Traumáról, rezilienciáról, továbblépésről

Poszttraumás változások – össszegzés I.

„A méltóság ugyanolyan elengedhetetlen az emberi élethez, mint a víz, az élelem vagy az oxigén. Azt, aki makacsul ragaszkodik hozzá, szélsőséges helyzetekben is életben tarthatja, méghozzá jóval a test fizikailag határain túl. Méltóság nélkül elpusztul az ember, éppúgy, ahogy szomjúság, éhség, kihűlés vagy fulladás következtében – csak kegyetlenebb módon.” Laura Hillenbrand

Mindennapi megterhelések és reziliencia

A kisebb megrázkódtatások, csalódások és kudarcok elkerülhetetlen részei a mindennapoknak, minthogy az egész életet értékesnek tartjuk, az árnyoldala is részesül a megbecsülésből. Bár a megpróbáltatásokat aligha fogadjuk tárt karokkal, kedvező körülmények között a sikeres megküzdés megerősítheti azt a meggyőződésünket, hogy képesek vagyunk úrrá lenni a nehézségeken. Még mielőtt azok eredményesen elrejtőznének az önismeretben és az érvelési rendszerben, mert a zavaroknak megvan a képességük, hogy személyes életfelfogássá váljanak, a tudattalan tehermentesítő funkciójának köszönhetően. A sikeres megküzdéseket nem elméletekben, nem is körültekintően elvégzett kísérletekben, hanem kapcsolati változásokban azonosítjuk. Sikeres megküzdéseknek vannak feltételei, többek között hogy az adott élethelyzetben elegendő erőforrás álljon rendelkezésünkre a megterhelés kezelésére, de a sikeres stratégia természetét adaptívnak nem prototipikusnak írhatnánk le. Szubjektív viszonylatban a növekedés azt jelenti, hogy aktiválódnak olyan készségek és képességek, amikre addig nem figyelt fel, vagy nem voltak ismertek előtte, vagy az történt, hogy elvárásai felett teljesült a kimenetel. Bármennyire szeretnénk hinni a megpróbáltatások megerősítő erejében, ismétlődő kihívások esetén a magas reziliencia kialakulása még kedvező körülmények között sem szükségszerű következmény (Mark D. Seery, E. Alison Holman és Roxane Cohen Silver).

A stressznek a közvéleményben priusza van, folyton egészségkárosító következményeiről hallunk, a hétköznapi szóhasználatban pedig gyakran összemossuk a túlterheltséggel. Akárcsak a harag, egy rövid ideig tartó feszültség mozgósíthatja a szervezet erőforrásait, fokozhatja a készenlétet, és segíthet abban, hogy az előttünk álló feladatra összpontosítsunk. Ha az esemény véget ér, és a stresszválasz is lecseng, a szervezet visszatérhet nyugalmi működéséhez (a nap le ne menjen stresszetekkel :)), a bosszúság emléke elhalványul, majd végképp eltűnik, mint szellemkép a látásból, minden jel szerint specifikusságának általános jellemzőivel együtt. Krónikus túlterhelés esetén a követelmények tartósan meghaladják a rendelkezésre álló erőforrásokat, az élet ijesztő hellyé válik, és a regenerálódás újra meg újra elmarad, vagy csak részben történik meg. Allosztatikus terhelésnek az alkalmazkodást szolgáló rendszerek túl gyakran ismétlődő vagy nem megfelelően szabályozott igénybevételének halmozódó testi költségét nevezzük, és eljöhet az idő, amikor már rájuk figyelünk, nem a jelenség mögötti mechanizmusokra, illetve összekeverjük a hatásirányokat. A stressz és a rá adott jelzésközpontú válasz rövid távon a helytállást segíti, tartós fennmaradása azonban valóban hozzájárulhat a kimerüléshez és az egészségi állapot romlásához (Bruce S. McEwen), amit a biológia kényszerintézkedésének is nevezhetünk.

Megtévesztő az is, hogy egy vizsga előtti izgalmat, illetve a hónapokon át tartó, a megélhetésünket veszélyeztető munkahelyi nyomást ugyanazzal a szóval jelöljük, jóllehet egészen más lehet a lefolyásuk és a következményük, a reakciókat sablonként használva végzetesen elvétjük a fókuszt. Az eustressz kifejezéssel a stressz mozgósító, kedvező hatású formáját szokták jelölni, de ez nem általános fogalom: ugyanaz a feladat vagy esemény az egyik ember számára ösztönző kihívás, a másiknak erőforrásait meghaladó fenyegetés lehet. Továbbá attól, hogy egy fájdalmas élményből később hasznos tanulságokat vonunk le, a megélt stressz még nem minősül kedvezőnek, és azt sem garantálja, hogy a következő kihívással könnyebben birkózunk meg. Az időtartam sem döntő önmagában, rövid esemény is lehet traumatizáló, hosszabb erőfeszítés pedig fenntartható maradhat, ha megfelelő támogatással társul, és közben lehetőség nyílik a regenerálódásra (Alia J. Crum, Jeremy P. Jamieson és Modupe Akinola; Bruce S. McEwen). A világ, amit elfogadunk, lehet szerényebb, mint amit idealizálunk.

Hogy egy kisebb megrázkódtatás inkább megerősít-e vagy felőröl, az számos tényezőtől függ, amelyeknek csak egy részét tudjuk befolyásolni. Számít, mennyire kiszámítható a megterhelés, van-e beleszólásunk a történtekbe, és látunk-e lehetőséget a helyzet befolyásolására. Másként viseljük a nehézséget, ha tudjuk, meddig tart, és másként, ha sem a végét, sem az értelmét nem látjuk, de ez esetben is számolnunk kell az introspektív hozzáférés korlátaival. A megküzdés lehetőségeit korábbi tapasztalataink mellett testi állapotunk, kipihentségünk, a rendelkezésünkre álló idő és a társas támogatás, valamint életkorunk és anyagi biztonságunk is befolyásolja, és függ, egyéb tényezők mellett jóváhagyásunktól: ha kényszerítenék az embereket a telefon napi ismétlődő és hosszadalmas babrálására, az minden bizonnyal stresszes lenne, és vannak más dilemmák és paradoxonok, mint pl. a neurotikusok nem szeretnek középpontban lenni, de sérelmezik, ha nem úgy kezelik őket. Egy megértő beszélgetés vagy gyakorlati segítség éppen annyira része lehet a sikeres alkalmazkodásnak, mint a saját erőfeszítésünk (Bruce S. McEwen). Az emberi idegrendszer nem zárt, önellátó egység, hanem nyitott, társszabályozott működésű: belső fiziológiai és érzelmi egyensúlyának fenntartásához mások jelzéseire is támaszkodik, és alapesetben számol közreműködésükkel (l. társas alapszint elmélet, Social Baseline Theory).

