hihetek abban, hogyha a legközelebb másként cselekszem, elkerülhetem a bajt. Ez a magyarázat az önhibáztatás feltételezett pszichológiai szerepéről szól, és nem állítja, hogy az áldozat ténylegesen felelős volna a történtekért.
A későbbi kutatások azonban nem igazolták egyértelműen a viselkedéses önhibáztatás kedvező szerepét. Patricia Frazier 2003-as, szexuális erőszakot átélt nőket követő vizsgálatában a viselkedéses önhibáztatás nagyobb lelki megterheléssel járt együtt. Kedvezőbbnek bizonyult az a kontrollérzet, amely a jelenre, a felépülés folyamatának befolyásolására vonatkozott. A múlt eseményéért érzett önvád és a jelenben megélt cselekvőképesség tehát eltérően kapcsolódhat az alkalmazkodáshoz.
A trauma után így a világról és önmagunkról alkotott képünk egyaránt megrendülhet. Janoff-Bulman leírásában a traumát átélt ember gyakran gyengének, tehetetlennek, kiszolgáltatottnak és megbélyegzettnek éli meg magát. Az alapfeltevések újjáépítése ezért arra is választ keres, hogyan őrizhető meg saját értékességünk tudata a sebezhetőség tapasztalatával együtt.
Az alapfeltevéseknek erkölcsi vonatkozásuk is van, bár nem ez az elsődleges. Mindenképpen felsejlik a gyanú, hogy az emberek összefüggést sejtenek életvitelük és életük konkrét feltételei között, amit legtöbbször „sors”-nak ejtünk :). Hogy az ember nagyjából azt kapja az élettől, amit megérdemel. Ilyen vasalatlan formában ritkán hallani, nagyfokú bárdolatlanságra vallana (szenzitív bőr – tompa szív – szindróma), de ez nem jelenti azt, hogy nem fut a háttérben egy olyan gondolat, aminek a végkicsengése nagyjából ugyanez :). Janoff-Bulman szerint az ember hallgatólagosan összeköti a saját tisztességét azzal, hogy jó sorsra számíthat, és ez a gondolat helyet koptat magának ez elme egy csendes zugában. Két remény-szálat fon egybe: hogy az érdem méltányosságot hoz, a körültekintés pedig biztonságot. (What goes around comes around.) Az emberek legalább halvány összefüggést feltételeznek erényeik, tisztességes életük és nyugodt, biztonságos sorsuk között. Mintha az énkép és a jövőre vonatkozó várakozások, az események háterrében, és alig detektálható módon, de kitartóan egymás társaságát keresnék.
Vegyünk valakit, aki tisztességesnek, gondosnak és megbízhatónak tartja magát. Egy ilyen meggyőződés önmegerősítő: odafigyel a kapcsolataira, és ezt az érintettek legtöbbször meg is hálálják; csökken jogosultság-kitettsége; betartja a kapcsolati szabályokat; igyekszik tiszteletben tartani a társadalmi hierarchiát és többnyire elkerüli a kellemetlenségeket, mint például az egzisztenciális bizonytalanságot, a megszégyenülést. Lassan megszilárdul benne a meggyőződés, hogy rendben éli az életét, és ebből észrevétlenül kinő a várakozás, hogy az élet is méltányos lesz vele. Nem kell kimondania, hogy jó embernek jó élet jár, bár a „ki mint vet, úgy arat”, „Isten nem ver bottal” (pontosabban: nem bottal ver), és hasonló közmondások és hiedelmek mind ebbe az irányba terelik. Elég, ha a saját történetének állomásait így értelmezi.
A magunkról, a környezetünkről és a társadalomról alkotott feltevések látszólag függetlenek egymástól, valójában egymást erősítő tényezők. Ha sokáig jól mennek a dolgaink, minden kedvező tapasztalat újabb bizonyítéknak tűnik, hogy a világ élhető hely, döntéseinkkel alakíthatjuk a sorsunkat, és mi magunk is megérdemeljük a jó életet. Nem nehéz belátni, miért ad ez szilárd talajt: könnyebb tervezni, ha a jövőt biztonságosnak és kiszámíthatónak érezzük, és felelmelő tudni azt, hogy csipp-csupp események nem képesek belejavítani kikristályosodott világképünkbe.
Ám ami a tapasztalat alapján valószínű, az még nem garantált. Az óvatosság csökkenti a kockázatot, de nem tesz sebezhetetlenné, az emberi érték pedig nem biztosítás a balsors ellen. Ha hirtelen feloldhatatlan ellentmondást észlelünk meggyőződésünk, beállítottságunk és aközött, ami éppen velünk történik, akkor valaminek meg kell változnia, hogy a harmónia érzete helyreálljon. Mivel a valós eseményt nem tudjuk meg nem történtté tenni, kézenfekvő, hogy a róla alkotott képünkön, a hozzá való viszonyunkon kell módosítani. Jól tudjuk viszont, hogy a gondolkodásunk és megértésünk szerkezetét illetően, a legbelső meggyőződéseink védelmében egész elménk elkötelezett, vagyis bármiféle módisításnak neurális korlátai vannak. Ráadásul hiedelmeink úgy működnek, mint egy lendkerekes autó, egy darabig dacol a súrlódási erővel, és a felhalmozott energia tovább működteti.
Ezért rendítheti meg egy súlyos baleset, egy váratlan helyzet, egy nemvárt emberi reakció nemcsak az egzisztenciát, hanem az ember önmagáról alkotott képét is. A gondolatmenet ilyenkor nagyjából ez: „Ha az élet mindenkinek azt adja, amit megérdemel, és velem ez történt, akkor talán bennem van a hiba.” Hirtelen nagyobb különbség lesz evidenciái és a valóság között, mint amit kezelni tudna, mint amire fel volt készülve. A következtetés azonban nem feltétlenül az eseményből fakad, hanem abból a régi feltevésből, amelyhez az eseményt hozzáméri. Éppen ez benne a veszélyes: a kívülről érkező csapás észrevétlenül ítéletté válik róla, a jelleméről és az értékéről. Az ember úgy érezheti, hogy a korábbi biztonság már nem létezik, elképzelései és a valóság kapcsolata már nem garantált, meggyőződése pőre, kitakart, és már a világ sem helyezhető vissza abba az ártalan állapotba, amiben korábban volt, vagy azt hitte hogy volt.
Emlékeztetünk az erősen érzelmi jellegű maghiedelmek (Aaron T. Beck és Judith S. Beck) kifejezésre, vele kapcsolatban arra a párhuzamra is, hogy ezek jelentőségét szintén stresszes társas helyzetek és szokatlan interakciók tárják fel. Továbbá a világkép és a történtek fentebb említett feszültségére, ami hasonlít a kognitív disszonancia klasszikus leírására. Ennek keletkezéstörténete rendszerint más jellegű, bizonyos belső folyamatok ütközéséről van szó, mint az ismert példában: „jó ember vagyok, aki körültekintő módon él” és mégis „alaptalanul ártottam jó embereknek”. Az értelmezés szerint azért keletkezik jelentős érzelmi diszkomfort érzés, mert mindenféle gondolat, viselkedés és észlelés az emberek gondolkodásában kognitív reprezentációk formájában jelenik meg, és bármilyen jellegű inkoherencia feszültséget generál a tartalmak között. Ebben a disszonáns állapotban az ember mindig arra fog törekedni, hogy megszüntesse a feszültséget, felszámolja az ellentmondást. Bármilyen módon, bármi áron. Csakhogy ha a belső élményeink feletti kontroll prioritás, kevésbé vagyunk képesek a külső cselekedeteinket ellenőrzésünk alatt tartani. Valahol meg fog jelenni a deficit.

Az énkép és a világgal kapcsolatos várakozások tehát összefonódhatnak, de szét is választhatók. Ha az ember képes újragondolni feltevéseit, eljuthat oda, hogy elkülönítse saját értékét sorsa alakulásától. Ez nehéz és hosszadalmas folyamat. Mert attól, hogy az élet nem bánt vele méltányosan, még ugyanúgy méltó a gondoskodásra. Csakhogy ezt a különválasztást papíron sokkal könnyebb elvégezni, mint a saját bőrén, gondoljunk a „cselekvő-megfigyelő” feszültségére, ami szerényebb mértékű, mint gyakran gondoljuk, de minden adat és jel szerint a megfigyelő státusz mégiscsak objektívebb a közvetlen résztvevőivel szemben. Mutatkozhat közöttük kompetencia- és ritmuskülönbség, az érintetett előbbrelépését akadályozhatja érzelmi vagy kognitív küszöb… Tehát jobb együtt menni egy terapeutával, ezért írásunk egyszerre szól hozzá és az érintettekhez.
Tehetetlenség és szimpátia
Néhány egyetemista lány ül egy teremben, és egy monitort figyel. Egy fiatal nőt láthatnak a képernyőn, amint különböző műveltségi kérdésekre válaszol, illetve más egyszerűbb feladatokat old meg. Látszik rajta hogy igyekszik, időnként mégis téved, ilyenkor pedig áramütést kap, amitől láthatóan szenved. A nézők többsége úgy tudja, hogy élő közvetítést lát. Nem tudják, hogy a kísérlet alanyai ők maguk, és hogy tesztelt reakcióik igen értékesek a pszichológia számára, egyszersmind érdekesek és elgondolkoztatók.
Melvin J. Lerner és Carolyn H. Simmons 1966-ban közölt kísérlete nem véletlenül lett a szociálpszichológia klasszikusa: ritka élességgel mutatja meg, hogyan működik az igazságos világba vetett hit (belief in a just world), és mi történik, ha az nemvárt, zord valósággal szembesül. A kutatók ezt úgy próbálták kideríteni, hogy egy ártatlan ember szenvedésével kapcsolatos attitűdöket teszteltek. Az „ártatlant” itt hétköznapi értelemben használjuk: nem szentet jelent, hanem olyasvalakit, aki semmivel sem szolgált rá arra, ami vele történik.
Vajon miként reagálnak az emberek abban az esetben, ha segíthetnek az áldozaton, és változik-e a hozzáállásuk, ha nincs módjukban rajta segíteni? Mi fog bennük lezajlani, ha tehetetlenül kell végignézzék egy ártatlan ember szenvedését, és vajon más lesz az eset megítélése, ha valami módon be tudnak avatkozni? Ha pedig lesz különbség a kétféle helyzetre adott érzelmi és kognitív reakcók között, abból az aktuális eseten túlmutató következtetéseket lehet levonni. Erre keresett választ a bevezetett kísérlet, amit gondosan megterveztek. A kérdés az volt, hogy létezik-e olyan, hogy „igazságos világba vetett hit”, és ha igen, az szívósabb-e minden más vonásjellegű emberi tulajdonságnál.
A monitoron követett jelenetben az áramütések persze nem voltak valódiak. Megrendezett esetet és korábban rögzített felvételt néztek, a fiatal nő csak eljátszotta a fájdalmat, a nézők azonban ezt nem tudták. A kísérlet igazi alanya tehát nem a képernyőn látható hölgy volt, hanem a közönség.
Az elemzésbe 72 egyetemista lány adatai kerültek be, őket előzetesen hat csoportra osztották. A csoportok eltérő tájékoztatást kaptak arról, mi vár még a nőre, illetve hogy van-e mód rajta segíteni. Egyiket úgy tájékoztatták, hogy élő eseményt látnak, és már nem tudnak beavatkozni. Másik szavazhatott arról, hogy a következő szakaszban szüntessék be az áramütést, és inkább pénzjutalmat adjanak a helyes válaszokért. Nekik visszaigazolták, hogy ez megtörtént, ezt követően töltötték ki a tesztet. Egy másik csoport tagjai pedig egy bizonyos ponton szemtanúi lehettek egy jelenetnek, hogy a nő tiltakozni kezdett, és kijelentette, hogy nem folytatja. A kísérletvezető arra hivatkozva győzködte, hogyha kiszáll, a megfigyelők nem kapják meg a kurzusukhoz előírt kreditet. A nő végül szinpadias gesztussal beleegyezett: hogyha ezzel a résztvevő egyetemisták tanulmányi előremenetét szolgálja, vállalja tovább a gyötrelmes feladatot. A megfigyelők tehát azt látták, hogy miattuk folytatja, és étettük vállalja a fájdalmat. Az értékeléskor a csoport tagjai úgy tudták, hogy a kísérlet már véget ért.
A végén a résztvevőknek különböző skálákon kellett értékelniük a nő személyes tulajdonságait és társas vonzerejét: például azt, hogy mennyire találják rokonszenvesnek, és szívesen ismerkednének-e vele. A teszteket később egyenként összevetették azokkal, amiket a résztvevők önmagukról töltöttek ki a kísélet kezdete előtt. Hogyan értékelik önmagukat, mennyire kedvesek, elfogadók, önzetlenek. Az áldozat iránt mutatott reakciójukat tehát ehhez viszonyították. Azok, akik segíthettek, és segítettek is – vagyis a nő kárpótlást kapott –, önmaguknál ugyan alacsonyabb osztályzatot adtak, de elég közel ahhoz. Akik viszont kénytelenek voltak tehetetlenül végignézni a szenvedését, jóval kedvezőtlenebbül ítélték meg személyi vonzerejét: kevésbé rokonszenvesnek, kevésbé értékes embernek látták. A legkedvezőtlenebb ítéletet éppen a „mártír” kapta, aki önfeláldozó módon vállalta a fájdalmakat.
Az eredmény nyugtalanító. Ahol a nézők segíthettek, és úgy tudták, hogy segítettek, a nő megítélése alig maradt el a saját önértékelésüktől. Ahol viszont azt hitték, hogy a szenvedés folytatódik és ők tehetetlenek, elsőre talán érthetetlen módon, jóval kedvezőtlenebbül ítélték meg a nő személyiségét és a vonzerejét.
Lerner és Simmons szerint az áldozat bizonyos feltételek melletti leértékelése az igazságos világba vetett hitet védi. Ugyanis egy ártatlan ember szenvedése csendes, de komoly kihívás egy olyan meggyőződés számára, ami szerint mindenki nagyjából azt kapja, amit megérdemel. Ha ártatlanok szenvedését látja, két megoldás közül választ. Az egyik természetesen az, hogy igyekszik megtenni a tőle telhetőt, hogy megszüntesse. Viszont ha nem tud segíteni, akkor magának az áldozatnak a megítélését alakítja úgy, hogy a szenvedőnek és gyötrelmeinek zavaró jelenléte elviselhető legyen az igazságos világrendben. Ez utóbbi ugyanis szinte mozdíthatatlan. Legalábbis egyetlen ember sorsát, személyiségét, erkölcsi életét könnyebb lebecsülni, mint saját világképét teljesen átépíteni. Ez nem gonoszság, eredendő bűn, vagy rosszindulat, és nem is tudatosan történik. Attól azonban, hogy a reakció részben automatikus, még nem támogatandó, és nem is megváltoztathatatlan.
A jelenség jóval régebbi minden szociálpszichológiai felismerésnél. Egyik legismertebb ókori példa Jób barátainak reakciója. A kor szokását némiképp überelve hét napig vele együtt ülnek és hallgatnak, és ez marad a legdicséretesebb lelkigondozói szolgálatuk. Ugyanis a nyolcadik napon Elifáz elkezd okoskodni, és felteszi a nyers kérdést: láttál-e már ártatlan embert szenvedni? A kérdés nem retorikai, ahogy a válasz sem, amit a könyv végén kapunk. Barátok ők, de nem azért jöttek, hogy Jóbot vigasztalják, hanem a teremtett világ igazságosságát védik, legalábbis ahogy az felfogáuk szerint működik. Luther szóhasználatával: a dicsőség teológusai. A párhuzam persze nem teljes. Olyan Istent szeretnének a világ rendjéből kiolvasni, aki átláthatóan, tételesen, ellenőrizhetően igazságos, akik azonosul gondolkodásukkal, lelki látásukkal, vagyis csöppet sem nő afölé. Ebből viszont csak egyetlen következtetés adódhat: ha a rend értelmes és világos, és Jób mégis a hamuban ül, akkor kizárólag Jóbbal lehet baj. Az isteni gondviselésről szóló elképzelésük és a valóság ellentmondásait, úgymond az áldozat erkölcsi életének leértékelésével gondolják kiegyensúlyozni… Lerner és Simmons nézői ugyanezt az utat járták be, csak napok helyett néhány perc alatt, és szavak helyett egy pontozóskálán.
Ezt a jelenséget érdemes először a lélektani működés felől megérteni. A mélyen gyökerező, magától értetődőnek érzett feltevések átgondolása megterhelő lehet. Ön- és világértelmezésünk alapmeggyőződései olyanok, mint egy épület alapja, aminek akárcsak csekély elmozdulása az egész épületet megingatja. Alpmeggyőződéseink megkérdőjelezése pszichés biztonságérzetünket rendíti meg. Az igazságos világba vetett hit azt a várakozást táplálja, hogy a tisztesség, az erőfeszítés és a körültekintés kedvező következményekkel jár. Ha azonban ez a várakozás feltétlen garanciává, egyfajta erkölcsi axiómává csontosodik, az ártatlanok szenvedése, de egyáltalán, a kikövetkeztetett rend vélt vagy valós megborulása különösen fenyegetővé válhat számára. A gondolatmenetet továbbszőve az is felmerül, hogy világképének védelme azzal jár, hogy elfordul a nehéz sorsú emberektől. Nem látványosan, nem feltétlenül nyilatkozatban, hanem egy közvetett téma értelmezésekor, ami olykor olyannyira groteszk, hogy rá sem lehet ismerni az emberre.
A kísérlet eredménye nem indokol általános, elmarasztaló ítéletet az emberi természetről. Egy lehetséges önvédelmi tendenciára világít rá, amely helyzettől és személytől függően eltérően jelenhet meg. Lélektani hátterének megértése mellett az áldozat leértékelésének erkölcsi következményei is figyelmet érdemelnek. A tendencia felismerése segíthet abban, hogy saját biztonságigényünk ne írja felül a másik ember méltóságát. A lélektani magyarázat ugyanakkor nem ment fel az alól, hogy olykor megdöbbenjünk saját érzéseinken.
Fontos figyelembe venni, hogy a kísérlet a kívülállók reakcióit vizsgálta, és nem azt, hogyan értelmezi saját sorsát a szenvedő ember. Janoff-Bulman szétzúzott alapfeltevésekről szóló elmélete viszont éppen az érintett belső világának megrendülésére irányítja a figyelmet. Oda, ahol a megfigyelő és az áldozat egyazon ember.