Ez magyarázza, miért nem mérhető a megterhelés pusztán az esemény egyékként nyilvánvaló méretével (lásd erről: https://www.azarandok.hu/tranzakcionalis-stressz-modell/). Egy kellemetlen megjegyzés egészen másként hat egy kipihent, biztonságban élő emberre, mint arra, aki hónapok óta kialvatlan, anyagi gondokkal küzd, vagy akit naponta megszégyenítenek. Utóbbi esetben az újabb apróság egy már felhalmozódott teherhez adódik hozzá, nem beszélve a sérelmi identitás képzésében szerepet játszó hatásokról, amikor a tehetetlenségi reakciók úgymond „igazságokká” válnak, amiket már ebben a formában nehéz átfogalmazni. A különbséget személyes gyengeségnek tulajdonítani annyi volna, mint figyelmen kívül hagyni a két ember eltérő élethelyzetét, személyiségét és körülményeit. Az ismétlődő, elkerülhetetlen kellemetlenségek nem feltétlenül tesznek edzettebbé: tartós fennállásuk és a regenerálódás hiánya fokozhatja a megterhelést (Bruce S. McEwen).

A korábbi nehézségek és a későbbi alkalmazkodás kapcsolatáról árnyaltabb képet adott egy 2398 fős amerikai mintán végzett ismétel vizsgálat (Mark D. Seery, E. Alison Holman és Roxane Cohen Silver). Azt találták, hogy azok, akik korábban alacsony számú megpróbáltatást éltek át, több mutatóban jobb közérzetről számoltak be, mint azok, akik jóval több megpróbáltatást éltek át, vagy éppen egyetlen ilyen eseményt sem említettek. A kutatás azonban megfigyeléses volt, és súlyos életeseményekre is kiterjedt, amúgy sem tanácsos hosszú jelentést tulajdonítani egy önbevallásnak, ami ismeretesen töredékes emlékezetből táplálkozik. Azaz nem bizonyítja, hogy a mindennapi apró kellemetlenségek szükségszerűen fejlesztik a rezilienciát, vagy hogy a jó alkalmazkodóképesség kialakulásához nélkülözhetetlenek a megpróbáltatások. Ugyanakkor minden ilyen jelzést érdemes megfontolni, de egyéni esetre kritikátlanul ráhúzni meglehetősen kockázatos.

A megterhelések megítélésében két, egymással ellentétes leegyszerűsítés is kísért. A régebbről ismerős „szedd össze magad” vagy „másnak sokkal rosszabb” olyan szenvedést is elhallgattatott, amely figyelmet és segítséget igényelt volna. A fájdalom elismerésének hiánya ráadásul könnyen újabb teherrel toldotta meg az eredeti nehézséget, az embernek azt is szégyellnie kellett, hogy megviselték a történtek. A pszichológiai fogalmak elterjedése sok korábban meg nem nevezett sérelmet tett felismerhetővé, de ezzel együtt megjelent a túlzás is, amikor egy kellemetlenség önmagában a károsodás bizonyítékává válik, és minden felkavaró élményt traumának nevezünk.

Nick Haslam a concept creep (fogalmi kiterjedés) kifejezéssel írja le azt a folyamatot, amelyben a sérelmekre és pszichés zavarokra utaló fogalmak jelentésköre fokozatosan kibővül, egyre többféle, illetve egyre enyhébb jelenségre is alkalmazzák őket. Ez segíthet ugyan felismerni a korábban figyelmen kívül hagyott szenvedést, viszont elmoshat fontos különbségeket (Nick Haslam, Jesse S. Y. Tse és Simon De Deyne). Egy kisebb megrázkódtatás nem feltétlenül trauma, miközben az ismétlődő sérelmek és megalázások súlyát sem helyes elbagatellizálni, legyen az verbális ingerlés vagy érzelmi elhanyagolás. Azonban a fájdalom komolyanvételéhez és az érintett támogatásásához nincs szükség arra, hogy minden kellemetlen élményt traumának nevezzünk, amikor valóban leáll a pszichológiai lendkerék, az események viszont folytatódnak, és a szörnyű az, hogy a késztetések is.

Egy nagyobb megpróbáltatás persze egészen más eset, és mindenki számára egyedi tapasztalat. Egy külsőre látszólag hasonló esemény minden elszenvedőre másként hat, és a különbség nem pusztán a reakció erősségében, hanem jellegében is megmutatkozik. Éppen ezért az eseményekhez nem rendelhető olyan „pszichés magnitúdó”, amelyből önmagában megjósolhatnánk egyéni következményeiket. Hatásukat mégis szemléltethetjük egy út egyenetlenségeivel: az apróbb döccenők rázkódást okoznak az utastérben, egy mély kátyú viszont a gumiabroncsot is megrongálhatja, vagy akár a futóművet is tönkreteheti. Az összevetésnek korlátot szab, hogy az emberi megterhelés következményeit az előzmények, az aktuális élethelyzet és a rendelkezésre álló erőforrások is befolyásolják.

Egy megterhelő helyzet után előfordulhat, hogy már nyugodtnak érezzük magunkat, miközben szervezetünk még nem tért vissza a nyugalmi működéshez. Egy konfliktust követően például már másra figyelünk, de szívverésünk bizonyos ékethekyzetekben még mindig szaporább lehet a normálisnál (megszokottnál). A tudatos feszültség megszűnése tehát nem jelenti feltétlenül a testi stresszreakció végét. Ennek egyik lehetséges magyarázata (Jos F. Brosschot, Bart Verkuil és Julian F. Thayer), hogy a megterhelő eseményhez kapcsolódó gondolati folyamatok a tudatos aggodalom megszűnése után is folytatódhatnak, és fenntarthatják a szervezet fokozott készenlétét. A folyamatban levő, rendezetlen ügyeket kezelő tudattalan feldolgozás szerepe ebben az értelmezésben magyarázó feltevés. Az viszont mindenképpen nyilvánvaló, hogy a testi reakció egyszerűen tovább tarthat, mint a feszültség tudatos átélése. Egészen más eset, amikor eleve nem érzékeljük tudatosan a megterhelő hatást, vagy ha a megterhelés egészségi következményei csak később válnak észrevehetővé. Az erősen érzelmi jellegű alapsémáink (maghiedelmek) minden eseményt igyekeznek beolvasztani, miközben eltüntetik a saját viselkedési anomáliáink nyomait és személyes következményeit, méghozzá szívós és következetes munkával. Ennek a szakadatlan akciónak a célja az önbecsülés vagy az azt pótló érzések megőrzése, nem szándékos következménye pedig a jogosultságok gyűjtése. A trauma ennek az önhitelesítő rendszernek a megroppanása, egy külső inger nyomán, aminek következtében az érintett úgy érzi, hogy többé nem mehet vissza oda, ahol a dolgok a helyükön voltak, vagy azt hitte, hogy ott vannak. (Shattered Assumptions: https://www.azarandok.hu/janoff-bulman-szetzuzott-alapfeltevesek/

Lelki sérülés nemcsak egyszeri, váratlan esemény, hanem tartós fenyegetettség vagy ismétlődő bántalmazás nyomán is kialakulhat, akkor is, ha ezek egyedi esetei nem járnak működésromlással. Ez azonban nem jelenti automatikusan a PTSD diagnosztikai feltételeinek teljesülését. Itt említjük meg azt az érdekes megfigyelést, hogy amit a közvélemény a traumáról tud – ha egyáltalán foglalkozik a kérdéssel –, azt jobbára a PTSD tüneti leírásaiból tudja, ez a kép azonban gyakran félrevezető. A traumával ugyanis leggyakrabban szubklinikai formában találkozunk. A DSM-5 és a DSM-5-TR a PTSD megállapításához tényleges vagy fenyegető halállal, súlyos sérüléssel vagy szexuális erőszakkal kapcsolatos kitettség valamely meghatározott formáját írja elő. A diagnosztikai meghatározásnál tágabb körben is előfordulhatnak súlyos, a poszttraumás stressz tüneteihez hasonló panaszok. Háborús események, katasztrófák vagy erőszakos cselekmények televíziós és internetes felvételeinek megtekintése önmagában nem eredményez PTSD-t, legalábbis a DSM-5-TR szerint. Ez akkor is így van, ha a látottak erősen felkavarják a nézőt. Kivételt jelenthet, ha valaki a munkája során ismételten vagy rendkívül intenzív módon szembesül valódi traumatikus események megrázó részleteivel. Mindez a médiatartalmak okozta lelki megterhelés mértékéről önmagában nem mond ítéletet.

Az esemény súlyossága, az életveszély megélése és az ismétlődő traumatikus kitettség növelheti a PTSD kockázatát, de egyik sem jelent szükségképpen maradandó károsodást, hangsúlyozzuk ismételten. Az emberi szándékból elkövetett erőszak gyakran magasabb PTSD-kockázattal jár, a zavar gyakorisága pedig gyakran idővel nő, a nem szándékos események után pedig rendszerint csökken, de az egyéni lefolyások jelentősen különböznek. Az alkalmazkodásban a társas támogatásnak jelentős szerepe van, ha van akiben megbízzon, akárcsak egyetlen ember is, olyan, aki kissé önmagát látja sorsában (Chris R. Brewin, Bernice Andrews és John D. Valentine; Emily J. Ozer, Suzanne R. Best, Tami L. Lipsey és Daniel S. Weiss).

A PTSD kialakulásának valószínűsége biológiai, pszichológiai és társadalmi tényezőkkel egyaránt összefügg. Nőknél összességében gyakrabban állapítják meg a zavart, amit részben magyarázhat az elszenvedett események száma is, köztük a szexuális erőszaknak való gyakoribb kitettség, de az eltérés nem vezethető vissza pusztán erre (David F. Tolin és Edna B. Foa). Általánosságban a kockázattal összefügghet a hátrányos társadalmi helyzet, az alacsonyabb iskolázottság, a korábbi traumatikus tapasztalatok, valamint az érintettnél vagy családtagjainál korábban előforduló pszichiátriai zavarok. A befolyásoló tényezők jelentősége azonban népességcsoportonként és élethelyzetenként eltérhet (Chris R. Brewin, Bernice Andrews és John D. Valentine). Egyes vizsgálatokban a már a traumatikus esemény előtt mért magasabb kognitív teljesítmény kisebb későbbi PTSD-kockázattal járt együtt (William S. Kremen és munkatársai). A szorongásérzékenység – vagyis a szorongás testi és lelki tüneteitől való fokozott félelem – szintén összefügghet a poszttraumás tünetek súlyosságával, de ez az együttjárás önmagában nem bizonyít egyirányú okozati kapcsolatot.

A traumáról alkotott kép tbb okból is félrevezető, ha kizárólag a PTSD tünetleírásaiból indulunk ki. A traumatikus esemény, az arra adott stresszreakció és a diagnosztizálható zavar ugyanis nem azonos. A traumatikus eseményt átélők többségénél nem alakul ki PTSD, és a kezdeti reakciók sok esetben idővel enyhülnek. Jelentkezhet félelem, tehetetlenség, szégyen, bűntudat, iszony, alvászavar, visszatérő emlékkép, elkerülés vagy az élménytől való eltávolodás érzése anélkül is, hogy teljesülnének valamely zavar diagnosztikai feltételei. Másoknál tartós, de a PTSD diagnosztikai küszöbét el nem érő tünetek maradhatnak fenn, ezek sem feltétlenül enyhék vagy jelentéktelenek.

Felnőtteknél a PTSD megállapításához a megfelelő traumatikus előzmény mellett négy tünetcsoport meghatározott együttese szükséges: az esemény betörő emlékekben, rémálmokban vagy a történtek újbóli átélésének élményében való visszatérése; az emlékeztető gondolatok, érzések vagy helyzetek kerülése; a gondolkodás és a hangulat tartós kedvezőtlen megváltozása; valamint a készenléti állapot és a reakciókészség megváltozása. Ide tartozhatnak az önmagunkra vagy a világra vonatkozó túlzottan negatív meggyőződések, az aránytalan önvád, a tartós szégyen vagy bűntudat, a másoktól való eltávolodás és a pozitív érzelmek átélésének nehézsége. További tünet lehet az ingerlékenység, az önveszélyeztető viselkedés, a fokozott éberség, az ingerlékenység, az alvászavar és a koncentrációs nehézség.