Összefoglaljuk a kísérletet, megismételve néhány adatot, megállapítást. A vizsgálatban 75 egyetemista nő vett részt. Hármukat kizárták, mert előre tudomást szereztek a kísérlet valódi céljáról, így végül 72 fő adatait elemezték. A résztvevők 4–10 fős csoportokban vettek részt a kísérletben, hat feltétel valamelyikébe beosztva.
A fedőtörténet mindenik csoportban ugyanaz volt, a kutatás állítólag azt vizsgálta, hogyan ismerhetjük fel mások érzelmi jelzéseit. A résztvevőknek egy velük egykorú hallgatónőt kellett figyelniük egy monitoron, aki egy tanulásmódszertani kísérletben vett részt, a megfigyelőknek pedig az volt a dolguk, hogy figyeljék, mi árulkodik az érzelmi állapotáról. A nő minden hibás válasz után fájdalmas áramütést kapott, és láthatóan szenvedett.
Legalábbis így tűnt. Valójában a kutatók beépített embere volt, aki csak eljátszotta a fájdalmat. A monitoron sem élő adás ment, hanem egy előre rögzített, tízperces felvétel. Ezt a megfigyelők egyrésze másként tudta: három csoport tagjait úgy tájékoztatták, hogy élő közvetítést látnak.
A hat feltétel abban különbözött, hogy a megfigyelők mennyire befolyásolhatták mindazt, ami a nővel történik, illetve mit tudtak a további sorsáról. Három csoportban úgy tudták, hogy megpróbáltatása az értékelés idejére lezárult. Az egyikben eleve azt mondták a résztvevőknek, hogy egy korábbi esemény felvételét látják. A másik kettőben a felvétel után közölték velük, hogy a kísérletnek, és ezzel nyilván a torturának vége. Emlékeztetünk, hogy három feltételben még hátravolt egy második szakasz. Az egyikben a szenvedés folytatódott, a másik kettőben a megfigyelők szavazhattak a nő sorsáról: az egyik csoport megtudta a szavazás eredményét, a másik nem. Itt három feltételt emelünk ki.
„Félidős” feltétel. Az első, tízperces szakasz után a résztvevők azt hallották, hogy a kísérlet felénél tartanak, és egy ugyanilyen hosszú második szakasz következik. Úgy tudták tehát, hogy a nő szenvedése folytatódik, ők pedig a kísérlet keretei között semmit sem tehetnek érte. Még a folytatás előtt kellett értékelniük.
„Jutalmazó” feltétel. Az első szakasz után a résztvevők titkos szavazással dönthettek a második szakaszról. Három lehetőség közül választhattak: a nő továbbra is áramütést kapjon a hibás válaszokért, pénzjutalmat kapjon a helyesekért, vagy ne legyen se jutalom, se büntetés. Ebben a feltételben egyetlen résztvevő szavazott a semleges változatra, a többiek mind a jutalomra. A szavazás után közölték velük, hogy a csoport a jutalmazást választotta: a nő a hátralevő szakaszban számottevő összeget kereshet, áramütést pedig nem kap. Csak ezután kellett értékelniük őt. Az ítéletük idején tehát már tudták, hogy sikerült jobbra fordítaniuk a sorsát.
„Mártír” feltétel. Ez a változat még a felvétel előtt kezdődött, a megfigyelők jelenlétében. A nő velük együtt várakozott, amikor a kísérletvezető bejött érte, és bejelentette, hogy aznap csak az áramütéses változatot futtatják. A nő tiltakozni kezdett: ilyen kísérletben nem vesz részt. A kísérletvezető azzal győzködte, hogy ha visszalép, a megfigyelők nem kapják meg a kurzusukon a kísérleti részvételért járó jóváírást. A nő végül beleegyezett: ha a többieknek erre van szükségük, vállalja. A megfigyelők tehát tanúi voltak annak, hogy miattuk megy bele a fájdalomba. A felvétel után ebben a feltételben is azt közölték velük, hogy a kísérlet véget ért, és csak ezután kellett értékelniük.
Az értékelés két részből állt. A nő személyes tulajdonságait tizenöt ellentétpáron kellett megítélniük (például rokonszenves–ellenszenves). A társas vonzerejére öt kérdés vonatkozott: szerintük mások mennyire szívesen ismerkednének meg vele, mennyire kedvelnék vagy csodálnák. A személyes tulajdonságoknál a megfigyelők korábbi önjellemzése szolgált mércéül: a nőre adott összpontszámból kivonták azt, amit a megfigyelő önmagára adott. Így kiderült, mennyivel ítélik meg a nőt kedvezőbben vagy kedvezőtlenebbül, mint saját magukat.
Akik segíthettek, és tudták, hogy segítségük célba ért, a nő személyes tulajdonságait alig értékelték lejjebb a sajátjuknál. Akik viszont úgy tudták, hogy a szenvedése folytatódik, és nem tehetnek érte semmit, jóval kedvezőtlenebbül ítélték meg a személyes tulajdonságait és a társas vonzerejét is. A személyes tulajdonságokra adott értékelés átlaga pedig éppen a „mártír” esetében volt a legalacsonyabb. Ő volt az, aki a megfigyelők kedvéért vállalta a fájdalmat, és akinek a megpróbáltatása az értékelés idejére már véget is ért.
Lerner elmélete szerint az emberekben erős igény élhet arra, hogy a világot igazságos és rendezett helynek lássák, ahol mindenki nagyjából azt kapja, amit megérdemel. Ez a hit biztonságot ad: azt ígéri, hogy életünk alakulása összefügg azzal, ahogyan viselkedünk, és nem vagyunk egészen kiszolgáltatva a véletlennek. Ha néhány mondatba sűrítjük ezt a hallgatólagos meggyőződést, valahogy így hangzik: „Ha jó dolgok történnek velem, megérdemlem; ha rendesen élek, nem érhet baj. Ha valakinek az élete rosszul alakul, abban valami szerepe volt neki is.”
Egy ártatlan ember szenvedése fenyegeti az alapmeggyőződést. A megfigyelő általában kétféle módon reagál:
Segít, és az áldozat helyzetének javításával igyekszik helyreállítani az igazságosságot. A kísérletben a jutalmazó csoport tagjai úgy tudták, hogy ez sikerült nekik.
Az áldozat megítélését változtatja meg. Ha tehetetlennek érzi magát, leértékelheti a szenvedő embert, és ezzel fejben teremthet összhangot a látottak és korábbi világképe között. Mintha azt gondolná: „talán ő sem olyan jó ember, mint elsőre látszott”.Ezek lehetséges reakciók, nem kizárólagos kiutak. A megfigyelő magát az igazságtalan helyzetet is elutasíthatja. Lerner és Simmons magyarázata szerint a leértékelésnek önvédelmi szerepe lehet: a megfigyelő saját világképét próbálja megóvni a megrendüléstől. Ez tudatos rosszindulat nélkül is kialakulhat. A kísérletben azonban a nő kedvezőtlenebb megítélését mérték; a világkép védelme az eredmények elméleti értelmezése.
A vizsgálat tehát a kívülállók reakcióiról szólt. A szenvedő ember önhibáztatása ettől különböző jelenség, amelyet itt nem vizsgáltak. Ebből a kísérletből nem következtethetünk arra, hogy az áldozatok önmagukat okolják; ehhez más kutatások eredményeire kell támaszkodnunk. Közéjük tartozik Janoff-Bulman 1979-es tanulmánya, amely a jellembeli és a viselkedéses önhibáztatás különbségét vizsgálta.
- Résztvevők: 72 egyetemista nő, 4–10 fős csoportokban.
- A fedőtörténet: érzelmi reakciók felismerésére vonatkozó kutatás.
- A mérés: 15 ellentétpáros skálán értékelték a nőt (például rokonszenves – ellenszenves), és az eredményt a saját magukról adott értékelésükhöz viszonyították. A negatív érték azt jelentette, hogy a nőt kedvezőtlenebbnek látták önmaguknál.
- Összesen hat csoport volt. Háromban a résztvevőkkel azt közölték, hogy a kísérlet véget ért; vagy egy korábbi alkalom felvételét látták, és találkoztak a nővel, aki jól volt és közölte, hogy valóban pénzjutalmat is kapott; szavaztak a sorsáról, de az eredményt csak az értékelés után tudták meg. A fenti grafikon összefoglalja valamennyi csoport véleményét.
Előzmények: Parkes, Bowlby és Epstein
„Egy nap az univerzum keresztbe tesz a dolgoknak, és a jól bejáratott életgépezeted hirtelen leáll. De aztán újra működésbe jön. Mert miután eleged lett a sírásból és a meddő aggódásból, mély levegőt vettél, és újra mozgásba lendítetted az életed.” Nora McInerny Purmort
A három előzmény közös gondolata, hogy az új tapasztalatokat egy már meglévő belső értelmezési rendszer segítségével kezeljük. Ugyanakkor eltérő kérdésekből indultak ki. Parkes a veszteség és az élethelyzet változását, Bowlby a kapcsolatok kötődési erejét és hatásait vizsgálta, Epstein pedig a személyes tapasztalatokat szervező én- és valóságelméletet írta le. Janoff-Bulman könyvében ezek fogalmi rokonságát hangsúlyozza, az assumptive world kifejezést pedig Parkes munkásságából származtatja.
Colin Murray Parkes a pszichoszociális átmenetek fogalmával olyan változásokat írt le, amelyek miatt a korábbi világunkról alkotott elképzelések átdolgozásra szorulnak. Első tehát a veszteség, ami kikényszeríti a gondolkodási rendszer megváltozását. Egy hozzátartozó elvesztése például a jövőre, a társas szerepekre és a hétköznapi élet szerveződésére vonatkozó várakozásokat is érinti. Parkes olyan betegeket vizsgált, akik elveszítették egyik végtagjukat, illetve megözvegyültek. A kötődés önmagában nem ugyanúgy magyarázza egy személy, egy végtag vagy a látás elvesztését, de mindegyik szükségessé teheti at korábbi életvitelének felülvizsgálatát, adott esetben teljes átalakítását. A pszichoszociális átmenet fogalmával 1971-ben lépett a szakmai nyilvánosság elé.
Arra a megállapításra jutott, hogy legtöbb esetben a szomorú tény, egy drasztikus változás az életben, illetve a régi életmodell átalakulása nincs összhangban. Egyik rendkívül gyorsan lezajlodhat, akár egyik pillanatról a másikra, a másik viszont hosszú időt igényel. A mozgásképességét elvesztő ember sokmindent újra kell tanuljon, hogyan mozog a lakásban, hogyan közlekedik, szembesül a munkavégzés új kihívásaival. Amit korábban magától értetődőnek tartott, az tudatos feladattá válik. Emellett, és ez rendszerint még hosszabb periódus, jelentős átalakulás zajlik gondolkodási rendszerében, azaz a „feltevésvilágban”. A tény tudomásulvétele és az új helyzethez való alkalmazkodás, két külön szakasz, utóbbi akár elethosszig is tarthat.

Parkes feltevésvilágnak (assumptive world) nevezi a világról és önmagunkról alkotott, szilárdnak elkönyvelt feltevések rendszerét. Erre a belső modellre támaszkodunk, amikor felismerjük és értelmezzük a helyzeteket, tervezünk vagy cselekszünk. Ide tartozik minden, amit tudunk vagy tudni vélünk: a múlt értelmezése, a jövőre vonatkozó várakozásaink, a terveink, sőt az előítéleteink is, mindaz, amit önmagunkról és a világról magabiztosan állítunk, amint nem bocsátunk vitára. Egy belső térkép, használjuk ezúttal ezt a metaforát, aminek alapján felismerjük a helyzetünket, körülményeinket, és eldönthetjük, hogy mit és hogyan cselekedjünk. Ezek automatikusan érvényesülő mechanizmusok, amelyekre többnyire csak akkor figyelünk fel, amikor már nem működnek megfelelő módon.
A feltevésvilág mindazt magában foglalja, amit életünkben magától értetődőnek veszünk. Parkes értelmezésében hozzátartozik múltunk értelmezése, a jövőről alkotott képünk, terveink, megszokott szerepeink és mindennapi várakozásaink. Ezek többnyire hallgatólagos bizonyosságok: ritkán gondolunk rájuk, mégis ezekre támaszkodva élünk. Nem kell minden reggel újra végiggondolnunk, hogy kik vagyunk, kikre számíthatunk, hová tartozunk, és hogyan folytatódik az életünk. A megszokott világ otthonosságát részben az adja, hogy számos kérdésre már előzetesen rendelkezünk valamilyen válasszal. Egy nagy veszteség azonban egyszerre több ilyen bizonyosságot is megrendíthet.
A feltevésvilág számos eleme hétköznapi és konkrét: ki ül velünk szemben a vacsoraasztalnál, ki veszi fel a telefont, mire számíthatunk holnap. Ezeket a feltevéseket a tapasztalat újra és újra megerősíti, ezért észrevétlenül beépülnek a mindennapjainkba. Többnyire fel sem figyelünk rájuk – egészen addig, amíg a helyzetben nem következik radikális változás.
Parkes megkülönbözteti a feltevésvilágot a Kurt Lewin nyomán használt élettér (life space) fogalmától. Az élettér mindazt magában foglalja, amivel kapcsolatban állunk, és amihez viselkedésünk igazodik: más embereket, az otthonunkat, a munkahelyünket, a javainkat, valamint saját testünket és képességeinket. Ha ez az élettér hirtelen és tartósan megváltozik, például meghal a házastárs, a feltevésvilág (Lewinnél élettér) nem feltétlenül követi azonnal a változást. Előfordulhat, hogy az özvegy megszokásból még két terítéket tesz az asztalra, vagy a szokott órában a kulcs zörgésére vár. A régi modell egy része már nem felel meg a valóságnak, mégis tovább irányítja várakozásait és mozdulatait.
Az átmenet Parkes szerint ennek a feltevésvilágnak gyakran lassú és fájdalmas az átalakulása. Ennek során a megváltozott élethelyzethez illeszkedő várakozások és tervek alakulhatnak ki. Az új modellben a közös múlt jelentősége megmarad, sőt, konkrét emlékek is helyet kaphatnak, miközben a mindennapi jelenlétre vonatkozó várakozások átalakulnak. Janoff-Bulman később e tág rendszer legáltalánosabb alapfeltevéseire összpontosított: a világ jóindulatába, értelmességébe és saját értékességünkbe vetett hitre.
Egy közeli kapcsolatban feltevések egész hálózata épül fel. Ennek különböző területeit szemléltető csoportosításban is végigkövethetjük. Az alábbi felosztás Parkes gondolatainak rövid áttekintését szolgálja.
A másik jelenléte és a közös napirend számtalan apró várakozás alapja. Reggel a társuk mellett ébrednek, egyikük korábban érkezik haza, este együtt vannak, hallhatják a másik motozását az ajtó előtt, a készülődés és a megérkezés meghitt zajait az előszobában. Két csészét vesznek elő kávézáskor, két teríték kerül az asztalra, számolnak a közös vacsorával. Ezek a megszokások a közös idő szerkezetét adják, anélkül, hogy a gesztusok tudatosulnának.
A kapcsolat a megosztás és meghallgatás lehetőségét is jelenti. Van, akinek elmondják a nap eseményeit, sérelmeket és örömöket, a jó hírt vagy a bosszúságot, akivel ugyanazon a furcsaságon nevetnek, és része ennek az is, hogy számít a másik véleménye. Veszteség után egy új hír hallatán az ember még mindig a megszokott személyhez fordulna. A régi elvárás ilyenkor tovább működik, miközben már nincs, aki válaszoljon rá.
Hasonló feltevések szervezik a közös élet dolgait. Kialakul egy feladatmegosztás, spontán, vagy megegyezés alapján. Ki intézi a pénzügyeket, ki vezet, ha együtt utaznak, ki készíti az ennivalót, ki végzi a bevásárlást, ki tartja a kapcsolatot a rokonokkal, és ki javítja meg, ha valami elromlik. A veszteség után a feladatok megmaradnak, de elvégzésük módját újra kell tervezni. Az alkalmazkodásnak ezért kézzelfogható gyakorlati oldala is van: új készségek elsajátítását, segítségkérést és a mindennapok átszervezését igényelheti.
A másik emberhez a biztonság és támasz várakozása is kapcsolódhat. Számítanak egymás figyelmére és segítségére a betegségben vagy a bajban, része anyagi biztonságunknak, és jelenléte megnyugtató.
A közös jövőre vonatkozó várakozásaink szintén a feltevésvilág részei. A nyugdíjas éveket, egy utazást, az unokákkal töltött időt vagy az öregedést úgy képzelik el, mint aminek része a másik, és tartósan jelen van minden esemény során. A veszteség így az elképzelt jövőt is átírja: olyan terveket kell újragondolni, amelyek addig természetes folytatásnak tűntek.
Mindez az énképet és a társas helyzetet is érinti. Hosszú kapcsolatban az ember részben a „mi” felől határozza meg önmagát: férjként, feleségként, egy pár tagjaként. A veszteség ezért úgy is megélhető, mintha önmaga egy részét vesztette volna el. Közben megváltozhat a helye a korábbi baráti és rokoni körben és más társas kapcsolatokban is.
Egy egészséges párkapcsolatban a figyelem és a törődés mindennapi gesztusai újra meg újra megerősíthetnek bennünket abban, hogy értékesek vagyunk, méltóak a szeretetre és a gondoskodásra. Lassan megtanulhatjuk, hogy szükségleteinknek helye van a kapcsolatban: hangot adhatunk nekik, és bízhatunk abban, hogy a másik meghallja és komolyan veszi őket. A bizonytalan kötődés régi mintáinak átalakításában képzett terapeuták is segíthetnek. Elfogadó, megbízható jelenlétük olyan biztonságos kapcsolódás tapasztalatát kínálhatja, amelyben korábbi félelmeink lassan oldódni kezdenek.