A trauma „tisztasága”

Az alábbi kérdést a kutatási eredmények nem fedik le teljes mértékben, ezért csak általánosan fogalmazunk, de más területről ismert eredmények miatt a túlzott óvatosságot nem találjuk indokoltnak: elég világosan kirajzolódni látszik a sikeres megküzdés egyik feltétele, amely a fentebb leírtaktól is független. A legfontosabb, ugyanakkor a legkevésbé szubjektív tényezők között nem a trauma mértéke szerepel, nem is a bemenet valamely nyilvánvaló vagy észrevétlen feltétele, hanem a veszteség „tisztasága” – és ha ez adott, rendszerint valós növekedést is megfigyelhetünk. „Tiszta veszteségre” példa lehet az a gyász, amelyet nem kísér harag, bűntudat, egzisztenciális kilátástalanság, vagy kapcsolati bekorlátozódás stb. Itt természetesen relatív tisztaságra gondoljunk, és nem éteri sterilségre. Másik véglet lehet az egzisztenciális fenyegetettség, és azt látjuk, hogy az esetben a legkevésbé várható bármiféle érzelmi, spirituális növekedés – főként, ha az illető korábbi emlékei, élményei azt erősítik meg, hogy nem tehet semmit, hogy kiszolgáltatott a folyamatoknak. Márpedig ilyen élményt traumatizáló környezetben nagyon könnyen „be lehet szerezni”.

Mondani sem kell, hogy óriási különbség van a traumák között eredetük, intenzitásuk, a bemeneti lelkiállapot, az életkor, a társadalmi helyzet stb. függvényében. Természetesen a következő fogalmak nem egészen szinonimák – sőt, egyesek mellékjelentése egészen eltérő is lehet –, de a traumatikus életesemények között ott találjuk a megrendítő veszteségeket, a gyors, kiszámíthatatlan változásokat, az öregedéssel járó leépülést, az erőszakot, a tartós egészségromlást, a gyermekkori bántásokat, a tekintélyvesztést, a különböző megpróbáltatásokat, a szégyent, az értéktelenség érzését, a kínzást, illetve az egzisztenciális fenyegetettséget. Az élet természetes eseményeitől (pl. az idősödéstől) kezdve a harci cselekményeken, a fizikai bántalmazáson, a betegségen, a munkaképesség elvesztésén, a gyászon és az anyagi ellehetetlenüléstől való félelmen át sok minden szóba jöhet, sőt, az ok lehet tisztán pszichés eredetű is. Hosszabb távon nemcsak a verbális agresszió, hanem az érzelmi elzárkózás is traumatizáló tényező lehet. Mások véleményének alapesetben nincs ilyen súlyos hatása, de gyermek- és serdülőkorban a zaklatás (bullying) súlyos zavart okozhat, akárcsak felnőttkorban egy rágalomhadjárat. A lényeg, hogy a valós fenyegetettség érzése számtalan forrásból táplálkozik. Sokadszorra idézzük: „A trauma nem az, ami történt velünk, hanem amit empatikus tanú hiányában magunkban tartunk. (Peter Levine)

Neurobiológiai értelemben önmagában egyetlen esemény sem automatikusan traumatizáló – még az erőszakos vagy életveszélyes események sem: ezt a minősítést az érintettől, pontosabban egy végletekig kiszolgáltatott, a tehetetlenséget drámai módon átélő idegrendszerétől kapják. E tekintetben az események önmagukban csak „potenciálisan traumatikusak”, a tényleges hatásuk pedig az idegrendszeri válaszon és a későbbi szubjektív feldolgozáson múlik. A tartós szenvedés így részben azokból a belső történetekből és jelentésekből is táplálkozik, amelyeket a történtek után önmagunkról és a világról kialakítunk – csak éppen ezen a narratíván változtatni korántsem olyan egyszerű, mint elsőre tűnik.

Ennélfogva sem a trauma, sem annak következménye nem statikus, megváltoztathatatlan kategória – akár egy kellemetlen megjegyzésről, akár egy kívülálló számára is megrázó egyszeri eseményről van szó, vagy a skála másik végén levő komplex PTSD-ről (C-PTSD). Nem mellesleg a komplex PTSD-nek, ahogy a legtöbb lelki sérülésnek is elmosódottak a határai, vagyis nem bináris élettani és pszichés jelenség, bár a diagnózist a szakirodalom konkrét szimptómákhoz, ezek intenzitásához és tartamához köti. Hovatovább a kontúrok idővel alakulnak, a domináns jegyek és tünetek strukturálatlan körforgást mutatnak, kibontakoznak és visszafejlődnek, elmozdul a környezetük, és vele a jelentésük is, illetve életkorral módosulhat a befolyásuk.

Mardi Horowitz amerikai pszichiáter elmélete szerint az emberi elme alapvető törekvése, hogy minden új élményt beillesszen az önmagunkról, másokról és a világról kialakított belső képünkbe, vagyis a meglévő mentális sémáinkba, amit befejezési késztetésnek (completion tendency) nevez. Hétköznapi helyzetekben ez az illesztés szinte észrevétlenül zajlik. Egy traumatikus esemény azonban éppen azért akasztja meg ezt a folyamatot, mert olyan megrendítő tapasztalattal szembesít, amely összeegyeztethetetlen a világ biztonságosságába, kiszámíthatóságába és a saját védettségünkbe vetett addigi meggyőződésünkkel. Mivel a megrázó élményt nem tudjuk azonnal beilleszteni a régi sémákba, mélyen rögzült világképünket pedig nem lehet egyik pillanatról a másikra átalakítani, a feldolgozatlan ingerek nem épülnek be az önéletrajzi emlékezetbe, az önmagunk golgairól megfogalmazott, csendes, személyes és megnyugtató narratívába, ami lefedi a teljes életet, annak valamennyi gondolati, cselekedeti és életkori vonatkozásait.

Horowitz szerint a feldolgozatlan traumás élmények egy sajátos „váróteremben”, az úgynevezett aktív emlékezetben (active memory) maradnak fenn; mindez összhangban van a tudattalan működését leíró modern elméletekkel. A hétköznapi rövid távú emlékekkel ellentétben az itt rekedt tartalmak pusztán az idő múlásával nem halványulnak el. Pusztán attól, hogy telik az idő, nem lesz sem tompább sem kevésbé hatékony. Mivel az elme a befejezési késztetés miatt mindenáron igyekszik feloldani a történtek és a korábbi világkép közötti ellentmondást, az emléket újra és újra visszahozza a tudatba, hogy kikényszerítse annak feldolgozását. Horowitz ezzel a szűnni nem akaró belső késztetéssel magyarázza a poszttraumás állapot jellegzetes akaratlan emlékbetöréseket, a tolakodó gondolatokat és a visszatérő rémálmokat.

Ha az érintett egyszerre szembesülne a trauma teljes érzelmi súlyával, az elviselhetetlen terhet jelentene számára. A túlterhelődés kivédésére ezért elhárító és szabályozó folyamatok lépnek működésbe: érzelmi tompaság, tagadás, illetve a traumára emlékeztető ingerek és helyzetek elkerülése. A feldolgozás ezért két ellentétes állapot – az akaratlan újraélés és a védekező visszahúzódás – váltakozásaként zajlik (ld. kettős folyamat modell; dual-process model). Ez a hullámzás mintegy elviselhető adagokra bontja a megterhelést: amikor az emlékek betörnek, az elme megpróbálja feldolgozni az élmény egy-egy darabját, valamely részletét, de amikor a feszültség már nyomasztóvá kezd válni, az elkerülés, a leárnyékolás nyújt átmeneti fellélegzést. Horowitz szerint a folyamat akkor jut nyugvópontra, amikor az érintettnek sikerül lépésről lépésre úgy átformálnia a világról és önmagáról alkotott képét, hogy abban a veszteség vagy a megrázkódtatás valósága is helyet kapjon. Amint ez a kidolgozottabb, teherbíróbb szemlélet kialakul, az élmény kikerül az aktív emlékezetből, a múlt lezárt részeként beépül az élettörténetbe, és kényszeres visszatérése megszűnik. (lásd: https://www.azarandok.hu/janoff-bulman-szetzuzott-alapfeltevesek/)

Természetesen a „trauma tisztasága” kifejezést nem erkölcsi értelemben használjuk, ez a fentiekből egyértelműen kiderült. Van azonban egy más jellegű „tisztaság” is, amit ebben az összefüggésben „mentességként” értelmezünk. Esetek, életek, akik mentesek, vagy mentesebbek a bekövetkezés pillanatában. Egy nem hétköznapi, mégis mindennapi összefüggésekre alkalmas példát említünk. Az amerikai hadsereg öngyilkossági rátája 2004 után emelkedni kezdett, és egyes években az öngyilkosságok száma meghaladta a harci cselekmények során elhunytakét. Az iraki és afganisztáni harci bevetésről visszatérő veteránok körében végzett felmérés során a kutatók megállapították, hogy közel minden negyedik (23 százalék) esetében jelentkeztek a PTSD tünetei. A PTSD-ben szenvedő férfiak többsége később arról számolt be, hogy tüneteik enyhültek, akár kezelés mellett, akár anélkül.

Felmerült tehát a kérdés: mi különböztette meg azokat a férfiakat, akik felépültek, azoktól, akik krónikus, tartós betegségben szenvedtek? Nem meglepő módon azok bizonyultak a legellenállóbbnak, akik az érettség, az iskolázottság és a társas támasz terén a legnagyobb előnyökkel rendelkeztek. Ezzel szemben azok a férfiak, akiknek korai életét megpróbáltatások árnyékolták be, ők hordozták a harcokból származó legmaradandóbb pszichológiai sebeket is. A gyermekkori bántalmazás előfordulása különösen fogékonnyá tette a férfiakat a krónikus PTSD kialakulására. A szolgálatba lépéskor fennálló kockázati tényezők közé tartozott a fiatal életkor, az alacsony iskolázottság, valamint a kábítószer- vagy alkoholproblémákkal küzdő, illetve börtönben lévő családtag.

Terápiák dióhéjban

„Ritkán gondolsz arra, hogy veled is megtörténhet a legrosszabb, aztán egy nap mégis bekövetkezik. Egy nap – amikor az orvos kimondja, hogy »végstádiumú rák«, vagy a sofőr, vezetés közben lenéz, hogy megkeresse a telefonját, vagy egy artéria leállítja a véráramlást az agyba, esetleg egy rendőr kopogtat hevesen a bejárati ajtódon – az életed szempillantás alatt darabokra törik. Mielőtt a legrosszabb bekövetkezett volna, védett környezetben éltél, rendezett világban, amelynek stabil szerkezete és rendje úgy mutatott, mint egy Norman Rockwell-festmény. Most viszont egy olyan világban élsz, amely értelmetlennek és kaotikusnak tűnik, és egy Pablo Picasso-műre hasonlít.” (Eleanor Haley: Death, Grief, and Shattered Assumptions)

Az egyik legjobban alátámasztott módszer a hosszan tartó expozíciós terápia (prolonged exposure, PE), és ennek mintájára az általános traumatikus sérülések esetén is valami hasonló alkalmazható: teret adni a történet elmondásának, ha szükséges, bátorítani, alkalmanként segíteni az érintettnek a helyzet feltárásában, és ezzel egyfajta igazolást adni arra, hogy „ami történt, az elkerülhetetlen volt, és hogy az eseménynek nincs erkölcsi terhelő tartalma”. Az expozíció lényege, hogy a traumás emlék ismételt, biztonságos keretek közötti felidézése révén fokozatosan megszűnjenek az emlékhez kapcsolódó félelemreakciók.

A hosszan tartó expozíciós terápia (prolonged exposure therapy, PE) Edna B. Foa és munkatársai által kidolgozott, igazolt hatékonyságú, traumafókuszú kognitív viselkedésterápiás eljárás a poszttraumás stresszzavar (PTSD) kezelésére. A módszer lényege, hogy a páciens a terapeuta támogatásával ismételten felidézi a traumatikus esemény emlékét, és fokozatosan megközelíti azokat az érzéseket és élethelyzeteket, amiket a trauma következtében elkerül, amik félelmet, bizonytalanságot ébresztenek benne. Külső, szakértő segítséggel ez a folyamat elősegíti az eredeti megélés érzelmi feldolgozását, az elkerülő viselkedés mérséklését, és segít visszatérni a normalitásba. A kezelés rendszerint 8–15, hetente tartott, egyenként mintegy 90 perces egyéni ülésből áll (időtartam és gyakoriság változó).