Egy tartalmas és biztonságos kapcsolatban megállhatunk egy pillanatra, és figyelmet fordíthatunk arra is, ami bennünk történik: egy indulatos gondolatra, a felébredő félelemre, a halántékunkban lüktető fájdalomra. Észlelhetjük, ahogy ezek az élmények felerősödnek, változnak, majd esetleg elcsendesednek. Közben nem kell minden hullámukkal együtt elsodródnunk, és nem kell belőlük ítéletet alkotnunk önmagunkról. Mert a biztonságos környezet megvéd, nemcsak a külső hatásoktól, értékünket kikezdő esetektől, hanem a belső zavaró gondolatok ártalmas hatásaitól is, attól a kockázattól, hogy ezek állandósulnak, rögzülnek, és átveszik az irányítást. Átélhetjük a dühöt, a félelmet vagy a fájdalmat, miközben tudjuk: mindez része a pillanatnyi tapasztalatunknak, de teljességgel egyik sem foglalja magában mindazt, akik vagyunk. Megengedheti magának, hogy levegye az álarcot, és önmaga legyen. Rgaszkodhat egy elvhez, szokáshoz, miközben napjai úgy telnek, hogy mindezeknek ellentmondó módon él, vagy élnek körülötte. Mert az irántuk való ragaszkodása kellő hangsúlyt kap, de nincs abszolút prioritásuk az életében.
Veszteségkor tehát az élethelyzet megváltozik, miközben a hozzá tartozó belső térkép még a korábbi elrendezést mutatja. A gyászoló figyelhet az elhunyt lépteire, vagy éppen ninden nap a szeme előtt van a megazokott ülőhelye, esetleg egy ismerős mozdulat emlékezteti rá. A régi feltevések az észlelést és a viselkedést is irányíthatják. Parkes a házastárs elvesztésére adott reakciókat a végtagvesztés utáni megélésekkel is összehasonlította. A fantomvégtag érzete és az elhunyt jelenlétének megélése között szemléletes párhuzamot látott: a megszokott belső mintázat fennmaradhat akkor is, amikor az, amire vonatkozott, már hiányzik.
Parkes pszichoszociális átmenetnek nevezi azokat a viszonylag rövid idő alatt bekövetkező, tartós változásokat, amelyek a feltevésvilág jelentős átdolgozását teszik szükségessé. Eszerint a gyász egyik következménye a belső térkép fokozatos és következetes átrajzolása. Ez fokozatosan fog megtörténni. A meghittség vágya kiemelkedő események során lesz igazán erős: az első egyedül töltött ünnepen, egy olyan ügyintézés során, amit korábban közösen intéztek, vagy éppen betegség idején. Ezért a veszteség tudomásulvétele hosszan tartó átrendeződéssel járhat. Közben felváltva, hol a régi, hol az új térkép alapján tájékozódik.
Az alkalmazkodás során új szokások, kapcsolódások, szerepek és célok alakulhatnak ki. Ehhez illeszthető a későbbi „folytatódó kötelékek” felfogása is: az elveszített kapcsolat emlékként és belső kapcsolatként továbbra is jelentős maradhat, miközben az ember a megváltozott életében új lehetőségeket talál. Ez nem Parkes saját elnevezése, de gondolataiból következik. A térkép átrendeződése együtt jár a régi kapcsolat érzelmi jelentőségének megőrzésével.
Janoff-Bulman erre a gondolatmenetre építve, a feltevésvilág legelvontabb rétegét vizsgálta: a világ jóindulatára és értelmességére, valamint az én értékességére vonatkozó alapfeltevéseket. Parkes fogalma tágabb, mert a konkrét, hétköznapi elvárásokat is magában foglalja. Például gyász esetén éppen ezek teszik sokszor fájdalmassá a legegyszerűbb helyzeteket: ki készíti a reggelit, kivel beszéli meg a nap eseményeit, kivel egyezteti a jövő hétvége programjait, kinek a hazaérkezésére vár. Ebből a nézőpontból a gyász nem pusztán érzelmi fájdalom, hanem intenzív mentális munka, amelyet úgy kell végezzen, hogy közben folyamatosan mozog a talaj a lába alatt. Parkes különös figyelmet szentelt az olyan veszteségeknek, amelyekben az identitás mélyen összefonódott a másikkal – például házastársak, élettársak, gyermekek vagy olyan szülők esetében, akiknek az élete a gondoskodás köré épült. Aki egyik pillanatról a másikra kiszakad megszokott életéből, és meg kell tanulnia – mind mentálisan, mind társas kapcsolatok szintjén – egy új helyzetben élni.
Colin Murray Parkes pszichoszociális átmenetnek azt az életváltozást és alkalmazkodási folyamatot nevezi, amely adott helyzetben, rendszerint egy megrázó életeseményt követően, szükségessé teszi a magunkról és a világról kialakított alapvető feltevéseink jelentős átalakítását. A fogalmat 1971-es, Psycho-social transitions: A field for study című tanulmányában fejtette ki, amiben igyekezett összekapcsolni a vonatkozó fogalmakat, és egységes keretet adni a stressz, a krízis és a veszteség kutatásának.
Parkes eredeti meghatározása három sajátosságot emel ki. Olyan változásokról beszél, amelyek: a.) tartós következményekkel járnak; b.) viszonylag rövid idő alatt következnek be; c.) alapmeggyőződéseinkre (feltevések) épülő belső világ nagy területét érintik.
A változás gyorsasága itt az élethelyzet megváltozására vonatkozik, a hozzá való alkalmazkodás ennél jóval hosszabb folyamat lehet. Egy hozzátartozó halála, az állás elvesztése vagy egy maradandó testi károsodás rövid idő alatt megváltoztatja az élet korábbi, megszokott menetét, de következményeinek felismerése és feldolgozása jóval hosszabb időt kíván.
A fogalom megértésének kulcsa az „assumptive world”, magyarul a feltevésvilág fogalma. Tapasztalatainkból belső modelleket alakítunk ki, amelyek segítségével eligazodunk, értelmezzük a történéseket, és mintegy előre látjuk saját viselkedésünket és mások reakcióit. Ezekre a modellekre a mindennapokban szinte észrevétlenül támaszkodunk, és csak akkor tűnnek fel, amikor már nem érvényesek.
Szemléltetésül ilyen magától értetődő várakozásokra gondolhatunk: számíthatok a társamra; képes vagyok eltartani magamat; a testem úgy viselkedik, ahogy megszoktam; tudom, hol a helyem a családban. Többnyire nem vizsgáljuk ezeket külön, sőt, rendszerint nem is tudatosulnak. Egy jelentős változás azonban ráébreszt jelenlétükre, és az is megmutatja, hogy a korábbi feltevések már nem illeszkednek a jelenlegi élethelyzethez. Arról az esetről van szó, amikor a körülmények változtak meg, és a feltevések már nem fedik le a valós élethelyzetet, nem adnak kellő magyarázatot a történésekre, esetleg nevetségessé is váltak.
Colin Murray Parkes pszichoszociális átmenetnek azokat a jelentős életváltozásokat és az ezekhez való alkalmazkodást nevezi, amelyek szükségessé teszik a magunkról és a világról kialakított alapvető feltevéseink átalakítását. Az állásvesztés például a jövedelem mellett érintheti a napirendet, a társas kapcsolatokat, a biztonságérzetet és a saját hozzáértésünkbe vetett bizalmat. Parkes tágabb értelmezésében a házasság, a gyermekek születése vagy a kivándorlás is jelentős változást, megrázkódtatást jelent, jó esetben pozitív értelemben. A fogalom tehát kedvezőnek megélt változásokra is alkalmazható.
A belső világ átalakulásának szükségessége a gyászban érzékelhető a legvilágosabban. Parkes a veszteség feldolgozását nem csupán külső hiánypótláskként, henem a belső világ (meggyőződésrendszer) átszervezésének feladataként is értelmezi. A hozzátartozó hiánya számos korábbi feltevés felülvizsgálatát teszi szükségessé; hasonló alkalmazkodási feladat adódik, ha valaki tartósan megbetegszik, vagy elveszíti egyik végtagját.
Mindez hosszú folyamat lehet, ami egyén- és helyzetfüggő. Megtörténik, hogy az özvegy pontosan tudja, hogy társa meghalt, mégis átfut rajta: »Ezt majd elmesélem neki.«. A tény tudomásulvétele gyorsabb, mint a megszokott várakozások átalakulása. A közös élethez igazodó szokások, tervek és szerepek egyenként ütköznek a megváltozott valóságba. Az alkalmazkodás így a mindennapi élet újraszervezését és az önmagunkról alkotott kép módosulását is magában foglalja.
Parkes maga hangsúlyozta, hogy ez a modell a gyász bizonyos oldalait magyarázza, és más megközelítésekkel együtt érdemes használni. A pszichoszociális átmenet fogalma az átalakulás feladatát írja le; önmagában nem állítja, hogy a veszteségből szükségszerűen személyes növekedés következik.

Az oksági magyarázat és a személyes értelem kérdése
A „hogyan történt?” és a „miért velem?” két különböző igény/fájdalom tömör megfogalmazása. Az egyik kérdés a történés létrejöttének okát, származását firtatja, amin belül a fizikai oksági magyarázat maga is felelet lehet egy „miért?” kérdésre, de az más terület. A másik kérdés az esemény személyes és egzisztenciális jelentőségét, közvetve annak tanulságait keresi.
Egy balesetnél lehet szó sebességről, útviszonyokról, műszaki állapotról vagy figyelmetlenségről, de egy betegség, vagy más váratlan, megterhelő életesemény oka már nem fejthető meg hasonló vonalon. Sőt, a legtöbb esetben a kérdés sokáig nem is választ akar, csak a világkép megrendülésének keserűségét fejezi ki. A személyes kérdés éppen ebbe az irányba vezet, és egészen közvetlen pimaszsággal arra kíváncsi: hogyan lehetséges az, hogy gondosan éltem, és ez mégis megtörtént velem? Hogyan fér össze a rend és a káosz, a gondviselés és a nyomorúság? Hogyan tervezhetek most, ha a biztonságosnak hitt életem menetében ilyen váratlan törés bekövetkezhetett? Milyen ember vagyok immár a veszteségeimmel együtt? Van valami, amit nem tudom magamról, esetleg nem is olyan vagyok, mint amilyennek gondoltam magam?
A „miért velem?” viszont már többféle választ igényel. Lehet egyszerűen céltalan bosszankodás, de lehet erkölcsi igazságtalanság érzése, a saját felelősség keresése, de lehet a korábbi vallási világkép megkérdőjelezése. A „miért” nyilvánvalóan nem információhiányt fejez ki, vagy legalábbis legkevésbé azt. Akár minden hozzáférhető tényt ismerhet, mégis ismételten felteszi. Ilyenkor a kérdés megismétlődése nem feltétlenül jelenti, hogy nem értette meg az esemény mechanizmusát; az esetnek a saját élettörténetben elfoglalt helye maradt rendezetlen.
Parkes a vissza-visszatérő epizódokat a gyász nyilallásainak (pangs of grief) nevezi. Ezek heves szorongással és lelki fájdalommal járó rohamok, amelyekben az elvesztett ember hiánya élesen, szinte testileg érződik, és amelyeket többnyire egy emlékeztető vált ki. Az ütközések azonban nemcsak fájnak, hanem tanítanak is. O’Connor idegtudományi megfogalmazásában az agy egyszerre két ellentmondó tudást őriz: az emlékezet tudja, hogy a szeretett személy meghalt, a kötődési rendszer viszont még úgy számol vele, mintha csak máshol volna. Valahányszor a várakozás nem teljesül, a kötődési rendszer egy kicsit korrigál. A gyász ebben az értelemben tanulás, lassú, fárasztó és teljesen sosem befejezett. Ennek feltétele azonban, hogy az ember szembenézzen a két ismeret csatározásaival. Az elkerülés, amely megkímél a fájdalomtól, egyúttal időnapelőtt megakasztja ezt a tanulási folyamatot (Boelen és mtsai.).
Ez a tanulás különböző fázisokon meg át. Joseph és Linley organizmikus értékelési elmélete (https://www.azarandok.hu/organizmikus-ertekelesi-elmelet/) a traumával kapcsolatos információk feldolgozásának három lehetséges kimenetelét írják le: az asszimilációt, valamint a negatív és a pozitív akkomodációt. A növekedést a pozitív akkomodációval azonosítják, amelyhez azonban az is szükséges, hogy a társas környezet támogassa ezt a folyamatot.
Ez viszont nem mindig történik az elvárásoknak megfelelően. Wortman és Lehman vizsgálatában a házastársukat vagy gyermeküket elvesztett válaszadók arról számoltak be, hogy környezetük gyakran olyan mondatokkal próbálta vigasztalni őket, mint a »Pontosan tudom, mit érzel«, az »Isten akarata volt« vagy a »Még szerencse, hogy vannak más gyerekeid« – ezeket azonban jellemzően nem érezték segítőnek. Nem gonoszság, nem is érzéketlenség, hanem a fájdalomtól való ösztönös menekülés. Ugyanakkor nemcsak a „szenvedés eltartása”, hanem bizonyos esetekben a „hibázás légköréről való levállás” szándéka is.
Joan Beder a feltevésvilág elvesztéséről szóló tanulmányában ezt az identitás változásával is összekapcsolja: a korábbi közös élethez igazodó önértelmezést át kell alakítani. A kapcsolat emléke és jelentősége közben továbbra is megőrizhető. Ő, a feltevésvilág elvesztéséről szóló tanulmányában, a gyász felől közelít a kérdéshez, és a feltevésvilág fogalmát a kötődéselmélettel (Bowlby) kapcsolja össze. Alapfeltevéseink azt a rendet közvetítik, amelyben a biztonság garantált, és eligazít a világban. Egy közeli ember halála ezt a rendet megzavarja, és a helyére gyakran zavarodottság, sőt pánik lép. A veszteség így kettős: valaki elveszíti a társát, de ezen túl elveszíti azt a világot is, amelynek ők (az eltávozott és a maradó) magától értetődő részei voltak, amely a kapcsolatuk „átjátszóközege” volt.
Ez a megrendülés az identitást is érinti. Ha valaki hosszú ideig élt társkapcsolatban, annak önértelmezése a közös élethez igazodott: a napi szokásokhoz, a megosztott döntésekhez, ahhoz a „mi”-hez, amelyből az „én” is értelmet nyert. Beder itt Therese Rando gyászfeladataira támaszkodik. Ezek között szerepel a régi kötődések és a régi feltevésvilág elengedése, valamint az alkalmazkodás az új világhoz. Rando szerint a súlyos veszteség tartósan megváltoztatja a gyászolót, ezért új identitást kell kialakítania. Beder esetleírásában egy megözvegyült asszonynak újra kell tanulnia, hogyan cselekedjen, és hogyan legyen jelen a világban. A gyász tehát nemcsak a halott elsiratása, hanem annak az embernek a lassú átalakulása is, aki mellette élt.
Az átalakulás azonban nem jelenti a kapcsolat eltörlését. Beder Klass, Silverman és Nickman tartós kötelékekről (continuing bonds) szóló felfogására hivatkozik: a gyászolók gyakran kapcsolatban maradnak az elhunyttal, és ez a kapcsolat vigaszt adhat, megkönnyítheti az átmenetet a múltból a jelenbe. A kötelék formája megváltozik: a jelenlét helyét az emlékezés, a közös élet helyét a belső párbeszéd veheti át. Ez a modern gyász-teóriák (https://www.azarandok.hu/gyaszmodellek/) konszenzusa (pl. J. William Worden).
Beder ugyanakkor nem állítja, hogy mindent meg lehet vagy meg kell őrizni. A gyászolónak el kell döntenie, mely részei maradhatnak meg a kapcsolatnak, és melyektől kell végleg búcsút vennie. A megőrzés és az elengedés így nem egymást kizáró utak, hanem ugyanannak a munkának két oldala. Hogy mi rendül meg és mi menthető át, azt Beder szerint a veszteség személyes jelentése dönti el. Nem maga az esemény jelöli ki a megrendülő feltevéseket, hanem az, amit a túlélő számára jelentett.
Egy házastárs halálakor a szeretett személy hiányával együtt a közös élet egész rendje megváltozhat: a napirend, a jövőre vonatkozó tervek, a társas kapcsolatok és az önazonosság támpontjai. Új kérdéssé válik, kinek mondhatjuk el a nap eseményeit, hogyan hozzuk meg az addig közösen mérlegelt döntéseket, és milyen jövőt képzelhetünk el magunknak. Az egyedüli hazatéréshez is hozzá kell szoknunk: ugyanabba a lakásba érkezünk, amelynek ismerős tereit most a másik hiánya alakítja át. Az elveszített kapcsolat korábban szervezte az életünket; hiánya ezért olyan hétköznapi helyzetekben is jelentkezhet, amelyek első pillantásra távol állnak magától a halálesettől.
Thomas Attig „a világ újratanulásán” (relearning the world) az új tájékozódási rendszer kiépítését és egy másfajta megismerés fokozatos elsajátítását érti, ami segít továbbélni a veszteség által megváltoztatott világban, miközben folyton visszautal egy korábbi tájékozódási, megismerési szituációra. A gondolatot már 1996-os How We Grieve: Relearning the World című könyvében kidolgozta. A hangsúly a mindennapi élet, a kapcsolatok és az önmagunkhoz való viszony rendszerszintű, lassú átalakulásán van.
Ennek szellemében tágítja ki a „feltevés” jelentését Kauffman gyűjteményes kötetében megjelent, „Questionable Assumptions about Assumptive Worlds” című írásában. Amit magától értetődőnek veszünk, azt gyakran a cselekedeteinkben hordozzuk. Egy kapcsolat körül megszokott együttműködések, érzelmi viszonyulások és életvezetési minták alakulnak ki, és ezek működéséhez nem kell állandóan megfogalmaznunk, mit gondolunk a világról. A feltevések abban is megmutatkoznak, ahogyan választunk, gondoskodunk, segítséget kérünk vagy mások jelenlétére számítunk.
A könyv átdolgozott kiadásának bevezető tanulmányában Attig a fogalom gyakori félreértését pontosítva különbséget tesz annak tudása között, hogy a világ megváltozott, és annak megtanulása között, hogyan éljünk benne. A változás szükségleteinket, érzelmeinket, érdeklődésünket, szokásainkat és reményeinket is érinti. Egy szemléltető példával: valaki már érti és elfogadja társa halálának tényét, miközben még keresi, hogyan alakítsa át a közös tevékenységeket, a hétvégéket vagy az ünnepeket.
Az újratanulásnak az elhunyttal való kapcsolat átalakulása is része. Attig ezt a távollétben is folytatódó szeretettel (loving in separation) kapcsolja össze. A közös jelenlét megszűnik, de az emlékek, a másiktól kapott értékek és a kapcsolat jelentősége tovább alakíthatják az életet. A gyászoló fokozatosan találhat olyan életformát, amelyben a hiány és a megőrzött kapcsolat egyaránt helyet kap. A megértés és a mindennapi élet újratanulása tehát egymásba fonódó folyamatok: a gondolkodás segítheti a cselekvést, az új tapasztalatok pedig alakíthatják azt, ahogyan a veszteséget és önmagunkat értelmezzük.