A terápia elméleti alapja Foa és Michael J. Kozak 1986-ban megfogalmazott érzelmi feldolgozási elmélete (Emotional Processing Theory, EPT), amely eredetileg a szorongásos zavarok magyarázatára született, majd kiterjesztették a PTSD értelmezésére és kezelésére. Ebben a megközelítésben a félelem olyan emlékezeti információs struktúraként szerepel, amely összekapcsolja az ingerek reprezentációit, a testi és viselkedéses válaszokat, valamint a hozzájuk társított jelentéseket. Egy traumára emlékeztető hang például szapora szívverést és menekülési késztetést válthat ki, miközben azt a jelentést hordozza a személy számára, hogy „újra veszélyben vagyok”. A félelemstruktúra itt a tapasztalatok szerveződését leíró elméleti fogalom. „A változás akkor kezdődik, amikor megtanuljuk »birtokba venni« érzelmi agyunkat. Ez azt jelenti, hogy megtanuljuk megfigyelni és elviselni azokat a szorongást kiváltó érzéseket, amelyek megaláztatásra emlékeztetnek. Csak ezután kezdhetünk barátságot kötni azokkal az érzelmekkel, amelyek miatt belső térképünk hibás változatban rögzült.” Bessel van der Kolk

Orval Hobart Mowrer kétfaktoros elmélete a tanult félelem és az elkerülő viselkedés kapcsolatát két, egymással összefüggő tanulási folyamattal magyarázza. A klasszikus kondicionálás során bizonyos ingerek félelmet kiváltó jelzésekké válhatnak, az instrumentális, más néven operáns kondicionálás pedig megerősítheti azt a magatartást, amellyel csökkenti lehet a félelmet. A modell így arra kínál magyarázatot, hogy miért maradhat fenn az elkerülő magatartás azt követően, hogy az eredeti veszély már nem fenyegeti.

Orval Hobart Mowrer kéttényezős tanuláselmélete segít megérteni, hogy egy súlyos megrázkódtatás után hogyan válhatnak a hétköznapi ingerek is félelemkeltővé, és miért maradhat fenn a szorongás hosszú időn át. A traumás reakciókra alkalmazva a modell két, egymáshoz kapcsolódó tanulási folyamatot különít el: a klasszikus kondicionálás a félelem kialakulását, az operáns kondicionálás pedig az elkerülő viselkedés megerősödését és fennmaradását magyarázza.

Az első szakaszban, magának a traumának az átélésekor klasszikus kondicionálás megy végbe. A tanuláselmélet fogalmaival élve a közvetlen életveszély vagy bántalmazás a feltétlen inger, amely előzetes tanulás nélkül, automatikusan váltja ki a heves rémületet és a szervezet vészreakcióját, vagyis a feltétlen választ. A megrázkódtatás pillanatában azonban az idegrendszer a veszélyt összekapcsolja a helyzet egyébként ártalmatlan kísérőjelenségeivel is: egy jellegzetes zajjal, illattal, napszakkal vagy a helyszín valamely részletével. E társítás nyomán a korábban semleges jelzés feltételes ingerré válik, amely a későbbiekben már önmagában – a tényleges veszély jelenléte nélkül – is képes kiváltani a szorongást és a testi riadóállapotot, azaz a feltételes félelmi választ.

A folyamat második szakasza, az operáns kondicionálás arra ad választ, hogy idővel miért nem halványul el ez a téves riasztás. Amikor az érintett újra találkozik az emlékeztető ingerrel – a találkozás lehet félelmi, képzeletbeli is –, idegrendszere önkéntelenül reagál. Ha ilyenkor kimenekül a szorongató helyzetből, vagy eleve elkerüli a gyanúsnak ítélt helyzeteket, a kínzó feszültség azonnal enyhül. Mowrer rámutatott, hogy ez a megkönnyebbülés rögzíti a visszahúzódást: a tanuláselmélet ezt nevezi negatív megerősítésnek, ahol a „negatív” jelző egy kellemetlen állapot megszűnésére utal. Minthogy a feszültség csökkenése jutalmazó erejű, az érintett a jövőben egyre nagyobb valószínűséggel folyamodik újra a meneküléshez vagy az elkerüléshez. Bár ez a stratégia rövid távon azonnali megkönnyebbülést nyújt, hosszú távon csapdába ejti az embert: mivel az elkerülés miatt sosem marad benne a helyzetben, nem szerezheti meg azt a javító tapasztalatot, hogy a félelmetesnek vélt inger valójában már nem jár együtt veszéllyel.

A két folyamat önfenntartó kört alkothat: a tanult félelem elkerülésre késztet, az elkerülés pedig megnehezíti azoknak a tapasztalatoknak a megszerzését, amelyekből kiderülhetne, hogy a korábbi veszélyjelzés az adott helyzetben már üres és ártalmatlan. Ha például valaki egy kutyatámadás után minden kutyát elkerül, kevés alkalma nyílik arra, hogy biztonságos körülmények között megtapasztalja: a kutyák kifejezetten ritkán támadnak emberre. Az elkerülés tehát gátolhatja a félelmi válasz kioltását.

A kioltást a mai tanuláselméleti megközelítések nem a korábbi veszélytársítás egyszerű törlődéseként írják le. A gátló tanulás modellje szerint a személy azt is megtanulja, hogy az adott helyzetben az ingert nem követi a várt ártalom, és ez az új tanulás gátolhatja a félelmi válasz megjelenését. Mowrer elmélete az expozíciós terápiák egyik fontos történeti előzménye: ráirányítja a figyelmet a félelmet fenntartó elkerülés csökkentésére és a jelenben biztonságos helyzetek ismételt megközelítésére. A korszerű expozíciós megközelítések a veszélyre vonatkozó várakozásokat cáfoló vagy árnyaló tapasztalatok megszerzését hangsúlyozzák.

Az elmélet ugyanakkor önmagában nem ad teljes magyarázatot az elkerülés valamennyi formájára és nem magyaráz minden szorongásos zavart. Egyik korlátja, hogy az elkerülő viselkedés akkor is tartós maradhat, amikor a félelmi reakciók már számottevően csökkentek.