Ronnie Janoff-Bulman és Camille B. Wortman 29, súlyos baleset következtében lebénult emberrel készített interjút. Külön vizsgálták a „Miért éppen én?” kérdését, és a balesetért viselt felelősség megítélését. Az előbbi az esemény személyes értelmezésére, utóbbi annak okaira és elkerülhetőségére kérdezett rá. Mindegyik résztvevő feltette magának a kérdést, miért éppen vele történt, és szinte mindegyikük adott is valamilyen választ. Magyarázataikban megjelent az eleve elrendelés tana iránti lojalitás, a véletlen, a túlzott kockázatvállalás, az isteni szándék és a megérdemelt szenvedés gondolata.
A kutatók a felelősség megítélését összevetették a megküzdés sikerességével, amelyet a sérültek kezelésében részt vevő szociális munkás és ápoló értékelt. Az önmagukat hibáztató résztvevőket sikeresebb megküzdőnek bizonyultak, míg mások hibáztatása és a baleset elkerülhetőségének hangsúlyozása kedvezőtlenebb értékeléssel járt együtt. Mindjárt látjuk, hogy ez elhamarkodott következtetés volt. A szerzők szerint az önhibáztatás megőrizhette a kontroll érzését: ha valaki saját döntéséhez kötötte a balesetet, úgy vélhette, hogy későbbi döntéseivel befolyásolhatja a jövőjét. A kis mintán, egyetlen időpontban kimutatott összefüggés azonban nem bizonyítja, hogy az önhibáztatás javította az alkalmazkodást. Később más kifogások is felmerültek a mintavétel következtetéseivel kapcsolatban.
Egy klasszikus, máig sokat (gyakran téves következtetéseit) idézett tanulmány:
Ronnie Bulman és Camille Wortman: „Attributions of blame and coping in the »real world«: Severe accident victims react to their lot” A szerzők 29 fiatal felnőttel készítettek interjút egy chicagói rehabilitációs intézetben. Mindannyian baleset következtében bénultak le: ugrás sekély vízbe, autóbaleset, lövés, sportsérülés. Azt kérdezték tőlük, kit vagy mit hibáztatnak a történtekért, elkerülhető lett volna-e a baleset, és miért éppen velük történt. Hogy ki hogyan alkalmazkodott, azt az őket gondozó, látogató szociális munkások és ápolók elbeszéléseiből, véleményéből ítélték meg.
Az első eredmények (vagyis a következtetések) meglepőek voltak. Azok alkalmazkodtak jobban, akik saját magukat hibáztatták. Akik pedig mást okoltak, vagy úgy érezték, hogy a baleset könnyen elkerülhető lett volna, a felmérés szerint rosszabbul boldogultak. A szerzők azt a következtetést vonták le ebből, hogy az önhibáztatás megőrzi a kontroll érzését: ha fekelős vagyok a balesetért, akkor a jövőben, jobb felkészüléssel, komolyabb odafigyeléssel, elkerülhetem a bajt – tehát a világ nem teljesen kiszámíthatatlan.
Később, újabb kutatások és felismerések nyomán, Bulman (immár: Janoff-Bulman) finomított a fogalmazáson. Különválasztotta a viselkedésben megjelenő önhibáztatást („rosszul döntöttem”), amely megváltoztatható, ezért bizonyos kontrollt ad, valamint a jellembeli önhibáztatást („ilyen ember vagyok”), amely a tehetetlenség érzésével, önleértékeléssel és depresszióval jár együtt.
Későbbi vizsgálatok, főleg Patricia Frazier kutatásai (nemi erőszak túlélőivel), azt találták, hogy mindkét fajta önhibáztatás több szorongással és rosszabb alkalmazkodással jár. A felmérésről beszámolunk.
Crystal L. Park és Susan Folkman 1997-es elméleti modellje ahhoz a kérdéshez kapcsolódik, amelyet Janoff-Bulman alapfeltevésekről szóló elmélete is felvet: hogyan egyeztethetők össze a megrázó tapasztalatok azzal, amit korábban önmagunkról és a világról gondoltunk? A szerzők Lazarus és Folkman tranzakcionális stresszmodelljét (https://www.azarandok.hu/a-tranzakcionalis-stressz-modell/) bővítették a kognitív munka és az értelemalkotás szerepének részletesebb bemutatásával, és megkülönböztették a globális jelentésrendszert (global meaning), és az adott helyzethez kapcsolódó, helyzeti jelentést (situational meaning).
Park és Folkman azt vizsgálják, hogyan kapcsolódik össze a világról alkotott képünk azzal, ahogyan a velünk történteket megértjük. Többnyire tudni véljük, mire számíthatunk az életben, mi fontos számunkra, és merre szeretnénk haladni. Ezek a meggyőződések segítenek eligazodni a mindennapokban. Egy súlyos veszteség azonban megrendítheti azt, amit addig biztosnak hittünk. A történtek nyomán kérdésessé válhat, mire építhetünk ezután, és mi legyen azokkal a tervekkel, amelyek korábban irányt adtak az életünknek.
A globális jelentésrendszer az általános életfelfogásunkról szól: mit hiszünk önmagunkról, az emberekről és a világról, mit tartunk értékesnek, és milyen célok felé törekszünk. Ide tartozhatnak vallásos meggyőződéseink, a világ igazságosságára és kiszámíthatóságára vonatkozó feltevéseink, valamint a kapcsolatainkhoz és törekvéseinkhez fűződő céljaink, amelyek irányt adnak az életünknek. A „globális” itt az életünk egészére vonatkozó keretet jelenti. Ebben helyezzük el magunkat és tapasztalatainkat: a fejünk fölött elrepülő madaraktól az árvizeken át a csillagképekig, de beletartozik a saját haragunk élettani tényezői, illetve mások értetlenségéből levolt olykor irracionális következtetések („cosi fan tutte”).
Az esemény helyzeti jelentése azt foglalja magában, hogyan értjük azt az eseményt, miként értékeljük azt az esetet, amit éppen megélünk. Milyen veszteséget vagy fenyegetést látunk benne, mennyire érezzük befolyásolhatónak, és milyen következményekre számítunk. Park és Folkman modelljében ehhez a szinthez tartozik az esemény kezdeti értékelése mellett az értelem keresése és az ennek nyomán kialakuló értelmezés is. Ezekről alább még szó lesz. Egy súlyos esemény így két szinten is feladat elé állíthat. Meg kell birkóznunk a közvetlen veszteséggel és a megváltozott hétköznapokkal, miközben korábbi meggyőződéseinket és terveinket is kénytelenek vagyunk átgondolni. Ismételjük: ez utóbbi, jóllehet gyötrelmes és hosszadalmas lehet, nem minden esetben válik tematikussá. Park és Folkman két jelentésszintje ezek összefüggését teszi érthetőbbé.
Vegyünk egy szemléltető példát. Valaki korábban így gondolkodott: „Ha körültekintő vagyok, biztonságban tudhatom magam. A munkám révén önálló életet élhetek. Életmódom tartalmas és egészséges életet biztosít.” Ezek a globális jelentésrendszeréhez tartozó meggyőződések és célok. Egy súlyos baleset után viszont arra jut: „A körültekintésem nem védett meg. A korábbi munkámat talán nem tudom folytatni, és segítségre szorulok.” Ez a helyzeti jelentés: így értelmezi az esemény jelentőségét saját életére nézve.
Mindezt nem kell ilyen szabatos mondatokban végiggondolnia. A meggyőződések és értelmezések részben kimondatlanul is alakíthatják érzéseit és viselkedését. Képletesen szólva ezek „pszichés háttérbeszélgetések”. Más esetben viszont az ember újra és újra hangosan is megfogalmazza ugyanazt a kérdést vagy panaszt. Ez a hozzátartozók számára viszont megterhelő lehet, különösen akkor, ha nem értik, miért tér vissza ahhoz, amire szerintük már megszületett a válasz, vagy egyáltalán nincs is olyan. Mint egy másik összefüggésben szó lesz róla: miért gyászol valaki imaginárius valóságot, elkaszált vágyakat, füstbe ment terveket – ha ezek soha nem voltak életének részei.
A két szint közötti feszültség abból fakadhat, hogy a történtek nehezen egyeztethetők össze azzal, amit az ember korábban hitt, és azzal az élettel, amelyre számított. Korábbi bizonyosságai úgy működhettek, mint a csillagok járása: többnyire a háttérben maradtak, mégis tájékozódásul szolgáltak. Egy súlyos megrázkódtatás után mintha az addig biztosnak hitt égbolt mozdulna ki a helyéről. A modell szerint az ilyen össze nem illésből fakadó feszültség indíthatja el az értelemalkotást: annak keresését, hogyan lehet a történteket és a korábbi életfelfogást ismét összeegyeztetni.
Ennek két fő iránya lehet, amelyek gyakran összekapcsolódnak. A szakirodalom, így Park 2010-es áttekintése is, ezeket asszimilációnak és akkomodációnak nevezi:
- Megváltozik az esemény értelmezése (asszimiláció). A példában szereplő ember kezdetben úgy érezheti: „Ha segítséget kell kérnem, elveszítettem az önállóságomat.” Később ezt árnyalhatja: „Segítséggel ugyan, de továbbra is én hozhatom meg az életem fontos döntéseit.” Az önállóság továbbra is fontos érték marad, de ez, hogy az a tény, hogy újabban segítségre szorul már nem jelenti számára ennek teljes elvesztését.
- Megváltoznak az általános meggyőződések vagy célok (akkomodáció). Felismerheti: „A körültekintés csökkenti a veszélyt, de nem biztosít teljes védelmet.” Ha pedig a korábbi munkáját valóban nem folytathatja, idővel más tevékenységben kereshet értekmes életcélt. Gondolkodásának átrendeződése így életvitelének megváltozásával is együtt járhat.

Az első esetben az adott esemény személyes jelentése módosul, a másodikban az a tágabb keret, amelyben az ember az életét értelmezi. Mindkét folyamat érinthet mély meggyőződéseket, és mindkettőből születhetnek egészen konkrét döntések: hogyan kérjen segítséget, milyen munkát keressen, vagy mire fordítsa ezután az idejét.
Vallásos meggyőződésű embernél egy váratlan tragédia a gondviselésbe vetett hitet is megrendítheti. Az Isten szeretetébe vetett hit és a megtapasztalt szenvedés nehezen férhet össze egymással. Tegyük hozzá bizonyos értelmezés szerint. Egy korábbi biztatás, amit valaki mintegy isteni eredetű jelnek fogott fel; kitartó, reménységgel élt, imádságos élet; a teremtett világ Isten által alkotott rendje és szépségének tanítása; a gondviselésbe vetett személyes meggyőződés; Isten közbeavatkozásának váradalma – fájdalmas feszültségbe kerülhet azzal, ami bekövetkezett. Ha valaki Isten jóságához azt az elvárást kapcsolta, hogy „Isten megóvja a szeretteimet minden súlyos bajtól”, a tragédia ezt az elvárását alapjaiban kérdőjelezheti meg.
Korábbi hitbeli tapasztalatai, kapcsolatai és a közösségben átélt gondoskodás ugyanakkor támaszt jelenthetnek, amelyhez a kételyek idején is visszatérhet. Idővel másként értheti a gondviselést: úgy élheti meg, hogy Isten szeretetét a szenvedés közben kapott segítségben, mások jelenlétében vagy a továbbhaladáshoz kapott, éppen szükséges erőben tapasztalta meg. Számára ez új lelki tapasztalatokat és megújuló kapcsolatokat is jelenthet. A hit sokféleképpen kapcsolódhat az emberi élet történeteihez, és értelmezése egy krízis során is változhat. A változás érinthet egyetlen korábbi elvárást, de átrendezheti a vallásos világkép tágabb összefüggéseit is.
A két jelentésszint közötti feszültség erősen megterhelheti az embert. Az akut fájdalom enyhülése és a megváltozott élethez való alkalmazkodás kölcsönösen támogathatják egymást, miközben a veszteség fájdalma továbbra is jelen lehet. Valaki ismét képes lehet tervezni, dolgozni és kapcsolódni másokhoz, mégis hiányozhat neki az elveszített ember vagy korábbi életének valamely fontos tevékenysége, élményadó része.
Az új értelmezés tartalma is számít. Nem mindegy, milyen következtetések körül járnak a gondolataink, milyen világban rendezkedünk be belül. A „senkiben sem lehet megbízni” következtetés például összefüggő magyarázatot kínálhat egy árulásra, ugyanakkor megnehezítheti a későbbi kapcsolatokat. A belső összhang helyreállítása ezért önmagában még nem mondja meg, hogy az új értelmezés mennyire segíti a további életet. “In the end, it’s not the changes that will break your heart; it’s that tug of familiarity.” Jennifer E. Smith
Crystal L. Park különválasztja az értelem keresésére irányuló erőfeszítéseket és ezek eredményét. 2010-es áttekintése különbséget tesz az értelemalkotásra irányuló erőfeszítések (meaning-making efforts) és az ezek nyomán kialakuló értelmezések, illetve változások (meaning made) között. Az előbbiekkel az ember megpróbálja megérteni a történteket, és összeegyeztetni őket az önmagáról, a világról és a jövőjéről alkotott elképzeléseivel. Az utóbbi, vagyis az eredmény lehet például a történtek új magyarázata, elfogadása, a korábbi meggyőződések módosulása vagy új életcélok kialakítása.
A különbség azért lényeges, mert az értelemalkotásra irányuló erőfeszítések intenzitása önmagában még nem jelzi a feldolgozás sikerét. A történtekhez újra és újra visszatérő kérdések tükrözhetik a megértés felé vezető munkát, de a feloldatlan belső ellentmondást is. Külön kell tehát vizsgálni, hogy az erőfeszítések milyen változásokhoz vezetnek, és ezek a változások hogyan kapcsolódnak az alkalmazkodáshoz. Ráadásul a kialakult értelmezés sem feltétlenül kedvező: a tartalma és a minősége is számít.
Az előbbi azt jelenti, hogy az ember megpróbálja megérteni, újraértékelni vagy életébe illeszteni a történteket. Az utóbbi azt is magában foglalja, hogy rövidebb-hosszabb tusakodás után valamilyen elfogadható értelmezésre jutott. Népi pszichológiai kifejezéssel éve: részben feldolgozta. Sok vizsgálatban az intenzívebb keresés nagyobb lelki megterheléssel járt, és az ingázás és a fluktuáció („liftezés”, átjárás) is jelentősebb volt, de ha eljutott oda, hogy részben megvan a válasz, az kedvezőbb alkalmazkodással járt. Az eredmények azonban nem voltak egységesek, és a kialakított értelmezés tartalma is befolyásolta az összefüggéseket. Magyarán a kérdés pszichológiai értelemben nem eldöntött, hogy ki a szerncsésebb, vagyis milyen esetben könnyebb és eredményesebb a történtek integrálása. Aki utánajár, megharcol, érdeklődik, elemez, imádkozik, újra elővesz, vagy aki csupán a saját békéjét tartja szem előtt, és arra törekszik, hogy dolgait, últját, cselekedeteit, érzéseit igazolja. Valaki radikálisabban fogalmazott. Ki a boldogabb – aki „nyomoz”, vagy aki „legyint”?
Ebből önmagában nem dönthető el, hogy az értelemkeresés fokozta-e a szenvedést, vagy a nagyobb szenvedés késztette az embert kitartóbb keresésre. Lehetséges, hogy éppen az keresi leginkább a választ, akiben a történtek még rendezetlenek. Ugyanígy a megtalált értelmezés és a jobb lelkiállapot kapcsolata is többféleképpen alakulhat: az új értelmezés segítheti az alkalmazkodást, a javuló állapot pedig megkönnyíti, hogy az ember másként lássa a történteket.
A kutatások jelentős része egyetlen időpontban kérdezte meg a résztvevőket keresésükről, válaszaikról és lelkiállapotukról. Az ilyen keresztmetszeti vizsgálat pillanati állapotot rögzít: megmutatja, mivel jár együtt a veszteség, de az időbeli, vagy az oksági sorrendet nem tárja fel. Ahhoz, hogy jobban megértsük a folyamatot, ugyanazokat az embereket hosszabb ideig kellene követni, és külön vizsgálni értelmezéseik, meggyőződéseik és lelkiállapotuk változását. Park 2010-es áttekintése is hangsúlyozza ennek szükségességét. Választ adna arra kérdésre, hogy az értelemkeresés sok vizsgálatban miért járt nagyobb distresszel.
A „megtalált értelem” hátterében sokféle összefügés állhat. Lehet új életcél, egy korábbi meggyőződés árnyalása, vagy annak bölcs belátása és elfogadása, hogy bizonyos kérdések megválaszolatlanok maradnak. Park felsorolásában az eredmények között szerepel az észlelt növekedés (perceived growth) is: az a tapasztalat, hogy a megrázkódtatás nyomán az élet bizonyos területein pozitív változás történt. Ha képes ismét önálló döntéseket hozni és értékes feladatokat találni. Ettől pl. egy baleset továbbra is súlyos veszteség maradhat, az érintett életének mégis lehet újra iránya.
A „hogyan történt?” és a „miért velem?” megkülönböztetése abban segíthet, hogy érzékeljük, milyen választ keres az érintett. Egy baleset műszaki vagy közlekedési magyarázata feltárhatja az esemény létrejöttét, a felelősség tisztázása pedig megválaszolhatja, ki hibázott. Közben az ember továbbra is bizonytalan lehet abban, hogyan éljen a megváltozott körülmények között, mennyire számíthat mások segítségére, és ezek után milyen jövőt képzelhet el magának.
A tények tisztázása ennek a belső rendeződésnek is fontos része lehet. Megszüntethet bizonytalanságokat, árnyalhatja az önhibáztatást, és segíthet felismerni, mit képes a jövőben befolyásolni. A személyes alkalmazkodás azonban további munkát igényelhet: új napirend kialakítását, segítség elfogadását, kapcsolatok átrendezését vagy korábbi tervek módosítását. A „miért velem?” idővel olyan kérdésekhez is elvezethet, mint: „Hogyan élhetek most?”, „Mi maradt fontos számomra?”, „Mire építhetek ezután?” Janoff-Bulman és Frantz ezt az elmozdulást úgy írják le, hogy a történtek érthetőségének kérdését (meaning as comprehensibility) fokozatosan felváltja a saját élet jelentőségének kérdése (meaning as significance).