A PE nemcsak a traumával, hanem a félelemmel és más megterhelő érzésekkel, például a szégyennel és a bűntudattal is foglalkozik. Az emlékek, érzések, helyszínek vagy tevékenységek elkerülése rövid távon ugyan enyhülést hozhat, de tartós fennmaradásuk beszűkíti az életvitelt, és megakadályozza, hogy az érintett biztonságban érezze magát, és adott esetben bátran vállaljon társas tevékenységet. Foa és Kozak eredeti modellje szerint a változáshoz két feltétel szükséges: egyrészt, – éppen azért hogy megközelíthető legyen, – aktiválódnia kell a félelemstruktúrának, másrészt mindezt olyan üzenettel kell felülírni, amely mérsékli a félelmi struktúra pontatlan vagy túláltalánosító hatását. Az expozíció során a személy például átélheti, erőteljes szakmai asszisztenciával, hogy a trauma emlékének felidézése fájdalmas ugyan, de nem jelenti azt, hogy a negatív hatású esemény újból bekövetkezik, és az érintett (a kezdetben) az átélt erős érzelmek ellenére is képes a jelenben maradni. Azonban egy terápiás gyakorlat végén mért szorongáscsökkenés önmagában nem megbízható mutatója a tartós javulásnak. Az úgynevezett gátló tanulás (inhibitory learning) modellje szerint a kioltás során a korábbi félelmi összefüggés mellett új idegrendszeri kapcsolat alakul ki: az érintett megtapasztalja, hogy a traumára emlékeztető ingerhez, a jelenlegi, biztonságos körülmények mellett, nem társuly fenyegetettség. Ez az új tanulás gátolhatja a félelmi válasz megjelenését, mindeközben az eredeti veszélytársítás is fennmarad. A félelem ezért később, például más környezetben, ismét jelentkezhet.

A klinikai gyakorlatban a PE három fő pillérre épül – a pszichoedukációra, az in vivo expozícióra, valamint a képzeleti expozícióra és az azt követő feldolgozásra. Ennek részletesebb ismertetése nem a mi asztalunk. Fontos viszont, hogy a terápia központi eleme a képzeleti expozíció, az emlékezést a terapeuta úgy irányítja, hogy egyértelműen elkülönüljenek benne a veszélyt hordozó egykori körülmények és az aktuális, biztonságos valóság.

Egy másik megközelítés, a szorongáskezelő tréning – legismertebb formája Meichenbaum stresszoltó tréningje (stress inoculation training, SIT) – abból indul ki, hogy a szorongásos tüneteket az a folyamatosan ható érzés tartja fenn, hogy rendelkezésre álló megküzdési erőforrások meghaladják a helyzeti követelményeket. Ez elsősorban a szorongáskezelési stratégiák széles skálájának elsajátítására összpontosít: a negatív gondolatok leállítására, valamint a maladaptív kogníciók átalakítására és megkérdőjelezésére. A relaxációs és megküzdési készségeket a foglalkozásokon olyan technikákat használnak, mint a viselkedéspróba, a vizualizáció, a modellezés és a szerepjáték. A kezelés előrehaladtával a szorongáskezelési stratégiákat egyre nagyobb kihívást jelentő és szorongást kiváltó helyzetekben gyakorolják, beleértve a fokozatos, valós helyzetekben végzett (in vivo) expozíciót is. A szorongáskezelési készségek stresszes helyzetekben való elsajátítását úgy tekintik, mint a jövőbeli problémák elleni „immunizálást”.

A stresszoltási, más néven stresszinokulációs tréning (stress inoculation training, SIT) Donald Meichenbaum által kidolgozott, rugalmasan személyre szabható kognitív viselkedésterápiás módszer, amelyet nemcsak terápiás beavatkozásként, hanem megelőző felkészítésként is alkalmaznak, hasonlóan egy védőoltás immunizáló hatásához: a résztvevő fokozatosan adagolt, még kezelhető megterhelés közben ismerkedik az érzésekkel, közben pszichés támogatást kap a megküzdéshez. Célja, hogy a résztvevő felismerje saját stresszreakcióit, bővítse megküzdési eszköztárát, és az elsajátított ismeretet és gyakorlatot megterhelő helyzetekben is eredményesen tudja alkalmazni.

A módszer három, egymással szorosan összefüggő és részben egymást átfedő szakaszból áll. Az első a stresszreakció megértését szolgálja: ez a konceptualizáció és a pszichoedukáció szakasza. A résztvevő a szakemberrel közösen feltérképezi, milyen helyzetek terhelik (vagy várhatóan meg fogják terhelni), hogyan értékeli ezeket, és miként hatnak egymásra: gondolatai, érzései, testi reakciói és viselkedése. Azonosítják a feszültséget generáló és fenntartó folyamatokat, a környezeti terheket, valamint a már működő megküzdési módokat, a meglevő készségeket és az elérhető támogatást. A közösen kialakított értelmezési keret segít elkülöníteni mindazt, amit az adot helyzetben képes befolyásolni, illetve ami számára közvetlenül nem megváltoztatható.

A második szakaszban a megküzdési készségek elsajátítása és begyakorlása következik, és mindez az egyéni szükségletekhez és az egyéni terhelhetőség mértékéhez igazodik. Ide tartoznak a relaxációs és légzéstechnikák, miközben zajlik a katasztrofizáló gondolatok felülvizsgálata, a cselekvést segítő belső monológ kidolgozása. Továbbá a problémamegoldás és az asszertív kommunikáció gyakorlása, illetve a társas támogatás felmérése. A tréning felkészíti az érintettet, hogy változtasson mindazon, ami alakítható, szabályozza a megterhelő érzéseket, illetve hogy fogadja el mindazt, amin nem tud, vagy nem lehet változtatni. A harmadik szakasz a gyakorlati alklamazás. A résztvevő képzeleti feladatokban, szerepjátékokban és gondosan megválasztott hétköznapi helyzetekben gyakorolhatja a készségeket. A megterhelést fokozatosan, teherbírásához és lehetőségeihez igazítva növelik. A tapasztalatokat a szakemberrel közösen értékelik, és felkészülnek azokra a helyzetekre is, amelyekben a stressz ismét felerősödhet, vagy nehezebbé válhat a tanult készségek alkalmazása. Szükség esetén megerősítő és utánkövető alkalmak segítik az eredmények megőrzését.