Ezért az ismételten feltett kérdésre adott, egyébként helyes oksági válasz nem mindig ér célba. A kérdező talán már ismeri a történés okát, miközben annak saját életére vonatkozó jelentésével még küzd. A magyarázat ilyenkor az esemény megértését segíti. A továbblépéshez időre, tapasztalatokra, kapcsolatokra, egyszóval külső segítségre és új cselekvési lehetőségekre is szüksége lehet.
Önhibáztatás, tagadás
„Anna igazat adott neki nyíltan is, belül a lelkében is, de mihelyt nem hallotta érveit, megtántorodott.” Kosztolányi Dezső: Édes Anna
Janoff-Bulman egyik tanulmányában három, első látásra pusztán megterhelő reakciót, a tagadást, a betolakodó gondolatokat és az önhibáztatást – úgy értelmezi, mint annak a munkának a részét, amellyel az elme a megrázó tapasztalatot és a korábbi feltevéseket próbálja összeegyeztetni. A tagadás és a betolakodó gondolatok váltakozását korábban Mardi Horowitz írta le. Janoff-Bulman ezt a váltakozást a feltevések átrendeződésének folyamataként értelmezi.
Mardi Horowitz stresszválaszmodellje és a trauma feldolgozása
Horowitz és a modell születése
Mardi J. Horowitz amerikai pszichiáter alapkérdése az volt: mit kezd az elme azzal az információval, amelyk kikezdi addigi világképét?
Kiindulópontja részben klinikai megfigyelés volt: gyászolók és súlyos, megterhelő életeseményeket átélt emberek reakcióit tanulmányozta. Emellett kísérleteket is végzett. A résztvevőknek különböző, stressztkeltő filmeket vetítettek, akikezt követően beszámoltak arról, hogy az erőszakos, felkavaró jelenetek, kélek milyen mértékben tértek vissza később. Ne felejtsük, hogy ekkor még a mindennapi film- és képdömping előtt vagyunk. Az eredmények szerint a betolakodó, ismétlődő képek és gondolatok enyhébb vagy közepesen megterhelő filmélmények után is megjelentek. A jelenség nem kizárólag súlyos traumákhoz vagy néhány különösen sérülékeny, érzékeny ember lelkületéhez kötődik. Horowitz és Wilner egy későbbi kísérletükben erős pozitív érzelmeket kiváltó filmek után is megfigyeltek hasonló visszatéréseket.
A két alapállapot: betörés és tagadás
Horowitz szerint a megrázó élmény után gyakran két, egymással ellentétes állapot jelenik meg a lelki életben. Az egyikben az élmény túl közel van, a másikban túl messze.
Betörés vagy intrúzió. Az eseményhez kapcsolódó gondolatok, képek és érzések akaratlanul visszatérnek, olykor elárasztják az embert. Az emlékezés ilyenkor nehezen szabályozható. Jellemző megnyilvánulásai: hívatlan, élénk képek és visszatérő rémálmok; váratlan érzelmi hullámok, amelyeket egy-egy emlékeztető inger – hang, illat, helyszín – vált ki; az eseménnyel való gondolati foglalkozás, amelyet az ember nehezen tud megszakítani (tolakodó); Horowitz klinikai leírásában olykor ismétlődő cselekvések is előfurdulnak, amelyekben az élmény vagy annak valamely mozzanata újra megjelenik.
A fokozott stresszállapot, az alvászavar és a koncentráció nehézsége társulhat ezekhez. A mai PTSD-leírások a hasonló jelenségek egy részét a fokozott izgalmi és készenléti állapothoz sorolják, nem mindegyikük is intrúzió. A történet ismételt elmondása vagy a helyszín felkeresése pedig önmagában nem kényszeres újraélés: jelentését az adott helyzetben kell megérteni.
Tagadás és érzelmi eltompulás. Az ember távol tarthatja magától az esemény emlékeit és érzelmi következményeit. Átmenetileg úgy érezheti, mintha alig érintené, ami történt. A „tagadás” Horowitz szóhasználatában tágabb a tények tudatos letagadásánál: az élmény lelki jelentőségének elhárítását és az érzelmi hozzáférés beszűkülését is magában foglalja. Jellemző megnyilvánulásai:
szelektív figyelmetlenség, továbbá bizonyos témák, helyek és beszélgetések kerülése; az esemény jelentőségének kisebbítése vagy elhárítása („nem volt olyan nagy dolog”); érzelmi zsibbadtság és visszahúzódás a kapcsolatokból; a gondolkodás és a képzelet beszűkülése, merev, rutinszerű viselkedés; túlzott tevékenység vagy szerhasználat, ha ezek az emlékek és érzések távol tartását szolgálják.
Részleges emlékezetkiesés is előfordulhat, de ezt nem helyes minden esetben tagadásként értelmezni: az emlékezet és a disszociáció kérdése külön vizsgálatot igényel.
A két állapot nem két különböző embertípus, hanem egy lehetséges stresszválasz két pólusa. Ugyanaz az ember napokon, sőt órákon belül is átléphet egyikből a másikba, és a betörés és az elkerülés ugyanabban az időszakban egyszerre is jelen lehet.
A stresszválasz fázisai
Horowitz a megrázó eseményre adott válasz leírásában öt jellegzetes fázist különített el. Ezek a feldolgozás lehetséges mintázatát rajzolják meg, és nem minden emberre kötelezően érvényes menetrendet alkotnak.
Érzelmi megrendülés vagy feljajdulás (outcry). A kezdeti reakció lehet döbbenet, rémület, sírás vagy düh. A hirtelen megrendülés olykor dermedt csendben fejeződik ki.
Tagadás. Az elme védekezik az elárasztás ellen: az ember beszűkülhet, eltompulhat, kerülheti az emlékeztetőket.
Betörés. A szabályozó folyamatok nem tartják távol az élményt: az akaratlanul visszatér képek, gondolatok és érzések formájában.
Átdolgozás. Az ember egyre elviselhetőbb keretek között tud foglalkozni az esemény jelentésével és következményeivel. Az élményhez kapcsolódó belső elképzelései is változhatnak.
Befejezés vagy integráció. Az élmény beépül az élettörténetbe; az ember könnyebben fel tudja idézni, majd másra tudja fordítani a figyelmét.
A tagadás és a betörés többször váltakozhat, a fázisokat nem indokolt mereven elkülönült lépcsőfokokként kezelni. A normális és a zavart stresszválasz megkülönböztetésében számít a reakció intenzitása és időtartama, de a mindennapi működésre gyakorolt hatása és az alkalmazkodás alakulása is. Az erős kezdeti reakció önmagában még nem jelent zavart.
Mi hajtja a váltakozást
Horowitz magyarázata egy nagy hatású elméleti feltevésre épül, amelyet befejezési tendenciának (completion tendency) nevezett. Eszerint az elme hajlamos újra foglalkozni a fontos, még be nem illesztett információval, amíg az összhangba nem kerül a belső modellekkel – vagy amíg a modellek nem igazodnak a megváltozott valósághoz. Ezt az idegrendszer tudattalan működésére vonatkozó neurológiai kísérletek és elméletek igazolták.
Aktív memória. A fel nem dolgozott traumás információ a modell szerint egyfajta „napirenden tartott”, aktív emlékezetben marad, ahonnan újra meg újra a tudatba törhet. Horowitz ebben látta a betörések egyik magyarázatát. Az „aktív memória” itt az elmélet fogalma: azt fejezi ki, hogy az élmény továbbra is feldolgozásra vár, és könnyen újra hozzáférhetővé válik.
Belső sémák. Az új információt az elme azokkal a modellekkel veti össze, amelyeket Horowitz személysémáknak és szerep–kapcsolati modelleknek (role-relationship models) nevezett. Ezek elsősorban az önmagunkról, másokról és kapcsolatainkról alkotott, viszonylag tartós elképzeléseink. A megrázó tapasztalat ellentmondhat nekik. Gyász esetén például nemcsak egy emléket kell elhelyezni: ahhoz az új valósághoz is alkalmazkodni kell, hogy a másikkal való kapcsolat többé nem folytatható a korábbi módon.
Kontrollfolyamatok. Az emlék felidézése fájdalmas érzelmeket kelthet: félelmet, bűntudatot, szégyent, dühöt vagy gyászt. Ezért gátló, szabályozó folyamatok léphetnek működésbe, amelyek korlátozzák a hozzáférést az élményhez. Horowitz értelmezésében a túl erős kontroll a tagadás és az eltompulás, az elégtelen kontroll a betörés és az elárasztás felé visz.
A két állapot váltakozása ebben a keretben egyfajta önszabályozó adagolásként értelmezhető. Az ember időnként közelebb engedi magához az élményt, majd eltávolodik tőle. Ez a ritmus segítheti a feldolgozást, de nem biztosítja automatikusan, hogy mindig csak elviselhető mennyiségű emlék és érzés jelenjen meg. Az elárasztó betörések éppen a szabályozás nehézségét jelzik. A befejezési tendencia és az „adagolás” tehát magyarázó feltevések, nem minden esetben igazolt, célszerűen működő mechanizmusok.
A feldolgozás során az esemény beépülhet az élettörténetbe, a belső elvárások pedig alkalmazkodhatnak az új valósághoz. Ennek egyik jele, hogy az ember egyre szabadabban tudja felidézni az eseményt, majd – kényszer nélkül – másra fordítani a figyelmét. Az integráció nem felejtést vagy teljes érzelmi közömbösséget jelent, hanem azt, hogy az emlék már kevésbé uralja a jelen életét (Horowitz).
Mérés: az Impact of Event Scale
Horowitz két állapotához mérőeszköz is kapcsolódott: az Impact of Event Scale (IES, „az esemény hatását mérő skála”) Horowitz, Wilner és Alvarez 1979-es munkája. A kérdőív a trauma- és gyászkutatás egyik széles körben használt eszközévé vált. Az eredeti közleményben 66, stresszválasz-szindrómák miatt ambuláns kezelésre jelentkező személy válaszait elemezték. Az eredmények támogatták a betörést és az elkerülést mérő alskálák elkülönítését. Ezekről külön beszélünk.
Klinikai következmények
Horowitz terápiás elve szerint a beavatkozásnak ahhoz is igazodnia kell, hogy a kliens éppen mennyire képes szabályozni az élményhez kapcsolódó gondolatait és érzelmeit. Egy adott lépés hatása függhet az aktuális állapottól.
Elárasztott, betöréses állapotban a cél a szabályozás támogatása: biztonság, nyugalom, napi struktúra, a túlzott megterhelés csökkentése. A terapeuta segít tagolni a történetet, hogy az érintett abban a tempóban közeledhessen hozzá, ami számára még elviselhető.
Tagadó, eltompult állapotban a cél az élményt túlzottan távol tartó folyamatok óvatos oldása: az elkerült téma fokozatos megközelítése, az érzelmek megnevezése, a részletek felidézése.
Az átdolgozás szakaszában az esemény jelentése kerül előtérbe: mit változtatott meg az önképen, a kapcsolatokon, a jövőről alkotott elképzeléseken.
Ez Horowitz dinamikus pszichoterápiás megközelítésének történeti összefoglalása. A két állapot felismerése önmagában nem helyettesíti a teljes klinikai értékelést, és nem ad minden esetben azonos kezelési előírást.
Horowitz és munkatársai a Personality Styles and Brief Psychotherapy című kötetben azt is bemutatták, amire a népi pszichológia korábban már ráérzett, hogy a személyiségstílus alakíthatja a stresszválaszt. Korabeli tipológiájukban a hisztériás stílushoz az eláradó érzelmek és a kevésbé pontosan körülhatárolt élménybeszámolók, a kényszeres stílushoz az intellektualizálás és az érzelmektől való távolságtartás, a nárcisztikus stílushoz az önértékelés különös sérülékenysége kapcsolódhatott. Ezek elméleti és klinikai leírások, nem minden emberre érvényes szabályok. A történeti stílusmegnevezéseket nem szabad automatikusan mai személyiségzavar-diagnózisokkal azonosítani.
A modell a gyászkutatásban is termékenynek bizonyult. Horowitz és munkatársai 1997-ben a komplikált gyász diagnosztikus kritériumaira tettek javaslatot. Vizsgálatukban 70, házastársát elvesztett személyt értékeltek. A veszteséghez kapcsolódó betörő élmények, a vágyakozás, az elkerülés és az alkalmazkodási nehézségek fontos szerepet kaptak a leírásban.
Kritikák és továbbgondolások
A betörés és az elkerülés mint gyakori stresszreakciók jelenlétét számos klinikai és mérési eredmény támogatja. Ebből azonban nem következik a teljes fázismodell vagy a befejezési tendencia minden részletének igazolása.
A fázisok sorrendje nem törvényszerű. A betörés és az elkerülés előfordulhat egymást váltva, de egy időszakon belül együtt is jelen lehet. Horowitz leírását ezért jellegzetes mintázatként indokolt használni; nem olyan egyetemes folyamatként, amelyet minden érintettnek végig kell járnia.
És nem is mindenkinek kell pontosan ugyanúgy „átdolgoznia”. Wortman és Silver a veszteséggel való megküzdés mítoszai közé sorolta azt a vélekedést, hogy az alkalmazkodáshoz mindenkinek intenzív szenvedésen és meghatározott gyászmunkán kell átmennie. George Bonanno rezilienciáról szóló munkái szerint sok ember tartósan megőrzi viszonylag jó működését, és csak kisebb, átmeneti zavart él át. Az erős tünetek hiánya önmagában nem bizonyít tagadást, a reziliencia ugyanakkor nem feltétlenül érzelmi érintetlenség.
Az elkerülés kettős arca. Rövid távon az élménytől való eltávolodás pihenőt és védelmet nyújthat. A merev, tartós elkerülés viszont a későbbi kognitív modellekben – például Ehlers és Clark PTSD-modelljében – akadályozhatja az emlék kontextusba helyezését és a fenyegető értelmezések változását. A döntő kérdés ezért az, hogy az ember rugalmasan vissza tud-e térni az élményhez, vagy az elkerülés tartósan beszűkíti az életét.
Rokon gondolat a gyászkutatásban. Stroebe és Schut kettős folyamatmodellje szintén a rugalmas váltakozásnak tulajdonít alkalmazkodási szerepet. Náluk a gyászoló a veszteségre irányuló megküzdés és az élet újjászervezésének feladatai között vált. Egyszer a hiány és az emlékek kerülnek előtérbe, máskor az ügyintézés, az új napirend vagy a megváltozott szerepek. Ez nem egyszerűen a múlt és a jövő közötti figyelemváltás. Horowitznál az intrúzió és a védekező eltávolodás, Stroebe és Schut modelljében a megküzdés két feladatköre alkotja a fő pólusokat.
Összegzés
Horowitz modelljének központi eleme az emlékek elárasztó jelenléte és az azoktól való védekező eltávolodás közötti ingadozás. Magyarázata szerint a megrázó tapasztalat nehezen illeszkedik a korábbi belső elképzelésekhez, ezért arra készteti az érintettet, hogy újra és újra nekiveselkedjen a történtek fwldolgozásának, és megkísérelje érzelmi életének rendezését. Mindeközben fájdalmas érzelmei önállóan, spontán módon mozgósítják az elhárító folyamatokat. A befejezési tendencia az integrációra irányuló törekvést, a kontrollfolyamatok pedig az élményhez való hozzáférés szabályozását írják le.
A modell tartós nyomot hagyott a traumás stressz leírásában, az Impact of Event Scale mérőeszközben és az aktuális állapothoz igazodó pszichoterápiás gondolkodásban. Ötfázisú leírása nem egyetemes menetrend, és a rezilienciakutatás megmutatta, hogy nem mindenki járja be a heves betörések és az eltompulás útját. Legtöbbjük a szélső értékek közötti skála valamely pontján helyezkednek el. A modell értéke abban is áll, hogy a feldolgozás hullámzását tette vizsgálhatóvá, és hidat képezett a későbbi kognitív traumaelméletek és a poszttraumás növekedés kérdései felé.

A tagadás egyfajta adagoló munkát végez, maga akarja megszabni, hogy mennyi inger mehet be egyszerre, annak függvényében, hogy az ember aktuálisan mennyit tud elviselni. Joan Didion The Year of Magical Thinking című könyvében arról ír, hogy férje váratlan halála után nem tudta elajándékozni a cipőit, mert valahol mélyen még számolt vele, hogy a férjének szüksége lesz rájuk, ha visszajön. Az értelme tudta, hogy ez lehetetlen, a feltevésvilága még nem. A tagadása szűrőként szolgált, és nem akarta megengedni, hogy a fájdalom egyből elárassza az idegrendszerét. Tudati szinten nem tudott beavatkozni, ezért a motorikus részt fékezte.
A betolakodó gondolatok ennek ellenpárjai. Hívatlanul hozzák vissza az eseményt képekben, álmokban, félbemaradt mondatokban, és napirenden tartják azt, amit az ember még nem dolgozott fel. A „meg nem emészetett megszégyenítő, sebző eseményekről még lesz szó. Didion újra és újra végigjárta annak az estének a perceit, és elmondása szerint olyan élményei voltak, amik könnyen magukkal ránthatták volna. Az ember ilyenkor azt is megélheti, hogy annyi emlék kiáradt belőle, hogy végül teljesen elfogy ő maga. Belül áradó érzések tartalma nyon sokszínű, de egy vörös fonal felfedezhető valamennyiben: az önhibáztatás. Akkor is, ha más értelemben jutnak megfogalmazáshoz, vagy más összefüggésben tematizálódnak érzelmi szinten. És jóllehet fájdalmas, mégis kapaszkodót adhat. Ha az ember azt mondja: „rosszul döntöttem”, a világ legalább nem véletlenszerű, és amiben hibázott, arra legközelebb jobban odafigyel. Didion is hónapokig keresi, mit vehetett volna észre, mit tehetett volna másként.
Didion és Dunne aznap a kórházban jártak, lányukat látogatták meg, aki az intenzív osztályon feküdt eszméletlen állapotban, egy szövődményes influenza következtében. Elképzelhető milyen lelkiállapotban voltak. Otthon, manhattani lakásukban, Didion begyújtott a kandallóba, és leültek vacsorázni. Éppen Dunne beszélt, de váratlanul elhallgatott, és összeesett. Didion először azt hitte, hogy tréfál. Mikor látta, hogy komoly a baj, mentőt hívott, de Dunne-t már nem tudták megmenteni, hirtelen szívhalál végzett vele.
A könyv nagy része arról szól, hogy Didion szinte nyomozóként rakja össze az este minden mozzanatát. Kikérte a mentőktől a feljegyzésüket és a boncolási jegyzőkönyvet, időpontokat vetett össze. Azt a pontot kereste, ahol még másképp alakulhatott volna minden, ahol még „átírható lett volna az algoritmus”. Ez a „mágikus gondolkodás” lényege. Az esze tudja, hogy a férje meghalt,és hogy már semmit nem tehet, közben mégis úgy viselkedik, mintha a történtek visszafordíthatóak lennének. Ezért nem tudja elajándékozni férje cipőit, mert „ha visszajön, még szüksége lesz rájuk.”
Lányuk ugyan felépült, de még az édesapja haláláról, édesanyja saját gyászáról írott könyvének megjelenése előtt elhunyt. Az ő elvesztéséről írta Didion a Blue Nights c. könyvét.
Ez a magyarázat a reakciók lehetséges értelmét keresi, nem igazolja őket. Abból, hogy egy reakció kezdetben épületes, nem következik, hogy mindig hasznos, sem azt, hogy tartósan fenn kell tartani, hogy a feldolgozás eredményes legyen. Mark Nepo úgy fogalmaz, hogy a fájdalom szükséges ahhoz, hogy megismerjük az igazságot. De nem kell életben tartanunk a fájdalmat ahhoz, hogy életben tartsuk az igazságot. Ami átmenetileg védelmet ad, idővel vagy alkalomadtán az előrelépés akadálya lehet: a tagadás elodázhatja a szembenézést, a visszatérő képek kimeríthetnek, a folyamatos önhibáztatás pedig ítet alatt tartja a jellemet. Egyfajta házon belüli árulóvá lesz. Az önhibáztatásssal kapcsolatos megoldási keresések tekintetében Janoff-Bulman, mint említettük, két típust különített el. A viselkedésre irányuló önhibáztatás egy adott cselekedetre vonatkozik, amelyet az ember megváltoztathatónak tart. A személyiségre irányuló, karakterológiai önhibáztatás ezzel szemben egy tartósnak érzett hibát vagy értéktelenséget tulajdonít az egész személynek. A szerző a viselkedésre irányuló változat egyik lehetséges szerepét a jövőbeli elkerülhetőség és kontroll reményének megőrzésében látta.
Szemléltető mondatokkal: „Másképp kellett volna döntenem” vs. „Velem alapvetően baj van”. A kettő két különböző feltevésből származik, és a megoldásaik is eltérnek. Az elsőben lehet egy elképzelés arról, hogyha legközelebb máskét viselkedek, biztonságban maradok. Ráadásul a nyilatkozat távolságtartó, és nem firtatja, hogy egyáltalán volt-e szerepe az események bekövetkeztében. Veszély ez esetben is van, méghozzá az, hogy a már ismert kimenetel alapján könnyen túlbecsülhető a jövőbeli események fölötti ellenőrzés valós képessége. A második mondatból szinte teljesen hiányzik a jövőbeli cselekvési lehetőség, hiszen az egész én hibásnak tűnik, és akárhány próbálkozása lesz, a végeredmény ugyanaz. Fel lehet adni minden próbálkozást, és ehhez meg is van az indoklás, az elméleti háttér. Hasonló folyamat, csak más érvelési rendszer, amikor kizárólag a körülményeket, a munkatársat, a főnököt, a házastársat teszi felelőssé minden kellemetlenségért, amely őt éri. Meglehetős lelki érettség jele, amikor valaki nem „test és vérben” keresi a hibát, és egyáltalán em hibát keres, hanem felismeri az emberi egzisztencia egyszerre szép és egyszerre ijesztő törékenységét.
Patricia Frazier 2003-as, korábban már említett követéses vizsgálata ezért fontos ellenpont. Míg Bulman és Wortman súlyos balesetben megbénult sérültjeinél az önhibáztatás jobb megküzdéssel járt együtt, Frazier szexuális erőszakot átélt nőknél a viselkedéses önhibáztatás és a nagyobb lelki megterhelés között talált összefüggést.
A vizsgálat egy időbeli modellt tesztelt, amelyet Frazier korábban munkatársaival dolgozott ki (Frazier, Berman és Steward). A modell kiindulópontja, hogy a „kontroll” nem egységes fogalom: eltérően kapcsolódhat az alkalmazkodáshoz attól függően, hogy a múltra, a jelenre vagy a jövőre vonatkozik. A személyes múltbeli kontroll az a meggyőződés, hogy az ember saját cselekedeteivel megakadályozhatta volna az eseményt. Ennek egyik megnyilvánulása a viselkedéses önhibáztatás: „ha másként cselekszem, ez nem történt volna meg”. A jelenbeli kontroll az az érzés, hogy befolyásolni tudja a saját felépülését. A jövőbeli kontroll pedig az a hit, hogy saját cselekedeteivel megelőzheti a hasonló eseményeket.
A szerzők korábbi áttekintése szerint a jelenbeli és a jövőbeli kontroll többnyire jobb alkalmazkodással jár együtt, a múltbeli kontroll viszont vagy nem függ össze a distresszel, vagy nagyobb lelki megterheléshez kapcsolódik. Frazier 171 résztvevővel végzett, egy évet átfogó vizsgálata ezt a képet részben alátámasztotta, részben árnyalta. Az erősebb viselkedéses önhibáztatás több distresszel, a felépülés feletti kontroll érzése kevesebbel járt együtt. A jövőbeli kontrollt jelző óvintézkedések és a distressz között azonban nem talált szignifikáns összefüggést. Kedvezőbb kapcsolatot mutatott a lelki állapottal az a meggyőződés, hogy újabb erőszak bekövetkezése kevéssé valószínű. A vizsgált kontrollformák közül a felépülés feletti, jelenbeli kontroll emelkedett ki a kedvező alkalmazkodással való kapcsolata alapján. Ezek az eredmények összefüggéseket tártak fel; önmagukban nem bizonyították, hogy a kontrollérzés változása okozta a lelki állapot változását.
A vizsgálatban összesen 171 nő vett részt, az adatfelvétel négy időpontban történt, de nem mindenki válaszolt minden alkalommal. A múltbeli kontroll két formáját különítették el. Az egyik a viselkedéses önhibáztatás, vagyis az a meggyőződés, hogy az áldozat úgy érzi, hogyha másként viselkedik, megelőzhette volna a bajt. A másik kizárólagosan az elkövető hibáztatása. A jelenbeli kontrollra vonatkozó kérdés tartalma az volt, hogy mennyire érzi az érintett nő, hogy befolyásolni tudja a felépülését. A jövőre vonatkozó elképzelésekkkel kapcsolatban pedig két dolgot mértek külön: mennyire tartja megelőzhetőnek a jövőbeli támadásokat, és mennyire tartja valószínűnek, hogy újra áldozattá válik.
Az eredmények a korábabn összeállított modellt támasztották alá. A viselkedéses önhibáztatás és az elkövető hibáztatása egyaránt több distresszel járt együtt. A jövőre nézve nem a megelőzés képességébe vetett hit függött össze erősebben a kisebb distresszel, hanem az a meggyőződés, hogy újabb támadás kevésbé valószínű. Nem az elhárítás képességét érezték jelentősebbnek, hanem a támadás elmaradásának valószínűségében bizakodtak. A legkedvezőbbnek a jelenbeli kontroll bizonyult: azok a nők voltak jobb állapotban, akik úgy érezték, hatással vannak saját felépülésük folyamatára, és ez mind a négy mérési időpontban hasonlóképpen ismétlődött. Hosszmetszeti elemzéssel (hierarchikus lineáris modellezéssel) azt is kimutatták, hogy az érzékelt kontroll változásai együtt jártak a distressz változásaival. Ez akkor is igaz volt, ha figyelembe vették, hogy a distressz idővel általában csökkent. Egy későbbi tanulmányban Frazier, Mortensen és Steward azt vizsgálta, hogy ezeket az összefüggéseket a megküzdési stratégiák közvetítik-e.
A vizsgálat jelentősége az önhibáztatásról szóló korábbi elképzelések fényében látszik. Bulman és Wortman bénult baleseti sérültjeinél az önhibáztatás jobb megküzdéssel járt (az eredményeket később széles körben vitatták, amint arról fentebb beszámoltunk). Janoff-Bulman (korábban: Bulman) ebből arra következtetett, hogy a saját viselkedésének kedvezőtlen megítélése alkalmazkodó lehet, mert azt az érzést adja, hogy a hasonló események a jövőben elkerülhetők. Frazier eredményei szerint azonban szexuális erőszak után a saját viselkedést érintő önhibáztatás több distresszel járt. Ez kézenfekvő emlékeztető lehet arra a gondolatra, hogy a múltra irányuló kontroll már nem változtat a megtörténteken. Inkább arra irányítja a figyelmet, mit kellett volna másként tenni. Ezzel szemben, és ez a másik figyelemreméltó következtetés, hogy a felépülés befolyásolhatóságának érzése mégiscsak valódi cselekvési teret ad. A két kísérlet eredményei közötti jelentős eltérés részben a két helyzet különbségéből is fakadhat: más egy balesetért és más egy mások által elkövetett erőszakért magunkat hibáztatni. A kutatók tehát megnézték, ki mennyire hibáztatja magát, és ehhez képest hogy van lelkileg. Azt találták, hogy a kettő együtt jár: Fraziernél a több önhibáztatással több distressz járt, Bulmanéknál pedig jobb megküzdés. Az együttjárásból viszont nem derül ki, mi az ok és mi az okozat. Legalább három magyarázat lehetséges: a.) az önhibáztatás az ok. Ez adja a kellemetlen alapérzést, Bulmanéknál pedig éppenséggel segíti az alkalmazkodást. b.) a rossz lelkiállapot vezet önhibáztatáshoz, hiszen aki levert, hajlamosabb magát okolni. c.) valami más alakítja mindkettőt. Ilyen lehet például a környezet reakciója: ha a hozzátartozók az áldozatot hibáztatják, az növeli az önhibáztatást és a distresszt is. Az okságot kísérlettel lehetne igazolni, ahol a kutató szándékosan változtatja a vizsgált tényezőt. Az önhibáztatásnál ez etikailag és gyakorlatilag is lehetetlen. Frazier elrendezése valamivel erősebb, mert egy év alatt négyszer mért, így látta, hogy a kontrollérzet és a distressz változásai együtt mozognak. Ez azonban még mindig összefüggés, nem bizonyított ok. Bulman és Wortman egyetlen időpontban kérdezett meg kis mintát, 29 sérültet, így az ő eredményük még óvatosabban kezelendő.
Frazier vizsgálatának jelentősége, hogy különválasztja a múltbeli esemény felett feltételezett kontrollt a jelenlegi felépülés befolyásolhatóságának érzésétől. Az önhibáztatás arra irányíthatja a figyelmet, mit kellett volna másként tenni, de ebből nem következik, hogy az ember a jelenben is több lehetőséget lát maga előtt. Frazier eredményeiben a felépülés feletti érzékelt kontroll társult a legkövetkezetesebben alacsonyabb distresszel. A baleseti sérülteknél és a szexuális erőszakot átélőknél kapott eltérő eredményekhez hozzájárulhatott a helyzetek különbsége is, ezt azonban a vizsgálat nem tesztelte. Az összefüggések önmagukban nem bizonyítanak oksági hatást. A segítő munka számára mégis azt a lehetőséget vetik fel, hogy érdemes támogatni az érintettet a felépülés során rendelkezésére álló cselekvési lehetőségek felismerésében és kihasználásában.
A tagadásnak is megvan a maga egészségvédő szerepe, hiszen csökkenti az egyszerre befogadott fenyegető tartalmat. Janoff-Bulman és Timko szerint ez egyes helyzetekben segíthet a megrázó valóság fokozatos feldolgozásában. Ha azonban tartósan kizárja a releváns információt, akadályozhatja a helyzethez illeszkedő tervezést.
Egy példa jól mutatja a különbséget. Más következménnyel járhat az, ha valaki egy nehéz beszélgetés után egy ideig kienged, és másra témára fokuszál, mintha következetesen minden új információt elutasítana, mert ez a magatartás végülis ellentmond jóléti terveinek. A két helyzetet természetesen nem érdemes egyetlen „tagadás” címkével megkülönböztetni, mert a tudatos szünet nem azonos az elkerüléssel, ahogy az átmeneti érzelmi tompultság és a valóság szünetmentes elutasítása közelsem ugyanaz.
Az elárasztó gondolatok és emlékek akaratlanul jelenhetnek meg. Lehetnek képek, hangok, testi érzések vagy ismétlődő mondatok. Horowitz 1975-ben kísérleti stresszhelyzetek után is vizsgálta az ilyen gondolatokat, és azt találta, hogy az ismétlődés nem kizárólag súlyos traumákhoz vagy néhány különösen hajlamos emberhez kapcsolódik. Ez a stresszválasz vizsgálatának fontos eredménye; önmagában nem bizonyítja, hogy az ismétlődés gyógyít.
Amikor a múlt jelen időben szól
Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényének hőse, Billy Pilgrim túléli Drezda bombázását, és attól kezdve kizökken az idő rendjéből: bolyong különböző életszakaszok között, mintha maga az élete egy megvágott film lenne, ötletszerűen összerakott képekből és időszakokból. A hábotú eseménye azonban újra és újra ismétlődik méghozzá olyan valósághűen, mintha minden esetben a jelnben történne.
Az időnek és a történteknek ez randomizált ciklikussága érzékletes irodalmi példája annak tünetggyüttesnek, amit Anke Ehlers és David M. Clark 2000-ben közzétett kognitív modellje próbál értelmezni. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért maradhat fenn a poszttraumás stresszzavar, a PTSD, amikor a traumatikus esemény már régen véget ért. Az ember a múltban történtek miatt a jelenben is fenyegetettséget él át, holott nyilvánvaló számára is, hogy már nincs mitől tartania. Modelljük megfejtése szerint ennek két, egymással összefüggő oka lehet.
Az első az emlék hiányos beilleszkedése az élettörténetbe. Sok emlékünket helyhez, életszakaszhoz, előzményekhez és következményekhez tudjuk kötni: ebből tudjuk, hová tartoznak életünk történetében. Olyanok, mint az iratok, amelyeken szerepel, mikor és milyen ügyben keletkeztek. A modell szerint tartós PTSD esetén a traumaemlék egyes részei inkább egy dobozba gyűrt, keltezetlen fényképhez hasonlíthatnak, amiből egészen kiszámíthatatlan módon kerülnek elő a képek, hangok és testi érzetek, és úgy törnek elő, mintha a veszély aktuálisan fennállna. Az ember tudja, hogy a történtek a múlthoz tartoznak, az előtörő élményhez mégsem társul kellő erővel az a tudás, hogy az esemény véget ért, és a mostani helyzet más. Ilyenkor úgy érzi, mintha egy ellenálhatatlan erő arra kényszerítené, hogy újra átélje a történteket.
Ehhez az is hozzátartozik, hogy az esemény érzékleti elemei – egy hang, egy illat, egy szín – erősen kapcsolódhatnak az emlékhez, és könnyen előhívhatják a beléjük kapaszkodó emlékeket. Az eltűnt idő nyomában lapjain elég egy teába mártott madeleine íze, és felbukkan előtte a gyermekkori Combray világa. A jelenet emlékeztet, hogy mennyi minden be van zárva elménkbe, és egyetlen trigger ezernyi emlék felidézését kiválthatja. A traumatikus eseménnyel összeköltözött inger az eredeti rémület idegrendszeri nyomait ismét aktiválja, és a kiváltott zavar felülírja a normális működést. Odüsszeusz a phaiákok lakomáján hallja, ahogy a vak dalnok, Démodokosz Trójáról énekel, és keservesen megsiratja a várost valamint elesett bajtársait. Hogy meg ne szégyenüljön társai előtt, arcát köpenyével eltakarja. Az emlék nem kérdezi meg, alkalmas-e a pillanat. A hétköznapokban a kiváltó inger gyakran észrevétlen marad, ezért tűnhet úgy, hogy az emlék minden ok nélkül tör elő.
A második az esemény és következményeinek túlzottan negatív értelmezése. Ilyen lehet az a meggyőződés, hogy sehol sincs biztonság, vagy hogy az ember végleg elveszítette korábbi képességeit. Magukat a visszatérő emlékeket is lehet így értelmezni: „megőrülök”, „sosem leszek már a régi”. Az emlék és az értelmezés egymást táplálhatja: a betörő képek igazolni látszanak a sötét következtetést, a sötét következtetés pedig újabb riadalmat kelt.
A megrázó események után jelentkező tünetek sokaknál az első hetekben és hónapokban fokozatosan enyhülnek; másoknál azonban évekig fennmaradhatnak. Anke Ehlers és David M. Clark 2000-ben közölt kognitív modellje elsősorban ezt a tartósságot próbálja megmagyarázni: miért marad fenn a poszttraumás stresszzavar (PTSD), amikor a traumás esemény már régen véget ért? A modell kulcsfogalma a jelenbeli fenyegetettség érzése. Az ember tudhatja, hogy a veszély elmúlt, miközben érzelmei, testi reakciói és felbukkanó emlékei továbbra is súlyos fenyegetést jeleznek. A múltbeli esemény a jelent lakja és uralja, egyben állandó készültségben tartja a gazdáját.
Ehlers és Clark szerint ez az érzés két, egymással összefüggő folyamatból táplálkozik: a trauma és következményeinek túlzottan negatív értékeléséből, valamint a traumás emlék sajátos szerveződéséből és felidézéséből. A változást olyan gondolkodási és viselkedési stratégiák is akadályozhatják, amelyek célja a veszély és a szenvedés csökkentése, hosszabb távon azonban fenntartják a tüneteket.
Első tényező: a negatív értékelések
A történtek értelmezése befolyásolja, hogyan él tovább a trauma az ember életében. Tartós PTSD esetén ezek az értelmezések annyira negatívak és általánosítók lehetnek, hogy a múltbeli eseményből jelenbeli fenyegetés lesz. Ehlers és Clark két fő csoportjukat különböztetik meg.