Az expozícióalapú technikák mellett kognitív módszereket is alkalmaznak, ilyen például a kognitív feldolgozó terápia (CPT). A terapeuta óvatosan megkérdőjelezi az esetleges maladaptív gondolkodási mintákat, ezzel segítve a pácienst a túlzottan általánosított vagy nem segítő automatikus gondolatok felismerésében. Idővel a terapeuta a pácienssel együttműködve stratégiákat dolgoz ki a józanabb, fegyelmezettebb gondolkodási minták kialakítására. A szemmozgásos deszenzitizáció és újrafeldolgozás (EMDR) terápia szintén empirikus alátámasztást kapott a PTSD kezelésében. A gyógyszeres kezelések közül elsősorban bizonyos antidepresszánsok (SSRI-k, venlafaxin) hatékonysága igazolt; a pusztán relaxáción alapuló módszerek hatása viszont a vizsgálatokban jóval szerényebbnek bizonyult.

A Patricia A. Resick és munkatársai által kidolgozott kognitív feldolgozó terápia (cognitive processing therapy, CPT) a poszttraumás stressz zavar kezelésére kifejlesztett, traumafókuszú eljárás. Középpontjában azoknak a megrázkódtatás nyomán rögzült, téves vagy szélsőséges meggyőződéseknek a felismerése és átformálása áll, amelyek megakasztják a természetes felépülést, a módszer ezeket elakadási pontoknak (stuck points) nevezi.

Az elmélet két jellegzetes gondolkodási torzítást különít el. Az asszimiláció során az érintett magát az eseményt próbálja utólag átértelmezni, hogy az illeszkedjen kidolgozott világképébe, és így megőrizhesse a világ igazságosságába és kiszámíthatóságába vetett hitét. Ennek ára gyakran indokolatlan önmarcangolás és bűntudat: „Meg kellett volna akadályoznom, tehát az én hibám, ami történt.” A túlakkomodáció esetében éppen ellenkezőleg, az egyén a trauma tapasztalatából kiindulva von le túlzó, végletes következtetéseket, és ezekhez igazítja lesújtó véleményét: „A világ velejéig veszélyes, senkiben sem lehet megbízni.” A terápia célja a két véglet közötti kiegyensúlyozott akkomodáció elősegítése, vagyis hogy az érintett úgy hangolja újra az önmagáról, másokról és a világról vallott meggyőződéseit, hogy azok számot vessenek a történtek súlyával, de a valós tényeken alapuljanak, ne pedig azon, amit az önvád vagy a félelem állít.

A terápiás folyamat három szakaszra tagolható. Az első szakasz a tájékoztatást (pszichoedukáció) és az elakadási pontok feltérképezését foglalja magában: a kliens megismeri a poszttraumás tünetek kognitív hátterét, valamint azt, hogyan függnek össze egymással a kapcsolatos gondolatok érzelmek és cselekedetek. Ezt követően írásban összefoglalja mindazt, amit gondol és érez a traumatikus esemény okairól és következményeiről, hogy miként formálta át az önmagáról, másokról és a világról alkotott képét. Erre az írásos beszámolóra támaszkodva a terapeutával közösen kiemelik azokat az elakadási pontokat, amelyekre fokuszálnak a további munka során.

A második szakaszban megvizsgálják ezeket a kiemelt akadályozó tényezőket, és megpróbálják átformálni a megmerevedett gondolati sémákat (kognitív átstrukturálás). A terapeuta célzott kérdéseinek segítségével a kliens átvizsgálja a tévesen rögzült meggyőződéseit, gondolkodási torzításait, és igyekeznek kimunkálni egy árnyaltabb, a valósághoz közelebb álló értelmezést. A közös munka kezdetben a történtek okaira vonatkozó téves következtetésekre és az indokolatlan önhibáztatásra összpontosít, és igyekeznek feltárni, hogy mik azok, amik fenntartják ezeket az értelmezéseket, pl. a kínzó bűntudatot, vagy a szégyent illetve a tehetetlenség érzését.

A harmadik, egyben lezáró szakasz az emberi működés öt olyan alappillérérére összpontosít – biztonság, bizalom, hatalom és kontroll, önbecsülés és mások megbecsülése, intimitás – amelyeket a trauma gyakran negatívan érint. A folyamat végén a kliens ismét leírja, hogyan értékeli most a szóbanforgó nehéz eseményt, majd ezt együtt összevetik a terápia elején készült beszámolóval. Végül áttekintik az elért eredményeket és a fennmaradó érzékeny témákat, valamint megbeszélik, miként tudja a kliens az elsajátított gondolkodási módot a mindennapokban önállóan érvényesíteni.

Szemléltető példaként egy utcai támadást túlélő ember két elakadási pontot is felismerhet: „Ha másik utcán megyek, ez nem történik meg, tehát én tehetek róla”, illetve „Sehol sem lehetek biztonságban.” A közös vizsgálódás során különválaszthatja az utólag elképzelhető lehetőségeket attól, amit az adott pillanatban valóban tudhatott és befolyásolhatott, így beláthatja, hogy puszta útvonalválasztása miatt nem válik bűnrészessé. Emellett a biztonsággal kapcsolatos meggyőződéseit is árnyalhatja: „Súlyos támadás ért, de a különböző helyzetek kockázata eltérő.” Az ilyen szemléletbeli változások elősegítik az elkerülés csökkenését, és segítik abban, hogy visszatérhessen a mindennapi életviteléhez.

„Az emberek nagymértékben képesek emelni a boldogságszintjüket egyszerűen azzal, hogy másképpen viszonyulnak az életükhöz. Másképpen kifejezve, nem annyira az számít, hogy mi történt vagy történik velünk, hanem a történtekhez való viszonyulásunk, a visszaemlékezés karaktere, a belső monológ szinvonala. A kudarc emberi létezésünk része. Mindenik lehetőség a tanulásra. Az önmagunkról alkotott kép természetesen nem a valós énünk, egyszerűen egy képzet, mely időnként pontos, de gyakrabban a végtelenségig pontatlan portréja megrögzött gondolatainknak, érzelmeinknek és viselkedésünknek. Az emberi élet nem statikus, változatlan állapot, hanem lelkes, lüktető, és állandóan csodákat tár fel. Az életnek ugyanúgy része a küzdelem és a kétségbeesés, mint az öröm és a felszabadultság.” (Kristin Neff)

Vélemény, hozzászólás?