Magának a traumának az értékelése. A veszély érzése kiterjedhet az egész világra („sehol sem vagyok biztonságban”, „bármikor újra megtörténhet”), vagy az ember önmagát kezdheti másképp látni („vonzom a bajt”, „az én hibám volt”, „rossz ember vagyok”). Ide tartozik az is, ahogyan az esemény alatti viselkedését megítéli („gyáva voltam”, „hagytam, hogy megtörténjen”). A tartós PTSD-vel összefügghet a mentális vereség élménye is: amikor az ember úgy érzi, teljesen elvesztette pszichés önállóságát, és már nem is emberként létezett a helyzetben.
A trauma következményeinek értékelése. Az ember a saját tüneteit is fenyegetőnek láthatja („megőrülök”, „tartósan károsodtam”, „már senkit sem tudok szeretni”). Hasonlóképpen értelmezheti mások reakcióit („mindenki gyengének tart”, „senkire sem számíthatok”), valamint a történtek tágabb következményeit, például egy sérülést vagy az állás elvesztését („az életemnek vége”).
Az értékelés tartalma befolyásolja, milyen érzelem kerül előtérbe. A veszély érzése félelmet kelthet, a másoknak tulajdonított igazságtalanság vagy szabálysértés dühöt, a saját felelősség gondolata bűntudatot, a belső erkölcsi mércék megsértése szégyent, a veszteség pedig szomorúságot. A PTSD érzelmi világához ezért a félelem mellett a bűntudat, a szégyen és a harag is hozzátartozhat.
Itt kapcsolódhat a modell Patricia A. Frazier kontrollkutatásaihoz. A „megakadályozhattam volna” gondolata önhibáztatással járhat együtt. Frazier 2003-as, szexuális erőszak túlélőivel végzett vizsgálatában az önhibáztatással összekapcsolódó múltbeli kontrollhit magasabb distresszel függött össze. Ez összhangban áll azzal, hogy Ehlers és Clark modelljében a saját felelősség túlzott hangsúlyozása tartós bűntudat forrása lehet.
Második tényező: a traumás emlék természete
A hétköznapi önéletrajzi emlékek többnyire kapcsolódnak életünk más eseményeihez és ahhoz, amit önmagunkról tudunk. Szándékosan és önkéntelenül egyaránt felidéződhetnek, de rendszerint múltbeli történésként éljük meg őket. Ehlers és Clark modellje a tartós PTSD szempontjából a traumás emlékezés három sajátosságát emeli ki.
Gyenge kidolgozottság és kontextus. A traumás emlék egyes részletei nem kapcsolódnak megfelelően az esemény időbeli és helyzeti összefüggéseihez, valamint a később megszerzett tudáshoz. Az ember tudhatja, hogy túlélte a veszélyt, vagy hogy a barátja mégsem halt meg, miközben egy felbukkanó emlékkép az akkori félelmet kelti benne. Az emlék ilyenkor úgy tér vissza, mintha a történés még nem ért volna véget. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy a teljes eseménysor rendezetlen: a történet összefüggően elmondható, miközben bizonyos fájdalmas részletei elszakadnak a tágabb összefüggésektől.
Erős asszociatív kapcsolatok. A trauma közben jelen lévő ingerek – hangok, színek, illatok, testi érzések – szorosan összekapcsolódhatnak egymással és az akkori válaszreakciókkal. Egy később felbukkanó inger így más emlékrészleteket és erős érzelmi vagy testi reakciókat is előhívhat.
Erős észlelési előfeszítés (perceptual priming). A traumával összekapcsolódott érzékszervi ingerek és a hozzájuk hasonló benyomások könnyebben észlelhetővé válhatnak. Egy szín, egy fényviszony vagy egy hang akkor is előhívhatja az emléket, ha az ember nem ismeri fel a kapcsolatot. A betolakodó képek ezért gyakran úgy tűnnek, mintha a semmiből érkeznének.
Az akaratlan újraélésnek két jellegzetes formáját érdemes kiemelni. Az egyik a most-élmény: az emlékrészlet élénk érzékszervi benyomásokkal és az akkori érzelmekkel tér vissza, mintha a jelenben történne. Kurt Vonnegut hősének, Billy Pilgrimnek az időbeli elmozdulásai irodalmi párhuzamot kínálhatnak ehhez az élményhez. A másik a tudatos felidézés nélküli érzelem: az ember hirtelen pánikot, dühöt vagy testi reakciót él át anélkül, hogy felismerné ezek kapcsolatát a traumás emlékkel.
A modell egy látszólagos ellentmondást is értelmez. Előfordulhat, hogy valaki nehezen idézi fel szándékosan a történtek bizonyos részleteit vagy pontos sorrendjét, miközben egyes emléktöredékek akaratlanul újra és újra visszatérnek. A tudatos felidézés és az ingerek által kiváltott újraélés eltérő módon férhet hozzá a történtekhez.
Az emlék szerveződését a trauma alatti információfeldolgozás módja is befolyásolja. Ha az érzékszervi benyomások kerülnek előtérbe, miközben háttérbe szorul az esemény jelentésének és összefüggéseinek feldolgozása, az emlékrészletek nehezebben illeszkedhetnek az élettörténetbe. Hasonló szerepe lehet annak, ha az ember a helyzetet önmagától elszakadva, szinte kívülről éli meg.
Ami fenntartja: a megküzdési stratégiák csapdájaA fenyegetettség érzése érthető módon arra készteti az embert, hogy csökkentse a veszélyt és a szenvedést. Ehlers és Clark szerint azonban egyes védekező stratégiák éppen az értékelések és az emlék megváltozását akadályozhatják. Háromféleképpen tarthatják fenn a zavart: közvetlenül fokozhatják a tüneteket, gátolhatják a negatív értékelések cáfolatát, és megnehezíthetik az emlék kidolgozását.
Gondolatelfojtás. Az emlékek erőszakos elnyomása paradox módon növelheti az akaratlan felidéződés gyakoriságát.
Elkerülés. A helyek, emberek és beszélgetések kerülése rövid távon megkímélhet a szenvedéstől. Ugyanakkor csökkentheti annak lehetőségét, hogy az ember megtapasztalja: az emlékeztetők jelenléte ma már nem feltétlenül jelent veszélyt. Az elkerülés az emlék feldolgozását is gátolhatja.
Rágódás. A „miért én?” és a „mi lett volna, ha…” kérdései ismétlődő, elvont gondolatmenetté válhatnak. Ha az újabb és újabb végiggondolás nem hoz új megértést, hanem ugyanazokhoz a félelmekhez és önvádakhoz vezet vissza, fenntarthatja a lehangoltságot és a fenyegetettség érzését.
Biztonsági viselkedések. Aki biztonságát kizárólag bizonyos óvintézkedéseknek tulajdonítja – például mindig ugyanazon az úton jár, vagy soha nem ül háttal az ajtónak –, nehezebben győződhet meg arról, hogy az adott helyzet ezek nélkül is biztonságos lehet. A viselkedés fenntartó szerepét az határozza meg, milyen veszély elhárítását várja tőle az ember.
Fokozott éberség. A veszélyjelek folyamatos fürkészése a fenyegetésre irányítja a figyelmet, és hozzájárulhat ahhoz, hogy a világ még veszélyesebbnek tűnjön.
Érzelmi eltávolodás, alkohol- és droghasználat. Az érzelmek tompítása átmeneti megkönnyebbülést hozhat, ugyanakkor gátolhatja a történtek feldolgozását. A szorongás elnyomására használt alkohol és drogok további problémák forrásává is válhatnak.
A negatív értékelések és az emlékezeti sajátosságok kölcsönösen erősíthetik egymást. A belőlük fakadó fenyegetettség védekező válaszokat indít el, ezek pedig visszahatnak az értékelésekre és az emlékezésre. Így alakulhat ki a tüneteket fenntartó kör.
Terápiás következmények
A modell két alapfolyamata és az ezeket fenntartó stratégiák három beavatkozási területet jelölnek ki. Ehlers, Clark és munkatársaik ezekre építették a PTSD kognitív terápiáját (Cognitive Therapy for PTSD). Az egyes eljárások súlyát az határozza meg, hogy az adott embernél milyen értékelések, emlékezeti sajátosságok és megküzdési stratégiák tartják fenn a tüneteket.
A negatív értékelések módosítása. Ebben információadás, szókratészi kérdezés és viselkedéses kísérletek segíthetnek. A traumás emlékek frissítése során a történet legnagyobb érzelmi megterhelést hordozó pillanataihoz, az úgynevezett „forró pontokhoz” kapcsolják azt az új tudást, amely megváltoztatja a jelentésüket. Az „akkor azt hittem, meghalok – ma tudom, hogy túléltem” felismerést az emlék felidézése közben teszik átélhetővé, hogy az új tudás magához az emlékrészlethez is kapcsolódjon.
A traumás emlék kidolgozása és a kiváltó ingerek megkülönböztetése. Ebben képzeletbeli újraélés, a történet leírása és szükség esetén a helyszín meglátogatása segíthet. A kliens megtanulja megkülönböztetni az „akkor” és a „most” körülményeit: egy most látott piros autó felidézheti a baleset emlékét, de önmagában nem jelenti az akkori veszély visszatérését.
A fenntartó stratégiák megváltoztatása. A terapeuta és a kliens közösen megvizsgálják egy-egy stratégia hatását, például egy gondolatelfojtási kísérlet segítségével. A kliens ezután fokozatosan változtat a tüneteket fenntartó válaszain. A biztonsági viselkedések elhagyását biztonságos helyzetekben próbálhatja ki, így megtapasztalhatja, hogy az adott óvintézkedés nélkül is elmaradhat a félt következmény.
A módszer hatékonyságát több randomizált, kontrollált vizsgálat támasztotta alá. Egy 2003-ban közölt, közlekedési balesetek után kialakult PTSD-t vizsgáló kutatásban 85 résztvevőt osztottak véletlenszerűen három csoportba. A csoportba sorolás után kilenc hónappal a kognitív terápiában részesülők 89 százaléka már nem felelt meg a PTSD diagnosztikai kritériumainak. Az önsegítő füzetet kapó csoportban ez az arány 39, az ismételt állapotfelmérésekben részesülő csoportban 45 százalék volt. Ezek az arányok a diagnosztikai kritériumok megszűnését jelzik, ami nem feltétlenül jelent teljes tünetmentességet.
Kapcsolódások
Horowitz. Horowitz modelljében a betolakodó emlékek a történtek még be nem fejezett feldolgozásával függnek össze, az elkerülés pedig akadályozhatja ezt a folyamatot. Ehlers és Clark megközelítése ezen a ponton rokon az övével. Sajátos hangsúlyuk a jelenbeli fenyegetettség magyarázatán van: részletesen összekapcsolják a történtek értékelését az emlékezés és az önkéntelen újraélés mechanizmusaival.
Brewin. Chris R. Brewin, Tim Dalgleish és Stephen Joseph 1996-os kettős reprezentációs elmélete kétféle emlékezeti reprezentációt különböztet meg. Az egyik szavakba önthető és szándékosan felidézhető; a másik érzékszervi jellegű, és helyzeti ingerek hatására válik hozzáférhetővé. Az elmélet szerint a traumás esemény önkéntelen újraélésében az utóbbinak van meghatározó szerepe.
Poszttraumás növekedés. Ehlers és Clark a PTSD-t fenntartó folyamatok közé sorolják az ismétlődő, elvont rágódást. A PTG-kutatások ugyanakkor megkülönböztetik az akaratlanul visszatérő gondolatokat a tapasztalat megértésére és jelentésének átgondolására irányuló, tudatos elmélkedéstől. Ennek hasznosságát a gondolkodás tartalma és módja is befolyásolja. Az emlékek terápiás frissítése szintén megváltoztathatja a történtek jelentését. Ez értelmező párhuzamként kapcsolható Joseph és Linley pozitív akkomodációjához, bár a PTSD tüneteinek enyhülése önmagában még nem jelent poszttraumás növekedést.

A megkönnyebbülés csapdái
Dosztojevszkij egy 1863-as útirajzában arra biztatja olvasóját, próbáljon meg nem gondolni a fehér medvére, és figyelje meg, hogy a távoltatartás nem fog sikerülni. Daniel Wegner és munkatársai több mint száz évvel később, 1987-es kísérleteikben azt találták, hogy a gondolat erőltetett elnyomását annak gyakoribb visszatérése követheti. Ehlers és Clark modelljében a traumaemlékek elnyomása is az akaratlan felidéződést erősítő folyamatok közé tartozik. Ez a mechanizmus megakadályozhatja a negatív értelmezések módosulását. Van egy régi tréfa: egy férfi tízpercenként csettint az ujjával. Megkérdezik, miért teszi. – Hogy elűzzem az elefántokat. – De hiszen errefelé nincsenek elefántok! – Na látja, hogy működik.
A fenyegetettséget azok a reakciók is fenntarthatják, amelyek rövid távon megkönnyebbülést ígérnek: az emlékeztető helyzetek kerülése, a gondolatok erőltetett elnyomása, az ismétlődő rágódás és a biztonsági viselkedés. Mindegyik érthető kísérlet a nyugalom visszaszerzésére. A modell azonban három olyan hatásukat írja le, amelyek révén a tünetek fennmaradásához is hozzájárulhatnak, sőt, azokat közvetlenül még fel is is erősíthetik.
Hasonló csapdába kerülhet, aki a biztonságát kizárólag bizonyos óvintézkedéseknek tulajdonítja: mindig ugyanazon az úton jár, soha nem ül háttal az ajtónak, harmadszor is ellenőrzi a zárat. Ha úgy érzi, csak ezek akadályozzák meg az újabb bajt, nehezebben szerezhet olyan tapasztalatot, amelyből kiderülne, hogy a baj e szokások nélkül is elmaradna. A nehézséget tehát nem az óvatosság okozza, hanem azok a túlzó óvintézkedések – a szakirodalom szóhasználatával biztonsági viselkedések –, amelyek szükségességét az ember már nem tudja a tényleges veszélyhez mérni. Ehlers és Clark szerint egyes biztonsági viselkedések nemcsak a hiedelem ellenőrzését, hanem közvetlenül támogatják a tünetek fennmaradását. Az állandó éberség például a fenyegetésre irányítja a figyelmet, így a világ még veszélyesebbnek tűnik.
Akadályozhatják az emlék alapos kidolgozását is. Az ismétlődő rágódás látszólag a múlttal foglalkozik, valójában körbe-körbe jár, és nem jut el az emlék megnyugtató rendezéséig. Holott mintha folyamatosan azzal foglalkozna, de nem pozitív spirálban halad, csak körpályán, amit abban lehet tetten érni, hogy a következő felidézés végén nem jutott legalább egyetlen új gondolathoz sem, vagy az esemény éppen annyira felizgatja, mint a legkorábbi felidézéskor. Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényében a tábornok negyvenegy évig várja egykori barátját, hogy feltehesse neki azt a kérdést, amely egész életét kitöltötte. Negyvenegy évig hordozta magában, és a kérdés közben nem változott. Az ilyen hozzáállás természetesen nem gyógyítja a sebet, hanem őrzi.
A modell a fenyegetettség két formáját különíti el. Külső fenyegetettségről akkor beszélünk, ha a világ tűnik veszélyesebbnek: „bármikor újra megtörténhet”. Belsőről akkor, ha saját reakciói vagy az önmagáról alkotott ítéletei keltenek fenyegetettséget, méghozzá önnön magában: „megőrülök”, „gyenge vagyok”, „én tehetek róla”. Virginia Woolf Mrs. Dalloway (1925) című regényének háborús veteránja, Septimus Warren Smith megrendítő irodalmi párhuzamot kínál. Amikor a fronton elesik barátja, Evans, Septimus megnyugtatónak találja, hogy alig érez fájdalmat. Később azonban rémülten veszi észre, hogy már egyáltalán nem képes érezni. A háború után pedig a halott Evans hívatlanul visszatér: hangja, alakja betör a londoni hétköznapokba. Septimus látomásai és téveszméi azonban összetettebbek a betolakodó traumaemlékeknél, ezért alakját nem célszerű egyetlen modell tankönyvi esetének tekinteni. Woolf ábrázolásában mégis felismerhető az eltompulás és a fájdalmas visszatérés kettőssége, amelyet a fentebb említett Horowitzii modell fél évszázaddal később klinikai és elméleti keretbe rendezett.
A modellre épülő kognitív terápia ennek megfelelően három célt követ: a túlzottan negatív értelmezések módosítását; a traumaemlék részletesebb feldolgozását, időbeli és élettörténeti elhelyezését; valamint a tüneteket fenntartó reakciók megváltoztatását. A feldolgozás fontos része, hogy a legfájdalmasabb pillanatok élménye összekapcsolódjon a később megszerzett tudással: például azzal, hogy az ember túlélte az eseményt, és az akkori veszély véget ért. A keltezetlen fényképre végre fölkerül a dátum: ez akkor történt, de most már más a helyzet.
Feltevésvilág és konkrét értelmezések
A túlzottan negatív értelmezések a megrendült alapfeltevések közeli rokonai. Janoff-Bulman elsősorban a világról és önmagunkról alkotott általános feltevések megrendülését írja le. Ehlers és Clark azt keresik, hogyan tartja fenn az emlék és annak értelmezése a jelen idejű fenyegetettség érzését. A ház hasonlatával élve: Janoff-Bulman a földrengést írja le, Ehlers és Clark pedig azokat a repedéseket keresik, amelyeken át a huzat ma is befúj.
A feltevések megrendülése és a tünetek erőssége közötti kapcsolatot árnyalja Bosscher és munkatársai 2024-es vizsgálata. Hollandiában kezelésre jelentkező menekültek között olyan csoportot is azonosítottak, amelyben a súlyos PTSD-tünetek mellett a negatív alapfeltevések kevésbé voltak kifejezettek. A tünetek súlyossága tehát ebben a mintában nem járt mindenkinél az alapfeltevések ugyanolyan mértékű negatívvá válásával. Ehlers és Clark modellje alapján felvethető, hogy egyeseknél szűkebb, konkrétabb értelmezések tartják fenn a fenyegetettséget. Ez lehetséges magyarázat; Bosscher és munkatársai vizsgálata ezt a folyamatot nem tesztelte.
Röviden
- A fenntartó reakciók három úton hathatnak: közvetlenül erősíthetik a tüneteket, akadályozhatják a negatív értelmezések módosulását, és gátolhatják az emlék feldolgozását.
- Az „ok nélkül” előtörő emléket gyakran egy észrevétlen inger hívja elő. Egy hang, illat vagy szín felidézheti az eseményt anélkül, hogy az illető felismerné, mi indította el az emlékezést.
- A fenyegetettség érzése a külvilágra és az ember saját személyére, reakcióira egyaránt vonatkozhat. Ezért a PTSD-t a félelem mellett bűntudat, szégyen és düh is kísérheti.
Mindebből az következik, hogy egy reakció neve önmagában keveset mond. Azt is meg kell nézni, milyen szerepet tölt be, változik-e az idővel, és segíti-e a valósághoz illeszkedő cselekvést. Egy akaratlanul felvillanó emlékkép és az esemény körüli ismétlődő töprengés két különböző jelenség, bár előhívhatják egymást. A poszttraumás növekedés kutatói az ismétlődő gondolkodáson belül is különbséget tesznek az akaratlan, visszatérő töprengés (intrusive rumination) és a szándékos, összefüggéseket kereső átgondolás (deliberate rumination) között. Annak felismerése, hogy a szenvedés közben feldolgozás is történhet, mégsem jogosít fel arra, hogy minden szenvedést „szükséges gyógyulási munkának” minősítsünk.
Asszimiláció és akkomodáció a kognitív feldolgozásban
A feldolgozás két alapmozzanatát Janoff-Bulman Jean Piaget fejlődéslélektanából kölcsönzött fogalompárral írja le. Az asszimiláció során az új tapasztalatot a meglévő elképzeléseinkhez igazítjuk: ilyen történik, amikor a kisgyerek kutyának nevezi az első macskát, amelyet meglát, miután a kutyát már ismeri. Az akkomodáció során a tapasztalat hatására maguk az elképzeléseink változnak meg: a gyerek rájön, hogy nem minden szőrös négylábú kutya. Janoff-Bulman 1989-es, a sémák szerepéről szóló tanulmánya a traumatikus tapasztalat feldolgozásában mindkét folyamat jelentőségét hangsúlyozza.
Az asszimiláció félrevezető változatát szemléltethetik Jób barátai. Látják a mindenét elvesztett, sebekkel borított embert, és szenvedését a korábban ismert rend szerint magyarázzák: aki ennyit szenved, az bizonyára vétkezett. Az igazságos világba vetett hit védelmének gondolata köti ezt a példát Lerner és Simmons kísérletéhez, amelyben a kutatók hasonló törekvéssel magyarázták az áldozat leértékelését. Jób nem fogadja el barátai magyarázatát, és a könyv végén Isten megfeddi őket, amiért nem beszéltek róla helyesen. Az asszimiláció tehát félre is vezethet, ha a régi képet a valóság rovására menti meg.
Egy hétköznapibb példa: valaki alapvetően megbízhatónak tartja az embereket, majd egy ismerőse súlyosan becsapja. Ha arra jut, hogy ez az ember megbízhatatlan volt, de más kapcsolatai továbbra is biztonságot adhatnak, a történés kivételként elfér korábbi képében. Az asszimiláció ilyen formája valósághű lehet. Ha viszont csak úgy tudja megőrizni az emberek megbízhatóságába vetett hitét, hogy a másik szándékos megtévesztését teljesen letagadja, akkor ő is a tények rovására őrzi meg a régi képet.
Az akkomodáció esetében a bizalom korábbi szabálya változik meg. Az ember például felismeri, hogy a közelség önmagában nem garancia a megbízhatóságra, és a bizalmat érdemes a másik következetes viselkedéséhez mérni. Így a tapasztalathoz jobban illeszkedő, árnyaltabb kép alakulhat ki. Ugyanebből az eseményből azonban arra is juthat, hogy minden ember veszélyes, és minden kapcsolat kerülendő. Dickens Szép remények című regényében Miss Havisham házának órái azt az időpontot mutatják, amikor esküvője napján megkapta vőlegénye szakítólevelét. Évtizedekig viseli a sárguló menyasszonyi ruhát, őrzi a pókhálós, porladó esküvői tortát, fogadott lányát, Estellát pedig arra neveli, hogy összetörje a férfiak szívét. A megállított órák annak az életnek a képei, amelyet az árulás egyetlen pillanathoz kötött. Ez is változás a korábbi feltevésekhez képest: egyetlen ember árulásából egy egész nemre kimondott ítélet születik.
Merre változik a kép?
Stephen Joseph és P. Alex Linley 2005-ben kidolgozott organizmikus értékelési elmélete (organismic valuing theory) azt írja le, hogyan változhat meg önmagunkról és a világról alkotott képünk egy megrázó tapasztalat hatására. A szerzők Janoff-Bulman széttört feltevések elméletére és a Piaget-tól eredő asszimiláció–akkomodáció fogalompárra építve három lehetőséget különböztetnek meg: az asszimilációt, a negatív akkomodációt és a pozitív akkomodációt. A poszttraumás növekedést a harmadikhoz, a pozitív akkomodációhoz kötik.
Asszimiláció esetén az új élményt a korábbi elképzeléseink keretébe illesztjük. Képzeljünk el valakit, aki egy baleset előtt úgy gondolta: „Ha eléggé körültekintő vagyok, semmi rossz nem történhet velem.” A történtek után mindenáron a saját figyelmetlenségében keresi az okot, mert így megőrizheti azt a hitét, hogy kellő óvatossággal teljes biztonságot teremthet. Elismeri a baleset megtörténtét, de úgy magyarázza, hogy alapvető meggyőződésén ne kelljen változtatnia. Az asszimiláció így visszavezethet a korábbi állapotba, Joseph és Linley szerint azonban sebezhetővé tesz a későbbi megrázkódtatásokkal szemben: egy újabb baleset ugyanazt a feltevést ismét összetörheti.
Akkomodáció esetén maguk a korábbi elképzelések módosulnak. Ennek negatív irányát szemléltetheti például az a következtetés, hogy „Bármit teszek, úgyis kiszolgáltatott vagyok, ezért semminek sincs értelme.” Irodalmi példaként Miss Havisham alakja kínálkozik Dickens Szép remények című regényéből. Az esküvője napján elhagyott menyasszony megállította az órákat abban a percben, amikor a hírt megkapta, és attól fogva a sérelem lett egész életének szervezőelve. Fogadott lányát, Estellát is arra nevelte, hogy bosszút álljon helyette a férfiakon. A világkép megváltozik, de a változás egyre kevesebb teret hagy a bizalomnak és az új tapasztalatoknak.
A pozitív akkomodáció során olyan világkép alakulhat ki, amely a sebezhetőség felismerésével együtt is lehetőséget ad a teljesebb életre. A baleset túlélője beláthatja, hogy az óvatosság nem nyújt tökéletes védelmet, miközben továbbra is értékesnek tartja a körültekintést. A történtek nyomán a fontossági sorrendje is átrendeződhet: több figyelmet szentelhet a szeretteinek, tudatosabban bánhat az idejével, vagy új célokat találhat.
A megőrzés és az átalakítás ugyanabban az emberben együtt is jelen lehet. Elképzeléseink ugyanis több rétegből állnak: egy megrázkódtatás után bizonyos feltevéseink fennmaradhatnak, mások módosításra szorulhatnak. A baleseti példában megmarad a körültekintés értékébe vetett hit, de megszűnik a hozzá fűzött teljes biztonság ígérete. Önmagában egy régi meggyőződés megőrzése még nem jelent asszimilációt; az is számít, hogyan értelmezzük vele az új eseményt. A három irány így inkább hangsúlyokat jelöl, mint éles határokat.
Az akkomodáció tehát a korábbi elképzelések átalakítását jelenti; ennek iránya és következménye külön kérdés. A feldolgozás megítélésekor azt is vizsgálnunk kell, mennyire felel meg az új értelmezés a tapasztalatnak, és mennyi lehetőséget hagy a kapcsolódásra és a cselekvésre. Egyetlen súlyos esemény tanulsága így beépülhet az életünkbe anélkül, hogy minden későbbi lehetőségünket ugyanannak a történetnek rendelné alá. Miss Havisham órái éppen ezt a lehetőséget állították meg.

Az elmélet nevét Carl Rogers személyközpontú pszichológiájából kölcsönzi, és egyik alapfeltevését át is veszi: az emberben belső késztetés működik a fejlődésre, amelynek kibontakozását a környezet segítheti vagy akadályozhatja. A támogató kapcsolatok teret adhatnak a fájdalom kimondásának, a korábbi bizonyosságok megkérdőjelezésének és a saját válaszok keresésének. A növekedés így lehetőségként jelenik meg, amelyhez az elfogadó emberi környezet teremthet kedvező feltételeket.
Joseph és Linley Mardi Horowitz fentebb részletezett stresszválasz-modelljére is épít, de a két fogalompár a feldolgozás más-más oldalát mutatja meg. Horowitz a betolakodó emlékek és az elkerülés váltakozását írta le: a történtekhez fűződő gondolatok és érzések hol akaratlanul előtörnek, hol az eltávolodás és az érzelmi tompultság veszi át a helyüket, mint a hullám, amely partot ér, majd visszahúzódik. Ez a ritmus a terhelés és a tehermentesülés váltakozásaként érthető, és Joseph és Linley szerint ebben a feldolgozó munkában asszimilálódik vagy akkomodálódik az új tapasztalat. A hullámzás önmagában azonban még nem mutatja meg, hogy az ember megtalálta-e a történtek helyét az életében. Ehhez azt is látni kell, hogyan változik az esemény értelmezése, és hogyan alakul az ember mindennapi életvezetése.
Ronnie Janoff-Bulman, a Massachusettsi Egyetem (Amherst) professor emeritája, későbbi pályáján az erkölcspszichológia felé fordult. A tiltó (proszkriptív) és az előíró (preszkriptív) erkölcs megkülönböztetésére épülő modelljét a politikai megosztottság erkölcsi gyökereiről szóló könyvében foglalta össze (Janoff-Bulman, 2023). Az érdem, a felelősség és az igazságosság kérdése, amely a traumaelméletben az igazságos világba vetett hit formájában jelent meg, ezekben a munkákban is központi szerepet kap.
Hivatkozott munkák
Biblia. Jób könyve. Károli Gáspár fordítása. Különösen az 1–2. fejezet, valamint Jób 4,7 és 42,7. Online forrás
Bonanno, G. A. (2004). Loss, trauma, and human resilience: Have we underestimated the human capacity to thrive after extremely aversive events? American Psychologist, 59(1), 20–28. DOI 10.1037/0003-066X.59.1.20
Bowlby, J. (1988). A secure base: Parent-child attachment and healthy human development. Basic Books. Online forrás
Brewin, C. R., és Holmes, E. A. (2003). Psychological theories of posttraumatic stress disorder. Clinical Psychology Review, 23(3), 339–376. DOI 10.1016/S0272-7358(03)00033-3
Bulman, R. J., és Wortman, C. B. (1977). Attributions of blame and coping in the real world: Severe accident victims react to their lot. Journal of Personality and Social Psychology, 35(5), 351–363. DOI 10.1037/0022-3514.35.5.351
Cann, A., Calhoun, L. G., Tedeschi, R. G., Kilmer, R. P., Gil-Rivas, V., Vishnevsky, T., és Danhauer, S. C. (2010). The Core Beliefs Inventory: A brief measure of disruption in the assumptive world. Anxiety, Stress & Coping, 23(1), 19–34. DOI 10.1080/10615800802573013
Davis, C. G., Nolen-Hoeksema, S., és Larson, J. (1998). Making sense of loss and benefiting from the experience: Two construals of meaning. Journal of Personality and Social Psychology, 75(2), 561–574. DOI 10.1037/0022-3514.75.2.561
Ehlers, A., és Clark, D. M. (2000). A cognitive model of posttraumatic stress disorder. Behaviour Research and Therapy, 38(4), 319–345. DOI 10.1016/S0005-7967(99)00123-0
Epstein, S. (1973). The self-concept revisited: Or a theory of a theory. American Psychologist, 28(5), 404–416. DOI 10.1037/h0034679
Epstein, S. (1994). Integration of the cognitive and the psychodynamic unconscious. American Psychologist, 49(8), 709–724. DOI 10.1037/0003-066X.49.8.709
Feeney, B. C., és Collins, N. L. (2015). A new look at social support: A theoretical perspective on thriving through relationships. Personality and Social Psychology Review, 19(2), 113–147. DOI 10.1177/1088868314544222
Foa, E. B., Ehlers, A., Clark, D. M., Tolin, D. F., és Orsillo, S. M. (1999). The Posttraumatic Cognitions Inventory (PTCI): Development and validation. Psychological Assessment, 11(3), 303–314. DOI 10.1037/1040-3590.11.3.303
Foa, E. B., és Rothbaum, B. O. (1998). Treating the trauma of rape: Cognitive-behavioral therapy for PTSD. Guilford Press.
Frazier, P. A. (2003). Perceived control and distress following sexual assault: A longitudinal test of a new model. Journal of Consulting and Clinical Psychology, 71(3), 548–561. DOI 10.1037/0022-006X.71.3.548
Frazier, P., Tennen, H., Gavian, M., Park, C., Tomich, P., és Tashiro, T. (2009). Does self-reported posttraumatic growth reflect genuine positive change? Psychological Science, 20(7), 912–919. DOI 10.1111/j.1467-9280.2009.02381.x
Horowitz, M. J. (1975). Intrusive and repetitive thoughts after experimental stress: A summary. Archives of General Psychiatry, 32(11), 1457–1463. DOI 10.1001/archpsyc.1975.01760290125015
Janoff-Bulman, R. (1979). Characterological versus behavioral self-blame: Inquiries into depression and rape. Journal of Personality and Social Psychology, 37(10), 1798–1809. DOI 10.1037/0022-3514.37.10.1798
Janoff-Bulman, R. (1989). Assumptive worlds and the stress of traumatic events: Applications of the schema construct. Social Cognition, 7(2), 113–136. DOI 10.1521/soco.1989.7.2.113
Janoff-Bulman, R. (1992). Shattered assumptions: Towards a new psychology of trauma. Free Press. Online forrás
Janoff-Bulman, R. (1999). Rebuilding shattered assumptions after traumatic life events: Coping processes and outcomes. In C. R. Snyder (szerk.), Coping: The psychology of what works (305–323. o.). Oxford University Press. DOI 10.1093/med:psych/9780195119343.003.0014
Janoff-Bulman, R. (2004). Posttraumatic growth: Three explanatory models. Psychological Inquiry, 15(1), 30–34. Online forrás
Janoff-Bulman, R. (2023). The two moralities: Conservatives, liberals, and the roots of our political divide. Yale University Press.
Janoff-Bulman, R. (é. n.). Trauma and shattered assumptions. Szerzői kérdések és válaszok. Psychwire. Online forrás
Janoff-Bulman, R., és Frantz, C. M. (1996). The loss of illusions: The potent legacy of trauma. Journal of Personal and Interpersonal Loss, 1(2), 133–150. DOI 10.1080/15325029608412837
Janoff-Bulman, R., és Frantz, C. M. (1997). The impact of trauma on meaning: From meaningless world to meaningful life. In M. Power és C. Brewin (szerk.), The transformation of meaning in psychological therapies: Integrating theory and practice (91–106. o.). Wiley. Online forrás
Janoff-Bulman, R., és Frieze, I. H. (1983). A theoretical perspective for understanding reactions to victimization. Journal of Social Issues, 39(2), 1–17. DOI 10.1111/j.1540-4560.1983.tb00138.x
Janoff-Bulman, R., és Timko, C. (1987). Coping with traumatic life events: The role of denial in light of people’s assumptive worlds. In C. R. Snyder és C. E. Ford (szerk.), Coping with negative life events: Clinical and social psychological perspectives (135–159. o.). Plenum Press. Online forrás
Joseph, S., és Linley, P. A. (2005). Positive adjustment to threatening events: An organismic valuing theory of growth through adversity. Review of General Psychology, 9(3), 262–280. DOI 10.1037/1089-2680.9.3.262
Kaler, M. E., Frazier, P. A., Anders, S. L., Tashiro, T., Tomich, P., Tennen, H., és Park, C. L. (2008). Assessing the psychometric properties of the World Assumptions Scale. Journal of Traumatic Stress, 21(3), 326–332. DOI 10.1002/jts.20343
Lerner, M. J., és Simmons, C. H. (1966). Observer’s reaction to the innocent victim: Compassion or rejection? Journal of Personality and Social Psychology, 4(2), 203–210. DOI 10.1037/h0023562
McCann, I. L., és Pearlman, L. A. (1990). Psychological trauma and the adult survivor: Theory, therapy, and transformation. Brunner/Mazel.
Park, C. L. (2010). Making sense of the meaning literature: An integrative review of meaning making and its effects on adjustment to stressful life events. Psychological Bulletin, 136(2), 257–301. DOI 10.1037/a0018301
Park, C. L., és Folkman, S. (1997). Meaning in the context of stress and coping. Review of General Psychology, 1(2), 115–144. DOI 10.1037/1089-2680.1.2.115
Parkes, C. M. (1971). Psycho-social transitions: A field for study. Social Science and Medicine, 5(2), 101–115. DOI 10.1016/0037-7856(71)90091-6
Parkes, C. M. (1975). Psycho-social transitions: Comparison between reactions to loss of a limb and loss of a spouse. British Journal of Psychiatry, 127, 204–210. Online forrás
Resick, P. A., és Schnicke, M. K. (1992). Cognitive processing therapy for sexual assault victims. Journal of Consulting and Clinical Psychology, 60(5), 748–756. DOI 10.1037/0022-006X.60.5.748
Schuler, E. R., és Boals, A. (2016). Shattering world assumptions: A prospective view of the impact of adverse events on world assumptions. Psychological Trauma: Theory, Research, Practice, and Policy, 8(3), 259–266. DOI 10.1037/tra0000073
Stroebe, M., és Schut, H. (1999). The dual process model of coping with bereavement: Rationale and description. Death Studies, 23(3), 197–224. DOI 10.1080/074811899201046
Tedeschi, R. G., és Calhoun, L. G. (2004). Posttraumatic growth: Conceptual foundations and empirical evidence. Psychological Inquiry, 15(1), 1–18. DOI 10.1207/s15327965pli1501_01
van Bruggen, V., ten Klooster, P. M., van der Aa, N., Smith, A. J. M., Westerhof, G. J., és Glas, G. (2018). Structural validity of the World Assumption Scale. Journal of Trau
Pingback: Poszttraumás növekedés – a.zarándok